Nedao után

A Múltunk wikiből
456
Az osztrogótok a keletrómaiak szövetséges népeként megszállják Pannoniát.
456–457
Valamer gót főkirály hun támadást ver vissza.
457–461
Maiorianus nyugatrómai császár uralkodása.
457–474
I. Leó keletrómai császár uralkodása.
461–465
Severus nyugatrómai császár uralkodása.
465–467
A nyugatrómai birodalmat Ricimer patrícius, katonai főparancsnok kormányozza.
466–467 táján
Thiudimer gótjai a Balaton partján kifosztják a rablóportyáról hazafelé igyekvő szvéb királyt, Hunimundot.
467–472
Anthemius nyugatrómai császár uralkodása.
468
Valamer egy szkírekkel vivott csatában elesik.
469
Bolia folyó mellett a szkír–gepida liga megsemmisítő vereséget szenved a keleti gótoktól.
472–473 fordulója
A keleti gótok tizenhét éves pannoniai tartózkodás után részben Galliába (Vidimer nepe), részben a keletrómai birodalom területére települnek át (Thiudimer és fia, Theoderik az osztrogótok zömével).
A gepidák megszállják Pannonia Secunda területét.

A Nedao folyó menti győztesek a csata után kivonultak Pannoniából, egyelőre tiszteletben tartották a római birodalom mindkét felének határait. Az elmúlt évtized szörnyű háborúi megmutatták, hogy a keletrómai birodalom gazdasági és katonai erői szilárdak. Annál ziláltabbak voltak a nyugatrómai ügyek. Aëtius (454), majd III. Valentinianus meggyilkolása (455) birodalomszerte lázongásokat váltott ki. Itáliában teljes volt a felfordulás. A zavart Geiserik vandál király Róma kifosztására használta fel (455. június).

Ilyen körülmények között a győztes gepidák csak Marcianus keletrómai császárhoz fordulhattak, aki egyébként is az egész római birodalom egyetlen törvényes urának tekintette magát. Csupán békét és évi segélyt kértek. A hunoknak fizetett adó huszonegyed részét kapták, a barbár törzsek számára szokványos évi 100 font aranyat.

Valószínűleg más oka is volt annak, amiért a gepida szövetségesek sietve elhagyták Pannoniát. A galliai senatori arisztokráciától és a vizigótoktól császárrá emelt Avitus, gót seregeivel, 455 októberében váratlanul megjelent Pannoniában, s névlegesen helyreállította a nyugatrómai uralmat. Valójában rövid hadjárat volt ez, elsősorban az EmonaSavariaVindobona utat nyithatta meg a nyugatrómai uralom alatt álló Duna-parti Noricum (Noricum ripense) felé, mégis elegendő volt ahhoz, hogy az ezer sebből vérző szövetségesek meghátráljanak előle. Már csak azért is, mivel újabb régészeti ásatások tanúsága szerint Pannonia középpontjában, a Balaton déli végében fekvő fenékpusztai késő római erődben is katonai bázist létesített.

A keletre visszavonuló hunok 455 végén elfoglalták egykori osztrogót szövetségeseik földjeit. A felbolygatott gótok, feltehetően Marcianus felszólítására, a kivándorlást választották; 456-ban a császár a szövetséges népek közé fogadta őket. Évi 100 font aranysegélyt kaptak és Pannoniát szállásterületül. Az osztrogótok Sirmiumtól „Vindomináig” (Bécs) megszállták Pannoniát; Noricum keleti határvárosát, Asturist 456. szeptember elején, közvetlenül a nagy savariai földrengés előtt érték el. A noricumi határt azonban nyugatrómai szolgálatban álló barbár foederati-katonaság zárta el előttük.

A 456. szeptember 7-én, péntekről szombatra virradó éjszakán Savariát romba döntő földrengés végzetes katasztrófa volt Pannonia római lakossága és élete számára, a tartomány legnagyobb városa, kormányzati és ókeresztény központja szűnt meg létezni. Ettől kezdve a Drávától északra csak Scarbantia (Sopron) hatalmas falai mögött pislákolt valamelyest szervezett római élet, és Sopianae-ban (Pécs) tengődtek tovább az ókeresztény kultuszhelyek. A tartomány belsejében az egykor római, most barbár gazdaságok, nagybirtokok paraszti és kézműves szolgarétegével lehet számolni, tényleges jelentőségével azonban egyelőre nem vagyunk tisztában.

Néhány folyónév kontinuitásának (Arrabo–Rába, Mursella–Marcal, Salla–Zala, Savaria–Sevira/Zöbern) tanúsága szerint a helyi lakosság elsősorban az Alpok keleti peremvidékének erdős zónájába vonult vissza. Más volt a helyzet a Dravus–Dráva és Savus–Száva között, ahol két jelentős ókori város, Puetovio–Ptuj/Pettau és Siscia–Sisak/Sziszek nevének mindmáig tartó továbbélése legalább a IX. századig vegetáló, a VI–VII. században a környéken feltűnő szlávokkal csak lassan összeolvadó helyi lakosságra utal.

Pannonián kívül a Duna–Tisza közének déli felében Edika szkírjei foglaltak szállást. Fejedelmi székhelyük a mai Bödpuszta helyén fekvő, a Duna árterületétől és mocsaraktól védett szigetek egyikén feküdhetett. A Duna–Tisza közének középső és északi harmadában, valamint a Temesközben a hunokkal szembefordult szarmaták éltek. A római kori kvádok utódai, a szvébek egyelőre régi lakhelyükön maradtak, a Dunakanyartól a Morváig terjedő Kisalföldön. A Morvától nyugatra, a Duna északi oldalán települtek meg a keleti germán rugiak.

Pannonia katonai megszállása után az osztrogótok három törzse a tartomány délkeleti felében foglalt állandó szállást. A három törzs valójában három testvér házanépéből, kíséretéből és jelentős (együttvéve legalább 15 000–20 000 főt számláló) harci csapatából és családtagjaikból állott. Sok volt köztük a lovas harcos, ez az új „fegyvernem” a hun uralom idején honosodott meg náluk, egy-egy tehetősebb osztrogót harcosnak ekkoriban két – három lova is volt. A katonailag és gazdaságilag legfontosabb s egyúttal leginkább veszélyeztetett Pannonia Secundát Valamer főkirály népe szállta meg, településük a ma ismeretlen Aqua Nigra (Feketevíz) és csupán gót nyelven ismert Scarniunga folyók közt volt, királyi székhelyük a hun háborúkat viszonylag jól átvészelt Bassiana városa lehetett. Valamer testvére, Thiudimer a Pelsois tónál (Balaton) települt le, székhelye sejthetőleg a hatalmas tóparti erőd, a „Castellum” volt (Keszthely–Fenékpuszta). „Kettőjük között” volt a harmadik testvér, Vidimer és népe szálláshelye. Pannonia elpusztul limes menti sávját, valamint a nyugatrómai birodalom és Noricum tartománya közötti összeköttetést biztosító Nyugat-Pannoniát nem szállták meg, illetve az utóbbit valószínűleg nyugatrómai nyomásra kiürítették.

Alighogy a gótok megtelepültek, Attila fiai „szökött rabszolgáikat” nyomozva Valamerre támadtak. A hun erőviszonyok hanyatlására jellemző, hogy a gót főkirály testvérei segítsége nélkül visszaverte őket (456–457 tele). Késői gót hagyomány a győzelem napjára teszi a legnagyobb gót király, Nagy Theoderik születését. Valójában 452–453-ban, még Attila idejében született.

Ifjúkorának fontosabb állomásait éppen a pannoniai gótok további történetéből ismerjük. Marcianus utóda, I. Leó keletrómai császár (457–474) alán származású hadmestere, Aspar tanácsára felmondta a gótokkal a szövetséget, és beszüntette az évi segély folyósítását. A döntésen Valamer követeinek kérésére sem változtatott. A gót szövetséges a hunoktól tanult módszerhez folyamodott; fegyvereseik rabolva–pusztítva Dyrrachiumig (Durrës, Albániában) törtek előre. Leó erre „érzelmeit megváltoztatva visszatért a régi barátsághoz”. A 461-ben kötött új foedus továbbra is elismeri Pannoniát a gótok lakhelyéül, s visszamenőleg is folyósítja az évi 300 fontra emelt aranysegélyt. A béke zálogául Valamer fiát kérik, aki – gyermeke nem lévén – nyolcadik életévében levő unokaöccsét, Theoderiket küldi Konstantinápolyba, aki ott Valamer fiaként szerepel.

A pannoniai gótokat elkapatta a siker. Mivel egyszerűbb volt fegyverrel elvenni a másét, mint a földet túrni, módszeresen támadni kezdték a körülöttük lakó kis népeket.

A szvébek megalázása után a gótok megszállták a nyugat-pannoniai sávot, sőt a szomszédos noricumi határvidékre is behatoltak, ahonnan azonban a nyugatrómai haderők főparancsnoka, a szvéb származású Ricimer kiparancsolta őket. A gótok mégis elvágták a Noricumba vezető kényelmes, jól kiépített Borostyánutat, s ennek következtében a noricumi Duna-szakaszon csakhamar gazdasági nehézségek léptek fel. (467).

A háborúskodás gyorsan terjedt. Valamer legközelebb a szkírekre támadt, de ezúttal rajtavesztett: elesett a vadabb keleti germánokkal vívott csatában. Utóda Thiudimer lett. A Duna-vidék felbolydult a gótok túlkapásaitól. Végül a gepida liga népei összefogtak. Együtt voltak a gepidák, a szvébek Hunimunddal és Halarikkal az élükön, a rugiak, a Beuka és Babai vezette szarmaták és még sokan mások. A szövetség élén a szkírek álltak, két primatus, Edika és fia, Hunvulf vezetésével. A szövetségesek a gót hagyomány szerint Pannoniába nyomultak. Ez azonban alighanem a való helyzet szépítése, a támadók ezúttal is a gótok lehettek.

A mai nevén ismeretlen Bolia folyó (Ipoly?) mellett vívott véres csatában a szkír–szvéb–szarmata–gepida szövetség súlyos vereséget szenvedett a gótoktól (469). A kis népek ellen sorra bosszúhadjáratot indító, győztes Thiudimer elől a szélrózsa minden irányába menekültek a vesztesek. A szvébek a Duna mentén nyugatra futottak, a szarmaták a Dunán át keletrómai területre és szolgálatba menekültek. Edikáról nem hallunk többé, idősebb fia, Hunvulf szintén keletrómai szolgálatba állt, öccse, Odoaker pedig a szkír fegyveresek maradványaival Noricumon átvonulva, Itáliában próbált szerencsét (470).

I. Leó és a keletrómai kormányzat a gótokkal szemben álló szkíreket segítette. a váratlan gót győzelem után, hacsak nem akart ismét háborúba keveredni szövetségeseivel, kénytelen volt hazabocsátani Bizánc-barátnak nevelt, közben férfiúvá fejlődött túszát, Theoderiket.

A 470. elején hazatért Theoderik nem váltotta be a császár reményeit. Annál inkább a gótokét. Kíséretével, vazallusaival és csapataikkal, mintegy 6000 fegyveressel tüstént megtámadta Singidunumot Belgrádot), lemészárolta a röviddel korábban odamenekült Babait és szarmatáit, a várost pedig nem adta vissza a rómaiaknak.

A gótok felprédálták Pannoniát, szétzüllesztették és kirabolták a szomszédos népeket, nem találtak többé a letarolt földön élelmet, ruházatot és zsákmányt. Uralmuknak a saját maguk előidézte ínség vetett véget, 17 éves pannoniai tartózkodásuknak alig maradt régészeti nyoma, csoportjaik szétváltak. Vidimer katonai kíséretével és hozzátartozóival az Alpokon át Itáliába vonult, ahonnan Glycerius császár továbbirányította őket Galliába, vizigót testvéreikhez (473–474). Thiudimer fiával, Theoderikkel és az osztrogótok zömével átkelt a Száván, s ezzel elkezdődtek a gótok 15 éven át tartó kalandjai a keletrómai birodalomban (473–488).

Irodalom

A hun birodalom felbomlására és az utána következő eseményekre is mérvadó Váczy Péter munkája (A hunok Európában. In: Attila és hunjai 131–142). Az általános állapotokról: Bury, Later Roman Empire I. 411. skk.; Ernst Stein, Histoire du Bas-Empire I. 356. skk.; Alföldi András, A keleti gótok betelepülése Pannoniába (In: Klebelsberg Emlékkönyv. Budapest, 1925. 12–123); Der Untergang der Römerherrschaft in Pannonien. II. (BerlinLeipzig, 1926). 97–104; W. Ensslin, Die Ostgoten in Pannonien (Byzantinische Neugriechische Jahrbücher 6. 1927–1928. 146. skk.); Ensslin, Theoderich 7–14; Schmidt, Ostgermanen 269. skk.; H. Mitscha-Märheim, Die Völkerwanderungszeit in Österreich (Wien, 1963). 63. skk.; Nagy Tibor, Buda régészeti emlékei (In: Budapest műemlékei II. 68–69); L. Várady, Das letzte Jahrhundert Pannoniens 376–467 (Budapest 1969). 331–374. Beköltözésük közelebbi dátumát eddig figyelmen kívül hagyott szempontok alapján igyekezett meghatározni Bóna István, Severiniana (In: Eugippius, Vita Sancti Severini. Budapest, 1969. 278. skk.). Ugyanez németül, több fejezettel kibővítve: Acta Antiqua 21. 1972. 281–338.

Pannonia osztrogót korszaka
Tartalomjegyzék Az interregnum