Nagyszentmiklós

A Múltunk wikiből

románul Sînnicolau Mare vagy Sânnicolau Mare, németül Großsanktnikolaus, angolul Great St. Nicholas, szerbül Велики Семиклуш

Temes megyei város
Wikipédia
Nagyszentmiklós címere

Bóna István

A kelet-magyarországi avarság pusztulása

Az 1799-ben talált, 23 színarany edényből álló, közel 10 kilónyi nagyszentmiklósi aranykincs értelmezése az elmúlt évszázad szívós kutatásai nyomán ma már meglehetősen világos. Egyértelműen tisztázódott, hogy nincs közvetlen köze a VIII–IX. századi bolgár, bolgár–bizánci, bizánci, de a IX–X. századi magyar ötvösséghez és művészethez sem. A Cseh- és Morvaországtól Pannonián át Szlavóniáig és Dalmáciáig elterjedő VIII–X. századi Karoling-művészet sem hatott rá semmilyen formában. Rokonsága a felsorolt művészetekkel a VI–XII. századi orientalizáló eurázsiai művészet néhány térhez és időhöz nem köthető motívumában és technikai eljárásában merül ki. Bizonyos, hogy – a kétségtelenül közép-ázsiai vagy kaukázusi, Szaszanida eredetű perzsa hagyományokat, motívumokat, szimbólumokat leszámítva – nincs közvetlen köze az Eurázsiából ismert más VIII–X. századi ötvösművészetekhez sem. Ami, eltekintve attól a ténytől, hogy a kincs az avar birodalom belső területén került elő, önmagában véve is az egyetlen önálló VII–VIII. századi művészeti körbe, a késő avar művészetbe utalja. A nagyszentmiklósi arany ivókürtnek a VII. századi avar és pontusi bolgár fejedelmi és más rangos leletekben van párja (Bócsa, Bábony, Átokháza, Maloje Perescsepino), talpas csészéinek VII. század végi avar-onogur gazdag sírokban vannak testvérei (Ozora, Nemesvarbók, Budapest, Átokháza, Zsély stb. – az első kettőt IV. Konstantin 669–672 körüli arany- és ezüstpénzei közvetlenül keltezik). Övön viselhető csatos ivócsészéinek is VII. századi avar és onogur fejedelmi sírokban van közvetlen előzménye (Bábony, Maloje Perescsepino). A nagyszentmiklósi „csemegésszilke” ezüstből készült testvérpéldánya késő avar lovassírból is előkerült (Ada, 1965). 1790-ben a kincs leghíresebb kancsójának egyik ábrázolásához került elő párhuzam, az „égi vadász” stiláris testvérpéldányai. A mödlingi avar temető 144. női sírjából származó aranyozott korong-brossok térdeplő íjászai olyan közel állnak a nagyszentmiklósi íjászhoz, hogy a rokonság az utóbbi avar eredetére is irányadó. A kincs aranykorsói egy részének előképeit, párhuzamait vagy éppen hatásait a kutatás már régen felfedezte a VII. század végén feltűnő, közép-ázsiai eredetű avar korsókban, azóta a nagyszentmiklósi korsók díszítőrendszerének és ornamentikájának is több festett és bronzba öntött párhuzama került elő késő avar sírból. Ugyanazon korsók, valamint néhány csésze griff fejű sasábrázolásainak csak avar párhuzamai vannak, a legjobb nemrég került elő a dunacsébi avar temetőből.

A nagyszentmiklósi indastílus kialakulását az avar birodalomból a Pontus vidékére került arany övdíszek igazolják. A stílus a VIII. század közepén már létezett III. Leó bizánci császár (717–741) aranyérmeivel keltezett leletekben.

Az aranyedények anyagát bizánci solidus aranynak vélte s véli a kutatás, holott az finomabb a kincs anyagánál. A kincs edényeinek aranyfinomsága általában 19,5–22 karát között váltakozik. Ilyen finomságú solidust csak 610–685 között vertek a bizánci birodalomban. A kincs anyaga tehát a VII. századi avar vagy pontusi onogur–bolgár kagáni kincstárból származik.

A kincs tizenkét edényén rovásírásos felirat van. A rovásírás az eurázsiai türk rovásírások családjába tartozik, anélkül azonban, hogy bármelyikkel megegyezne. Mivel avar csontfaragványokról és ezüstcsészékről több rovásjel ismert, alig kétséges, hogy az avaroknak vagy a VII. század utolsó harmadában az avar birodalomba költöző onoguroknak (a türkökhöz, kazárokhoz és más keleti népekhez hasonlóan) önálló rovásírásuk volt; a nagyszentmiklósival közeli rokon rovásírást valóban csak avar csontfaragványokról ismerünk.

A kincs egyik legszebb csatos csészéjén utólag beillesztett görög betűs török nyelvű felirat van. Ismeretlen korai szláv dialektusból származó, hangtanilag megváltoztatott formában szereplő jövevényszót (zoapan=zsupán) tartalmazó, önmagában nem kevésbé sajátos török dialektusa aligha lehet más, mint a késő avar birodalom nyelve. Egyben az egyetlen, ám annál fontosabb bizonyíték a késő avarság szláv jövevényszavakkal kevert török nyelvűsége mellett. A felirat – korábban a kincs késő keletkezésében döntő érvnek tekintett – aláhúzott B betűje (B) már II. Justinus korában előjön, kivált a VIII. században gyakori, főleg pénzeken. A feliraton szereplő kereszt szerint készítője keresztény volt. Még inkább kiderül ez a feliraton belüli pálcikás palmettadíszítésbe mesterien belekomponált egyenlő szárú keresztből. Ez a kereszt, valamint a két görög nyelvű feliratos csatos csésze emblémájának keresztjei a VII. században elterjedő bizánci keresztek változatai. Megformálásuk, kizárólagosságra törekvő hangsúlyozásuk a bizánci történelem és művészet sajátos korszakát idézi: a képrombolás korának (726–787) keresztjeit!

A feliratok és keresztek keletkezése késő avar előkelők (zsupánok), avar kagánok körében végzett nem hivatalos bizánci missziós tevékenységgel állhat kapcsolatban, amelyről egyébként a nagyszentmiklósi kincs három csészéjét leszámítva keveset tudunk. Az egyetlen halvány utalás a 804-ben már keresztényként frank területre menekülő avar kagán (kapkan) bizánci keresztény neve: Theodorus.

A nagyszentmiklósi kincs a fentiek szerint a késő avar kultúra, írás, nyelv, művészet, vallás is mitológia páratlan emléke. A kincs soha nem került sem frank, sem bolgár kézbe. Valószínűleg 796-ban menekítették Pippin elől a Tiszántúlra, és Krum vagy Omurtag bolgár támadásakor ásták el. Így maradhatott meg örök tanúként.

Avar régészeti lelőhelyek

település korai késői megjegyzés
avar kor
ROMÁNIA
Sînnicolau Mare / Nagyszentmiklós X X

Bartha Antal

Az V–IX. századi műveltség a sztyeppen és az ősmagyarok

Az előkelő etelközi magyar nemzetségek kezén nemzedékről nemzedékre öröklődő kincsek halmozódtak fel, s eljutottak a honfoglalás kori Magyarország területére is. Egy ilyen nemzetségi kincs került elő Nagyszentmiklósról. A kincs eredetének, tulajdonosainak és kialakulása történetének meghatározására több kísérlet is történt. A különböző korokban és felfogásokban alkotó mesterek mőveiből álló kincs 2. számú korsója "szaszanida" technikával és ízlésben készült, de a legkevésbé valószínű az, hogy Iránban. Inkább sejthető, hogy az iráni–kaukázusi művészet stílusjegyeit és művességi fogásait alkalmazó, kitőnő kaukázusi vagy a vele határos egyik sztyeppi műhelyből került ki. A 7. számú korsót készítő mester a részletek kidolgozása helyett az összhatásra helyezte a hangsúlyt. És mintha már erősen a növényi díszítőelemek hatása alatt állt volna.

A legújabb magyar kutatás a nagyszentmiklósi]] kincs 2. és 7. számú korsóin látható ábrázolásokban több ezer éves előképeknek önálló értelmezését, művészi megfogalmazását ismerte fel. Sajátos jegyeik a kelet-európai sztyepp déli övezetének ismeretét tükröztetik. A két korsó nem bizonyíthatóan magyar munka, mégis azért vált a magyar fejedelmi kincs részévé, mert a rajtuk levő legfontosabb ábrázolások az ősmagyar mitológia felől magyarázhatók. Ebből következően a 2. és 7. számú korsók magyar fejedelmi rendelésre is készülhettek. A 2. számú korsón ábrázolt győztes fejedelem anakronisztikus módon, kengyel nélkül üli meg lovát. Az ábrázolások mítoszt, időtlen idők világát idézik, ezért a feltüntetett viseleti sajátosságok nem segítenek szűk időhatárok közé helyezni a korsók készülését. A VI–X. század között bármikor készülhettek. Az ábrázolt mítoszoknak joggal gyanított ősmagyar művelődéstörténeti hátteréből azonban az következik, hogy a honfoglalás utáni Magyarországon készültek.

Az idézett álláspontot részben osztva megjegyezzük, hogy a 2. és 7. számú korsók készítésének színhelyéül a délorosz sztyeppnek az Észak-Kaukázussal érintkező része, idejéül a VII. század közepe és a VIII század közepe közé eső idő valamivel erősebb valószínűséggel kínálkozik. Ez a feltevés nem zárja ki más megoldások lehetőségét. Mégis az utóbbi feltevés javára szól az iráni–kaukázusi művességi jegyek markáns jelenléte a két korsón. Az ősmagyar műveltség történetére az iráni–kaukázusi – anakronisztikus nevén a szaszanida – irányzat erős hatást gyakorolt. A Rakamaz környékén talált ezüstkorongokon ábrázolt képzeletbeli ragadozó madarak iráni előképeket idéző stílusa is erre mutat. Itt a madarak testrészei növénybe mennek át, a növényi stílus alkalmazásával készültek. A grúziai Briliből, Brehből és Semokmediből származó, a X–XI. század fordulója táján készült keresztény kegytárgyak növényi díszítése a honfoglalás kori rangos magyar készítmények díszítésével rokon. A magyar és a kaukázusi művészet párhuzamai érintkezésekből vagy közös forrásból következnek.

Az ősmagyar mitológia töredékeiben maradt ránk. Elemei sok néppel közösek, ezért eredetüknek etnikumhoz kötése nem valósítható meg. Az életfa-világfa képzetek az ugor magyarok kultúrájának ősi elemei. Ezek a képzetek távoli előzményekként esetleg közrejátszhattak a növényi motívumok megkedvelésében. Az életfa jelen volt a Szaszanida-kori iráni képzetekben, csakúgy, mint a kaukázusi oszétok mart (hősi) eposzaiban, mondáiban. Az oszét nart jelentése óriás. Az iráni és kaukázusi mondákban a napisten lányát félig szárnyas, félig emlős, képzeletbeli ragadozó állat ragadta el. A napisten és lánya az életfa-mondakörhöz tartozik. Az oszét eposzok a nartok fegyverzetének, ruházatának, ékszereinek és temetkezési szertartásainak előadásával mintegy megelevenítik az észak-kaukázusi régészeti emlékeket. A nagyszentmiklósi kincs 2. számú korsóján és a 7. számún is női alakot karmai közt tartó szárnyas fantázialény van. A karmai közt emberalakot tartó szárnyas ragadozó egyaránt utalhat indiai, iráni és kaukázusi eredetű mítoszokra. A nagyszentmiklósi korsókon található ábrázolások ihletőiként az eurázsiai népek körében általános ősi mítoszkör jöhet számításba, amelyik Irán és a Kaukázus tőszomszédságában friss ösztönzést kaphatott.

Eredetmondáinkban rejlenek iráni hatások. A Magyar és Hunor testvérpár a Maeotis lapályaira vezető szarvas motívuma, a perzsa Ezeregyéjszaka hatására, a sztyeppen új értelmezést kapott. A turul-mondában Emese méhéből forrás fakad, dicső királyok származnak tőle. A motívum Kürosz perzsa király eredetmondájával rokon, rokon népeink körében nem találni párját. A nagyszentmiklósi]] korsókon ábrázolt jelenet az Árpád-nemzetség eredethagyományának sem mond ellen. A nagyszentmiklósi]] 2. számú korsón a szárnyas ragadozó valószínűleg várandós nőt tart karmaiban. Ez a jelenet a kozmikus totemős és az ősanya nászaként fogható fel. Az iráni-kaukázusi élet- és a magyar égigérő fához fűződő képzetek találkozása ösztönözhette a növényi díszítőelemek befogadását és elterjedését a magyar törzsek körében.

A keselyű, ölyv, karvaly, sólyom, szongor (sólyomfajta ragadozó) és a turul honfoglalás előtti török jövevényszavak. A ragadozó madarakra vonatkozó gazdag szókincs jelzi, hogy ezek az állatok az ősmagyarok életében nagy szerepet játszottak, nyilván a velük folytatott vadászat révén. A turult galambász héjának szokás tartani; eredetileg sólymot vagy sasféle madarat jelentett. A magyar hagyomány mitologikus környezetében jelenik meg, az Emesére alászálló madár isteni látomás, eredetében totemhiedelem. E pogány mitologikus látomás említése még úgy is kifogástalan, hogy Anonymus keresztény látomással társította. A totemállatok valóságos földi lények égi másai, csak alakjuk azonos, de ez elegendő földi megfelelőiknek tiszteletéhez. A kiterjesztett szárnyú ragadozó madár, valamint a képzelet szülte szárnyas ragadozók, amelyek mellükön vagy szárnyukon emberi alakot, illetve arcot hordoznak, a bronz kisplasztikában és a kultikus fegyvereken az i.e. I. évezredben jelentek meg a Volga–Káma vidéki finnugorok körében. A köztük gyakori képzeleti lények elvileg különböznek a mitikus, ám a földi lényekkel azonos totemállatoktól. Az elvonatkoztatott ábrázolásokban a totemhiedelmeknél magasabb rendő képzetek keletkezése érhető tetten. Turul szavunk és fogalmi tartalma ősműveltségünknek a délorosz sztyeppen bekövetkezett gyarapodása. A kora vaskori előzmények és fogalmi tartalmuk nem fejthetők meg azzal a bizonyossággal, mint a turul-monda esetében. Az elvont szárnyas ragadozónak és ember társának együttes képzete akár szkíta vagy szarmata hatásra is bekerülhetett a magyar ősműveltség korai rétegébe. Az ábrázolás és a vele kapcsolatos hiedelem kialakulásának színhelyét pontosan nem lehet meghatározni. Nem lehetetlen, hogy a forrást Közel-Keleten kell keresni. Nagyon ősi képzet épült tovább a délorosz sztyeppen, méghozzá jelentős mértékben, amint azt a ragadozó szárnyasokra vonatkozó gazdag török eredetű szókincsünk jelzi. A nagyszentmiklósi korsók tulajdonosai a korsók talpára kiterjesztett szárnyú madár sematikus alakját, talán tulajdonbélyeget karcoltak.


A magyar rovásírás közeli rokonságot mutat a nagyszentmiklósi kincs ábécéjével, nyolc betű (cs, i, q, ly, n, sz, t, u) jele tökéletesen megegyezik. A nagyszentmiklósi kincs feliratai is két k betűt ismernek.

Györffy György

Központosító harcok

Lehet, hogy Ajtony volt az elrejtője a nagyszentmiklósi aranykincsnek, amely a Marosvár és Nagyősz között fekvő Nagyszentmiklóson került elő.

A kincs eredete régóta vitatott, végérvényesen ma sincs tisztázva. Régészetileg több kelet felé mutató csoportra különíthető, és így az idők folyamán több helyről tezaurált együttesnek is tekinthető. Ha Ajtony volt az utolsó birtokosa, ez bepillantást enged abba, hogy milyen vagyon gyűlt össze egy-egy tartományúr kezén, és sejtetni engedi, hogy mivel rendelkezhettek akkor az Árpád-fiak; ezt messze meghaladó arany- és ezüstmarhával, melynek darabjai István idejében templomi kegytárgyakká változtak át.

Vármegye, vár, város

Az ispán eredetileg egy-egy társadalmi csoport fejének, elöljárójának a nyugati és déli szláv nyelvekben elterjedt megnevezése volt;a nagyszentmiklósi kincs Bojla zsupan és Bota-ul zsupan feliratai bizonyítják, hogy a helyi szlávok így neveztek egy-egy „türk” nemzetségfőt, nyilván azt, akit a „türkök” bégnek, a magyarok pedig nek neveztek.

Bácskai VeraNagy Lajos

Piackörzetek és piacközpontok

A központok és vonzáskörzeteik földrajzi meghatározása és térképre vetítése alapján a vonzásterület nagysága, illetve a tiszta és tág körzetben élő népesség arányának alakulása alapján a piackörzetek következő négy típusa különböztethető meg 1828-ban:

  1. Nagy területű tiszta, és más központok körzetével csak a határterületeken érintkező, jelentéktelenebb kiterjedésű tág körzet kombinációja. Ez leginkább a Dunántúl és a Duna–Tisza köze déli részén, valamint a Felvidék északkeleti részén fordul elő. Ilyen körzete volt például Pestnek, Bajának, Zombornak, Zentának, Kanizsának, Pécsnek és Miskolcnak.
  2. Kis területű, elég élesen elhatárolódó tiszta és jelentéktelen kiterjedésű tág körzet együttese. Ilyenek elsősorban a Felvidék nyugati részén, a Vág, a Nyitra, a Garam alsó és középső folyásánál voltak: például Esztergom, Ság, Léva, Selmec, Trencsén, Bán és Oszlány körzete.
  3. Nagy területű tiszta és nagy, egymásba olvadó tág körzetek kombinációja, elsősorban az Alföld keleti peremvidékein: például Debrecen, Nagyvárad, Gyula, Szatmárnémeti és Arad körzete.
  4. Igen kis tiszta és jelentéktelen kiterjedésű, erősen egymásba olvadó, szinte áttekinthetetlenül tág körzetek. Ezek leginkább a Felvidék nyugati szélén, északi vidékein és főképp a Tisza–Maros szögében fordulnak elő. Ilyen volt többek között Nagylévárd, Szenic, Sassin, Érsekújvár, Nyitra és Oravica, Resica, Nagyszentmiklós körzete.

Piacközpontok és városi funkciók

A városok második szintjét azok a központok alkotják, amelyeknek egész vonzásterülete 50–100 ezer főre terjedt ki, tiszta körzetük népessége meghaladta a 20 ezer (a régión túlnyúló kereskedelmet folytató központoknál a 10 ezer) főnyi népességet, és piacközponti funkciójuk mellett valamilyen egyéb központi szerepkört is betöltöttek. Ezek közé sorolható a regionális és a régión túlnyúló kereskedelmi szerepkört egyaránt betöltő Eger, Vác, Nyíregyháza, Losonc, Versec, Balassagyarmat, Székesfehérvár, Földvár, Körmend, Nagyszombat, Rimaszombat, Nyitra, Sátoraljaújhely, Besztercebánya, Pápa, Sassin és Nagyszeben; a csak piackörzeti központok: Eperjes, Máramarossziget, Zombor, Esztergom, Homonna, Újvidék, Bártfa, Huszt és Keszthely; valamint az elsősorban régión túlnyúló piacközponti funkciót betöltő Gyöngyös, Nagykároly, Zsolna, Csakova, Gyula, Komárom, Lugos, Kecskemét, Vágújhely, Nagyszentmiklós, Galgóc, Érsekújvár, Kézsmárk és Eszék.

Vörös Károly

A városi funkciók átrendeződése

Utóbbi tendenciával ellentétben a Dunántúlon és kivált a délkeleti Alföldön e növekedés nagy földesúri központokat hozott létre: Tatát, Pápát, Keszthelyt (csak e 3 hely népességszámának összes növekedése 20 ezer fő); illetve tovább erősítette például Gyula, Makó, Hódmezővásárhely, Nagyszentmiklós szerepét, ahol a gyarapodás 45 ezer főt jelentett. A kamarai polgárvárosok közül, melyek végül is a kamara személytelen, bürokratikus földesurasága alatt álltak, szintén a dél-alföldiek fejlődtek a legerőteljesebben. A tiszai kamarai kerületnek abban a négy városában, melyeknél időbeli összehasonlítási alappal egyáltalán rendelkezünk, a népesség 12 700 főről 33 ezerre emelkedett: csaknem 160%-kal. És így nőtt nagyra az ugyancsak kamarai polgárváros Miskolc, mely a negyvenes évek elején 29 ezer lakosával már felülmúlta Kassát, vagy a püspöki Nagyvárad, mely ugyanekkor 20 ezer lakosával Aradnál és Temesvárnál lett népesebb várossá.

Erdélyben sajátos módon – nyilván a mezőgazdasági árutermelés szűkebb lehetőségei és a településszerkezet kontinuitása folytán is – hasonló típusú városiasodási tendenciákkal nem találkozunk. Igaz, ennek észlelését a jóval szegényebb statisztikai adatbázis is korlátozza. A hagyományos városi központok: a szabad királyi városok, a 13 taksás privilegizált helység, a 3 nemes város és a 65 mezőváros mellett azonban – s ennyi még a kutatás jelenlegi állapotában is megkockáztatható – már nem jönnek létre újabb központok. Sőt: a meglevők népességszámában sem észlelhető rendkívüli, az átlagosnál erősebb gyarapodás. A kortárs erdélyi honismertető szerint azonban még a taksás helyek és a mezővárosok nagy része is csak nagyocska falu, melyeket csupán vásárjoguk emel ki. Voltaképpen a mezővárosi elnevezést is csak a nemes városok csoportja érdemelte meg. A negyvenes évekre Erdély népességének még csupán 8,7%-a (188 ezer fő) élt városban (ide számítva a taksás és nemes helységeket is).

Egészében azonban – ha csak a szabad királyi városokat, a különböző típusú polgárvárosokat és az erdélyi taksás és nemes városokat számítjuk is – kétségtelen, hogy a negyvenes évekre immár Magyarország teljes területén a több-kevesebb joggal városlakónak tekinthető, tehát vállamely központi funkciót ellátó településen lakó, s többnyire ténylegesen is e funkciók valamelyikéhez kapcsolódó népesség létszáma elérte a kétmilliót, az össznépesség körülbelül 13–14%-át. Ebből körülbelül 800 ezer fő szabad királyi varosokban, az ennek másfélszeresét, körülbelül egymillió 200 ezer főt kitevő népesség pedig legalábbis a közvetlen földesúri joghatóság alól már gyakorlatilag többé-kevésbé ugyancsak (sőt a hajdúk és a jászkunok esetén teljességgel) kiszabadult városi közösségekben élt.

A feudalizmus társadalmi szerkezetéből ilyenformán már kilépőfélben levő polgárvárosok erős fejlődése természetszerűen megváltoztatja egész nagy régiók központi funkcióinak elhelyezkedését, és ezzel együtt társadalmi arányait is. A régi szabad királyi városok e funkcióinak éppen a gazdasági fejlődés új, legdinamikusabb elemeiben támadnak veszélyes versenytársai. Ennek a veszélyét még csak növelte az, hogy a polgárvárosok jelentős hányada – kivált a Dunántúlon és az Alföldön – egyszersmind nagy uradalmi központ is. Ez egyrészt a környező táj uradalmi parasztságának adminisztratív központjává teszi a várost, melynek ugyancsak elsősorban uradalmon belüli forgalmat csak fokozzák a földesúr által a városi illetékbevételek fokozása érdekében is megszerzett vasártartási jogok. Általában ezek a tényezők azok, melyek e városokat központjaivá teszik azoknak a céheknek is, melyek ugyane fejlődés nyomán a társadalmi munkamegosztásnak a falun is meggyorsuló szélesedésére mintegy válaszolva, ám (a viszonyok általános fejletlenségére oly jellemzően) az új alapú igényt kielégíteni csak a még nagyon is feudális céhes szervezetekben képesen, most megalakulnak: részint helyben összegyűjtve az egy-egy széles régió számára elsősorban paraszti tömegcikkeket gyártó iparágak művelőit, részint idevonzva egyes olyan, egyedül vagy kevesedmagukkal is központi funkciókat ellátó iparosokat, mint például a kőművesek, lakatosok, részint pedig adminisztratív, illetve vásári központként szolgálva az egy széles régióban szétszórt kézműiparosság számára is. E városok fejlődése (éppen uradalmi központ voltuk folytán) élvezi a hatalmas nagybirtoknak az itt bontakozó központi funkciók fejlődését a főúr hatalmas előjogaival is támogató pártfogását. Ahol nem szabad királyi városban, ott általában polgárvárosokban vannak a megyeszékhelyek; a püspöki polgárvárosok jó része a püspökség székhelye is: olyan intézmények ezek, melyek körül előszeretettel szerveződnek művelődési központok, iskolák. A polgárvárosok jelentős része tehát legalább megyei – ha nem regionális – adminisztráció és többnyire regionális vonzáskörű iskolák központja; mindezen funkciókban már teljesen azonos szinten sok szabad királyi várossal, nem egyet felül is múlva. Ráadásul – és kivált az Alföldön – ennek a várostípusnak éppen effajta központi funkcióiban még alacsonyabb szinten, a még csak falusias jogállással rendelkező mezővárosok között is vannak folytatói: az olyan nagy népességű, bár még csak szerény privilégiumokkal rendelkező úrbéres helységek, mint például Szarvas, Békés, Békéscsaba.

A városi funkciók bázisainak ilyen átrendeződésére legjellemzőbb példa a Dunántúl, ahol a szabad királyi városi népesség 1787 és 1843 között mindössze 11 500 fővel nőtt, míg 23 földesúri polgárváros lélekszáma 60 ezer fővel növekedve már a 140 ezret közelítette meg. Míg a szabad királyi városok közül csak 5-nek népessége haladta meg a 10 ezer főt (összesen is csak 84 ezer főt téve ki), addig az 5 ugyancsak egyenként 10 ezer főnél népesebb polgárváros össznépességének száma már elérte a 60 ezret. És e városok valamennyien egy-egy nagy uradalomnak is központjai: Tata és Pápa az Eszterházyak, Szekszárd és Dunaföldvár a vallásalap, illetve az egyetem, Mohács a pécsi püspök uradalmáé; s mögöttük ott állnak más, ugyancsak ezek piacaira szállító olyan nagy uradalmak is, mint az Eszterházyak, az Apponyiak vagy éppen az uralkodóház domíniumai. A Dunántúlon még a kisebb polgárvárosok fejlődése mögött is nemegyszer hatalmas földesúri érdekek álltak: Siklós, Nagykanizsa, Rohonc a Batthyányak, Keszthely a Festeticsek, Várpalota a Zichyek birtokainak központjaiként emelkedett ki. A jelentőségben és nagyságban már Kőszeg elé lépő Szombathely fejlődéséhez is a földesúr szombathelyi püspökén túlmenő nagybirtokosi érdekek fűződnek.

Még inkább megfigyelhető ez a tendencia – érdekes módon – a középső Alföldön, ahol a Dél-Alföld mégoly hatalmas szabad királyi városai, de a növekvő számú és rohamosan népesedő polgárvárosok sem bizonyultak elégségesnek a fejlődés városközpontú igényeinek kielégítésére. A fejlődés lehetőségei itt elég erősnek bizonyultak ahhoz, hogy a terület északi részén fekvő két nagy városát megváltassák, őket az összes földesúri szolgáltatástól gyakorlatilag már korán teljesen szabaddá téve. Nagykőrös, mely már 1758-ban elkezdte megváltását, 1820-ra lett teljesen szabaddá. Kecskemét városa 1834-ig lépcsőnként váltotta meg magát: 1809-ben a Csákyakkal, 1818-ban az Aspremontokkal szerződött, a Koháryakkal és a többi kisebb-nagyobb helyi földesúrral 1834-ben lépett egyezségre. Teljes megváltási summáját határidő előtt, 1847-ig ki is fizette. Sőt: 1847 februárjában már készen volt szabad királyi városi rangot adó – tehát a feudalizmus még fennálló viszonyai között a maximális szabadságot, így mindenekelőtt hatalmas ingatlanbirtokának korlátlan, a megyétől független igazgatását is biztosítani képes – privilégiuma is. Ha az igényt nem is, de a privilégiumot a forradalom elsöpörte. Nagykőrössel körülbelül egy időben fejezte be megváltását az Alföld északkeleti peremén Nyíregyháza, funkcióit Debrecen és Szatmárnémeti vonzáskörében is megtalálva. Miután 1803-ban 320 ezer forinttal kielégítette a Dessewffyeket, 1824-re 730 ezer forintot kötött le a Károlyiaknak; igaz, hogy ennek fejében a regálékat, sőt a földesúri igazságszolgáltatási jogot is megszerezte magának. A dél-alföldi városok közül Szentes a harmincas évek közepén indította el megváltakozását, melyet végül is az örökváltsági törvény jegyében hozott tető alá. Ez a város már óriási összeget, 1 millió 336 ezer pengőforintot fizetett azért, hogy határának teljes jogú birtokosa legyen.

És e fejlődés ezzel még nem ér véget. E 4 nagyváros mellett (melyek össznépessége az 1840-es évekre már megközelítette a 90 ezer főt), az Alföld déli szélén ugyanilyen igények jegyében – ha nem is annyira az értékesítésre, mint inkább saját hatalmas árutermelésükre támaszkodva – nemcsak a kamarai kerület már említett mezővárosai, elsősorban Nagykikinda, nőttek fel nagyra, hanem olyan uradalmi központok is, mint Hódmezővásárhely, Gyula vagy Csongrád a Károlyiak, Nagyszentmiklós a Nákók, Makó a csanádi püspök birtokán; de már ugyancsak tágabb régió földesúri érdekeinek szolgálatában.

Szabad György

Oktatási reform és konzervatív tudatformálás

Bezárt a cegléd-szőkehalmi, a nagykőrösi, a zeleméri, csak tengődött a nagyszentmiklósi közép-, illetve alsó fokú gazdasági tanintézet.

Irodalom

A nagyszentmiklósi kincs még megtalálásának évében (1799) Bécsbe került, ma a Kunsthistorisches Museum büszkesége, vesd össze R. NollVom Altertum zum Mittelalter (Wien, 1942) - katalógusát. Első tudományos elemzését Hampel József végezte el: A nagyszentmiklósi kincs (Archeológiai Értesítő 4. 1884); Der Goldfund von Nagy­szentmiklós (Budapest, 1886). Tőle származik a huszonhárom edény máig használatos számozása. A kincset legjobban talán népies elnevezése jellemzi: "Attila kincse", amely tévedésében is magában foglalja a lényeget: egy Duna–Tisza vidéki "nomád" nagyhatalom edényeiről van szó. Keltezésében és értelmezésében túlságosan nagy szerepet játszottak és játszanak az edények különböző feliratainak megfejtési kísérletei: a különféle olvasatokon alapulnak az elrejtés idejére és körülményeire adott magyarázatok. Ezek eleve túlzott jelentőséget tulajdopítanak egy véletlennek, az elrejtés helyének, ugyanakkor általában nem számolnak a kincs, mint ötvösalkotás, összetettségében is páratlan egységével, vagyis magával a lelettel.

A kinccsel foglalkozó modern munkák közül – különös módon – a legtárgyilagosabbnak N. Mavrodinov, trésor protobulgare de NagyszentmiklósA nagyszentmiklósi ősbolgár kincs (Archaologia Hungarica 39. Budapest, 1943) című könyvét véli a külföldi kutatás, holott elfogultsága már a mű címéből kitűnik. Művészeti összehasonlitó elemzéseiben, ami valóban bolgár vagy bizánci, az lényegesen későbbi (9–11. századi) a kincsnél. Az avar párhuzamok kérdését egyszerű módon kezeli: bolgárnak mondja őket. A további korábbi és későbbi kutatások méltatásától felment László Gyula-Rácz István, A nagyszentmiklósi kincs (Budapest, 1977) című könyve, amely részletesen ismerteti az irodalmat és az eredményeket. A két szerző nagy érdeme a kincs edényeinek új, technikai jellegű leírása és az edényeket szinte megelevenítő remek fényképek közreadása, a további vizsgálatok talán legfontosabb fundamentuma.

A nagyszentmiklósi kincs avar voltát először Horváth Tibor bizonyította, részben az avar fazekasság és a kincs edényeinek összefüggéseire, részben a kincs stilusának széles körű avar fémművességi párhuzamaira építve (Az üllői és kiskőrösi avar temető. Archaologia Hungarica 19. Budapest, 1935). Az avar és eurázsiai fémművesség fölényes ismeretében elvégzett vizsgálatok nyomán Fettich Nándor mondotta ki, hogy a kincs a 7–8. században az avar birodalom területén készült (Archaologia Hungarica 21. Budapest, 1937). Motívumainak eddig legrészletesebb művészeti elemzése során ugyanerre az eredményre jutott az osztrák H. Schüller (Archeológiai Értesítő 50. 1937). Az adai csészét Nagy Sándor közli (Conférence Internationale 1971 a Szeged Budapest, 1972), s ugyanott egy verbászi avar szíjvég és a nagyszentmiklósi 8. csésze díszeinek pontos egyezését is igazolja. A mödlingi korongról: H. Schwammenhöfer, Antike Welt 2. 1976. A nagyszentmiklósi stílust III. Leó érmeivel keltező sztolbicai és romanovszkajai aranyleleteket V. V. Kropotkin (Kladi vizantyijszkih monyet na tyerritorii SzSzSzR. Moszkva, 1962) közli. – Az impozáns történeti ismeretekkel és hallatlan régészeti intuícióval rendelkező Nagy Géza mondta ki először, hogy a nagyszentmiklósi kincs a frank háborúk idején elrejtett avar kagáni kincstár maradványa (Ethnographia 18. 1907) – csatlakozott véleményéhez Hampel József is. Valóban, az Alföldön a kincs korában csak egyetlen dúsgazdag nagyhatalom létezett, majd omlott össze: az avarok birodalma.

A nagyszentmiklósi kincs irodalmára lásd e rész vonatkozásában BannerJakabffy I. 445–447; II. 200–201; J. Németh, The Runiform Inscriptions from Nagy-Szent-Miklós and the Runiform Scripts of Eastern Europe (Acta Linguistica 21. 1971. 1–52). Utolsó birtokosa 10. századi magyar főúr, legvalószínűbben Ajtony vagy elődje lehetett, erre lásd Moravcsik Gyula, Emlékköny Szent Istán király halálának kilencszázadik évfordulóján I. 405–406; Fehér Géza, Archeológiai Értesítő 77. 1950. 34–49; László Gyula, Folia Archaeologia 1957. 141–151. = Acta Archaeologia 8. 1957. 186–198; Vékony Gábor, Antik Tanulmányok 19. 1972. 111–121.

A nagyszentmiklósi kincshez az I. fejezet 2. pontjánál található irodalom mellett vesd össze még Györffy György, Századok 92. 1958. 595. kk.; Archaeologiai Értesítő 97. 1970. 235. kk.; Vékony Gábor, Antik Tanulmányok 19. 1972. 111–121. Nem meggyőző értelmezése: Csallány Dezső, A Nyíregyházi Józsa András Múzeum Évkönyve 10. 1967. 31 – 74.

a nagyszentmiklósi kincs zoapan szavára Moravcsik, Byzantinoturcica II2. 131; Györffy, Tanulmányok a magyar állam eredetéről 108.