Nagyszeben

A Múltunk wikiből

románul Sibiu, németül Hermannstadt, latinul Cibinum

municípium Romániában, Erdélyben
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: Unable to run external programs, proc_open() is disabled.
1190 körül
III. Béla megalapítja a szebeni prépostságot.
1527
január 25. I. János parancsot ad a szebeni lutheránusok elfogására.
1529
Nagyszebenben megkezdi működését a városi nyomda, Erdély első nyomdája. Megjelenik Conrad Cordatus műve: Ursach warum Ungarn verstöret ist…
1530
Szebenben megjelenik Sebastian Pauschner Eine kleine Unterrichtung, Krakkóban Johannes Honterus Rudimenta Cosmographiae című munkája.
1544
november Az erdélyi szász nemzet testületileg a lutheri tanításokat fogadja el gyülekezetei hitvallásául.
Szebenben megjelenik az első román nyelvű könyv, egy lutheránus káté: Intrebarea crestineasca.
1572
Szebenben papírmalom kezd működni.
1610
december 11. Báthori fejedelem a márciusi összeesküvés megtorlásának ürügyével katonai megszállás alá helyezi Szebent.
december 17. Erdélyi országgyűlés Szebenben. (Nem hajlandó a fejedelem utasítása szerint eljárni, s a város 147 polgárára fej- és jószágvesztést kimondani; a Báthori követelte pénzbírságokat is a felére szállítja le; kimondja, hogy Szebenben nem csak szászok vehetnek házat.)
1611
április 21. Erdélyi országgyűlés Szebenben. (Visszautasítja Báthori fejedelem adóemelésre vonatkozó kérését: hadfelkelést hirdet a moldvai vajdaság ellen.)
szeptember második fele Báthori Gábor súlyosan megsarcolja a szász városokat.
október 10. Erdélyi országgyűlés Szebenben. (Ghyczy Andrást a Portára küldi, hogy jelentse Báthori hadi sikereit.)
1612
május 15. Erdélyi országgyűlés Szebenben. (43 személyt hűtlenség vádjával törvényen kívül helyez.)
november 20. Erdélyi országgyűlés Szebenben. (A Portától való elszakadás mellett dönt; Ghyczy Andrást és Bethlen Gábort fő- és jószágvesztésre, gyermekeiket jószágvesztésre ítéli.)
1613
november 22. Bethlen Gábor bevonul Szebenbe, Báthori Gábor volt székhelyére.
1614
február 18. Bethlen Gábor udvarával távozik Szebenből. (Ismét Gyulafehérvár lesz a fejedelmi székhely.)
1619
december 4. Homonnai veresége Szebennél.
1659
december 17. Barcsai Ákos Rákóczi elől Szebenbe szorul.
1660
január 7. II. Rákóczi György megkezdi Szeben ostromát. (Május 14-én felhagy az ostrommal.)
január 25. Erdélyi országgyűlés II. Rákóczi György hívására Sellenberken. (Szeben megadásának feltételeiről tárgyal.)
május 22. Rákóczi Szászfenes mellett vereséget szenved Szejdi Ahmed budai pasától.
május 28. Barcsai Ákos kijön Szebenből, majd Bonchidánál csatlakozik Szejdi Ahmedhez.
1661
november 18. Szeben hódol Ali pasa előtt.
1663
Szebenben megjelenik Bethlen János kancellár munkája: Rerum Transilvanicarum libri quatuor.
1688. május 9.
Caraffa generális császári megbízott Szebenben megállapodást köt Apafi fejedelem és a rendek megbízottjával, Teleki Mihállyal: Erdély védurául fogadja el I. Lipótot és utódait, a jövőben hűtlenségnek tekinti a Portával való kapcsolatot, viszonzásul kéri az erdélyi szerződések és vallási megállapodások tiszteletben tartását.
1690. szeptember 22.
A törökpárti erdélyi rendek országgyűlése Keresztényszigeten (Szeben mellett) fejedelemmé választja Thököly Imrét.
1704. június 19.
Rabutin Szebenben felségsértés vádjával elfogatja Bethlen Miklós kancellárt.
1713. július 1.
Stephan von Steinville, Erdély katonai főparancsnoka beiktatja tisztébe Szebenben Kornis Zsigmond gubernátort.
1717
Nagyszebenben megjelenik Köleséri Sámuel Auraria Romano-Dacica című munkája az erdélyi aranybányászat történeti és jogi viszonyairól.
1722. február 19.
Nagyszebenben az erdélyi országgyűlés elfogadja a Habsburg-ház trónöröklését szabályozó házi törvényt.
1736
Szebenben megjelenik Marosvásárhelyi Tőke István karteziánus szellemű kísérleti fizikai tankönyve: Institutiones philosophiae naturalis dogmatico-experimentalis.
1740
A Haditanács Országos Főhadparancsnokságokat szervez Buda, Temesvár, Pétervárad, Zágráb, Nagyszeben székhellyel.
1741. február 20.
Erdélyi országgyűlés Nagyszebenben; az erdélyi rendek hódolnak Mária Teréziának.
1742. május 20.
Erdélyi országgyűlés Nagyszebenben. (Elrendeli két gyalog- és egy huszárezred felállítását.)
1742. július 20.
Mária Terézia megerősíti Erdély szabadságjogait, a kiváltságos rendek közé sorolva a görög katolikus (unitus) vallásúakat is.
1742. augusztus 20.
Erdélyi országgyűlés Nagyszebenben becikkelyezi Lotharingiai Ferenc társuralkodóságát.
1743. augusztus 21.
Erdélyi országgyűlés Nagyszebenben.
1745. február 16.
Erdélyi országgyűlés Nagyszebenben.
1747. január 28.
Erdélyi országgyűlés Nagyszebenben.
1747. június 19.
Mária Terézia szentesíti az erdélyi országgyűlésen alkotott törvényeket. (Főbb törvénycikkek: 1. a bányászattal kapcsolatos ügyekben a bányabíróság az elsőfokú hatóság; 4. szökött jobbágyok nem állhatnak bányásznak; 7. a földesúrral kötött egyezség alapján a jobbágyok is művelhetnek bányát; 14. a bányabíróságtól a kincstartósághoz lehet fellebbezni.)
1751. január 11.
Erdélyi országgyűlés Nagyszebenben.
1752. augusztus 21.
Erdélyi országgyűlés Nagyszebenben.
1753. augusztus 21.
Erdélyi országgyűlés Nagyszebenben.
1754.augusztus 21.
Erdélyi országgyűlés Nagyszebenben.
1756. augusztus 21.
Erdélyi országgyűlés Nagyszebenben.
1757. augusztus 29.
Erdélyi országgyűlés Nagyszebenben.
1759. augusztus 21.
Erdélyi országgyűlés Nagyszebenben; Ebesfalva és Szamosújvár szabad királyi városi rangot kap.
1761. március 10.
Adolf Nicolaus Buccow báró lovassági tábornok kap kinevezést az erdélyi katonai főparancsnokságra.
1761. április 5.
Buccow tábornok katonasággal Nagyszebenbe érkezik.
1761. tavasza
Buccow tábornok katonasággal leveri a Sofronie-féle erdélyi román parasztmozgalmat.
1761. szeptember 7.
Erdélyi országgyűlés Nagyszebenben.
1766
Megjelenik Nagyszebenben Bod Péter Magyar Athenás című műve, az első magyar nyelvű írói életrajzgyűjtemény.
1769. május 1.
Az erdélyi mezőgazdaság föllendítésének céljával Nagyszebenben kormánytámogatással megalakul a Societas Agriculturae.
1781. augusztus 21.
Erdélyi országgyűlés Nagyszebenben. (Hódol II. Józsefnek.)
1841.
Nagyszebenben takarékpénztár alakul.
1848. október 10.
A bécsi demokratikus egyletek középponti választmánya felhívja a magyar sereget, hogy osztrák területen is folytassa Jellačić üldözését. A magyar képviselőház hasonló határozatot hoz.
A szebeni főhadparancsnokság elrendeli az erdélyi magyar nemzetőri alakulatok lefegyverzését.
1848. október 16.
Az uralkodó Windisch-Grätzet a császári hadsereg főparancsnokává nevezi ki.
A temesvári várőrség fellázad.
1848. október 17.
A szebeni főhadparancsnokság a románokat fegyverbe szólítja a magyar forradalom ellen.
1849. január 21.
Bem sikertelen kísérlete Nagyszeben elfoglalására.
1849. január 22.
Perczel visszafoglalja Szolnokot.
1849. január 24.
Bem szelindeki győzelme.
A Selmec környéki bányászok béremelésben részesülnek.
1849. január 26–27.
Tüntetések Pesten a megszállók ellen.
1849. január 28.
Windisch-Grätz megbízottja Rózsahegyen fegyverletételre szólítja fel Görgeit.
Perczel visszavonul a Tisza bal partjára.
1849. január 29.
A honvédelmi bizottmány Dembińskit a honvédsereg főerőinek parancsnokává nevezi ki.
Ukrán értelmiségiek petíciója a császárhoz.
1849. január 30.
A debreceni tanács betiltja a Munkások Ujságát.
1849. január 31.
Forradalom Firenzében.
1849. február 1.
Puchner kérésére 7 ezer orosz katona lépi át Erdély határát.
1849. február 4.
A vízaknai ütközet.
A Nagyváradra települt fegyvergyár munkásai béremelésben részesülnek.
1849. február 5.
Guyon hadosztálya megtisztítja a Branyiszkói-hágót a császáriaktól.
1849. február 8.
A toscanai köztársaság kikiáltása.
1849. február 8–13.
A képviselőház megvitatja a vésztörvényszékek felállítására vonatkozó törvényjavaslatot.
1849. február 9.
A római köztársaság kikiáltása.
Bem győzelme Piskinél.
1849. február 10.
Görgei és Klapka csapatai találkoznak Kassán.
1849. február 12.
Bécsben magyar főurak ellenforradalmi bizottmányt alakítanak.
1849. február 25.
Șaguna a császárhoz intézett petíciójában külön román koronatartomány szervezését kéri.
1849. február 26–27.
Dembiński kápolnai veresége.
1849. február 27–28.
A képviselőház elhatározza a távolmaradt képviselők igazolási eljárás alá vonását.
1849. március 2–3.
A medgyesi ütközet. Bem visszavonul Segesvárra.
1849. március 3.
A tiszafüredi zendülés. Szemere felfüggeszti Dembińskit és a sereg vezérletével Görgeit bízza meg.
1849. március 4.
Ferenc József elrendeli az osztrák birodalmi gyűlés feloszlatását, s alkotmányt oktrojál az egész birodalom számára.
1849. március 5.
Kossuth Tiszafüreden megerősíti Szemere március 3-i intézkedéseit.
Damjanich felszabadítja Szolnokot.
1849. március 6.
A Marczius Tizenötödike Magyarország föderatív átszervezését javasolja.
1849. március 7.
Teleki László Magyarország föderatív átszervezését javasolja Kossuthnak.
1849. március 8.
Kossuth a Tiszafüreden összpontosult 3 hadtest parancsnokává Görgeit, a magyar haderő egészének parancsnokává pedig Vettert nevezi ki.
1849. március 10.
A Marczius Tizenötödike újabb cikke a föderáció mellett.
1849. március 11.
Bem elfoglalja Nagyszebent.
1861. január 13–16.
Román nemzeti értekezlet Nagyszebenben.
1863. április 20–23.
Román nemzeti konferencia Nagyszebenben.
1863. május 31.
A Matica Slovenská közművelődési egylet megalakulása Turócszentmártonban.
1863. 1863. július 15.—1864. október 11.
Erdélyi országgyűlés Nagyszebenben.
1863. szeptember 1.
A német államok uralkodóinak majna-frankfurti gyűlése a porosz király távollétében elfogadja a Habsburg császár által javasolt szövetségi reformot.
1863. szeptember 17.
Az erdélyi országgyűlés határozata a románok nemzeti és vallási egyenjogúsításáról.
1864. december 24.
A román és a szerb görögkeleti egyház szétválasztása; a nagyszebeni román görögkeleti érsekség felállítása (A. Șaguna érsek).
1872. május 5–6.
Az erdélyi románok nagyszebeni gyűlése az aktivitás mellett foglal állást.
1872. május 9.
A magyarországi románok aradi gyűlése.
1872. május–július
Lónyay tárgyalásai a román politikai vezetőkkel.
1872. június 4–5.
A medgyesi szász gyűlés nemzeti politikai programot fogad el.
1872. június 9.
Uralkodói rendelet a bánsági határőrvidék és a titeli zászlóalj területének polgári közigazgatás alá helyezéséről.
1872. június 12.
Befejeződik a Magyar Gácsországi Vasút (SátoraljaújhelyHomonnaPrzemysl) építése.
1872. június–július
Országgyűlési választások.
1872. június 15.
Az új horvát szábor megnyitása.
1872. június 27.
A gyulafehérvári román konferencia kimondja a politikai passzivitást.
1872. július 3.
A román vezetők balázsfalvi értekezletének emlékirata a kormányhoz a románok nemzeti kívánságairól.
1872. július 18.
Megnyitják a Magyar Keleti Vasút TövisSegesvár vonalát.
1872. augusztus 18–21.
A karlócai szerb nemzeti egyházi kongresszust Mollináry altábornagy királyi biztos még hivatalos megnyitása előtt feloszlatja.
1872. augusztus 22.
Megnyitják az államvasutak ZólyomRuttka vonalát.
1872. augusztus 30.—szeptember 8.
Iparműkiállítás Kecskeméten.
1872. szeptember 2.
Az Internacionálé hágai kongresszusán magyarországi szocialisták is részt vesznek.
1872. szeptember 7.
A balközép pártértekezletén Ghyczy Kálmán javaslatot tesz a Deák párt „jobb elemeivel” való fúzióra.
1872. október 3.
Befejeződik a Magyar Nyugati Vasút (SzékesfehérvárVeszprémSzombathelyGraz) építése.
1872. október 6.
A Magyarországi Általános Munkásegylet közgyűlésének betiltása.
1872. október 10.
1872:XVI. tc. a honvédségi Ludovika Akadémia felállításáról.
1872. október 12.
1872:XIX. tc. a kolozsvári tudományegyetem felállításáról.
1872. november 3.
Megnyitják a Magyar Északkeleti Vasút DebrecenSzatmárnémetiMáramarossziget vonalát.
1872. november 6.
Megkezdődnek a magyar és a horvát országos küldöttségek tárgyalásai a magyar–horvát kiegyezés revíziójáról.
1872. november 11.
Megnyitják a Magyar Keleti Vasút nagyszebeni vonalát.
1872. december 4.—1874. március 21.
Szlávy József kormánya.
1872. december 22.
1872:XXXII. tc. 54 millió ezüstforint államkölcsön felvételéről.
1872:XXXVI. tc. a Budapest fővárosi törvényhatóság alakításáról és rendezéséről.
1872.
Budapesten megalakul a Magyar Országos Központi Takarékpénztár, Nagyszebenben pedig az Albina román bank.
1875. május 23.
Az erdélyi románok nagyszebeni értekezlete a passzivitás mellett dönt.
1881. május 12–14.
Az erdélyi és a magyarországi román választók képviselőinek konferenciája Nagyszebenben. Az egységes Román Nemzeti Párt megalakulása.
1884. április 26.
1884:XIV. tc. a Tiszának és mellékfolyóinak szabályozásáról, a Tisza-völgy ármentesítéséről, a vízszabályozási és ármentesítő társulatok szervezéséről.
1884:XVI. tc. a szerzői jogról.
Nagyszebenben megjelenik a Tribuna című román lap.
1884. május 18.
Az új ipartörvény (1884:XVII. tc.) létrehozza az ipartestületeket, a gyári felügyeletet és intézkedik a tanoncoktatás megszervezéséről.
1884. május 19.
1884:XVIII. tc. a budapesti Nagykörút kiépítéséről.
1884. május 22.
1884:XIX. tc. az új állandó Országház építéséről.
1884. június 1–3.
A Román Nemzeti Párt nagyszebeni értekezlete a passzivitás mellett foglal állást.
1887. május 12.
A Román Nemzeti Párt nagyszebeni gyűlése a passzivitás mellett dönt.
1890. június 17.
A szász népi program módosítása (a dualista rendszer elfogadása) a nagyszebeni szász népgyűlésen (Sachsentag).
1905. január 10.
A Román Nemzeti Párt nagyszebeni komitéjának ülése, az aktivitás újonnani kimondása.

Tartalomjegyzék

Kristó Gyula

Földművelés

Az erdélyi Nagyszeben környékén 1241-ben elrejtett leletegyüttesből származó csoroszlya az ország peremterületén való használatát bizonyítja.

Idegen etnikumok

A XII. század végére Szeben környékén a német elem került túlsúlyba. Nyelvjárási vizsgálatok mutattak rá arra, hogy a szebeni németek a Közép-Rajna vidékéről érkeztek az akkori Magyarország alig lakott délkeleti sarkába. Szeben környékén a németek egy tömbben települtek meg. 1204. évi oklevél a Szeben melletti Nagydisznódon említ németeket.

Egyházi társadalom

Több királyunk alapított a XII. században prépostságot, így II. Béla az aradit, III. Béla pedig 1190 táján a szebenit.


A XII. század második felében erősödött meg az a törekvés, hogy a prépostok függetlenedjenek az érsekektől, illetve püspököktől. Példát erre a székesfehérvári királyi alapítású társaskáptalan prépostja mutatott. III. Sándor pápa alatt (1159–1181) a székesfehérvári prépost közvetlenül pápai fennhatóság alá került, megszűnt felette a magyarországi egyházi szervezet, a püspök ellenőrzése. Példáját III. Béla alatt a szebeni prépostság követte, amely ugyan nem jutott egyenes pápai függésbe, de a területileg illetékes erdélyi püspökség helyett közvetlenül az esztergomi érsekség alá tartozott.

Új vonások III. Béla belpolitikájában

Számos egyházi intézmény köszönheti alapítását III. Bélának. 1190 táján hozta létre a szebeni prépostságot, amely mint Esztergomtól függő királyi prépostság kelt életre.

Az új berendezkedés hívei

Elvetette III. Ince azt a királyi kezdeményezést is, hogy az esztergomi érsekség alá tartozó szebeni prépostságból a pápa hozzon létre Kalocsától függő püspökséget. Ez utóbbi javaslat megtételében is sógora, a kalocsai érsek iránti kedvezés vezette a királyt.

A tatárok Magyarországon

A déli szárny másik két csapatteste az Ojtozi-, illetve a Vöröstoronyi szoroson át hatolt be Erdélybe. Az egyik sereg a Bar­ca­ság­ban legyőzte Pósa erdélyi vajda sere­gét, majd Küküllő várát és Gyulafehérvárt foglalta el. A másik katonai egység Nagyszebent, a ciszterciták kerci monostorát dúlta fel.

Zimányi Vera

A városi ipar és iparosság

  • Viszont arról is tudunk, hogy a szebeni, segesvári és besztercei szász ötvösök titkos egyezséget kötöttek, hogy nem alkalmaznak magyar legényeket, legfeljebb csak 14 napra, magyar inast pedig nem vesznek fel.
  • Hogy nemzetiségi ellentéttel keveredő szakmai féltékenységről volt szó, azt az is mutatja, hogy a kolozsváriak hosszas perlekedésbe keveredtek a szebeni szász ötvösökkel; ezzel kapcsolatban céhlegénysztrájk tört ki Kolozsvárott 1576-ban.

Sinkovics István

A fejedelemség területi kialakulása

A szászok földje szintén székekre tagolódott; az egész szászság: a „szászok egyeteme” (Universitas Saxonum) fölött eredetileg a király által kinevezett szász gróf állott, a 15. századtól helyébe Szeben város polgármestere került ezzel a hatalommal. E téren a fejedelemség megalakulása sem hozott változást.

Kincstári jövedelmek, hadszervezet, diplomácia

Szebenből vagy Brassóból 3–4 hétig tartott az utazás Konstantinápolyba.

Péter Katalin

Vegyes vallású ország

A hitújítás miatt végleg csak a brassói és a szebeni káptalan tűnik el; ezek még az 1540-es években testületileg fogadják el a reformáció tanításait.

A reformáció befogadása

A hitújítás magyarországi terjedésének első szakasza az 1520-as évek legelejétől az 1540-es esztendők végéig tart. A bizonytalanság és az átmenet időszakának kell tekinteni, mert a szerzetesek és világi papok részéről indított hitújítás ekkor még a katolikus egyházon belül marad. Egészen addig, amíg a régóta sürgetett egyetemes zsinaton, Tridentben nem válik világossá, hogy a belső reformok sorozataként indult reformáció eszméit a pápaság elveti, Magyarországon sincs hivatalos egyházszakadás.

Ez idő alatt jut el a reformáció, először Budáról, közelebbről a királyi udvarból, a bányavárosokba és Kassa környékére. Nagyjából egy időben, a városok saját tájékozódása nyomán mutatkozik Szebenben és Brassóban.

Az első hazai reformátorok

A hitújítás legelső itthoni terjesztői ismeretlenek. 18. századi adat szól ugyan egy Sziléziából jött, Surdasser nevű ferences rendi barátról, aki állítólag már 1517-ben hirdette Luther tanításait Szebenben. Valószínű azonban, hogy ez éppen annyira felületes hagyomány, mint a reformációt illető 18. századiak általában.

Iskolák

  • Szebenben azonban 1545-ben a városi tanács vásárol az iskolának új épületet, és építteti át az egyre bővülő oktatás igényeinek megfelelően.
  • Így az iskolázás Magyarországon körülbelül az 1550-es, 1560-as évektől tulajdonképpen protestáns kézen van. A később is nagy hírű tanintézetek jelentős része már most működik. A minta Bártfa, ahol Stöckel 1540-ben bevezette az első iskolai rendtartást. A szászoknál már ekkor Szeben áll az élen; ide külföldről is járnak tanulók.
  • Így a szászoknál már 1525-ben felmerül a szándék, hogy a szebeni iskolát egyetemi színvonalra emeljék. Ez a szász náció kezdeményezése lett volna.

A városok

Szebenben tíz évvel az első földesúri nyomda megalapítása előtt, 1529-ben jelenik meg az első könyv, a helyi iskola tanárának, Thomas Gemmariusnak a latin nyelvtana. A következő esztendőben pedig a helyi orvos egészségügyi tanácsokat tartalmazó műve lát napvilágot, mégpedig német nyelven. Mindkét nyomtatványt Lukas Trapoldner készítette; szebeni jegyző, majd tanár, élete végén a városi tanács tagja.

A 15. századi ősnyomdák rövid életű előzménye után tehát a tudomány és az anyanyelvűség jegyében, a polgári értelmiség kezdeményezésére indul a könyvkiadás Magyarországon.

A folytatás is hasonló jellegű. A 16. századi nyomtatványok 91%-át állandóan megtelepedett vagy vándorló polgári vállalkozók adják ki. A fölény természetesen az állandóan működő városi nyomdáké: Szebenben, Brassóban, Kolozsvárott, Gyulafehérvárott és Bártfán jelenik meg a nyomtatványok 60%-a. A Debrecen mezővárosban megtelepedett műhely részesedése 18%. Eltörpül mellettük a katolikus egyházi nyomda Nagyszombatban a maga 7%-ával, és töredék csupán a földesúri alapítású nyomdák 12 kiadványa (1,46%). A többi műhely fenntartója meghatározhatatlan. A tudományok terjesztésében a városok részvétele valamivel még nagyobb arányú, mivel az összes tudományos könyv 93 %-a az állandóan működő városi nyomdákban jelenik meg.

Az anyanyelvű munkáknál ugyancsak a városokban állandóan működő kiadók részesedése a legnagyobb, 42% szemben Debrecen 24%-ával és az 1,2%-nyi földesúri töredékkel. A jelenség azért feltűnő, mert ezen anyanyelvű munkák túlnyomó többsége magyar. Lévén pedig, hogy a városok – Gyulafehérvárt és Kolozsvárt kivéve – németek, nyilvánvalóan nem a saját anyanyelvüket részesítik előnyben. Szeben az első orvosi könyv után már csak egy németet ad ki: a többi magyar, illetve román.

A mezővárosok

Szeben és Brassó már rég túl van a tudományosság klasszikus szövegekkel jellemezhető fázisán, amikor Debrecenben a szövegkiadás megindul.

A műveltség demokratizálódása

A 16. század során itthon megjelent művek adatait, a kolligátumokban fennmaradt munkák külön-külön számításával, a 12–15. táblázat foglalja össze Ezek szerint az indulás – a szebeni nyomda felállításától, 1529-től 1571-ig – a vallásosság jegyében áll.

Sinkovics István

Uralmi válság Erdélyben

Mintegy 8 ezer székely vett részt 1599. október 28-án a Szeben és Sellenberk közt vívott ütközetben. Mihály vajda serege nagy küzdelemben, Makó György csapatának döntő bevetésével kiharcolta a győzelmet.

Makkai László

Székely Mózes támadása. Basta Erdélyben.

Ugyanakkor az Erdély átadását ellenző Báthori-párt a fejedelem török földről visszatért hadvezére, Székely Mózes vezetése alatt egy kisebb csapattal 1602. július 2-án Gyulafehérvártól északra, Tövis mellett megütközött Basta jóval nagyobb seregével, de vereséget szenvedett, és Székely Mózes török területre menekült. Erre Basta vallon katonákkal Báthori Zsigmondot Csehországba kísértette, ahol Oppeln és Ratibor helyett a libochwitzi uradalmat kapta, és ettől kezdve a prágai udvar őrizete alatt élt haláláig, 1613-ig.

Erdély jövőbeli kormányzata kérdésében nem tudtak megegyezni. Az erdélyi rendek ragaszkodni próbáltak azokhoz a feltételekhez, amelyekkel annak idején Báthori Zsigmond átadta az országot Rudolfnak, Basta viszont arra hivatkozott, hogy a helyzet azóta gyökeresen megváltozott, s a rendek küldjenek követeket Prágába jogaik érvényesítésére. Egyúttal a prágai udvar megbízásából Erdélybe küldött két biztossal – Ernst von Mollarttal és Nikolaus Burghausennel – tervezeteket készíttetett Erdély igazgatásáról. Elfogadta az udvar álláspontját, hogy az erdélyiekkel „mértékletesen” kell bánni, de azt javasolta, hogy az uralkodó „teljes hatalmát” érvényesíteni kell. Ezért országgyűlést nem célszerű összehívni, az uralkodó állítson az ország élére kormányzót vagy helytartót, aki tizenkét tagú úgynevezett „nagytanáccsal” döntsön Erdély igazgatása, védelme és a fellebbezett bírósági ítéletek ügyében. A vármegyei főispánokat és alispánokat a kormányzó nevezze ki, a választott bírákat és tanácsosokat ő erősítse meg, és a változásokra hajló városokba az uralkodót képviselő városi ügyészt állítson, ahogyan ez Bécsben és a cseh városokban szokás. A hűségében megingathatatlan Nagyszebenben erre nincs szükség, itt a királybírót különben is a király nevezi ki.

Szeben és Havasalföld elfoglalása

Önálló cikk.

Báthori Gábor megvédi Erdélyt

A fejedelem erdélyi seregét is elegendőnek vélte ahhoz, hogy a vajdával felvegye a küzdelmet, és 1611. július 8-án – ugyanott, ahol Székely Mózes csatát vesztett – a brassói papírmalom mellett megütközött vele. Radu Şerban ravasz, veterán katona volt, s mikor már az erdélyiek biztosak voltak a győzelemben, ügyes oldaltámadással megfordította a csata sorsát. Imrefi elesett, Báthori Szebenbe menekült.

Azt lehetett volna hinni, hogy újrakezdődik Vitéz Mihály ideje. De Báthori keményebb legény volt szerencsétlen nagybátyjánál, aki annak idején fejvesztett menekülésével csak növelte a pánikot. Azonnal török segítségért küldte Bethlent, ő maga pedig elszántan készült az ellenállásra Szeben bevehetetlen falai közt. Az erdélyiek is tanultak a múltakból: a vajda hiába próbálta a székelyeket megnyerni, azok nem voltak hajlandók többé kötélnek állni, és tömegesen siettek a fejedelem seregébe. Radu Şerban emiatt hetekig nem mert Brassó mellől mozdulni, s csak akkor szánta el magát az előnyomulásra, amikor Forgách már Szebenhez közeledett. Forgách hadait Rhédey Ferenc váradi kapitány ellenállása nagy kerülőre kényszerítette, s így csak július 19-én vonulhattak be Kolozsvárra. A vezérek közt Forgáchon kívül olyan nagyurak szerepeltek, mint Homonnai György, Bálint nemrég katolizált unokaöccse, Bocskai Miklós, az elhunyt fejedelem rokona, Dóczy András, a későbbi kassai főkapitány, Nyáry István, volt váradi kapitány. Bármelyikük szívesen vette volna, hogy királyi kormányzóként ő legyen Báthori utódja. Legtöbb esélye azonban Forgáchnak és Homonnainak volt, aki Bálint meghiúsult jelöltsége címén szinte családi jogigényt érzett Erdélyre. Gyulafehérvár bevétele után, augusztus elején Szeben alatt egyesültek a vajdával, s körülzárták Báthorit. Forgách kiáltványt tett közzé, melyben az állt, hogy a kegyetlen szolgaság alá vetett erdélyiek régi szabadságának helyreállításáért jött. Nagy meglepetésére azonban az ő szabadsága senkinek sem kellett.

Erdély állotta a próbát. A várak védekeztek, a székelyek fegyverkeztek a betolakodók ellen; a Forgách által hirdetett medgyesi országgyűlésen alig néhányan jelentek meg. Báthori Nagy Andrást is megnyerte, aki hazaszökött a Hajdúságba, hogy újabb csapatokat szervezzen, most már a fejedelem számára. A Szebent ostromló táborból a hajdúk nagy része utánament, s nemsokára visszatérve, szétverték Forgách utánpótlását, sőt Kolozsvárt is bevették. Havasalföldre török csapatok hozták vissza Radu Mihneát, s a boszniai pasa vezetésével a Barcaságba nyomultak, míg a Hunyad vármegyei Vaskapun át Bethlen hozta a temesvári pasát seregével. A bekerítőket a bekerítés fenyegette: nem maradt hátra más, mint a visszavonulás.

Báthori Gábor bukása

A nyugalom azonban ezután sem állt helyre, mert Szebenről Báthori továbbra sem akart lemondani. A szászok most már a Portától várták a segítséget, ahol Bethlen a fejedelem Habsburg-párti pálfordulásának hírére, s hogy valamely Ghyczy-féle szélhámos kísérletét megelőzze, maga jelentkezett a trónért. Báthori későn szánta rá magát, hogy követeket küldjön a Portára: Szkender és Magyar Ogli pasák már elindultak seregeikkel, hogy Bethlent Erdélybe kísérjék.

Rendteremtő belpolitika

A szászok, noha szabadulásukat Bethlennek köszönhették, nehezményezték, hogy Gyulafehérvár pusztult állapotára hivatkozással halogatta Szeben megígért visszaadását. De hamarosan bebizonyosodott, hogy nem az ő megtörésük a célja, hanem ennél sokkal több, az egész erdélyi rendiség ráncba szedése.

R. Várkonyi Ágnes

Népesedési válságok és változások

A királyi Magyarország legnépesebb városa Pozsony és Kassa, Erdélyben Kolozsvár, Brassó, Szeben a maguk nem több mint 3–5 ezer főre becsülhető népességével messze elmaradnak nemcsak Nyugat-Európa, hanem a szomszédos nyugati, északnyugati területek nagyobb városainak lélekszámától is.

Pénz- és hitelviszonyok: az 1657–1659. évi pénzreform és következményei

  • Apafi Mihály fejedelemsége alatt a központi hatalom szoros utasításai és ellenőrzése mellett a városok vertek pénzt, a fejedelemség régi érméinek mintájára dukátot, tallért és 12 dénáros garast, 1672-től a fejedelem arcképével. Az állami pénzgazdálkodás egyre inkább él a brassói és szebeni gazdag szász polgárok hiteleivel, és az Levant Company érdekkörébe kapcsolódó „görög” kereskedőtársaságok kölcsöneit is gyakran igénybe veszi.
  • Az Erdélyi Fejedelemség sem nélkülözhette az államkölcsönöket, igényeit azonban többnyire belső hitelekből, főleg a szász városok gazdag polgáraitól és a görög kereskedőtársaságoktól vett kölcsönökből elégítette ki. Olykor kimondottan adókiegészítés címén kért kölcsönt az állam. Visszafizetését törvénnyel szavatolta. Így történt például 1683-ban: a török rendkívüli adót kívánván, a fejedelmi hatalom az „extraordinaria contributió”-t a főuraktól és a városoktól megkövetelt kölcsönből fedezte úgy, hogy azt az országgyűlés törvénybe iktatta. A mintegy 14 ezer tallérból – melyet aranyban vagy oroszlános tallérban fizettek – 500 tallért az első miniszter, Teleki Mihály, 100–300 talléros tételeket különböző főurak és városok voltak kötelesek letenni. A legmagasabb összeggel, ezer-ezer tallérral Brassót és Szebent terhelték meg.

Adó- és kereskedelempolitika

Így Apafi állama felkarolta az anabaptista iparosokat, harmincadbérletet adott szigorú ellenőrzés mellett a görög kereskedőknek, a nemesfémeket nem engedte kivinni az országból, hanem a pénzverésre kötötte le, vagy szász ötvösöknek juttatta feldolgozásra. A gazdasági viszonyok konszolidációjára jellemző, hogy virágzanak a szebeni és brassói görög – erdélyi lakosokat is magukba foglaló – kompániák, és a forgalom kedvez a magánvagyon gyarapodásának.

Bérletek és vállalkozások kincstári támogatással

A szebeni és brassói „Görög kompánia” tagjai 800 forint évi bérleti díj és külön fizetések ellenében különböző kedvezményekkel éltek, nagyrészt az angol Levant Company közvetítői voltak, és nagy forgalmat bonyolítottak le.

Kézművesek és kereskedőpolgárok

Erdély városaiban a kereskedelem társadalmi bázisának átalakulását Szeben és főleg Brassó görög kompániáinak tevékenysége tanúsítja.

Polgárok régi és új küzdőtereken

  • Brassó és Szeben falai között „görög”, vagyis balkáni árukkal kereskedő, különböző nyelvű, vallású és etnikumú kalmárok telepednek meg.
  • Az államisága átmentését megkísérlő fejedelemségben a polgárság másik útját Jó János tordai ötvös vagy Miles János nagyszebeni tanácsos példája testesítette meg, mindketten főúri vállalkozásokban lesznek társak.

Makkai László

Magyarok, románok, szászok Erdélyben

A szász autonóm terület, a Szászvárostól Barótig tartó Altland, központjával, Nagyszebennel, továbbá Medgyes és Segesvár, Brassó és Beszterce vidéke féltékenyen őrizte, s Báthori Gábor jogfosztó támadásának átmeneti sikerét leszámítva, meg is tartotta az etnikai identitást is biztosító rendi különállását. Ez egyben a szász szabadparaszti állapot s az azzal járó nyelvi keveretlenség fennmaradását is jelentette, de nem óvta meg a Szászföldet attól, hogy a szántógazdaság céljaira alkalmatlan területekre nagy számban költözzenek román zsellérek, kiknek jogi helyzete később annyi gondot okozott a szász hatóságoknak.

Nyomdák és könyvtárak

Protestáns kollégiumok

Így a 17. század utolsó harmadában, az elűzött eperjesi tanárok egy részével megerősödve, a nagyszebeni maradt az egyetlen olyan, főiskolai hangú hazai lutheránus tanintézet, mely a korábban nagyobb hírű brassóival sikerrel versengve, az erdélyi szász gimnáziumok közül – 1648 négy, 1676-tól kezdve pedig hat tanárával – egyedül adott lelkészi képesítést, és egy külön, német nyelvű tagozatán világiaknak is nyújtott az alapfokúnál magasabb oktatást.

Filozófiai modernizmus

Ugyancsak a hatvanas években kezdődő nagy vallásüldözési hullám idejére esik a hazai evangélikus főiskolákon tanító jelentősebb természetfilozófusok pedagógiai és írói tevékenysége. Azért kell őket így, felekezetileg különválasztva, együtt említenünk, mert mindnyájan Wittenberg neveltjei voltak. A 17. század első felében a wittenbergi egyetemen Sennert és utódja, Sperling professzorok az arisztotelianizmus és az atomizmus egy sajátos keveredését mutató természetfilozófiát alakítottak ki. Élesen szembefordulva Kopernikusszal, és megtartva az arisztotelészi világkép és mozgástan alapelemeit, az utóbbiakat ötvözték a reneszánsz atomelméletnek egy olyan változatával, amelyben az atomok mozgását a „világlélek” bennük rejlő részecskéje hozza létre. Ez a természetfilozófia nem tartalmazta olyan mértékben a természetátalakító tudomány csíráit, mint a kartezianizmus. Egyetlen érdeme, hogy az atomelmélet bevezetésével hozzájárult az arisztotelianizmus egyeduralmának fellazításához. Ebben a vonatkozásban kell értékelnünk a 17. század második felében működő Jakob Schnitzler nagyszebeni, Elias Ladiver, Isak Zabanius és Johann Bayer eperjesi filozófiatanárok munkásságát.

Életmód és életstílus

Jelentős ötvösközpont volt Várad, Kassa, de a Felvidék minden nagyobb városa is. Ezekben, valamint a nagyszebeni Sebastian Hann ötvösművészetéről messze földön híressé vált erdélyi szász városokban kezdett először, délnémet hatás alatt, a vésést és lapos trébelést kedvelő magyarországi reneszánsz alapstílus egyre plasztikusabb domborításokkal és szeszélyesebb formákkal barokk vonásokat felvenni.

R. Várkonyi Ágnes

Erdély és a nemzetközi szövetség

Apafi vezérkarával Szebenben keresett menedéket és időt a döntésre. A város falai alatt 3 ezer székely fegyveres táborozott. Bethlen Miklós úgy vélte, legjobb elfogadni a szerződést, annak ellenére, hogy Isztambul 40 ezer főnyi haddal fenyegette a Habsburg-kormányzattal tárgyaló Erdélyt. Kolozsvár és Déva katonai megszállásával viszont az egész ország Habsburg-uralom alá kerül – érveltek a rendek, és tiltakoztak. Sobieski féltette a császártól Moldvát, és tartózkodást ajánlott, Teleki, hogy a lengyel fejleményeket kivárja, alkudozással leplezett időhúzást. Bethlen Miklós Scherffenberg újabb javaslatával ért vissza: a török megtévesztésére látszatostrommal veszi be Kolozsvárt és Dévát. Apafi a régi hagyományt folytatta, húzta az időt, s nem írta alá a szerződést – a kivárás politikájára azonban már nem nyílt lehetőség. Lipót császárnak hirtelen paranccsal Buda alá kellett rendelnie Scherffenberget. Az altábornagy hadserege, miután megtámadta és lemészárolta a székely tábort, kivonult Erdélyből.

Erdély: Diploma Leopoldinum

Caraffa tábornok – miután megvette Eger várát, és kapitulációra szorította Munkácsot – 1688 elején bevonult Erdélybe, és kikényszerítette a szebeni megállapodást és a fogarasi nyilatkozatot.

Változások a városfalak mögött

Gyulafehérvárott csak az utolsó fejedelemválasztó országgyűlés eleveníti fel néhány napra a régi székváros emlékét, Erdély kormányzati központja Szeben lesz.

Örökös jobbágyok és szabadmenetelűek

Kolozs vármegyéből 1698-ban a falvak népe ökrösszekereivel Szatmárig, Károlyig fuvarozott, onnan pedig új, nagy terheléssel le egészen Szebenig.

Országos támadás, társadalmi érdekegység

A vereség hírére Bercsényi vezetésével leküldött válogatott katonaság augusztus 6-án kiverte sáncaiból a váradolaszi őrséget, s Rákóczi augusztus 9-én újra csatlakozásra szólította a rácokat. Eközben a Kővár váráig előrenyomuló Rabutin visszafordult Szebennek, s Glöckelsberg tábornokot küldte az Erdély északnyugati határát védő Somló várába. Szőcs János ezereskapitány támadására azonban Glöskelsberg otthagyta Somlót, és bevonult a szatmári várba. Somló, Erdély kapuja, augusztus 9–10-én került Rákóczi birtokába. Majd meghódolt Károly, megnyitotta kapuit Nagybánya, a huszti vár s az öt máramarosi koronaváros. Bóné András, Majos István és Bozóky Pál kapitányok Bélfenyérnél győztes csatát vívtak a rácokkal, betörtek a Maros–Körös vidékére, elfoglalták Belényest és Brádot.

A tiszántúli hadjárattal Rákóczi hatalmába került a Tisza, a Kárpátok, az erdélyi hegyek és a Körösök határolta terület. A Felvidéken, a Dunántúlon, a Mátra aljában mindenütt seregtoborzó hadnagyok tűntek fel, Kőrösön, Kecskeméten előre beszervezett kurucok várták Rákóczi ezredeit, s Erdélyben elementáris erejű felkelések robbantak ki. Bercsényi megkezdte Tokaj ostromát, Rákóczi Szatmárt fogta ostromgyűrűbe, elfoglalta a várost, az őrséget beszorította a várba, és cselekvésképtelenné tette. Szolnok várát Szőcs János, Borbély Balázs és Deák Ferenc ezereskapitányok csapatai vették be. Kyba rác ezredes azonban a szegedi császári őrség egységeivel Kiskunhalasnál véres csatában szétverte Deák Ferenc ezredét. 1703 őszén Rákóczi újabb pátenssel szólította fegyverbe a szegedi határőrök támadásai miatt megfélemlített jászkunokat, és ismét megkísérelte, hogy megnyerje a Határőrvidék fegyveres népét.

Rákóczi haditervének megfelelően Ocskay László és Borbély Balázs lovasai, megszaporodva ónodi János Deák, Géczy Zsigmond és füleki Szűcs János ezredeivel, augusztus végén megkezdték előrenyomulásukat nyugat felé. Megnyitotta kapuját előttük Szendrő, Krasznahorka, Rimaszombat, Ajnácskő, Fülek és Losonc. Korpona elfoglalásával szabad lett az út a bányavárosok felé, meghódolt Selmecbánya, s Ocskay bevette Lévát. A felkelők kezébe került a Garam völgye, s október folyamán Szécsény, Hatvan, Garamszentbenedek, Kékkő, végül Gács, majd pedig Csábrág vára is megadta magát. Ezalatt Buday István tábornok megverte az Ónodról Kassára vonuló Montecuccoli-ezredet, és körülzárta Kassát és Eperjest.

Kevesebb mint fél esztendő alatt Rákóczinak sikerült elfoglalnia vagy ellenőrzése alá vonnia Magyarország gazdasági kulcshelyeit és a fontos hadászati támaszpontokat.

Haderejét Rákóczi úgy teremtette meg, hogy a fegyverfogó jobbágyoknak és a különböző jobbágyi sorba visszaszorított volt katonacsoportoknak felszabadítást ígért a földesúri kötelékekből és mindennemű úrbéri szolgálat alól. A fegyverre kelő jobbágyok szabadságának feltételeit közlő pátensek közül kettő ismeretes: az 1704. január 10-én kelt, Sopron vármegyének, és az 1704. április 2-án kelt, Bars vármegyének küldött írás. „… városok faluk, helységek vagy köz emberek … ha föl támadnak, fegyvert fognak, mind maghok, mind jövendő maradíkok minden adózasok terhek s földes urak hatalmaból örökössen föl szabadíttatnak és szabadsággal meghajándíkoztatnak,, s hogy ha valamely hellységhek egészben fölkelnek és hadakozni szabadulássokért készek lesznek, helységekkel együtt örögh szabadsághot nyernek …”[1]

A hadsereg kötelékeibe kerülő jobbágyok társadalmi szabadságát Rákóczi – tekintet nélkül vallási és etnikai hovatartozásukra – kétféle formában ígérte meg: vagy egyénenként, vagy pedig helységükkel együtt, a közösségi szabadságot elnyerve lesznek szabad emberek. Az 1703. augusztus 9-én kibocsátott fejedelmi pátens a rácoknak nyújtott örökös szabadságot, adómentességet és hajdúvárosi státust. Az erdélyi jobbágyok elementáris erejű mozgalmát Seeau, a Cameratica Commissio elnöke azzal magyarázta, hogy Rákóczi szabadságot ígér a földesúri hatalom alól. A fejedelmi elhatározásban benne foglaltatik, hogy mindazok, akik nem harcolnak, továbbra is jobbágyok maradnak. Tehát a feudális rend alapjaiban változatlan. Ugyanakkor azonban a fejedelmi döntés megszorítja a földesúri jogokat, sérti a nemesi kiváltságokat. A katonaság kötelékeibe lépőket mindennemű úrbéri függésből kiemelő szuverén fejedelmi elhatározás már 1703 nyarán az erős központi hatalom programját hordta magában.

A társadalmi szabadság lehetősége a különböző területek paraszti lakosságát nem mozgósította egyenlő erővel. Az viszont már az egyes helységek közösségi szokásrendszerén is múlott, hogy az egész falu vagy csak a lakosság egy része állt a zászlók alá. Általában kevés helység lakossága fogott közösen fegyvert, s noha Rákóczi szigorúan tiltotta az erőszakos toborzást, paraszthadnagyok vagy fegyvert fogók erővel, nemegyszer a közösségi kényszer módszereivel állították volna helységük minden tagját zászlók alá. Nehezítette a hadseregszervező munkát, hogy a fegyvert fogó parasztság nemcsak a Habsburg-államhatalom megtestesítőit támadta meg, hanem a vármegyét, a kormányzatot kiszolgáló nemeseket s a földesurakat is tűz alá vette. Sokan voltak, akik néhány heti hadiszolgálat után, a felszabadító pátens adta jogokra hivatkozva, már élni akartak a szabadsággal, s hazatértek falujukba.

A főurak és a köznemesek többségét Rákóczi támadása váratlanul érte, a jobbágyezredekben a parasztfelkelés rémét látta, nem bízott a breznai pátens országos ígéreteiben, s 1703 nyarán városokban és várakban keresett menedéket. Erdély főurait Rabutin családostul Szebenbe rendelte.

Magyarország és az európai háborúk

A Bécsbe, Horvátországba és Erdély császári katonai központjába, Szebenbe húzódott főurak és nemesek között megnövekedtek a belső feszültségek, s a Habsburgok oldalán álló rendi tábor 1704 folyamán lényegében képtelennek bizonyult arra, hogy egységes politikai programmal lépjen fel.

Erdély

A teljes cikk.

Politikai válság és országgyűlés Szécsényben

Rákóczi, mivel csakis az ország egészének birtokában, Erdély tényleges uraként vélte sikerrel megvalósíthatónak a belső válságot felszámoló reformokat, két hadműveletet indított el. Az egyik eredménnyel járt: Forgách Simon elfoglalta Medgyest, s ezzel Szeben, Fogaras és Brassó kivételével egész Erdély Rákóczi birtokába került.

Az utolsó fejedelmi beiktatás Erdélyben

1707. április 8-án, a fejedelmi beiktatás után a református vártemplomban megnyíló marosvásárhelyi országgyűlésen a rendek követelték a fegyvert fogott jobbágyok hazabocsátását,a katonaság megfegyelmezését, a károk megtérítését, valamint szabad és biztonságos kereskedelmet, jó pénzt, egységes mértékrendszert. A Ráday Pál által megfogalmazott fejedelmi előterjesztés azonban reformokat ajánlott: szükséges a szabad kereskedelem, az országos jövedelmek megnövelése, az állandó hadsereg megszervezése.

Az udvari hadakkal övezett Rákóczinak és híveinek nagyrészt sikerült keresztülvinnie akaratát, bár a hadsereg nagy része Szeben ostromával volt elfoglalva.

Földesurak, főtisztek, vállalkozó nemesek

Erdélyben Teleki Mihály az egyetlen számottevő főúr, aki nem zárkózott Rabutin parancsára Szebenbe, hanem kővári főkapitányságából Rákóczi táborába ment, kikötve, hogy a család megkapja a kővári váruradalmat. Különben minden jelentősebb erdélyi család, a politikai testületek képviselői, a vármegyék főispánjai és a székely székek elöljárói – néhány Brassóba zárkózón kívül – házuk népével együtt Szebenben kerestek védelmet. Itt nézték végig 1703 novemberében a szászok vezetőjének, Hans von Harteneck királybírónak a kivégzését, hogy azután hosszú hónapokat, sokan éveket töltsenek a városi fogság mostoha körülményei között. Rabutin generális kényszerkölcsönökre kötelezte őket, sőt 10 ezer forintos megajánlásokat szedett be tőlük. Bánffy György gubernátor és Apor István kincstartó 30–30 ezer, Bethlen Miklós kancellár 20 ezer forintot volt köteles adni, részben ezüstkészletben, részben ékszerekben. Sokan az élelmezési gondok, zsúfoltság, kiszolgáltatottság és megfélemlítés poklából életüket kockáztatva megszöktek. A katonai feladataik ellátására kiküldött és Rákóczi híveinek fogságába esett családfőket követték a fiak, testvérek, kisnemes szolgák. Előfordult, hogy tekintélyesebb urak, mint például Thoroczkay Mihály, álruhában vagy trágyásszekér aljában menekültek, hátrahagyva a család nőtagjait. Pekry Lőrinc csak évek múltán tudta kiváltani feleségét. Sokan kényszerű fogságban élték végig a háborús éveket, mint Brassóban Cserei Mihály vagy Szebenben a fecskék járását figyelve, elhagyott otthona után sóvárgó Wesselényi István. Voltak, akik nem tértek vissza otthonukba többet; Bánffy György Szebenben halt meg.

Polgárság és értelmiség

A két leggazdagabb és legnépesebb erdélyi város, Brassó és Szeben soha nem került Rákóczi kezébe, Kolozsvár, Gyulafehérvár, Marosvásárhely, Medgyes pedig csak ideig-óráig, szinte töredék időre jutott hatalmába.

Intézmények, iskolák, nyomdák, könyvtárak

Az 1680-as években különösen Bártfán, Selmecen, Losoncon, Lőcsén, Nagybányán, Brassóban, Szebenben, Kolozsvárott működtek kiváló tanárok vezetésével híres gimnáziumok. Figyelemre méltóak a mezővárosok iskolái. A protestáns gimnáziumok és főiskolák oktatási rendje és tananyaga megfelelő alapvetésül szolgált az egyetemi tanulmányokhoz. A protestánsoknak azonban nem volt egyetemük. Néhány kivételtől eltekintve a protestáns köznemesi, polgári és jobbágyszármazású fiatalok külföldön fejezték be tanulmányaikat. A század közepétől kezdve a német egyetemek közül Wittenberg, Halle, Lipcse látott egyre több magyar diákot, de emelkedett a száma az angliai, svájci egyetemeket és főleg az Egyesült Németalföld Köztársaság híres akadémiáit látogató magyar diákoknak is.

Magyarország egyetlen egyeteme, a nagyszombati, a jezsuiták kezében még nem épült ki teljesen, a filozófiai és teológiai fakultás mellett később, 1667-ben nyitott jogi fakultás még alig működött, első nyilvános vitáját csak 1691-ben tartja majd meg. A katolikusok és főleg a jezsuiták az 1670–1680-as években nem az egyetem kiépítését, hanem a középfokú oktatás kifejlesztését szorgalmazták elsősorban A jezsuiták széles körű kollégiumi hálózatukat a nemesi ifjak nevelésére igyekeztek kiépíteni.

A katolikusok ugyancsak a haza határain kívül részesülhettek egyetemi színvonalú természettudományos vagy orvosi képzésben. A katolikus ifjúság, ha a nagyszombati egyetemmel nem érte be, Bécsben, Grácban vagy Rómában folytathatta tanulmányait. Rákóczit a prágai egyetemre irányította a gyámi teendőket ellátó Kollonich, Zrínyi János, Péter fia ugyancsak a prágai egyetemen tanult. Esterházy Pál Pozsonyban, Nagyszombatban kezdett tanulmányait Grácban folytatta, majd Nagyszombatban fejezte be. Erdélyben Apor István még régi módon, a fejedelmi udvarban nevelkedett. Magyarországon már valamennyi katolikus főúr új nevelésben részesült, Bercsényi Miklós, bár katonai pályára készült, elvégezte a nagyszombati egyetemet. A magyar mágnásfiak tanulmányaikat nagyobb európai utazással zárták. Nagy gondot fordított a katolikus egyház a lánynevelést ellátó női szerzetek betelepítésére. A Kisdy Benedek alapította kassai kollégiumot és papneveldét 1687-ben emelték főiskolai szintre.

Az egyházi rendbe lépők a bécsi Pazmaneumban, majd a római Collegium Germanicum et Hungaricumban szerezték meg a legmagasabb egyházi méltóságra előkészítő képzettséget.

A királyságban és Erdélyben az egyetemi végzettségű réteg száma más országokéhoz viszonyítva kicsiny, a hazai lélekszámbecsléseket és a páratlanul zaklatott időket tekintve viszont figyelemre méltó. Az isko larendszer egyetemet nélkülöző hiányosságából előny is származott: OxfordUtrechtBaselRóma vonalával körülkerítve, Európa csaknem minden szellemi központjából hoztak haza tudást. A társadalom egyes rétegeiben a tanultságnak nagy volt a becsülete. Nemesek, főurak, polgárok rendkívül sok alapítványt tettek szegény és tehetséges ifjak hazai vagy külországbeli iskoláztatására. Nem Vay Ádám az egyetlen, aki élete nagy veszteségének érezte, hogy a háborús idők miatt nem tanulhatott.

A királyságbeli és erdélyi könyvnyomtató műhelyekből – a külföldi nyomdákban megjelent magyar nyelvű könyvekkel együtt – az 1650–1680-as évek között évtizedenként átlagban körülbelül 500 könyv került ki. A változásra jellemző, hogy 1690–1700 között összesen 738, 1700–1711 között összesen 833 könyv jelent meg. 1681 és 1690 között összesen 11 nyomdában adtak ki könyvet. Bártfán és Lőcsén polgári vállalkozócsaládok keze alatt működött nyomda: Brewer János és Klösz Jakab lőcsei nyomdász Hollandiában szerzett szakmai gyakorlattal vezette műhelyét. Szeben, Debrecen, Brassó városi nyomdát tartott fenn. Debrecen városi nyomdájának vezetését 1676 óta Rosnyai János, képzett sárospataki tipográfus vette át. A kassai nyomda a jezsuitáké. Buda visszafoglalása idején sem Erdélyben, sem a királyságban nincs a korabeli értelemben vett központi, országos nyomda. A 17. század utolsó harmadára a legmagasabb egyházi és állami támogatást élvező, jezsuita vezetés alatt álló nagyszombati nyomda nyert országos feladatkört. A nagyszombati egyetem birtokába került nyomda papírkészletét korábban a gróf Pálffy család bazini malmából biztosította, a század végére szerzett saját papírmalmokat. Elöljáró alá rendelt factora nyomdászok, inasok, formametszők, példametszők seregével dolgozott. Több magyar és bécsi rézmetszőt, fametszőt, könyvkötőt dolgoztatott. Az egyetem épületével együtt a nyomda épületét is kibővítették. 1680-tól felújították betűanyagát, cirill betűkkel is felszerelték, és Bécsben bizományos könyvkereskedőt tartottak. Az „Akadémiai Nyomda”, a Typis Academicis impresszumot használó nagyszombati nyomda a török kiűzése idején a – a kor fogalmai szerint – már korszerű üzem, officina volt. Kiadványai az akkori legjobb európai színvonalon készültek.

Erdélyben Apafi Mihály fejedelem az államkincstárra szállott váradi nyomda felszerelését a kolozsvári és a nagyenyedi kollégiumnak adományozta, majd a fehérvári nyomda felszerelését is a két kollégium között osztotta meg azzal a céllal, hogy az iskolákat megerősítse. Kolozsvárott kiváló tipográfus működött: Veresegyházi Szentgel Mihály, Hollandiából hozott betűkkel, javarészt magyar könyveket nyomtatott, tizenhat év alatt száznál többet. Korszerű nyomdaofficínát azonban csak 1689 után próbált Tótfalusi Kis Miklós nagy tehetséggel és néhány karteziánus támogatásával létesíteni. Vállalkozása korszerűségben a nagyszombatin is túltesz majd. A nagyenyedi kollégium egykori neveltje 1680-ban ment ki Hollandiába, és kitanulva a betűmetszés és a könyvnyomtatás mesterségét, 1686-ban amszterdami nyomdájában kiadta a Zsoltárokat 4200 példányban. Könyveinek szedése, nyomása, kötése Európa legjobb nyomdáiéval vetekedett. Az első magyar nyomdász, aki angol, toscanai, grúziai megrendelésekre dolgozott.

A kiadványok példányszámáról kevés ismeretünk van: a Bibliát 3–4 ezer példányban nyomták, ezenkívül a kalendáriumok láttak napvilágot nagyobb, valószínűleg többezres példányszámban. Különben általában nagyon kis, ötven és néhány száz közötti példányban jelentek meg a könyvek. A könyv előállítása drága, a nyomtatás üzleti vállalkozás.

Feltűnik az új olvasóközönség, növekszik a nőknek ajánlott magyar könyvek száma, és a tömegvásárlásra szánt, ponyván terjesztett egylapos nyomtatványok, képkiadványok is szaporodnak.

Mátyás király világhírű Corvinájának néhány darabját 1686. szeptember 3-án – a kifosztott török főiskolai könyvtár töredékeivel együtt – Marsiglí mérnökezredes szedte össze a katonáknak szabad prédára engedett Budavárban, és Bécsbe küldte.

A Mohácsnál összeomlott magyar állam könyvkincsének mararadékát Pozsony, Nagyszombat, Győr egyházi intézményei, kolostorok, apátságok, zárdák, káptalanok kódexekben és ősnyomtatványokban gazdag tékái mentették át.

A könyvkultúrában döntő változást hozó reformáció emlékét a különböző kollégiumi könyvtárak őrizték, ezek meglehetősen zilált állapotban érték meg a 17. század végét. Tolna 16. századi mezővárosi könyvtárát a visszafoglaló háborúk söpörték el. Sopron evangélikus gimnáziumának 16. századi humanista irodalomban is gazdag könyvtára az 1672–1674. évek megpróbáltatásai következtében széthullott, de 1682-ben az újra megnyíló gimnázium új könyvtárat létesített. Az ellenreformáció térnyerése ellenére a sárospataki, eperjesi főiskola töredékesen, Beszterce gimnáziuma viszonylag épen mentette át könyvtárát. Debrecen az 1550-es években a középkori ferences téka gyűjteményéből alakított kollégiumi könyvtárát másfél ezret meghaladó jelentős gyűjteménnyé növelve vitte át az új századba.

A nagy jövő előtt álló nagyszombati egyetemi könyvtár – a török kiűzése idején közel 10 ezer kötetével – az ország legjelentősebb könyvtára volt. A nagyszombati káptalani könyvtárat Lippay György érsek – a Fuggerek 1681 kötetes könyvtárát 330 aranyért megvásárolva – 3 ezerre bővítette. Az ellenreformáció templom- és iskolafoglalásaival a protestáns könyveket a rohamosan gyarapodó rendi és kollégiumi könyvtárak állományához csapták. Így Pozsony evangélikus líceumának könyvtára 1672-ben a jezsuiták birtokába került, s noha a gimnázium 1681-ben újra megnyitotta kapuit, könyveit továbbra is a jezsuita kollégium igen jelentős könyvtárában őrizték. Emellett a pozsonyi jezsuita rezidencia külön könyvtárral, a jezsuita gyógyszertár orvosi és gyógyászati szakkönyvgyűjteménnyel indult az új századba. Sopron, Sárospatak, Kassa jezsuita kollégiumi könyvtárai részben ugyancsak a református és evangélikus gimnáziumok és főiskolák könyveivel növelték meg a századfordulón már tetemes könyvállományukat. Az erdélyi és hódoltsági városok és mezővárosok különböző felekezetű egyházi és iskolai könyvtárai sértetlenül élték meg az új századot, miként Besztercén, Nagybányán, Gyöngyösön. Győrött a jezsuita kollégiumi könyvtár mellett Széchényi György alapítványából szervezték meg a papnevelde, az első intézményes egyházmegyei könyvtár alapját.

A magán könyvgyűjtemények nemcsak a műveltség színvonalát, az olvasási kultúra körszerű igényeit is mutatják. A Zrínyi-, Nádasdy-, Batthyány-, Thököly-, Révay-, Bercsényi-, Károlyi-, Rákóczi-, Forgách- könyvtárak, azzal együtt, hogy a főúri rezidenciáknak már szerves tartozéka volt a könyvtár, jól jellemzik a főúri osztály műveltségi eszményeit. Ezek a könyvtárak az 1670-es, 1680-as évek pusztításait csak részben vészelték át. Zrínyi Miklós könyvtárának 1662-ben katalógusba vett anyagát fia, Ádám építette tovább, majd feleségének családja őrizte meg.

A főúri könyvtárak összetétele két tendenciát tükröz: az egyik az értékőrzés, a másik a gyakorlati szükségletek kielégítése. Rákóczi, Forgách, Bercsényi könyvtára egyaránt szolgálták a korszerű politikai és gazdasági tájékozódást. Batthyány Ádám nagy gonddal és több generáción át épített könyvtára egyebek közt különleges térképgyűjteménnyel tűnik ki. Relatiók, Neue Zeitungok, Mercrurii Gallo-Belgici tételei Rákóczi, Bercsényi könyvtárjegyzékeiben a friss újságanyag beáramlását bizonyítják.

Köznemesi könyvtárakról kevés ismeretünk van. Keczer Sándor két láda könyvről végrendelkezett. A fiatal Ráday könyvtárát olvasmányaiból, Radvánszkyét az írásaiba beszűrődő olvasáskultúra nyomaiból, Szirmay Andrásét, Hellenbachét katalógusából tudjuk egyelőre rekonstruálni. Szirmay Miklós könyvgyűjtő szenvedélyéről fia végrendelete árulkodik: a könyveket tartsák együtt.

Az egyik legszámottevőbb, több mint 400 kötetes polgári könyvtár a Caraffa vérpadján elvérzett tehetős eperjesi polgár, Zimmermann Zsigmond műveltségét dicséri. A két soproni polgár, Posch György városbíró és Faut Márk vicenótárius könyveiről készült lajstromok – Keiffel János eperjesi, Váradi Ötvös Péter nagybányai polgár könyveivel együtt – a magyarországi városi polgárság könyvkultúrájáról tájékoztatnak. Jelentős, de kevés kivétellel inkább színvonalában, mint számszerűségében értékes könyvanyag gyűlt fel a korabeli értelmiségiek, papok, tanárok, orvosok kezén. E tekintetben a legjelentősebb gyűjtemény Magyarországon majd Bél Mátyás könyvtára lesz.

Bercsényi ungvári várában Csáky Krisztina magyar nyelvű könyvtára a világi és polgári igényű könyvkultúra kialakulásában nagy jövő előtt álló női könyvtár egyik első fecskéje. Bornemissza Anna radnóti könyvtára valamivel gazdagabb, de hasonló összetételű.

Erdélyben Bethlen Gábor kísérlete után Apafi Mihály ugyancsak hiába próbálta megszerezni a Budán maradt Corvina-darabokat. A Báthori István alapította egyetem könyvtárának pusztulása talán a legnagyobb kulturális vesztesége a kornak. Apafi fejedelem 160 könyvének összetétele az országkormányzást szolgáló szakkönyvtárra jellemző. Középkori állományát Erdélyben egyedül a csíksomnlyói ferences téka tudta átmenteni. Az egyházi és iskolai intézményi keretek között megmaradt könyvtárak azonban itt egységesebbek voltak, és jobban megőrizték világi és polgárias jellegüket, mint Magyarországon. A nagyenyedi, kolozsvári, marosvásárhelyi és székelyudvarhelyi református, a kolozsvári unitárius kollégium és a szász nemzet szebeni és brassói gimnáziumának könyvtárai szervesen gyarapított, tűz- és hadjárás pusztításaival dacoló gyűjteményekként érték meg Erdély történetének új korszakát. Brassó város Honterus János alapította gyűjteménye javarészben az 1689. évi tűzvész áldozatául esett. A polgárság megőrizte nagy múltú könyvkultúráját. Kolozsvári Márton deák unokája nagyapjától több mint 180 darab könyvet örökölt. Viczey György szappanosmesternek Erasmus, Vergilius, Cicero köteteivel díszelgő gyűjteményét együtt megőrző árvái már a könyvegyüttest értékelték. Barcsay Ákos, Bethlen Elek, Teleki Jankó könyvgyűjteményei az erdélyi nemesség színvonalas és eleven könyvkultúráját bizonyítják. A korszak minden bizonnyal egyik legmodernebb könyvtára volt Bethlen Miklósnak állítólagos francia tékája.

Az értelmiségi könyvtárak az egyetemi tanulmányok idején külföldről hazahozott gyűjteményekből gyarapodtak. Színvonaluk európai, miként azt Apáczai Csere János vagy Pápai Páriz Ferenc könyvtára bizonyítja. A korszak egyik legnagyobb ismert magán könyvgyűjteménye Köleséri Sámuel orvos 4 ezer kötetes könyvtára volt Nagyszebenben.

Vallások és világnézetek

A karteziánus nagyszebeni városi orvos és királybíró, Andreas Teutsch önálló módszertani bevezetéssel adta ki Poiret legismertebb filozófiai munkáját. Atomista filozófiát tanított a nagyszebeni akadémián az Eperjesről 1686-ban távozni kényszerült Czabán Izsák.

Dráma, próza, vers

A dráma legfőbb művelői és színterei most is, miként a század előző évtizedeiben, az iskolák. Sopronban, Nagyszombatban, Trencsénben, Iglón, Eperjesen, Rozsnyón, Kolozsvárott, Nagyenyeden, Szebenben és más helységekben 1687–1711 között a különböző felekezetű iskolákban pedagógiai céllal adtak elő nagy számban drámákat. Az ostromzár alatt élő Szebenben és Rákóczi országrészén egyaránt felhangzott a drámai játékot bevezető prológus. 1707-ben a szebeni jezsuiták az „asszonyok kedvekért”[2] ismételték meg előadásukat. Esterházy Pál herceg Nagyszombatban színpadot építtetett (1692). Felvinczi György 1696-ban engedélyt kért és kapott a császártól, hogy a királyságban és Erdélyben magyar és latin nyelven tisztességes és komikotragédiákat adjon elő, az ész kiművelésére és a lélek felvidítására. A Kalocsai komédiát (1670–1700) a társadalmi visszásságokat bíráló hang jellemezte. Első ismert betlehemes játékunkat, vidám népi bemondásokkal, tánccal fellépő pásztorokkal, 1684–1694 közt jegyezték le.

Kolozsvárott, a jezsuita Academia Claudiopolitanán az 1702. július 6-án bemutatott A tisztelet házassága, avagy Korvin Mátyás fogolyból Csehország királyának veje lesz című latin „theatrum”-nak egyetlen női szerepét az akkor tizenkét éves Mikes Kelemen játszotta. Az előadásaok nyelve még többnyire latin volt, de már számítottak a különböző rendű magyar, német és szlovák nézőkre. A magyar nyelvű Kinizsi-drámát (1699–1700) az epilógus szerint világi nézőközönség előtt játszották. A Nagyenyeden előadott magyar Cyrus drámában Miskolci Csulyak Zsigmond rendezői utasításai szerint a színész a városok népére tekintett (1698). Az unitáriussok Kolozsvárott 1694–1700-ban az előkelő közönségnek rendezett latin darabokat a város közrendű népének magyarul ismételték meg. Pápai Páriz magyarul írta meg az enyedi kollégiumban többször előadott Izsák és Rebeka házasságát (1703). Missovitz Mihálynak Rozsnyón az evangélikus kollégium diákjaival előadott Mátyás-drámáját magyar prológus vezette be.

1688-ban húsvétkor a trencséni jezsuiták Lipót császárt Magyarország szabadítójának ábrázolva, hosszú latin drámával ünnepelték. Pozsonyban 1689-ben a törökön és a huszitákon győzedelmeskedő Mátyás királyról előadott drámát ugyancsak Lipót császárt magasztaló dinasztikus történetszemlélet hatotta át. Hasonlóképpen a Habsburg császár uralmát dicsőítő drámával, a Rediviva Ungaria előadásával fogadták Neuhausban a gyermek Rákóczit.

Missovitz Mihály négy színjátékát 1705–1708 között évenként mutatták be a rozsnyói evangélikus gimnázium növendékei. 1705-ben, minden bizonnyal közvetlenül a szécsényi országgyűlést megelőzően előadott darabját, a Fata Ungariaet, a nemzeti királyság és az állami önállóság eszméje hatotta át. 1708-ban előadott Cyrus] drámájának központi gondolata és mindent megoldó jelképes szereplője: Amor Patriae.

Pápai Páriz már említett drámájában Izsák és Rebeka bibliai történetét az erdélyi leánykérés és lakodalom képsoraivá korszerűsítette. Bírálta a nemességet, elítélte a lustákat és a henyélőket.

Az elbeszélő próza írói már új olvasóközönségre számítottak. Esterházy Pál megbízásából Bécsben adták ki a vásárok közönségének ékes magyar nyelven elbeszélő középkori legendát, a Szent .Patricius purgatoriumjáról való históriát]. Felvinczi György műve, az Igen szép história (Lőcse, 1689) hagyományos bibliai történetet mond el antitrinitárius szemléletben, szép erdélyi tájleírásokkal és párbeszédekkel. Középkori szépprózai anyagot dolgozott fel Haller János (Hármas Istória. Kolozsvár, 1695) kiegyensúlyozott prózában, novellisztikus fordulatokkal és anekdotikus elemekkel. A keleti mesevilág tarka anyagát közvetítette Rosnyai Bálint Horologium Turcicum című műve.

A bőven áradó levelezés a kor emberének hallatlanul erős kifejező- és közléskényszeréről tudósít. Mindent megírnak: az emberi kapcsolatok konfliktusait, a változó szerelmeket, a mindennapok kalandjait, a kiszolgáltatottságot és a lelkiismeret válságait. Fölényesen kezelik az indulatokat és a feszültségeket feloldó humort.

A naplókban ugyancsak rálapozhatunk aa széppróza szárnypróbálgatásaira. Wesselényi István. Közép-Szolnok vármegye főispánja öt évet töltött Szebenben, kényszerű fogságban. 1703–1708. évi naplója ékesen bizonyítja, mire képes a jó megfigyelő, a finom érzékű tollforgató: realista körképet fest a főurak, katonák, szász asszonyok és császári tisztek életéről, irodalmi szinten örökíti meg a fűrészmalmok, rézolvasztók, posztóványolók világát.

Művészetek

A főurak, nemesek és a városok gazdag zenei életéről Wesselényi István naplója tájékoztat. Szebenben a főúri ifjak 1705 farsangján hajdútáncot jártak fapallosokkal. A „süveges tánc”, „lapockás tánc”, „az egres”, „gyertyástánc” és más régi társastáncok együtt jártak sok újdivatú francia és lengyel tánccal.

Az érzelmi hitélet minden felekezetnél lendületet adott a magyar énekkultúrának. Tótfalusi – felismervén, hogy az énekkultúrát művelni kell – a zsoltáréneklés reformját tervezte, s meg akarta honosítani a szigorúan kotta utáni éneklést.

A királyság és Erdély szabad királyi városaiban a toronyzenészek hagyományos rendtartás szerint szolgáltattak nemzetközi repertoárjukból muzsikát az egyházi, kormányzati és a polgári élet ünnepein. A lőcsei virginálkönyv 1660–1670 között, a Stark-féle soproni virginálkönyv 1689-ben keletkezett. A felső-magyarországi városi nemesség zenekultúráját őrzi a Vietórisz-kódexen kívül a 18. század elejéről való Szirmay&mdah;Kcozer-, a Lányi-, az Apponyi és a Barkóczy család kotta-kézirata. A korabeli városi zenekultúra két művészt indított útjára. Pozsonyban nőtt fel Kusser (Cousser), aki párizsi tanulmányai után a hamburgi opera felvirágoztatásával alapozta meg nemzetközi hírnevét, és az ír alkirály udvari muzsikusa lett. Daniel Speer, a magyar Simplicissimus, az európai barokk zene egyik legjelentősebb mestere, zenei képzését Északkelet-Magyarországon nyerte. Musikalisch Türkischer Eulen-Spiegel (1688) című zeneművét már Németalföldön írta meg. A brassói lutheránus prédikátor, Croner Dániel komponista tevékenységéről keveset tudunk.

Rákóczi, mint a korabeli uralkodók általában, a zene–és énekkultúra gondozását államhatalmi feladatnak tekintette. A Regulamentum Universale szabályozta a katonai zenészek feladatait és járandóságát. Legfontosabb zeneszerszámuk, a töröksíp a Balkántól Indiáig terjedő vidéken máig fennmaradt, éles hangú, kettős nyelvű, az oboa-családba tartozó népszerű tábori hangszer. Az ügyesebb parasztdobosokat Rákóczi Munkácson taníttatta. A fejedelmi udvarban tábori zenészek szolgáltatták az ünnepi zenét. Lendvay Boldizsár discantista taníttatására nagy összeget, 110 rajnai forintot költött a fejedelem. Bercsényi még 1708 nyarán is hozatott Boroszlóból és Krakkóból hangszereket: trombitákat, hegedűket, továbbá cimbalomra és hegedűre való húrt. Zenekarának valószínűleg olasz vagy francia származású, kellően máig nem ismert alakja a forrásokban Czedron Imrének nevezett muzsikus.

A fejedelmi udvarban is dívó táncokról keveset tudunk. Feltehető, hogy a „Rajta kuruc tánc” katonatánc, a „paspóct” (passepied) a francia tánckultuszt idézi, a „zsidó tánc”, „a lejtő”, a „tót tánc” értelmezéséről ma is vitatkoznak a kutatók, miként arról is, hogy a „tehén-hús nóta” csupán külföldi, francia és olasz forrásokra tekint-e vissza, vagy van magyar válfaja is. A Rákóczi-nóta sokféle változatot, egész dallamcsaládot ölel fel. Népi dallamként, a népdal törvényei szerint alakult ki és terjedt el Magyarországon és a szomszéd népek között. Dallama egyházi szöveggel ma is él a nép között.

A barokk stílus még szorosabbá tette az építészet, szobrászat és festészet korábbi szerves kapcsolatát.

Az új építkezés a katolikus egyház keretei között indult meg, nagy lendülettel. A jezsuiták budai kollégiumát 1688–1702, rendházát 1702–1722 közt építették fel, a várbeli ferences kolostort 1699-ben, a vízivárosit 1703-ban, a karmeliták várbeli kolostorát 1693-ban kezdték építeni. 1697-ben már a tabáni rácok is szerény templomot emeltek, a vízivárosi kapucinusok a török dzsámiból 1697-ben kezdték meg átalakítani templomukat. Az Orsolyák kassai leánynevelő intézete, rendháza 1706-ban épült, a telket Rákóczi adományozta.

A jezsuiták Rómából hozott rendi direktívák szerint építkezéseikben a nagyszombati templomok barokk stílusát folytatják. A kassai templomot (1671–1681) még a reneszánszból kinövő korai barokk vonásai jellemzik. Hatását a minoriták Tornyossy Tamás tervei szerint épült eperjesi temploma (1709) is magán hordja. A barokk új formáit viseli az újjáépített Szent György-dómtemplom Sopronban, barokk szószékén még reneszánsz motívumokkal, és a 120 ezer forintos költségvetéssel 1711-ben elkezdett trencséni templom. A magyarországi művészet fejlődése szempontjából a legjelentősebb templom építésze a jezsuita Christoph Tausch, a nagy hírű jezsuita építész és festő, Andrea Pozzo tanítványa. A tervezők és építők másutt is külföldi mesterek: a lékai templomot és a kőszegi jezsuita rendházat Pietro Orsolini, a zoborhegyi remeteséget (1690) Domenico Martinelli, az 1669-ben elkezdett és 1695-ben befejezett boldogasszonyi ferences templomot Francesco Martinelli építette.

A templomok középpontjában a faragott, festett főoltár állt, gazdag szoborkompozíciókkal. Az oltárképek a templomok védőszentjeit ábrázolták, vagy a magyar szentek kultuszát és a Regnum Marianum gondolatát sugározták. Sajátos átmenet jellemzi a boldogasszonyi ferences templom 1702-ig elhúzódó belső díszítését: Luca Antonio Colombo ívelt vonalú keretbe foglalt freskói a stukkódíszekbe illeszkednek. A trencséni templom mennyezetfestménye a nagy jövő előtt álló illuzionisztikus festészet első jelentős példája. Lőcse és Sárospatak jezsuita templomainak faragott oltárait 1695–1700 között a Lőcsén letelepedett, svéd származású Laurentius Olaf Engelholm készítette.

A csíksomlyói ferencesek Nagyszombatból hozattak oltárt. A templomban a Vest János bártfai mester keze alól kikerült faragott oltárt Stranoves Jeremiás nagyszeben festő festette.

A katolikus templomfalakat elborító képek többnyire az Újszövetség jeleneteit ábrázolják, szaporodnak a fogadalmi képek, majd az aktuális politikai eseményeket megörökítő festmények. Hazai mester munkája az alsókubin plébánia képe Tranoscius katolikus pap mártíromságáról, akit Thököly katonái végeztek ki (1686).

Erdély református templomaiban a régi építészeti stílusok keretei között főleg a belső teret rendezik át. Kiemelkedő szépségű a unitárius templom reneszánsz szószéke, mennyezetén az egyház nemzetközi szimbólumával, a fiait vérével tápláló pelikánnal. A kazettásan osztott, sík famennyezetet, a karzatot és a padokat helyi mesterek festették. A nyárádszentimrei mennyezeten mitológiai és történelmi rajzok vannak, a hollón lovagló Nagy Sándor, a magyar díszöltönyben zenélő Szent Dávid, szirének, najádok és a halál rémképe. A csíkszentmártoni templom mennyezetét székely asztalosok festették ki. A ketesdi és magyarbikali mennyezet, valamint a vistai karzatfestmények s a szántai mennyezet színpompás virágmintáit a gyalui Asztalos János készítette. Sajátos minta és színvilág jellemzi a kalotaszegi mennyezet-, karzat–és padfestményeket. A csíksomlyói kápolna kazettás mennyezetét ismeretlen, valószínűleg olasz származású szerzetes-festője barokk díszítéssel festette ki.

A Tiszántúlon és a visszafoglalt területeken a különböző felekezetű falusi templomokat többnyire ugyancsak sík famennyezettel építették újjá. A protestáns templomok – Csaroda, Ófehértó, Csempeszkopács – neszelt falait gazdag reneszánsz ornamentikával díszítették. A magyarszecsődi templomban a virágdíszes, festett táblára a tízparancsolat magyar szövege került, s a szentélybe is feliratot festettek (1699). A templomépítés módja katolikus és protestáns területeken most már elvált; a fa harangtornyok főleg a protestáns vidékre jellemzőek.

A templomok falában elhelyezett halotti emlékek, az epitáfíumok stílusa és művészi színvonala nagyon változó. Jelentős értékű a szepesszombati Gross család epitáfiuma (1688).

A köztéri szobrok a városok középpontjába nemegyszer polgári áldozatkészségből kerülnek. Győrött 1688-ban Mária-szobor hirdeti Buda visszafoglalásának emlékét. Sopronban 1695-ben és 1701-ben emelnek Szentháromság-szobrot. Pesten a városi tanács az 1691-i pestisjárvány emlékére Szentháromság-szobrot, Budán 1703-ban Jónás Mátyás üvegesmester a mai Jakobinusok terén Mária-szobrot állíttat. Jelentősebb az 1690-ben létesített alapokra 1706-ban emelt Szentháromság-szoboremlék: az oszlop tetejét díszítő szobrot Kollonich ajándékozta a városnak, a többi már Budán letelepedett mesterek – Venerio Ceresola, Bernardo Feretti, Francesco Giuseppe Barbieri – munkája. Majd a budai városi tanács 1709-ben a pestisjárványtól való megszabadulásra újabb Szentháromságszoboremlékről határozott, és ezt, a város első jelentős szobrászati értékű alkotását, 1710–1711-ben Hölbling János építőmester, Vogl Konrád kőfaragó, Barbieri, majd Unglich Fülöp kismartoni mester közösen készítette.

A világi építészet súlypontja a nagybirtokra és a városokra helyeződött. Esterházy Pál Fraknón építkezett, 1687-ben a nádor lovas szobra került a kastélyra, s még 1696-ban is számos kőfaragó, szobrász, soproni mester és egy Pallas nevű stukkátor dolgozott az épületen. brunóci (Nyitra vármegye) várkastélyát 1687–1695 között építtette át egyemeletes, lakályos rezidenciává. Az aulikus nagybirtokos új életformáját szolgálta Savoyai Eugén 1702-ben Ráckevén Johann Lucas von Hildebrandtnak, az ausztriai német barokk egyik legjelentősebb mesterének tervei szerint épített kastélya. Korszakunkra épült újjá a csáktornyai kastély, a Zrínyiek törökellenes harcainak emlékét idéző, 1680 körül készült festményekkel. Az elhanyagolt és leromlott birtokait elfoglaló II. Rákóczi Ferenc a sárospataki és a nagysárosi kastélyt tette lakhatóvá, s nagy gonddal hozatta rendbe a háromemeletes ecsedit. Rákóczi Erzsébet kistapolcsányi kastélyát 1694-ben állították helyre.

A köznernesek ugyancsak igyekeztek korszerűsíteni kúriáikat és kastélyaikat. A dunántúli boltíves, tornácos köznemesi kúriák első emléke a sümegi Cseh László-féle tornácos ház. Klobusiczky Ferenc 1686-ban emeletet húzatott zétényi (Zemplén vármegye) kastélyára. Orosz Pál 1690-ben Ispán Ferenc egykori igen szép mikóházi kastélyát restauráltatta. Szirmay István pazdicsi (Zemplén vármegye) kastélyának főtermét Metzner Ézsaiás eperjesi festő keze alól kikerült történeti festmények ékesítették. A szabad királyválasztás történeti jeleneteit ábrázolták a Perényi család nagyszöllősi kastélyának festményei.

Az Esterházy Pál fraknói kastélyában elhelyezett nagyméretű kompozíciók a család tagjainak török harcait ábrázolják. A kismartoni kastély freskói a mitológia és a magyar múlt jeleneteivel, ókori hősök és magyar királyok képeivel és a Szent Korona középkori országainak allegorikus ábrázolásával a régi nagyság, a magyar állam eszmevilágát sugározzák.

A városok arculatát a polgárság és az intézmények építkezései formálták. Sopron most kapta meg barokk jellegét. A lőcsei Spillenberg-ház az átmeneti stílus emléke (1683). A pesti és a budai városházát 1702–1710 között helyi mesterek építették. Pest-Pilis-Solt vármegye már 1695-ben megépíttette vármegyeházát Pesten. Nagyobb szabású kincstári építkezés volt az 1686–1696 között épített budai fegyvertár (Zeughaus). Széchényi György érsek 1692-ben létesített alapítványt rokkant katonák otthonára, a pesti invalidusház, a kétezer személyt befogadó épület alapjait azonban csak 1717-ben rakták le Anton Erhard Martinelli vezetésével, valószínűleg Josef Emanuel Fischer von Erlach tervei szerint.

Rákóczi állami építészeti terveit nem tudta megvalósítani, energiáit a katonai célok, várerődítési munkálatok kötötték le 1704–1710 között.

A városok helységük eseményeinek megfestésére adtak megbízást, miként Eperjes és Somorja. Új, a kolozsvári unitárius diákok magyar társasága köréből ismert szokás, hogy újév, születés, névnap, esküvő alkalmából képíróval festetett emléklappal (charta pictore picta) tisztelik meg az ünnepeltet. A korszak legkiválóbb magyar művésze, az eperjesi születésű Bogdány Jakab Londonban élt, Anna királynő udvari festője volt.

Az új magyar állam fejedelmi udvarában két jeles művész tehetsége ért be. Mányoki Ádám először 1708-ban Sárospatakon, majd 1712-ben Danckában festette meg Rákóczi arcképét. Ez a piros tetejű kucsmás képmás nemcsak a magyarországi, hanem a 18. század eleji európai portrépikturának is kiemelkedő, kivételes teljesítményű alkotása. Mányoki ecsetje alól került ki később Ráday Pál portréja és felesége, lánya egész alakos képe. Bercsényi Miklós, Vay Ádám, Sréter János, Pekry Lőrinc, Károlyi Sándor és feltehetően Bottyán János egykorú olajfestményeinek mestere ismeretlen. Ugyancsak ismeretlen művészek alkotásai a szabadságharc csatajeleneteit és Rákóczi követeinek portai fogadását megörökítő olajfestmények.

Magyarország visszafoglalása az európai éremművészetet néhány évre ellátta témával, de magyarországi alkotást csak egyet ismerünk. Warou Dániel Rákóczi megbízásából három emlékérmet készített. Az első, az 1705 tavaszán a szabadságban megindulásának emlékére vert érem, Rákóczi jobbra néző mellképének hátlapján Libertast ábrázolja. a másdik az 1705 novemberére tervezett erdélyi fejedelmi beiktatásra készült, a harmadik pedig a szécsényi országgyűlés vallástörvényének emlékére.

A rézmetszet kikerült a könyvek lapjairól, és kép, röplap, képújság formájában önállósult. Illusztrált és politizált, tájékoztatott, nevelt és befolyásolt. A Nosce te ipsum felirattal és magyar verssel ellátott nyomtatvány valószínűleg felvidéki nyomdából került ki (1689), képe, az emberfejű madár és állattestű szfinksz az egyetemes emblémakincsnek egyetlen ismert, ponyvára került kultúrterméke. A ponyván árusított metszetnyomatok másik nagy csoportját a kegyképek alkották. Sokat a nagyszombati nyomdában nyomtak, ahol a század végén egyre több rézmetsző tűnt fel, Bécsben is készültek dúcok, Esterházy Pál udvari rézmetszőt tartott, Greischer Mátyást. A magyarországi események külföldi rézmetszők sokaságát foglalkoztatták.

A rézmetszetek sorozatából tömeghatásukkal emelkedtek ki a kalendáriumi címlapok. A magyar barokk művészet leggyakrabban használt, a Patrona Hungariae-gondolatot kifejező képe először Hevenesi Gábor Ungaricae Sanctitatis Indicia] című életrajzgyűjteményében 1692-ben látott napvilágot, J. Schott, Nagyszombatban is dolgozó bécsi rézmetsző alkotása: István király felajánlja a koronát Szűz Máriának. A Habsburg-kormányzatot bíráló képi ábrázolások új hullámát Thököly harcai hívták életre, a metszetek külföldi művészek alkotásai voltak. 1690-ben jelent meg a Nádasdy, Zrínyi, Tattenbach és Frangepán arcképét reneszánsz virágmintákkal keretbe foglaló lap. A törököt kiűző háború magyar társadalmát örökítették meg Ernst Burchard von Birckenstein hadmérnök metszetei. Valószínűleg a magyar társadalom életéről forrásértékű zsánerképei miatt lett a századvég legnépszerűbb könyve: 1686–1699 között összesen öt kiadása jelent meg.

Rákóczi szolgálatában nem állott rézmetsző, felismervén azonban a műfaj nagy jelentőségét, Mányoki Ádámmal külföldön akarta elsajátíttatni a rézmetszés tudományát. A nagyszombati, a koroncói ütközetet, az ónodi országgyűlés véres jelenetét és Nagymajtényt külföldi mesterek metszették rézbe. A bécsi Historischer Bildersaal közli Sopron ostromát, Kökényesdi László követ fogadását, a turóci követek ónodi tragikus végét, Bezerédj és Ocskay kivégzését. A Rákóczi-szabadságharc ihlette meg Rugendas augsburgi rézmetszőt. S. Thomassin párizsi sculptor regius az európai uralkodók képeit ábrázoló rézmetszet-sorozatába illesztette Rákóczi balra néző mellképét.

Az iparművészetre jellemző volt, hogy az egyes művészeti ágak között a tömegcikkekre kezdett áttolódni a hangsúly. Az ötvösművészet irányát a megrendelők szabták meg: a főurak, az egyházak és főleg a főpapság Stílusát pedig már a századfordulón az európai ötvösművészet központjának számító Bécs növekvő vonzereje alakította. Pozsony, Nagyszombat, Vác, Győr, Magyaróvár, Székesfehérvár ötvösművészetének a háború és az újonnan berendezkedő egyház igényei adtak újabb lendületet. Kissolymosi Gyergyai Mihály ötvöskönyveinek egyik mintagyűjteménye szerint a kolozsvári, debreceni, kassai ötvösök között szoros kapcsolat volt. A kor legkiválóbb erdélyi ötvösművésze, a Felső-Magyarországról származott szebeni Hann Sebestyén kiváló technikai tudás és fantáziagazdagság jellemezte művei ékesen bizonyítják a magyarországi barokk ötvösművészet magas színvonalát.

Ember Győző

Az erdélyi országgyűlések

Az 1744 januárjában Szebenbe összehívott országgyűlés volt a legjelentősebb III. Károly és Mária Terézia valamennyi erdélyi országgyűlése közül. Ekkor újra. törvényekbe, úgynevezett novellaris articulusokba foglalták a III. Károly idejében hozott közjogi jellegű országgyűlési végzéseket, újabbakkal is kiegészítve azokat. Ezek a törvények lettek a Habsburg-uralom alá került Erdély alaptörvényei.

A magyarországi Főhadparancsnokság

A magyarországi Főhadparancsnokság közvetlenül a bécsi Udvari Haditanácsnak volt alárendelve, rajta keresztül kapta a legfőbb hadúr, az uralkodó rendeleteit. A többi magyarországi főhadparancsnoksággal, így a Nagyszebenben szervezett erdélyivel is, mellérendelt viszonyban állott.

A Gubernium

Amikor a török kiűzése során a Habsburgok Erdélyt elfoglalták, I. Apafi Mihály halála után I. Lipót az országgyűlésen választott kormányzót (gubernator) állított Erdély élére, aki mellé 1691-ben tanácsot szervezett, amelyet Államtanácsnak (consilium status) neveztek. (Ennek az erdélyi kormányhatóságnak az elődje a Fejedelmi Tanács volt.) 1693-ban az Államtanácsot átszervezték, s ekkor az Erdélyi Királyi Gubernium (gubernium regium Transylvaniae) nevet kapta; magyarul kormányszéknek mondották. Székhelye kezdetben Gyulafehérvár volt. Rákóczi kurucai elől azonban Szeben falai között keresett biztonságot, azután végig ott is maradt.

Az Országos Főbiztosság

Erdélyben már korábban megszervezték a hasonló feladatokat ellátó Országos Főbiztosságot (supremus commissariatus provincialis. Első nyomaival 1686-ban találkozunk, amikor a Habsburg-katonaság bevonult Erdélybe. Működése ekkor még rendszertelen volt. 1698-ban, majd 1702-ben kapott utasításokat, mind hatásköre, mind pedig szervezete akkor kezdett kikristályosodni; a Gubernium főhatósága alá került. A Rákóczi-szabadságharc idején szervezete átalakult, a Főhadparancsnokságtól és az Udvari Kamarától került függő viszonyba. A szabadságharc előtti helyzetét csak az 1713–1714. évi országgyűlésen állították vissza. Székhelye 1744-ben állandósult, Szeben lett, ahol a neki megfelelő katonai hivatal, az Erdélyi Főhadbiztosság is működött. Vezetőjét, az országos főbiztost (supremus commissarius provincialis) az országgyűlés jelölte, az uralkodó nevezte ki, tagja lett a Gubernium tanácsának, miként a magyarországi Országos Biztosság igazgatója a Helytartótanács tanácsának.

A magyarországi Országos Biztosságtól elsősorban abban különbözött, hogy hatáskörébe nem csupán a biztossági ügyek (commissariatica) tartoztak, hanem az adóigazgatás ügyköre (contributionalia) is. Mégpedig nemcsak a hadiadó igazgatása, hanem – és ez is erdélyi sajátosság volt – az ország szükségleteire (például az országos hatóságok tisztviselőinek fizetésére stb.) kivetett adóé is. Magyarországon csak a törvényhatóságok szedtek hasonló módon kétféle: hadi- és háziadót.

A beszedett adót a királyi országos pénztár (cassa regia provincialis) főpénztárosának (generalis perceptor) fizették be. Az országos pénztár a befolyt adóból a hadiadót átutalta a hadípénztárnak (cassa bellica), az ország egyéb szükségleteire kivetett adót pedig a Gubernium rendelkezésének megfelelően fizette ki. Az országos pénztár az Országos Főhadbiztosságnak volt alárendelve, és ahhoz hasonlóan Szebenben működött.

Az Országos Főbiztosságnak kellett ügyelnie arra, hogy az adót mindenütt időben és rendben befizessék. Ha valahol az adó nem folyt be, oda – miként Magyarországon is történt – katonaságot rendeltek, hogy behajtsa, ha másként nem ment, természetben élje fel a hátralékot. A katonaság kirendeléséről a főbiztosság a hadbiztossággal együttműködve gondoskodott.

Az adóigazgatás mellett az Országos Főbiztosság gondoskodott a katonaság elszállásolásáról és ellátásáról, ami a magyarországi Országos Biztosságnak is fő feladata volt. Ennek mikéntjéről a katonai regulamentumok rendelkeztek. Ebben is szorosan együttműködött a Hadbiztossággal.

Mindazt, amit az elszállásolt katonaságnak a lakosság természetben adott, Erdélyben is beleszámították a pénzben megállapított hadiadóba. A természetbeni és pénzbeli szolgáltatásokat azután az Országos Főbiztosság és a Hadbiztosság meghatározott időközökben egyeztette, amit Erdélyben is computusnak neveztek. A computusokon az országos biztosi szervezet arra ügyelt, hogy a polgári lakosságot ne érje sérelem, a hadbiztosság pedig a katonaság érdekét védte.

A kétféle biztosság közötti szoros együttműködés Erdélyben is megkívánta, hogy a biztosi kerületeket párhuzamosan szervezzék meg, és a kerületi biztosságok székhelye azonos legyen. Erdélyt négy biztosi kerületre (districtus) osztották, ezek székhelye Szeben, Brassó, Kolozsvár és Déva volt.

A katonai igazgatás

A Főhadparancsnokság székhelye Szeben volt.

Az erdélyi igazságszolgáltatás

Az erdélyi királyi tábla (tabula regia in Transylvania judiciaria) a nemzeti fejedelmek fejedelmi táblájának volt az örököse. Ez az országos törvényszék nem szűnt meg, amikor a Habsburgok kerültek Erdély trónjára, hosszú ideig azonban rendszertelenül működött, évek is elteltek anélkül, hogy ülésezett volna. Reformjára csak 1737-ben került sor, ekkor lett oktavális bíróságból a törvénykezési szünetek kivételével folyamatosan ítélkező törvényszék. Székhelye ekkor Nagyszeben lett, majd többször változtatta helyét, míg végül 1790-ben Marosvásárhelyre került.

Vörös Károly

A polgárság

Hagyományos ipari és kereskedelmi tevékenységében így mintegy visszafogva – az 1730-as években Bél Mátyás a régi szabad királyi városok legtöbbjének már hanyatló gazdasági életéről panaszkodik, melyben egyre nagyobb szerepet játszik, ahol volt, az iparosok szőlőbirtoka –, a polgár emelkedése, a céhes polgárból a tőkés vállalkozó irányába történő előrelépés a század közepéig még csak egyes esetekben, néhány nagyobb városban: Pesten, Pozsonyban, Erdélyben pedig Kolozsvárt, Szebenben, Brassóban indult meg.

A társadalmi fejlődés új irányai Erdélyben

Így az egyfajta különös archaikus képet mutató erdélyi társadalomszerkezet már lassan működés- és fejlődésképtelenné is vált. Ezt legjobban – a szűkebben vett Magyarországgal éppen ellentétesen – az adómentességek körének állandó szélesedése és a mentesek hatalmasra felnőtt száma érzékelteti: 1750-ben, mikor az udvar adóreformot hajt végre, kiderül, hogy Nagyszeben adóköteles státusú lakosainak 25 %-a (998-ból 243) valamilyen címen adómentes; Besztercén sem más az arány, 828-ból 220 a mentesek száma.

Polgárság

Az 1750. évi adóreform során a városokat jelentőségük és forgalmuk szerint három csoportba osztották: az elsőbe Szeben és Brassó, a másodikba Medgyes, Kolozsvár, Segesvár, Beszterce, Marosvásárhely, Torda, Gyulafehérvár, Fogaras, Szamosújvár és Zalatna tartozott, a harmadikba a többi tíz várost sorolták.

Kosáry Domokos

Katolikus expanzió

A jezsuiták 1711 után megnőtt befolyással tértek vissza a száműzetésből, amelybe Rákóczi küldte őket. Újabb támaszpontokat szerveztek messzi délkeleten is. Temesvárt mindjárt a visszafoglalás után (1717), Erdélyben pedig Nagyszebenben, Brassóban mindjárt a püspökség feltámasztása után (1716) állították fel új rendházukat.

H. Balázs Éva

A középnemesség

Ugyanilyen folyamat észlelhető Erdélyben, Brassóban és főleg Nagyszebenben, a nyugati határzónában és az ország déli részein.

A törekvő mezőváros, a süllyedő-emelkedő királyi város

Bruckenthal Sámuel nem Esterházy, Erdély akkori fővárosa, Nagyszeben nem vetekszik Pozsonnyal, lakosságának száma annak felét sem éri el. A szász kulturális központot –, amelyről nagy elismeréssel ír Zinzendorf –, hamarosan leváltja a nagyságban azonos, de magyar nemességgel sűrűn lakott Kolozsvár, mely ezzel a helycserével egyszersmind az erdélyi társadalmi fejlődés irányvonalát is a volt Partium, a Tiszántúl irányába téríti.

Novus ordo a társadalomban, a gazdaságban, a jogi életben

November 23-án megérkezett Szebenbe József különfutára, s e naptól kezdve a két, egymással torzsalkodó főhatóság a legerélyesebb eljárásra volt kötelezve.

Kosáry Domokos

Népiskolák

1786 elején alakult meg a nagyszebeni román ortodox mintaiskola, amelynek vezetésével és általában az ortodox népiskolák irányításával Dimitrie Eustatievicit bízták meg.

A sajtó kibontakozása

A magyar nyelvű sajtó mellett, amelynek további ágaira alább még kitérünk, a hazai német sajtó is tovább bontakozott: új lapjai születtek Pest-Budán, sőt rövidesen Erdélyben, Nagyszebenben (1783), majd Zágrábban (1789) is.

Társadalomtudományok

Valóban: a jozefin évtizedben egy olyan újféle gazdasági irodalom kezdett kibontakozni, amely főleg az ország parlagon heverő kincsei jobb kiaknázásának, a termények eladásának, exportjának s egyúttal a kereskedelem és közlekedés, főleg a vízi utak javításának kérdéseivel foglalkozott. Nagyszebeni, mosoni vagy éppen osztrák kereskedők mellett, akik általában az ország határain kívül tették közzé írásaikat, e kérdések néhány hazai, felvilágosult nemest is foglalkoztatni kezdtek, főleg olyanokat, akik pozíciójuknál, hivatali funkciójuknál fogva nap mint nap találkoztak velük.

Természettudományok

Erdélyben, amely szintén régi bányászati hagyományok hazája volt, Fridvalszky János kolozsvári tanárnak a fejedelemség ásványairól írt összefoglalóját (1767), a helyi paleontológiát megalapító Johann E. Fichtelnek az erdélyi fossziliákról és sóbányákról kiadott német munkáját (1780), és különösen a nagyszebeni Müller Ferenc József kutatásait kell említenünk, amely egyebek közt a tellúr felfedezéséhez vezetett. Az első eredeti magyar nyelvű ásványtant Benkő Ferenc nagyszebeni kollégiumi tanár írta meg (1786).

Képzőművészet

Nagyszebenben Johann Martin Stock, Kolozsvárott Boér Márton képviselte a volt bécsi növendékek új törekvéseit.

Benda Kálmán

Az erdélyi országgyűlés

Az erdélyi országgyűlést – abban a hiszemben, hogy addigra magyar királlyá koronázása végbemegy – augusztus 30-ra hirdette meg az uralkodó; a szász Nagyszeben helyett hosszú idő után ismét a magyar Kolozsvárra.

Arató Endre

A történetírás és az irodalom a szász önkormányzatért

Az osztrák származású, Szászföldre vándorolt Josef Carl Eder, a nagyszebeni katolikus iskola rektora, könyvében (De initiis juribusque primaevis Saxonum Transsylvanorum, 1792) kifejtette, hogy a szász bevándorlás II. Géza hívására történt. Az indokolás a jól ismert német koncepciót tartalmazta: a magyarok barbárok voltak, megbízhatatlanok, rebellis természetűek, nem értettek a hadviseléshez, és ezért Géza irigységgel tekintett a magyar hon ellentéte, Németország, a nyugalom, a rend, a kulturáltság hazája felé. Így telepítette be onnan a szászokat, akik alkalmasak voltak arra, hogy biztosítsák Magyarország fejlődését. Mindezzel a szászok különállásának legfőbb gondolatát, a koncivilitás megakadályozását igyekezett alátámasztani. Művének e gondolatai mégis egységben voltak erdélyi patriotizmusával.

A szász történetírás fejlődését a szervezeti keretek kiépülése is mutatta: Nagyszebenben a szász történetírás művelésére tudományos egyesület alakult, valamint megindult (1790) a Siebenbürgische Quartalschrift, amelynek közleményei között a történeti tanulmányok voltak a legjelentékenyebbek.

E munkákat a szász politikusok nem találták elegendőeknek a szász kiváltságok megalapozására, eredményeik szintetizálására a göttingai professzort, August Ludwig von Schlözert kérték fel. Privilégiumaik megvédését kívánták, s a modern nemzeti ideológia megteremtésére került sor.

A göttingai professzor a szász történetet a keleteurópai német telepítés egyik helyi jelenségének tekintette, és így összekapcsolta azt az általános német történettel. Kifejtette, hogy a németek, éppúgy mint más népek, nem büszkélkedhetnek barbár őseikkel. Kivétel a szász, amely a civilizáció terjesztésére érkezett a műveletlensége miatt rossz hírű nép közé, s közben fegyverrel védte az országot a veszélyes támadásokkal szemben. Így érdemelte ki a szász nép a nagy német közösségen belül dicsőséggel teli helyét. Persze Schlözer az Árpád-házi királyok idején Magyarországra jött szászokat, a maga felfogását visszavetítve, a felvilágosodás időszakanak nyugati polgárságaként ábrázolta. Ennek megfelelően a szász kiváltságokat is a municipális polgári alkotmányok közé sorolta; a szász história szerinte a német szabad állam története Erdélyben.

A magyarokról vallott e felfogás nemcsak a polgári nemzeti német ideológiának, hanem a 19. század első fele szláv nemzeti. koncepciójának is szerves részévé vált. A magyarok – e „durva ázsiai horda” – akkor érkeztek Európába, amidőn Németország, valamint a szláv és északi államok már megalakultak, és ez volt a szerencséjük: segítségükkel vad hordából néppé alakultak. A magyar királyok bölcs politikája a német segítségével mentette meg a magyarokat a pusztulástól.

Nem lehet ez alkalommal sem feladatunk e koncepció tudományos elemzése, csupán ennek a nemzeti ideológia részeként való vizsgálata. Mint minden nacionalista ideológia, a schlözeri gondolatok is felhasználhatók voltak a hódító törekvések igazolására. így az imperialista Ostforschung—kutatás érveiként láthattuk őket viszont a vilmosi Németországtól a Harmadik Birodalmon keresztül annak második világháború után, s még ma is élő és ható követőinek koncepciójában. Mégis meg kell különböztetnünk Schlözert az utóbbiaktól; a göttingai professzor a modern német nemzeti ideológiát fogalmazta meg, kidolgozva a német egységtörekvés eszméit.

A német tudat kialakulását a szászoknál nagyban segítette a közös nyelv, bár a szász dialektus használata sem szorult háttérbe. A Németországgal való állandó és sokszínű kapcsolat (közte a németországi egyetemek látogatása) már a középkor folyamán a nyelv és a kultúra közösségén alapult, s ugyanakkor ez a szoros érintkezés erősítette a nyelvi-kulturális összetartozást is. A szász nyelvművelés tehát a németből táplálkozott, azzal elszakíthatatlanul összefonódott, nem beszélve arról, hogy a szász dialektus a kialakuló német irodalmi normához igen közel állott.

A szász nyelvművelők tudatosan támaszkodtak az erdélyi szász nyelvjáráskutatást ösztönző Johann Christoph Adelung, az egységes irodalmi nyelv kialakításában nagy szerepet játszó kiváló német nyelvész eredményeire.

A szász irodalomban több a kiváltságokra utaló mozzanat, bár a 18. század végén a német összetartozásnak is akadtak számottevő képviselői. Például a lipcsei irodalmi társaság mintájára Nagyszebenben is létrejött a Német Társaság, amely a szász irodalmat a német literatúra áramába kapcsolta.

A román felvilágosodás

Radu Tempea nagyszebeni iskolaigazgató a triász és legfőképpen Micu-Clain és Șincai túlzó latinitásával szemben nem akarta a román nyelvet latinná tenni, azt vallva, hogy ebben az esetben az egyszerű nép azt hinné, hogy megfosztották ősi nyelvétől. Érdeklődéssel figyelte a latin iskola tevékenységét, de mint ortodox a Kárpátokon túlra is tekintett.

Mérei Gyula

A szállítás és közlekedés

A legforgalmasabb és a legjobb, egyben a legfontosabb közút volt az Erdélyt csaknem a közepén átszelő és legnagyobb városait egymással, Nagyváradot pedig Nagyszebenen át a Havasalfölddel a tömösi szoroson keresztül összekötő FeketetóNagyszebenBrassóBukarest út. Fontos szerep jutott az áruforgalom lebonyolításában a Brassót és Nagyszebent, Erdély eme két legnagyobb piaci gócát összekötő és az ojtozi szoroson át Moldvába vezető út is.

Az Erdélyi Nagyfejedelemség külkereskedelme 1790–1848

A külkereskedelem becsült értékei azonban alacsonyaknak tűnnek, figyelembe véve, hogy csupán Brassó levantei kereskedelmének teljes forgalmi értékét 1845–1847 és 1850 átlagában az egyik – viszonylag megbízható – forrás legkevesebb 4,5–5,0 millió konvenciós forintra becsülte. Ehhez járult még a város Bécs felé irányuló és onnan Brassóba érkező, ha nem is ekkora nagyságrendű, de nem jelentéktelen külkereskedelmi áruforgalma, továbbá Nagyszeben Moldvával, Beszterce Bukovinával folytatott, Brassóéhoz képest eltörpülő mértékű – az előbbinek valamivel nagyobb, az utóbbinak még ennél is csekélyebb – külkereskedelmi áruforgalmi értéke.

Bácskai VeraNagy Lajos

Piacközpontok és városi funkciók

Brassó kereskedői erdélyi, többnyire brassói, részben nagyszebeni manufaktúra- és kézművesipari termékeket szállítottak elsősorban Bukarestbe, Tulceába, ahol üzleteik, raktáraik voltak. Az erdélyi fogyasztást szolgáló, Brassón át lebonyolódó import leventei pamutból, havasalföldi gyapjúból, kordovánbőrből, keleti fűszer-árukból. a jómódú polgárok és földbirtokosok fény/űzését szolgáló divatcikkekből, moldvai és havasalföldi borból, az örökös tartományokból, legtöbb esetben Bécsből szállított textilárukból és egyéb ipari termékekből, főként vasárukból állt. Erdélyi, Küküllő melléki borok mellett gyapjú, juh és sertés, faggyú és gyertya forgalomba hozásával is hozzájárult a belső piac szükségleteinek kielégítéséhez.

Erdély északnyugati részén Kolozsvár töltött be a belső piac erősítése szempontjából nevezetes funkciót. Kereskedői összegyűjtötték és Erdély felső megyéibe, valamint Magyarországra Debrecenig továbbították a székely megyék lakóinak parasztipari és a szász székek körzetében élő kézműves iparosok és tőkés vállalkozók ipari termékeit. A Magyarországon vásárolt mezőgazdasági, valamint a leginkább Bécsben, illetve Pesten vásárolt finomabb minőségű ipari termékeket pedig Kolozsvár tág körzetébe juttatták el.

Az említett magyarországi, horvátországi és erdélyi városok mindegyike regionális és a régión túlnyúló szerepkört is betöltött. Piacközponti funkcióik általában több megyére terjedtek ki. Eme városok nagyobb része országos vagy regionális hatáskörű intézmények és hivatalok székhelye is volt.

A városok második szintjét azok a központok alkotják, amelyeknek egész vonzásterülete 50–100 ezer főre terjedt ki, tiszta körzetük népessége meghaladta a 20 ezer (a régión túlnyúló kereskedelmet folytató központoknál a 10 ezer) főnyi népességet, és piacközponti funkciójuk mellett valamilyen egyéb központi szerepkört is betöltöttek. Ezek közé sorolható a regionális és a régión túlnyúló kereskedelmi szerepkört egyaránt betöltő Eger, Vác, Nyíregyháza, Losonc, Versec, Balassagyarmat, Székesfehérvár, Földvár, Körmend, Nagyszombat, Rimaszombat, Nyitra, Sátoraljaújhely, Besztercebánya, Pápa, Sassin és Nagyszeben; a csak piackörzeti központok: Eperjes, Máramarossziget, Zombor, Esztergom, Homonna, Újvidék, Bártfa, Huszt és Keszthely; valamint az elsősorban régión túlnyúló piacközponti funkciót betöltő Gyöngyös, Nagykároly, Zsolna, Csakova, Gyula, Komárom, Lugos, Kecskemét, Vágújhely, Nagyszentmiklós, Galgóc, Érsekújvár, Kézsmárk és Eszék. A többi piacközpont csak kisebb-nagyobb jelentőségű központi helynek tekinthető, amelyek jelentőségüknek megfelelően csoportosíthatók.

Eger vásárain az északi, felvidéki megyék kereskedői vásároltak főként bort, valamint gabonaféléket, élő állatot (leginkább lovat, sertést) Állandó boltjaiban és vásárain kaphatók voltak a Pestről hozott vasáruk, fényűzési cikkek, gyarmatáruk.

Losoncon Zólyom és Liptó megye kereskedői vásárolták a Heves megyéből is odaszállított gabonát. Bel- és külföldön feldolgozás céljából Losonc nevezetes gyapjúvásárai bocsátottak a vevők rendelkezésére tekintélyes mennyiségű árut. Az 1840-es években már évi átlagban 10 ezer bécsi mázsa gyapjú talált itt gazdára, jótékony hatást gyakorolván a finomabb gyapjút szolgáltató juhok tenyésztésére. A losonci vásárokon árult bort a kereskedők részben a bányavárosok fogyasztói számára vették meg, részben Vácon át a Dunán Pozsony és Nyitra megyék felé szállították.

Székesfehérváron hét irányból futottak össze az utak. A BudaZágráb főútvonalon kívül a Győrbe, Veszprémbe, Dunaföldvárra vivők a belső kereskedelem szempontjából elsőrendű fontosságúak voltak. A Bécsből, Triesztből, Görzből szállított, valamint a Laibachból rendelt és Pettauban elvámolt árukból bőven jutott Székesfehérvárnak. Szarvasmarha-, és lóvásárain bonyolódott le piaci vonzáskörzetének állatforgalma. A székesfehérvári kereskedők minden ágazatban elsősorban Pest és Buda kereskedőivel álltak kapcsolatban. A 19. század első felében 32 magyarországi, 21 örökös tartományokbeli város kereskedőivel, sőt egy-egy hamburgi, illetve majna-frankfurti kereskedővel is rendszeres üzleti összeköttetésben voltak, összesen 173 kereskedőházzal. Az importáruk sokfélesége új fogyasztói igények jelentkezéséről tanúskodik. Az üzletkötések a korszerű hitelezési formák betartásával mentek végbe. A kereskedelem fejlődését jelzi, hogy míg a kereskedők száma 1777–1785 és 1825 között nem változott, 1825 és 1840 között megkétszereződött.

Tolna megyében Földvár – a vízi szállítástól némileg függetlenül is – a 18–19. század fordulójára jelentős termékgyűjtő és -elosztó góccá fejlődött. Gabonakereskedelme volt növekedésének fő forrása. A város erős gazdasági kapcsolatai a Dunántúl-belsejéig, a Duna mellett Bajáig, a Duna–Tisza közén Kecskemétig terjedtek. Vásárai a környező kisebb helységeket a szakosodás irányába terelték, lassanként a kereslethez igyekezvén igazítani a kínálatot. Ebben nagy szerepük volt a vásárokon magyarokkal találkozó és a népek közti kapcsolatokat ezen a réven is erősítő nemzetiségi termelőknek.

Vas megyében, Körmenden nyolc posta- és kereskedelmi út haladt keresztül. Fontos mezőgazdasági termékgyűjtő és -továbbító szerepet töltött be. Gabona-, gyapjú-, szarvasmarha és sertésvásárai, amelyek már a 18. század utolsó harmadában élénkek voltak, a 19. század első felében még nagyobb forgalmat bonyolítottak le, és serkentően hatottak több dunántúli megye nagybirtokosainak üzemkorszerűsítési, beruházási tevékenységére. Vásárain a grazi kereskedők voltak a legnagyobb árumennyiségek átvevői.

Nem kevésbé lényeges regionális és azon túlnyúló kereskedelmi funkciót töltött be Pápa, az Eszterházy grófok egyik uradalmának központja, ahonnan hét főútvonal ágazott el. A viszonylag erős kézművesiparral is rendelkező mezőváros piacain Sopron és Vas megyei kereskedők is vásárolták a gabonát.

Szolnok kamarai város lakói még a 18. században a kincstárral kötött szerződésük révén előnyösebb helyzetben voltak nemcsak a földesúri úrbéres, hanem a szerződéses mezővárosok lakóinál is. Ehhez járult a város kedvező földrajzi helyzete és az a tény, hogy két kamarai hivatal is működött benne. A Tiszán érkezett a só a Máramaros megyei sóbányákból, tutajon. Szolnokon kamarai sóraktárak voltak és sóelosztó hivatal is működött. Szolnok látta el sóval Pestet. A tutajok fáját a Tisza partján dolgozták fel épületfává, zsindellyé. „Szálházából” került a fenyő fűrészáru és a Bereg megyei cserfa Heves, Pest, Csongrád, Békés, Szabolcs megye vásáraira. Szolnokon sok vízi- és szárazmalom is készült. A sószállítás és elosztás, a fafeldolgozás sok embernek adott kenyeret ipari jellegű és árumozgató tevékenység révén. Növelte a vidékről városba települők és a létfenntartásukhoz szükségeseket a piacról beszerzők számát. Mindezeknél azonban fontosabb emelője volt Szolnok fejlődésének a város mezőgazdasági termény-, elsősorban nagyarányú gabonakereskedelme. Sok összetevő eredőjeként Szolnok a 18. század közepétől a 19. század közepéig agrár jellegű mezővárosból élénk forgalmú, ipari jellegű kereskedő polgárvárossá fejlődhetett.

Nagyszeben gyapjú- és faggyúfeldolgozó ipari termékeinek legnagyobb részét Erdély, részben Magyarország vásárain értékesítette. Ipari nyersanyagát – az erdélyi belső piacot ezzel is erősítve – főleg Brassó környékéről, kisebb arányban egyenesen Havasalföldről szerezte be. Tetemes volt azonban finomabb iparitermék-behozatala Bécsből.

Mérei Gyula

A tőkefelhalmozás lehetőségei és a kereskedelmi tőke

Nagyszeben, Kolozsvár kereskedőinek tőkeerejéről sincs még elegendő ismeretünk.

A pénzpiac és a hitelviszonyok

1835-ben megalakult a Brassói Általános Takarékpénztár, 1841-ben pedig a kolozsvári. Nagyszebenben is létesült takarékpénztár.

Iparfejlődés az Erdélyi Nagyfejedelemségben

A Szászföldön, különösen Brassóban, de más textilipari gócokban is – Nagyszebenben, Nagydisznódon, Szászvárosban, Segesvárott – a környékbeli falvak lakóival szerződtek gyapjúfonásra a céhes mesterek és a textilmanufaktúrák tulajdonosai.

Erdély román parasztjai a szlovák parasztoknál is tömegesebben foglalkoztak fából faragott mezőgazdasági eszközök, szerszámok készítésével, amelyeket az Erdélyhez viszonylag közel fekvő királyságbeli vásárokon vagy házalás útján hoztak forgalomba. A Szamoson, a Körösön, az Aranyoson, de legnagyobb mennyiségben a Maroson szállították tutajokon az épület- és tűzifát Erdély sík területeire, még inkább a királyság alföldi városaiba, hogy ott a fa árából beszerezhessék a lakóhelyükön meg nem termelhető élelmiszereket, ezenkívül még – kisebb mértékben – némely ruházati cikkeket is.

Az erdélyi céhes ipar a népesség egészéhez képest is, az ipari termelésben megőrzött súlyát tekintve is izmosabb volt a királyságbelinél (Brassó 49 céhe exportált a két román fejedelemségbe). Bomlási folyamata nem csupán később kezdődött az erdélyi feudális terhek hosszabb ideig élő volta miatt, mint a királyságban, hanem főként a textilipari termelésben játszott szerepe és az Erdélyt még a királyságnál is jobban gyötrő tőkeszegénység miatt lassabban is haladt előre. A Szászföld volt a céhes ipar, mindenekelőtt a textilipar fő bástyája, bár más iparágak céhei sem voltak gyengék, különösen Brassóban, noha meg sem közelítették a textilipari céhek erejét. Brassó, Nagyszeben, Nagydisznód, Szászsebes, Segesvár szász céhes mesterei látták el különféle gyapjúszövetekkel – hozzávetőlegesen az 1830-as évek második feléig uralkodó szerepkörben – a belső piacon a hadsereget, még inkább Moldvát és Havasalföldet, ahol kelendők voltak len- és kenderszöveteik, vásznaik is. A céhrendszer válságának elhúzódása, bomlásának későbbi kezdetei – részben a Moldvában és Havasalföldön, különösen az 1830-as, 1840-es években Erdélyben is – a gyarapodó mezőgazdasági árutermelés révén bővülő textiláru-felvevőképességgel is összefüggtek. Erdély belső piacán találtak gazdára a selyemszövetek, továbbá egyéb, a közvetlen fogyasztást szolgáló céhes kézműipari termékek (kalapos, asztalos, rézműves munkák stb.).

Nem tért el azonban a királyságbelitől az erdélyi céhek magatartása. A céhes elzárkózás, a monopóliumra törekvés, a céhbe jutás megnehezítése éppúgy jellemző volt rájuk, mint a városi tanácsokban ülő kézműves mesterek visszaélései tisztségükkel céhes társaik érdekében, a tőkés versenytársak működésének akadályozása céljából. A szászföldi városok tanácstagjai ebben a vonatkozásban csakúgy élen jártak, mint céhmestertársaik a céhbe lépni kívánó legények kísérleteinek meggátlásában. Az elszegényedő parasztok soraiból is mindinkább gyarapodó céhen kívüli iparűzők legnagyobb számban a szász városokban éltek. Ennek az is oka volt, hogy itt nyílott a legjobb alkalom ipari termékek eladására a belső piacon. A két tényező összefüggött, nem választható el egymástól. Erdélyre inkább az iparűzők városokba áramlása, összpontosulása volt a jellemző, és nem a vidékre húzódás, mint a királyságban.

A céhrendszer válságát azonban Erdélyben sem lehetett feltartóztatni. Nem csupán amiatt, mert a falvakban és a kisebb városokban a mezőgazdasági és a kézműves mesterség közötti munkamegosztás a legtöbb esetben még nem haladt előre jelentősen, sokkal inkább amiatt, mert a dunai gőzhajózás elterjedése óta szaporodtak a céhrendszer létét fenyegető tünetek. Az örökös tartományokból érkező és a céhek által is készített ipari termékekkel az erdélyi céhek árui minőségben, sokszor árban sem tudták felvenni a versenyt. Igaz, a válság nem volt olyan gyors ütemű, mint a királyságban, mert Moldva és Havasalföld már említett gazdasági fellendülése a vámhatárokon kívüli piacok erősödését hozta – egyelőre még jelentős külföldi tőkés versenytárs nélkül –, és ott a céhes ipari termékek is elhelyezhetők voltak. Ennek következménye lehetett az is, hogy sem a szász céhek, sem – és ez még fontosabb – tagjaik száma nem csökkent 1848-ig.

Az 1840-es években azonban már a tőkés ipari vállalkozások számának növekedése is felgyorsította a céhrendszernek az örökös tartományokból származó termékek versenye folytán már előbb lassan megindult válságfolyamatát. Annál is inkább, mert éppen a textiliparban létrejövő tőkés ipari vállalkozások tekintélyes része többnyire meggazdagodott szász – leginkább posztókészítő – céhes mesterek műhelyeinek a céhkereteket szétfeszítő méretűekké növekedése folytán keletkezett. Brassóban, Nagydisznódon, Nagyszebenben, Szászsebesen, Segesvárott már a 19. század első harmadában 15–20, 25–30 segéddel dolgoztak a főként exportra termelő mesterek. Műhelyeik az 1830-as évek során átalakultak egyszerű tőkés kooperatív üzemekké. Ők szerződtették a környező falvak lakóit otthoni gyapjú- vagy pamutfonásra.

A román és a szász kereskedők tőkéjüknek csak kis hányadát fektették ipari vállalkozásba, s így hoztak létre inkább kisebb egyéni üzemeket, vagy részvénytársasági formában nagyobbakat. Úgy lehet, nem elsősorban az alaptőke nagysága, mint inkább az tarthatta vissza őket a nagyobb tőkebefektetésektől hogy az ipari tőkebefektetés a kereskedelemben forgatható tőkénél lassabban térült meg és nagyobb hasznot is csak idő múltával hozott; nem kevésbé azonban az erdélyi belső piac fejlődésének a királyságbelinél lassúbb gyarapodása, a polgári földtulajdon szerzésének lehetetlensége a feudális birtokon és más feudális akadályok.

Erdélynek a bányászat és a kohászat utáni legfontosabb iparágában, a textiliparban a gyapjúfeldolgozásnak jutott döntő szerep. Az 1841. évi hivatalos statisztika szerint Erdélyben a népesség számához viszonyítva jóval több gyapjút dolgoztak fel, mint a királyságban.

29. táblázat
A gyapjúfeldolgozás mennyisége és értéke 1841-ben
Terület Gyapjúfeldolgozás
ezer bécsi mázásban ezer konvenciós forintban
Erdély az erdélyi határőrvidék nélkül 25 1800
Magyarország a horvát–szlavón határőrvidék nélkül 70 5000
Forrás: Tafeln, 1841. 41. tábla.

Erdély lakossága Fényes Elek szerint 1846-ban összesen 2 223 243, a Magyar Királyságé 11 895 796 fő volt, vagyis Erdély lakossága ennek egyötödét sem tette ki. Gyapjútermelésének értéke viszont a magyar királyságbelinek több mint egyharmadával volt egyenlő.

A mezőgazdasági növényi, továbbá az ásványi eredetű nyersanyagot feldolgozó ipari üzemek a feudális urak birtokain, a kohászati üzemek és bányák esetében kincstári uradalmakon is működtek. A 19. század elején Erdélyben a jelzett ágazatokban mindössze néhány kezdetleges, jobbágyi roboterővel működtetett ipari üzem létezett. Legtöbbjük 1815 után bezárta kapuit. Hagyományos eljárással és többnyire bérlők működtették a hamuzsírfőzőket, az üveghutákat, a fűrészmalmokat, a papírmalmokat, bár ezek között a Székelyföldön néhány esetben kereskedőtőkés vállalkozás is akadt. Erdély jelentős – vidéken levő – tőkés ipari vállalkozásai a vasművek és a rézhámorok voltak. Az erdélyi fémek nem voltak jó minőségűek, mert az ércet zúzás közben nem tisztították meg kellően. Erdély vastermelésének alakulását – üzemtulajdonosok szerinti bontásban – az 1841. évi hivatalos statisztika szerint a 30. táblázat szemlélteti.

30. táblázat
Erdély vastermelése 1841-ben (bécsi mázsában)
Terület Nyersvas Ebből Öntöttvas
állami magán összesen feldolgozott maradvány állami magán összesen
Erdély a határőrvidék nélkül 22 643 27 541 50 184 40 943 9241 2098 2248 4346
Forrás: Tafeln, 1841. 41. tábla.

1841 és 1847–1848 között néhány – név szerint is megjelölhető – magántulajdonban levő vasmű termelési adataiból arra lehet következtetni, hogy a termelés általában növekedő tendenciájú volt. A növekedés mértéke a korszerűsítéstől függött.

Azok az erdélyi állami vasművek, amelyekben korszerű technológiát alkalmaztak, fa- vagy kőszéngázas befúvású kavarókemencét, gőzkalapácsot, jóval nagyobb arányban növelhették termelésüket, mint a tulajdonos szerint ismert és jórészt még hagyományos eljárással termelő magánvasművek. Erdélyben négy rézhámor is működött, valamennyi szász polgárok tulajdonában. Termelésük hagyományos módon folyt.

Néhány más iparágban is elkezdődött a technológia korszerűsítése, így a román határőrvidéken az orláti papírgyárban, amely már gőzgépet használt hajtóerőnek, valamint Csáky Rozália grófnő csákigorbói cukorgyártó „fábrikájában”, amelyet korszerűen szereltek fel. Az uradalmi és a tizenkilenc, szász polgárok tulajdonában levő szeszfőzde korszerűsítéséről egyelőre hiányoznak a tájékoztató adatok. A vegyiparban a nagyszebeni román kereskedők létesítettek részvénytársasági formában stearin- és gyertyagyártó üzemet.

Vörös Károly

A polgári életmód kerete és meghatározója: az urbanizálódás

És ha más régi városok, például Körmöcbánya, Kézsmárk, Eperjes, Trencsén, Sopron, Szakolca vagy Nagyszeben falai nagy részükben még álltak is, túl rajtuk, itt-ott a város régi szerkezetéhez szervesen kapcsolódó új városrészek épültek, már többnyire tágas egyenes utcákkal, de legalábbis kényelmesebb, derűsebb házakkal, melyeknek klasszicista vagy később koraeklektikus stílusa csakhamar a belvárosban is helyet kap egy-egy (és majd egyre több) csákány alá került öreg, középkorias vagy barokk ház helyén emelkedő új épületen is.

Arató Endre

Kapcsolatok a színművészetben

Ami a magyar–román színi kapcsolatokat illeti: az 1792-ben megalakuló magyar kolozsvári színház helyi és vidéki előadásait szép számban látogatták román értelmiségiek. E színház társulata megfordult Közép- és Dél-Erdély városaiban, ahol az erősödő román kereskedő polgárság, s az 1821-es Tudor Vladimirescu-felkelés leverését követően Nagyszebenbe és Brassóba menekült havasalföldiek érdeklődéssel és rokonszenvvel fogadták a magyar színtársulatot, amely kezdettől fogva, de főképpen a húszas–negyvenes években tartott román nyelvű előadásokat.

A nem magyar népek politikai mozgalmai Erdélyben

Vlasits Ferencet a bécsi udvar azzal a céllal küldte királyi biztosként Erdélybe, hogy elfojtsa a magyar liberális ellenzék mozgalmat a jól bevált divide et impera politikája jegyében. 1833-ban írt jelentésében fejtette ki: jobb volna, ha a románok egyenjogúsítására irányuló kérdést „az óhitű románok maguk mozgatnák meg, az illetékes Moga püspök már úgy nyilatkozott, hogy azt megtenni hajlandó”.[3] Nem találjuk nyomát annak, hogy a kormány Vlasits javaslatát elfogadta volna. A Vasile Mogának adott biztatás azonban termékeny talajra hullott. Így indult meg az első kérvény előkészítése, s Moga szebeni görögkeleti püspök 1834-ben már levélben hívta fel Lemény János balázsfalvi görög katolikus püspököt, hogy közös beadványt készítsenek. amelyben a románok számára nemzeti jogok biztosítását követelik. A beadvány a két Supplex Libellus Valachorumhoz képest nem sorakoztatott fel új, lényegbevágó érveket a román népnek Erdély negyedik rendi nemzetévé való elismertetése indokolásában. Bécs véleményt kért az erdélyi kancelláriától. A kancellária megismételte az erdélyi rendek 1791-ben adott feudális szellemű válaszát, s javasolta, hogy a kérvényt terjesszék az országgyűlés elé. A beadvány megtárgyalására azonban az országgyűlés feloszlatása miatt már nem került sor.

Erdély központi hivatalainak elhelyezkedése is mutatta, hogy a kormányzat és a kiváltságos nemzetek a románokat nem tekintették egyenjogúaknak. A 18. század végétől a magyar lakosságú Kolozsvárott székelt a gubernium, a székelység központjában, Marosvásárhelyen a királyi tábla, a szász Nagyszebenben pedig a kincstárnokság (Thesaurariatus) és a főhadparancsnokság.

Az 1834. évi országgyűlésre adott szász követi utasítások rendi jellegűek voltak: követelték a katonai beszállásolások csökkentését, a szász bírói székek jogainak visszaállítását, a szászoknak a regalisták közé való meghívását stb. Komolyabb összeütközésre ekkor a szász és a magyar képviselők között még nem került sor. A szász követek országgyűlési tevékenysége nyilvánvalóan mutatta a szászok és az udvar szövetségét.

A román papság Moga vezetésével az 1834. évi sikertelen kísérlet után újabb, a korábbihoz hasonló vállalkozásba kezdett. Moga és konzisztóriuma, ezúttal a görög katolikusok részvétele nélkül, 1837-ben az erdélyi országgyűlés (s nem a király) elé újabb kérvényt terjesztett a szászföldi románok egyenjogúsítása érdekében. E beadvány nagyrészt a görögkeleti egyház és papjai érdekeit tartotta szem előtt. A szebeni püspökség mellett szeminárium felállítását, az ortodox papság robot-, tized- és adófizetés alóli felmentését és különböző juttatásokban való részesítését kérte.

Miskolczy Ambrus

Az 1846–1847. évi erdélyi országgyűlés

Ugyanakkor Jósika megintette a nagyszebeni cenzort, mert a Siebenbürger Bote közölte: az egyik szász követ az ellenzéki búcsúvacsorán az ellenzék morális erejére emelte poharát és azt fejtegette, hogy az a társadalmi ellentétek kiegyenlítésével „a két testvérnemzeten belül egy szabad polgárság fejlődését segíti elő”.[4]

Vörös Károly

A tudományok

Az erdélyi kezdemények azonban eleve meghiúsulnak: a Kemény József és Sámuel grófok által felajánlott könyvtár, kézirat- és éremgyűjtemény bázisán létesítendő Erdélyi Múzeum felállításához az 1842. évi országgyűlés által előirányzott 100 ezer forintnak országos kivetés útján való előteremtése elakad a szászok ellenállásán (akiknek pedig már 1817 óta fennáll a szebeni Bruckenthal múzeumuk); s az ő ellenállásuk azután Bécsben is megakadályozta a vonatkozó törvény szentesítését, holott az végül is csak a magyar és a székely nációk hozzájárulását írta elő.

Arató Endre

Kulturális fejlődés a Szászföldön

Szász városokban (Nagyszeben, Brassó) a 18. század második felétől már működtek színésztársulatok.

A szász sajtó a fejlettebb viszonyoknak megfelelően, a többi nemzetiséghez képest csakúgy nagyobb szerepet töltött be, és hatása is szélesebb körre terjedt ki. A szász polgárság differenciálódásának megfelelően liberális Siebenbürger Bote mellett, amely a szász patríciusok kezében volt, a húszas években, illetve a harmincas évek végén új lapok indultak. Ezeket, a Siebenbürger Wochenblattot és a Kronstädter Zeitungot a politikai élet eseményeinek bátor elemzése, a polgári átalakulás kívánságai jellemezték. A kor valamennyi problémáját a felszínen tartották; így a nemzeti nyelvért folytatott harcot, az iskolaügy, az óvodák és az egyesületi élet fejlesztésének kérdéseit. Foglalkoztak a tagosítás, továbbá a takarékpénztárak kérdésével, a konzervatív lapokkal szemben követelték a céhek megszüntetését. A hatóságok nem egy esetben alkalmazták a haladó szász lapokkal szemben a cenzúrát. A negyvenes években a politikai sajtó mellett számottevően megnőtt a tudományos-kulturális, főként a történeti és irodalmi folyóiratok száma.

A szászok rendkívül differenciált egyesületi hálózata különösen példa nélkül áll a magyarországi nem magyar népek életében. E hálózat kiépítését egyrészt biztosította a szászok évszázados privilégiumokon nyugvó kiváltságos helyzete, másrészt ösztönözte a szászok kis száma, illetve a más nemzetiségektől körülvett, szigetszerű elhelyezkedésük miatt érzett aggodalom a beolvadástól.

1784-től fokozatosan kezdték el tevékenységüket a városi olvasókörök, kaszinók es tornaegyletek. A Szászföldön sokszínű volt a zenei élet, amely egyesületeken nyugodott. A negyvenes években kezdtek el működni a mértékletességi egyesületek is.

Nem kevésbé voltak jelentősek az egész Szászföldre kiterjedő központi szervezetek. A szász kulturális-tudományos élet centrumát a Nagyszebenben 1817-ben megnyíló Bruckenthal Múzeum alkotta, amelyre még a szászok 18. századi államférfia, Samuel Bruckenthal báró, Erdély egykori gubernátora tett alapítványt. Több évtizedes előzmények után, 1842-ben jött létre a Verein für Siebenbürgische Landeskunde. Az egyesület a honismereti tudományok területéről színvonalas tanulmányokat tett közzé rendszeresen megjelenő évkönyvében (Archiv für siebenbürgische Landeskunde). Ezenkívül egy másik periodikát (Korrespondezblatt) és alkalmi tudományos kiadványokat is publikált. A szervezet nevében erdélyinek mondta magát, és vitathatatlan, hogy érdeklődését az egész fejedelemségre kiterjesztette. Ugyanekkor azonban mindenekelőtt a szász nemzeti egység szolgálatában állt, és a veszélyben levő feudális privilégiumok helyett a fennmaradás egy korszerűbb polgári bázisát rakta le. A Verein rendszeres évi, pünkösd után következő közgyűlései, amelyeket váltakozva mindig más szász városban tartottak, a szász összetartozás érzését erősítették. Ezek a közgyűlések a németországi diákok egykorú, a német egység szolgálatában álló nagy ünnepségeihez voltak hasonlóak, azzal a különbséggel, hogy a Verein összejövetelein a szászok hivatalosai, a belső autonómia tisztségviselői is rendszeresen részt vettek.

A szász gazdasági egységet egyengették a mezőgazdasági egyesületek mellett – közülük a legjelentősebb az 1845-ben létrejött Erdélyi Szász Mezőgazdasági Egyesület volt – a szász városokban a negyvenes években az ipar és a kereskedelem támogatását szolgáló társadalmi szervezetek, amelyek többek között ipari kiállításokat is rendeztek.

A szász polgárság nagy figyelemmel fordult az iskolák felé, mivel bennük a nemzeti mozgalom fejlődésének egyik legfontosabb zálogát látta. A Szászföldön a 18. század végén kezdték el tevékenységüket az első ipariskolák és tanítóképzők. A legjelentősebb iskolai alapítás azonban az 1844-ben megnyílt nagyszebeni szász jogakadémia volt.

Spira György

A nemzetiségi igények első megfogalmazásai

És még az általában elzárkózó erdélyi szászok soraiban is akadtak olyanok, akik – mint Friedrich Hann, a nagyszebeni jogakadémia tanara vagy Karl Gooß szászdályai evangélikus lelkész – a polgárosodás páratlan emeltyűit látták a pozsonyi törvényekben, s hogy e törvények jótékonyságából saját népük is részesedjék, áprilisban szintén Magyarország és Erdély egyesülése mellett foglaltak állást.

Hiába keltett azonban elégedettséget a márciusi vívmányok megszületése a nemzetiségek körében is: azt a tényt, hogy a nemzetiségi kérdést a márciusi forradalom érintetlenül hagyta, az egyéb korkérdések megoldása csak nem feledtethette. S éppen ezért már a kezdet kezdetén találkozni lehetett olyan megnyilatkozásokkal is, amelyek kétségtelenné tették, hogy az ország nem magyar lakóinak körében elevenen él a nemzetiségi kérdés rendezésének, a maguk nemzeti egyenjogúsíttatásának az igénye is.

Így például a pest-budai szerbek a József-napi országos vásár alkalmából Pesten időző vidéki szerbek részvételével már a forradalom kitörésének a hetében gyűlést tartottak, s a gyűlésen kidolgoztak egy az uralkodó és a diéta elé terjesztendő petíciót, hangsúlyozva, hogy egyáltalán nem kívánják lazítani „azon legszentebb kapcsolatot”, amely a magyarországi szerbeket „a közös magyar hazához fiúi szeretettel… köti”,[5] s azt sem nehezményezik, ha a magyar nyelv továbbra is Magyarország egyedüli hivatalos nyelve marad, igényt tartanak viszont többek között arra, hogy magyar részről ismerjék el a szerb nemzetnek mint önálló nemzetnek a létét, hogy a magyarországi szerbek belső ügyeiket anyanyelvükön intézhessék, s hogy egyházi és világi képviselőik évente nyilvános nemzeti kongresszusra ülhessenek össze. S ezeket a követeléseket azután nagyjából magáévá tette és ugyancsak petícióba foglalta a délvidéki szerbek március 27-én Újvidéken lezajlott gyűlése is. Az újvidéki határozatok mindazonáltal két ponton eltértek a pestiektől. Egyrészt annyiban, amennyiben a pesti petíció csak egészen általános formában emlékezett meg a határőrvidék újjászervezésének a szükségéről, az újvidéki viszont világosan kimondotta, hogy a feudális viszonyokat a határőrvidéken is fel kell számolni és a jobbágyokhoz hasonlóan a határőröket is földjeik teljes jogú tulajdonosaivá kell tenni. De eltért a pesti petíciótól az újvidéki annyiban is, amennyiben az előbbi még annak a kívánságnak adott hangot. hogy az évenkint rendezendő szerb nemzeti kongresszusok kérelmeiket – az országgyűlés és az országgyűlésnek felelős kormány mellőzésével – közvetlenül az uralkodó elé terjeszthessék, az újvidéki petícióból viszont készítői ezt a pontot – mint amely csak a polgári átalakulás magyar híveinek nyugtalanítására lehet alkalmas – elhagyták.

S a forradalom kitörését közvetlenül követő hetekben hasonló mértéktartás és a magyar nemzeti mozgalommal való együttműködés hasonló készsége jellemezte a szlovák nemzeti mozgalmat is. A mozgalom most elsőkül színre lépő Liptó megyei hívei, akiknek az élén Michal Miloslav Hodža verbicei evangélikus lelkész állott, a március 28-i megyegyűlésen (amelyre a falvak képviselőit is meghívták) tömegestül jelentek meg, s azt a kérésüket adták elő, hogy a megyei igazgatás nyelve ehelyütt ezentúl a szlovák nyelv legyen, a népiskolai oktatás pedig a jövőben szintén a tanulók anyanyelvén folyjék. S ezeket a kívánságokat azután valamennyi szlovák lakosságú megyére kiterjedő érvénnyel (és azzal a kiegészítéssel, hogy a pesti egyetemen létesítsenek szlovák tanszéket) megismételte egy Jozef Miloslav Hurban hlubokai evangélikus lelkésznek, a mozgalom legfőbb Nyitra megyei szervezőjének a tollából származó és Štúr által április elején Bécsben kinyomatott (Bratia Slováci! kezdetű) névtelen kiáltvány, majd a szlovák nemzeti mozgalom hívei rendre előhozakodtak vélük Árvában, Turócban és Gömörben is, magyarellenes vagy forradalomellenes jelleget azonban ezek a megnyilatkozások sehol sem öltöttek. S igaz ugyan, hogy Hurban, a következő hetekben valamelyest még tovább menvén, a liptói pontokat egy április 28-án Brezován rendezett népgyűlésen azzal a követeléssel is megtoldotta, hogy magyar részről ismerjék el a szlovák nemzet létét és az ország többi nemzetével való egyenjogúságát, olyan követeléseket azonban, amelyeket a magyar nemzet vagy a magyar forradalom érdekeire nézve sérelmeseknek lehetett volna minősíteni, ő sem támasztott, s követeléseinek felkarolását – az újvidéki szerbekhez hasonlóan – ő sem az ellenforradalom szítóitól, hanem a magyar kormánytól kérte.

Ámbár éppen Hurbannál már ebben ez időben is tapasztalható volt, hogy ő a nemzeti szempontokat hajlamos mértéktelenül előtérbe állítani, s a nemzeti egyenjogúság kivívását kész még a jobbágyviszonyok felszámolásánál is többre értékelni. Ti – mondta például az április 20-án Miaván vásározó szlovák parasztokhoz intézett beszédében – „több évszázadon át csak az erdőkkel, mezőkkel, a trágyával. a jószággal törődtetek”, holott „a fődolog mégis a nemzetiség, vagyis az a jog, hogy az országban annyit érjünk, mint bármely más nemzet”.[6] S hasonló arányvétés jelei már a kezdet kezdetén megmutatkoztak az erdélyi román nemzeti mozgalom táborán belül is.

Igaz, korántsem mindenkinél. Bariț például elengedhetetlennek nyilvánította, hogy a helyi közigazgatás mindenütt a helybeli lakosság anyanyelvén folyjék, s ennek a feltételnek a megvalósulásától tette függővé, hogy támogassa-e Magyarország és Erdély egyesülésének az ügyét, legfontosabbnak azonban a jobbágyviszonyok felszámolását tartotta, s tisztában volt azzal, hogy a feudális rend lerombolása a polgári átalakulás román és magyar híveinek együttműködését követeli meg. De ilyesféleképpen gondolkodtak az első időkben az erdélyi román nemzeti mozgalom balszárnyán elhelyezkedő értelmiségi fiatalok is, akik legnevesebbjei – így Avram Iancu és Alexandru Papiu-Ilarian is – ekkor a marosvásárhelyi királyi tábla mellett tevékenykedtek joggyakornokokként.

Amikor tehát a vásárhelyi jurátusok március harmadik hetében sorozatos megbeszélésekre ültek össze s ezeken a többségben levő magyarok egy olyan valamennyiük nevében az uralkodóhoz intézendő felirat elfogadására tettek javaslatot, amely többek között a sajtószabadság bevezetését és az unió kimondására hivatott erdélyi országgyűlés mielőbbi megtartását követelte, a nemzetiségi kérdést viszont említetlenül hagyta, s a parasztkérdést illetően is pusztán arra a kérésre szorítkozott, hogy könnyítsenek a nép terhein: a megbeszéléseken részt vevő román fiatalok csatlakoztak ugyan a felirathoz, de hangsúlyozták, hogy a benne foglaltakon kívül okvetlenül szükséges „minden Erdélyben és Magyarországon lakozó különböző ajkúak nemzeti létének és nyelvének tisztelete és biztosítása” is, s még inkább hangsúlyozták, hogy „késedelem nélkül, azonnal” életbe léptetendő az „örökváltság minden kárpótlás nélkül”.[7] És a kérdések hasonló megközelítése jellemezte azokat a követeléseket is, amelyeket március 28-án egy fiatal abrudbányai ügyvéd, Ion Buteanu vezetésével a Kolozsvárt élő radikális román értelmiségiek foglaltak írásba; Butenauék ugyanis azt követelték, hogy – ha az országos hatóságok ügyintézésének nyelve a magyar marad is – a román lakosságú megyékben a román nyelvet tegyék hivatalossá, ezzel együtt követelték azonban a törvény előtti egyenlőség és a közteherviselés bevezetését, valamint a jobbágyi viszonyok állami kármentesítéssel történő eltörlését, s kifejezésre juttatták, hogy követeléseik teljesítését az erdélyi országgyűléstől várják.

De közben – a marosvásárhelyi petícióval egyidejűleg, március 24-én – megszületett a balázsfalvi papnövelde volt filozófiatanárának, az ekkortájt Nagyszebenben vén fejjel jogot hallgató Simion Bărnuțnak az erdélyi románokhoz intézett felhívása is.

A májusi nemzetiségi tanácskozások

Majd a gyűlés hangadói a nemzeti mozgalom jövőbeli egységes irányítására alakítottak egy Román Nemzeti Bizottmánynak elkeresztelt állandó testületet, s ennek elnöki székébe Șagunát ültették, alelnökévé és tényleges mozgatójává pedig Bărnuțot tették meg. És a bizottmányban az ekkor már teljesen Bărnuț hatása alatt álló radikális fiatalok közül többeknek – így Iancunak, Papiu-Ilariannak és Buteanunak – is helyet biztosítottak, gondosan ügyeltek viszont arra, hogy a Barițhoz, Cipariuhoz vagy Laurianhoz hasonló liberálisok közül senki se kerüljön bele ebbe a testületbe. A bizottmány székhelyéül pedig Nagyszeben városát jelölték ki – nyilván nemcsak azért, mert itt székelt az erdélyi ortodox püspökség is, hanem mert a Szász Egyetemnek és az erdélyi főhadparancsnokságnak szintén ez a város volt a székhelye.

A kenyértörés

Ennek az imígyen a tárgyalófelek egymás iránti kölcsönös rokonszenve ellenére is kudarcba fulladt eszmecserének a lezajlása után pedig immár a magyar radikálisok is arra szorítkoztak, hogy sajtójukban ismételten felhívják a figyelmet a nemzetiségi mozgalmak részéről fenyegető ellenforradalmi veszélyre – s még hangsúlyozottabban is, mint ahogy ezt azok a liberálisok tehették, akik egyelőre nem értették meg, hogy a legfőbb ellenforradalmi központ nem Zágráb, Karlóca vagy Szeben, hanem Bécs, illetve Innsbruck.

Bem sikeres hadjárata Erdélyben

Bem azonban, továbbra sem akarván időt veszteni, nem várt ezekre a székelyekre, hanem Marosvásárhely elfoglalása után haladéktalanul folytatta előrenyomulását, mégpedig egyenest az ellenforradalmi elemek legfőbb erdélyi gyűlhelye, Nagyszeben felé. S Puchner főerői, amelyek a csucsai ütközet után a Kis-Küküllő mellékére húzódtak vissza, 17-én Gálfalvánál megpróbálták útját vágni, de olyan vereséget szenvedtek tőle, hogy hatására, Medgyest is harc nélkül feladván, ezúttal egészen Szebenig futottak. Bem pedig – jóllehet Medgyes birtokában néhány napon belül zavartalanul lebonyolíthatta volna a székelyföldi önkénteseknek seregébe való beolvasztását – megint csak nem várt, hanem – hogy kiaknázza azt a fejvesztettséget, amelyet a gálfalvi ütközet keltett az ellenség soraiban – 21-én már magának Nagyszebennek az elfoglalására is kísérletet tett. Mivel azonban a szebeni erődítmények leküzdéséhez az ő kicsiny serege már elégtelen volt, ez a kísérlet kudarcba fulladt, s így végül néki is el kellett ismernie, hogy mégiscsak erősítésekre van szüksége. Szeben alól tehát Bem visszavonult először Szelindekig, majd – bár ott 24-én sikeresen visszaverte a rátámadó Puchnert – 31-én még tovább, egészen Vízaknáig hátrált, hogy azután ott várja be az Alföldről addigra a Maros mentén táborába indult segédcsapatokat.

Közben viszont erősítések igénybevételéhez folyamodott Puchner is. S néki harcedzett segédcsapatok szerzésére több lehetősége volt, mint Bemnek, noha a bukovinai és a galíciai császári csapatokkal Észak-Erdély felszabadulása folytán egyelőre minden összeköttetése megszakadt. Ő ugyanis – éppen, mert pillanatnyilag teljesen magára maradt – segítségért most szégyenkezés nélkül azoknak az orosz csapatoknak a parancsnokságához fordult, amelyek októberben, miután a törökök (elsősorban épp orosz sürgetésre) végeztek a havaselvei forradalommal, maguk is behatoltak Havaselve és Moldva területére, s a törökökkel együtt azóta megszállva tartottak a két román fejedelemséget. A segélykérelemnek pedig a Puchner képviselte ügyet saját ügyének is tekintő s ráadásul a maga mindenhatóságát is bizonyítani kívánó orosz parancsnokság a legnagyobb készséggel és sietséggel tett eleget, úgy hogy február 1-én 7 ezer orosz katona már át is lépte Erdély határát. Puchner tehát három nap múlva már újabb támadást mert intézni a még mindig Vízaknánál veszteglő Bem ellen. S minthogy Puchner ez alkalommal minden erejét bevetette, Bem most csak a visszavonulás továbbfolytatása mellett dönthetett, és négy napig tartó szakadatlan harcban vissza is vonult nyugat felé egészen Déváig.

Déván azonban végre csatlakozott hozzá a Damjanich által rendelkezésére bocsátott 3 ezer főnyi erősítés. Február 9-én ezért Bem Piskinél ismét támadásba ment át, s úgy megverte Puchnert, hogy az megint egyenest Nagyszebenig futott. Bem viszont, aki nem akart még egyszer úgy járni, ahogy január 21-én járt, seregét a hegyek között egyelőre Medgyesre vezette, hogy mielőtt másodszor is Nagyszeben ellen vonulna, most már csakugyan egyesüljön a székely segédcsapatokkal is. Majd – megtudván, hogy Urban, idő közben úgy-ahogy összeszedve magát, megint betört az országba – seregének egy részével Besztercére sietett, s erről a kirándulásról csupán Urban újólagos Bukovinába kergetése után, március 2—án tért vissza Medgyesre. Itt viszont ezen a napon maga Puchner intézett ellene támadást. S a két napig tartó harc során Bem újra meg újra visszaverte a fölényben levő ellenség egymást követő rohamait, lőszerkészletének kimerülése miatt azonban végül mégis arra kényszerült, hogy feladja Medgyest és visszavonuljon Segesvárra.

Hanem legnagyobb sikerének az alapjait Bem éppen ezzel a kényszerű meghátrálással rakta le. Puchner ugyanis most késedelem nélkül folytatta előrenyomulását Segesvár felé is, de – hogy Bemet elvágja székelyföldi segélyforrásairól – Segesvárt nagy kerülőút megtételével délkelet felől iparkodott megközelíteni. Ezzel pedig maga nyitotta meg az utat Bem előtt Nagyszeben felé, amelynek a védelmére mindössze 3 ezer osztrák és 8 ezer orosz katonát hagyott volt hátra. És Bemnek több sem kellett: 9-én toronyiránt megindult Segesvárról, 10-én reggel átvágott Medgyesen, ugyanaznap délután felvette a harcot a szebeni védőőrséggel, s mire felvirradt a következő reggel, már Nagyszeben ura volt. A városból megfutamodott ellenséges csapatok pedig 15-én a Vöröstoronyi szorosban már az országhatárt is átlépték. S erre azután Puchner szintén megtört és Havaselvére menekült.

Szabad György

A tudományos intézmények

Néhány kisebb vidéki gyűjteményen és a nagyszebeni Brukenthal Múzeumon kívül tudományos szempontból értékes tárgyi anyaggal csak a Magyar Nemzeti Múzeum rendelkezett.

A kiegyezési törekvések megerősödése

A magyar politikai vezető réteg elszigetelődési érzését az 1863 nyarára Nagyszebenbe összehívott erdélyi országgyűlés fejleményei tovább fokozták. A választójogot ugyan kiterjesztő, mindenekelőtt azonban a birodalmi centralizáció érdekeit érvényesítő oktrojált választási szabályzat és az uralkodó felelevenített joga, hogy „regalistákat” hívhasson meg, a szászoknak páratlan befolyást biztosított. A szászok az országgyűlésen a lélekszámuk háromszorosát megközelítő arányú képviselethez jutottak. A lélekszám szerintinél némileg magasabb volt a magyarok, viszont jóval alacsonyabb a románok képviseleti aránya. A kialakult erőviszonyok lehetővé tették, hogy a szászok a románokkal a kölcsönös támogatás jegyében többségi blokkot alkossanak. Négy „regalista” kivételével a kisebbségbe szorult magyar képviselők távol maradtak az országgyűlésről, amely előbb megszavazta a román nemzet, a görög katolikus és a görögkeleti felekezet teljes egyenjogúságát, majd „törvénybe” iktatta mind az Októberi Diplomát, mind a Februári Pátenst, és küldötteket választott a birodalmi tanácsba.

Kolossa Tibor

A nemzetiségi kérdés rendezése

A románok és szászok képviselői tiltakoztak az unió foganatosítása ellen. A románok ebben az 1863. évi nagyszebeni országgyűlésen szerzett jogaik megsemmisítését látták, a szászok pedig privilégiumaik megszüntetésétől féltek. A magyar uralkodó osztály azonban, különösen az erdélyi birtokos osztály, ebben a kérdésben hajthatatlan volt, mert a magyarság Erdélyben számbeli kisebbségben volt. Jónak látták ezért az erdélyi unió újbóli, nyomatékos törvénybe iktatását (1868: XLIII. tc.). Az unióhoz való ragaszkodás eleve szembeállította a magyarsággal az erdélyi románok vezetőit. Az egyesülés kimondása ellenére Erdély közigazgatási és jogviszonyai még sokáig és sok tekintetben erősen eltértek a magyarországitól, a jogrendszer teljes azonossága a dualizmus végéig sem jött létre.

A kiegyezés előtt a magyar politikai vezetők ismételten ígéretet tettek a magyarországi nemzetiségek megbékítésére, jogaik törvényes kielégítésére. 1866 áprilisában az országgyűlés 40 tagú bizottságot választott a nemzetiségi törvényjavaslat kidolgozására, ez pedig egy szűkebb albizottságra bízta a tényleges munkálatokat. Mindkét bizottságnak a tagjai között több nemzetiségi képviselő is helyet kapott. A nemzetiségek tehát joggal várták, hogy a nemzetiségi kérdés rendezése meghallgatásukkal, kívánságaik figyelem bevételével fog megtörténni.

A dualizmus kétségtelen csapást jelentett a nemzetiségek várakozásaira, elsöpörte a Monarchia föderatív-nemzeti átalakulásába vetett reményeiket, és teljesen kiszolgáltatta őket a magyar hegemóniának. A magyarországi nemzetiségek ezért egyöntetűen, ha egyelőre nem is nyíltan, a dualizmus ellen foglaltak állást. Ebben része volt annak is, hogy egyes nemzetiségi csoportok vezetői (pl. az erdélyi románoké és szászoké) az abszolutizmus idején a bécsi kormány politikája mellett kötelezték el magukat. Ez a körülmény – 1848 emlékei mellett – viszont növelte a magyar közvélemény bizalmatlanságát a nemzetiségek vezetőivel szemben.

1867 februárjában 26 román és szerb képviselő benyújtotta a nemzetiségi albizottsághoz törvényjavaslatát „az országos nemzetiségeknek és nyelveknek Magyarországon leendő szabályozására és biztosítására”. A javaslat 1. §-a leszögezte, hogy „a magyarok, románok, szerbek, szlovákok, oroszok és németek egyenjogú országos nemzeteknek ismertetnek el, amelyek számára a nemzetiség és nyelv politikai egyenjogúsága az állam területi épségének és politikai egységének korlátai közt alaptörvényileg biztosíttatik”.[8] A hat országos nemzetiség a népesség többsége alapján kikerekítendő vármegyék és kerületek keretei között nyer politikai és nyelvi önkormányzatot. Az így kikerekített megyékben, valamint a városokban és községekben a többség nyelve a hivatalos nyelv, de a többséget számra és jelentőségre nézve megközelítő kisebbség is követelheti nyelvének második hivatalos nyelvként való használatát. Az összes hatóságok és törvényszékek a felek nyelvén folytatják a tárgyalásokat és adják ki határozataikat. A megyék és városok összes hatóságai saját hivatalos nyelvükön érintkeznek a felsőbb állami hatóságokkal. A törvényhozás és a központi hatóságok hivatalos nyelve a magyar, de az országgyűlésen, a központi hatóságok egyes osztályaiban mindegyik nemzet nyelvét szabadon lehet használni. A hat országos nemzet iskoláiban a saját nemzeti nyelv az oktatási nyelv, és az ország történelme mellett a saját nemzeti történelem is kötelező tárgy. Az országos egyetemeken a hat országos nemzet nyelvi és irodalmi tanszékei mellett más tárgyakból is lehetővé kell tenni a nemzeti nyelveken történő vizsgázást.

A törvényjavaslat szerint az országos nemzeteknek joguk van nemzeti gyűlést, nemzeti kongresszust szervezni kulturális összefogásuk érdekében. Joguk van nemzeti társadalmi egyesületeket, kulturális intézményeket létesíteni, nyilvános gyűléseken és nyilvános épületeken saját zászlójukat használni. A javaslat végül követelte az országos nemzetek „megfelelő” képviseletét a felsőházban, a központi hatóságoknál és minden kinevezéstől függő hivatalban.

A nemzetiségi képviselők javaslatának alapelve a nemzeteknek mint kollektív jogi személyeknek elismertetése. A tervezet a teljes föderalizálás, az autonóm nemzeti területek kívánsága helyett a nyelvhatárok szerint kikerekített megyék keretei között követelt közigazgatási és nyelvi önkormányzatot, ezenfelül országos kultúrautonómiát és arányos részesedést a központi állami intézményekben. A korabeli magyar közvélemény ezt a javaslatot elutasította, elfogadhatatlannak tartotta, inkább provokatív lépésnek, Magyarország földarabolására, a nemzetiségek elszakadására irányuló szándék megnyilvánulásának tekintette.

A magyar politikai élet liberális vezetői, elsősorban Eötvös és Deák, nem akarták elnyomni a nemzetiségeket, sőt óva intették a magyarságot a többi nemzetiség elnyomásán alapuló, csak erőszakos hatalmi eszközökkel fenntartható uralom meghonosításától. „A nemzetiségi kérdésnek megoldása… közös érdeke minden nemzetiségeknek, melynél nem egynek suprematiája vagy mesterséges elnyomása, hanem csak az lehet célunk, hogy minden e hazában lakó nemzetiségnek méltányos igényei a lehetőségig kielégíttessenek… Az egyedüli út, mely a nemzetiségi kérdés megoldásához hazánkban nyílik, csak az egyéni szabadság teljes biztosításában kereshető.”[9] Eötvös elgondolása szerint a nemzetiségek a helyhatósági (községi és megyei) autonómia keretei között érvényesíthetik nemzeti nyelvük, kultúrájuk fenntartását és továbbfejlesztését. A magyar politikai vezetőréteg számára azonban – beleértve a legjobbakat is – Magyarország állami egysége egyértelműen és kizárólagosan a magyarság gazdasági, kulturális és főleg politikai vezető szerepét jelentette. Ezért elutasítottak mindennemű föderalizálási törekvést, sőt bármilyen szűkebb körű területi önkormányzatot is. Nem ismerték el a nemzetiségek kollektív jogi személyiségét és ennek jogait. A nemzeti kérdést a liberalizmus szellemében, a polgári szabadságnak és a szabad nyelvhasználatnak nemzetiségi különbségekre való tekintet nélküli biztosítása alapján kívánták rendezni. Liberális szemléletük az ezen túlmenő, kollektív nemzetiségi követelésekben a rendi idők maradványát látta, aminek a Monarchiában volt is némi alapja (a szerbek és a szászok törekvései rendi privilégiumaik és önkormányzati intézményeik fenntartására; a cseh nagybirtokosok államjogi követelései). Nem voltak hajlandók felismerni és elismerni azt, hogy a nemzetté válás folyamata – a rendi keretekből való kiindulás ellenére – a polgári fejlődés szükségszerű velejárója.

A magyar kormány megalakulása után még jóindulatot és türelmet tanúsított a nemzetiségek iránt. Felhatalmazást kért és kapott az országgyűléstől, hogy felfüggessze az 1848:XVI. tc. azon rendelkezését, mely a megyék kizárólagos hivatalos nyelvévé a magyart tette, s megengedte a megyéknek a tanácskozások és a jegyzőkönyvek nemzetiségi nyelveken való vitelét. Az abszolutizmus idején a központi hatóságoknál és a bírói karban magas állásokba jutott nemzetiségi vezetők egy ideig a magyar kormány alatt is állásukban maradtak.

Az országgyűlés nemzetiségi albizottsága 1867 júniusában jelentette, hogy javaslata elkészült. A javaslat egészében véve megismételte az 1861. évi tervezetet, de számos ponton túl is ment rajta, figyelembe vette a nemzetiségek egyes kívánságait. Nem említette a „magyar politikai nemzet” tételét, a nemzetiségek kulturális céljaira államsegélyt ígért. A javaslat tulajdonképpeni szerzője Eötvös József volt, az ő eszméit tükrözte. Szerkezete alulról felfelé épült fel, a községektől a törvényhatóságokon át az országgyűlés nyelvhasználatáig. Az egyes egyén minden fórumon való szabad nyelvhasználatának biztosítása mellett minden igazgatási fokon a többségi elvet alkalmazta. A községek és törvényhatóságok ügykezelési és jegyzőkönyvi nyelvét egyaránt közgyűlésük szavazattöbbsége dönti el, de hatékonyan biztosította a javaslat a 20%-nyi kisebbség nyelvének használatát is. Ezzel lehetővé tette a nemzetiségek legfontosabb kívánságának kielégítését: politikai érvényesülésüket a megyei önkormányzat keretei között. Az országgyűlésen és a központi hatóságoknál, valamint a megyék és a kormányzat érintkezésében a magyar államnyelv kizárólagos használatát írta elő. A javaslat utolsó paragrafusa a nemzetiségek egyenjogúságát az „ország sarkalatos törvényének” nyilvánította.

A nemzetiségi albizottság javaslata általánosan kedvezőtlen visszhangra talált. A nemzetiségi sajtó kevesellte, a magyar közvélemény sokallotta a javaslatban foglalt nemzeti jogokat. A magyar birtokos osztály többsége – elsősorban a nemzetiségi területek magyar nemessége – főleg azért fogadta el a kiegyezést, hogy megtarthassa gazdasági és politikai hegemóniáját a soknemzetiségű ország egész területe, valamennyi népe felett. A nemesség azzal érvelt, hogy nem a nemzetiségek kedvéért mondott le 1848-ban privilégiumairól. A nem magyar többségű megyék magyar nemességét „aggodalomba ejté az országgyűlési választmány által igen széles alapra fektetett nemzetiségi törvényjavaslat”, amely – véleményük szerint – a megyéket „kivetkőztetné a magyar nemzeti jellegükből”. Zemplén megye kezdeményezésére a megyék az országgyűléshez küldött feliratokban tiltakoztak a javaslat ellen. „Nemzetiségi ürügyek alatt hazánk feldarabolása céloztatik” – írták a szatmáriak.[10] A feliratok elsősorban a megyékben követelték a magyar hivatalos nyelv kizárólagossá tételét, de akadt olyan is, amelyik azt kívánta, hogy az alsó bíróságoknál is csak a magyar nyelvet lehessen használni.

A nemzetiségi törvény kérdésében tehát az őszinte, következetes liberális vezetők kis csoportja szembekerült a birtokos osztály türelmetlen, a magyar szupremáciát csorbítatlanul fenntartani akaró nacionalista többségével. Ugyanakkor növekedett a feszültség a magyar és a nem magyar politikai vezetők között is. Az erdélyi románok vezetői 1868 május elején Balázsfalván gyűlést tartottak, és egy kiáltványt fogadtak el, amelyben állást foglaltak Erdély önállósága és az 1863. évi nagyszebeni országgyűlés határozatai mellett, valamint tagadták a pesti országgyűlés jogosultságát arra, hogy Erdély számára érvényes törvényeket hozzon.

Katus László

A könnyűipar

Az erdélyi Szászföld jelentős posztóipara (Brassó, Nagyszeben, Nagy-Disznód, Törcsvár) még tartotta magát, de már nem Erdélyt és a Tiszántúlt látta el, mint a század első felében, hanem romániai kivitelre dolgozott.

Az urbanizáció meggyorsulása

A lakosság nagysága és az urbanizáció foka szerinti rangsorban egyaránt az első 25 helyen 11 várossal találkozunk, s valóban ezek voltak a kiegyezés idején Magyarország legjelentősebb városai: Pest és Buda, Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Arad, Temesvár, Debrecen, Pécs, Székesfehérvár, Kolozsvár. Magas urbanizációs foka miatt ezekhez még hozzá kell vennünk Győrt, Sopront és Nagyszebent.
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Magyarország városhálózata 1890-ben.

A nemzetiségi mozgalmak visszavonulása a politikai passzivitásba

1872-ben alapították Nagyszebenben a román Albina bankot, amely körül a kisebb-nagyobb pénzintézetek egész—hálózata alakult ki.

A románok

1872 májusában a magyarországi románok aradi gyűlése és az erdélyiek nagyszebeni konferenciája egyaránt az aktivitás mellett foglalt állást. A júniusi gyulafehérvári konferencia többsége viszont – nagy vita után – a passzivitás mellett szavazott. Alig egy hét múlva azonban a passzivista vezetők is részt vettek azon a balázsfalvi gyűlésen, amely – Lónyay kezdeményezésére válaszolva – kompromisszumos szellemű emlékiratot intézett a kormányhoz. A memorandumban kifejtették, hogy elfogadják a kiegyezést és a dualista rendszert és készek „a román nemzeti individualitást, mihelyt biztosítva lesz, azon rendszerhez mérten átalakítani”. Hangsúlyoztak, hogy elvben nem utasítják el Erdély és Magyarország egyesülését, csupán „az erőszakolt és feltétlen uniót” ellenzik, amely nincs tekintettel a sajátos erdélyi érdekekre és tradíciókra, s a két országot mindenben teljesen egybeolvasztja.[11] Az unió elfogadását bizonyos feltételekhez kötötték. E feltételek a románok legfontosabb nemzeti kívánságait tartalmazták: a román nyelv hivatalos használatát, Erdély új közigazgatási beosztását a három nemzetiség alapján, új választási törvényt a feudális eredetű előjogok megszüntetésével, románok alkalmazását az állami hivatalokban, román közép- és szakiskolák felállítását és román nyelvű előadásokat a kolozsvári egyetemen.

A kormánnyal folytatott tárgyalások azonban nem hoztak eredményt, s a következő években az erdélyi románok körében véglegesen győzött a politikai passzivitás taktikája. A 70-es évek második felében erősen csökkent a magyarországi románok politikai aktivitása is, miután nemzeti kívánságaikból semmit sem tudtak kiharcolni. Vezetőik – Mocsonyiék, Babeș, Hodosiu – elkedvetlenedve visszavonultak a parlamenti küzdőtérről. 1881 májusában az erdélyi és a magyarországi románok küldötteinek nagyszebeni konferenciája kimondotta az egységes Román Nemzeti Párt megalakulását, s megfogalmazta programját. Az értekezlet az erdélyi románokra nézve kimondotta a passzivitást, a magyarországi románokra nézve azonban elismerte „annak opportunitását, hogy a választásoknál és az országgyűlésen részt vegyenek”, s „aktív ellenzéki politikát” folytassanak.[12]

Az 1881. évi román nemzeti program követelte Erdély autonómiájának visszaállítását, a román nyelv használatát a közigazgatásban és a bíráskodásban, román tisztviselők alkalmazását a románlakta vidékeken, a nemzetiségi törvény revízióját, az általános választójogot, a román iskolák és nemzeti kulturális intézmények állami segélyezését, a közigazgatás és az adórendszer demokratikus reformját, s harcot hirdetett a magyarosítás ellen. A nagyszebeni konferencia határozata alapján összeállított emlékirat – amelyet 1882-ben négy nyelven publikáltak – ismertette a románok nemzeti sérelmeit, s főleg történeti jogi érveléssel támasztotta alá kívánságaikat. Kifejtette, hogy a románok azért ellenzik az uniót, mert az valójában fúzió volt, Erdély teljes egybeolvasztása Magyarországgal. Késznek nyilatkozott azonban elfogadni egy olyan uniót, amelyben Erdély – Horvátországhoz hasonlóan – bizonyos fokú belügyi autonómiával rendelkezne.

A Román Nemzeti Pártot a gyakorlatban a 11 tagú állandó bizottság (komité) képviselte. Minden választás előtt egybehívták a románlakta választókerületek képviselőinek konferenciáját, amely ünnepélyesen deklarálta a választásoktól való távolmaradást. A magyarországi románok továbbra is fenntartották az aktivitást, de az 1880-as években már csak 4–5 román képviselő került be nemzeti programmal a képviselőházba.

Az erdélyi román vezetők passzivista politikája lényegében a román nemzeti mozgalom hagyományos bécsi orientációjának folytatása volt. A román nemzeti politika – amely 1848-ban a parasztok tízezreit tudta mozgósítani – a kiegyezés utáni évtizedekben teljesen elszakadt a román nép tömegeitől, s lényegében néhány száz, legfeljebb 1–2 ezer értelmiségi és középosztálybeli politikus belső ügyévé szűkült. Az 1881-es nagyszebeni konferencia 151 résztvevője közül 64 volt ügyvéd, 46 pedig pap. A román parasztság és kispolgárság tömegei teljesen közömbösnek mutatkoztak a nemzeti ügy iránt, s választójoggal rendelkező – de többségükben írástudatlan – tehetősebbjeik ciklusról ciklusra leadták szavazatukat a kormánypárti jelöltekre, természetesen megfelelő hatósági előkészítés és nyomás mellett.

Az 1880-as évek folyamán azonban az újjáéledés jelei is egyre erősebben mutatkoztak az erdélyi román nemzeti mozgalomban. Ez az új fellendülés az 1890-es évek elején a nagy országos és nemzetközi visszhangot kiváltó Memorandum-mozgalomban tetőzött.

Az erdélyi román nemzeti mozgalom újjáéledésére igen jelentős hatást gyakorolt az önálló királysággá alakult Románia belső gazdasági és politikai megerősödése. Az 1880-as években rendszeressé váltak az erdélyi román politikusok és a romániai politikai pártok közötti kapcsolatok. A romániai közvélemény – elsősorban a fiatal értelmiség, amelynek soraiban egyre több volt az erdélyi származású – növekvő érdeklődéssel figyelte a magyarországi románok sorsának alakulását. A 70-es években az értelmiségi fiatalság körében egyre inkább erősödött és terjedt a Kárpátok két oldalán élő románok nyelvi és kulturális egységének tudata. Az 1880-as években Romániában és a Nyugat-Európában tanuló román egyetemi hallgatók több nacionalista szervezetet, lapot és folyóiratot létesítettek, s ezek egy része nem csupán a nemzeti szolidaritást, a kulturális egységet hirdette és munkálta, hanem a majdani politikai egyesülés előkészítését is feladatának tekintette. 1882-ben Bukarestben megalakult az erdélyi származású egyetemi hallgatók Carpatii egyesülete, amely nyíltan irredenta jellegű volt, s 1885-ben röpiratokban egyenesen fegyveres felkelésre és Magyarországtól való elszakadásra hívta fel az erdélyi románokat. Románia azonban a Monarchia szövetségese volt, s 1883-ban titkos szerződésben a hármasszövetséghez is csatlakozott, ezért kormányai hivatalosan elítélték a nacionalista-irredentista propaganda szélsőségesebb megnyilvánulásait (1886-ban például az említett felhívás szerzőit kiutasították). Az ellenzéki lapok viszont annál többet foglalkoztak az erdélyi románság kérdésével, s az ellenzéki politikai vezetők nyíltan támogatták a magyarországi román nemzeti mozgalmat. Különösen kiéleződött a helyzet 1888 után, midőn az ellenzékbe szorult liberális párt – jóllehet előzőleg, mint kormánypárt, maga is kénytelen volt fellépni az irredenta propagandával szemben – az erdélyi kérdés felvetésével igyekezett a konzervatív kormányt a parlamentben nehéz helyzet elé állítani. A liberális képviselők szemére vetették a kormánynak, hogy semmit nem tesz az erdélyi románok súlyos helyzetének javítása érdekében, s nem igyekszik a magyar kormányt nemzetiségi politikája megváltoztatására bírni, holott erre szövetségesei, Bécs és Berlin közvetítésével és támogatásával módja lenne.

A romániai liberális értelmiség e nacionalista köreivel állott szoros kapcsolatban az erdélyi román nemzeti politikusoknak az a fiatal nemzedéke, amelynek tagjai többségükben Bukarestben tanultak és kezdték pályájukat, majd hazatérve 1884-ben Nagyszebenben megindították a Tribuna című lapot. A lap, amelynek szerkesztője a kiváló író és publicista Ion Slavici volt, anyagilag és politikailag független volt mind a román nemzeti egyházaktól, mind a román nemzeti mozgalom korábban kialakult intézményeitől, még a nemzeti bizottság sem bírt rá tényleges befolyással, noha formálisan annak a lapja volt. A Tribuna levelezői hálózatának kiépítésével maga köré gyűjtötte az erdélyi és magyarországi fiatal román értelmiséget, s cikkeiben erőteljesen támadta mind a magyar kormány elnyomó, magyarosító nemzetiségi politikáját, mind a román nemzeti mozgalom konzervatív, megalkuvásra, egyezkedésre hajlamos elemeit. A lap szakított az erdélyi románok körében használatos latinizáló írásmóddal, s a nép nyelvén alapuló romániai irodalmi nyelvet és helyesírást honosította meg. A románok nyelvi és kulturális egységét hirdette, s nemzeti központjuknak Bukarestet tekintette. Kialakította és az ifjú román értelmiség körében elterjesztette a román nemzeti öntudat, a nacionalista ideológia új, korszerűbb megfogalmazását, kidolgozta és győzelemre vitte a nemzeti politikai harc új módszereit és taktikáját is. A tribunisták sikeresen elszigeteltek a korábban oly fontos szerepet játszó konzervatív főpapi irányzatot – amely éppen 1884 tavaszán kísérletezett egy új mérsékelt román párt szervezésével Miron Roman ortodox érsek irányítása alatt –, a Román Nemzeti Párton belül pedig fokozatosan háttérbe szorították a legális parlamenti küzdelem mellett állást foglaló mérsékeltebb politikusokat. A magyar politikai élet hivatalos fórumain való aktív részvétel helyett ők a magyar nemzetiségi politika túlkapásainak kíméletlen leleplezésére, az uralkodóval való jó viszony fenntartására, a román nép gazdasági és kulturális színvonalának emelése érdekében folytatott felvilágosító tevékenységre, valamint a Kárpátok két oldalán élő románok egyelőre kulturális, majd távolabbi célként politikai egyesülésének előkészítésére helyezték politikai és publicisztikai működésük súlypontját.

Vörös Károly

A felsőoktatás

A polgári oktatáspolitika is fenntartja tehát a feudalizmusból örökölt királyi (Győr, Kassa, Nagyvárad, Pozsony), illetve felekezeti (Egerben és Pécsett katolikus, Eperjesen és Nagyszebenben evangélikus, Debrecenben, Kecskeméten, Máramarosszigeten, Pápán és Sárospatakon református) jogakadémiákat előbb 3, majd 1874-től kezdve 4 éves képzési idővel: utóbbi formában tananyagukat és az általuk nyerhető képesítés fokát és érvényét tekintve is teljesen egyenrangúvá téve őket az egyetemi jogi karokkal; csupán a doktoráltatási és magántanári habilitáltatási jogot tartva fenn azoknak. Ez gyakorlatban – kivált az új, a doktorátust egyre több ponton megkövetelő képesítési törvények óta – a joghallgatók végső minősítését, azt egyetemi szintű igényekhez szabva, mégis csak az egyetemeken összpontosította. A jogakadémiák száma 1874-ben még 13, közülük azonban egyesek csakhamar elnéptelenednek s megszűnnek, mint 1884-ben a pápai, 1887-ben a nagyszebeni, s 1892-re a győri is.

Hanák Péter

Agrárkérdés, nemzetiségi kérdés. A Memorandum-per.

A Román Nemzeti Párt az 1880-as években, miként a többi nemzetiségi párt, passzivitásba vonult. Ez ellen lépett fel 1884-ben a nagyszebeni Tribuna című lap körül szerveződött ifjabb nemzedék, amely a dualista rendszerbe beilleszkedő, mérsékelt politikusgárdával szemben erélyes, szívós harcot hirdetett a románok nyelvi és kulturális egységéért. A tribunisták szoros kapcsolatot tartottak fenn a romániai polgárság liberális nacionalista köreivel. Velük összhangban, a tribunisták sürgetésére a magyarországi párt komitéja 1887-ben elhatározta, hogy a románok sérelmeit és kívánságait memorandumba foglalja, és közvetlenül az uralkodótól kér oltalmat a magyar kormánnyal szemben. A Memorandum benyújtását azonban akkor elhalasztották.

1905. szeptember 15.

Október 8-án gyorsfutárok vitték, hét pecsét alatt, a „Kriegsfall U” hadműveleti terv vonatkozó parancsait a pozsonyi, a budapesti, a kassai, a temesvári, a nagyszebeni és a zágrábi hadtestparancsnokságoknak. Október 10-én azonban semmi nem történt, még annyi sem, mint szeptember 15-én. Az ügyvitellel megbízott kormány meg sem jelent az ülésen, a koalíció megelégedett egy szolid óvással, és tudomásul vette az újabb – ezúttal december 19-ig való – elnapolást. Két nap múlva a vezérkari futárok sebtiben visszavitték a titkos parancsokat a hadügyminisztériumba.

Katus László

A tőkés fejlődés és az iparosodás meggyorsulása a nemzetiségi területeken

Korszakunkban jelentősen meggyorsult a szlovák, a román és a szerb hitelintézetek fejlődése. Számuk 1890-ben csak 30, 1915-ben már 222; alaptőkéjük 25 év alatt 5 millió koronáról 58 millióra emelkedett. Legtöbbjük kisebb, helyi jelentőségű bank vagy takarékpénztár, de voltak köztük milliós nagyságú saját tőkével rendelkező nagyobb intézetek is, mint: a nagyszebeni román Albina, az aradi Victoria, a nagyváradi Bihoreana, vagy a szlovákoknál a turócszentmártoni Tatra-Bank és a Rózsahegyi Hitelbank.

A románok

A Komité konzervatív, passzivista vezetőinek 1896-ban sikerült kezükbe kaparintaniuk a nagyszebeni Tribunát, erre az aktivista fiatalok 1897-ben Aradon új lapot indítottak Tribuna Poporului címen.

A politikai mozgalom hanyatlásának éveiben azonban fontos változások történtek a román nép gazdasági-társadalmi életében: megerősödött a nemzeti középosztály burzsoá rétege, amely elsősorban a pénzintézetek körül tömörült. A román pénzintézetek száma 1890-ben még csak 17, 1900-ban már 82, 1906-ban pedig 149, s 28 millió koronányi saját tőkéjük mellett 68 millió korona betétet kezeltek. Az „új aktivitás” korszakának politikusai mind a bankok vezetői közül kerültek ki.

A román görögkeleti és görög katolikus egyház önkormányzattal és jelentős vagyonnal rendelkezett. Bár a román elemi iskolák száma a hivatalos magyar statisztika szerint a századforduló után 3000-ről 2220-ra csökkent, egykorú román adatok szerint 1914-ben még mindig 2800–2900 népiskolában folyt román nyelven az oktatás. Volt 5 gimnáziumuk, 6 tanítóképzőjük, egy-egy reál- és felsőkereskedelmi iskolájuk és 4 polgári leányiskolájuk. Ennek következtében a román értelmiség és a középosztály sokkal kevésbé magyarosodott el, mint a szlovák vagy a kárpátukrán, s számban is jelentős erőt képviselt. A magyarországi és az erdélyi románok viszonylag jobban el voltak látva anyanyelvű iskolákkal, mint Románia lakossága, s az írástudatlanság is kisebb volt, mint a Kárpátokon túl. A kötelező népoktatás a századfordulón már erősebben éreztette hatását, s 1890 és 1910 között az írni-olvasni tudó románok arányszáma megduplázódott.

A románok gazdasági, kulturális és politikai központjai a 19. században Déli-Erdélyben voltak (Brassó, Nagyszeben, Balázsfalva). Az új aktivista politikának azonban Erdélyben nem voltak nagy esélyei, hiszen a román választók száma itt alig haladta meg a 20 ezret. A századfordulón a román nemzeti élet gazdasági, társadalmi és politikai súlypontja nyugatabbra tolódott: Hunyad megyébe, továbbá a Bánság és az Alföld délkeleti részének románlakta vidékeire. Az erdélyitől eltérő magyarországi választójog itt a felnőtt román férfilakosság 24%-ának biztosított politikai jogokat, s a román választók száma elérte a 90 ezret. A Bánságban, Arad és Bihar megyében az erdélyinél műveltebb és tehetősebb román parasztság élt, amelynek egy része bekerült az alföldi tőkés agrárfejlődés sodrásába. Hunyad és Krassó-Szörény megye, valamint Arad és Temesvár iparosodása az ottani román társadalmat is fejlesztette. A Bánságban számottevő román ipari munkásság alakult ki, Temesváron adták ki az első román munkáslapot 1903-ban. Lugoson tartották 1905 végén az első román szociáldemokrata kongresszust, s itt volt a Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1906-ban szervezett román szekciójának, agitációs bizottságának székhelye. Az Alföld keleti és délkeleti peremének román agrárproletariátusa aktívan részt vett a századforduló agrárszocialista mozgalmaiban. Az iparosodó bánsági és Hunyad megyei területen jelentős városi központok alakultak ki, tőkeerős bankokkal és gazdagodó, mozgékony román burzsoáziával: Arad, Temesvár, Lugos, Szászváros. Ezen a területen a románok jelentős számban foglaltak helyet a megyei közigazgatási bizottságokban, s igen aktív szerepet játszottak a megyei politikában; az itteni választókerületekben a román választók voltak többségben. Érthető tehát, hogy a román nemzeti mozgalom új politikai központjai a Hunyad megyei Szászvároson és Aradon alakultak ki. Itt gyülekeztek a Román Nemzeti Párt ellenzéki csoportjai, a középkorúak nemzedéke, akiknek anyagi hátterét az aradi és szászvárosi bankok adták, politikai támogatást – s nemegyszer pénzt is – pedig a romániai liberálisoktól kaptak Bukarestbe átköltözött egykori tribunisták (Slavici, Brote, Albini) közvetítésével. A szászvárosi csoport vezetője Ioan Mihu Hunyad megyei nagybirtokos és Aloisiu Vlad bankigazgató volt; az aradiak zömét pedig az Erdélyből áttelepült egykori tribunisták – Lucaciu, Russu-Şirianu –, az aradi görögkeleti egyházmegye vezetői – Vasile Goldiș, Vasile Mangra – és a helybeli bankok igazgatósági tagjai alkották. A századfordulón a csendesen haldokló nagyszebeni Tribuna helyett az aradi Tribuna Poporului lett a román mozgalom vezető sajtóorgánuma.

A szászvárosi és aradi ellenzék hevesen bírálta a nemzeti komité „öregjeinek” konzervativizmusát, elavult passzivista taktikáját. Felismerték, hogy a román nemzeti mozgalom érdemleges politikai támogatásra nem számíthat sem Bécstől, sem a Monarchiával szövetséges és a magyar kormányokkal való összeütközést kerülő hivatalos Romániától. Az új magyar állam konszolidálódott, tudomásul kell tehát venni a tényeket: a dualista rendszert és Erdély unióját. Az adott politikai viszonyok és keretek között kell keresni a nemzeti fejlődés lehetőségeit, a meglevő intézményekre: az egyházi önkormányzatra, a bankokra, a gazdasági és kulturális szervezetekre kell támaszkodni. Ugyanakkor ki kell szélesíteni a nemzeti mozgalom addig rendkívül szűk bázisát, elsősorban a falusi és a városi kispolgári rétegek nemzeti öntudatosítása és politikai szervezése révén. A román agrárproletariátus és az ipari munkásság körében terjedő szocialista szervezkedés is aggodalommal töltötte el őket: attól féltek, hogy ezek a tömegek végleg elvesznek a nemzeti mozgalom számára. A román nemzeti burzsoázia magatartása ebben a tekintetben lényegesen eltért a szlovák hlaszistákétól: a szocialistákat veszedelmes ellenfélként kezelte, s mindig kész volt a magyar hatóságokkal együttműködni a munkásmozgalmak elnyomásában. Antiszemitizmusuk viszont éppoly erős volt, mint a szlovák néppárti irányzaté.

Az aradiak a századfordulón egyre többet hangoztatták hazafiságukat, a magyar államhoz való hűségüket, s igyekeztek jó kapcsolatokat kiépíteni a helybeli magyar közéleti-politikai vezetőkkel. Ezek közé tartozott mindenekelőtt Tisza István, aki Biharban többször védelmére kelt a románoknak a magyar soviniszta sajtóval szemben, s kedvenc eszméje volt a magyarok és románok összefogása a szlávokkal szemben. 1899-ben Goldiș aradi püspök beiktatásán Tisza is részt vett s mindkét részről békülékeny megnyilatkozásokra került sor.

Az „új aktivitás” útján az első határozott lépést azonban nem az aradiak, hanem a szászvárosiak tették meg. 1902 februárjában Mihu nyílt levelet tett közzé, amely az 1891. évi román nemzeti program revízióját és szükségességét fejtegette. Javasolta az Erdély autonómiáját követelő és a dualizmust bíráló pontok elhagyását. A nemzeti-nyelvi programot ki kell egészíteni gazdasági, agrár- és szociálpolitikai követelésekkel, az ország tényleges politikai viszonyaival számot vetve új, reálisabb, aktívabb politikát kell kialakítani. A Mihu által felvázolt program alapján Vlad 1903 júniusában fellépett egy időközi választáson és a Hunyad megyei románok szavazataival bejutott a képviselőházba. Az aradi románok reményteli várakozással fogadták Tisza István miniszterelnöki kinevezését, aki bemutatkozó beszédében az ország nem magyar ajkú polgárai bizalmának, rokonszenvének megnyerését és a kölcsönös jó viszony ápolását fontos nemzeti érdeknek és feladatnak nyilvánította. Az aradi Tribuna Poporului válaszul kijelentette, hogy a románok feltételek és hátsó gondolatok nélkül elismerik a magyar állam egységét, készek vérüket és vagyonukat áldozni e politikai egységért és a magyar állam csorbítatlan területi integritásának fenntartásáért mindaddig, „amíg ez az állam erős és kétségbevonhatatlan intézmények által garantálni fogja a nemzeti etnikai sajátosságaink alapján való fejlődés lehetőségeit”.[13] Tisza igyekezett bevonni a román értelmiséget és középosztályt a magyar társadalmi és politikai életbe, s ennek érdekében bizonyos politikai gesztusokat is tett a románok felé, akciója azonban a kibontakozó politikai válság miatt félbemaradt.

1905 januárjában, 11 évi szünet után összeült Nagyszebenben a Román Nemzeti Párt választói gyűlése, amelyen a többségben levő aktivista fiatal értelmiség keresztülvitte az 1881. évi program módosítását, illetve szociális és polgári demokratikus követelésekkel való kibővítését. Az új program már nem beszélt Erdély autonómiájáról, csupán „a román nép államalkotó politikai egyéniségének elismerését és alkotmányos fejlődésének közjogi intézmények általi biztosítását”[14] kívánta. Követelései között szerepelt a nemzetiségi törvény nyelvi rendelkezéseinek végrehajtása, a nemzeti alapon kikerekítendő közigazgatási kerületek önkormányzata. Állást foglalt a program az egyházpolitikai törvényekkel, valamint a magyar ellenzék katonai követeléseivel szemben. Az értekezlet végül leszögezte, hogy az új nemzeti program megvalósításáért alkotmányos eszközökkel fognak harcolni és ismét a politikai aktivitás terére lépnek.

A németek és az erdélyi szászok

Miután Szapáry megértően fogadta a szászok kívánságait, s jóindulatának több kézzelfogható jelét is adta, az 1890. június 17-én Nagyszebenben tartott nemzeti gyűlés módosította a szász politikai programot. Elfogadta a dualizmust és az egységes magyar államot; elismerte, hogy a nemzetiségi törvény tartalmazza a nemzetiségi jogok minimumát. Kívánatosnak nyilvánították, hogy a szász értelmiség minél hathatósabban működjék közre „az állam feladataiban”, s ennek érdekében a szász ifjúság minél nagyobb számban lépjen állami szolgálatba.

Siklós András

Erdély és a magyarországi románok

A kormányzótanács Nagyszebenbe tette át a székhelyét, elnöke Maniu lett. Az együttműködésre kész szociáldemokraták itt is ugyanúgy miniszteri tárcához jutottak, mint a zágrábi, a belgrádi, a vajdasági és a szlovákiai ideiglenes kormányokban. A 15 tagú nagyszebeni kormányban Flueraș népjóléti, Jumanca iparügyi miniszter lett.

A gyulafehérvári határozat pergamenre írt szövegét december 11-én öttagú küldöttség (2 püspök és a Román Nemzeti Párt 3 tagja) vitte Bukarestbe, és nyújtotta át ünnepélyes külsőségek között a királynak. Az egyesülésről a hivatalos lapban, a Monitorul Oficialban december 26-án dekrétum jelent meg; egyidejűleg napvilágot láttak az egyesülést szabályozó első intézkedések is. A király a szóban forgó területek közigazgatásának vezetésével – az egyesült Románia végleges megszervezéséig – a nagyszebeni kormányzótanácsot bízta meg, de a külügy, a hadügy, a vasút, a posta, bizonyos gazdasági ügyek és az állambiztonsági hivatal továbbra is a központi kormány hatáskörében maradt, mely december közepén az antantbarát nagytőke exponensének, Ionel Brătianunak a vezetésével újjáalakult. Az új központi kormányban tárca nélküli miniszterként a Román Nemzeti Párt 3 képviselője (Vaida-Voevod, V. Goldiș, S. C. Pop) is helyet foglalt.

A hatalomátvételt és az egyesülést a román lakosság többsége örömmel fogadta, nem alaptalanul úgy vélte, hogy az helyzetének javulását, az évszázados elnyomás megszűnését jelenti. E várakozást illetően a munkásság és a demokratikus irány képviselői részéről a fenntartás is jogos volt, mert az egyesülés – ahogyan megvalósult – a romániai tőkének és az erdélyi román burzsoáziának kedvezett; a Román Nemzeti Párt hatalomra jutása elsősorban a kialakuló és feltörekvő román polgárság, a román alkalmazotti értelmiségi rétegek számára jelentett változást, nem remélt lehetőségeket.

A Romániával való egyesülést némi ingadozás után az erdélyi szászok is kimondták. A szász központi választmány, a helyi választmányok és a szász nemzeti tanács képviselőiből alakult szász nemzetgyűlés január 8-án Meggyesen foglalt állást ilyen értelemben. A meggyesi gyűlés nyilatkozatot fogadott el, mely a gyulafehérvári határozatokból. a nemzeti szabadságra és a felekezeti jogegyenlőségre vonatkozó megállapításokat emelte ki.

A magyar kormány a gyulafehérvári döntéssel szemben elutasító álláspontra helyezkedett. Amikor Erdélyi János, a nagyszebeni kormány budapesti megbízottja átadta a határozat hiteles szövegét, Jászi a minisztertanács december 8-i ülésén tiltakozást javasolt. A hadügyminisztérium álláspontjával összhangban arra hivatkozott, hogy a románok eljárása ellentétes a fegyverszüneti megállapodásokkal, a béketárgyalásra kell bízni a kérdés eldöntését. Ugyanezen a napon a kormány „a keletmagyarországi magyarság védelmére” Kolozsvár székhellyel főkormánybiztosságot állított fel. A szóban forgó 26 vármegye élére főkormánybiztossá Apáthy István kolozsvári egyetemi tanárt nevezte ki, annak ellenére, hogy személye régebbi soviniszta kijelentései és magatartása miatt a Román Nemzeti Párt szemében vörös posztónak számított.

Erdélyben közben megkezdődött a hadsereg szervezése. A kolozsvári nemzeti tanács november végén toborzótiszteket küldött a székely vármegyékbe, és a visszatartott 5 korosztály bevonulását is megpróbálta keresztülvinni.

A toborzás csekély eredménnyel járt. Kratochvil Károly erdélyi katonai parancsnok szerint december 1-én a Kolozsvárott levő fegyveres alakulatok (katonaság, nemzetőrség, csendőrség) létszáma 545 fő. Ugyanő a Kolozsvárott gyülekező székelyek létszámát – más forrásokkal egybevágóan – 1700-ra becsüli, hozzáfűzve, hogy közülük csupán 600-nak jutott puska. Az ezt követő hetekben a helyzet alig változott. Apáthy visszaemlékezése szerint az Erdély meg nem szállt részén található fegyveres erő december végén 3–4000 főre tehető; Az Erdélyben állomásozó román hadsereg létszáma ugyanekkor – szintén Apáthy szerint – 15 ezer lehetett; az újabban közzétett dokumentumok a létszámot ennél többre tartják, 39 ezer főben jelölik meg.

A kolozsvári magyar és székely nemzeti tanács – Gyulafehérvár ellensúlyozására – december 22-én nagygyűlést hívott egybe. A kolozsvári gyűlésen – szemben a korábbi, hasonló jellegű marosvásárhelyi megmozdulással, amelyen csak 2000-en vettek részt– több tízezren jelentek meg. Ott voltak a bánáti svábok és a román szociáldemokraták képviselői is. Ez utóbbiak, pontosabban a Fluerașsal és Jumancával egyet nem értő román szociáldemokraták nevében Sava Damian-Strengar szólalt fel, aki később a Tanácsköztársaság idején zászlóaljparancsnokként harcolt a Vörös Hadsereg soraiban, mint kijelentette: „a román szocialisták nem azonosítják magukat a gyulafehérvári határozattal, nem akarnak a román imperialista elnyomás alá kerülni”.[15] George Avramescu a romániai szociáldemokraták nevében arról beszélt, hogy nemcsak Magyarországon és Erdélyben, hanem Romániában is nagy volt az elnyomás: 1907-ben, amikor a parasztság kenyeret kért, golyót kapott. 15 ezer román pusztult el a király parancsára. Avramescu a jelenlegi helyzet megoldására azt javasolta, hogy Erdély legyen köztársaság a svájci kantonok mintájára. A gyűlés nem ment ilyen messzire. Bár az önálló köztársaságról előzetesen szó esett, az előterjesztett határozati javaslat– tekintetbe véve Budapest jogi aggályait – az egységes és demokratikus Magyarország keretein belül követelt minden nemzet számára teljes egyenjogúságot, szabadságot és önkormányzatot.

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a román hadsereg a demarkációs vonal átlépésére készül, és megérkezett a hivatalos értesítés arról, hogy Berthelot felhatalmazást adott Kolozsvár és 9 más erdélyi város megszállására– amit a belgrádi egyezmény lehetővé tett –, a magyar kormány ismételt tanácskozás után kilátástalannak ítélte a helyzetet, és a vérontás, a fegyveres harc ellen foglalt állást

December 24-én, miután az ott levő magyar fegyveres alakulatokat kivonták, a Gherescu ezredes parancsnoksága alatt álló román csapatok bevonultak Kolozsvárra.

A főkormánybiztosság, ugyanakkor jelképesen a kerületi katonai parancsnokság is a helyén maradt, miután a belgrádi egyezmény stratégiai pontok megszállása esetén a katonai kiürítést nem írta elő.

December 31-én Kolozsvárra érkezett Berthelot tábornok, az antant úgynevezett Dunai Hadseregének parancsnoka. Berthelot az elmérgesedett helyzetben közvetíteni próbált. Azt javasolta, hogy DésKolozsvárNagybánya vonaltól keletre 15 km szélességben létesítsenek semleges övezetet. A vele tárgyaló Apáthy leírása szerint Berthelot „mindnyájunk közös céljára, a bolsevizmus elleni küzdelemre”[16] hivatkozott.

A semleges övezetről szóló megállapodást Budapesten nem hagyták jóvá, és a román főparancsnokság sem tartotta magára nézve kötelezőnek. A magyar kormány a megegyezést azért nem ismerte el hivatalosan, mert az ellentétben állt a belgrádi konvencióval. Román szempontból a megegyezés messze elmaradt az elérendő cél mögött: előrenyomulni a Szatmárnémeti, Nagykároly, Nagyvárad, Békéscsaba vonalig.

A román hadsereg január közepén, nem véve figyelembe a semleges övezetet, bevonult előbb Nagybányára, majd Zsibóra, Bánffyhunyadra, Zilahra és Máramarosszigetre. E vonaltól keletre azonban elakadt az előnyomulás, és az ezt követően kialakuló, Máramarosszigettől Zámig húzódó frontvonal jó ideig nem változott. Ennek oka egyrészt a magyar katonai alakulatok növekvő ellenállásában rejlett, másrészt abban, hogy a francia hadügyminisztérium január végén Franchet javára korlátozta Berthelot hatáskörét, és fellépett a status quo további önkényes megbolygatása ellen.

A hatalomátvételt és a román hadsereg bevonulását a magyar lakosság ugyanúgy, mint a Vajdaságban és Szlovákiában – osztályhelyzetétől függően – eltérően fogadta. A tőkések és a földbirtokosok egy része, valamint egyes konzervatív politikusok, akik gyűlölték a kolozsvári nemzeti tanácsot, a román királyi hadsereg megjelenését – tekintettel a forradalmi helyzetre – kisebb rossznak tekintették. A köztisztviselők, akik úgy érezték, hogy az új rendszer egzisztenciájukban fenyegeti őket, az ellenállás útjára léptek. A főkormánybiztosságtól bátorítva a budapesti kormány anyagi segítségére számítva, többségükben megtagadták a román hatóságoktól követelt hűségeskü letételét. Szembefordultak az új hatalommal a munkások is. A szociáldemokrata vasutasok és postások, a kolozsvári ipari üzemek dolgozói, a nagyszebeni nyomdászok január végén a demokratikus szabadságjogok visszavonása ellen, a forradalmi vívmányok megőrzéséért, gazdasági követelésekért szálltak síkra.

Lábjegyzetek

  1. Közli: R. Várkonyi Ágnes, Bercsényi Miklós pátense a fegyverre kelt jobbágyok felszabadításáról 1704 tavaszán. Századok 1958. 224.
  2. Wesselényi István, Sanyarú világ. Napló], 1703–1708. II. 1707–1708. Közzéteszi: Demény LajosMagyari András. Bukarest, 1985. 111.
  3. Ugyanott 222.
  4. Der Siebenbürger Bote, 1847. 96. sz.
  5. A budapesti szerbek vezetőinek nyilatkozata (In: 1848–1849. évi iratok a nemzetiségi megbékélésről). 14–15.
  6. Idézi: Steier Lajos, A tót nemzetiségi kérdés 1848–49-ben (továbbiakban: Steier). I. Budapest, 1937. 34.
  7. 22 Erről Papiu-Ilarian tudósítása. Marosvásárhely, 1848. március 25. Közli: Revolutia de la 1848–1849 din Transilvania. Red. Ştefan Pascu si Victor Cherestesiu. I. Bucuresti, 1977. 104–106.
  8. Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában. Összegyűjtötte és jegyzetekkel ellátta Kemény G. Gábor (továbbiakban: Kemény G. Gábor, Iratok) I. 1867–1892. Budapest, 1952. 5.
  9. báró Eötvös József, A nemzetiségi kérdés (In: Báró Eötvös József összes munkái. XVI.) Budapest, 1903. 40., 100.
  10. Magyar Országos Levéltár, Budapest, (továbbiakban: Országos Levéltár) Miniszterelnökség levéltára 1867–Ib–156/1761, 1830.
  11. Idézi: Kemény G. Gábor, Iratok. I. 301–302.
  12. Emlékirat. A román választók képviselőinek Nagyszebenben… tartott egyetemes értekezlete megbízásából… Nagyszeben, 1882. 12.
  13. Tribuna Poparului, 1903. november 10. Idézi: Szász Zoltán, A román kérdés Tisza István első kormányának politikájában (1904). Történelmi Szemle, 1968. 3. sz. 258.
  14. Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában. Szerkesztette Kemény G. Gábor. IV. 1903–1906. Budapest, 1966. 534.
  15. A kolozsvári tiltakozó gyűlés. Népszava, 1918. december 24.
  16. Apáthy István, Erdély az összeomlás után. Új Magyar Szemle, 1920. 174.

Irodalom

Kiadványok