Nagyváthy János

A Múltunk wikiből
Miskolc, 1755. január 19. – Csurgó, 1819. február 13.
az első magyar nyelvű rendszeres mezőgazdasági munka szerzője
Wikipédia
Nagyváthy János--001.jpg
1790
Megjelenik Nagyváthy János A tizen-kilentzedik százban élt igaz magyar hazafinak öröm-órái című verses műve.
1791.
Megjelenik Nagyváthy János A szorgalmatos mezei-gazda című mezőgazdasági szakmunkája.
1821.
Megjelenik Nagyváthy János Magyar gazda tiszt (Pest) című műve.
1822.
Megjelenik Nagyváthy János Magyar practicus tenyésztő című gazdasági szakkönyve.

Wellmann Imre

Hagyományos termelés — az újkori mezőgazdasági forradalom felé

Mitterpacher a nyugati szakirodalomból átvett új ismeretek tudós rendszerezését adva buzdít az ugar eltörlésére, szántóföldi takarmánytermesztésre, rendszeres trágyázásra; ugyanakkor az újítás józan mérlegelésével sem marad adós: állategészségi okokból ellenzi a jászlon tartás olyan módját, mely a jószágnak állandó négy fal közé zártságát jelenti. Aki tőle tanult: Nagyváthy János, az első magyar nyelvű átfogó mezőgazdaságtan (A szorgalmatos mezei-gazda, 1791) szerzője még messzebb menően veti alá a hazai adottságok és lehetőségek próbájának az új mezőgazdaság megvalósíthatóságát, ezt a természeti föltételek, a munkaerőhelyzet s az értékesítési viszonyok helyi alakulásától tévén függővé.

Nagyváthy ezt „a közjóra intézett munkátskát” Széchényi Ferenc grófnak ajánlotta, kinek támogatása nélkül ilyen könyvekben „tsak igen kevés Köz-ember (a kiknek kedvekért fáradozom egyenesebben) részesült vólna”. Azzal pedig – folytatja –, „hogy magyarul írtam, rész szerint édes anyai nyelvemhez vonszó szeretetemet bizonyítottam, rész szerint pedig magyar Hazafi-társaimon könnyítettem, a kiknek a véres izzadással járó mezei-munka idejeket, a gyámoltalan szegénység pedig az idegen nyelvek tanulására meg-kívántató kőltségjeket el-nyeli”.[1]

Kosáry Domokos

Természettudományok

Az egykorú elméleti szakirodalom legmagasabb szintjét Mitterpacher Lajos egyetemi tanár képviselte. Útmutatásával a felvilágosult abszolutizmus irányzatához kapcsolódott. Fő munkája (Elementa rei rusticae. 1779–1794) azonban, bár egyetemi és akadémiai tankönyvnek készült a Ratio Educationis új tantervének szellemében, oly nagyszabású, az ifjú hallgatók igényeit tulajdonképpen meghaladó és a maga nemében akkor egyedülálló tudományos rendszerezéssé nőtt, a növényekről, a talajjavításról, a kizárólagos gabonatermesztést megszakító vetésforgó alkalmazásáról, a répafélék, hüvelyesek, takarmánynövények vetéséről stb. főleg a német szakirodalom alapján, annyi szakmai ismeretanyagot tárt a hazai olvasók elé, hogy egyben kiindulása és forrása lett azoknak szerzőknek is, akik, mint tanítványa: Nagyváthy János, a továbbiak során felvilágosult rendiség mezőgazdasági programját próbálták kidolgozni.

Benda Kálmán

A nemesi felvilágosodás reformelképzelései

Vay és többen mások is komolyan hitték, hogy a nemesség – király és a nép közt közbenjáró” lassú reformok sorozatában a parasztság felszabadításán, az emberi jogok kiterjesztésén fog munkálkodni. Letörhetetlen optimizmussal bíztak a világosság fényénél uralomra jutó értelem és az emberiesség diadalában, egészen az illúziókig. Jellemző példa erre Nagyváthy János, a kor kitűnő mezőgazdasági szakembere, aki úgy vélte, mindenkit meggyőz, ha a lengyelországi események kapcsán reális érvekkel elmagyarázza, miért van szükség reformokra: Lengyelország bukását a nemesség vaksága idézte elő, az, hogy „a legsiralmasabb szolgaságban” tartotta a parasztságot. Egy másik, ugyancsak 1790-ben megjelent munkájában már teljesen utópisztikus elképzeléseknek adott hangot, amikor egy évszázaddal előre tekintve, mintegy a fejlődés végállomását rajzolja meg. Eszerint Magyarországon száz év alatt megszüntették a társadalmi egyenlőtlenséget: „a mezei munkás a polgárt, a polgár a nemest, a nemes a bárót és grófot, jóságos és nemes cselekedetei számához képest tartja magánál elsőbbnek”.[2] Ez persze nem jelenti azt, hogy nincs többé földesúr, van, de ez a paraszt barátja, atyja, amaz viszont földesurának „munkasegítő ” társa. A nemesség feladta adómentességét; a papság, belátva, mily igazságtalan, hogy egy családtalan ember oly nagy jövedelemmel rendelkezik, lemondott birtokairól. Vallási egyenlőség, a zsidók emancipációja, teljes lelkiismereti és szólásszabadság, közjóléti intézmények, kórházak, árvaházak jellemzik ezt az új Magyarországot, amelyről elképzelését Nagyváthy költeményben is összefoglalta:[3]

Akkor fog a szelíd bárány a farkassal,
A megláncolt jobbágy a volt tirannussal
Egységre lépni. És a méltóságos
Gróf örül a szűrös embert barátságos
Karjai láncával melléhez kulcsolni,

S mint testvér testvérét nyájasan csókolni.

A patrióta nemesi ellenzék

A jelentések az ismert patrióta és reformer mágnásokat említik: Podmaniczky József báró helytartótanácsost, Szapáry János gróf szerémi főispánt, Sztáray Mihály grófot, aztán Fodor Józsefet és Lányi Sámuelt, a művelt és felvilágosult köznemesség e két megszemélyesítőjét, s a fiatal Szentmarjay Ferencet, Orczy titkárát, aki az egyik belső írnok szerint a társaság lelke. Más híradások közéjük sorolták Pászthory Sándor fiumei kormányzót, Máriássy honti és Spissich János zalai alispánt, sőt Nagyváthy Jánost is.

Ruzsás Lajos

Áttérés a tömeges mezőgazdasági árutermelésre

Nézeteikben, intézkedéseikben a piac fejletlensége, a tőkehiány miatt az új vonások mellett találunk maradiakat is, de ennek ellenére hozzájárultak az átalakuláshoz. Nemcsak Nagyváthy János, Pethe Ferenc és Balásházy János, Demjén Sámuel, vagy Erdélyben Kelemen Benjámin végezték e munkát – főként a gazdasági racionalizmus korszerű mezőgazdálkodási üzemvitelének alapelveit és módszereit kifejtő német szakember, Albrecht Thaer nyomdokaiba lépve –, hanem sok mezőgazdasági szakember is, aki a Magyar Gazdasági Egyesület, a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Egylete gyűlésein, az 1844-ben Kolozsvárott alakult Erdélyi Gazdasági Egyesületben, vagy az 1845-ben létrehozott Szász Gazdasági Egyesület szószéken az új mezőgazdaságról beszéltek, vitatkoztak, vagy tollat ragadtak és a Magyar Gazda hasábjain s más nyomtatványokban a gazdaság kérdéseiről cikkeztek.

A szántó-, rét- és legelőgazdálkodás

A korszak kiváló mezőgazdászai mind belföldön (Nagyváthy János, Pethe Ferenc, Balogh József), mind külföldön intenzíven foglalkoztak a korszerű igényeknek megfelelő ekefajták tervezésével.

Vörös Károly

A birtokos nemesi életmód: a kúria

Alapos műveltség, tanultság ritka e házaknál, részben ugyancsak az elszigeteltség miatt: 1818-ban Nagyváthy János Somogyból éppúgy a „tudományos társalkodás” hiányát panaszolja, mint Palóczi Horváth Ádám a könyvtárak hiányát.

A bizottsági munkálatok

A három évtized alatt jobbító szándékokkal akár gazdasági kérdések kerültek tárgyalásra (ennek kapcsán akár csak a legközvetlenebbül agrotechnikai újításokról lett légyen is szó), akár a művelődés bármely ágában született meg valamely, bár csak szerény értékű vagy jelentőségű alkotás – a gazdaságpolitikáról nem is beszélve –, mindegyik előbb-utóbb szükségképpen érintette a fennálló társadalmi, illetve politikai struktúra korlátait. Így azután az agrárszakemberek (Nagyváthy, Pethe, Tessedik, Balásházy), a statisztikusok (Schwartner, Magda), a pedagógusok, a közgazdászok (Berzeviczy), a jogászok (például az úrbéri jog összefoglalói), a történészek (Horvát István), s főleg a valóságot, annak ellentmondásait, illetve lehetőségeit ábrázolni a legszélesebb hatással képes szépírók még társadalmilag-politikailag maradi tartalom mellett is legalább a hajdani nemzeti önállóságot sokszor (ha csupán környezetként is) idéző munkái valamely fokon már objektíve fenntartották, sőt idővel erősítették a változás szükséges voltának azt a tudatát, mely 1790-ben kezdett el nyíltan szóhoz jutni.

Gergely András

Széchenyi István

Az elmaradott gazdálkodás megváltoztatása iránti igény korábban részint a nagybirtok gazdasági vezetőinek jobb felkészítésére hivatott gazdasági tanintézetek létesítésében jutott kifejeződésre (nagybirtokosok alapították Óvár, Keszthely híressé vált tanintézeteit, bár volt a parasztok életén segíteni kívánó kezdeményezés is, mint Tessedik Sámuelé Szarvason), részint a gazdasági szakírók hívták fel a figyelmet a gazdálkodásban szükségessé váló és megvalósítható változtatásokra. Utóbbiak közül például Pethe Ferenc és Nagyváthy János a racionális gazdálkodás szükségességét fejtegették.

Vörös Károly

A tudományok

Kémia, biológia, állattan, növénytan: a bennük folyó hazai természettudományos kutatás eredményeinek gyakorlati komplex felhasználására és bizonyos szintetizálására két önmagában is komplex természettudományi területen került sor: az agrártudományban és az orvostudományban. Az előbbiben, ahol a pesti egyetem mellett elsősorban Keszthely és Magyaróvár földesúri fenntartású, már felsőoktatási jellegű tanintézetei jelentették a sajátlag tudományos igényű kutatás bázisait (ám mellettük már nem kis szerepet játszottak egyes gyakorlati mezőgazdák is), a korszak kezdete elsősorban a nagy, általában külföldi (részben elméleti) szakmunkák és a hazai, elsősorban hagyományos gyakorlat többé-kevésbé sikerült egyeztetéséből született, erősen gyakorlati és ezért teljességre törekvő rendszeres kézikönyveket hív életre (Mitterpacher még latin, majd Nagyváthy és Pethe már magyar nyelvű munkáit). De őket követve már megjelennek sajátlag növény- és állatnemesítési elméleti tanulmányok, majd az agrártudományi fajkutatás elsősorban kertészeti vonatkozású első termékei. 1825-re megjelenik – még külföldi mintákat követve – Lánghy István magyar nyelvű gazdasági biológiai összefoglalása (Az összehasonlító élőtermészettudomány alapvonalai) is, de – jellemzően a gyakorlati igények e diszciplínák határait kitágító erejére – a rendkívül mozgékony szellemű, bár néha fantazmagóriákra is hajló Pethe már 1815-ben megjelentette az angol Davy munkájának fordítását a földművelés kémiai gyökereiről. Nendtwich Károly 1845-ben A vegytan földművelési tekintetben címen publikál, Morocz István pedig 1844 és 1847 között már általában az alkalmazott vegytanról értekezik. Ugyanakkor Korizmics László a mezőgazdasági gépek alkalmazásának és a rétöntözésnek a kérdéseivel foglalkozik. A kor hazai mezőgazdasági problematikájának igen bonyolult volta azonban mindezek ellenére sem tette még lehetővé egy önálló, sajátlag agrártechnológiai tudományosság kibontakozását. E kérdések mindvégig a mezőgazdaság egészének keretében kerültek tárgyalásra, elszakíthatatlanul annak közgazdasági, sőt részben társadalompolitikai vonatkozásaitól. E szempontból az 1840-es években Balázsházy János munkássága emelendő ki, aki kisebb-nagyobb, agrotechnikát és közgazdaságot szükségképpen összefogó – részben Széchenyit is előkészítő – tanulmányok után A háztartás és a mezei gazdaság tudománya című könyvében egy sajátosan a magyarországi viszonyokhoz szabott mezőgazdálkodási rendszer (rendezett legelőjű magyar váltógazdaság) alapelveit bontja ki mind agrotechnikailag, mind közgazdaságilag. Ugyanakkor megindulnak a hazai erdészeti tudományos kutatások is.

Az orvostudomány vonatkozásában a tudományosság intézményes központja a pesti egyetem és részben a kolozsvári orvossebészeti intézet volt. Az 1840-es évekre a hazai orvostudomány legjobb képviselői már képesek lettek befogadni és alkalmazni a 19. század első felében az elméleti és a klinikai szakágakban – éppúgy, mint a többi természettudomány (szerves kémia, biológia) az orvosival összefüggő ágaiban – Európa-szerte bekövetkezett gyors fejlődés eredményeit. Az 1840-es évek végére e fejlődés végpontjain létrejön a [[Bécs|bécsitől]] függetlenülő, önálló pesti orvosi iskola: immár nem csupán többé-kevésbé elszigetelt kutatók, hanem egy adott munkahely körül csoportosuló egységes, s az európai magas színvonalat elérő orvostudományi szemléletű szakemberek együttese, alkalmasan egy új, modern szemléletű orvosi generáció nevelésére is – bár az utóbbit megkönnyíteni alkalmas, a magyar orvosi műnyelv megszerkesztésére irányuló vállalkozás legnagyobb részében végül éppúgy használhatatlannak bizonyult, mint a többi hasonló természettudományi kísérlet. Eközben azonban az orvostudomány és a többi természettudomány között is létrejönnek s megerősödnek a tudományos kapcsolatok. Az orvoskar szerepét a korszerű növény- és állattani kutatásban már említettük, de ezen túl napvilágot látnak az első (igaz, külföldi munkákra támaszkodó) orvosi biológiai cikkek. 1816–1818-ban megjelenik Lenhossék Mihály 5 kötetes latin nyelvű orvosi fiziológiája is, igen modern felfogásban. Mannó Alajos 1842-ben orvosi gyógyszervegytant tesz közzé. Az orvostudomány és a természettudomány többi ága közötti szoros szakmai együttműködés különben majd – mint erre még visszatérünk – csakhamar meg fogja teremteni a maga társadalmi szervezeti formáit is.

A társadalomtudományok vonatkozásában a korszak fejlődési képe jóval bonyolultabb. Részint azért, mert a társadalomtudományok közül több (történettudomány, jogtudomány) már a 18. század végén is nagy múltra és jelentős, fel is használható eredményekre tekinthetett vissza, részint azért, mert az értelmiségi képzésben még e korszakon végig is folyamatosan érvényesülő humán irányzat elsősorban az e szférákban észlelhető problémákra tette érzékennyé a társadalmat, és végül – de talán elsősorban – azért, mert a korszakra jellemző, a polgárosodással kapcsolatos legfőbb problémák és konfliktusok valóban az elsősorban társadalomtudományi módszerekkel megragadható és kifejezhető problémák és témák körül bontakoztak ki. Bonyolítja a képet, hogy a társadalomtudományok vonatkozásában különösen nehéz szétválasztani az olykor csak rövidebb sajtócikkekben jelentkező, ám tudományos tematikájú és színvonalú publicisztikát és az eleve tudományos igényű elméleti szakmunkákat. Ráadásul nem egy esetben előbbi tudományosan értékesebb, eredetibb gondolatokat is tartalmazhat, mint az önálló kötetben és kötetekben kiadott szakkönyv; utóbbiak viszont – még a gyakran idegen szakmunkákból összeállított kompilációk is – egy-egy tudományszak egészének rendszeres bemutatásával és ennek keretében legalább külföldi eredményeinek ismertetésével, közvetítésével, eredeti gondolatok nélkül is, nem kevésbé jelentős funkciót láthatnak el.

E bonyolult képből a társadalomtudományok fejlődésének korszakunkban négy, egymással összefüggő, egymást kiegészítő ága, fő vonala bontakozik ki. Az egyik ágon a továbbmutató tudományos vizsgálódás számára szükséges nagy forrásfeltárások, adatgyűjtések jöttek létre, és részben megtörtént bizonyos rendszerezésük és közzétételük is. A történettudományban, még az 1780-as években kezdve, így gyűjti össze (részben közzé is téve őket) a fáradhatatlan Kovachich Márton György a magyar jog- és alkotmánytörténet Mohács előtti kiadatlan forrásait, meglepően modern, sokoldalú érdeklődéssel kiterjesztve forrásfeltáró és gyűjtő igényét (egy nagyszabásúra tervezett, de meg nem valósulhatott, rendszeres és sokoldalúan szervezett gyűjtő- és publikáló munka keretében) a hazai múlt majd minden területére. Így kerülnek publikálásra a 18. századvég jezsuita történetkutatása által végzett nagy, ám még meglehetősen rendszertelen középkori oklevélfeltárás eredményei is (elsősorban Fejér György Đhttp://library.hungaricana.hu/hu/collection/kozepkori_magyar_okmanytarak_codexdiplomaticus/ Codex diplomaticusának] 43 kötetében, 1829 és 1844 között). Az elbeszélő források kiadása kevésbé rendszeres igénnyel és lassabban folyt, jóllehet erre már Kovachich is készített tervezetet és 1791-ben Erdélyben Aranka György – már említett – tudományszervező vállalkozásában is nagy súllyal szerepelt az elbeszélő források kiadásának terve. Egyelőre azonban Erdélyben sem jutottak túl a Scriptores Rerum Transsylvanicarum 4 kötetének kiadásán (Josef Carl Eder szerkesztésében). A Magyar Királyságban Podhradszky csak 1833-ban adja ki Kézai, s 1838-ban a Budai Krónika szövegét. Erdélyben csak 1837 és 1845 között kerül újból sor – ezúttal már magyar nyelvű, elsősorban 16–17. századi, valamint szász – elbeszélő források kiadására (Kemény József gróf munkájával). E munkák igényükben és formájukban még inkább a 18. századvég igényeit és módszereit tükrözik (Kovachich például egy új Corpus Juris megteremtésének igényével dolgozik), ám az 1840-es évektől már a modern tudományos igényű forráskiadás iránti érdeklődés növekedésével kezdünk találkozni. Ekkor fogalmazódnak meg ennek szakmai igényei is, de a szervezett munka pénz hiányában végül is 1848-ig sem indulhat meg. Hasonló lesz a sorsa a magyar múlt külföldön található levéltári forrásai iránt jelentkező és növekvő (1844-ben országgyűlési feliratot is eredményező) érdeklődésnek is. Kovachich ezek feltárására is készített nagyszabású, rendszeres tervezetét csak két hazai kutatóút erejéig tudta realizálni, és az 1830-as évektől végre meginduló külföldi gyűjtések is egészen 1848-ig még elsősorban magántermészetű vagy legalábbis más célú külföldi utazásoknak mintegy melléktermékei, ennek szinte szükségképpen megfelelő rendszertelenséggel.

Az irodalomtudományban (mely ekkor gyakorlatilag ugyancsak történeti vonatkozásban bontakozik ki) e feltáró igény nyomán jönnek létre a rendszeres magyar bibliográfia kezdetei, Sándor István munkássága révén, aki Magyar könyvesházában (Győr, 1803) ezernél jóval több 1711 előtti hazai nyomtatvány címét közli. Az irodalomtörténeti kutatás 1838 és 1846 között a Régi Magyar Nyelvemlékek köteteiben kiadja a középkori hazai magyar nyelvű kódexirodalom legfontosabb darabjait, Döbrentei gondozásában. Ugyanekkor, egyelőre ugyancsak irodalmi igényekre válaszolva, indul meg a népmesék és a népdalszövegek gyűjtése és közrebocsátása, bár – éppen irodalmi indítékai folytán – részben még bizonytalan minősítési, részben tisztázatlan közlési elvek alapján. Gaál György magyar népmesegyűjteménye 1822-ben készen áll; Mailáth János gróf 1825-ben (és második kiadásban 1837-ben) 2 kötetben magyar népmeséket tesz közzé németül – ám az első valóban tudományos igényű népmesekiadás Erdélyi János gondozásában csak 1846 és 1848 között jelenik meg 3 kötetben. E kiadott munkák mellett ekkor már olyan nagy kéziratos gyűjtemények is a kutatás rendelkezésére állnak, mint Palóczi Horváth Ádám Ó és Új, mintegy Ötödfél száz Énekekje, a Jankovich Miklós összeállította Nemzeti Dalok Gyűjteménye, vagy Kriza János Vadrózsákja, nem is beszélve a Kisfaludy Társaság társadalmi gyűjtőakciója során több helyről begyűlt nagy mennyiségű folklór anyagról.

A múlt tényeinek és adatainak ilyen egyre szélesedő – itt csak legfőbb eredményeiben érzékeltetett – feltárásával párhuzamosan 1790 után kibontakozik a hazai jelen tényszerű megismerésére irányuló munka is, először még a Bél Mátyás által megkezdett államismereti iskola módszereit követve, de már ekkor is modernebb formákban: a számszerű adatok és a belőlük nyerhető következtetések felhasználásával. Ehhez alapul szolgálnak a felvilágosult abszolutizmus kiterjedt és részben hozzáférhető állami adatgyűjtései is. Az első rendszeres feltárás és összefoglalás Schwartner nagyszabású szintetikus országleírása, a Statistik des Königreichs Ungarn (1798), utána azonban – jellemzően a gyakorlati igények erejére, de a hazai valóság szemléletének a municipalista politikai gondolkodástól elszakadni még nem tudó, erősen lokális kötöttségű formáira is – a további munkák sokáig mind e valóság minél kisebb konkrét, helyi keretekben való bemutatása felé irányultak. Közülük németül Korabinszky János Mátyás (1786), magyarul Vályi András (1796–1799), latinul Nagy Lajos (1828–1829), majd ismét németül J. C. Thiele (1833) munkái még csak mintegy helységnévtárak formájában adnak konkrét, de igen sommás képet a hazai világról. E műfaj legmagasabb fokát Fényes Elek 1836 és 1840 között megjelent nagy, hatkötetes statisztikai munkája (Magyarországnak… mostani állapotja…) fogja jelenteni. Ez után már a számszerűség és egyúttal a hagyományos érdeklődés kereteinek kitágítása irányában jelent előrelépést a Bárándy János által 1842-ben Bécsben közzétett statisztikai táblázatsorozat. A statisztika egy sajátos új ágának megjelenését pedig Palugyay Imre becses négykötetes közigazgatási statisztikája mutatja, a negyvenes évek megyei igazgatásának sokoldalú, számszerű bemutatásával (Megyerendszer hajdan és most. Pest, 1844–1848).

A társadalomtudományok fejlődésének másik ágán megjelennek a fenti forrás- és adatfeltárások és -közlések a korszak folyamán egyre igényesebb szintézisei is. Az igényesség azonban itt nem csupán a feldolgozás és az ábrázolás technikai vagy stiláris módszereire vonatkozik, hanem elsősorban a múlt egyre inkább a korszak kibontakozó polgárosodási törekvéseinek mértékével való megmérettetésen át érvényesül: legerőteljesebben és végül is legsikeresebben éppen a legnagyobb örökséggel, hagyománnyal rendelkező történettudományban.

Pedig a korszak a szintéziseket illetőleg éppen itt még nagyon is a 18. század jezsuita tudományosságának jegyében látszik megnyílni: Pray György és Katona István munkáival (hiszen az utóbbi Historia critica Regum Hungariae című 42 kötetes munkájának megjelenése csak 1817-ben fog véget érni). Munkáik a bennük idézett vagy éppen leközölt hatalmas forrásanyag révén azonban már egyidejűleg forrásaivá. is lesznek az övékénél modernebb szemléletű és igényű összefoglalásoknak. A századfordulón és az azt követő két évtized alatt ugyanis Johann Christian Engel és Aurel Ignaz Fessler német, Budai Ézsaiás és Virág Benedek magyar nyelvű hazai történeti munkái – ha akár nemesi-rendi, akár jozefinus ízzel, de egyaránt konzervatív szellemben és a tudományos szintézis újfajta módszereivel még csak ismerkedve íródnak is – már új szakaszt érzékeltetnek. Az ő munkáik – ellentétben elődeikével – már nemcsak a tudós világnak szólnak, hanem egy, a társadalmi fejlődés során első nyomaiban most megjelenő, szélesebb, szakmailag laikus, de általában már művelt és érdeklődő közönséghez. Ezért is írnak élő nyelven, egyre irodalmiasabb ábrázolás igényével. Közülük a leghatásosabb, Fessler, már a romantika eszközeit is felhasználva – de annak korlátaitól sem mentesen – egyik tematikai ihletőjévé lesz a magyar irodalom történeti-romantikus vonalának, a magyar írók előtt tudatosan idézve fel és bizonyítva a múlt letűnt nagyságát. Sőt a nem kevéssé konzervatív Budai Ézsaiás már saját koráig elmenően kiemeli a nemzeti hagyománynak (nagy óvatossággal, de végül is elsősorban a rendi-függetlenségi törekvések köréből kiválasztott) legfontosabb elemeit is. Megszaporodik a nemesi öntudatot hirdető, de sok értékes adatot is feltáró megyei leírások, történetek száma is. Jellemző a történeti tudományosság és társadalmi bázisa egyre szakszerűbb fejlődésére, hogy a forrásgyűjtőként, könyvtárosként és tudományszervezőként nagyérdemű, rendkívül szuggesztív és szeretett professzor, Horvát István fantasztikus és primitív, a napóleoni háborúk falusi köznemességének történetszemléletébe még igen jól beleillő, azt igazolni kívánó őstörténeti elméletei, közzétételük időpontjára (1825–1829) szakmailag már nem fognak követőkre találni, ha társadalmi visszhangjuk és hatásuk széles félművelt rétegekben jelentős és szívós marad is.

A magyar történeti szintézis útjának következő szakaszát az 1830-as évektől már a polgári átalakulást igénylő társadalmi és politikai erők ennek megfelelő múltszemlélete fogja meghatározni, elsősorban Horváth Mihály munkássága révén, alapvetően még ugyancsak a nemesi igényű tudományosság, ám ennek nem romantikusan reakciós, hanem immár progresszív, kifejezetten liberális, Wilhelm Wachsmuth, Arnold Herrmann, Karl Rotteck kalakította irányát követve. Horváth első munkái az 1830-as és 1840-es években már a városok és a polgárság történetét, a Dózsa-féle parasztháborút és a paraszti sors alakulását tárgyalják, az európai politikai gondolkodás progresszív elemeit mutatják be: csupa olyan mozzanatot, melyek már a hazai liberális politika reformtörekvései szükségszerűségének szolgálhatnak igazolásul. Ezek az igények és tendenciák térnek vissza a nemzeti történet egészére vetítve és annak keretében rendszeresen kibontva Horváth 1842 és 1846 között megjelent nagyszabású, 4 kötetes munkájában, A magyarok történetében is. Megfelelően a konkrét politikai igényeknek, itt már mintegy alapmotívumként mindez kiegészül a nemzeti és az uralkodói érdek antagonisztikusnak beállított ellentétpárjával is, az utolsó évszázadok Habsburg-uralkodóinak történetében pedig a társadalmi haladás igénye összeötvöződik a nemzeti függetlenségével. Ha persze még nem is ellentmondásmentesen, de Horváth munkájával a történeti tudományosság a polgárosodás felé mutató, annak igényeit megfogalmazó társadalmi-politikai közgondolkodásnak válik szerves részévé.

Megfelelően annak a már tárgyalt rendkívül jelentős szerepnek, melyet a kor valóságának tükrözése és így értelmezése révén az irodalom a legszélesebb olvasóközönség számára betöltött, a haladás szempontjából nem volt közömbös az irodalomtörténeti szintézis megalkotása sem. A századelő első, még a nemzeti nyelv fejlesztéséért és jogaiért vitt küzdelmében fogant kísérletei (Segesvári István, Révai Miklós, Pápay Sámuel) után ezt a feladatot modern igényekkel először Toldy Ferenc fogja elvégezni. Handbuch der ungrischen Poesie című német antológiája (1828) terjedelmes bevezetésében már sajátlag szépirodalmi elvek és normák alapján dolgozik, a romantika jegyében. És ha a későbbiekben már nem vagy csak részletkérdésekben tud túllépni az irodalmi fejlődés csúcsát akkor – és akkor helyesen is – Vörösmartyban látó ítéletén, ezt a továbblépést a kor irodalomtudományának funkcióit ellátó irodalmi kritika fő vonala (elsősorban Bajza munkája révén) az ugyancsak a polgárosodás igényét tükröző kortársi irodalom helyes és immár a leghaladottabb európai polgári esztétikai normákhoz mért értékelésével fogja elvégezni, bár nem is annyira összefüggő szintézisekben, mint inkább azonos kritikai szemléletet tükröző tanulmányok, bírálatok sorában. Eljött – sőt talán valamennyi tudományterület közül legkorábban – az ideje a statisztikának nevezett leíró országismertetés adat és tényfeltáró munkái immár valóban statisztikai módszerű összegezésének is: méghozzá immár nemcsak formálisan, adatszerűon (persze ilyenek is megjelennek), hanem az ezekből kézenfekvően adódó összes, egyre határozottabban a polgárosodás irányába mutató társadalmi-politikai-gazdasági következtetések levonásával. Az első ilyen munka már 1814-ben napvilágot lát Debrecenben: Ercsei Dániel professzor Statisticája, a kereskedelem és az ipar elmaradottságának hangoztatásával; 5 év múlva, 1819-ben jelenik meg Magda Pál soproni líceumi tanár adatszerűségében és rendszerében még sokban Schwartner nyomán haladó, de következtetéseiben már egyfajta nemzeti önismeretet igénylő, határozottan antifeudális munkája, a Magyar országnak … leg újabb statisztikai és geográphiai leírása. A szaporodó ily nemű s a hazai valóság feltárásának igényét egyre erősebben érzékeltető kisebb-nagyobb cikkek, leírások után a műfaj 1848-ig legnagyobb teljesítményét Fényes Elek az 1840-es években megjelent, a magát a liberális reformellenzék mellett sokoldalúan elkötelezett szerző politikai állásfoglalásának szolgálatában írott összefoglalásai jelentik: a kor hazai társadalmi-gazdasági valóságának immár nemcsak adatszerű feltárásával és rendszerezésével, hanem határozott, a polgárosodás szabaddá tétele érdekében a konkrét teendőkre, illetve azok lehetőségeire is rámutató, helyenként talán túlzottan is optimista kiértékelésével.

A kor statisztikai tudományosságának jelentősége a polgárosodás szempontjából azért sem elhanyagolható, mert elsősorban a statisztikai munkák kereteiben kerülhettek alaposabb megtárgyalásra bizonyos közgazdasági problémák. Ilyenek persze már a század végén felbukkannak, és ettől kezdve a legváltozatosabb témákhoz kapcsolódva és egyre általánosítóbb, tudományosabb formákban és tanulságokkal kerülnek tárgyalásra. Előbb útirajzokban vagy országgyűlési gazdaságpolitikai munkálatokban mint Skerlecz Miklósnál; majd már keveredve sajátos társadalompolitikai kérdésekkel, mint a jobbágygazdaság mérlegét először felállító Berzeviczy Gergelynél (De commercio et industria Hungariae, 1797). Nagyváthy János a cenzúrától betiltott és kéziratban elveszett Magyar haza gazdálkodása az 1810-es években talán az első rendszeres összeállítás lehetett: a szerző mintaként Smithre és Sodenre hivatkozik.

Lábjegyzetek

  1. Nagyváthy János, A szorgalmatos mezei-gazda A szorgalmatos mezei gazda. A Magyar-Országon gyakoroltatni szokott gazdaságnak rendjén keresztül. Pest, 1791. Ajánlás, Elől-járó beszéd.
  2. Nagyváthy János, A tizen-kilentzedik százban élt igaz magyar hazafinak öröm-órái. A Nagyszívűségnél 1900. Hely és év nélkül, 15.
  3. Nagyváthy János, A veres barátnak egy el-pusztult templom omlása mellet való szomorú képzelései. Hely nélkül, 1790. 31.

Művei

Irodalom

Nagyváthyról lásd Éber Ernő, Egy magyar agrártudós a XVIII. században: Nagyváthy János (Agrártudomány, 1955); Lázár Vilmos, Nagyváthy János emlékezete (A Magyar Tudományos Akadémia Agrártudományok Osztályának Közleményei 1955); Vörös Károly, Fejezetek Nagyváthy János életéből (Agrártörténeti Szemle 1961).