Nagyvárad

A Múltunk wikiből

románul Oradea, németül Grosswardein, szlovákul Vel'ký Varadín, németül Magnowaradinum, jiddisül גרויסווארדיין

municípium a Partiumban, a Körösvidéken, a Sebes-Körös partján
Wikipédia
Nagyvárad címere

Váradelőhegy vagy Váradhegyfok Nagyvárad része Romániában, Bihar megyében. Wikipédia

Biharpüspöki hajdani település Romániában, Bihar megyében, jelenleg Nagyvárad része. Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Biharpüspöki református templom és harangtorony
1095
tavasz vége: I. László király hadra kel Konrád brünni morva herceg megsegítésére II. Bretiszlav cseh királlyal szemben. Megbetegedve Péter nádort küldi Lengyelországba az oda emigrált Könyves Kálmán váradi püspök hazahívására, akit utódjául jelöl.
július 29. I. (Szent) László meghal. Somogyváron, az általa alapított monostorban temetik el, ahonnan utóbb Nagyváradra viszik hamvait.
1131
március 1. II. István meghal, Váradon temetik el.
1192
június 27. Gergely bíboros, pápai követ jelenlétében Váradon szentté avatják I. Lászlót.
1534
november I. János Fráter Györgyöt váradi püspökké nevezi ki.
1536
február Barátsági szerződés I. Szulejmán és I. Ferenc francia király között.
március 20. I. János követe V. Károllyal folytatott eredménytelen tárgyalásai után hazaindul.
június eleje Tárgyalások kezdődnek I. János és V. Károly követe között Váradon.
1538
február 24. V. Károly közvetítésével I. János és I. Ferdinánd békét köt Váradon. (A szerződés az országot a fennálló hatalmi viszonyok szerint osztja meg, de János halála után a keleti részek is a Habsburg-házra szállnak. A Porta előtt a békét titkolják.)
1540
október közepe I. Ferdinánd biztosokat küld a váradi béke végrehajtására Erdélybe.
1541
december 29. I. Ferdinánd és Izabella biztosai Gyalun megállapodnak a váradi béke végrehajtásáról.
1542
augusztus közepe A tiszántúli vármegyék részgyűlése Váradon. (Megtagadja a kért török adót, ehelyett követeket küld I. Ferdinándhoz.)
november 8. A tiszántúli vármegyék részgyűlése Váradon. (A török elleni védekezésre adót szavaz meg.)
1543
január 6. A tiszántúli vármegyék részgyűlése Váradon hűséget fogad I. Ferdinándnak.
1551
január 20. A tiszántúli vármegyék részgyűlése Nagyváradon. (Fráter György bejelenti, hogy sem ő, sem Izabella nem tudja megvédeni az országot a töröktől.)
1568
Gyulafehérvárott, Kolozsvárott és Váradon összesen 19 protestáns teológiai vitairat jelenik meg.
1584
év eleje A budai pasa egy sor Váradhoz tartozó falut hódoltat.
1598
október Váradot ostromolja a török. (November 3-án eredménytelenül elvonul.)
1613
október 27. Báthori Gábort Ghyczy András emberei Váradon megölik.
1630
október 3. Ifjabb Bethlen István váradi kapitány átadja Váradot Rákóczi Györgynek.
november 26. Erdélyi országgyűlés Segesvárott. (A Portáról jött követ és a budai pasa egyaránt Rákóczi György megválasztását ajánlja; Bethlen István lemond.)
december 1. Rákóczi Györgyöt a segesvári országgyűlés fejedelemmé választja. (Uralkodik 1648-ig.)
december 20. Rákóczi György Váradról Gyulafehérvárra érkezik, hogy a fejedelemséget átvegye.
1640
augusztus 21. I. Rákóczi György idősebb fiát, Györgyöt beiktatják a váradi kapitányságba.
Megindul a váradi református főiskola nyomdája, Szenci Kertész Ábrahám vezetésével.
1653
Utrechtben megjelenik a tudományok első magyar nyelvű összefoglalása: Apáczai Csere János karteziánus szellemű Magyar Encyclopaediája; Váradon az erdélyi törvénygyűjtemény: Approbatae Constitutiones Regni Transylvaniae et Partium Hungariae eidem adnexarum.
1660
június 7. Váradon meghal II. Rákóczi György.
július 14. Ali pasa, az Erdély elleni portai hadjárat szerdárja ostrom alá veszi Váradot.
augusztus 27. Várad eleste. Ezzel a Partium nagy része is török uralom alá kerül. A vár török vilájet központja lesz.
A váradi főiskola diákjaival Debrecenbe menekült Martonfalvi György pedagógiai reformokat indít az ottani főiskolán.
1661
január 9. Az erdélyi országgyűlés értesítést kap, hogy IV. Mehmed szultán a váradi pasa fennhatósága alárendelte a Partiumot. Az országgyűlés segítséget kérő követeket küld a magyar főméltóságokhoz és a bécsi udvarba.
1662
október 20. Erdélyi országgyűlés Medgyesen. (A váradi pasa Kolozsvárig terjedő hódoltatásairól tárgyal.)
1664
augusztus 10. Béke Vasváron a szultán és I. Lipót között. (A Porta megtartja Váradot és Érsekújvárt, valamint négy felső-magyarországi vármegyét. A Bihar vármegyei Székelyhidat lerombolják. Erdélyt mind a török, mind a császári katonaság elhagyja.)
1671
március 9. Erdélyi országgyűlés Fogarason. (A Várad eleste után defterbe foglalt 49 erdélyi falutól követelt török adóról tárgyal.)
augusztus 15. Kücsük Mehmed váradi pasa Hunyad vármegyei falvak hódolását követeli.
1681
augusztus vége A váradi pasa hadba száll Apafi fejedelem mellett.
szeptember 7. Thököly Imre török közvetítő társaságában felkeresi Apafi fejedelmet az aranyszegi táborban.
szeptember 8. Az erdélyi fejedelmi sereg, a bujdosók és a váradi pasa csapatai egyesülnek Pocsajnál.
szeptember 12. Böszörményt beveszi az egyesült sereg.
szeptember 25. Kállót az egyesült sereg egyheti ostrom után beveszi.
1683
november 16. A Sobieski elől hátráló Thököly Imre a váradi pasával átkel a Tiszán.
1685
október 15. Ahmed váradi pasa Váradon elfogatja Thököly Imrét. (Előbb Jenő várába, majd Belgrádba viszik.)
1692. június 5.
Várad török őrsége megadja magát Heissler tábornok ostromló hadainak.
1757
A nagyváradi püspöki udvarban megkezdi működését Michael Haydn osztrák zeneszerző (1762-ig).
1836. május 30.
Nagyváradon elfogják Lovassy Lászlót.
1839. március 15.
Lajcsák Ferenc nagyváradi püspök pásztorlevelet ad ki, melyben felszólítja az alsópapságot, hogy a gyermekek katolikus hitben való neveltetéséről adott kötelezvény nélkül ne áldják meg a vegyes házasságokat.
1849. február 4.
A vízaknai ütközet.
A Nagyváradra települt fegyvergyár munkásai béremelésben részesülnek.
1858. április 24.
A PüspökladányNagyvárad vasútvonal megnyitása.
1870. szeptember 8.
A NagyváradKolozsvár vasútvonal megnyitása.
1871. november 14.
Andrássy Gyula gróf közös külügyminiszteri kinevezése.
Befejeződik az alföld-fiumei vasút (NagyváradSzegedZomborEszékVillány) építése.
1905. április 11–18.
Általános sztrájk Nagyváradon.
1918. október 12.
A Román Nemzeti Párt nagyváradi gyűlése önrendelkezési jogot követel az erdélyi románság számára.

Tartalomjegyzék

Bóna István

A késő bronzkor

Hasonló folyamat zajlott le a Nagyalföldön és a Felső-Tisza vidékén, de részleteiről még kevesebbet tudunk (gávai kultúra). Keleten is kialakultak a sáncoktól védett központok (Orosháza–Nagytatársánc, Bihar, Mándok stb.), ezekben – ha lehet – még gazdagabb arisztokrácia sejthető; asztali készletük szintén aranyedényekből állt (Nagyvárad). A módszeresen alig kutatott telepekkel egykorú, nagy kiterjedésű urnatemetőik a megtelepedés stabilitásáról tanúskodnak, mint amilyen az ország nyugati felében megfigyelhető.

Györffy György

Az Árpád-fiak szállásrendje és a dukátus

A bihari dukátust valószínűleg Árpád trónörököse, Szabolcs szervezte meg, mert az ő nevét viseli a Tisza-parti hatalmas szabolcsi földvár, amely hercegkorában téli udvarhelye lehetett, míg nyári szállását a Nagyvárad mellett fekvő Szabolcs faluban tarthatta.

Az egyház átszervezése, egyházi művelődés

Az István király által létesített tíz püspökség mint egyházfejlesztő góc a Kárpátok erdős koszorúján belül elegendőnek bizonyult, s ezek közül csupán egynek a székhelyét kellett alkalmasabb központba helyezni. Szent István az egyik püspökséget a dukátus székhelyén, Biharvár mellett állította fel; László ezt áthelyezte egy forgalmi központba, a Sebes-Körös révjéhez, ahol az „Szombathely-piac” működött, és az új székesegyház, valamint a 24 tagú káptalan számára átengedte „várad”-ját, földvárral erősített udvarhelyét, a hozzá tartozó gazdasági szervezettel együtt. A püspökség élére egyházi neveltetésű unokaöccsét, Könyves Kálmán herceget nevezte ki.

Külpolitika. Horvátország megszállása.

Amikor Kálmán hazaérkezett, már vitte a halottas szekér László koporsóját Somogyvár felé, időleges nyughelyére, ahonnan nemsokára Nagyváradra szállították át. A legenda nyelvén ez oly módon jelentkezik, hogy a szekeret másfelé akarták vinni, de az magától Várad felé indult. Itteni nyughelye a középkori magyar igazságszolgáltatás szentélye, ércbe öntött alakja pedig a lovagok eszményképe lett.

Kálmán király és Álmos herceg

„Ez a Kálmán – mint némelyek beszélik – váradi püspök volt, de mivel fivérei elhaltak előtte, ezért a legfelső pápai engedélyt elnyerve uralkodásra kényszerült. Őt a magyarok Könyves Kálmánnak nevezték, mert könyvei voltak, ezekből a kánoni hórákat, mint püspök követte.”[1]

Kristó Gyula

Tulajdonviszonyok

1220-ban a királynak a Tolna megyei Székelyre való jobbágyai az ugyanazon faluból való királyi tárnokokkal pereskedtek, az mondván róluk, hogy a tárnokok földönfutók. Az ügy Váradra tüzesvas-ítéletre került, ott a lovászok a föld felét határokkal körülkerítve átengedték a tárnokoknak.

A gazdálkodás keretei

1232-ben II. Endre a váradi püspöknek adományozott a várhoz tartozó hat halász-mansiót, akiknek még annyi födjük sem volt, amennyit házuk elfoglalhatott volna.

Kereskedelem

Imre király a váradi egyháznak adta Bihar vármegye vásárvámjainak kétharmad részét.

Idegen etnikumok

Bizonyára már a XII. század második felében benépesítették a latin ajkúak Nagyvárad mellett azt a helyet, amely 1215-ben mint a váradi latinok faluja (villa Latinorum Waradiensium) szerepel, később pedig a helység Olaszi neve állandósult.

Falu

  • 1138-ban a Szentes melletti Ecser faluban 65 mansio, 1177-ben a Nagyváradhoz közeli Régeny faluban 66 család, tehát mintegy 300–350 fő élt.
  • A XIII. század első évtizedeinek okleveleiben, mindenekelőtt a Váradi Regestrumban, a házak felégetése bizonnyal faházakra vonatkozik.
  • A korszak páratlanul értékes forrása, az 1208–1235 közötti években Váradon megítélt peres ügyekről feljegyzéseket megőrző Váradi Regestrum 223 bűnesetet foglal magában. Ez rávilágít a falvak közbiztonságára, a falu békéjét megzavaró bűncselekményekre. Tekintettel arra, hogy a váradi tüzesvas-próbára elsősorban Bihar-megyei, illetve a szomszédos megyékből való emberek kerültek, az alábbi bűnügyi statisztika erre a területre érvényes. A lopás a bűnesetek közel háromnegyedét tette ki. Magas volt az emberölések száma, a 223 esetből 31 sorolható ide. Az egyéb bűnök közül tizenegyszer fordul elő a méregkeverés-bűbájoskodás. a rontó asszonyok között még úrnő is szerepel, öt ízben ház felgyújtása, négy ízben praedium lerombolása, három esetben leányrablás, két alkalommal paráznaság. Néhány bűneset szolga erőszakos elvételével, megszöktetésével, szökött szolga rejtegetésével kapcsolatos. A falvak népének bűnözési statisztikája jól mutatja, hogy az évszázadok óta szívósan tovább élő, a pogány korból megőrzött esetek, főleg a leányrablás és a méregkeverés-bűbájoskodás mellett nagy számban képviseltették magukat a vagyon elleni bűntettek, s ugyancsak az osztálytársadalom viszonyaiból fakadt a szolgák szöktetésével összefüggő néhány bűneset. Egészen hétköznapi eseményekbe, a falusi élet rejtett kulisszái mögé is bepillanthatunk. A falusi virtuskodás, illetve verekedés eredményezte, hogy a Gyán településre való Bandu kiverte ellenfele fogát. Ismert olyan eset is, hogy az asszony házasságtörését nem a férj, hanem a szomszéd jelentette az esperesnek. Egy falu lakóiról azt terjesztette a pletyka, hogy kincsre leltek.

Átmeneti rétegek

  • Nem szerepel a királyi szerviens terminus a Váradi Regestrumban sem, amely pedig 1208–1235 között 389 jogeset rövid leírását tartalmazza. Itt is szép számmal bukkannak elő azonban olyan személyek, akiket királyi szervienseknek gondolhatunk. Vagyonos elemek voltak, egyikük a várnépek támadásával szemben igazolta, hogy birtoka nem foglalt várföld, hanem örökölt ingatlan, másikuk örökölt földjét adta el, többen közülük egymás között pereskedtek földjeik birtoklása miatt. Ügyükben a király által delegált bírák, illetve a nádor vagy az országbíró ítélt. Jogi helyzetüket a Váradi Regestrum a teljesen szabad (omnino liber), illetve a szabad ember (liber homo) kategóriákkal jelölte. Kötelezettségeiket szintén forrásunk sejteti. Amikor a borsodi várnépek Cykircet és testvéreit közibük akarták vonni, azok magukat a király vitézei közül valóknak, lovasoknak minősítették. Egy másik ember katonáskodó elemként (vir militaris) fordul elő.
  • A szabad hospesek a XIII. század eleji Váradi Regestrumban éppen várjobbágyokkal szemben bizonyították közszabad helyzetüket.
  • A szent király jobbágyainak mint vagyonos elemeknek az útja a kötött jellegű szabadságuk ellenére is az uralkodó osztályba vezetett. Sokkal bizonytalanabb volt a várnépből kiemelt, de az igazi vagy természetes várjobbágyok szintjét el nem érő, úgynevezett exemptus várjobbágyok sorsa. Ezek a várjobbágyok alsó rétegét alkották, voltaképpen csak a várnépekkel szemben élveztek kiváltságolt helyzetet. Alacsony rangjukat a korszak forrásai, főleg a Váradi Regestrum, jól tükrözik. Nem rendelkeztek örökös földbirtokkal, a szolgálat fejében használt, majd később tulajdonukba átkerült várföldjeik kis terjedelműek voltak. Egy részük a XIII. században megtalálta az uralkodó osztályba vezető utat, más részük pedig az alávetett népességbe olvadt.

Egyházi társadalom

  • Az első cisztercita monostort az 1140-es évek elején a Tolna megyei Cikádoron II. Géza alapította, az első premontrei prépostságot a Bihar megyei Váradelőhegyen, Nagyvárad közvetlen közelében talán már II. István.
  • A magánegyház ura kénye-kedve szerint bánhatott papjával, alkalmazta, szolgálata során kezében tartotta, majd elbocsáthatta. A magánegyházak papjai részben külföldi származásúak voltak, részint azonban a tulajdonos maga gondoskodott papról, és saját szolgái közül taníttatott ki egyeseket. Ennek nem volt akadálya, csak előbb a szolgát fel kellett szabadítania. Társadalmi helyzete, szolgai eredete már eleve alantas helyzetet biztosított a papnak a magánegyház urával és alkalmasint egykori saját urával szemben. Anyagi kiszolgáltatottsága növelte függő helyzetét. Több irányban történtek egyéni kísérletek a kiszolgáltatottságból való menekülésre. Így 1229-ben Móric pap egész élete tartamára magát és javait a váradi egyház védelme alá helyezte.

II. István

  • Az is meggondolkodtató, hogy II. Istvánnak egyetlen egyházi alapítványát sem ismerjük, bár elképzelhető, hogy uralkodása alatt telepedtek meg a premontreiek Váradelőhegyen (Váradhegyfok).
  • II. István 1131 elején újra megbetegedett, vérhast kapott. Súlyos állapota tovább mérgesítette a magyarok és besenyők ellentéteit. Halálos ágyát Tatár besenyő fejedelem és más besenyő előkelők vették körül. Még ekkor is azzal példálódzott az uralkodó, hogy felépülése esetén bosszút áll a megölt besenyőkért. Hogy a halál óráján a valóban pogány környezetben élő király tért-e az egyház szerint jobb belátásra, vagy pedig csak a későbbi krónikás szerette volna így látni, nem dönthető el. Forrásunk szerint mindenesetre amikor halálán volt, lemondott a királyságról, és szerzetesi ruhát öltött. 1131 kora tavaszán, talán március 1-én halt meg. Váradon temették el, hihetően I. László király mellett, akinek sírjánál már II. István korában csoda történt.

II. Béla

Sajátságos, hogy míg II. István tetemét László mellé fektették Váradon, aki Álmost jelölte utódának, addig II. Béla holttestét Székesfehérvárott annak a Kálmánnak a szomszédságában temették el, akinek foszladozó pártjával oly kemény harcokat kellett uralma elején vívnia.

A Bizáncból támogatott ellenkirályok

IV. István egyetlen ránk maradt oklevele érdekes tanúnévsort tartalmaz. A bácsi érsek mellett, aki koronázója volt Istvánnak, a pécsi, a váradi és a csanádi püspökkel, a megyésispánok közül pedig a bodrogi és a csanádi ispánnal találkozunk ebben. István hatalmának súlypontja tehát az ország déli, Bizánccal közvetlenül határos területére esett, tisztségviselői az itteni egyházi és világi méltóságok közül kerültek ki.

Új vonások III. Béla belpolitikájában

Mivel azonban immár egy évszázada szigorú szabályai voltak a kanonizációnak, III. Bélának pápai jóváhagyást kellett kérnie László szentté avatásához. A magyar – pápai kapcsolatok szívélyes volta tükröződött az engedély elnyerésében. Nem hiányoztak a szentté avatáshoz szükséges „csodák” sem László váradi sírjánál, így nem volt akadálya, hogy István után másodikként László is szent királlyá váljon, megadva ezzel az Árpádoknak a szent királyok nemzetsége megtisztelő minősítést.

Imre és III. László

  • Tekintettel arra, hogy a küszöbön álló összecsapás kimenetele nagymértékben az egyháziak állásfoglalásától függött, Imre sem volt rest az egyházak támogatásában. Csak 1198. évi okleveleket sorolva fel, kiváltságokat biztosított a templomos lovagoknak, birtokot adott a győri püspöknek, megerősítette a váradi egyház, valamint a szentgotthárdi ciszterciták javait és jogait.
  • Imre király országrészében Endrének sikerült három püspököt a maga oldalára állítania: Boleszló váci, Elvin váradi és János veszprémi püspök nyíltan Imre ellen szervezkedett.

Az új berendezkedés tetszhalála és feléledése

A Bihar megyei Oroszi, Kolond és Gyanté falubeliek a várjobbágyok segítségével perbe fogták Bocion fiait, azt állítva, hogy ez utóbbiak a várföldet jogtalanul elfoglalták. Az alperesek a földet örökölt ingatlanuknak mondták, s ezt megyebeliek tanúságával bizonyították. A kiküldött bírák, Tiborc, Gyula és Illés ispánok a feleket Váradra küldték tüzesvas-próbára, de ott a felperesek elálltak követelésüktől, s a földre formált jogukról lemondtak. Ugyancsak 1221-ben a Méhes falubeli békési várnépek szintén a várjobbágyok segítségével Békés megye nagy múltú nemzetségének egyik tagját, Csolt fia Csoltot vádolták, hogy az a Szilas nevű várföldet és más tartozékokat hatalmaskodva elfoglalta. A király nevében ítélkező Tiborc, Gyula, Sándor és Illés ispánok ezt az ügyet is Váradra utasították, ahol a tüzesvas-próbán a várnépek alulmaradtak.

II. Endre külpolitikája uralkodásának utolsó éveiben

Endre holttestét több egyház is magának követelte. Maradt nyoma a hagyományban székesfehérvári és váradi eltemetésének. A pilisi ciszterciták pereskedtek a tetemért, azt szerették volna, ha első felesége, Gertrúd mellé helyezik örök nyugalomra az uralkodó földi maradványait. A források egymásnak ellentmondó tudósításai közül a legnagyobb a valószínűsége annak a hírnek van, amely szerint Endrét második felesége, Jolánta mellé az egresi monostorba temették el.

Írásbeliség

  • A premontreiek és ciszterciták szabályzata meghatározta az ala­pításhoz szükséges könyvek számát, tizen­kettő–tizenhárom, jobbára liturgikus tár­gyú könyvet. A váradi premontreiek a XIII. század elején Pré­montrében másol­tat­tak mintakódexeket.
  • Sajátságos emléke a XIII. század első fele káptalani jogi írásbeliségének a Váradi Regestrum, amely az 1208–1235 közötti időből 389 jogeset rövid leírását foglalja magában. Ezek nagy része a váradi káptalan előtt tartott istenítéletek eredményeit tartalmazta, de más ügyek regestrumbeli írá­sos megörökítését is kérték a káptalantól, ami hozzájárult e testület oklevéladó gyakorlatának kia­lakulásához.

Stílusirányzatok

A váradi és a váci székesegyházról csak írott for­rások nyomán alkotható kép, a szükséges régészeti támpontok hiányoznak.

A tatárok Magyarországon

  • Útban volt a király táborába Benedek váradi püspök is, aki nagyobb kato­nai egységet vitt magával. Amint hírét vette, hogy a tatá­rok Eger városát lerom­bol­ták, lakóit megölték, a püspök és az egyház kincseit magukkal vit­ték, seregét az Egert feldúló tatár csapat ellen indította. Az egri zsákmányt megkaparintó egység kis létszámú volt, s a tatárok, hogy eredménnyel száll­has­sa­nak szembe a püspök sere­gével, cselhez folyamodtak: lovaikra ki­tömött bábokat ültettek, s amikor a magya­rok meglátták a távol­ban a tatárok széles, de csak bábokkal imi­tált csa­ta­rend­jét, visszafordultak. A tatárok űzőbe vették őket, sok magyart levág­tak, s a király megsegítésére indult Benedek is csak kevesedmagával vergődött vissza Váradra, majd onnan menekült a tatá­rok elől.
  • Néhány nappal később, április 2-án Kadan már Besztercét, az észak-erdélyi németek másik központját foglalta el, majd Kolozsvár következett sorra. Innen Várad ellen fordult, ahová számtalan nép gyűlt össze a tatá­roktól való féltében. A váradiak tudatosan készültek a tatárokkal való meg­mér­kő­zésre, gondoskodtak arról, hogy ha a várost nem bírnák tartani, a várban talál­has­sanak menedéket. A megrongálódott várfalat ezért széles kőfallal pótol­ták. Várad váro­sának elfoglalása nem okozott gondot a tatároknak, nagy zsákmányt ejtettek, s mind lemé­szárolták, akit elértek. Nem sokkal később a vár megvívása is sikerült, az új falat szétrombolták, a tor­nyo­kat ledöntötték. A tatárok a várban sok foglyot ejtet­tek, akiket rövidesen kivégeztek. Az asszonyok is hiába mene­kültek a szé­kes­egy­házba, a tatárok felgyújtották azt. Miután már Várad szinte valamennyi lakosát és az oda menekülteket leöldösték, elvonultak Csanád, a legközelebbi, gazdag zsák­mányt ígérő püspöki székhely felé.

Sinkovics István

Újabb koronázás Fehérvárott

János Váradra menekült, és most már az országgyűlés résztvevőihez fordult, hogy ne ismerjék el Fer­di­nán­dot magyar királynak, mert királysága idegen uralmat és szolgaságot hoz az országra.

Kormányválság János királyságában

János király pedig Váradnál megállott, és nem avatkozott a küzdelembe.

Kísérletek a török feltartóztatására

Váradon viszont, ahol János udvara tartózkodott, már nem akartak a Nápolyban előterjesztett feltételek alap­ján tárgyalni.

A váradi béke

Önálló cikk.

János király halála

  • Amikor János Váradra ért, a vajdák is, a rendek is követeket küldtek hozzá. Ő azonban nem tár­gyalt velük, hanem április 24-re Tordára országgyűlést hívott össze, mely a vajdákat bűnösnek mondta ki, és halálra ítélte.
  • Halálának hírére Ferdinánd, mintha a váradi megegyezés eddig megvalósult volna, János ország­ré­szé­nek átadását kívánta. Budára Izabellához, Erdélybe a rendekhez, Konstantinápolyba a szultánhoz küldött követeket, az utóbbinak évi 30 ezer forint adót ajánlott fel az egész országra kiterjedő királysága elismerése fejében. Közben hadsereget állított készenlétbe arra az esetre, ha Budát fegyverrel kel­lene bevennie. Tárgyalásain ismételten hivatkozott a váradi békére, melynek lényege azonban már tel­jesen eltorzult, hiszen eredetileg a török elleni hadjárattal kapcsolódott össze.
  • A másik csoport viszont – ebbe tartozott Perényi Péter, Frangepán Ferenc, Petrovics Péter, Bebek Ferenc, Balassa MenyhártFerdinánd alatt kívánta egyesíteni az országot, de úgy, hogy a váradi béke eredeti formájában valósuljon meg, tehát a császár nyújtson komoly segítséget a török ellen. Külön­ben János király halálát a török fogja kihasználni: vagy leplezetlenül, vagy a királyfi védel­mé­nek címén teszi rá kezét az országra. Ha a császár nem tud segíteni, vegye rá Ferdinándot, hogy mond­jon le a hatalmában levő területekről, és az ország egységesen keresse megmentése lehetőségét.

A gyalui egyezmény

  • A Barát, aki Szapolyai halála óta következetesen a váradi béke ellen dolgozott, Buda eleste után szakí­tott korábbi politikai vonalával.
  • Az egyezmény lényegében a váradi béke alapján állott: az egész ország Ferdinándot illeti, János csa­ládja pedig megfelelő kárpótlást kap.
  • A gyalui egyezmény létrejöttekor a politikai helyzet egy ponton egyszerűbb volt, mint a váradi béke meg­kötése idején: a két vetélytárs király közül már csak az egyik élt. Egy sor nehézség viszont meg­ma­radt. Szepesváralja és uradalma nem volt Ferdinánd kezében, így nem rendelkezhetett velük. Ha a váradi béke létrehozói tartottak a közös ellenségtől, ez a veszedelem most megsokszorozódott: a török meg­szállta fegyvereseivel az ország fővárosát. A megállapodás csak úgy léphetett életbe, ha a törököt kiszo­rítják az országból.

Új védelmi vonal kialakítása

A legfontosabb várak – nyugaton Győr, Pápa és Kanizsa, keleten Gyula és Várad, mellettük Eger, Szla­vó­ni­ában Sziszek és Kapronca – feltétlen biztosítását sürgette a Magyar Tanács is.

Erdély helytartója

Évről évre elküldte Erdély adóját, s a csauszok is gyakran keresték fel Gyulafehérvárt vagy Váradot, a Barát püspöki székhelyét.

A gyulafehérvári egyezmény

  • Az 1543–1545. évi török hódítások, majd a fegyverszünet és a békekötés, ezt követően pedig a Habs­burgok aggodalmas óvakodása, hogy ne adjanak alkalmat a töröknek a fegyvernyugvás fel­mon­dá­sára, már-már holtpontra juttatta Erdély átadásának ügyét. Innét mozdította ki Izabella és Fráter György 1548-ban. Ebben az évben meghalt Zsigmond lengyel király, aki eddig lánya érdekeinek leg­főbb védelmezője volt, s a királyné a pápát és a váradi béke előkészítésében érdemeket szerzett Johann Wese érseket kérte fel közvetítésre, akihez György barát is levelet küldött.
  • Végre, 1549 szeptemberében Nyírbátorban megszületett a megállapodás: Erdély átadása ellenében János Zsigmond megkapja atyai örökségét, Izabellának kártérítést adnak hozományáért, Fráter György pedig megtartja a váradi püspökséget és egyéb birtokait.
  • A királyné előbb Gyulafehérvárra, ezután Enyedre hívott össze országgyűlést, és védelmére minden nem­zettől ezer-ezer fegyverest kért. A gyűlés helyét és idejét úgy tűzte ki, hogy a Váradon tartózkodó György barát a tavaszi áradások miatt ne tudjon megjelenni.

Fráter György meggyilkoltatása

  • A bizalmatlanság kezdettől élt az Erdélybe küldött idegenekben és magyarokban. Különösen az ide­genek nem tudtak kiigazodni Erdély belső viszonyain; nem értették, hogy az erdélyiek ellentétes érde­kek ütközőjén, a „török torkában” élnek, s ez óhatatlanul nyomot hagy magatartásukon. Erdély­ről az a felszínes ítélet alakult ki, hogy „tündéres” (szemfényvesztő), lakói „csodálatos emberek”, fel­fo­gá­sukat máról holnapra változtatják. S bár Fráter György maga is nemegyszer hevesen kikelt a kár­hoz­tatott erdélyiek ellen, az idegenek mégis benne látták az ingadozó erdélyi politika megtestesítőjét. A Fráter Györgyre vetített ítéletet azután tetézték a személyére szóló gyanakvással. Szemükben a Barát felkapaszkodott, ijesztő hatalomra és gazdagságra jutott kámzsás remete maradt, aki meg­hi­ú­sí­totta a váradi béke végrehajtását, Budát a török kezére juttatta, s talán most is csak azon dolgozik, hogy Ferdinánd segítségével megszabaduljon Szapolyai János családjától, majd a király kijátszásával maga vegye át Erdély kormányzását.
  • A váradi béke 1538-ban a két részre szakított ország egységének helyreállítását célozta, hogy közös erő­vel lehessen védekezni a török ellen. Miután a szultán elfoglalta Budát, és az ország három részre esett szét, ugyanezt a célt szolgálta a királyi Magyarország és Erdély egyesítéséről szóló gyu­la­fe­hér­vári egyezmény. A váradi béke megkötésében János tanácsosai közül Fráter Györgynek volt a leg­na­gyobb szerepe; az 1551. évi egyezség létrejötte, Erdély átadása Ferdinándnak teljesen az ő műve volt.

Szulejmán utolsó hadjárata. Szigetvár.

Zimányi Vera

A jobbágytelkek rendszerétől független szőlőművelés

Hasonló irányú fejlődés tapasztalható más szőlővidékeken is, mint például Sopron környékén vagy Bihar vármegyében, ahol a biharpüspöki és nagyváradi szőlőhegyeken az 1590-es évek végén 2610 szőlő­ből mintegy 2 ezer extraneusoké, akik jelentős mértékben a helyben lakó, bérmunkát vállaló zsellérekkel, sze­gényparasztokkal műveltették meg lakóhelyüktől távoli szőlőiket. A jelenség a lakosság erős vagyoni-tár­sa­dalmi differenciálódását mutatja.

A városi ipar és iparosság

A szakma képviselőinek városok közötti összefogására utal a kolozsvári és debreceni ötvösök 1575. évi egyez­sége, melynek értelmében az egyik városból a másikba költöző mestereknek kölcsönös ked­vez­mé­nye­ket nyújtanak. Később a váradi ötvöscéh is csatlakozott egyezségükhöz, s a három céh sok ügyben kikérte egy­más tanácsát.

Főurak – nemesek

A 8 legnagyobb birtokos, akinek 1550 körül 1000-nél több portája volt, birtokuk nagyságrendjében a követ­kező: 1. a váradi püspök; 2. a király; 3. Báthori András; 4. Török János; 5. a váradi káptalan; 6. Serédy Gáspár; 7. Thurzó Elek, utóbb Pernstein János özvegye és 8. az esztergomi érsek. E 8 birtokos az ország portáinak mintegy 23%-át tartotta kezében. (Ezen belül 19% volt a királyé, 39% az egyházaké és csak 42% a világi uraké.)

Sinkovics István

Kincstári jövedelmek, hadszervezet, diplomácia

Az állandó haderőt várakban tartották: Déván, Szamosújváron, Fogarasban, Váradon és más, a védelem szem­pontjából fontos pontokon.

Péter Katalin

A gyülekezeti énekek tanúsága

1566-ban jelent meg például a Váradi Énekeskönyv. Ekkor már részben lezajlottak, részben még éppen foly­tak a különböző protestáns felekezetek közötti éles, sokszor durva viták. A Váradi Énekeskönyvben a luthe­ránus és a kálvinista irányzatú szerzők mégis együtt szerepelnek.

A reformáció befogadása

A nagy egyéniségek a reformáció szolgálatába álltak; a hagyományos eszmék mellett az egy Szegedi Gergely váradi ferences elöljárón kívül senkit nem tudnak mozgósítani.

A protestantizmus sorsa a három országrészben

A következő vallásváltoztatás körülményei viszont egyelőre sokkal homályosabbak. Nem tudjuk ugyanis, hogy 1569-ben, amikor – előzőleg már bizonyosan létező – antitrinitárius meggyőződését János Zsigmond a váradi zsinaton, igen látványos módon nyilvánosságra hozza, kik és mennyien vall­ják magukénak ezt a szellemi irányzatot. Így az sem világos, kikhez csatlakozik, vagy kiket akar meg­nyerni.

Tény mindenesetre, hogy az áttérésre kiszemelt hitvitán János Zsigmond szokatlanul nagy hall­ga­tó­ság­ról gondoskodik. A kálvinista prédikátorokat Pekry Gábor váradi kapitány útján paranccsal ren­deli ki, tehát gyakorlatilag kényszeríti a megjelenésre. Végül pedig – a vita leírásából az egyértelműen kide­rül – ország-világ előtt kegyetlenül megalázza őket. Személy szerint kellemetlen helyzetbe hozza Melius Juhász Pétert is, aki pedig köztudottan a szellemi mentora volt. Értelemszerűen szenvednek vere­séget a prédikátorokkal együtt mindazok a világiak, akik az ő meggyőződésükön vannak. Ugyan­így diadalmaskodnak viszont az antitrinitárius szellemi vezér, Dávid Ferenc mögött álló hívek, akik most a legfelső világi hatalom helyeslése mellett foglalhatják össze hittételeiket. A Váradon elfogadott tanok válnak az erdélyi unitárius egyház hivatalos tételeivé.

A váradi hitvita köré szervezett események világosan arra utalnak, János Zsigmond tüntetően áll a Szent­háromság-tagadók mellé, jóllehet egyelőre nem tudjuk, milyen társadalmi csoportra kíván így hatni, az országgyűlésen, tehát az uralkodó osztály körében bizonyosan nagy az antitrinitarizmussal rokon­szenvezők köre. Az ő közreműködésükkel tudhatta János Zsigmond már előzőleg, az 1568. évi dié­tán törvénybe iktatni, a patrónusi jog sérelmével, a gyülekezetek szabadságát felekezeti hova­tar­to­zá­suk meghatározásában. Az álláspontnak azonban nem volt többsége. A gyülekezetek szabadságát az országgyűlés korlátozta: „nem engedtetik ez senkinek, hogy senkit fogsággal, avagy helyéből való pri­válással fenyegessön az tanításért”.[2] Ha nem állíthatnak az esetleges változtatás értelmében új pré­di­kátort, a szabadság nehezen gyakorolható.


Erdélyben az antitrinitárius egyház ragaszkodása az 1569. évi váradi hitvitán lefektetett tételekhez külö­nösen kegyetlen következménnyel jár; az alapító Dávid Ferenc mártíromságát hozza.

A királyi udvar

A két királyválasztás azonban nemcsak az országot, de az értelmiséget, valamint az udvar funkcióját is megosztja. Két államszervezetet működtetni pedig valóban nincs elég képzett ember Magyarországon. Így már most megjelenik a keleti országrészen az egész fejedelmi koron át megfigyelhető gyakorlat, mely szerint egy-egy kivételes képességű, rendkívül nagy munkabírású vezető egyéniség kezébe futnak össze minden ügyek szálai. Előbb maga a király, majd Fráter György, utána Csáky Mihály kancellár, majd megint az uralkodó, vagyis Báthori István, utóbb Kovacsóczy Farkas kancellár, a század végén pedig a Báthori-rokon Bocskai István váradi főkapitány tulajdonképpen az egész államszervezet működtetője.

Sinkovics István

A vajda „fejedelmi” hatalma

Az utódlásra ketten voltak esélyesek. Az egyik: Bekes Gáspár, aki János Zsigmond uralkodása végén a feje­delem nevében intézkedett, és döntő része volt a speyeri egyezmény megkötésében. A másik: Báthori István, a nagybirtokos somlyai Báthori család tagja. 1533-ban született, megfordult Itáliában, és magas huma­nista műveltséget szerzett. Eleinte a Habsburgok híve volt, s egy ideig a bécsi udvarban is élt. Utóbb János Zsigmond váradi kapitánynak nevezte ki, és így szerepet játszott a Habsburgok és Erdély között éve­ken át folyó harcokban.

A központi hatalom és a rendek Erdélyben

A községekre várépítési munkát róttak ki: 1572-ben Gergely pápa napjától (május 25.) Márton napjáig (novem­ber 11), vagyis közel egy fél éven át voltak kötelesek dolgozni a váradi vár megerősítésén.

Báthori lengyel királysága és Erdély

Báthori István lengyel királyként is megtartotta hatalmát Erdélyben. Fejedelmi címe nem volt tar­ta­lom nélküli; mellette külön Erdélyi Kancellária működött, amelynek költségeit magánjövedelméből fedezte. Már mint vajda is szívesen vette körül magát Padovában tanult magyarokkal és erdélyiekkel, élü­kön kancellárjával, Forgách Ferenc váradi püspökkel.


Zsigmond kiskorúsága idején a tizenkét tagú Fejedelmi Tanács készítette elő az ügyeket; önálló intéz­kedési joga korlátozott volt, a döntést Báthori István magának tartotta fenn. Ennek a rend­szer­nek előnye volt, hogy Báthori minden fontosabb ügyről tudott; hátránya viszont, hogy nagyon meg­las­sult az ügyek intézése. Mivel a tanács tagjai között nem egy kérdésben ellentétek merültek fel, Báthori 1583 tavaszán három tanácsost – Kendy Sándort, Kovacsóczy Farkas kancellárt és Sombori Lászlót – önálló döntési hatáskörrel ruházott fel. A tanácsosokat helytartónak (praeses) nevezték, a tes­tületet triumvirátusnak. A három helytartó szótöbbséggel határozott, és ha véleményük eltért, Báthori döntött. Birtokot adományozhattak 32 jobbágytelek nagyságig, fellebbezett perekben ítéltek, és irányították a gyermek Zsigmond nevelését. Kinevezhették, leválthatták az összes tisztviselőket és a várak tiszttartóit, a három legfontosabb vár (Várad, Karánsebes, Szamosújvár) kivételével. A rendek, akik Kristóf halála után maguk választotta kormányzót akartak Erdély élén látni, végül – félve a török beavatkozásától – megelégedtek a három helytartó esküjével.

A helytartók igyekeztek megfelelni hálátlan feladatuknak, de 1583-ban – a rendek növekvő ellen­ál­lá­sára és a kormányzat súlyos pénzügyi helyzetére hivatkozva – felmentésüket kérték. A kiadások 25 ezer forinttal növekedtek – Várad építése, a várak őrségének fizetése, az évi ezer aranyról 15 ezerre emel­kedett török adó és a szinte előre nem látható összegű, de rendszeres portai ajándék miatt. A jöve­delmek viszont megfogytak, egyetlen biztos bevételnek az erdélyi területek adója számított.


A rendek ismételt kívánságára Báthori 1585 májusában felmentette a helytartókat, és Ghyczy János váradi kapitányt nevezte ki kormányzónak.


Ghyczy helyzetét azonban megkönnyítette, hogy nem kellett megküzdenie az erdélyi rendek ellen­ál­lásával. Mint éveken át Várad kapitánya, hozzászokott az önállósághoz.

Báthori és a királyi Magyarország

Báthori attól kezdve. hogy vajdának választották, Várad korszerűsítését és megerősítését egyik fontos fel­a­datának tekintette, és Lengyelországban sem feledkezett meg további építéséről. Kérésére Rudolf császár hoz­zájárulásával Ottavio Baldigara négy hónapot töltött Váradon, hogy kijavítsa az addigi építkezés hibáit, és megjelölje a további feladatokat.

Állam és vallás

Ugyanakkor Báthori a római katolikus vallás súlyának növelése érdekében a jezsuita rend betelepítésére is gondolt. Már 1571 végén jezsuiták küldését kérte az osztrák rendtartományból. Mivel innen nem tudtak meg­felelő erőket adni, mint lengyel király a lengyel tartományból küldött jezsuitákat Erdélybe. Az első rend­házuk 1579-ben Kolozsmonostoron és Gyulafehérváron létesült, a következő években jelentek meg Kolozsváron és Nagyváradon.

A prágai szövetség: Erdély összefogása a királyi Magyarországgal és a román fejedelemségekkel

  • Mindjárt a háború kezdetén Erdély nehéz választás előtt állt. Szinán nagyvezír azt kívánta, hogy éle­lem­mel és fegyveres erővel segítse a török hadakat. Erdélyben erős tábora volt a törökkel mindenáron való béké­nek. Olyan tekintélyes főurak szorgalmazták, hogy Erdély maradjon távol a háborútól, még a töröknek nyúj­tott katonai segély árán is, mint Kendy Sándor, a fejedelem nagykorúsága előtt szervezett kormányzó tanács volt tagja, valamint veje, Kovacsóczy Farkas kancellár, továbbá a fejedelem unokatestvérei: Báthori Boldizsár országos főkapitány és két öccse, István és András. A török elleni háború nagy lehetőségeit fel­is­merő politikai csoportosulás élén Bocskai István váradi kapitány, a fejedelem nagybátyja állt.
  • Miután 1595 elején Bocskai István váradi kapitány vezetésével az erdélyi fejedelem ünnepélyes követsége megérkezett Prágába, január 28-án megkötötték a szövetséget Rudolf császár és Báthori Zsigmond fejedelem között.

Esztergom megvétele és a gyurgyevói győzelem

A győzelemben döntő része volt Mihály vajda és Bocskai István váradi kapitány hadvezéri képességének és az egyesített hadsereg bátorságának.

Uralmi válság Erdélyben

Szaturdzsi Mehmed vezetésével 1598. szeptember közepén 50 ezer főnyi sereg indult a tiszántúli részek visszahódítására. Csanád vára a túlerővel szemben egy hétig tartotta magát, de azután őrsége a török kijátszásával éjnek idején fegyelmezetten elhagyta. Aradot parancsnoka felgyújtotta, és az őrséggel Váradra ment. Mehmed sem folytatta előnyomulását a Maros völgyében, hanem Váradot fogta ostrom alá. Az őrség Király György vezetésével 35 napon át sikeresen visszaverte a törökök ismételt rohamait, és meg tudta védeni a várat, annak ellenére, hogy két bástyát aláaknáztak és felrobbantottak. A parancsnok karját ágyúgolyó szakította le, és életét nem lehetett megmenteni.

A hideg, esős idő a Váradot körülzárva tartó török sereget erősen megzavarta. Amikor Mehmed parancsot kapott, hogy siessen a Mátyás főherceg hadai által ostromlott Buda felmentésére, az éhező csapatok fellázadtak, és parancsnokaikra támadtak. Mehmed kénytelen volt téli szállásra irányítani katonáit. Őt magát a kudarc miatt a szultán megfojtatta.

Erdély pillanatnyilag megmenekült, de helyzete továbbra is roppant bizonytalan maradt. Fejedelme újból Báthori Zsigmond lett, a maga szeszélyeivel, ingatagságával. A rendek törökellenes csoportja ekkor Prágába küldte Bocskai István váradi kapitányt és Náprágyi Demeter római katolikus püspököt, hogy Rudolf császárt Zsigmond visszatéréséért megengeszteljék, és rávegyék arra, hogy az 1595. évi szövetség és házassági szerződés alapján rendezze a fejedelemség helyzetét, adjon segítséget a török háborúhoz, Miksa főherceg pedig ne tartson igényt az uralomra. Zsigmond, aki számított arra, hogy Prágában nehézséget fognak támasztani, másik lehetőségként felvetette: ő és felesége kapjon 100 ezer forint évjáradékot, megfelelő elhelyezést Ausztriában, Tirolban vagy Csehországban, Rudolf erdélyi embert nevezzen ki vajdának, és az erdélyieknek biztosítson büntetlenséget. A prágai udvar ragaszkodott Zsigmond lemondásához, és az 1597. évi egyezményen is legfeljebb csak kis módosításokat volt hajlandó elfogadni. Az újabb megállapodást 1599. április 6-án rögzítették, de ebből semmi nem lett, mert még mielőtt Prágában megkezdődtek volna a tárgyalások, Zsigmond ismét lemondott.

Makkai László

Meghiúsult remények, elszalasztott lehetőségek

De a háború reménykeltő szakasza voltaképpen már 1595-ben véget ért, bár a harcok még közel tíz éven át folytak, egyre kevesebb remény maradt a nagy cél elérésére. A Habsburg-vezetés alatt álló csapatok előtt legtöbbször nem állott következetesen végiggondolt főfeladat, inkább egy-egy részfeladatra vállalkoztak. Így eredményeik inkább felvillanásoknak számítottak. A harcok második szakaszában is elértek sikereket (Győr visszafoglalása, a hajdúk dunántúli győzelmei, Várad védelme), de ezek nem illeszkedtek egységes stratégiai elgondolásba, s a háború végső kimenetele szempontjából alig volt jelentőségük.

Bocskai „gondolkodni kezd”

Bocskait, mint annak idején említettük, az erdélyi rendek 1600 novemberében a lécfalvi országgyűlésen száműzték, ottani birtokait elkobozták. A másik oldalon is gyanúba került, s egy darabig Prágában tartották „tisztes fogságban”, majd 1602 telén elengedték. Özvegyen, gyermektelenül éldegélt Várad körüli birtokain.

Támadás Bocskai várai ellen

Concini a váradi helyőrség néhány száz katonájával október 2-án ellenállás nélkül megszállta Szentjobbot, majd saját kezdeményezésből megtámadta Kerekit is. Örvéndy azonban ekkorra már felfogadta az Egri István vezetése alatt Kölesér romjai közt tanyázó 300 szabad hajdút, s ezek segítségével kivédte a kétnapos ostromot, bár Concini még néhány ágyút is bevetett.

Szövetség a hajdúkkal

A lőcsei incidens halomra döntötte Belgiojoso érvelését. Hiába vétette jegyzőkönyvbe és olvastatta fel a hajdúk előtt október 11-én az adorjáni táborban Bocskai szentjobbi elárulóinak vallomását, bízva sokszor bebizonyított törökgyűlöletükben. Hiába fizetett ki nekik két nappal később a debreceni és váradi magyar polgároktól kisarcolt kényszerkölcsönből az öthavi zsoldhátralékból kettőt abban a nem minden korábbi tapasztalati alapot nélkülöző meggyőződésben, hogy „csak a hajdúknak adjunk zsoldot, mind atyjokat, anyjokat levágathatjuk velök, kivált ha a zsold mellett még szabad nyereséget is adunk nekik”.[3] Hiába ígérte nekik – magyar kortársak nem egészen megbízható értesülése szerint – Debrecent, Váradot és Kerekit szabad prédára.

Az álmosdi csata

Belgiojoso akkor érkezett lovasaival és Cavrioli 2 ezer vallonjával a helyszínre, mikor a lőporrobbanás bekövetkezett. A hajdúk elkövették azt a vigyázatlanságot, hogy a hidat nem rombolták le, s így Belgiojoso átkelhetett rajta, sőt hadrendbe állíthatta katonáit. Ha támad, talán megfordíthatja a csata sorsát, de vagy nem bízott a vallonokban, akiket maga is garázda, szemét népségnek tartott, vagy túlbecsülte Bocskai erejét, mert tétlenül kivárta, hogy a hajdúk, úgyszólván a szeme láttára lemészárolják gyalogosait, beszögezzék ágyúit, s foglyaikkal és zsákmányukkal visszavonuljanak. Azután visszatért Adorjánba, s levélben tudatta Mátyás főherceggel, hogy miért nem küldi a sürgetett segítséget Bastának, sőt maga kér támogatást. Eleinte arra gondolt, hogy Szatmárra vonul, s elvágja Bocskait az őrizetlenül maradt Erdélytől, de azután fontosabbnak tartotta, hogy 3 ezer málhás szekerét biztos helyre menekítse, s ezért Váradra vette be magát. Innen írta meg Bocskai „nagyvéletlen árultatását”[4] Báthori Istvánnak, kérve őt arra, hogy katonáival siessen Rakamazra. De az ecsedi oligarcha titokzatosan hallgatott: egyelőre egyik félhez sem kötelezte el magát. Így tett Rákóczi Zsigmond és Csáky István is, akik a távoli Makovica és Sáros váraiba zárkóztak. Az öregek óvatoskodásával nem törődve, a fiatalok, Homonnai Bálint és sógora, Mágochy Ferenc a Szikszón gyülekező vármegyei hadak élén türelmetlenül várták, hogy Bocskaihoz csatlakozhassanak. Erről mit sem tudva, Belgiojoso úgy döntött, hogy maradék seregével valahogyan átvágja magát Tokajba, s egyesül a császárhűnek képzelt vármegyei hadakkal, mert Bocskainak a székelyekhez írott leveleit elfogva, most már ez utóbbiakban sem bízhatott.

Bocskai, bár tudhatta, hogy a császáriak erdélyi hadainak nagy része Cavriolival, Sennyey Pongráccal és Kornis Boldizsárral, a legtekintélyesebb erdélyi tanácsurakkal együtt, Belgiojoso segítségére ment, mégsem indult Erdélybe, talán mert nem akarta oda hátán vinni az ellenséget és két tűz közé kerülni, vagy – s ez látszik valószínűbbnek – nem akarta cserbenhagyni a felső-magyarországiakat. Debrecenbe húzódott, s onnan figyelte Belgiojoso mozdulatait. Mikor azután megbizonyosodott, hogy a főkapitány október 23-án elhagyta Váradot és Tokaj felé igyekszik, utána küldte hajdúit, akik a rakamazi átkelés során alaposan megfogyasztották a császáriakat, levágva az Erdélyből jött rácok java részét.

Osgyán és Edelény

Tüzérség híján a hajdúk jelentősebb várakat megvenni nem tudtak; Szepesvárát is hiába ostromolták, hogy kivegyék belőle Belgiojosót. Füleket, Murányt, Tokajt, Szatmárt körülzárták, Váradot szemmel tartották, Makovicát, Sárost, Ecsedet, a hallgató, de nem ellenséges Rákóczi, Csáky, Báthori fészkeit pedig békén hagyták.

Báthori Gábor megvédi Erdélyt

  • Forgách hadait Rhédey Ferenc váradi kapitány ellenállása nagy kerülőre kényszerítette, s így csak július 19-én vonulhattak be Kolozsvárra. A vezérek közt Forgáchon kívül olyan nagyurak szerepeltek, mint Homonnai György, Bálint nemrég katolizált unokaöccse, Bocskai Miklós, az elhunyt fejedelem rokona, Dóczy András, a későbbi kassai főkapitány, Nyáry István, volt váradi kapitány. Bármelyikük szívesen vette volna, hogy királyi kormányzóként ő legyen Báthori utódja.
  • Forgách nem akarta vereségét lengyel földön mutogatni, s ezért Moldvából az észak-erdélyi havasokon át próbált hazajutni. A lakatlan vidéken serege teljesen szétzüllött, s éhes, rongyos csoportokra szakadozva szállingózott ki Magyarországra. Maga a vezér november 19-én vonult be csendesen Kassára, de ekkor Báthori – miután a törököket ajándékokkal kibeszélte az országból – már Váradnál állott hadaival, előőrsei pedig Tokaj körül csatáztak.

Báthori Gábor bukása

Forgách 2 ezer embere már Váradon találkozott a menekülő fejedelemmel. Vezérük összejátszott Ghyczyvel, aki – talán, hogy Bethlen kegyeit megnyerje – a Nagy Andrásért bosszút álló hajdúkkal 1613. október 27-én meggyilkoltatta a töröknek és a Habsburgoknak egyaránt kényelmetlenné vált, kiszámíthatatlan, megbízhatatlan fejedelmet.

Rendteremtő belpolitika

A központosítás persze nem pusztán az uralkodó szándékain múlik, hanem elsősorban a társadalom szerkezeti felépítésén. Ha a központi hatalom a maga hivatalnokszervezetével nem képes az egész szerkezetet átfogni, hiába csikar ki elvi engedményeket, döntéseit nem tudja keresztülvinni. Bethlen hamarosan ráébredt erre, s a következő évben már radikálisabb eszközökhöz nyúlt. Sikerrel kísérelte meg, ami a Habsburg-kormányzatnak nem sikerült, a koronajavak visszaszerzését. Az 1615. évi országgyűlést azzal lepte meg, hogy eléje terjesztette a fiskális jószágok pontos összeírását. A lista hosszú volt: Huszt, Kővár, Szamosújvár, Várad, Gyalu, Kolozsmonostor, Gyulafehérvár, Déva, Fogaras, Udvarhely, Görgény, Törcsvár, Karánsebes, Lugos, Lippa, Jenő várai és hatalmas uradalmai mellett számos város szerepelt rajta a harmincadokkal, sóaknákkal, bányákkal és vashámorokkal együtt. Mint a Habsburg országokban általában, úgy Erdélyben is elzálogosították, néha eladományozták a koronajavak nagy részét, főleg Báthori Zsigmond uralkodása alatt. Bethlen kétségtelen s ezért megtagadhatatlan feudális uralkodói jogot gyakorolt, amikor elrendelte az elzálogosítások és adományok 1588-ig visszaható felülvizsgálását, az „érdemtelenül” elidegenített jószágok azonnali visszavételét, a többinek, ha adományról volt szó, záloggá alakítását és a zálogösszeg kifizetését. Lévén az „érdem” gyakorlatilag nem az eredeti birtokszerző , hanem a jelenlegi birtokló hűsége, fejedelem az elkobzás fenyegetésével engedelmességben tarthatta erdélyi urakat, akik a fiskális jószágokból szerzett birtokok nélkül középbirtokosi színvonalra süllyedtek volna sok kézen megoszló családi örökségeiken. Ha pénz híján nem is tudta a fiskális javakat mind visszaváltani és saját kezelésbe venni, mindenesetre pénzt szerzett a zálogösszegek behajtásával, híveket a kiváltás elhalasztásával. Uralma tehát részben a feudális birtok centralizációjának rendszerére épült, s ebben sajátosan észak- és kelet-európai, svéd és orosz példákra emlékeztet.

Egyébként a személyi keret, amelyből kormányát összeválogathatta, adva volt. A legtekintélyesebb urakat – akik még Báthori Zsigmond ellenreformációja idején unitáriusból katolikusnak áttért családokból származtak, és Báthori Gábor bosszúját átélték –, Kornis Zsigmondot, Haller Istvánt, Kendy Istvánt, Sarmasági Zsigmondot, Cserényi Farkast, Kamuthy Farkast és Balázst nem mellőzhette a fejedelmi tanácsból, már azért sem, mert ezzel maga támasztotta volna alá a Habsburg-udvar ellenpropagandáját. Uralmának megbízható támaszai voltak az akkor már egyre kisebb számban unitárius, nagyrészt kálvinista, törzsökös előkelő erdélyi családok, az Allia, Apafi, Béldi, Bethlen, Gyerőffy, Kapy, Keresztesi, Kemény, Mikola, Serédy, Szilvási, Toldalagi, Wesselényi famíliák tagjai, akik a tanácsosi, főispáni, kincstartói, ítélőtábla-bírói tisztségeket töltötték be. Bizalmas embereit azonban elsősorban Basta-kori bujdosó társai közül vette. Sógorára, Rhédey Ferencre bízta a váradi kapitányságot, kancellárrá a Báthori Gábor idején mellőzött Péchi Simont, főlovászmesterré Balassa Ferencet tette.

Védekező külpolitika

Bethlennek belső ellenzékkel nem is kellett volna megküzdenie, ha kívülről nem szítják az elégedetlenséget. A királyi Magyarországon felháborodással fogadták trónfoglalásának hírét. Forgách és Dóczy széltében terjesztették, hogy Erdélynek immár török gubernátora van, akit mihamarabb ki kell vetni székéből, nehogy törökké tegye egész országát. Elismertetése iránti kérése Bécsben a legridegebb elutasításra talált, s a szabad fejedelemválasztás meggátlását egyenesen a legalkalmasabb jogcímnek találták arra, hogy Erdély visszafoglalását újra megkíséreljék. Dóczy megrohanta és elfoglalta a fejedelemség legfontosabb végvárait, Husztot, Tasnádot, Ecsedet, Kővárt; Váradot is csak Rhédey ébersége tartotta meg. Mikor Bethlen a várak visszaadását követelte, még Várad átengedésére is felszólították. A Porta is elég tapintatlan volt, hogy éppen nehéz helyzetében akarta Lippa és Jenő átadását kikényszeríteni.

Homonnai György támadásai

  • Bécs a meghiúsult nyílt háború helyett trónkövetelő felléptetéséhez folyamodott, s erre a szerepre készségesen ajánlkozott Homonnai György, aki a Bethlen amnesztiája helyett száműzetést választó Kendy Istvánnal szövetkezve, még pénzt és katonát is szerzett vállalkozásához III. Zsigmond lengyel királytól. Khlesl hitlevelet vett Homonnaitól, hogy győzelme esetén Erdélyben visszaállítja a római egyház egyeduralmát, Váradra német őrséget enged be, és a császár nevében fog uralkodni. Az ügy érdekében még abba is beleegyezett, hogy Homonnai önnön elismertetéséért fűt-fát ígérgessen a szultánnak.
  • Homonnai pedig tovább szervezkedett, és ha III. Zsigmond több pénzt már nem tudott is neki adni, levelet írt érdekében III. Fülöp spanyol királyhoz. Homonnai maga is oda folyamodott, hajmeresztő bűnlistát nyújtva be az Erdélyt török csapatokkal megszálló, tűzzel-vassal elpusztító, Báthorit meggyilkoltató, a katolikusokkal kegyetlenkedő, Lippa után Váradot is a töröknek átadni készülő Bethlenről.

A hét vármegye megtartásának gondjai

  • Rákóczi viszont nem elégedett meg azzal, hogy az erdélyi fejedelemmel szövetkező magyarországi rendek vezére legyen. Hiába próbálta őt Bethlen erre a szerepre megnyerni, a kockázat túl nagy, az előny túl kevés volt ahhoz, hogy vállalja. „Ezek rossz és káros dolgokra akarnak vala venni, kívánván, hogy Erdélyhez kössük magunkat, melynél többeket is beszélgettünk, végbe nem vihetvén”[5] – jegyezte rá saját kezűleg Bethlennek 1929. augusztus 17-én ebben a tárgyban hozzá intézett levelére. Nem hajlott Bethlen személyes rábeszélésére sem, mikor október 4-én Váradon utoljára találkoztak.
  • Bethlen maga is gondoskodott arról, hogy elevenen tartsa a felső-magyarországiak aggodalmait. Már 1629. elején igyekezett a törököt arra bírni, hogy akadályozza meg a hajdúvárosok esetleges visszacsatolását, augusztus 24-re pedig Debrecenbe gyűlésre hívta össze a hajdúkat, ahol unokaöccse, ifjabb Bethlen István váradi kapitány és a református prédikátorok arra biztatták őket, hogy fegyverrel is álljanak ellen Erdélytől való elszakításuknak.

Nagy Ambrus és Zólyomi Dávid

Rákóczi ráeszmélt, hogy a svédekkel való szövetkezés és a Habsburg-ellenes hadjárat Zólyomi Dávid katonai sikereit és népszerűségét fogja növelni, holott ő volt az, akitől leginkább féltette frissen megszerzett trónját. A gyulafehérvári udvarban már azt suttogták, hogy a fejedelem agyonvereti Zólyomit, mint annak idején Bocskai Lippai Balázst. A Bocskai-szabadságharc nemesi vezetése ellen küzdő, tragikus végű hajdúvezér példájának emlegetése azt mutatta, hogy Rákóczi és hívei Zólyomit a hajdúkkal és a felkelt parasztokkal való összefogással gyanúsították. Ez is közrejátszott abban, hogy Rákóczi szembefordult a parasztfelkeléssel, és elrendelte, hogy verjék szét Nagy Ambrus közeledő seregét. Hogy Zólyomit lehetetlen helyzetbe hozza, éppen őt bízta meg ezzel a feladattal, de óvatosságból melléje rendelte megbízható emberét, Csomaközi András váradi alkapitányt, a váradi helyőrséggel és a bihari hajdúkkal.

A trón biztosítása

Erdély magára maradt a reménytelennek látszó helyzetben, de Rákóczi nem hátrált meg. Életében először és utoljára vállalt főbenjáró kockázatot, s a szerencse kedvezett neki. A török csapatok megindulásának hírére 1636. elején Váradra vonult seregével, s Kornis Zsigmond főgenerális alatt Huszár Mátyást a székelyekkel, Ibrányi Mihály váradi alkapitányt a bihari hajdúkkal küldte a Gyula felől Bethlennel együtt közeledő temesvári pasa elé.

A fejedelmi hatalom gyakorlata és elmélete

  • Hogy mindig mindenfelől jól értesült lehessen, a fejedelem szigorúan ellenőrzött postaszolgálatot szervezett, melynek menetidői órára meg voltak szabva. Ha például a lovas posta nem járta meg a VáradGyulafehérvár utat 48 óra alatt mindössze 7 óra pihenővel, megbotoztatta a legényt.
  • Ifjabb Bethlen István korai halála után az ország legfontosabb végvárának, Váradnak főkapitányi tisztségét nem töltötte be, hanem vicekapitányokat tartott ott, míg 1640-ben trónörökös fiára, Györgyre nem bízhatta.
  • Bár igen takarékos, kortársai szerint egyenesen fösvény volt, sokat költött iskoláztatásra. Sárospatakra, Váradra és Debrecenbe ő állíttatta a harmadik professzort, az előbbi helyre nyomdát is tervezett, s a váradit 1640-ben meg is valósította.

Zimányi Vera

A majorsági, a mezővárosi és a falusi iparosok konkurrenciája, a nemesek támadása

A nagyváradi szabók 1614. évi céhlevele elkobzással fenyegeti azt a szabómestert, aki a művet nem tudó, kontár, kufár és zsibvásáros emberrel „társalkodnék”, és számára új ruhát csinálna, ő pedig nyereségre megvenné a ruhát, és a piacon árulná; az olyan embertől elveszik a „mívet”, aki azt nem a maga kezével készítette.

Makkai László

Örökös főrendiség

Az ellenreformáció sikerei az udvari hivatalnokságba szorult klérus előtt megnyitották az utat, hogy visszaszerezze jogilag soha el sem veszített középkori rendi állását. A püspököknek immár nemcsak címük volt, hanem híveik és papjaik is, mármint a királyi területre eső esztergomi, győri, nyitrai, veszprémi, egri, zágrábi, váci, zenggi és modrusi püspököknek, míg a török, illetve erdélyi fennhatóság alatti kalocsai, csanádi, szerémi, boszniai, knini, pécsi, illetőleg váradi és erdélyi püspöki címek viselői különböző prépostságok javadalmait élvezték.

Hegyi Klára

A kettős uralom kiteljesedése

Északon a nógrádi várak fölszabadítása csak átmenetileg szüntette meg a törökök adószedését, a Garam és az Ipoly völgyének falvai, Hont, Nógrád és Gömör vármegye tekintélyes része végig megmaradt adófizetőnek. Majd Érsekújvár 1663. évi eleste a Vág mentéig, várad három évvel korábbi bukása Szilágy és Szatmár vármegyéig terjesztette ki a török adóztatást.

R. Várkonyi Ágnes

Erdély és a német-római császárválasztás

Rákóczi lázas munkával maga mellé szervezte a várak őrségeit, a hajdúkat és a székelyeket. A fiskális birtokokkal s a várak, mindenekelőtt Várad és Jenő őrségével kezében tartotta az ország maradék erejét. 1658. január elején meglepte az eredetileg ellene összehívott medgyesi országgyűlést; kényszerítette a rendeket, hogy Rhédeyvel szemben ismét őt válasszák meg fejedelemnek, majd nyíltan a török ellen fordult.

Várad veszte

Önálló cikk.

Kemény János fejedelemsége és a furcsa hadjárat

Várad veszte messzemenő következményekkel járt: megváltoztatta Erdély területét és helyzetét, az összébb szorult határokon innen és túl pedig a különböző hatalmi csoportoktól megkövetelte, hogy a török kérdésben politikájukat a megváltozott viszonyok szerint módosítsák. A Porta is másként számolt már a fejedelemséggel, miután – ahogy ők mondták – a Próféta katonái elfoglalták Váradot, a keresztény világ kapuját.

Erdély nem most hasonlott meg először a törökkel, de soha nem ilyen megrázóan, végletesen, az ország további sorsát meghatározóan.

Az 1657 óta eltelt évek kudarcai után Erdélyben nehezen tört utat átfogóbb és hatóképes politika. Várad vesztén okulva, 1660 őszére ugyan egy-két főúr és a három nemzet néhány képviselője körében elég határozott programként kristályosodott ki: véget kell vetni a pániknak, és meg kell fékezni a török követeléseit.


Magyarországon eközben Zrínyi szorosabbra fűzte viszonyát Lippay érsekkel, Molin velencei követ tájékoztatása szerint a protestánsok és a katolikusok, a köznemesség vezetői és a főurak a „közjó” érdekében összefogtak. Bizonyos, hogy a főméltóság-viselők több tanácskozást tartottak Bécsben és Pozsonyban. Álláspontjukat közös emlékiratban foglalták össze, a Porcia elnökletével tartott 1661. januári megbeszélésen pedig leszögezték, hogy Erdély a Magyar Királyság része, az erdélyi helyzet szorosan összefügg a királyi Magyarország és az egész keresztény világ biztonságával. Megállapították, hogy Várad elestével Magyarország utolsó erőtartalékait is célba vette a török. --- Zrínyi 1661. január végén tíz ágyút öntetett saját költségére, és nagy mennyiségű lőszert, fegyvert, kézigránátot kért a Haditanácstól. Majd Csáktornyánál ezer törököt levágott, heves helyi harcok után május elején megtámadta a kanizsai élelmiszer- és lőszerszállítmányt, a 10 ezer főnyi szállítószemélyzetet, a kísérő katonaságot szétszórta, és mintegy 100 ezer tallért érő zsákmányt ejtett. A Mura partján Kanizsa ellenében várat építtet, Zrínyi-Újvárat. Batthyány Ádám dunántúli főkapitány és a nádor ugyancsak megkezdte a hadi előkészületeket. Felső-Magyarországról pedig egy főleg végváriakból álló csapat Várad alá ütött, felégette a törökök új hídját, foglyokkal, hadijelvényekkel Szatmárba vonult, s üzenetet küldött a császárnak: itt az idő az oszmán hatalom megtámadására.

Kemény János a távoli Erdélyben úgy látta, hogy a kereszténység összefog, küszöbön áll a Habsburg császár vezetésével induló általános törökellenes támadás. Az ország egyesítése érdekében mindent egyetlen lapra tesz fel. Elutasítja Ali pasa ajánlatát, lefogatja az erdélyi török párt vezetőit, Barcsayt és fivérét, majd kivégezteti őket. 1661. április 23-án a besztercei országgyűléssel kimondatja, hogy Erdély elszakad a Portától, és a magyar király hatalma alá helyezi magát. A Habsburg-udvarral történt előzetes tárgyalások megpecsételéseként a rendek követei az ország nevében kijelentik, hogy ha Lipót császár haddal segíti a fejedelmet, és konstantinápolyi követe útján elhárítja a szultán haragját, készséggel fogadnak császári őrséget több erdélyi várba.

A szultán azonban most sem tűr Erdélyben a királyi Magyarországgal egyesülni igyekvő fejedelmet: azonnal tatár csapatok zúdulnak a Székelyföldre, a temesvári pasa a szászok ellen készül, Bécsbe pedig megérkezik a tatár kán követe a negyvezír békeajánlatával: nem háborgatják a magyar király birodalmát, cserében Kemény fejét követelik, és azt kívánják, hogy a császár hagyja Váradot a szultán birodalmában.

A Habsburg-udvarban megoszlottak a vélemények. A dinasztia nemzetközi tekintélyére hivatkozva a háborús párt azzal érvelt, hogy Lipót császár a franciaországi viszonyok miatt most nyugodtan a török ellen fordulhatna. Meghalt Mazarin, Fouquet letartóztatása Párizs-szerte és a nemesség körében nagy nyugtalanságot keltett, XIV. Lajost belpolitikai bonyodalmak kötik le. Porcia és csoportja féltette a birodalom egységét, hiszen a német fejedelmek a törökadó megajánlását egyre súlyosabb feltételekhez kötötték, s a magyar politikusok terveit sem tekintették veszélytelennek a dinasztiára nézve. Végül a spanyol udvar utasítása döntött: Lipót császár csak akkor vonjon fegyvert a török ellen, ha Nyugat-Európában rendben állnak dolgai. A konstantinápolyi császári rezidens tehát sürgős utasítást kap a Habsburg–török béke megerősítése érdekében, és Bécsben elfogadják a tatár kánnal küldött szigorú nagyvezíri feltételeket. Lipót császár lemond Váradról, elejti Keményt, ezt a máris második Martinuzzinak emlegetett bajkeverőt, ha a szultán valóban hozzájárul, hogy új fejedelmet válasszanak Erdélyben a rendek. Ezt az 1661. május végén létrejött Habsburg-török megállapodást azonban a dinasztia európai tekintélye miatt egyelőre titokban kell tartani.

Az 1662. évi országgyűlés

A szervezetten fellépő vármegyei követek a köznemesség vállalkozó szellemű, borral, gabonával kereskedő, városi házakat tartó rétegéből kerültek ki, akiket sorozatos sérelmek értek a török terjeszkedése, Várad veszte, a rájuk nézve hátrányos, nemesi kiváltságaikat figyelmen kívül hagyó kereskedelmi és vámrendelkezések, a pénzügyi viszonyok és nem utolsósorban a nagybirtokosoknak és a kormányzat központi hatóságainak erőszakos térítése miatt.

Apafi fejedelem és a Köprülü-kísérlet

Zemplén vármegye minden faluban és mezővárosban hadnagyokat és kapitányokat állít, a tizenhárom vármegye és a bányavárosok követeinek kassai gyűlésén több vármegye nyíltan az uralkodót okolja Várad és Erdély elvesztése miatt.

A téli hadjárat

A támadó hadjárat 1664 elején már kész haditerve szerint majd három területen egyszerre indítják meg a hadműveleteket. Északkeleten Rákóczi László és Barkóczy István Várad ellen, a bányavárosok környékén Koháry István Souches császári generálissal együttműködve támad.

Kanizsa ostroma, a zsarnócai és a szentbenedeki csata

  • 1664 tavaszán megkésve kezdődtek a hadműveletek. Regensburgban nehezen egyeztek meg a haditervben. Az eredeti elgondolást a császári udvar érdekeit képviselő Montecuccoli hevesen ellenezte. Szerinte a védelemre kell összefogni minden erőt, a Duna mentén kialakítandó harcvonalra és Felső-Magyarországra, ezért a Dráva mentén csak kisebb elővédeket vessenek be. Jellemző azonban Zrínyi tekintélyére és a koalíció erejére, hogy a tanácskozásokon már lemondással fenyegetődző Montecuccolival szemben lényegében mégis az eredeti tervet fogadták el. A török–magyar határ három fontos pontján, Váradnál, Érsekújvárnál és Kanizsa váránál egyszerre kezdenek támadást, hogy a török haderőt széthúzzák, s a hadműveletek súlypontja a Horvát-Szlavónország, Stájerország, Karintia és Magyarország kulcsát képező Kanizsa ostroma legyen.
  • Közben a nagyváradi pasa, Kücsük Mehmed az Érsekújvár védelméül szolgáló Nyitra felmentésére indult, de elkésett, már május 3-án bevették a várat, a magyar és a császári haderőkkel szemben Zsarnócánál május 16-án Kücsük Mehmed csatát vesztve a harctéren maradt. Váradot közben szatmári és kállói vitézek, magyar és német csapatok május 27-én csellel megtámadták. Későn jöttek rá, hogy kelepcébe futottak, a törökök felkészülten várták őket. Véres kézitusa közben sok rabot kiszabadítottak, és nagy zsákmányt ejtettek, de a győzelem kétes értékű volt: a támadás vezetője, Rákóczi László is elesett.

A szentgotthárdi csata

A Rába-parti győzelmet Zrínyi és a szövetséges csapatok téli hadjárata készítette elő. Hozzájárultak Zrínyi-Újvár védői is, akik a nagyvezírnek súlyos veszteségeket és több mint egyhónapi késedelmet okoztak. Segítették a zsarnócai és szentbenedeki győzelmek, az alsó-magyarországi császári és magyar csapatok, mert a török haderőt megtizedelték, majd igen jelentős részét a Garam mentén kötötték le. Rákóczi László váradi támadása is óvatosságra késztette a nagyvezírt, s így meghiúsította azt a tervét, hogy a magyarországi török várak minden haderejét nyugatra vigyék, Apafi fejedelem pedig visszatartotta az erdélyi hadsereget.

A vasvári béke

  • I. Lipót Habsburg császár és magyar király látszólag előnyösebb békét kötött, mint amilyet korábban Köprülü felajánlott: fel sem merült már, hogy évi adót kellene fizetnie. Evlia Cselebi szerint azonban a Próféta csapatai között és a helyőrségeken kihirdetett békeszövegek több előnyt tartalmaztak török részre. Párkány és Érsekújvár, továbbá Pest és Hatvan között új várakat építhet a szultán. Nemcsak Várad és Érsekújvár marad hatalmában a hozzájuk tartozó hatalmas várbirtokokkal együtt, hanem minden meghódított vagy hódoltatott terület. Ez azt jelentette, hogy a pasák mindama falvaktól követelhetnek adót, ahová Allah katonái eljutottak, vagy amelynek nevét defterbe írták.
  • A kétes-vészes békekötés egyik legkényesebb okát pedig a különben nagyon óvatos Porcia fedte fel, amikor a francia király követe, Gremonville, ura elégedetlenségét és számonkérését tolmácsolva sarokba szorította. A császár a magyarok miatt kényszerült rá, hogy békét kössön a törökkel – közölte Porcia. Ez az állhatatlan nemzet robbantotta ki a háborút, de azután nem akart harcolni – fejtette ki –, s a császár nem tehetett mást, mint hogy átengedte Váradot és Érsekújvárt a töröknek, mert így sakkban tarthatja a magyarokat, megakadályozhatja, hogy elszakadjanak tőle, és más királyt válasszanak.
  • Bársony György váradi püspök „boldogtalan békesség”-nek mondja.
  • Apafi Mihály erdélyi fejedelem akkor értesült a vasvári békéről, amikor Teleki Mihályt éppen Bécsbe indította volna követségbe, a sebtében átalakított utasítás gyakorlatilag már hiábavalónak bizonyult. Az önálló államiság gazdag hagyományaival rendelkező fejedelemségről uralkodójának tudta és beleegyezése nélkül döntött a Habsburg császár és a török szultán: szűkebb határok közé szorította a kis országot, melynek fejlett területeit, jelentősebb várait (Lugos, Karánsebes, Várad, Székelyhíd) és legjövedelmezőbb vámját kellett elvesztenie.

Benczédi László

A vasvári béke és a magyar politikai vezető réteg

Érsekújvár és Várad török bekebelezése mindenekelőtt, mint láttuk, azt jelentette, hogy újabb nagy kiterjedésű területek kerültek részben a török portyázó csapatok hatósugarába, részben közvetlen hódoltsági uralom alá. Másfelől – az előbbi következménnyel összefüggésben – a török arra használta fel konszolidált hatalmát, hogy a korábbiakhoz képest tekintélyesen megemelje az állami és földesúri szolgáltatásokat, minden téren szigorítsa a hódoltsági lakosság alávetettségét, ami nemcsak a jobbágyság helyzetének romlásához vezetett, de érzékeny csapást mért a hódoltsági magyar nemesi adóztatásra is. Végül harmadik következményként számításba kell vennünk a vasvári béke s az abba foglalt területi rendezés káros gazdasági hatását is, ami egyebek között a magyarországi bel- és külkereskedelem visszaesésében, a szállítási útvonalak meghosszabbodásában stb. jutott kifejezésre.

Az abszolutista politika két fő iránya Magyarországon

  • Ezek csúcsosodtak abban az 1671 májusában elterjedt hírben, hogy a Szepességben egy újabb politikai szervezkedés nyomára bukkantak, de a korábbi rendi mozgalommal ellentétben immár nem a főurak és a jómódú vármegyei nemesség, hanem a kisnemesség, a prédikátorok, a szegénylegények, sőt a jobbágyság körében, amelynek vezetői – élükön Bocskóval, a Thökölyek egyik jobbágy-szervitorával – az elhunyt árvai várúr Erdélybe bujdosott tizennégy éves fiára, Thököly Imrére esketik fel az elégedetleneket, s közben élénk kapcsolatokat ápolnak Erdéllyel. Ennek a hírnek a margójára írta le a Szepes várában időző Bársony György váradi püspök 1671. május 17-én bécsi udvarnak címzett súlyos figyelmeztetését: „Tartani lehet tőle, nehogy valami olyasmi történjen, mint amit Žiska támasztott Csehországban, vagy Császár Péter Kassa tájékán.”[6]
  • Az ellenreformációnak az 1670. évi fordulat „pillanatában” a hatalmaskodásairól hírhedt váradi püspök, Bársony György Veritas toti munod declarata (Az egész világnak kihírdetettt igazság) című, nagy port felvert és számos későbbi kiadást megért röpirata adott új aktualitást.

Thököly politikájának török orientációja

Mint ahogy az is nagyon jellemző volt az 1678. évi hadjárat utáni hangulatra, hogy Thököly Váradra beküldött magyarázkodó követét a pasa emberei dühükben, de egyúttal figyelmeztetésül is egyszerűen lekaszabolták.[7]

A felkelés bukása

Thököly Imre és az első kuruc felkelés sorsa 1685 októberében pecsételődött meg, amikor a Váradra látogató kuruc fejedelmet az ottani pasa elfogatta, és rabláncon szállíttatta Nándorfehérvárra. A háborús vereségei nyomán egyre szorultabb helyzetbe kerülő Porta Thökölyt tette meg sorozatos kudarcai bűnbakjává, s kiszolgáltatásával kívánt a Habsburgok kedvébe járni. Hiába látták be később tévedésüket, s kapta meg a selyemzsinórját Thököly elfogatásának értelmi szerzője, baklövésüket többé nem tudták jóvátenni: a kuruc seregek szétoszlottak, többségük immár Habsburg-zsoldban folytatva szolgálatát a török elleni harctereken.

R. Várkonyi Ágnes

Földrajzi adottságok, gazdasági értékek

Várad ostroma idején egy ismeretlen német író a hegyaljai bort félti.

Megosztott parasztság

  • 1660 után a Kraszna vármegyei jobbágyok új feladata a váradi pasa számára szolgálni; a szántás, kapálás kötelezettségén kívül tűzifát hordtak, és szekereket adtak 22 béressel.
  • Boldvai Márton székelyhídi kapitány 1664-ben jelenti Apafinak, hogy a bihari részeken a váradi pasa a dézsmálást nem engedi, mivel ezt a maga részére szedi.

Szabadalmas mezőváros – királyi város

fordult, és a hadjárások keresztútjává vált. A város háromfelé hajló politikája – akkor is odatámaszkodott a Habsburg császár hatalmához, amikor az erdélyi fejedelemnek tartozott hűséggel és a töröknek hódolt – a gyakorlatban már kevés védelmet nyújtott. Annál többet kellett háromfelé fizetnie és szolgálnia. A török szultánnak 1652-től hódolt adót fizetett, ez 1653-tól, különösen pedig Várad eleste után egyre növekedett. 1660-ban 100 ezer tallér lefizetése, több szekér posztó és élelem árán menekült meg a török pusztítástól. 1662-ben hosszú alkudozások után – a második hódolásnak is nevezett megállapodásban – évi 10 ezer tallér, egy összegben fizetett adóban egyezett ki a törökkel. Ily módon kedvezőbb helyzetbe került, mint a szultáni hatalom alatt élő bármelyik mezőváros, jóllehet ezzel korántsem tudta le minden tartozását. Az adó egy részével a váradi, másikkal az egri pasának tartozott, s a szolnoki pasának közmunkával kellett szolgálnia. Olyan kötelezettséggel építette és tartotta karban a szolnoki Tisza-hidat, hogy ha az a hadak és hadiszerek alatt megroskad, a bíró és még negyven vagy ötven ember fejével fizet érte. Szekérfuvar, palánkkaróhordás, számlálatlan élelmiszer és időnként 200–400 gyalogszeres munkás küldése a váradi és az egri vármunkákra – ugyancsak kötelessége volt. A szultántól költséges követjárásokkal kieszközölt oltalomlevelek pedig semmit sem használtak a pasák egyéb zsarolásaival szemben.

Városok, nyitott kapukkal

  • Várad eleste után Erdély nyugati határvédelmének központja Kolozsvár lett.
  • Kolozsvárt Várad eleste után véghellyé nyilvánítja a fejedelmi akarat, és a városi rendtartást katonaival cseréli fel, de a városi kommunitás kiharcolja, hogy a házat vásároló nemes kiváltságát vesztve köteles részt vállalni a polgárság terheiben.

Jobbágymozgalmak

1660 őszén, 1661 elején Zaránd, Szörény, Kraszna, Közép-Szolnok vármegye népe – amint a korábbiakban szó esett róla –, behódolni kényszerült a töröknek. Bihar, Szabolcs és Szatmár vármegye helységei, Várad új parancsnoka, Szinán pasa tűzzel-vassal pusztítást ígérő levelére, a szultán híveinek jelentették magukat, s ugyanakkor földesuraik ellen is készültek. Sok jobbágy menekült török földre a hódolt vármegyékkel határos területekről, sőt még Sáros vármegyéből is. Többségük azonban a helyén maradt, s a források egyhangú tanúsága szerint 1661-ben Északkelet-Magyarországon parasztfelkelés készülődött. A nemesek menekültek, védelemért könyörögtek, a Székelyhídon lakó jobbágyság állítólag egyhangúan megesküdött, hogy mindenkit ellenségüknek tekintenek, akit fegyverben találnak, legyen német vagy magyar. Bihar és a határos vármegyék parasztsága pedig megtagadta urainak az engedelmességet. A királyi Magyarország ellenségeinek, a töröknek a kezére jártak volna? Az északkelet-magyarországi parasztmozgalmak mélyebb indítékaikban éppen annak a védelmét szolgálták, ami a parasztság számára a megsemmisülés szélére jutott országból mint haza megmaradt: a család, a falu, a termelőmunka lehetőségének vagy a puszta élet átmentésének védelmét.

Ezen a vidéken állomásoztak, majd teleltek a császári csapatok, ide ütöttek be legtöbbször a török portyázók. Itt pusztított végig a II. Rákóczi György ellen induló, majd Váradot ostromló budai pasák serege, és erre vonultak Montecuccoli ezredei. Mindent kiéltek, elpusztítottak, felégették, az ellenszegülőket megkínozták vagy megölték.

Polgárok régi és új küzdőtereken

Erdélyben a polgárságot különösen súlyos veszteség érte, hogy Váradot megszállta a török. Nemcsak a gazdag kereskedőközpont, a puritán szellemű polgárok és értelmiségiek székhelye esett ki Váraddal az erdélyi városok láncolatából, hanem megsérült a katonai helyőrséggé nyilvánított Kolozsvár polgári státusa is.

A vitézlő rend

Érsekújvár és Várad vesztével kisebb várak tömegéből is kerülnek ki az országútra magyar vitézek.

Főurak és köznemesek

  • Az ismeretlenségből a régi főúri családok közé kerülők közül Teleki Mihály futotta be a legnagyobb ívű pályát. Apja még a szolgáló nemesek szerény lehetőségei között élt, porkoláb volt a jenői várban, majd a lovasok hadnagya lett Váradon. Sem nevet, vagyont, sem iskolázottságot nem kapott hazulról az ifjú Teleki Mihály. Különleges politikusi tehetségével, korszerű államkormányzási és gazdasági érzékével tört magának utat.
  • A végrendeletek tanúsága szerint előfordul már, hogy iskolákra és tanulmányokra tőkésített alapítványt tesznek, és igen gyakori, hogy kisebb-nagyobb összeget hagynak ilyen célra, mint például Király Zsófia, Gálffy György özvegye 1649-ben a váradi skólára, Gyulaffy Zsuzsanna, Liszty Ferenc özvegye a pozsonyi szegény diákok továbbtanulására, Révay Zsófia, Erdődy Bálint özvegye pedig a kőszegi iskolára hagy nagyobb összegeket.

Makkai László

Balkáni menekültek és hódítók

Míg a Dunántúlon a tömeges délszláv betelepülés – a királyi területen a török elől menekülő horvátok, a török megszállta részeken a hódítókat kísérő szerb, vlach és bosnyák „rácok” révén – csak Mohács után vált jelentőssé, viszont a 16. század végére az őslakosság jelentős részét az erdőkbe és az árterekre szorítva, a magyar néptömböt át- meg átszőtte, addig ez a bevándorlás az Alföld déli részén száz évvel korábban kezdődött, s a magyar néptömböt már Mohács előtt felnyomta a BajaSzabadkaArad-vonalig, később azonban tartósan nem hatolt bele, és nem lazította fel. Ez a különbség még a 20. század eleji néprajzi térképen is tükröződött: a Dunántúl etnikai tarkasága a török kor öröksége, míg a VácBajaAradNagyváradSzatmárnémetiBeregszászSátoraljaújhelyKassaRozsnyóBalassagyarmatPozsonyVác pontok által határolt magyarlakta területnek, nagyjából a Nagy- és Kisalföldnek a peremvidékekre is kiterjedő (a 18. századi eredetű szlovák szigeteket leszámítva), majdnem teljes etnikai bontatlansága a török korban is megőrzött középkori állapot öröksége.

Az alföldi gazdálkodási hagyományok népességmegtartó ereje

Környezték az Alföldet jeles búzatermő vidékek, mint például a Tápió völgye, beléje nyomultak szőlőtermő „hegyalják”, a gyöngyösvisontai, miskolctapolcai, érmelléki, váradi, aradi borvidékek.

A magyarság önvédelme

Ha Várad eleste 1660-ban újabb megpróbáltatásokat hozott is az Alföld magyar népére, az gazdasági érdekeit és etnikai identitását a töröktől való felszabadulásáig elszántan védelmezte.

Magyarok, románok, szászok Erdélyben

Várad, Jenő, Lugos, Karánsebes várainak és vidéküknek török kézre jutása jelentős magyar néptömeget kényszerített menekülésre, főleg a királyi Magyarország felé.

Nyomdák és könyvtárak

A reformátusok előretörését a debreceni nyomda mellett a Németújváron, majd Pápán 1610–1632 közt működő vándorműhelyen kívül három új, közvetlenül az erdélyi fejedelmek által támogatott nyomda alapítása jelzi: a gyulafehérvári (1623–1658), a váradi (1640–1660) és a sárospataki (1651–1671). Az Erdélyt sújtó katasztrófát viszont a váradi nyomdának 1660-ban, Kolozsvárra, onnan egy időre Nagyszebenbe, majd vissza Kolozsvárra, a gyulafehérvárinak 1673-ban ugyancsak Kolozsvárra, a sárospatakinak pedig 1671-ben Debrecenbe való menekítése követte.

Iskola és értelmiség

Az uradalmak gazdasági vezetését ellátó udvarbírók viszonylag előkelő helyet foglaltak el az írástudók rétegében, nagy részük kisnemes volt, például – egy váradi polgár kivételével – I. Rákóczi György uradalmainak 57 ismert udvarbírója.

Protestáns kollégiumok

A Tiszántúlnak sokáig nem Debrecenben, hanem Váradon volt a legjelentősebb református főiskolája. I. Rákóczi György 1636-ban a város által tartott tanár mellett még kettőnek a fizetését vállalta, s ezzel a váradi iskolát a sárospataki rangjára emelte. 1638-ban, Tolnai sárospataki működésével egy időben, itt is bevezették a puritán pedagógiai reformokat, amelyek mellett az iskola, minden üldöztetést vállalva, végig kitartott, Itt használták Magyarországon legkorábban Comenius és Ramus tankönyveit, 1643-tól kezdve már magyar fordításokban is, itt jelent meg először Amesius magyarul (1651), és innen ismerjük a legkorábbi protestáns iskolai színjátszási gyakorlatot. 1652-től kezdve a váradi iskola, állandóan három tanárral, a puritán szellemű oktatásnak olyan központjává vált, hogy Apáczai gyulafehérvári beköszöntőjében egyenesen felhívta a figyelmet „szervezetének nagyszerűségére”.[8] Az ötvenes évek végén itt tanított Mártonfalvi Tóth György, utrechti teológiai doktor, már diákkorában Ramus kritikai kiadója és lelkes követője, Apáczai filozófiai örökségének folytatója. A Comeniusnak Sárospatakról, Apáczainak Gyulafehérvárról való távozása utáni években kétségkívül Várad volt a magyarországi református iskolázás legszilárdabb, s következetes puritán és karteziánus szellemével egyben leghaladóbb központja. 1660-ban azonban a török a várat és a várost elfoglalta, s az iskola megszűnt. Diákjainak nagy része Mártonfalvi vezetésével Debrecenbe költözött.

A váradi iskolával egyesülve Debrecen a 17. század második felében hovatovább a legfőbb református főiskola lett, mert az erdélyiek nehezen beverték ki a háborús pusztításokat, a sárospataki pedig – mint láttuk – bujdosásra kényszerült. A korábban is jó nevű, de egy tanárral működő debreceni iskola 1626-ban Bethlen Gábortól egy második, Apafi Mihálytól pedig egy harmadik olyan tanszék felállítására kapott anyagi segítséget, amely filozófiai és teológiai oktatást szolgált. A puritán szellem korán jelentkezett Debrecenben, de az első valóban nagy tudású puritán professzor, aki külföldi doktorátussal is dicsekedhetett, a sokoldalú, héber, magyar és angol nyelvtant szerkesztő, Bibliát fordító, csillagászati és orvosi értekezéseket, prédikációk és hitviták hosszú sorát író Komáromi Csipkés György volt, aki 1653 és 1659 között tanított itt. Mikor a város első prédikátora lett, az ő helyébe lépett a Váradról jövő Mártonfalvi, aki 1671-ben méltó kollégát kapott a kitűnő karteziánus fizikus, Szilágyi Tönkő Márton személyében, s együttesüket 1679-ben Lisznyai Kovács Pál egészítette ki.

Filozófiai modernizmus

Apáczai művelődéstörténeti jelentősége nem merül ki abban, hogy elsőként képviselte nálunk a „modern” ember világnézetét. Eszméi elszigeteltek maradhattak volna, ha nem építi be azokat az iskolai oktatásba, amelyen keresztül szélesen terjedhettek, hathattak. A karteziánus világképet propagáló Magyar Encyclopaedia (1653) lett a 17. század második felében a református főiskolák fizikatanításának vezérfonala, sőt már Apáczai gyulafehérvári és kolozsvári tanársága idején, azaz 1660 előtt tőle többé-kevésbé függetlenül máshol is tanítottak karteziánus természetfilozófiát, például Enyedi Sámuel Váradon, Komáromi Csipkés György Debrecenben. A török által elfoglalt Váradról Mártonfalvi Debrecenbe, Enyedi Sámuel az ugyancsak elpusztult gyulafehérvári akadémia helyett alapított nagyenyedi kollégiumba ment, mindketten a karteziánus fizikát vitték magukkal.

A nép nemzete és hazája

A protestáns prédikátorok, mint láttuk, a 17. század első felében is felemelték szavukat a jobbágyság elnyomatása ellen, a puritanizmus pedig ezt a parasztvédelmet hovatovább antifeudális irányba élezte ki: Mártonfalvi Tóth György, a Váradról debreceni professzorságra került székely ivadék először ítéli el nyomtatásban Magyarországon nemcsak a jobbágyok elnyomatását, hanem magát a jobbágyrendszert is: „Bűnt követnek el a földesurak, a hatalmasok, akik háborún kívül is a szegényeket, a velük egy népből valókat vagy jövevényeket, akik az ő falvaikban, helyeiken laknak vagy tartózkodnak, vérszopók módjára elfogják s_ foglyokká, rabszolgákká, jobbágyokká teszik.”[9]

Irodalmi stílusok és műfajok

A 17. század derekán a verses elbeszélések rendkívül népszerűvé váltak. A főúri költők közül a gyilkossággal és szodómiával vádolt, végül is hamispénz-verésért lefejezett Liszty László írt Magyar Márs (1653) címen a mohácsi vészről egy eposznak szánt és Zrínyi hatására barokk elemekkel díszített verses elbeszélést, amely azonban éppen úgy nem egyéb, mint barokkosított históriás ének, akárcsak az egy évtizeddel később, mint már említettük, alighanem Báthori Zsófia udvarában keletkezett, úgynevezett Rákóczi-eposz. Ez utóbbi már egykorú eseményt örökít meg, akárcsak az eredetileg kimondottan publicisztikai célt szolgáló históriás ének. Ilyenek minden barokk stílusdíszítmény nélkül is sűrűn keletkeztek, főleg az ország protestáns vidékein, s a 17. század második felében is (II. Rákóczi György moldvai hadjáratáról, Erdély pusztulásáról, Rákóczi László szerencsétlen végű váradi kalandjáról, Czeglédi István kassai prédikátor haláláról, Debrecen császári megsarcoltatásáról stb.).

Reneszánsz és barokk képzőművészet

Nálunk ritka példája az ugyancsak toszkán eredetű, centrális várpalotának a Bethlen Gábor veronai építésze, Giacomo Resti által emelt ötszögű lakóépület Váradon, amely a várfalak vonalához illeszkedik.

Életmód és életstílus

Jelentős ötvösközpont volt Várad, Kassa, de a Felvidék minden nagyobb városa is. Ezekben, valamint a nagyszebeni Sebastian Hann ötvösművészetéről messze földön híressé vált erdélyi szász városokban kezdett először, délnémet hatás alatt, a vésést és lapos trébelést kedvelő magyarországi reneszánsz alapstílus egyre plasztikusabb domborításokkal és szeszélyesebb formákkal barokk vonásokat felvenni.

R. Várkonyi Ágnes

Hadseregek és haditervek

Stratégiailag két lehetséges eljárás kínálkozott. Az egyik, amit 1661–1664-ben Zrínyi és szövetségesei fejtettek ki és érvényesítettek, s amit a katonai szempontokat átfogóan látó hadvezérek most is szorgalmaztak. Ezek szerint három ponton kell támadást indítani, de a döntő csatát Magyarország déli határán kell az oszmán hadsereggel megvívni, Ha megsemmisítik az eszéki hidat, ha elvágják az utánpótlási vonalat, s megverik a nagyvezír haderejét, akkor az ország belsejében a török várak és a török helyőrségek előbb-utóbb megadják magjukat. Ezért helyezte Zrínyi a támadás fő súlypontját a Dráva menti déli határra a három támadási irány közül; miközben Buda körzetében és Erdély határán – Várad térségében – a török erejét megosztó harcokat kezdeményezett.


Lipót császár elég későn, 1685. június 28-án adott engedélyt a vár megvívására. Lotharingiai Károly a 43 ezer főnyi fősereggel július közepén vette körül a várat. Érsekújvár 3 ezer főnyi védőjének parancsnoka, Haszán pasa a szövetségesek megadást követelő felszólítására kijelentette, hogy Érsekújvár kulcsa Budán van. Közben pedig – mivel Leslie tábornok kísérlete, hogy elfoglalja az eszéki hidat, kudarcba fulladt – Sejtan Ibrahim szeraszkier 40 ezer főnyi felmentő sereggel átkelt a Dráván, s Budára tartott, hogy a váradi, egri, temesvári pasákkal egyesülve felmentse Érsekújvárt. Lotharingiai Károly széles körű biztosítással és nagy technikai előkészítéssel kezdte meg a vár ostromát. Hetekig tartott, amíg a hadmérnökök vezetésével és több ezer ember munkájával a 3 párhuzamos ostromárkot, ezenkívül a 36 ostromágyú és 18 mozsárágyú felállítására alkalmas redout-kat kiépítették. Lecsapolták a várárok vizét, rőzsegátakat emeltek, aknákat fúrtak, majd körsáncot (circumvallatio) építettek. A védők többször kicsaptak, felgyújtották a rőzsegátakat, szétverték az erődöket. Várvíváshoz már nem elég az egyéni bátorság, már főleg haditechnikára volt szükség. Mindenekelőtt nagy anyagmennyiségekre: vasra, fára, mázsaszámra felhasználható lőporra, illetve nehéztüzérségre, aknásztudományra és kivált munkára. Torricelli a század közepe táján megpróbálta Galileinek a szabadesésről szóló törvényét az ágyúk és mozsarak golyópályájára alkalmazni, de még nem ismerték a közegellenállás törvényét. A lőtávolságot, a becsapódási pontokat tehát még nem tudták mérni, az ágyúkat próbalövésekkel állították be.

Augusztus elejére a szövetségesek nehéz helyzetbe kerültek Érsekújvár alatt, mert a török felmentő sereg egy része ostrom alá vette a Bottyán János kapitány védelmére bízott Esztergomot, más része pedig a Vácnál felvert hídon Érsekújvár alá került. A Haditanács javasolta: hagyják veszni Esztergomot. Badeni Lajos viszont kijelentette, hogy Esztergommal együtt Érsekújvárról is le kell mondaniok. Lotharingiai Károly herceg Badeni Lajos javaslatát fogadta el, s a szövetséges haderő zömével, mintegy 40 ezer főnyi haderővel elindult Esztergom felmentésére. Ibrahim erre Esztergom alól – egyesített seregével – a szövetséges haderő elé vonult. Nyergesújfalu határában augusztus 15-én csapott össze a két hadsereg: az öldöklő csata sorsát Batthyány Ádám, Czobor Ádám és Monasterly rác kapitány lovasrohama, valamint az döntötte el, hogy Bottyán János kapitány Esztergom védőivel a döntő pillanatban hátba támadta a török sereget. Ezután, 1685. augusztus 19-én a szövetséges csapatok bevették Érsekújvárt: kiesett a török hatalom magyarországi védelmi rendszerének legfontosabb láncszeme.

Konstantinápolyban forrongott a nép, a janicsárok lázadással fenyegetőztek; a Porta szorult helyzetében mindent elkövetett, hogy békét kössön. Amint Érsekújvár tornyairól lezuhant a félhold, Abdurrahman, az újonnan kinevezett budai pasa tudatta a Haditanács elnökével, Badeni Hermannal: kész közreműködni, hogy a szegény keresztény alattvalók nyugalmát helyreállítsák. Ibrahim szeraszkier pedig úgy értesülvén, hogy Thököly a béke akadálya, a nagyváradi pasával elfogatta, és vasra verve táborába küldette a „kuruc királyt”.

Hadszíntér és hátország

Debrecen 1683–1685 között a váradi pasának, Apafinak és Thököly katonáinak felváltva vagy egyszerre szolgáltatott kenyeret, vágómarhát, szekeret, bort, abrakot, tölgyfa gerendákat és vasat.

Erdély és a nemzetközi szövetség

  • Valószínűleg Ubrisi buzgólkodásának eredménye, hogy Váradon 1686. január 3-án kelt, Thököly aláírású levelek szólították fegyverbe az egykori híveket.
  • Caprara a Várad elővárának tekinthető Szentjobb alá vonult, s a török őrség háromnapi ostrom után feladta a várat. Lipót császár pedig 1685. szeptember 17-én kelt elhatározásáról tudósította a fejedelemséget: a császári és királyi csapatok egy részét Erdélyben szándékozik teleltetni.

Eszmék harca

  • 1685 őszén viszont már vásári komédiások mutatják be a német fejedelemségek városaiban Thököly tragédiáját, és a váradi elfogatási jelenetek képei alatt primitív rigmus foglalja össze előre a végső tanulságot: „ki törökben bízik,/az jól sose járhat”.[10]
  • Rákóczi Erzsébet alapítványt létesít apja, a váradi támadáson a török ellen harcolva elesett Rákóczi László emlékére.

Wellmann Imre

A visszafoglaló háború megpróbáltatásai

Ráadásul a keresztény sereg nem egységes frontban gördült előre, nem úgy, hogy a mögöttes részek már teljes biztonságban tudhatták volna magukat. Ha a dél felé való előnyomulást egy-egy keletre vagy nyugatra fekvő erősség ostroma feltartóztatta volna, egyelőre inkább lemondtak ezek elfoglalásáról. Így aztán Egerben és Székesfehérváron még ott ült a török, midőn Pétervárad már keresztény kézre került, sőt a hadműveletek már mélyen Szerbiában folytak, de Kanizsának, Váradnak, Gyulának még esztendőkig várnia kellett szabadítóra. S addig a török helyőrségek, ki-kicsapva, irgalmatlanul kicsikarták a környék lakosságától, amire szükségük volt, sőt bosszúból pusztították is, ha az nem őket, hanem az ellenséget látta el élelemmel.

R. Várkonyi Ágnes

A balkáni hadjárat

1689 elején Magyarország az évszázad – területi kiterjedését tekintve – addigi legnagyobb háborújának egyik fókuszába került. Írországtól a Dnyeperig, a Rajnától a Fekete-tengerig mindenütt szóltak a fegyverek. A szövetséges csapatok átlépték már a Száva–Tisza–Al-Duna-vonalat, és a Balkán belsejében ezrek és ezrek emeltek fegyvert a török ellen. — De Magyarország közepén még török kézen vannak fontos várak és városok, a Körösök, a Maros és a Temes vidéke még az oszmán hatalom területe. A török hadszíntér mélysége szinte átfoghatatlan: Kanizsától Albániáig, Váradtól és Gyulától az Al-Dunáig húzódik.

Erdély: Diploma Leopoldinum

Váradon még a török volt az úr, a kis ország az oszmán hatalom harapófogójában élt, és a Szent Liga tagjai körében a fejedelemség jövőjéről is megoszlott a vélemény.

Az adórendszer, a magyar haderő felszámolása és a valláspolitika

Az egységes és működőképes adórendszer kialakulását akadályozta továbbá, hogy több társadalmi csoport vagy réteg teljes vagy részleges adómentességi kiváltságot nyert. Így kaptak Lipót császárnak a Magyar Kancellária útján kiadott levele szerint az ország különböző területein, Buda, Eger, Várad, Komárom, Győr környékén, főleg pedig a Duna–Tisza közén megtelepedett rác és délszláv lakosok vallási és kormányzati különállásuk mellett adómentességet.

Változások a városfalak mögött

Pálffy János Bécsben, Pozsonyban és Pesten, Erdődy György Pozsonyban és Váradon tart házat, a Rákóczi család Bécsben, Kassán és Eperjesen szépséges rezidenciát; Koháry István, Sőtér Ferenc 1686 után Pesten építkezik.

Örökös jobbágyok és szabadmenetelűek

A volt hódoltsági sáv mentén Csáktornyától Váradig ívelő, eléggé mélyen tagolt területen és a Dráva mentén katonai szolgálat fejében részleges szabadságokkal és kiváltságokkal rendelkező, különböző státusú parasztok éltek.

A Határőrvidék katonaparasztsága

A Határőrvidék katonaparaszti társadalma a 18. század első éveire kezdett világos körvonalakat ölteni. Adó- és robotmentes, szabad földhasználat fejében a határ menti palánkok, sáncok, őrhelyek (csárdákok) szolgálatát látta el, s a nagyobb katonai központok – Szeged, Arad, Várad – gyorsan mozgósítható fegyveres erejét adta. A mintegy 20 ezer fő körüli népesség földművelésből és állattenyésztésből élt, és a Határőrvidék területén vámmentesen kereskedett.

A hegyaljai felkeléstől a karlócai békéig

Hegyalja népe nemcsak Selmecen napszámoskodott, szállított kenyeret Váradra, sót Újhelyre, Zólyomba, hanem borral szekerezett Lengyelországba, gabonával Erdélybe, Máramarosba, onnan sóval az Alföldre.

A népi kurucság mozgalmai (1702–1703)

Esze Tamás, a vállalkozó mezővárosi jobbágy széles látókörű, kiváló politikai tehetséggel rendelkező típusát testesítette meg. A hegyaljai felkelés után, kiszabadulván a tömlöcből, sókereskedésből élt. Tiszaújlakról Debrecenbe szállított sót az ottani kereskedőtársaságnak, a „debreceni sósok”-nak, majd amikor a tiszaújlaki sótisztek tiltott sókereskedés miatt minden marháját elhajtották, kiállt a hegyekbe a bujdosók közé. 1702 őszén társaival megtámadta az újlaki sóházat és pénztárát elvitte. A császár elfogatóparancsot adott ki ellene, de nem tudták kézre keríteni. Közben a hegyaljai felkelés után sokáig a váradi börtönben raboskodó Kis Albert is csatlakozott hozzá.

Diplomácia és hadsereg

A Magyarországon harcoló császári fősereg a szabadságharc első felében 5–15 ezer fő között mozgott. Emellett azonban Erdélyben 8–10 ezer főnyi haderő állomásozott, a rác határőrvidékről mintegy 20 ezer fegyveres volt bevethető, a mindvégig császári kézben lévő várak: Buda, Győr, Komárom, Lipótvár, Nagyvárad helyőrségei együttesen ugyancsak több ezer főt tettek ki.

Az aulikus magyar rendek és a pozsonyi országgyűlés

A katonai helyzet is hozzájárult, hogy József császár a rendi alkotmányt tárgyalásokkal átmenteni szorgalmazó főurak javaslatát fogadta el. E csoport tekintélyét különösen megnövelték az udvarnak nyújtott kölcsönök. Szirmay István ezer, Erdődy György országbíró 3 ezer forinttal, mások kisebb-nagyobb hitelekkel, alapítványokkal segítették ki a kincstárt. A csoport feje, Esterházy Pál nádor 1707 nyarán még a rendi ideológia fegyverzetében nyilvánította semmisnek a detronizációt, az új politikára azonban már keresztfia, Csáky Imre alkancellár, váradi püspök és Bihar vármegyei főispán fogta össze az aulikus magyar főurakat, akik elérték, hogy a császár országgyűlést hirdessen Pozsonyba.

Intézmények, iskolák, nyomdák, könyvtárak

Erdélyben Apafi Mihály fejedelem az államkincstárra szállott váradi nyomda felszerelését a kolozsvári és a nagyenyedi kollégiumnak adományozta, majd a fehérvári nyomda felszerelését is a két kollégium között osztotta meg azzal a céllal, hogy az iskolákat megerősítse.

Ember Győző

A kerületi táblák

A szűkebb Magyarország négy kerületének megfelelően 1724-ben négy kerületi tábla kezdte meg működését. A dunáninneni kerületi tábla székhelye Nagyszombat lett, a dunántúlié Kőszeg, a tiszáninnenié Eperjes, a tiszántúlié Nagyvárad, ahonnan azonban már 1725-ben Debrecenbe helyezték át.

Vörös Károly

Konfliktusok az életmód jegyében

Nem indokolatlan a jó tanács a világlátásra, mikor tudjuk, hogy Gyulai Ferenc gróf édesanyja Erdélyből kiindulva éppúgy nem jutott túl Debrecenen, mint az alispánságot is viselt jómódú birtokos nemes Rettegi György sem volt nyugatabbra Szatmárnál, Debrecennél, Váradnál, sőt, Erdélyben sem igen lépett túl szűkebb dobokai pátriájának határán.

Kosáry Domokos

Katolikus expanzió

Vagy Csáky Imre gróf (1672–1732), bíboros, nagyváradi püspök, kalocsai érsek, Szepes, Bács és Bihar megyék főispánja, aki – a kormányzat tanácsadójaként – többet forgolódott Bécsben vagy Pozsonyban, mint Nagyváradon, valamint öccse és utóda, Csáky Miklós gróf, aki 1737-ben a birtokszervezést és építkezést tényleg elkezdte Nagyváradon, majd folytatta Kalocsán, míg végre az esztergomi érseki székbe került (1745).

Görögkeletiek és unitusok

A bécsi udvar jó ideig azt az álláspontot foglalta el, hogy az unió az egész románságra kiterjedt, tehát román ortodoxok nincsenek. Kivéve persze a történeti Erdélyen kívül, így a bihari részeken. Itt viszont a románok a szerb ortodox egyház fennhatósága alá kerültek, amellyel szemben a nagyváradi magyar püspökök igyekeztek a román unitus egyházi szervezetet megszilárdítani, eleinte igen változó, az 1730-as évek végétől már nagyobb sikerrel.

Ének, zene

Az Esterházy család más tagjai Pozsonyban, a cseklészi kastélyban, utóbb Tatán, Csákváron, Pápán, az Illésházyak pedig Trencsénben gondoskodtak rezidenciális zenéről. De hasonlóan jártak el a nagyrészt ugyancsak főnemesi származású katolikus főpapok is, püspöki székhelyeken, mezővárosokban. Így volt ez Nyitrán, gróf Barkóczy Ferenc püspök jóvoltából Egerben vagy például Nagyváradon, ahol gróf Forgách Pál püspök idején mint templomi karnagy Haydn testvére, Michael működött.

Képzőművészet

Nagyváradon a püspöki palota építését 1762-ben kezdte el F. A. Hillebrandt.

H. Balázs Éva

A vármegye felszámolása. A kerületi bürokrácia.

Haladjunk sorjában a megyecsoportokból álló kerületeken, a központ, a kinevezett biztos és az alája rendelt „volt” megyék megjelölésével:

A beosztás bizonyítja, József jó érzékkel csoportosított, és az összekényszerített megyék a továbbiakban kénytelen-kelletlen együtt is működtek, többek között az uralkodó ellen kibontakozó ellenállásban. Talán csak a dél-dunántúli és horvátországi megyékről nem mondható el ez ilyen határozottan.

1785 óta, röpiratokkal kezdődően a mai napig megjelenő történeti munkákig a jozefinus rendszer magyarországi jellemzésénél a kerületi beosztás, a komisszáriusi vezetés kiemelt tárgyalást és elmarasztalást is kap. 1785-ben Grossinger írta meg Valószerűtlenségek címen ötven pontba sűrített pamfletjét, amely Freiburg megjelöléssel németül jelent meg Pozsonyban. Az emlegetett francia követ már április 19-én – frissen-gyorsan – franciára fordíttatva elküldte a versailles-i kabinetnek. Az aktualitásokkal teletűzdelt szövegben a 19. pont az uralkodót s az új méltóságot elfogadó magas hivatalnokokat egyaránt támadja. Refrénszerűen leszögezi: „Valószínűtlen, hogy az az úr, aki hűtlen hazájához, hű legyen uralkodójához, ha nem fűződik ehhez személyes érdeke. Nem, nem lesz hűséges, ha más oldalról nagyobb hasznot remélhet…”[11]

Az uralkodó instrukcióval látta el a kiválasztottakat. Ezek egyáltalán nem a kötelességek frázisszerű ismertetéséből álltak. Az uralkodó igazán nem rögtönzött. A tíz instrukció teljes terepismeretről tanúskodik, arról, hogy II. József végiggondolta az ország sorsát, a tennivalókat. A pamfletírót idézve persze „valószerűtlennek” tűnik, hogy az instrukciók teljesen saját tapasztalatain nyugodhattak. Marczali lenyűgözve olvasta őket, Hajdu Lajos is nagy fontosságot tulajdonít nekik. Minden bizonnyal az instrukciók nagyon közrejátszottak abban, hogy azok, akik a nehéz hivatalt elvállalták, erejük végső megfeszítésével igyekeztek – az egyébként teljesíthetetlen – feladatnak eleget tenni. El lehet és el kell ismerni József bámulatos áttekintését, jó szándékát, sőt földrajzi érzékét, mindazonáltal itt, ezekben az utasításokban már kórtünetszerűen tetten érhető az az utópisztikus tervkialakítás, melyet irrealitása eleve elvetélésre ítélt. A szakirodalom igen indokoltan sajnálkozik afölött, hogy a kitűnő magyar államférfiak és II. József – ebben és sok más kérdésben – nem tudtak együtt dolgozni. De tegyük hozzá: ezt elmondhatni az osztrák államférfiakról is.

A királyi biztosok viszonylag magas fizetést kaptak – átlag évi 6 ezer forintot. A régi főispánok összegezett 66 545 forint fizetésével szemben mégsem mutatkozott megtakarítás, a „személyzet” is fizetést húzott, a teljes költségvetés ily módon 90 500 forintot tett ki. A magyar társadalomban újdonság volt a kinevezett hivatalnokká vedlett alispán, aki állandóan székhelyén vagy megyéjében tartózkodott. A járások élén az alispántól függő szolgabírák álltak. Az alispán 1200–1500 forint fizetéséhez képest 500 forint járandóságuk, a kisebb terhelést tekintve, viszonylag magasnak mondható. Az 1786. évi júniusi körirat szabályozta az alispán tevékenyéségét: utasításokat a biztostól kap, tetteiért annak mint felettesének fele, hivatali működéséről naplót vezet, s kéthetenként felettesének megküldi. Ugyanez a circulare közli a hírt: teljesen megszűnt a megyei önkormányzat, tanácskozó, gyakran vitatkozó lehetőségével együtt. Tilosak a generális és partikuláris gyűlések, kongregációk. Ilyet csak országgyűlési követválasztásra hívhatnak össze – de országgyűlés, ez most már nyilvánvaló, József uralma alatt aligha lesz. A megyei íratok évszázados Nos Ünniverstas szövegkezdése tilos, tilos a régi címerek és pecsétek használata is. A megye csak része a kerületnek, kerület az országnak, használják tehát az országcímert, körirattal tüntetve fel a megye nevét. A szabályozás tartalmát még világosabbá teszi egy 1787. február 7-én kibocsátott rendelet, mely az ügymenet gyorsítása kapcsán a megyei tisztviselőket utasítja, ne csak a hazai normaliákat (konkrét esetek kapcsán elvi döntéseket tartalmazó iratokat), hanem a birodalmiakat is tanulmányozzák.

A nagy átszervezés Erdélyben megszüntette a székely szász székek önállóságát, és egész Erdélyt három kerületre, azon belül tizenegy megyére osztotta. Megszűnt a hajdúvárosok autonómiája – Szabolcs megyéhez, vagyis a nagyváradi kerülethez kerültek, a jászok és kunok főkapitánya immár nem a nádor, hanem a pesti biztosnak alárendelt alispán. Megszűnt a szabad királyi városok privilegizált helyzete. A városok a nagy átrendezés előtt közigazgatási ügyekben a Helytartótanácshoz, gazdasági ügyekben a Kamarához tartoztak. Ezentúl úgy tekintették őket, mint a megfelelő megye egyik járását, s annak alispánja alá kerültek. A királyi biztos nevezte ki a város bíráját (600 forint fizetéssel), a többi tisztséget felülről kijelölt személyekkel tölthetik be. De tevékenységüket messzemenően szabályozza a Helytartótanács városi ügyosztálya, mely pontos számadásokat követel és 1788-tól a céhek ügyeit is átveszi. Említésre érdemes, hogy a magyarországi városokat négy kategóriába sorolták, az elsőbe került Buda, Pest, Debrecen, Kassa, Körmöcbánya, Sopron, Pozsony, Selmecbánya és Szeged.

Ezek a tények. Szükséges azonban a tények mögé is nézni, s az uralkodó és a felvilágosult magas bürokrácia álláspontját szembesíteni.

A kormányzati koncepcióból törvényszerűen adódott az új adminisztratív szerkezet, de azok, akik szinte áldozatként ebben szerepet vállaltak, kezdettől fogva nehéz helyzetbe kerültek. Az, hogy bizalmi feladatuk fájdalmas veszteségeket okozott megyék, testületek, mondhatnók: az egész politikai vezető réteg életében, az előzőkből már kitűnt. A megye degradálódott, amikor éppen saját határán túl, saját anyagi érdekein túl kezdett gondolkodni. Pedig hagyományőrző szerepe nemcsak a privilégiumok védelmét szolgálta. Az otromba maradiság ugrásra kész, rugalmas tennivágyással is párosult, hiszen díjtalan gyakornokként már ott dolgoztak az apparátusban a jozefinus vagy pontosabban felvilágosult elvek ifjú hívei.

Hiba volt az adott társadalmi szerkezetet ellenérzéssel kezelni, de az ellenérzést királyi határozatban kinyilvánítani még annál is több. „Tulajdonképpen mi is egy megye – kérdezi József. – … A megye egy kis része a királyságnak… Ez a rész azonban az irányítást kizárólag csak az egésztől kaphatja. Szörnyű alkotmány lenne az (és a magyar eddig részben ebben tűnt ki), amely valamennyi ilyen részt külön provinciának tekintene és megengedné, hogy… véleményt formáljon, megfontolásokkal éljen, előterjesztéseket, tiltakozásokat tegyen és halogatása miatt a végrehajtás késedelmet szenvedjen, akkor, amikor csak az engedelmesség és az utasítások végrehajtása a kötelességük…”[12] A már ismertetett, a kerületekkel kapcsolatos elvi deklarációk után az uralkodó azzal zárja éppenséggel nem kegyes sorait, hogy „mellékelem a Német Tartományok kerületi hatóságai munkájának megkönnyítése érdekében kiadott hivatali szabályzatot…”[13]

A Kancellária a kiábrándító uralkodói állásfoglalás ismeretében sem adta fel igyekezetét. Ennek köszönhető, hogy a sérelmes leiratot követő évben, 1787-ben, a nehézségek teljes tudatában kidolgozták a sémát, mely szerint a kerületi főispánnak – József szerint „hun módra”[14] kényszerítették ki a kerületi biztosnak ezt a politikai közvéleményben még elfogadható elnevezését – jelentéseit el kellett készítenie. Nem tarthatott fenn hivatalt, apparátust, és a titkáron kívül alig rendelkezett segéderővel, így az alispánokra hárított tájékozódó munka ellenére is iszonyú feladatot vállalt és teljesített. (Tehát meg kell érteni azokat is – elsősorban Széchényi Ferencet –, akik a megbízatásról betegségre hivatkozva leköszöntek.) A kancelláriai séma, a jelentésvázlat szempontjainak korszerűségével túlmutat József igényein, s mindenképpen túllép azokon rendszerességével. A vázlat, amelyhez a kerületi főispánok valóban tartották is magukat, nagyon modern volt, és ugyanezt tételezte fel a címzettekről és „adatnyújtókról”. És valóban a Helytartótanács megyei ügyosztályán őrzött eredeti (nem a kancelláriának felküldött) jelentések magas európai szintről tanúskodnak.

Ne csodálkozzunk, hogy Teleki Sámuel, aki Bernoulli-tanítvány volt, szakszerűen tett eleget a statisztikai, demográfiai, szinte kérdőíves megoldással dolgozó „feladatlapnak”. Teleki optimizmussal vágott neki a súlyos munkának. Remélte, hogy „bővebb alkalmatosságot nyer” hazája szolgálatára és a „Köz Jónak” előmozdítására… „Kivá1tképpen való nagy bizodalmamat helyeztetem azért a T.-N. Statusoknak és a Köz Jónak előmozdítására összevetett vállakkal, velem együtt való munkálkodásokban…”[15] Bízott tehát a rendi segítségben, és figyelembe véve saját és utódja munkáját, mintha nem is ok nélkül tette volna. Rövid ideig állt az irdatlan terület élén, alkancellári kinevezése után Haller József vette át munkáját.

Prónay László végig győzte a terhet. Besztercebányáról keltezte az 1788-as évről 91 oldalas jelentését, melyet már a kancelláriai utasítás jegyében készített. (Ha majd egyszer kiadjuk ezeket a jelentéseket, akkor érthetővé válik, miért nyilatkozott Schwartner Márton olyan tisztelettel a biztosok munkálatairól, amelyeket röviden „földrajzi-statisztikai elemzések”-nek[16] nevezett.) Címük valóban Topographisch-statistische Schilderung, de nem statisztikai adatokkal, hanem az utasításnak megfelelően a vallásüggyel indítanak. A séma szerint a következő témákról kell számot adni: 1. Vallásügy (ezen belül a tolerancia és az erkölcs kérdése); 2. Oktatásügy; 3. A lakosság számadatai; 4. Rendészet; 5. Közbiztonság; 6. Adózás; 7. Úrbér; 8. Gazdasági ügyek; 9. Az infrastruktúra (út, vízszabályozás, épületek); 10. Kereskedelem. A jelentés második fő része az ügyintézés problémáit adja elő hat pontban: Vajon a komisszárius kerületét, az alispánok megyéiket, a szolgabírák járásaikat beutazzák-e? Melyek az ügyintézés lehetséges egyszerűsítésének módozatai? Milyen a német nyelv helyzete? A tisztviselők alkalmassága? Melyek a saját munkájában felmerülő problémák?

A besztercebányai, a nagyváradi, de a többi kerület jelentése is páratlan történeti értékkel bír.

Kosáry Domokos

Más hazai népek és a felvilágosodás

Most, időszakunk végén, a nemzeti öntudattal bíró egyházi és világi felvilágosult értelmiség, a bécsi, balázsfalvai, nagyváradi központ, néhány polgár és nemes, a határőrség tisztjei körében érlelődtek azok a politikai eszmék, amelyek utóbb, 1791-ben a Supplex Libellusban nyertek megfogalmazást.

A jozefinizmus és a katolikus egyház

Ehhez járult két görög katolikus püspökség alapítása Munkácson, illetve Nagyváradon.

Népiskolák

A második unitus román mintaiskola 1784-ben Nagyváradon létesült.

Az antifeudális reformizmus és az irodalom

A személyes líra terén, amelynek e korban még oly kevés megszólaltatója volt, a legtöbb újat a szegény nemes értelmiségi Szentjóbi Szabó László (1767–1795) ígérte, aki II. József alatt a nagyváradi nemzeti iskola tanítója lett, ekkor került Kazinczy és Gessner hatása alá, és aki a jozefin rendszer bukásakor állását, majd a jakobinus mozgalom elnyomásakor életét vesztette el.

Zene és ének

Patachich Ádám püspök 1764–1769 között Nagyváradon tartott zenekart Karl Ditters (Dittersdorf) vezetésével, akinek olasz daljátékai és német operái utóbb nálunk is népszerűvé váltak.

Képzőművészet

Az első lépés új, nagy székesegyházak építése volt, amely rendszerint évtizedeken át tartott. A nagyváradit egy negyedszázad után most fejezte be Franz Anton Hillebrandt.

Benda Kálmán

A magyar nemesi mozgalom

Nagyváradon, Bihar vármegye március 15-i ünnepélyes közgyűlésére a nemesek, ”lóháton, fegyveresen, tárogatók, sípok és trombiták közt” vonultak fel, „ezeket követték a váradi lakosok lóháton, mind királyszín tafotával borított süvegekben, kócsagtollasan. Az úri asszonyok mind magyar főkötőkben, némelyek leeresztett fátyolokkal.” A felbuzdulás és a nyomában járó türelmetlenség oly magas fokra hágott, hogy előfordult: „akin német ruha találtatott, ha magyar volt, róla leszaggatták. Kompániában, bálokban magyaron kívül más ruhát nem szenvedtek.”[17]

A viselettel együtt visszatértek a kuruc hagyományok, nóták is. Erdélyben, a háromszéki bálon „Rákóczi táncát” járták. Boronkay Zsigmond zempléni nemesúr Rákóczi 1704-es, Európához intézett manifestumát másoltatta, több példányban is, mivel közeli újrakibocsátására számított. Pest megye pedig javasolta, hogy az országgyűlés hívja haza a „hűtlenség ürügyével száműzött” kuruc bujdosók leszármazottait.

A nemesi lelkesedés azonban nem állt meg a kurucos külsőségeknél, időben még mélyebbre nyúlt vissza, s eszményét az ősi hun-szittya harcosban találta meg. Nagyváradon a diadalkapu felirata ezt hirdeti: „Kíván ország régi, ősi, nagy Attilát”.[18] „A szittyák szigorú életmódja és nevelése hajdan rettegésbe ejtette Európát” – olvassuk Nyitra megye körlevelében. „De ez az erő semmivé lesz, ha a nemzet idegen népek viseletét, erkölcseit majmolja, ha csak színjátékokkal, zenével és a társalgási szórakozással törődve elfelejti a törvényt és a szabadságot, ha túlságosan törekedvén a művelődésre, nevetségessé válik. Ha fiainak kezét puhaságban tartjuk, azok csak kéjelgésre lesznek alkalmasak, nem pedig fegyver villogtatására, ahogy azt a nemzet szigorú erkölcse követelné.”[19]

A hangulat egyébként is harcias volt, s az önbizalom egyre növekedett. Félreérthetetlenül fejezte ki a közhangulatot az Egy igaz magyar hazafi sörkentő verse, a kor talán legnépszerűbb költeménye:[20]

Ébredj magyar nemzet, nyisd fel már szemedet;
 Régen, hogy aluszoll, tekéntsd meg ügyedet.
A te szerencsédnek csillaga támadott,
 Régi szabadságod napja fölvirradott.
Most van az ideje, hogy te igyekezzél,
 A német igábul egyszer kivetkőzzél.
Ha most a német tégedet megejthet
 És a plundrájában újra belérejthet,
Talán soha többször te lábra nem állasz,
 Hanem örökösen rabságban szállasz.
Ne higyj neki, mert ő esküdt ellenséged,
 Irigyli, mint kutya, a te dicsőséged,
Mézet ígér mostan, mérgit nyújtja alatta,
 Hogy megfujtson téged, elszánt akaratja.

„Arany idők”, „régi szabadság”, a jelszók visszafelé, nem előre mutatnak, s azonnal felismerhetően feudális tartalmúak. A józsefi reformok nálunk is elsősorban a nemesség elevenébe vágtak, érthető, hogy a visszahatás az ő részükről következett be. Így volt ez – láttuk – a birodalom cseh és osztrák tartományaiban is. Amiben mégis a magyar mozgalom más és több volt, hogy míg ott a nemesi sérelmek ügye mást, mint a nemesség tagjait nem mozgatott meg (a cseh nyelv érdekében elhangzott szavak sem formáltak közvéleményt), nálunk a sérelmeknek nemzeti jelleget tudtak adni. Míg ugyanis az örökös tartományokban II. József rendelkezései elsősorban társadalmi és anyagi síkon érintették a nemességet, Magyarországon ehhez egyéb vonatkozások is járultak. A császár elszánt törekvése, hogy különböző jogállású országaiból egységes birodalmat kovácsoljon, a legsúlyosabb áldozatot Magyarországtól követelte. Neki kellett volna – eddigi, közjogilag törvényben rögzített különállását feladva – a többiekhez igazodnia, közjogi, közigazgatási és nem utolsósorban nyelvi téren. A magyar rendi alkotmány és a nemesi közigazgatás megsemmisítése, a német nyelv bevezetése a hivatalokban és az iskolákban az ország nyílt germanizálásának és beolvasztásának volt kezdete, s ez nemcsak a nemességet érintette. A nemesség ellenállása tehát kezdettől fogva túllépte a feudális kiváltságok, a rendi jogok megmentésének határait – amin már a történelem túlhaladt –, a rendi alkotmány védelme összefonódott a csírázó modern nemzeti gondolattal.

A nemesség tisztában volt vele, hogy a császár elleni harcot egymaga nem tudja győzelemre vinni. Ezért kezdettől fogva arra törekedett, hogy a külsők mellett belső szövetségeseket is szerezzen, azaz a nem nemesek rokonszenvét és támogatását is megnyerje. Nem volt titok, hogy a városok nehezen viselték az egyre növekvő adókat, s egyáltalán nem bánták volna, ha valaki leveszi róluk József vaskezét, mely szinte teljesen megfojtotta belső önkormányzatukat. A sorozatos rossz termés következtében fellépő éhínség, az ennek ellenére fokozódó beszolgáltatások, az újabb meg újabb katonai terhek annyira megnövelték a parasztság elégedetlenségét, hogy 1790-re már nyílt lázongásokra is sor került. A nemesség egyáltalán nem csitította az elégedetleneket, sőt hellyel-közzel még tüzelte is a parasztokat; ugyanakkor maga is hangot adott bizonyos paraszti követeléseknek az uralkodóval szemben: amikor törvénytelennek bélyegezte az újoncozásokat, vagy amikor szóvá tette a parasztok (közvetve persze a földesurakat is érintő) romló anyagi helyzetét. Ahogy Gömör megye írta 1790 legelső napjaiban az uralkodóhoz szóló fölterjesztésében: „Noha ezen adózó szegény nép Felségednek és nekünk is vérünk, mégis az emberiség méltóságából annyira leszállíttatott, hogy sokan közülök a vadaknak konyhájára szoríttatva lévén, holmi makk, fű és polyvaeledelekkel puffasztják hasukat.”[21] A magyarországi nemesi ellenállás tehát szélesebb társadalmi körökben is reményeket ébresztett. 1789-ben a császári megbízott, erősen túlozva a dolgokat, mar azt jelentette Bécsbe: „El kell készülni arra, hogy Magyarországon éppen olyan forradalom tör ki, mint Franciaországban.”[22]

Mihelyt azonban a január 18-i határozattal a nemesség ismét jogai birtokába lépett és a helyzet urává lett, mintha elfújtak volna a jobbágyvédő szólamokat. Egyszeriben azok váltak hangadókká, akik természetesnek találták, hogy a jobbágy változatlan alávetettségben és jogtalanságban maradjon. 1790 tavaszán a jobbágy már értetlenül nézte a nemesség örömujjongását, melyhez semmi köze nem volt. Ahogy Keresztesi József váradi prédikátor följegyezte naplójában a bihari megyegyűléskor: „Sok együgyű parasztokk tudakozták ekkor, vajon miért örülnek most az urak? Melyre a másik így felelt: azért, hogy megholt a király.”[23]

A jozefinista tábor egységének széttöredezése

Ez az értelmiség azonban még csak kialakulóban volt, s távol állt attól, hogy bármilyen szempontból egységesnek nevezhessük. Tagjai írók, ügyvédek, orvosok, tanárok, tanítók, országos, megyei vagy főúri tisztviselők, mérnökök, mezőgazdák, részben papok és szerzetesek. Származásra nézve vegyesen nemesi vagy plebejus, polgári és egész csekély számban paraszti eredetű réteg, melynek határai mind a polgárság, mind pedig a nemesség felé elmosódtak. Létszáma mindössze 15&nsp;000 körül mozghatott, ami az összlakosságnak nem egészen 0,3%-a (a József-féle összeírásban persze csak a nem nemesi értelmiségiek kerültek külön kimutatásra). Bár zöme a városokban élt, területi eloszlása nagyon egyenlőtlen volt. Pest-Budán, ahol a kormányszervek, az ország főbíróságai és az egyetem székeltek, az értelmiségiek számát kereken 1400–1500 főben állapíthatjuk meg. Hogy ez milyen nagy szám hazai viszonylatban, akkor értékelhetjük, ha tudjuk, hogy például Pozsonyban az értelmiség száma ugyanakkor legföljebb 500, Kassán 350–400, Debrecenben – az ország legnépesebb városában – 450–500 (ebből 378 főiskolai diák), de már Nagyváradon, ahol pedig akadémia működött, legföljebb 100–120, a szabad királyi városok közé számító Szatmárnémetiben pedig mindössze 15–20 volt.

Arató Endre

A modern román nemzeti eszmevilág kialakulása

Nagy jelentősége volt annak is, hogy II. József uralkodásának idején mintegy 300 iskolából álló román alsófokú iskolahálózat jött létre, s Balázsfalván, Temesvárott és Nagyváradon román tanítóképzők nyitották meg kapuikat.

A Supplex Libellus Valachorum

Összefogott tehát a két főpap, az unitus Ioan Bob és a román ortodoxok püspöke, a szerb Gerasim Adamović, s mögöttük a két egyház román értelmisége. Részt vett e mozgalomban a magyarországi (nagyváradi) görög katolikus püspök, Ignatiu Darabant is.

Benda Kálmán

A demokrata értelmiség

Nagyváradon a jogakadémia tanárai, a főszolgabíró, meg Kazinczy Dienes főjegyző, az író öccse, képeztek egy kisebb társaságot.

A szervezkedés

Alig néhány hét múlva már Nagyváradon, Debrecenben és Egerben fogták el a „forradalmi versek” másolatait. Zágrábban szabadságfát állítottak, az arra kifüggesztett horvát verset ugyancsak Verseghy fordításában körözték, amely az intervenciós háború ellen izgatott. Névtelen röpiratokat fogtak el mindenfelé. A Nagyváradon terjesztett azt hirdette: „szükség egy kis francia világnak lenni nálunk is”.[24] Egy másikat Miskolcon köröztek, ez már egészen radikális volt: „Öljük meg az urakat. A királybúl semmi sincsen többé, egy csöpp vére sem. Ezeren vagyunk és fegyverünk vagyon. Kereszt és akasztófa elég van.”[25] Sokak kezébe eljutottak ezek a röpiratok, olyanokéba is, akikhez a szervezkedés talán el sem ért.

Nyár derekára a szervezkedés már a vidéki értelmiségi központokban is komoly előrehaladást tett. Főleg Szentmarjay meg Laczkovics unokaöccse, a fiatal jurátus, Szlávy János tevékenykedtek ebben. Kassa, Várad után sor került a kisebb helyekre: adataink szerint az ország tizenhat városában és mezővárosában. Így kerültek az összeesküvésbe Kazinczy és Batsányi, a kassai akadémia több professzora, orvosok, ügyvédek, sőt talán még kereskedők is. Váradon Balugyánszky professzor, Szlávy György főszolgabíró, Kazinczy két öccse, sőt egy lakatosmester is.

Az elfogatások

Váradon az egyenlőség megteremtésére buzdítanak: „Döntsük meg a királyi trónt! Fegyverre barátaim, tegyetek mindenkit egyenlővé!”[26]

Ezek a kezdetben egymással össze sem függő helyi megmozdulások hamarosan találkoznak; augusztus derekán már két helyről is beküldik az alábbi röpcédulát: „Serkenj föl, magyar, el vagy adva, a kés a nyakadon! Ne hadd hurcolni tagjaidat dragonyosoktól Bécs felé. Íme, evvel hálálja a német a magyar vért, amely messze tőle sok ezer mérföldre, ártatlanul folyik. Üsd ki a vén árulót kebeledből.”[27] A katonai főparancsnok arról értesült, hogy Laczkovics János több ember előtt kijelentette: „Már későn történt Martinovicsnak megfogattatása, és a Monarchiának, mely úgy is subsistálni nem fog, nem használhat. Nem adok egy vagy két hónapokat, úgy lövöldözzük a hercegeket, grófokat és bárókat, mint a nyulakat.”[28] Nagyváradon már augusztus 10-én úgy hírlett: Bécsben kiütött a forradalom.

Mérei Gyula

A szállítás és közlekedés

A legforgalmasabb és a legjobb, egyben a legfontosabb közút volt az Erdélyt csaknem a közepén átszelő és legnagyobb városait egymással, Nagyváradot pedig Nagyszebenen át a Havasalfölddel a tömösi szoroson keresztül összekötő FeketetóNagyszebenBrassóBukarest út.

Bácskai VeraNagy Lajos

Piackörzetek és piacközpontok

A központok és vonzáskörzeteik földrajzi meghatározása és térképre vetítése alapján a vonzásterület nagysága, illetve a tiszta és tág körzetben élő népesség arányának alakulása alapján a piackörzetek következő négy típusa különböztethető meg 1828-ban:

  1. Nagy területű tiszta, és más központok körzetével csak a határterületeken érintkező, jelentéktelenebb kiterjedésű tág körzet kombinációja. Ez leginkább a Dunántúl és a Duna–Tisza köze déli részén, valamint a Felvidék északkeleti részén fordul elő. Ilyen körzete volt például Pestnek, Bajának, Zombornak, Zentának, Kanizsának, Pécsnek és Miskolcnak.
  2. Kis területű, elég élesen elhatárolódó tiszta és jelentéktelen kiterjedésű tág körzet együttese. Ilyenek elsősorban a Felvidék nyugati részén, a Vág, a Nyitra, a Garam alsó és középső folyásánál voltak: például Esztergom, Ság, Léva, Selmec, Trencsén, Bán és Oszlány körzete.
  3. Nagy területű tiszta és nagy, egymásba olvadó tág körzetek kombinációja, elsősorban az Alföld keleti peremvidékein: például Debrecen, Nagyvárad, Gyula, Szatmárnémeti és Arad körzete.

Piacközpontok és városi funkciók

Az első hierarchikus szintbe azok a települések tartoznak, amelyek egész (a tiszta és tág együttes) vonzásterületének népessége meghaladta a 100 ezer főt, ezen belül tiszta körzetükben legalább 35 ezer lakos élt, és magas szintű (legalább megyei vagy egyházmegyei) igazgatási funkciót is betöltöttek. E csoportba kerültek vonzási erejük sorrendjében: Pest-Buda, Pécs, Miskolc, Kassa, Nagyvárad, Temesvár, Sopron, Debrecen, Veszprém, Arad, Baja, Kanizsa, Szatmárnémeti, Pozsony, Ungvár, Győr, Szeged, Rozsnyó. Mindegyikük regionális és régión túlnyúló szerepkört töltött be, piacközponti funkcióik általában több megyére kiterjedtek. É varosok több mint fele országos vagy kerületi hatáskörű intézmények és hivatalok székhelye is volt.

Míg Buda közigazgatási funkciója miatt volt központi jelentőségű. Pest már a 18. század végén az ország egyik legjelentősebb kereskedelmi központja volt. A francia háborúk idején, főként amikor a kontinentális zárlat miatt az úgynevezett gyarmati áruk, a levantei gyapot és más, a szultán fennhatósága alatt levő kisázsiai területről származó áruk Magyarországon, mindenekelőtt Pesten át kerültek az örökös tartományokba és onnan Németországba, s az áruféleségektől függően még tovább is, Pest hirtelen fellendült és növekedési üteme, kereskedelmi jelentősége a továbbiakban még csak fokozódott.

Pest országos kereskedelmi központtá válásának jelentőségét igazolják mindenekelőtt a külkereskedelmet és nagyságrendben csak ezt követően a belső, közvetlen és termelő fogyasztást szolgáló, Európa-szerte híres országos állat- és terményvásárai. Az országos vásárok forgalmát azonban megközelítette a kirakodó vásároké, amelyek funkciója a szűkebb és tágabb értelemben vett belföldi igények kielégítése volt. Ennek részben belföldi, nagyobb arányban külföldi, főként cseh, morva és bécsi kereskedők, valamint részben és többségükben magyarországi, számszerűen kevesebb külföldi, elsősorban bécsi, továbbá morvaországi kézművesek és manufaktúratulajdonosok igyekeztek megfelelni.

A gyapjúkereskedelemben országos központtá lett Pest eme jelentőségét növelte az 1830-as évek vége felé létesült két gyapjútisztító és osztályozó üzem. Az egykorú leírások szerint vízen és szárazon özönlött az egyéb nyerstermék is Pest vásáraira. Pestet nyerstermék-kereskedelme miatt tartották összehasonlíthatatlannak Béccsel vagy Németország – Dél- és Közép-Németország – kereskedővárosaival, noha az üzletkötések és a pénzforgalom szempontjából a lipcsei és a frankfurti vásárvárosokéhoz mérték jelentőségét. Egy-egy pesti Vásár forgalmát az 1820-as években 15–16 millió forintra becsülték. Pest rohamos fejlődéséről tanúskodik a nagyobb gyári kiváltsággal rendelkező tőkés iparvállalatok lerakatai számának meredek emelkedése is. 1815-ben még csupán 16 volt Pesten, 1819-ben újabb 12 lerakat létesült, 1828-ban már összesen 100 működött, s ebből 11 volt magyarországi üzemé. 1824 és 1840 között további 30 lerakatot állítottak Pesten. A külföldi vállalatok lerakataikat nagyobbrészt pesti kereskedőknél tartották. Pest a kivitelben, az átmenő kereskedelemben való közreműködése útján közvetve erősítette a belső piacot, ugyanakkor a hazai és az importált termékek elosztásában való jelentős részvételével betöltötte a belső piac közvetlen ellátójának funkcióját is. Lakossága kereskedelmi jelentőségével együtt nőtt. Lélekszáma 1800–1809 táján 30 ezer fő körül mozgott; 1836-ban 70 378, 1846-ban már 110 619 fő élt a városban. Az 1830-as és 1840-es években 54% volt a lakosság szaporulata. Ennek hétnyolcada beköltözésből származott, csupán egynyolcada eredt a természetes szaporulatból. 1847-ben 2 ezernél több ember foglalkozott termény-, illetve iparcikk-kereskedéssel.

Pécs a Dunántúl legnagyobb kereskedelmi forgalmú városa volt. A legnagyobb mennyiségű állat itt cserélt gazdát az országban. Az Ormánságban a Hegyhát, a Zselicség és a Sárköz árucsere góca, ahol – az egykorúak szerint – főként szerb és boszniai állatkereskedők nagy üzleteket bonyolítottak le. A Balkán félszigetről hatalmas sertéskondákat hajtottak ide eladás végett, majd a közeli rengeteg erdőkben makkon hízlalás után vagy ők, vagy vevőik továbbhajtották a sertéseket Sopron-ba, Bécsbe.

Borsod megyében Miskolc volt a piaci vonzáskörzet góca. Kitűnő országútja is hozzájárult fejlődéséhez. Nagy mennyiségű gabonát, bort, gyapjút, sertést, és az 1840-es években átlagosan évi 15 ezer mázsa rongyot adtak el a vásárokon, majd szállították az ország más részeibe görög és zsidó kereskedők.

Kassa az Erdély, Debrecen, Pest és a Hegyalja felől jövő, valamint az északi határon túlra, továbbá Alsó-Magyarországra irányuló kereskedelem csomópontja, áruforgalmának összekapcsolója. Vásárain gabona, dohány, gubacs, só és bor voltak a legkeresettebb árufélék. 1840 óta már az örökös tartományokból is érkeztek vevők újonnan létesült gyapjúvásáraira.

Nagyváradnak hat országos vására miatt volt kiemelkedő jelentősége. A nagyarányú ló- és szarvasmarha-felhajtás nemcsak pesti, hanem bécsi kereskedőket is vonzott. A városnak ez a – kivitelt szolgáló – forgalma közvetve szintén hozzájárult a belső piac erősödéséhez.

Temesvár kereskedői bécsi és pesti üzletfeleikkel tartott kapcsolataik révén a Havasalföldet és Szerbiát is ellátták fényűzési cikkekkel. Emellett még a szultán fennhatósága alatt levő, más területekről származó árukkal folytatott átmenő kereskedelemből is hasznot húztak.

Sopron a rendelkezésre álló adatok szerint jelentős mennyiségű gabonát és szarvasmarhát közvetített az ausztriai tartományokba, a hazai horvát kereskedők révén pedig nagyobbrészt Bécsújhelyre. A vásárain forgalomba került sertések jelentős hányadát a szlavóniai határőrvidékről hajtották a városba délszláv kereskedők. Az 1840-es években már gyapjúkivitele is legalább ilyen nagyméretű volt. Korábban élénk borkereskedelme a Zollverein létrejötte óta lehanyatlott. Hetivásárain magyarok, németek, horvátok mezőgazdasági és ipari termékcseréje folyt, hozzájárulván elsősorban az anyagi kultúra terén a népek közti kapcsolatok fejlődéséhez.

A Tiszántúl kereskedelmi szempontból legnevezetesebb piacközpontja Debrecen. Dohányraktára és az ahhoz kapcsolódó kincstári felvásárló tevékenység azért különösen jelentős, mert Szabolcs és Szatmár megye dohánytermelő községeinek gyűjtőközpontja, s ezáltal a termelés növelésének ösztönzője. Nem kevésbé fontos négy országos vására miatt, amelyek a pesti vásárok után a leghíresebbek voltak, mindenekelőtt a nagyarányú szarvasmarha-, ló- és sertésfelhajtás miatt. A debreceni szalonna különösen Gömör, Szepes és Sáros megyében volt keresett, de Pestre is sokat szállítottak belőle. A debreceni vásárok látták el a szűkebb piackörzetet helybeli, főleg azonban Pestről hozott kézműves és manufaktúraipari termékkel, gyarmati árukkal.

Veszprém a megye egyik fő kereskedelmi gócpontja, amely kiterjedt vonzáskörzettel is rendelkezett. Betöltötte az elosztó mellett a gyűjtőközpont funkcióját is. Öt ország- és postaút haladt át rajta. Vas, Sopron és Győr megye kereskedői is látogatták vásárait. Négy országos vásárán bort, sertést, lovat, gabonát, faeszközt, gyapjút, hamuzsírt, gubacsot adtak-vettek nagyban. A veszprémi hetivásárokon a megyei termés mellett Tolna, Somogy és Fejér megyéből származó gabonát is hoztak forgalomba.

Óarad országos vásáraira bécsi és csehországi kereskedők hozták az iparcikkeket. Dohány-, gyapjú- és gubacsforgalma, valamint Erdély, Temesvár, Nagyvárad, Pest közti átmenő kereskedelme a távolsági kereskedelmet szolgálta.

Benda Kálmán

Népsűrűség, települések, városok

Jellemző ebből a szempontból Nagyvárad, Arad, Miskolc és Eger fejlődése, mindegyik 35% fölött.

Vörös Károly

A nemesség vagyoni differenciálódása

A 19. század közepére, a polgári forradalom időpontjára, ezek az arányok még jobban eltolódtak, hiszen csak az 1848 előtti allodiális terület esetét adatait figyelembe véve is (leszámítva tehát a jobbágytelki állományt) például Bihar megye 1 millió 911 ezer kat. holdat 100 kat. holdon felüli darabokban birtokló mindössze 578 birtokosa közül 400-an 1000, ezen belül pedig 329-en 500 kat. holdnál kisebb birtokot tartottak kezükben, míg csak a nagyváradi latin és a görög szertartású püspökségek, valamint a káptalan 346 ezer, az egri káptalan pedig további 62 ezer kat. holdat (igaz, javarészt erdőt); 5000 kat. holdnál nagyobb birtokú 14 arisztokrata pedig további 141 ezer kat. holdat tartott birtokában.

A városi funkciók átrendeződése

És így nőtt nagyra az ugyancsak kamarai polgárváros Miskolc, mely a negyvenes évek elején 29 ezer lakosával már felülmúlta Kassát, vagy a püspöki Nagyvárad, mely ugyanekkor 20 ezer lakosával Aradnál és Temesvárnál lett népesebb várossá.

Régi és új motívumok: a vallási kérdés és a szatmári 12 pont

Az 1832–1836. évi országgyűlésen azonban a reformátusok (nyilván nem függetlenül egyház és állam éppen a vegyes házasságok kapcsán Poroszországban már kibontakozó első konfliktusától), ha egyelőre sikertelenül is, a kérdés végleges rendezésére törekedtek. Ennek során azt kívánták kimondatni, hogy a vegyes házasságból származó mindkét nemű gyermekek 18 éves korukig apjuk vallását kövessék, és azután szabadon választhassanak vallást. Ez az eddigi bizonytalanságokat ugyan megszüntette volna, de a főrendek és az udvar ellenálltak, sőt 1839 márciusában Lajcsák nagyváradi püspök el is tiltotta papjait az olyan vegyes házasságok egyházi megáldásától, melyben a protestáns fél nem adott reverzálist. Az így csak tudomásul vett és anyakönyvezett házasság jogilag érvényes volt ugyan, de amellett, hogy az egyházi áldás elmaradása kétségtelenül sértette a házasulók vallásos érzését, a katolikus féllel szemben további egyházi szankciókra is lehetőséget adott. Az 1839–1840. évi országgyűlésen azonban az udvar továbbra sem szentesítette a most pedig már a főrendek által is elfogadott törvényjavaslatot, mely a vegyes házasságoknak a vőlegény vallása szerinti pap előtti megkötését írta volna elő, és elrendelte volna, hogy a gyermekek mindig apjuk vallását kövessék. Ám míg az udvar azt hitte, hogy a régi állapot fenntartásával a konfliktust legalább elaltatni sikerült, néhány nappal az országgyűlés bezárása után már maga a hercegprímás adott ki körlevelet, mely szintén Lajcsák felfogásának szellemében intézkedett a vegyes házasságok megkötése tárgyában.

Arató Endre

A magyarországi románok és a magyar nemzeti mozgalom

Az északi területeken a 18. század folyamán, az uniós mozgalom eredményeképpen létrejött a nagyváradi görög katolikus egyházmegye. A vallási unió tehát – a Erdélyhez hasonlóan – megosztotta a magyarországi románokat is. De arról sem szabad elfeledkezni, hogy az unitus Nagyvárad román művelődési központtá fejlődött, amelynek szoros volt a kapcsolata Balázsfalvával.

Hasonló, de szerényebb méretű román kulturális fejlődés ment végbe a déli pravoszláv területeken. A korábbi temesvári tanítóképző tanfolyamot 1812-ben Aradon állandó román intézménnyé szervezték át, csakúgy ugyanitt 1821-ben teológiává fejlődött az ideiglenes román papképzés. Ezekben az iskolákban jól felkészült, román nemzeti szellemű tanári kar működött.

Ezzel szemben a szerb klérus az aradi román tanítóképzőt legalább kétnyelvűvé akarta tenni, a román papok nevét erőszakkal szerb hangzású nevekre változtatta, a román értelmiség érvényesülését megakadályozta, a románok iskolázása elé akadályokat gördített azzal az indokolással, hogy az oktatás munkájára alkalmas tanult emberek a románok között nincsenek. Érthető tehát, hogy a románok – elsősorban kulturális téren – felvették a harcot a szerb klérussal. Emellett mindent elkövettek, hogy függetlenítsék magukat a szerb hierarchiától. Fő céljuk az aradi püspöki szék román nemzetiségű főpappal való betöltése volt. E törekvésüket a harmincas években siker koronázta. Az ellentétek azonban tovább éltek, mert a temesvári és a verseci román többségű egyházmegyék élén ezután is szerb nemzetiségű püspökök állottak.

Ebben a küzdelemben jelentős szerepet játszott Dimitrie Tichindeal, akinek irodalmi tevékenységéről még szólunk. A szerb klérus bosszúja elől az antifeudális szellemű írónak 1815-ben távoznia is kellett az aradi tanítóképzőből, amelynek tanára volt. Tichindeal ebben a küzdelemben szövetségesre talált a nagyváradi unitus püspökben, akivel szoros kapcsolatban állott. E nemzeti harc tehát áthidalta a vallási ellentéteket, s ez nemcsak gyakorlati együttműködésben, hanem elméleti-ideológiai koncepciókban is kifejezésre jutott. Tichindeal a vallási különbségek hangsúlyozása helyett a közös eredet, a nemzeti összetartozás érzését igyekezett a román népbe plántálni. Kiemelte Havaselve és Moldva jelentőségét a román egység szempontjából: „A török uralma hanyatlik és kisebbedik, míg a keresztényeké mindenütt nő és emelkedik. Havaselve és Moldva hamarosan mindenestül meg fognak szabadulni a töröktől.”[29]

A magyarországi pravoszláv románok között nem kevés olyan munkát jelentettek meg, amelyben a római eredet, a román egység, a nyelv latinságának büszke tudata, a dákoromán eszmevilág kapott hangot hatékony eszközként a szerb egyházi-kulturális elnyomással szemben.

Ilyen körülmények között a pravoszlávok egyes vezetői, például Tichindeal hajlandóságot mutattak még az unióra is, amit a nagyváradi püspök szeretett volna elérni.

Vörös Károly

A magyar színjátszás kiteljesedése

1827-ben a Nemzeti Játszó Társaság Pest, Miskolc, Kassa, ismét Miskolc, Eperjes, Sárospatak, Debrecen, Nagyvárad, ismét Debrecen közönségének játszik.

Az oktatásügy intézményei

A jogi szakképzés vonatkozásában a joghallgatóknak ugyancsak jóval nagyobb hányada számára az úgynevezett akadémiák adtak végeredményben az egyetemivel azonosan, 2 éves filozófiai előkészítés után 2 éves elméleti oktatást (mely utóbbit a második, az 1806. évi Ratio 3 évre akarta kiterjeszteni, azonban foganat nélkül). E királyi jogakadémiák száma a Magyar Királyságban a feudalizmus utolsó évében 6 volt (Buda, Győr, Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Zágráb); ezek mellett 1848-ra 3 kifejezetten katolikus fenntartású úgynevezett líceum is akadémiai ranggal bírt (Eger, Pécs, Temesvár).

Spira György

A nemzetiségi igények első megfogalmazásai

A román nemzetnek nemzetként való elismerését tehát a magyarországi románok is sürgették mind abban a felhívásban, amelyet a nagyváradi román fiatalok intéztek erdélyi társaikhoz május 21-én, mind abban a petícióban, amelyet ugyanezen a napon a magyar kormányhoz nyújtottak be az ortodox egyházhoz tartozó magyarországi románok vezetői pesti tanácskozásukból, s mind Váradon, mind Pesten felhangzott az egyházi önkormányzat tiszteletben tartásának és a román tanulóifjúság anyanyelven történő oktatásának a követelése is. Attól azonban, hogy bármiféle olyan lépést tegyenek, amely szakadást idézhetne elő, a magyarországi román vezetők már messzemenően tartózkodtak, sőt ezek a politikusok éppen azon voltak, hogy minél szorosabb szövetséget hozzanak létre románok és magyarok között, s ennek megfelelően nemcsak nem rosszallották, hanem maguk is kívánatosnak, a Habsburgok jogara alatt élő románok összességére nézve is előnyösnek ismerték el Magyarország és Erdély egyesülését.

A májusi nemzetiségi tanácskozások

Amikor pedig május 21-én nyilvánosságra került a nagyváradi román fiatalaknak az erdélyi románokhoz intézett szózata, amely nemcsak a román nemzeti követelések kielégítését sürgette de azt is, hogy a polgári átalakulás román és magyar hívei szorosan fogjanak össze egymással, s a polgári átalakulás minél teljesebb sikerre vitele érdekében „Erdély és Magyarország legyen egy”[30]: válaszul erre Bărnuțék siettek megjelentetni egy újabb nyilatkozatot, s ebben az eddigieknél is határozottabban leszögezték, hogy tántoríthatatlan ellenségei az uniónak és tántoríthatatlan hívei maradnak az uralkodónak. A váradiaknak arra az érvére pedig, hogy a polgári átalakulás ügye mindennél előbbre való, Bărnuțék azt felelték, „a jobbágyság és a dézsma eltörlése titeket csupán testileg tett szabaddá, de lelkileg inkább rabok vagytok, mint ennek előtte”, mert „a szabadság nemzetiség nélkül olyan, mint a test lélek nélkül”.[31]

A főváros feladása

Hiszen egyedül a Nagyváradra irányított fegyvergyár gépeinek elfuvarozásához vagy 400 szekérre volt szükség, a gyár 800 munkásának pedig a huszonöt fokos hideg ellenére már éppúgy az apostolok lovára kellett hagyatkoznia, akárcsak annak a sokszáz pesti céhlegénynek, aki most minden felszólítás nélkül lépett a honvédelmi bizottmány nyomdokaiba, hogy munkáját továbbra is a forradalom ügyének a szolgálatába állíthassa.

A gondokat pedig az ellenforradalom hazai híveinek a tevékenysége is szaporította. Duschek például egyszerűen megfeledkezett arról, hogy most az előző évi államkölcsönjegyzés során összeadott közel 1 700 000 forintnyi aranyat és ezüstöt is el kellene vitetni a Kereskedelmi Bank pincéiből… Holott a költözés kényszerűsége efféle aknamunka nélkül is súlyos helyzetet teremtett volna. Hiszen például papírpénzzel az államkincstár a költözés időpontjában alig 800 ezer forintnyival rendelkezett, s előrelátható volt, hogy Debrecenben még hosszú hetekig fog tartani, amíg a bankjegynyomdát megint üzembe lehet majd helyezni. A Váradra telepített fegyvergyár újólagos működésbe állítása pedig magától értetődően ennél is több időt igényelt.

A székelyföldi ellenállás

Hiszen november vége óta, Erdélynek csaknem teljes területe az ellenség kezén volt, s számítani lehetett arra, hogy Puchner hamarosan kísérletet tesz Nagyvárad, majd Debrecen elfoglalására is. És Puchner csakugyan támadó hadmozdulatainak ilyen irányú folytatására készült. Az általa szőtt támadási tervek azonban végül mégis felborultak.

Az első akadályozó tényező, amely Puchnert meggátolta abban, hogy hadműveleteit Erdély határain túlra is kiterjessze, a székelyek tömegeinek fegyveres fellépése volt. A Székelyföld lakói ugyanis Puchner lázadásának és a román felkelés kirobbanásának hallatára október közepén gyűlést tartottak ősi tanácskozóhelyükön, Agyagfalván, s kimondatták, hogy általános népfelkelést szerveznek a forradalom minden rendű és rangú ellenségének megleckéztetéséra. Így azután néhány nap múlva már 30 ezernyi székely állott fegyverben, a harcot vélük felvenni próbáló gyenge császári csapatok padig hamarosan a Székelyföld teljes kiürítésére kényszerültek. Igaz, a székelyek ekkor szétszéledtek, úgy hogy a császáriaknak – Háromszék kivételével – rövid időn belül az egész Székelyföldet sikerült megint visszahódítaniuk. Háromszék területén azonban erre másodszor is fellángolt a népfelkelés, s a harci elszántságot a fegyverhiány sem lohasztotta le – kivált, miután a székely határőrség egyik volt tizedese, Gábor Áron berecki asztalosmester Kézdivásárhelyen és környékén több ágyúöntödét létesített s ezekben kezdetleges eszközökkel is tucatjával gyártotta az ágyúkat.

A háromszéki felkelés rohamos újjáéledése pedig arra kényszerítette Puchnert, hogy december elején, egyelőre lemondva tervezett Nagyvárad elleni támadásáról, 17 ezer főnyi seregének csaknem a felét Háromszékbe küldje. S ez a fordulat a magyar forradalom sorsára éppoly jótékony hatást gyakorolt azután, amilyen veszélybe döntötte magukat a háromszékieket. Mert december 24-én az addig sikert sikerre halmozó székelyek a hídvégi ütközetben már súlyos vereséget szenvedtek, s emiatt négy nap múlva fegyverletételre kényszerültek. Puchner viszont azt az időt és erőt, amellyel a háromszéki felkelés rövidítette meg, soha többé nem tudta pótolni. Mire ugyanis újból megindulhatott a Nagyvárad felé vezető úton, addigra már javában folyt az általa novemberben Erdélyből kivert s azóta Erdély északnyugati határszélén, Csucsa és Nagybánya között rendkívül szétzilált állapotban táborozó magyar csapatok újjászervezése.

Bem sikeres hadjárata Erdélyben

Mielőtt azonban ütött volna a Bem által kitűzött óra, maga Puchner is megmozdult, s – bár a háromszéki felkelők ellen vezényelt csapatait még mindig nélkülözni volt kénytelen – seregének zömével megindult a Királyhágó felé, hogy Windisch-Grätz sürgetésére most már valóban birtokába vegye Nagyváradot.

Erőgyűjtés a hátországban

Közben viszont fokozódtak azok a gondok is, amelyeket e sereg hadianyagszükségletének kielégítése okozott, hiszen a hadiüzemek közül decemberben igen sok az ellenség hatalmába került, a legfontosabb, Pestről az utolsó pillanatban Nagyváradra költöztetett fegyvergyár újólagos üzembe helyezése pedig – mint várható is volt – hosszú heteket emésztett fel. S a honvédelmi bizottmány most egy sor új hadiipari üzemet is létesített, ezek termelésbe állítása azonban szintén nem ment egyik napról a másikra. Így azután újra meg újra hiány mutatkozott gyalogsági lőfegyverekben és szuronyokban, kiváltképpen pedig puskagolyóban és lőporban, úgy hogy a március 3-i medgyesi eset egyáltalán nem volt kivételes: a nagyobb ütközetek vége felé máskor is mindig lőszerhiány lépett fel. De nem jutott elegendő lőporhoz a tüzérség sem, ha ennek a fegyvernemnek egyébként kevesebb panasza lehetett is. Mert az ágyúgyártást – Gábor Áron tevékenységét nem számítva – csak májusban sikerült ugyan újra megindítani, a honvédtüzérség azonban – mint láttuk – már 1848 végén is bőséges ágyúparkkal rendelkezett, kellő mennyiségű ágyúgolyóról pedig az ország keleti felében fekvő vasipari üzemek is gondoskodni tudtak. Amint a kézműipar mozgósításával a honvédek folyamatos felruházását szintén sikerült megoldania a márciusi fiatalok egyikének, Lukács Sándornak, akit a honvédelmi bizottmány január elején a honvédsereg felszerelési biztosává nevezett ki.

Mindazonáltal a nehézségeken sem Lukács, sem (a februárban tábornokká előléptetett) Lahner, sem maga a honvédelmi bizottmány nem lehetett úrrá teljesen, s ez nemcsak a hazai ipar fejletlenségéből meg az ország nyersanyagszegénységéből fakadó eredendő bajokon múlott, hanem az ellenforradalom magyarországi híveinek a tevékenységén is. Hiszen a puskacsőkészítésre berendezett ózdi vasgyár vezetői például négy ízben is megrongálták az üzem gépeit; amikor pedig a honvédelmi bizottmánynak ajánlatot tettek 30 ezer török területen elraktározott angol gyártmányú gyalogsági lőfegyver szállítására, azzal a feltétellel azonban, hogy a fegyverek vételára ércpénzben lesz fizetendő, Duschek egyszerűen eltitkolta, hogy az államkincstár még mindig rendelkezik 600 ezer forintnyi ércpénzzel és nemesfémmel, s így szépen meghiúsította ennek a forradalomra nézve életbevágóan fontos ügyletnek a nyélbeütését.

Igaz viszont, hogy a szabotázs ilyen eseteinél sokkal nagyobb számban mutatkoztak példái az odaadásnak és a fáradhatatlanságnak – kivált az üzemek munkásai körében. Mert a hadiiparban foglalkoztatott munkások általában éjt nappallá téve dolgoztak, s azok a kevesek, akik közülök szakmunkások voltak, munkájuk mellett mindent megtettek szakképzetlen társaik minél gyorsabb betanítása érdekében is. Közben pedig más szakmák munkásai szintén tömegével jelentkeztek a hadiiparba, s még külföldről is érkeztek haza vándorúton levő magyarországi céhlegények, hogy munkájukat a forradalom szolgálatába állítsák. És a munkásság jobbjai a legnagyobb veszély óráiban is kitartottak, mégpedig nemzeti hovatartozásukra való tekintet nélkül. A kicsiny prakkfalvi fegyvergyár német munkásai például az általuk készített fegyvereket titkos utakon Schlik bevonulása után is eljuttatták a honvédcsapatokhoz, mecenzéfi társaik meg a felszabadító sereg visszatértéig elrejtették a raktáron maradt szuronyokat, miközben Resica részint német, részint román nemzetiségű bányászokból alakult közel 400 főnyi nemzetőrsége a reguláris katonasággal vállvetve verte vissza a várost megtámadó román határőröket, a Garam menti bányavárosok szlovák és német dolgozói pedig ezrével léptek be a honvédzászlóaljakba és a környékükön alakult szabadcsapatokba.

A honvédelmi bizottmány is hamar felismerte hát, hogy a munkások közreműködésére lehet építeni, s ez azután kifejezésre jutott abban a figyelemben is, amellyel a bizottmány a munkások anyagi gondjai iránt viseltetett. Az állami alkalmazásban levő munkások közül így egymás után részesültek béremelésben elébb a Nagybánya környéki bányászok, majd a váradi fegyvergyár munkásai, végül pedig a felvidéki bányászok egyes csoportjai.

A trónfosztás és közvetlen következményei

A baloldal nevében ezért Újházi László Sáros megyei főispán, a felsőház egyetlen radikális tagja és Irányi Dániel április elején tárgyalásokat kezdett e baloldali liberálisok egyik legkiválóbbikával, Szacsvay Imre nagyváradi képviselővel, s rövidesen meg is állapodott véle abban, hogy ő és elvbarátai közös pártban fognak egyesülni a radikálisokkal.

Arad felé

Görgei, akinek – a Paszkevics figyelmét róla átmenetileg elterelő turai ütközet jóvoltából – idő közben csakugyan sikerült megkerülnie az orosz fősereget, ekkor már napok óta a Hernád torkolatvidékén táborozott, s egyelőre semmi jelét nem mutatta a továbbvonulás szándékának. 29-én azonban – megtudván, hogy az orosz fősereg Tiszafürednél két nappal korábban a Tisza bal partjára lépett – Tokajnál végre mégis átkelt a bal partra ő is, s most már valóban megindult Arad felé. De mert az orosz sereg hovatovább már Debrecenhez közeledett, most sem a legrövidebb úton, hanem kelet felé, Nagyvárad irányába kitérve, folytatta hadmenetét. És így Szunyoghnak csupán Nagykállóban sikerült találkoznia véle július 31-én.

Szabad György

Magyarország önkényuralmi igazgatása

Az 5 kerületi székvárost, Sopront, Pozsonyt, Kassát, Nagyváradot és Pest-Budát tették meg a polgári közigazgatás központjaivá is. Megválasztásuk annak figyelembevételével történt, hogy a lehetőségek határai közt német túlsúlyú, illetve nem magyar népességű területektől körülvett városok legyenek a kifejlesztendő új tartományok székhelyei.

Oktatási reform és konzervatív tudatformálás

Még a debreceni református kollégium sem számított teljes jogúnak, diákjai éveken át arra kényszerültek, hogy az érettségi vizsgát idegenben, a nagyváradi premontrei gimnáziumban tegyék le.

A nemzetiségek csalódása

Az önkényuralmi rendszernek az együtt élő népek megosztására, nemzeti mozgalmaik szétzilálására irányuló politikájának jellemző példái közé tartozik, hogy a szlovák nemzeti törekvések hivatalt vállaló képviselői közül Ján Franciscit Besztercebányáról előbb Debrecenbe, majd Nagyváradra, Stefan Marko Daxnert Kassáról Sátoraljaújhelyre, végül Nagykállóba helyezték. Ján Pálárik selmeci segédlelkészt egyházi főhatósága előbb kolostorba küldte, majd Pestre helyezte át, kiszakítva át is eredeti környezetéből. Az államellenes agitációval vádolt Hurban rövid időre az abszolutizmus börtönét is megismerte. Utóbb azonban visszanyerte lelkészi állását, sőt lapkiadási engedélyhez is jutott.

1850 elején az erdélyi, a bánsági és a magyarországi románság vezetői ! közös kérelemlevéllel fordultak a császárhoz. Felsorolva nemcsak régi, hanem immár új sérelmeiket is, kérték a birodalom románlakta területeinek politikai és közigazgatási egységgé való formálását, arányos képviseletet a politikai fórumokon, szabad nyelvhasználatot és azt, hogy a császár „a román nép nagyhercege” elnevezést is sorolja címei közé. Noha a ködös ígéretekbe burkolt visszautasítás nagy elkeseredést szült, még nem vette el a lojális román politikusok kedvét az újabb kérvényezési akcióktól. Hiába kérték azonban azt is, hogy legalább egységes igazságszolgáltatási szervezethez juthassanak Bécsben működő román legfelsőbb fórummal, és önálló román felsőoktatási intézményt állíthassanak fel Erdélyben. Elkeseredésüket növelte, hogy az udvar mind élesebb hangon fogalmazta elutasításait, sőt több vezetőjüket, köztük Simion Bărnuțot egyenesen kiparancsolta a birodalmi fővárosból. Erdélyben Avram Iancut már 1849 karácsonyán elfogták az új lázongásokért bűnbakot kereső császári katonák, de paraszthívei erőszakkal kiszabadították. Az erdélyi román felkelés volt vezérét, aki büszkén utasította el a császári kitüntetést, 1852-ben vetették újra fogságba, mert régi harcainak színhelyén, az Érchegységben leverte a kétfejű sast a parasztnyúzó kincstári igazgatóság épületéről. Végül is szoros rendőri felügyelet alá került. Erdélyi radikális társainak egész sora jutott hasonló sorsra, vagy kényszerült menekülésre.

Indokolt sérelemként rótták fel a románok, hogy a Szerb Vajdaság és a Temesi Bánság önálló közigazgatásának megszervezése után – noha az új „koronaországban” a románok aránya volt a legmagasabb, az összlakosság több mint negyedét tette ki – mindössze 6 közigazgatási tisztviselő, az összlétszám alig 2%-a került ki soraikból. Egész Erdélyben pedig a románság abszolút többsége ellenére az 1850-es évek végén mindössze 172 román közhivatalnok működött. A brassói középiskola felállításától és a belényesinek 8 osztályos gimnáziummá való fejlesztésétől eltekintve a görögkeleti és a görög katolikus egyházak minden oktatásügyi erőfeszítése is csak az elemi iskolák számának gyarapítására bizonyult elegendőnek. Az 1849 után létesített 2 új román tanítóképzőt a kormányzat felekezeti ellentétekre hivatkozva hamarosan bezáratta.

Jelentős politikai visszahatása volt annak, hogy a katolikus pozíciók erősítésére törekvő bécsi kormányzat az erdélyi görög katolikus egyháznak olyan kedvezményeket biztosított, amelyekhez a görögkeleti egyház minden lojalitása ellenére csak hosszú idő múltán jutott. 1850-ben a magyar forradalom támogatása címén elítélt Lemény görög katolikus püspök helyébe Sterca-Șuluțiu került. A már korábban Fogarasról Balázsfalvára helyezett püspökséget 1853-ban érsekség rangjára emelték, és a magyar államtest széttagolására irányuló koncepciónak megfelelően felszámolták függését az esztergomi érsektől. Hozzácsatolták viszont a „magyar koronaországhoz” tartozó nagyváradi görög katolikus egyházmegyét is, és lehetővé tették számára, hogy a görög katolikus pozíciókat két új püspökség, a szamosújvári és a lugosi szervezésével erősítse meg.

Az iparszabadság kérdése

1850 tavaszán került sor birodalomszerte a kereskedelmi- és iparkamarák felállítására. Magyarországon öt kamarát szerveztek. Négy közülük kerületi székhelyre került, az ötödik – gazdaságpolitikai meg” gondolásokból – Nagyvárad helyett Debrecenbe.

A közteherviselés és az abszolutizmus pénzügyi politikája

Áruba bocsátott államjavakért 1850–67 között több mint 200 millió forint folyt be az államkincstárba. Amellett, hogy az államvagyon legértékesebb elemeit, így Magyarországon többek között a krassó-szörényi uradalmat bányáival és kohóműveivel együtt, továbbá az országot Pozsonytól Pesten, Szolnokon, Temesváron át Báziásig átszelő, részben még 1849 előtt megépült vasúti fővonalat, a SzolnokDebrecenPüspökladányNagyvárad vonalat és a soproni szárnyvonalat eladta, az önkényuralmi kormányzat a viszonylag legjobb karban levő 20 magyarországi kincstári uradalmat (az 1863–64-ben „kimutatott” 1,6 milliónyi tiszta jövedelemmel) adósságai fedezetéül, „zálogképpen s eladási szabadsággal” a magántőke tulajdonában álló bécsi nemzeti bank kezére juttatta.

A közlekedés és az áruforgalom fejlődése

Szegedet 1854-ben, Temesvárt és Debrecent 1857-ben, Nagyváradot és Aradot 1858-ban, Miskolcot 1859-ben kapcsolták az európai vasúthálózathoz.

A természettudományok

A marosvásárhelyi kollégium neves tanára, Mentovich Ferenc, aki 1849-ben az önvédelem ügyét a nagyváradi hadianyaggyárban önként vállalt kétkezi munkával is támogatta, az 1860-as években materialista érveléssel szállt vitába az általa túlhaladottnak minősített nézetek hirdetőivel. Az új világnézlet címen 1863-ban kiadott könyvét azonban a cenzúrahivatal elkoboztatta.

Rendkívül gyorsan reagált a magyar tudományos élet a korszerű természettudományos fejlődéselmélet megszületésére. Kiemelkedő tudománytörténeti tény, hogy Jánosi Ferenc már 1860-ban ismertette a Budapesti Szemle hasábjain Darwin előző esztendőben megjelent alapvető művét. Az elkövetkező években helyet kaptak a hazai sajtóban Rónay Jácintnak, a honvédsereg száműzetésbe kényszerült tábori papjának a darwinizmusról szóló Londonból küldött tanulmányai, amelyek 1864-ben már megtöltöttek egy Pesten kiadott, testes kötetet. Mindez korántsem volt véletlen. A magyar tudományos életet természettudósok sorának felismerései készítették elő az új befogadására, kiváltva az elavuló nézetek elkötelezettjeinek heves ellenállását. A geológus Szabó József, a reformkorban az Iparegyesületben tevékenykedő Nendtvich Károly, a madártant tudományos szintre emelő Petényi Salamon és életrajzírója, vele együtt a hazai őslénytani kutatások megalapozója, Kubinyi Ferenc külföldi eredményeket is közvetítő munkássága tette képessé a magyar természettudósok legjobbjait a darwini fejlődéselmélet jelentőségének a gyors érzékelésére.

A magyar tudományos élet egykorú jellegzetes ellentmondása volt az, hogy nemcsak az értékmentő, hanem a dogmáktól tudatosan szabadulni törekvő és az újnak kaput nyitó tudósok jelentős része sem egy szakmának az elkötelezettje, hanem sokkal inkább a tudományosságnak s az általa is polgárosítani remélt nemzet felemelése ügyének „mindenese” volt. A természettudósként említettek közül például a börtönviselt Kubinyi Ferenc, aki függetlenségi nézetei miatt a tudományos közélet irányítói által üldözöttnek tekintette magát, nemcsak őslénykutatással és geológiával, sőt régészkedéssel és tudománytörténettel foglalkozott, hanem részt vett a Konstantinápolyba hurcolt Corvinák felkutatásában és visszaszerzésében is. A száműzött Rónay Jácint, aki olyan fontos szerepet játszott Darwin tanainak megismertetésében, hadmérnöki tankönyvet készített az emigráns magyar tisztek továbbképzésére, kötetnyi „jellemrajzot” írt angol színészekről, tanította Kossuth gyermekeit, és segédkezett Széchenyi Londonba csempészett kéziratának kiadásában. Az eredetileg kémikus Jánosi Ferenc, Darwin első hazai ismertetője pedig, aki 1849-ben a nagyváradi lőporgyárban dolgozott, majd rövid fogság után Nagykőrösön tanárkodott, nemcsak szakmájába vágó tankönyveket írt, illetve fordított, hanem az esztéta és történész Salamon Ferenccel együtt A gőzgép főcímű gyűjteményben ismertette a „legújabb” találmányokat.

A Februári Pátens és a feszültség növekedése

A Sopron megyei Szárföld parasztjai a templomban imádkoztak a Habsburg-ház pusztulásáért és Kossuthék hazajöveteléért, a debreceni, nagyváradi, aradi „diákságról, kereskedő- és iparos osztálybeli ifjúságról” pedig rendőri jelentés írta ismételten: „semmi kétség sem lehet az iránt, hogy… invázió esetén tömegesen siet majd a forradalmi emigráció, vagy Ausztria bármely más ellenségének a zászlaja alá.”[32]

Kolossa Tibor

Magyarország társadalmi-politikai struktúrája

A polgárság rohamosan gyarapodó csoportját alkotta a zsidó kereskedőréteg, mely a kereskedelmi és ipari tőkés vállalkozások túlnyomó részét kezében tartotta. A leggyorsabban fejlődő városok (Pest, Temesvár, Nagyvárad, Arad stb.) gazdasági életében már a kiegyezés idején domináló szerepet játszott.

Katus László

A szállítás forradalma

Miután az állam hasztalan igyekezett kamatbiztosítással, segélyekkel és előlegekkel, kiegészítő beruházásokkal növelni a veszteséges magánvasutak teljesítőképességét és rentabilitását, kénytelen volt áttérni az államosítás politikájára. Először a legsúlyosabb anyagi helyzetben levő vállalatokat vette át. 1876-ban a Keleti Vasutat (NagyváradKolozsvárBrassó), 1879-ben pedig a Vágvölgyi Vasutat.

Az urbanizáció meggyorsulása

A lakosság nagysága és az urbanizáció foka szerinti rangsorban egyaránt az első 25 helyen 11 várossal találkozunk, s valóban ezek voltak a kiegyezés idején Magyarország legjelentősebb városai: Pest és Buda, Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Arad, Temesvár, Debrecen, Pécs, Székesfehérvár, Kolozsvár.

A vallási megoszlás

Izraeliták az ország valamennyi megyéjében növekvő számban és arányban éltek, különösen a városokban. Számarányuk legnagyobb az északkeleti megyékben volt, s Budapesten, valamint egyes vidéki városokban (Nagyvárad, Máramarossziget, Ungvár, Munkács) meghaladta a 20%-ot.

Vörös Károly

A felsőoktatás

A polgári oktatáspolitika is fenntartja tehát a feudalizmusból örökölt királyi (Győr, Kassa, Nagyvárad, Pozsony), illetve felekezeti (Egerben és Pécsett katolikus, Eperjesen és Nagyszebenben evangélikus, Debrecenben, Kecskeméten, Máramarosszigeten, Pápán és Sárospatakon református) jogakadémiákat előbb 3, majd 1874-től kezdve 4 éves képzési idővel: utóbbi formában tananyagukat és az általuk nyerhető képesítés fokát és érvényét tekintve is teljesen egyenrangúvá téve őket az egyetemi jogi karokkal; csupán a doktoráltatási és magántanári habilitáltatási jogot tartva fenn azoknak. Ez gyakorlatban – kivált az új, a doktorátust egyre több ponton megkövetelő képesítési törvények óta – a joghallgatók végső minősítését, azt egyetemi szintű igényekhez szabva, mégis csak az egyetemeken összpontosította. A jogakadémiák száma 1874-ben még 13, közülük azonban egyesek csakhamar elnéptelenednek s megszűnnek, mint 1884-ben a pápai, 1887-ben a nagyszebeni, s 1892-re a győri is. Különben az egész főiskolatípus hanyatlóban van: a jogakadémiák hallgatóinak összlétszáma, mely 1871–72-ben még 1925, 1890–91-re már csak 745 fő; ekkorra az akadémiák közül már csak a debreceni és a nagyváradi hallgatóinak száma van 100 körül, a többieké 47–80 között ingadozik, Győré mindössze 21.

Katus László

Az ipar szerkezete és területi elhelyezkedése

Rendkívül elmaradt az iparosodásban az Alföld, a Dunántúl középső és keleti része, az északkeleti Felvidék, valamint Erdély északi és középső része. Ezeken a tájakon szinte szigetként emelkedett ki egy-egy iparosodó város: Pécs, Szeged, Debrecen, Nagyvárad.

A vidéki városokban a helyi kereskedőtőkések, a külföldi vállalkozók, s kisebb részben a helyi iparosok által alapított középipari üzemek közül főleg azok tudtak meggyökeresedni és prosperálni, amelyek a helyi fogyasztás igényeit elégítették ki (élelmiszer- és építőanyag-ipar), vagy a technikai fejlődés élvonalával lépést tartva, folytonos újításokkal biztosították versenyképességüket mind a külföldi, mind a budapesti nagyiparral szemben. A századforduló után mindenesetre megfigyelhető a vidéki iparfejlődés meggyorsulása, életképes középüzemek alakulása, sőt néhány vidéki nagyüzem létrejötte is. A vidéki városok közül Pozsony, Temesvár, Fiume, Győr, Arad, Pécs és Nagyvárad haladtak leginkább előre az iparosodásban.

Az infrastruktúra: szállítás és építkezések

A lóvasutat fokozatosan a villamosvasút váltotta fel, előbb Budapesten, majd Pozsonyban, Temesvárott, Miskolcon, Szabadkán, Szombathelyen, Sopronban, Debrecenben, Szegeden, Nagyváradon, Pécsett.

Hanák Péter

Népességnövekedés, vándorlás, városiasodás

Az urbanizáció eredményességét tekintve a főváros és környéke után azok a szabad királyi városok következtek, amelyek forgalmi és közigazgatási központ szerepüket össze tudták kapcsolni a modern iparosodással. Sorrendben: Fiume, Miskolc, Nagyvárad, Győr, Kolozsvár, Pécs, Kassa, Temesvár.

Mucsi Ferenc

A polgári radikalizmus kezdetei. A Társadalomtudományi Társaság.

Somló Bódog, a nagyváradi jogakadémia ugyancsak erősen támadott tanára, indulásakor még Spencer hatása alatt úgy látta, hogy a társadalmi változások „az egységes természeti törvényeknek” vannak alárendelve. Az egyetemes evolúció gondolata azonban fokozatosan közelítette a társadalom belső mozgatóerőinek kutatásához. A társadalmi fejlődés az egyéni szükségletek mind tökéletesebb kielégítésének irányában halad. Ez az út pedig – a tőkés rendszer ellentmondásainak fokozatos kiküszöbölésével – egyfajta szocialista-kollektivista társadalom kialakulása felé vezet. Ez az álláspont közel hozta Somlót a szocialista mozgalom vulgármaterialista alapon álló, ekkoriban kibontakozó revizionista szárnyához, amely az anyagi javak bőségét megteremtő szocialista társadalom fokozatos kiépítésének programját hirdette.

A szociológus csoport szervezőjévé és hamarosan szellemi vezetőjévé Jászi Oszkár lépett elő. Miként társai, ő is a spenceri szociológiából indult ki. Első munkáiban – A történelmi materializmus állambölcselete, Művészet és erkölcs – erről az alapról bírálta a marxizmust. Csakhamar túljutott a kezdeti fokon, maga bírálta Spencer organikus társadalomszemléletét és Pikler belátásos elméletét. Ebben már a marxizmus hatása is érvényesült, amely jórészt Szabó Ervin közvetítésével jutott el hozzá. A marxizmus vezette a szocializmus társadalomtörténeti jelentőségének felismerésére. Jászi nem vált marxistává, de a magyarországi tőkés fejlődés legszabadabb útjának megnyitásában a marxizmustól várt ideológiai, s a szervezett munkásságtól politikai támogatást. Az 1903–1904-ben írt cikkei, levelei azt mutatják, hogy ekkortájt alakult ki ideológiai szempontból eklektikus koncepciója, amely egyesítette magában a radikális polgári értelmiség antifeudális ideológiáját és a marxista társadalomszemlélet elemeit. Ilyenképpen egyaránt alkalmasnak látszott a tőkés fejlődés útjának megtisztítására és a munkásmozgalomhoz való hozzákapcsolódására is.

Jászit ekkortájt még az a terv is foglalkoztatta, hogy a szociáldemokrata párton belül kísérli meg érvényesíteni a magyar társadalom reformálására vonatkozó, még meglehetősen kiforratlan elképzeléseit. 1904 őszén kidolgozta egy megreformált szociáldemokrata párt: a Magyar Szocialista Párt tervezetét. A szociáldemokrácia hatékonyságának, tömegbefolyásának növelése érdekében úgy vélte, meg kell nyerni a demokratikus magyar értelmiséget, mindenekelőtt azáltal, hogy a párt pozitív választ ad a nemzeti kérdésre, vezetése pedig a radikális nemzeti értelmiség kezébe kerül. A pártprogram tervezetében Jászi szakítani kívánt „a proletárnak nincs hazája” jelszóval, de a dualizmus ellen nem lépett fel. A nemzetiségi kérdésben ekkor fogalmazta meg azt az álláspontját, hogy elegendő lenne az 1868. évi nemzetiségi törvény végrehajtásáért küzdeni. A tervezet nem érintette az agrárkérdést és összességében nem ment túl a szociáldemokrata párt minimális, demokratikus programján. Miután a tervezet Szabó Ervin határozott ellenzésébe ütközött, Jászi nem kísérelte meg új programját a nyilvánosság elé bocsátani.

További változásokat idézett elő politikai gondolkodásában az 1904 végén – 1905 elején tett franciaországi tanulmányútja. A francia szindikalizmus bizonyos fokú értelmiségellenes magatartása arra a következtetésre juttatta, hogy a szocialista értelmiségnek nem a szorosan vett munkásmozgalom irányítása a feladata, hanem inkább az értelmiség különböző rétegeit kell megnyernie a szocializmus ügyének. Jászi ideológiai-politikai fejlődésében ennek a felismerésének nagy jelentősége volt: ez vált polgári radikalizmusának egyik kiindulópontjává. Ebben Szabó Ervin jelentős szerepet játszott. Levelezésük tanúsága szerint meggyőzte Jászit arról, hogy a szocializmus valódi képviselője a szindikalizmus, s ezzel nem egyeztethető össze a demokratikus reformokért folytatott, Jászi által is követelt küzdelem. A szocialista végcélban egyetértve, ezen az alapon mintegy elhatárolták egymás munkaterületét: Jászi képviseli a demokrácia megteremtésének minimális programját, Szabó Ervin pedig az ennek nyomán kibontakozó szocialista (valójában: szindikalista) maximális célt. Annyira különböző politikai felfogásuk ellenére is mindvégig megőrzött bensőséges barátságuk megértéséhez ez a „munkamegosztás” adhat kulcsot.

1904-ben kezdtek kirajzolódni a Társadalomtudományi Társaságban a választóvonalak az egyes ideológiai-politikai csoportok között. A Jászi vezette csoport ekkor a polgári radikalizmus irányába kanyarodott. A társaság liberális szárnya, Gratz Gusztáv, Hegedüs Lóránt és Farkas (Wolfner) Pál viszont a Tisza-kormány alatt mérsékelte kritikai tevékenységét, s magával kívánta vinni a társaság tagjainak és a folyóirat szerkesztőinek többségét is a mérsékelt, kormánypárti liberalizmus irányába.

A frontok tisztázását elősegítette a társadalmi fejlődés irányáról folytatott vita, amelyet a társaság 1904 április–májusában rendezett. A vitának négy előadója volt: Gratz Gusztáv a liberalizmus, Batthyány Ervin az anarchizmus, Geöcze Sarolta a konzervativizmus és a keresztényszocializmus, Szabó Ervin a szocializmus eszmerendszerét fejtette ki. A vitába közvetlenül mintegy harmincan kapcsolódtak be, de valamiképpen érintette, állásfoglalásra késztette az értelmiség nagy részét. Ily módon ez a vitasorozat – a társaság egyéb közérdekű vitáival együtt – felpezsdítette az egész szellemi életet. A társaság nagy érdeme, hogy felvetette a magyar társadalomfejlődés és a közélet lényeges kérdéseit, országos fórumot biztosított a haladó eszméknek, így a marxizmust, amelyet eddig kirekesztettek a szellemi életből, emancipálta és bekapcsolta a hazai politikai gondolkodásba.

A szellemi erjedés kiterjedt a vidékre is. A polgárosodó városokban baloldali eszmékre fogékony közönség, helyenként radikális gócok alakultak. A szellemi megújulás erős vonzást gyakorolt a fiatal értelmiségi nemzedékre, a nemesi értelmiség útkereső, balra tartó tagjaira is. Ezt az utat járta meg a fiatal Ady Endre. A lombos családfával, de csupán az elúszott családi birtok maradványaival rendelkező, jószerével paraszti sorú kisnemesi család a szokványos politikusi-tisztviselői pályára szánta a tehetségével korán kiváló fiút. Ady azonban elutasította a tisztes tisztviselői pályát, újságírónak csapott fel előbb Debrecenben a függetlenségi sajtónál, majd Nagyváradon a kormánypárti lapnál, aztán a radikális szellemű Nagyváradi Naplónál. A város ellentétei: a klérus középkori rezervátuma, a Tisza család óliberális hatalmi centruma és a friss, mozgékony-fogékony polgárság pezsgő szellemi élete serkentően és eszméltetően hatott a fiatal publicistára, aki ekkor már küldetés hordozójának, a „szentlélek lovagjának” tartotta magát. Nagyváradon formálódik ki remek cikkek sorozatában antifeudális-antiklerikális programja, amelyet majd a szocialista munkásmozgalom és a Társadalomtudományi Társaság radikálisainak hatása, a párizsi élmények és a hazai politika válságai érlelnek művészi és politikai forradalmisággá.

Hanák Péter

A tömegmozgalmak dagálya 1905 első felében

Kora tavasszal kiszélesedett a sztrájkmozgalom. Nagyváradon és Szegeden az egész városra kiterjedő általános sztrájk tört ki.

A baloldal taktikájának ellentmondásai

A darabontságot, e kései jozefinista illúziót, politikailag a hazug úri ribillió elleni protestálás motiválta, de mint önkirekesztő emberi gesztust mélyebbről jövő lelki tényezők mozgatták: a közösségéből kihullott és más közösséggel azonosulni nem tudó költő egzisztenciális magányérzete, politikai otthontalansága, amely a nagyváradi időszak végétől, 1903 nyarától kezdve fokozatosan erősödött benne. Ady „darabontsága” tehát a magyar úri politikának látszatra nagyon politikus, tartalmában és távlatában azonban antipolitikus tagadása, vagyis végső soron „kivonulásának”, új útkeresésének az 1905-ös hazai viszonyokhoz alkalmazkodott formája volt.

Erényi Tibor

A munkásság harcai a koalíció hatalomra kerülésekor

A koalíció uralmának első hónapjaiban sikeres sztrájkot folytattak a nagyváradi vasmunkások, akik béremelésen kívül jelentős munkaidő-csökkentést is kivívtak (június–július).

Dolmányos István és Erényi Tibor

A kormány támadása a Földmunkások Országos Szövetsége ellen

1906 szeptemberében és októberében a sztrájktörvény mellett tört lándzsát az OMGE nagyváradi gazdagyűlése, a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara és a sajtó nagy része. Ettől a törvénytől várták a munkás- és földmunkásszervezetek betiltását is. A sztrájktörvény ügye hivatalos szinten 1906 decemberében került le a napirendről, amikor a munkásság heves tiltakozása nyilvánvalóvá tette, hogy nem tűri el a sztrájkjog korlátozását.

Erényi Tibor

Szakszervezetek és egyéb szociáldemokrata szervezetek

1912-ben a párt mintegy 25 ezer példányban megjelenő napilapján, a Népszaván kívül kiadták a Szocializmus című elméleti folyóiratot, a kassai, pécsi, nagyváradi, pozsonyi, temesvári és fiumei hetilapokat.

Dolmányos István

Áchim demokratikus parasztpártja

Feltűnő, hogy 1908-ban Áchim elhagyta partja nevéből a „szocialista” jelzőt. Ez év augusztusában, amikor a nagyváradi szociáldemokraták helyi szervezete megzavarta a parasztpárt ottani nagygyűlését, Áchim kikelt a „vörös püspökök”, vagyis a szociáldemokrata párt vezetői ellen, sőt kilátásba helyezte, hogy a szociáldemokráciát ”kiirtja az Alföldről”.

Mucsi Ferenc

A polgári radikalizmus és a szociáldemokrácia

Ady nemcsak a modern magyar líra, hanem a demokratikus politikai gondolkodás számára is egy ágban volt a nemesi értékrendet hagyományozó népies-nemzeti irodalom forradalmi antitézise és a plebejus népi örökség nemzeti szintézise.

Az 1905-ben megragadott „magyar ugar” motívum önmagában még nem haladta meg a nagyváradi antifeudális publicista radikalizmusát, amint Újpest, Angyalföld, „az utca” beemelése a népbe, a társadalom alkotó és megújító erői közé sem mondott többet a szocialista szemlélet alaptételénél. Táncsics megidézése, majd a Dózsa-motívum megjelenése 1907. második felétől azonban már új: ebben a néppel tartó bocskoros nemes, Dózsa kaszás népe és Csák Máté földjének proletárjai együtt küzdenek a nagyurak ellen. A politikai gondolkodás megújításában ez a mozzanat a nemzet nemesi-liberális koncepciójával a nemzet demokratikus-népi felfogását, az Etelközhöz és Pusztaszerhez viszonyuló, nemesség-centrikus és dinasztiahű történelemszemlélettel a Dózsától Vajda Jánosig terjedő plebejus népi hagyományt állította szembe. Esze Tamás és a bujdosó kuruc motívum megjelenésével 1909 közepétől aztán nemcsak a koalíciós „kuruckodás” népi antitézise kap hangot, hanem a kisemmizettek és elárulták szociális radikalizmusának és hazafiságának forradalmi szintézise is. Az olyan valóságos vagy látszólagos antinómiákat, mint a szociális és a nemzeti, a népi és a nemzeti, a paraszti népi és a proletár szocialista ellentéte, mint a magyarság és európaiság viszonyának zavarai, Ady oldotta fel a magyar progresszió politikai gondolkodásában, még akkor is, ha a baloldal, a radikális és a szociáldemokrata vezető gárda egyes csoportjai lassabban, nehezebben értették is meg a szintézis jelentőségét.

Ady és a baloldal viszonyában – részben az ő indulatoskodásai, részben barátai, írótársai vagy egyes szociáldemokrata írók értetlensége miatt – voltak zavarok, törések, amint politikai öntudatosodása és radikalizálódása sem fogható fel lineáris folyamatnak. Ingadozásai, kétkedései egyrészt éppen a baloldal gyengeségével, gyakori megtorpanásaival, megalkuvásaival függtek össze. A forradalmi meggyőződést, a megmegújuló hiteket – másrészt – végig nyomon követte a magyarság sorsa miatti aggodalom, a progresszió győzelmének reális lehetősége és a netáni győzelem üdve iránti kétkedés. 1907 márciusában írta a „Fölszállott a páva” befejező soraiban:

„Vagy láng csap az ódon, vad vármegyeházra
Vagy itt ül lelkünk tovább leigázva.
Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek
Vagy marad régiben, a bús, magyar élet.”[33]

Ezekben a riasztó sarkításokban a mindent újító győzelem és a mindent pusztító vereség alternatívájának előérzete sejlett fel. A

„Minden, minden ideálunk
Másutt megunt ócskaság már,
Harcba szállunk
S már tudjuk, hogy kár a harcért”[34] 

strófa úgyszintén egyszerre fejezte ki a forradalom vállalását az üdvében való kétkedést. Adynak ez az ekkortájt formálódó „kettős meggyőződése” nem alkati sajátosság, hanem a valóság kifejezése. A valóság volt itt egymással ütköző és nem békülő igazságoktól ellentmondásos. Ady tudatosan megértette és alapélményként újból és újból átélte nemzedéke, nemzete – és talán az egész régió – ellentmondásos valóságát. Ennek megállapításával a legkisebb mértékben sem vonjuk kétségbe, hogy Ady az első világháború előtti évtizedben szilárdan a progresszió táborához tartozott, annak is a balszárnyán foglalt helyet, kereste, sürgette a szociáldemokráciával való fegyverbarátságot, egész költői és politikai tevékenységével a forradalmi alternatívát választotta és erősítette.

A szociáldemokrata párt vezetőinek zöme tisztelte Adyt, kiállt mellette az 1909. évi Népszava-vitában, nevét és verseit gyakran lobogóként használta. Politikai kérdésekben viszont Jászival és csoportjával működtek együtt. A koalíciós kormány uralma idején vált körükben általánossá az a nézet, hogy a „feudális Magyarországot” előbb polgári demokratikus országgá kell alakítani, csak azután indulhat meg a küzdelem a szocialista célokért. A párt elfogadta, sőt kívánatosnak tartotta a radikális polgári erők részvételét a „feudalizmus” elleni közös harcban, minthogy – egyébként reálisan – jól látta, hogy a polgárság túlnyomó része alkalmatlan arra, hegy harcba induljon saját politikai hatalmának megszervezéséért. A polgári radikális vezetők a maguk részéről igényt tartottak arra, hogy a szervezett munkássággal karöltve részt vegyenek a harcban, mindenekelőtt a választójogi reformért. Jászi, főként kezdetben, még nagyobb ambíciókat is táplált; úgy látta, hogy a polgári radikalizmus egymagában is annyira megerősödik, hogy a munkásság részvétele a demokráciáért folytatott küzdelemben a segéderő szerepére lesz redukálható. 1907-ben egyenesen óvta a pártot attól, hogy a választójogi harcban való túlzott részvétele folytán elveszítse proletár és szocialista jellegét, s a polgári radikalizmus szélső balszárnyává váljon. Ezzel összefüggésben – egyébként helyesen – állapította meg, hogy „a viszonyok kényszere máris a Népszavát igen közel hozta a radikális burzsoázia ideológiájához… az általános választójogért való küzdelem máris túlságosan abszorbeálja a munkások energiáit a parlamenti politika irányában”.[35]

A Társadalomtudományi Társaságban való szoros együttműködésen túl jelentékeny volt az együttműködés a politikai, mindenekelőtt a választójogi küzdelemben. A Huszadik Századnak 1908-ban két különszámát is kiadták: az egyik magyar és francia nyelven összefoglaló tanulmányokat tartalmazott az ország gazdasági, társadalmi, nemzetiségi és kulturális helyzetéről; a másik több mint 50 neves külföldi politikus és tudós véleményét – elítélő véleményét – tette közzé Andrássy tervezett plurális választójogi törvényjavaslatáról. Szoros kapcsolat alakult ki a polgári radikálisok és a szociáldemokrácia között a radikálisok munkástanfolyamain, illetve a Társadalomtudományi Társaság 1906 őszén alakult szabadiskolájában is. A munkástanfolyamokat a Huszadik Század szerkesztősége és a Társadalomtudományi Társaság 1902 októberében indította meg először Budapesten, majd Nagyváradon s fokozatosan több más vidéki városban is. Ekkor még az egyes szakszervezetek égisze alatt, majd 1903 júniusától hivatalosan a társaság rendezésében.

Polgári radikalizmus és szabadkőművesség

Az Eötvös-, a Reform-, a Comenius-, a Galilei-, a Demokrácia-, az Archimedesz-páholy s vidéken a nagyváradi László-király páholy tartoztak a politikai tekintetben aktívabb páholyok közé.

Szabó Miklós

Egyetemek, főiskolák

Míg a század első éveiben Wlassics kultuszminiszter a tanszabadság nevében megvédte – amint erről már a polgári radikalizmus kibontakozásának ismertetésekor szó volt – Pikler Gyulát az ellene tüntető klerikális ifjúsági szervezetekkel szemben, s 1903-ban Somló Bódogot is védelmébe vette a nagyváradi jogakadémia reakciós tanáraival szemben, a Pikler ellen 1907-ben kirobbant második hecckampányt Apponyi Albert már nem intette le, sőt 1908-ban kilátásba helyezte, hogy Pikler kollégiumát, a jogbölcseletet törölni fogják a doktori szigorlati tárgyak közül.

Katus László

A tőkés fejlődés és az iparosodás meggyorsulása a nemzetiségi területeken

Korszakunkban jelentősen meggyorsult a szlovák, a román és a szerb hitelintézetek fejlődése. Számuk 1890-ben csak 30, 1915-ben már 222; alaptőkéjük 25 év alatt 5 millió koronáról 58 millióra emelkedett. Legtöbbjük kisebb, helyi jelentőségű bank vagy takarékpénztár, de voltak köztük milliós nagyságú saját tőkével rendelkező nagyobb intézetek is, mint: a nagyszebeni román Albina, az aradi Victoria, a nagyváradi Bihoreana, vagy a szlovákoknál a turócszentmártoni Tatra-Bank és a Rózsahegyi Hitelbank.

Siklós András

A Vix-misszió. Az antant új követelései.

Amikor a román csapatok december közepén elérték a Marost, Presan tábornok, hadseregfőparancsnok bejelentette: az előnyomulást egészen a NagykárolyNagyváradBékéscsaba vonalig kívánja folytatni. A románok elhatározását Berthelot tábornok, a bukaresti francia misszió vezetője magáévá tette, és messzemenően támogatta.

Erdély és a magyarországi románok

Az együttműködés reális alapja abban rejlett, hogy a forradalmi mozgalom tisztán román községekre is kiterjedt, a román földbirtokosokat, gazdákat, tisztviselőket, kereskedőket is fenyegette. A román parasztok megtámadták a Román Nemzeti Párt nagybirtokos vezetőinek birtokait, és a parasztság haragjának nemcsak a római katolikus egyház gyulafehérvári uradalma, hanem a balázsfalvi görög katolikus érseki és a nagyváradi görög katolikus püspöki birtokok is áldozatul estek.

A november elején kialakuló együttműködés nem jelentette egyben a román és a magyar burzsoázia közötti ellentét megszűnését. A román burzsoázia a forradalmi mozgalomnak nemzeti irányt kívánt adni, úgy vélte, hogy karhatalom és erőszak a rendet és a biztonságot önmagában véve helyre nem állítja. A nacionalizmus szítása eredményt ígért, hisz a népmozgalom főbb célpontjai: a háború idején különösképpen gyűlöletessé vált közigazgatás, az erőszakszervezet zömében magyar volt, és a földbirtok nagy része is magyar földesurak tulajdonát képezte.

A később Romániának ítélt területeken a 100 holdon felüli birtokok 60,1%-a, az 1000 holdon felüli birtokok 85,7%-a volt magyar földbirtokosok kezén. Az anyanyelv szerinti megoszlás ugyanezen a területen az 1910. évi népszámlálás szerint: 53,2% román, 32,4% magyar, 10,6 % német.

A központi és a helyi román nemzeti tanácsok, kedvezőnek ítélve a helyzetet, hatalmi igényekkel léptek fel. Törekvésük egyrészt – nem sikertelenül– a helyi közigazgatás átvételére irányult, másrészt messzebb menő célokat követett.

Az Aradon székelő központi nemzeti tanács november 9-én levelet küldött Budapestre (a Magyar Nemzeti Tanács kormányának), és ebben a közrend, a vagyon- és személybiztonság megóvása céljából a románok lakta vidékek felett „a teljes kormányzói hatalom” átadását követelte.[36]

A Román Nemzeti Tanács a román impériumot 23 vármegyére és 3 vármegye (Békés. Csanád, Ugocsa) egy részére kívánta kiterjeszteni, hozzáfűzve, hegy a esőben forgó területen élő más népekkel szemben tiszteletben fogja tartani a wilsoni elveket. Visszautasítás esetére a levél minden további együttműködés megszakítását jelentette be.

Miután az erdélyi román burzsoázia gyengének érezte magát ahhoz, hogy a rendcsinálás és a hatalomátvétel kettős feladatát egyedül, saját erejéből valósítsa meg, egyidejűleg a román királyi hadsereg beavatkozását is sürgette.

November 10-én és az azt követő napokban több küldöttség indult Iașiba. A küldöttek beszámoltak az Erdélyben kialakult helyzetről, s a „bolsevista” veszélyre és a magyar reakció megtorló intézkedéseire hivatkozva a román hadsereg segítségét kérték.

November 10-én először a Magyar Nemzeti Tanács, majd egy szakértők bevonásával tartott értekezlet foglalkozott a Román Nemzeti Tanács követeléseivel. A sorozatos megbeszéléseken a megjelentek elfogadták a polgári radikálisok tárgyalást és egyezkedést javasló álláspontját. Jászi vezetésével küldöttség alakult, melyben a kormányt Jászi, a Magyar Nemzeti Tanácsot Ábrahám Dezső és Bokányi Dezső képviselték. A küldöttség szakértők és újságírók kíséretében 13-án utazott Aradra, ahol 2 napos tárgyalás vette kezdetét.

Jászi a Román Nemzeti Tanács képviselőinek két javaslatot terjesztett elő. Az első javaslat lényege az volt, hogy Erdélyben a mesterséges megyei keretek helyett összefüggő, lehetőleg egységes nemzeti tömböket kell kialakítani. Ezek a tömbök a svájci kantonok mintájára kulturális és közigazgatási autonómiával rendelkeznének és az országos központi kormányban is képviseletük lenne, a közös ügyek intézésére közös szerveket hoznának létre. A második javaslat átmeneti megoldásként „a közrend és a béke fenntartására” azt indítványozta, hogy mindazon járásokban és városokban, ahol a többség román, a Román Nemzeti Tanács vegye át a közigazgatást, és megbízottja útján képviseltesse magát a magyar kormányban. E második javaslat ugyanakkor kikötötte, hogy a szóban forgó területeken a régi hivatalnoki kar – a főispánok és kormánybiztosok kivételével – megmarad, a Román Nemzeti Tanács garantálja a személy- és vagyonbiztonságot, nem veszi igénybe a román királyság katonai erejét.

A román vezetők mindkét ajánlatot elutasították. A nagy tekintélynek örvendő Maniu, aki 14-én érkezett Aradra, teljes szuverenitást követelt.

A kapcsolat a Román Nemzeti Tanáccsal az aradi tárgyalás után és annak eredménytelensége ellenére sem szakadt meg. A román vezetők, ellentétben a 9-i ultimátumban foglaltakkal („a hatóságokkal minden további együttműködést beszüntetünk”), továbbra is készek voltak közreműködni a „közrend, a személy- és vagyonbiztonság megóvásában”. A kormány erre való tekintettel továbbra sem gördített akadályt a román nemzeti tanácsok működése elé, és a román nemzeti gárdák további anyagi támogatása elől sem zárkózott el, bár a november 18-i minisztertanács a fegyverek kiszolgáltatását már megtagadta.

A Román Nemzeti Tanács november 20-án francia nyelvre is lefordított kiáltványt tett közzé. A világ népeihez intézett proklamáció félreérthetetlenül leszögezte az elszakadásra irányuló szándékot: „az erdélyi és magyarországi román nemzet semmi körülmények között sem akar a magyar nemzettel továbbra is bárminő állami közösségben élni: elhatározása, hogy az általa lakott területen szabad és független államot létesít … Az eddigi elnyomók kormánya megtagadta hozzájárulását a román nemzet ezen elhatározásához”[37] – állapította meg a kiáltvány.

Tekintettel arra, hogy a kiáltvány a románok sérelmeit részletezve homályban hagyta az „eddigi elnyomók kormánya” és az új magyar kormány nemzetiségi politikája közötti különbséget, november 24-én Budapesten is proklamáció jelent meg Károlyi Mihály aláírásával. „A népköztársaság minden nem magyarul beszélő népéhez” intézett felhívás a nemzetiségeknek demokratikus reformokat, földet, helyi közigazgatási és kulturális autonómiát ígért, annak kihangsúlyozásával, hogy a népkormány is Wilson tanításait kívánja megvalósítani.[38]

A Román Nemzeti Tanács elutasító magatartását nem csak Jászi javaslatainak elégtelensége indokolta. Az elutasítás hátterét a nemzetközi helyzet határozta meg. A román vezetők ismerték az 1916. augusztusi bukaresti titkos egyezményt, és ismerték Lansing 1918. november 5-i, Iașiba küldött táviratát („Az Egyesült Államok kormánya hozzájárult a román népnek a királyság határain belül és kívül támasztott kívánságaihoz”);[39] tudták, hogy az antant Romániát újra szövetségesének tekinti. Nyilvánvaló volt, hogy az adott körülmények között csak idő kérdése a román királyi hadsereg Erdélybe való bevonulása, amire egyébként a belgrádi egyezmény is lehetőséget adott.

Az első jelentések a román hadsereg megjelenéséről november 13-án érkeztek Budapestre és ezzel egyidejűleg, vagy már ezt megelőzően Aradra. A Keleti-Kárpátok hágóinál feltűnt román katonák annak a két hadosztálynak az előőrsei voltak, amelyeket a román hadvezetőség a mozgósítás alatt álló hadsereg alakulataiból Erdély megszállására rendelt ki. A román királyi csapatok december 2-án, vonultak be Marosvásárhelyre, december 11-én érték el Besztercét, december 7-én Brassót.

A kelet felől előnyomuló két hadosztályhoz később egy harmadik is csatlakozott, amely– Mackensen visszavonuló hadseregét követve – déli irányból nyomult előre. Legfontosabb és legsürgősebb teendője a Zsil-völgyi bányavidék megszállása volt a rend helyreállítása, „az anarchista agitáció megfékezése” céljából.

A román hadsereg december közepére érte el a belgrádi egyezményben megállapított demarkációs vonalat.

A román parancsnokok a megszállt területeken az antant megbízására hivatkoztak, és a bevonulást a román lakosságnak nyújtandó segítséggel, valamint a „bolsevista szellem által veszélyeztetett rend” helyreállításával indokolták. Ferdinánd román királynak a november 10-i fordulatkor kiadott, a román katonákhoz és polgárokhoz intézett proklamációjában, amit a bevonuló hadsereg röpcédulákon terjesztett, az állt, hogy Románia „beteljesedve látja évszázados vágyát, az összes románok egyesítését egy szabad és hatalmas államban”.[40] A vezérkari főnök Presan tábornok felhívása, mely ugyancsak közkézen forgott, a Dunáig és Tiszáig terjedő román területről beszélt, és e terület valamennyi polgárát biztosította arról, hogy a román hadsereg a lakosság vagyon- és személybiztonságát, nemzeti és valláskülönbség nélkül megőrzi.[41] A hivatalos proklamációk nem hagytak kétséget afelől, hogy a román hadsereg messzebb menő célokat követ; aligha fogja a Belgrádban nélküle megállapított demarkációs vonalat tiszteletben tartani.

Ebben a helyzetben ült össze Gyulafehérvárott december 1-én az erdélyi és magyarországi románok nemzetgyűlése. „A képviselők (küldöttek) nagy nemzetgyűlésének” összehívását a Román Nemzeti Tanács lapja, az Aradon megjelenő Romanul november 21-én jelentette be azzal, hogy egyidejűleg nagy népgyűlés tartására is sor kerül. Míg egy november 15-én kiadott körlevélben csak választásokról volt szó, a 21-i hivatalos bejelentés a választott képviselők mellett „jogszerinti” (delegált) képviselők meghívását is előírta. A nemzetgyűlés 1228 tagja közül 628 jutott ez utóbbi módon mandátumhoz. Delegálási joggal bírtak az egyházak, a kultúregyesületek, a különböző egyletek, az iskolák, a kisiparosok. A szervezett munkások nevében a román szociáldemokrata párt 18 képviselőt küldhetett.

A nemzetgyűlés elé terjesztendő határozat kérdésében a vezetők közt nézeteltérés állt fenn. Az egyházi körök által is támogatott jobboldal (Teodor Mihali, Alexandru Vaida és a velük ebben egyetértő Maniu Iuliu) a feltétel nélküli egyesülés mellett volt, összhangban a román kormány nézetével. Egyes vezetők– így például Stefan Pop – félve a romániai burzsoázia konkurenciájától, autonómiát javasoltak. A szociáldemokraták feltételekhez, demokratikus reformokhoz, Románia demokratikus átalakulásához kívánták kötni az egyesülést. Az autonómia és a reformok érdekében a demokratikus irány képviselői is szót emeltek (Vasile Goldiș, Ivan Suciu, Emil Isac).

A Román Nemzeti Tanács és a román szociáldemokrata párt értekezletén, mely egy nappal a nemzetgyűlés megnyitása előtt, november 30-án ült össze, a szociáldemokrata vezetők (Ion Flueraș, Josif Jumanca) feladták eredeti álláspontjukat. A gyulafehérvári Hungária Szállodában tartott tanácskozás késő éjszakai órákba nyúló vita eredményeként a feltétel nélküli egyesülés mellett foglalt állást.

A nemzetgyűlés elé terjesztett határozat végleges szövege ezt az álláspontot képviselte, de a határozat „az új román állam alapvető elveként” egy sor demokratikus követelést is írásba foglalt: teljes nemzeti szabadság az együtt lakó népeknek; egyenlő, közvetlen, titkos szavazati jog, teljes sajtószabadság, szervezkedési, gyülekezési szabadság, az emberi gondolatok szabad terjesztése, radikális agrárreform, mindazon jogok és előnyök az ipari munkásságnak, melyeket a legfejlettebb ipari államok biztosítanak. A demokratikus követelések hangsúlyozásában a közhangulat és a baloldal jelenléte tükröződött.

A nemzetgyűlésen, mely a gyulafehérvári vár tiszti kaszinójának nagytermében ülésezett, a határozati javaslatot az egybegyűltek helyeslése közepette Vasile Goldiș olvasta fel. A vár melletti katonai gyakorlótéren, ahol 1785-ben Horiát, Cloșcát és Crișant kivégezték, és a város utcáin, melyeket most román és antant lobogók díszítettek, százezernyi lelkes tömeg gyűlt össze. Az ülés berekesztése után az egyházi és nemzeti dalokat éneklő sokaság előtt (néhány ezer munkás vörös zászlók alatt vonult fel) kijelölt szónokok ismertették a történteket.

A nemzetgyűlés Vaida-Voevod előterjesztése alapján az addigi Központi Nemzeti Tanács helyett Román Nemzeti Tanácsot választott. A parlament szerepét betöltő, mintegy 200 főt számláló új központi szerv első ülésén, december 2-án kormányzótanácsot alakított. A kormányzótanács Nagyszebenbe tette át a székhelyét, elnöke Maniu lett. Az együttműködésre kész szociáldemokraták itt is ugyanúgy miniszteri tárcához jutottak, mint a zágrábi, a belgrádi, a vajdasági és a szlovákiai ideiglenes kormányokban. A 15 tagú nagyszebeni kormányban Flueraș népjóléti, Jumanca iparügyi miniszter lett.

A gyulafehérvári határozat pergamenre írt szövegét december 11-én öttagú küldöttség (2 püspök és a Román Nemzeti Párt 3 tagja) vitte Bukarestbe, és nyújtotta át ünnepélyes külsőségek között a királynak, Az egyesülésről a hivatalos lapban, a Monitorul Oficialban december 26-án dekrétum jelent meg; egyidejűleg napvilágot láttak az egyesülést szabályozó első intézkedések is. A király a szóban forgó területek közigazgatásának vezetésével – az egyesült Románia végleges megszervezéséig – a nagyszebeni kormányzótanácsot bízta meg, de a külügy, a hadügy, a vasút, a posta, bizonyos gazdasági ügyek és az állambiztonsági hivatal továbbra is a központi kormány hatáskörében maradt, mely december közepén az antantbarát nagytőke exponensének, Ionel Brătianunak a vezetésével újjáalakult. Az új központi kormányban tárca nélküli miniszterként a Román Nemzeti Párt 3 képviselője (Vaida-Voevod, V. Goldiș, S. C. Pop) is helyet foglalt.

A hatalomátvételt és az egyesülést a román lakosság többsége örömmel fogadta, nem alaptalanul úgy vélte, hogy az helyzetének javulását, az évszázados elnyomás megszűnését jelenti. E várakozást illetően a munkásság és a demokratikus irány képviselői részéről a fenntartás is jogos volt, mert az egyesülés – ahogyan megvalósult – a romániai tőkének és az erdélyi román burzsoáziának kedvezett; a Román Nemzeti Párt hatalomra jutása elsősorban a kialakuló és feltörekvő román polgárság, a román alkalmazotti értelmiségi rétegek számára jelentett változást, nem remélt lehetőségeket.

A Romániával való egyesülést némi ingadozás után az erdélyi szászok is kimondták. A szász központi választmány, a helyi választmányok és a szász nemzeti tanács képviselőiből alakult szász nemzetgyűlés január 8-án Meggyesen foglalt állást ilyen értelemben. A meggyesi gyűlés nyilatkozatot fogadott el, mely a gyulafehérvári határozatokból. a nemzeti szabadságra és a felekezeti jogegyenlőségre vonatkozó megállapításokat emelte ki.

A magyar kormány a gyulafehérvári döntéssel szemben elutasító álláspontra helyezkedett. Amikor Erdélyi János, a nagyszebeni kormány budapesti megbízottja átadta a határozat hiteles szövegét, Jászi a minisztertanács december 8-i ülésén tiltakozást javasolt. A hadügyminisztérium álláspontjával összhangban arra hivatkozott, hogy a románok eljárása ellentétes a fegyverszüneti megállapodásokkal, a béketárgyalásra kell bízni a kérdés eldöntését. Ugyanezen a napon a kormány „a keletmagyarországi magyarság védelmére” Kolozsvár székhellyel főkormánybiztosságot állított fel. A szóban forgó 26 vármegye élére főkormánybiztossá Apáthy István kolozsvári egyetemi tanárt nevezte ki, annak ellenére, hogy személye régebbi soviniszta kijelentései és magatartása miatt a Román Nemzeti Párt szemében vörös posztónak számított.

Erdélyben közben megkezdődött a hadsereg szervezése. A kolozsvári nemzeti tanács november végén toborzótiszteket küldött a székely vármegyékbe, és a visszatartott 5 korosztály bevonulását is megpróbálta keresztülvinni.

A toborzás csekély eredménnyel járt. Kratochvil Károly erdélyi katonai parancsnok szerint december 1-én a Kolozsvárott levő fegyveres alakulatok (katonaság, nemzetőrség, csendőrség) létszáma 545 fő. Ugyanő a Kolozsvárott gyülekező székelyek létszámát – más forrásokkal egybevágóan – 1700-ra becsüli, hozzáfűzve, hogy közülük csupán 600-nak jutott puska. Az ezt követő hetekben a helyzet alig változott. Apáthy visszaemlékezése szerint az Erdély meg nem szállt részén található fegyveres erő december végén 3–4000 főre tehető; Az Erdélyben állomásozó román hadsereg létszáma ugyanekkor – szintén Apáthy szerint – 15 ezer lehetett; az újabban közzétett dokumentumok a létszámot ennél többre tartják, 39 ezer főben jelölik meg.

A kolozsvári magyar és székely nemzeti tanács – Gyulafehérvár ellensúlyozására – december 22-én nagygyűlést hívott egybe. A kolozsvári gyűlésen – szemben a korábbi, hasonló jellegű marosvásárhelyi megmozdulással, amelyen csak 2000-en vettek részt– több tízezren jelentek meg. Ott voltak a bánáti svábok és a román szociáldemokraták képviselői is. Ez utóbbiak, pontosabban a Fluerașsal és Jumancával egyet nem értő román szociáldemokraták nevében Sava Damian-Strengar szólalt fel, aki később a Tanácsköztársaság idején zászlóaljparancsnokként harcolt a Vörös Hadsereg soraiban, mint kijelentette: „a román szocialisták nem azonosítják magukat a gyulafehérvári határozattal, nem akarnak a román imperialista elnyomás alá kerülni”.[42] George Avramescu a romániai szociáldemokraták nevében arról beszélt, hogy nemcsak Magyarországon és Erdélyben, hanem Romániában is nagy volt az elnyomás: 1907-ben, amikor a parasztság kenyeret kért, golyót kapott. 15 ezer román pusztult el a király parancsára. Avramescu a jelenlegi helyzet megoldására azt javasolta, hogy Erdély legyen köztársaság a svájci kantonok mintájára. A gyűlés nem ment ilyen messzire. Bár az önálló köztársaságról előzetesen szó esett, az előterjesztett határozati javaslat– tekintetbe véve Budapest jogi aggályait – az egységes és demokratikus Magyarország keretein belül követelt minden nemzet számára teljes egyenjogúságot, szabadságot és önkormányzatot.

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a román hadsereg a demarkációs vonal átlépésére készül, és megérkezett a hivatalos értesítés arról, hogy Berthelot felhatalmazást adott Kolozsvár és 9 más erdélyi város megszállására– amit a belgrádi egyezmény lehetővé tett –, a magyar kormány ismételt tanácskozás után kilátástalannak ítélte a helyzetet, és a vérontás, a fegyveres harc ellen foglalt állást

December 24-én, miután az ott levő magyar fegyveres alakulatokat kivonták, a Gherescu ezredes parancsnoksága alatt álló román csapatok bevonultak Kolozsvárra.

A főkormánybiztosság, ugyanakkor jelképesen a kerületi katonai parancsnokság is a helyén maradt, miután a belgrádi egyezmény stratégiai pontok megszállása esetén a katonai kiürítést nem írta elő.

December 31-én Kolozsvárra érkezett Berthelot tábornok, az antant úgynevezett Dunai Hadseregének parancsnoka. Berthelot az elmérgesedett helyzetben közvetíteni próbált. Azt javasolta, hogy DésKolozsvárNagybánya vonaltól keletre 15 km szélességben létesítsenek semleges övezetet. A vele tárgyaló Apáthy leírása szerint Berthelot „mindnyájunk közös céljára, a bolsevizmus elleni küzdelemre”[43] hivatkozott.

A semleges övezetről szóló megállapodást Budapesten nem hagyták jóvá, és a román főparancsnokság sem tartotta magára nézve kötelezőnek. A magyar kormány a megegyezést azért nem ismerte el hivatalosan, mert az ellentétben állt a belgrádi konvencióval. Román szempontból a megegyezés messze elmaradt az elérendő cél mögött: előrenyomulni a Szatmárnémeti, Nagykároly, Nagyvárad, Békéscsaba vonalig.

Felvilágosító és szervező munka a tömegek körében

Kommunista szervezetek alakultak Budapesten kerületek szerint is, továbbá egyes vidéki városokban: Salgótarján, Tata, Győr, Miskolc, Diósgyőr, Szeged, Debrecen, Sátoraljaújhely, Sopron, Kaposvár, Nagyvárad.

Román, délszláv, szlovák és más nem magyar dolgozók kommunista csoportjai

A kommunista csoport a néhány nap múlva (december 31-én és január 1-én) tartott román szocialista kongresszuson már szervezetten lépett fel, és ekkorra a csoport román nyelvű lapja a Steagul Roșu (Vörös Zászló) első száma is megjelent.

A Budapesten összeülő kongresszust a „román internacionalista frakció” (vezetői: Jacob Cretelescu, George Avramescu, Sava Damian-Strengar) hívta össze az Magyarországi Szociáldemokrata Párt támogatásával és azzal a céllal, hogy a román szekció ellenzékbe szorult tagjai – akikből az internacionalista frakció alakult – kifejthessék a gyulafehérvári határozattal szembeni álláspontjukat.

A kongresszuson előterjesztett két határozati javaslat közül az első elutasította a román királysághoz való csatlakozást, és az elutasítást azzal indokolta, hogy ott a bojárok uralkodnak, „a mai Románia nem biztosítja azokat a politikai, kulturális, gazdasági és szociális jogokat, amelyeket a magyar köztársaság jelenleg biztosít”. Erdély, a Bánát és a magyarországi románlakta területek alakuljanak „független köztársasággá”, olyan módon, hogy „e területek államformáját ideiglenesen az e területen lakó összes nemzetek kongresszusa állapítsa meg”.[44]

Az első határozati javaslatot a kongresszus egyhangúlag elfogadta, nem úgy az azt követően napirendre kerülő, a jövő feladataival foglalkozó előterjesztést, mellyel szemben a kommunista csoport ellenjavaslattal élt. A kommunista határozati javaslat nemcsak a román jobboldali szociáldemokraták (Flueraș és Jumanca) taktikáját kívánta elmarasztalni, hanem a szociáldemokrata taktikát általában, vagyis a magyar szociáldemokraták magatartását is. A kongresszus többsége (36 szavazattal 27 ellenében) a kommunisták ilyen értelmű javaslatát fogadta el.

A kongresszuson többségre jutó kommunista csoport ezt követően „Magyarországi, bánáti, erdélyi, romániai, ausztriai román kommunisták szövetsége” néven folytatta tevékenységét, melynek központja mindinkább Nagyváradra, Aradra és Bihar megyébe tevődött át.

A belpolitikai feszültség fokozódása

A kommunista párt vezetői közül többen – előzetes terv alapján – a letartóztatás elől illegalitásba mentek, és hozzáfogtak az illegális pártmunka megszervezéséhez. Továbbra is sikerült megjelentetni a párt röplapjait, sőt hamarosan a Vörös Újságot is, melyet átmenetileg Nagyváradon adtak ki.

A Vix-jegyzék és a kormány lemondása

A levél, melyet de Lobit a Magyarországi Hadsereg ideiglenes parancsnokaként írt alá, a békekonferencia egy még február 26-án hozott határozatát és e határozat végrehajtásának előírásait ismertette: a Szatmárnémetitől, Nagyváradtól, Aradtól keletre álló magyar alakulatokat Vissza kell vonni vagy száz kilométerrel, majdnem a Tisza vonaláig. A kiürítendő terület egy részét a román hadsereg szállja meg, másik részén 40–60 kilométer szélességben semleges övezet létesül, melybe többek között Debrecen, Gyula és Szeged is beleesik. A semleges övezetben a magyar közigazgatás, rendőrség, csendőrség a helyén marad, de a szövetséges parancsnokság ellenőrzése alá kerül. A magyar csapatok visszavonulása március 23-án kezdődik, és legkésőbb 10 nap alatt fejeződik be.

Hajdu Tibor

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Kommunisták Magyarországi Pártjának egységtárgyalásai. A Magyarországi Szocialista Párt megalakulása.

A katonai alakulatok egy része (Nyíregyházán, Kecskeméten, Szegeden, Pápán) forradalmi szellemű, a többi passzív volt. Kivételt képezett a székely hadosztály, amely ellenforradalmár tisztikara befolyása alatt a NyíregyházaNagyvárad vonaltól keletre eső hadműveleti területen, mint állam az államban, katonai diktatúrát gyakorolt.

A Tanácsköztársaság készsége az antanthatalmakkal való tárgyalásra

Smuts április 4–5-én tárgyalt Budapesten. Fő feladata a tájékozódás volt, hatásköre csak a Vix-jegyzékben megjelölt demarkációs vonal módosítására terjedt ki. Az általa javasolt magyar demarkációs vonal a Vix-felénél 25 kilométerrel keletebbre húzódott, tehát nem kellett volna kiüríteni Debrecent; Arad, Nagyvárad, Szatmár az új semleges zónába esett. A kormányzótanács, amely két héttel előbb a Vix-jegyzék elutasításának programjával került hatalomra, ezt a módosítást nem fogadhatta el. Kun ellenjavaslatot terjesztett elő: a nemzetek önrendelkezési joga alapján hívják össze a magyar, osztrák, német, csehszlovák, jugoszláv és román kormány képviselőit Párizsba vagy Bécsbe, s ott tárgyalják meg az új határokat és a gazdasági kapcsolatokat.

Külpolitika és nemzetiségi politika

Az Erdély északnyugati részén élő nagyszámú román lakosság, amely az első hetekben a székely hadosztály ellenőrzése alatt állt, eleve a Romániához való csatlakozásra számított; értelmiségi–papi vezető rétege elzárkózott a Tanácsköztársasággal kötendő akár ideiglenes kompromisszum elől is. A magyar városok, elsősorban Nagyvárad szocialistáinak agitációját a román propagandánál is jobban ellensúlyozta a területen gyakorlatilag katonai diktatúrát megvalósító, a Tanácsköztársaság politikáját negligáló székely hadosztály tisztikarának sovinizmusa.

A tanácsválasztások

A szavazásra jogosultaknak mintegy fele – vagy annál valamivel kevesebb – adta le szavazatát, de ez az arány nagy eltéréseket takar. Budapesten a lakosság fele, a felnőtt népesség kétharmada, vagyis a szavazásra jogosultak túlnyomó többsége élt választójogával; így volt ez a vidéki városok nagy részében is: Szegeden az összlakosság 35%-a, Debrecenben 40%-a, Nagyváradon 42%-a.

Toborzás a Vörös Hadseregbe. Felkészülés a katonai intervenció elhárítására.

Szép számmal jelentkeztek Budapest, Debrecen, Nagyvárad munkásai, diákok, fiatalok, a Viharsarok agrárproletárjai.

Az intervenció megindulása

Ilyenképpen a 39. dandárt a körülzárás veszélye fenyegette, ezért elhagyta a Királyhágót, és Nagyvárad felé vonult vissza. A reménytelennek tűnő helyzetben a csapatok pánikszerűen, rendetlenül özönlöttek nyugat felé.

A székely hadosztály parancsnoka, Kratochvil ezredes – miután kitűnt, hogy a kormányzótanács nem áll a területi integritás alapján – már korábban próbált a románokkal tárgyalni, de sikertelenül. A román kormány később is elutasító álláspontot foglalt el minden magyar ellenforradalmi kormánnyal vagy hasonló kísérlettel szemben, mert attól tartott, hogy egy Párizs által elismert magyar állammal szemben korlátoznak cselekvési szabadságát. Kratochvil végül kénytelen volt belenyugodni a puszta fegyverletételbe, csupán az elvonulásra kötött ki feltételeket, amelyeket viszont az ellenfél nem tartott be. Míg a visszavonulás és a titkos tárgyalások folytak, Kratochvil és tisztjei, akik addig is valóságos katonai diktatúrát gyakoroltak az általuk ellenőrzött területen, nyíltan üldözték a direktóriumokat és komisszárokat, kíméletlenül viselkedtek a „kémgyanús” román lakossággal szemben, s így elérték, hogy a nagyrészt románlakta falvakban a nemzeti kérdés háttérbe szorította a szociális konfliktust, a román parasztság felszabadítóként üdvözölte a királyi hadsereget. A városi direktóriumok hiába kísérleteztek ellenállás szervezésével; erejükből végül csak arra futotta, hogy a mozgatható közvagyont és a beszolgáltatott értékeket átmentsék a Tiszán.

A kormányzótanács április 18-i ülésén tárgyalta meg a katonai helyzetet, amelynek súlyosságát a legtöbb népbiztos még nem fogta fel, de egységesen a harc felvétele mellett voltak. Vita csak a taktikáról folyt, s jellemzőek a hátország megerősítésére tett javaslatok: Szamuely, Lukács a szegények következetes diktatúrája felé kívántak lépni, a magántulajdon dokumentumainak (telekkönyv) megsemmisítésével, a legszegényebbek (a hadigondozottak) követeléseinek kielégítésével, erélyesebb mozgósítással. Kunfi ellenkezőleg, a földosztás gondolatát pendítette meg, Garbai a szesztilalom visszavonását indítványozta.

Másnap, április 19-én összeült a Budapesti Munkástanács, és Kunfi előterjesztésére kimondta a proletariátus mozgósítását: a budapesti munkásság fele, valamint a tanácstagok és népbiztosok fele is kimegy a frontra. A kerületi és üzemi tanácsok, az öntudatos munkások lelkesen fogadták a határozatot. A tanácsok katonaviselt tagjai jelentkeztek a kaszárnyákban, a többiek a következő napokban főleg a még mindig magánkézben levő világháborús fegyverek összegyűjtésével foglalkoztak, részben a várható ellenforradalmi veszély miatt, részben a hadsereg felszerelése érdekében. Április végén, amikor a Vörös Hadsereg létszáma 70 ezer fő volt, már a hadsereg jó egyharmada állt Budapest és a környék munkásaiból, tehát a legénység összetétele alapvetően megváltozott.

A munkásság hősies talpraállása azonban nem állította csatasorba a nép százezreit. A legforradalmibb paraszti vidék, a Viharsarok három megyéjében április folyamán mintegy 11 és félezer férfi jelentkezett a Vörös Hadseregbe (Csongrádból – Szeged nélkül – 2000, Csanádból 1000, Békésből mintegy 8000), ezeknek azonban már csak egy részét tudták felszerelni. Az április végén megmaradt paraszti vidékeken ennél jóval csekélyebb volt a jelentkezés aránya. Még kisebb volt a jelentkezés az értelmiség, a kispolgárság soraiból; nem mintha többségük elfordult volna a Tanácsköztársaságtól, de a márciusi békés győzelem után most a véres harc napja kelt fel.

A vagyonos osztály és a vele együttérző tisztviselők, tisztek a kiürített területeken mindenütt felléptek az 1918 előtti közigazgatás visszaállításának követelésével, sőt Debrecenben a rendőrlegénységet felbújtva ellenforradalmi lázadást kíséreltek meg; a katonai szolgálatot megtagadó rendőröket a helyi munkásság és az osztrák önkéntesek segítségével verték le. Kisebb ellenforradalmi megmozdulásokra másutt is sor került a Tiszántúl északi felén, sőt az orgoványi, szentkirályi tanyákon gyülekeztek már a Héjjas-fiúk emberei, bár őket a kecskeméti direktórium április 23-án, határozott fellépéssel – egyelőre – elég könnyen szétverte.

Válaszul az ellenforradalmi mozgalmakra, április 19-én túszok szedését rendelték el. Összesen 489 vagyonos embert, ismert személyiséget szállítottak a Gyűjtőfogházba, köztük József főherceg fiát és Darányi Ignácot, de a Károlyi-párt jobbszárnyához tartozó néhány volt minisztert is, köztük Lovászyt. Talán nem véletlen, hogy az ellenforradalmi korszak első miniszterelnökei: Frierich István, Huszár Károly, Simonyi-Semadam Sándor is a túszok között voltak. Hamarosan kitűnt a túszszedés értelmetlensége: a kormányzótanács egyszer sem szánta el magát retorzióképpen túszok kivégzésére, tehát az ellenforradalmi kísérletek szervezőit sorsuk nem aggasztotta, viszont a módszer félelmet és ellenérzést keltett az értelmiség és a középrétegek között. Május végén, mikor a katonai helyzet valamennyire egyensúlyba került, a kormányzótanács elrendelte valamennyi túsz szabadon bocsátását.

A román támadás után gyorsan – s felemás módon – megpróbálták rendezni a forradalom és az egyházak viszonyát. Április 20-án, húsvét vasárnapján hirdették ki a templomokban a Belügyi Népbiztosság rendeletét a vallás szabad gyakorlásáról, a templomok és felszerelésük sérthetetlenségéről, az önként jelentkezők hitoktatásának jogáról. A direktóriumoknak megtiltották, hogy a papokat leváltsák vagy tevékenységükben zavarják, hacsak nem követnek el bűncselekményt, amiért forradalmi törvényszék elé kell őket állítani. Egyben felszólították a papokat, hogy lépjenek ki az egyházi szolgálatból, és akkor polgári állást kapnak. A visszamaradókat (ez volt a többség) elvben nem részesítették állami támogatásban, de ideiglenesen továbbra is kapták járandóságukat. Ugyanakkor adták ki az egyházi birtokok államosításáról szóló rendeletet; ez különösen a katolikus egyházat érintette érzékenyen, de nem lehetett tovább halogatni, hiszen a latifundiumok jelentős részéről volt szó. A papok kilépésre buzdításával viszont az egyházi vezetésnek tettek szolgálatot, mivel megosztották a mindaddig igen erős egyházi reformmozgalmakat. Az ellenforradalom táborát növelte a hívők soraiban a szekularizáció is, amelyre – mivel a helyi tanácsok sokszor immel-ámmal hajtották végre – központi bizottságokat küldtek ki. Bármilyen óvatosan, szabályosan végezték ugyanis e bizottságok a leltározást, a legkisebb visszaélés, sértő szó is propagandaanyagot szolgáltatott ellenük s a Tanácsköztársaság ellen, éppúgy, mint például Csernoch hercegprímás kilakoltatása a prímási palotából.

A mozgósítás eredményei a hadseregben csak május elseje után mutatkoztak meg, hiszen a szervezéshez idő kellett. A sebtében összeállított zászlóaljakat az egyre romló helyzet miatt egyenként dobták a frontra, és így azok nagyrészt felmorzsolódtak, anélkül, hogy a helyzetet megfordíthatták volna. Április 19-én a román lovasság elfoglalta Szatmárnémetit, ki kellett üríteni az erdélyi kommunista mozgalom fő erősségét: Nagyváradot. A front déli szárnyának megmaradt erőit Arad és Nagyszalonta között koncentráltak. Minden nélkülözhető egységet DebrecenNyíregyháza térségébe irányítottak, hogy onnan kíséreljék meg az ellentámadást. A következő két napon az ellenség előnyomulása átmenetileg lelassult, de ennyi idő kevés volt a magyar front megszilárdítására. A 39. dandár Nagyvárad kiürítése után felbomlott, Kratochvil pedig 20-a körül a formális érintkezést is beszüntette Budapesttel.

Húsvét hétfőn, április 21-én a román hadsereg nagyjából elérte támadásának eredeti, bevallott célját, elfoglalta a HusztSzatmárnémetiNagykárolyÉrmihályfalvaNagyváradNagyszalontaKisjenőArad vonalat.

Lábjegyzetek

  1. SRH I. 432-433.
  2. EOE 11. 343.
  3. Ugyanott, 59.
  4. Ugyanott 384.
  5. Szilágyi Sándor, I. Rákóczi György. Budapest, 1893. 143.
  6. Staatarchiv Hungarica Specialia, fasc. 324/a fol. 26.
  7. Wesselényi Pál levele Thököly Imréhez, 1678. december 15. OL P 1238 Teleki Mihály-gyűjtemény 3. doboz.
  8. Apáczai Csere János válogatott pedagógiai művei. Összeállította Orosz Lajos. Budapest, 1955. 141.
  9. Révész Imre, Társadalmi és politikai eszmék a magyar puritánizmusban. Theologiai Szemle 1948. 16.
  10. Wahrhafte Vorstellung der erbärmlichen Tragödie (1685). Fordította Hajnal Gábor. Idézi: Köpeczi Béla, „Magyarország a kereszténység ellensége”. Budapest, 1976. 243.
  11. Archives de Affaires Etrangeres (Paris), Correspondance Politique, Autriche, Hc. 349.
  12. Idézi: Horváth Mihály, Magyarország történelme. VII. Budapest, 1873. 592.
  13. Ugyanott 598.
  14. Joseph II. und Leopold von Toscana. Ihr Briefwechsel. Ed. A. Arneth. Wien, 1879. I. 293.
  15. Országos Levéltár C 53. Departamentum publico-politicum. 1786. F 210.
  16. M. Schwartner, Statistik des Königreichs Ungarn. Pest, 1798. 12.
  17. Keresztesi József naplója. Pest, 1868. 212.
  18. Ugyanott 198.
  19. Marczali Henrik, Az 1790/91-diki országgyűlés. I. Budapest, 1907. 22.
  20. Benda Kálmán, Ismeretlen politikai költemény 1790-ből. Irodalomtörténet, 1951. 1. sz. 101.
  21. Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában. III. Budapest, 1888 568.
  22. Ugyanott 542.
  23. Keresztesi József naplója. Pest, 1868. 214.
  24. Ugyanott III. Budapest, 1952. 25–26.
  25. Ugyanott 47. 2. jegyzet
  26. A magyar jakobinusok iratai. III. Budapest, 1952. 47. 2. jegyzet
  27. Benda, A magyar jakobinus mozgalom… Budapest, 1957. 76.
  28. A magyar jakobinusok iratai. II. Budapest, 1952. 67.
  29. Idézi: Arató, A nemzetiségi kérdés… I. 1790–1840. Budapest, 1960. 329.
  30. A nagyváradi román fiatalok szózata az erdélyi románokhoz, Nagyvárad, 1848. május 9/21. Közli: Jakab Elek, Szabadságharczunk történetéhez. Visszaemlékezések 1848–1849-re. Budapest, 1880. 84–85.
  31. A nyilatkozatot idézi: Cherestesiu 551.
  32. Közli: Munkások és parasztok mozgalmai Magyarországon 1849–1867. Iratok. Kiadta Sashegyi Oszkár. Budapest, 1959. 298. (Fordítás a német eredetiből).
  33. Ady Endre, Fölszállott a páva. (In: Ady Endre összes versei. I.) Budapest, 1955. 83–84.
  34. Ady Endre, [http://mek.oszk.hu/00500/00588/html/vers0502.htm#41 A fajok cirkuszában. Ugyanott, 375.
  35. Jászi Oszkár, Az új Magyarország felé. Huszadik Század, 1907. I. 5.
  36. Országos Levéltár K 40 1918-IX-240.
  37. A Román Nemzeti Tanács kiáltványa. Pesti Hírlap, 1918. november 21.
  38. Kormányproklamáció a nemzetiségekhez. Pesti Hírlap, 1918. november 24.
  39. Department of State: Papers Relating to the Foreign Relations of the United States, 1918. Suppl. I., vol. I. 785.
  40. Országos Levéltár K 40 1918-IX—367.
  41. Országos Levéltár K 40 1918-IX-538.
  42. A kolozsvári tiltakozó gyűlés. Népszava, 1918. december 24.
  43. Apáthy István, Erdély az összeomlás után. Új Magyar Szemle, 1920. 174.
  44. A román internacionalista szocialisták külön köztársaságot akarnak. Népszava, 1919. január 2.

Irodalom

Várad vesztéről: Szalárdi János Siralmas magyar krónikája. Kiadta Szakály Ferenc (Budapest, 1980). A vár feladásának pontjait a Marosvásárhelyi Teleki levéltárban őrzött kéziratból közli: Koncz József, Nagyvárad kapitulációja, 1660. (Hadtörténeti Közlemények 1892); Deák Farkas, Nagyvárad elvesztése 1660-ban (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből VII/1. Budapest, 1878); Gyalókai Jenő, A szászfenesi ütközet (Hadtörténeti Közlemények 1914). A váradi nemesség emlékirata a vár ostromáról, a hősi halottakról és a károkról, 1660. augusztus 31. ismerteti: Balogh Jolán, Varadinum. – Várad vára] II (Budapest, 1982. 202–203); Bunyitay Vince, Nagyvárad a török foglalás korában (Budapest, 1892); Jármy János, II. Rákóczi György szászfenesi csatája, megsebesülése és halálának körülményei (Erdélyi Múzeum 1902).

Thököly októberi váradi fogságára és élete hátralevő két évtizedére: Angyal Dávid, Késmárki Thököly Imre II (Budapest, 1889), valamint Thököly naplóinak és leveleskönyveinek fentebb felsorolt kiadásai.

Nehéz a Téka-alapító, könyvtárgyarapító, művelt, igényesen és magas morális normákkal élő Telekit magunk elé képzelni, amint a fenti iratban 1786. augusztus 25-én beszámol arról, hogy a hegyvidéki román falvak lakóinak megfékezésére jó megoldást talált: Két községből bevitette Nagyváradra a hangadókat és ott a piactéren kiköttette őket az oszlophoz, bűnlajstromukat pedig egy táblán a nyakukba akasztatta. Ezután kaptak 12 botot. A vidéket felkavarta a szokatlan büntetés.

A bihari megyegyűlésre és a nagyváradi diadalkapura lásd: Keresztesi József naplója 212. és 214. A további részletekre lásd Marczali 1907. I. és Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában. III. (Budapest, 1888).

Kiadványok