Nemesség és nemesítés

A Múltunk wikiből
1607
június 10. Erdélyi országgyűlés Kolozsvárott. (Az 1595 utáni törvénytelen birtokadományok érvénytelenek.)
1609
október 9. Erdélyi országgyűlés Kolozsvárott. (Kimondja, hogy Erdélyben „liber baronátusság” ne legyen; a hajdúk közé „szökött” jobbágyokat adják ki.)

Az örökös főrendiség bástyái mögé zárkózó mágnások és az örökös jobbágyság börtönébe zárt jobbágyok közt a 17. századi magyarországi társadalomnak számos rétege helyezkedett el, amelyek sem mágnásnak nem nevezhették, sem jobbágynak neveztetni nem akarták magukat. A birtokos nemesektől a jobbágytalan, egytelkes és armalista nemeseken át a kollektív nemességet szerzett vagy ahhoz hasonló állapotot még a középkorból átörökölt hajdúk, székelyek, papok, prédikátorok csoportjaiig terjed a nemesi kiváltságot élvezőknek az össznépességen belül kicsiny, de – Lengyelország kivételével – európai viszonylatban igen nagy száma. Ennek a nemesi rendhez tartozó, vagy legalábbis magának nemességet vindikáló, vagyoni és társadalmi állás tekintetében nagyon is széles skálán mozgó feudális világnak a szélén, és mégis mélyen a feudális környezetbe ágyazva, keresi és nehezen találja meg helyét a polgárság, a szabad királyi városok és a mezővárosok polgársága. Az utóbbi annál nehezebben, mivel csak maga nevezi magát cívisnek, földesurai jobbágynak tekintik.

A 16. század gazdasági-társadalmi dinamizmusa túlságosan rövid lélegzetet engedett ahhoz, hogy a magyarországi társadalom polgárias vonásai, akár csak a középkori városiasodás vonalán is, megerősödhettek volna. Már a század utolsó harmadában egyre erőteljesebben megmutatkozott az anyagilag sikeres paraszti és polgári elemek nemeslevél utáni törekvése. A Habsburg-centralizáció támadásának visszaverése, a rendi önkormányzat megszilárdulása után pedig általános tendenciává vált a társadalmi feltörekvés egyedüli útjának a nemesi vagy ahhoz közel álló privilégiumot tekinteni. A fő cél a személyre szóló nemesség megszerzése volt, de akinek erre nem tellett, legalább a nemesség valamelyik kollektív formájának védőszárnyai alá igyekezett húzódni. Ilyen kollektív nemességet kaptak például a protestáns felekezeteken levő prédikátorok leszármazói 1629-ben Bethlen Gábortól, de főként a hajdúk kollektív nemesi szabadsága volt az, amely a parasztság aktívabb rétegeinek a megmenekülés útját ígérte az örökös jobbágyságtól.

A nemességnek egyébként Európa-szerte végbemenő városba költözése a magyarországi viszonyok közt a városi szabadság értékének csökkenésével járt együtt.[1] Már a városfalakon belül is többet ért a nemeslevél, mint a polgárjog, s ez a szabad városok és a mezővárosok felnő rétegét arra indította, hogy polgárjogához nemeslevelet is szerezzen.[2] De a nemesség a maga részéről is úgy próbálta a tőle idegen, sőt ellenségesnek érzett városi szabadságot kiküszöbölni, hogy bekebelezte azt a nemesi szabadságba. A nemesség már a Bocskai-szabadságharcot megelőző vallási konfliktus idején azzal érvelt a szabad királyi városok vallásszabadsága mellett, hogy azok a Szent Korona tagjai, amivel valamiféle kollektív nemességet tulajdonított nekik. Még világosabban kifejezésre jut ez a szemlélet abban az 1608. évi országgyűlési határozatban, hogy képviseleti jogú városnak csak az tekinthető, amely szabad birtokkal, tehát jobbágyokkal rendelkezik, azaz kollektív földesúr. A végső következtetést Erdélyben vonták le, ahol a század derekán úgy oldották meg a nemesség és a városi polgárság ellentéteit, hogy Kolozsvár, Dés, Torda és Nagyenyed polgárjogú lakosságát egyetemlegesen megnemesítették, ami persze gyakorlatilag a polgárság nemesi vezetés, megyei bíráskodás alá vetését jelentette. Ilyesmire a királyi Magyarországon is kísérletet tettek, s ha ez nem is járt teljes sikerrel, a beköltözött nemesek és a személyre szóló nemességet szerzett patríciusok egyre nagyobb súlyt nyertek a városi kormányzatban, noha a nemes-polgár ellentét, akárcsak a nemesi beköltözést akadályozó vagy legalábbis erősen korlátozó erdélyi szász városokban, tovább élt, sőt nemegyszer nyílt összeütközésekben ki is robbant.

A magyarországi társadalomfejlődés azon tendenciája, hogy ne ismerjenek el másféle privilégiumot, mint a nemesit, illetve minden „szabadságot” nemesi szabadsággá értelmezzenek át, s mindenkit, aki ilyet nem élvez, az örökös jobbágyság kategóriájába szorítsanak, kétségtelenül a polgári forradalom küszöbét átlépni nem tudó Európa társadalmi megmerevedésével függ össze, annak közép-kelet-európai megnyilvánulása.[3] Nem teljesen jogosulatlan tehát ezt a jelenséget a kortárs spanyol viszonyokra alkalmazott nemesi infláció kifejezéssel jelölni, mint azt a lengyel történetírás is teszi,[4] de természetesen csak annyiban, hogy ezzel az összeurópai együttmozgásra utalunk, s fenntartjuk a sajátos körülményekre utaló, nagyon is szükséges megszorításokat. Magyarországon ez a tendencia úgy értendő, hogy a nemesi kiváltság kívánatossá válik, s személyre szóló vagy kollektív formáihoz egyre többen jutnak hozzá. Ugyanakkor azonban a tömeges nemesedéssel együtt járó viszonylagos elértéktelenedés ellen a kiváltság birtokába jutó egyes csoportok elkülönülő és elkülönítő törekvésekkel védekeznek. Ennek legszembeötlőbb megnyilvánulása az örökös főrendiség és örökös jobbágyság elkülönülő-elkülönítő rendi-jogi kategóriáinak megszilárdulása, de hasonló tendenciák a két véglet között elhelyezkedő csoportokban is érvényesültek.

A mágnások és a nemesség ellentéteinek koronkénti kiéleződése a magyarországi feudalizmus fennállásának évezrede során újra meg újra visszatérő, de a társadalmi fejlődés különböző fokain mindig új vonásokat is hordozó jelenség. A 16. század gazdasági konjunktúrájában nemcsak a magyar mágnások, hanem a birtokos nemesek is megszilárdították anyagi helyzetüket, melynek egyebek közt nemesi családok egész sorának a bárói rendbe emelkedése a bizonyítéka. Az örökös főrendiség kereteinek kiegészülése nemesi jövevényekkel – mint láttuk – még a 17. században is tovább tartott, de csalhatatlan jelei mutatkoztak a társadalmi dinamizmus lefékeződésének is. Míg a 16. században nem nemesi eredetű családok is, mint a Thurzók, Thökölyek, néhány generáció alatt a bárók közé emelkedhettek, addig a 17. században az ilyenek (például a század derekára vagy később a politikai életben is szerephez jutó Bónis, Kazinczy, Ujházy, Almásy, Sturman családok) már csak a birtokos nemesség felső rétegéig juthattak el, ami nem csupán a nem nemesek előretörését, hanem általában a mágnások sorába való bekerülés megnehezülését is mutatja. Ilyen viszonyok közt elkerülhetetlen volt a mágnások és nemesek közti határvonal megmerevedésének tudatosodása s az „una eademque nobilitas” elve helyett a nemességen belüli rendi különbségek valóságának nemcsak tudomásulvétele, hanem ellentétekben való megnyilatkozása is.

Az országgyűlésen ez az alsó- és felsőtábla külön testületekre válásának megszilárdulásában mutatkozott meg, ami egyrészt a „főrendek” (mágnások és főpapok) elzárkózásának, de legalább olyan mértékben a magukat már tudatosan „alsó rendeknek és státusoknak” nevező nemesek önállósulási törekvésének is egyik jele volt. A 17. század derekára az elkülönülés már ellentétté fokozódott. Esterházy nádor 1642-ben az országgyűlések határozatképtelenségét „a mágnások és a nemesek közt fennálló ellentétnek” (differentia) tulajdonítja, s a vármegyei küldötteket azzal vádolja, hogy „a főpapokat, bárókat és mágnásokat megvetik s magukat tekintik az országnak”;[jegyzet 1] az udvar részéről pedig azzal erősítik meg állításának helyességét, hogy „nyilvánvaló a nemesek illetlen feltolakodása a bárók fölé”.[jegyzet 2] A vármegyei követek egyre hangosabb ellenzékiségét mind a nádor, mind az udvar azzal szeretné megfékezni, hogy a szigorú ragaszkodást a vármegyei instrukciókhoz s a felső és alsó rendek külön tanácskozását megszünteti. Ez azonban nem sikerült.[5]

A nemesség vagy legalábbis annak politikailag tevékeny és hangadó felső rétege, a vármegyénként egy-két tucatnyi bene possessionati csoportja, a depressziós század bajait részben a jobbágyok engedetlenségének tulajdonította, s ehhez képest felfelé sérelmei hangoztatásával, lefelé a jobbágyság szabadságtörekvéseinek akadályozásával, mindkétfelé pedig a vármegyei önkormányzat megerősí­tésével védekezett, ami rendi zártságának fokozódására vezetett. A Bocskai-felkelést megelőzően fellángolt németgyűlölet – mint a Habsburg-centralizáció minden formájával szembeni tiltakozás vulgáris összefoglalása – a 17. század első felében elevenen élt. Legfeljebb enyhült a rendi győzelem fölötti első örömök hatására, hogy azután a rendi kormányzás nehézségeinek, belső feszültségeinek növekedésével párhuzamosan újra nyílt lánggal lobogjon fel a század derekára. E nemesi közhangulat leghűségesebb s egyben a társadalmi-politikai gondolkozás zűrzavarát is legvilágosabban mutató tükre a nemrég felfedezett, a negyvenes és ötvenes évek kéziratos politikai röpiratirodalmának darabjaiból összeszerkesztett Siralmas Könyörgő Levél. Eddig csak későbbi, protestáns változatát ismertük, Siralmas Panasz címen, az eredeti azonban – mint kiderült – erősen katolikus szellemű. Annak a nemesi rétegnek a sérelmeit tárja elő, amely csalódott a katolizáló mágnások követéséhez fűzött váradalmaiban, magát kisemmizettnek, elnyomottnak érzi, és tajtékzó gyűlölettel fordul a Habsburg-kormányzat ellen: „Ne higgy a németnek és semmi édesgető hízelkedéseinek… úgy rendelik, hogy országunk gyomrában mások gyökerezzenek, nemzetünk kiírtassék, a szegény magyarság elnyomattassék, földre tapodtassék, semmivé tétessék.”[jegyzet 3][6] A nemzethalál e képzetei nem újdonságok ekkor, a Bocskai-korszak röpiratai telve voltak már velük. De merőben új a magyar mágnások elleni vád, hogy Bécsnek való behódolásukkal elárulták a nemzet ügyét, „mert a sok aprólékos grácia, a temérdek, de talán vak barátság elfogta, foglalta, ragadtatta, hódétotta, fordétotta szívöket a saját vérektől, nemzetektől és akinek pártját kellenek fogniok, azt úgy gyűlölik, hogy jobban sem kell… sebeinket meg nem mutatják az orvosnak, dolgainkat nem szorgalmazzák, nem igyekszik végben vinni, hanem mindenünket könnyen elmulatják”.[jegyzet 4] A nagyúri patrónusok mellett a császár és a pápa hűségére kalauzoló jezsuitáknak még súlyosabb vád jut ki: „ezek ugyan nem szeretik a magyar nemzetet… Mi magyarok egyéb aránt a cifra kutyákat nem szoktuk volna (mint mások) felemelni asztalunkra… inkább Ausztriába kell mind űzni őket és jószágokat véghelyeknek restaurációjára elfoglalni.”[jegyzet 5] Bécs helyett Erdély felé néz a röpirat szerzője, annak török védelmet kereső politikáját dicséri és javasolja, szövetségét kí­vánja. „Hogy eretnekek is, azért nem kellene megutálnunk őket, hanem jót cselekednénk vélek és így a jó szeretet által régi szent királyaink s eleink hitire igyekeznénk hozni őket”, annál inkább, mert a reformáció német maszlag, hiszen „a német hadakkal szám nélkül való eretnek jött be és így gyökerezett az eretnekség”.[jegyzet 6]

Ez a politikai vonal, amelyet a katolikus nemesség után a bécsi udvarban szintén csalódott katolikus mágnások Wesselényi nádor vezetésével majd maguk is követni fognak, a század derekán még mint a nemességnek a mágnásoktól való eltávolodása, súlyos belső ellentmondásokkal terhelt útkeresése jelentkezik. Azzal a némely kortárs, például Esterházy nádor által is osztott közhiedelemmel szemben, hogy a katolizáló mágnásokat és a zömében protestánsnak maradó nemességet a vallás idegenítette el egymástól, a Siralmas Könyörgő Levél inkább arra mutat, hogy a két nemesi rend vallási szétválása társadalmi-politikai szétválásuk következménye: ha a katolizáláshoz fűzött nemesi remények beteljesedtek volna, akkor az előőrsöket osztályuk többsége is követte volna a mágnások útján, mint az Lengyelországban történt, de mivel szembekerültek a bécsi politikával, a katolizálási hullám elapadt. A protestáns Erdélyhez húzó nemesség főleg a királyi Magyarország keleti felében protestáns maradt, s sérelmei mellett vallási sérelmeit is a politikai harcba dobva, az országgyűlési ellenzék hangadó eleme lett.

A politizáló birtokos nemesség viszonylag széles társadalmi bázisát az a körülbelül tízezernyi nemesi család alkotta, amelynek legfeljebb néhány jobbágya vagy csak maga művelte telke, esetleg éppen semmije sem volt, s jobbágytelket bérelt, katonáskodott, harmincadosnak, uradalmi tisztviselőnek állt. A nagy vagyoni különbségek ellenére a személyre szóló nemesség kifelé egységes testületbe tömörítette a nemesi rendet, belül pedig viszonylag nagy mobilitást biztosított neki. Mint néhány előbb felsorolt példából láttuk, kezdő vagyonnal, szerencsével elég magasra, lehetett jutnia annak is, aki újonnan került be a kiváltságosok közé, rokoni kapcsolatok szálain pedig a szegényebbek is felkapaszkodhattak a tehetősebbek sorába. De azért a kisnemesek legalább fele gyakorlatilag paraszti sorban élt, s ha örökölt vagy mentesített szabad földjük nem volt, mint a jobbágyból nemesített armalisták nagy részének, még a földesúri terheket is hordozniok: robotolniok kellett. 1595-ben az országgyűlés adót vetett ki a jobbágytalan nemesekre, s ezt, a jobbágyok rovásadójától megkülönböztetve, taksának nevezték. 1613-ban dézsmafizetésre is kötelezték őket. Mindez érzékenyen korlátozta a nemesi „aranyszabadságot”, ami azonban mégiscsak nagy előnyt jelentett, mert a 17. század folyamán a parasztnemesek helyzete, különösen más társadalmi rétegekéhez képest, állandóan javult. A század közepére már egyre többen váltották meg földesúri terheiket az ugyancsak taksa nevű pénzszolgáltatással, s a „taksás nemesek” fokozatosan a parasztság felső, jómódú rétegévé váltak. Különösen a szabadabb helyzetű szőlőbirtok s a viszonylag kötetlenebb mezővárosi állapot vonzotta őket, úgyhogy a század második felénre a szőlős vidékek mezővárosaiban néhol a lakosság többségét tették. Azt a törekvésüket, hogy a jobbágyrendű bíró joghatósága alól szabaduljanak, s maguknak külön nemesi bírót válasszanak, a vármegye is támogatta.

A birtokos nemesség aggodalommal figyelte a királyi udvar eszközölte tömeges nemesítést, s az 1608. évi országgyűlésen Illésházy István tiltakozást jelentett be az ellen, hogy a király az országgyűlés beleegyezése nélkül nemességet adjon, hiszen a kancellárok még kocsisoknak is adnak nemeslevelet 50 forintért. A király nemesítési jogát ugyan nem sikerült az országgyűlésre átruháztatni, de az 1609. évi XXXIII. törvénycikk kimondotta, hogy az armális adományozásánál a király azokra legyen tekintettel, akiket az erre érdemesek közül ajánlanak neki. Hogy kit illet az ajánlás joga, azt a törvény nem határozta meg, de a vármegyék a maguk jogának kezdték értelmezni. Borsod vármegye például 1612-ben statútumban szögezte le, hogy csak olyan nemesítést publikál, amelyet maga ajánlott az uralkodónak. Máshol a vármegye és a földesúr együttes ajánlását kötötték ki feltételnek, míg végül az 1622. évi XVII. törvénycikk – nyilván a nagybirtokosok nyomására – a földesúri engedélyezés mellett döntött. A földesurak számára ez kívánatos pénzforrást jelentett, mert a nemesítést meg kellett előznie a jobbágyi állapotból való felszabadításnak (manumissio), aminek a század közepére a szokványos díja is kialakult; csak személyre szólóan 50-60, telekkel együtt 100-200 forint, az utóbbi néha visszaváltható zálog (inscriptio) formájában. Ezen az úton viszonylag sokan léphettek tovább a nemesség megszerzése felé, vármegyénként mintegy 500-ra rúg a 17. század folyamán kihirdetett új nemességek száma, s a 18. század első felében foganatosított nemesség-igazolások alkalmával kiderült, hogy a magyar nemesség fele-kétharmada 1550 után lett nemes.

A felszabadítást azonban többnyire nem követte nemesítés; néha a felszabadított arra kötelezte magát, hogy nem paraszti módon, hanem lóval és fizetésért fogja szolgálni földesurát, maradékaival együtt. Az ilyeneket azután nem jobbágynak, hanem szolgának vagy szabadosnak (libertinus) nevezték. De ha a felszabadított jobbágy utóbb nemességet szerzett is, a földesúr nemegyszer kikötötte, hogy vele szemben nemesi jogával nem élhet, azaz az úriszék joghatósága alatt marad.[7] Az ilyen korlátozott nemesi szabadsággal vagy nemesség nélküli „szabadossággal” élők sorait gyarapí­totta a sok ideiglenesen mentesített falusi bíró, uradalmi alkalmazott, darabont s a középkori mentességét átörökítő nagyszámú szlovák, ruszin és román soltész, kenéz és boér is. A 17. század közepétől kezdve a manumissio nélkül „taksára bocsátott” jobbágyok kategóriája is kialakult, újabb elemmel szaporítva majd a parasztnemesek és szabadosok egyre növekvő rétegét.[8] A szűkös piacviszonyok miatt stagnáló majorsági árutermelés pótlására ezen az úton szerzett magának a feudális birtokos egyrészt pénzt, másrészt ingyenes vagy olcsó uradalmi személyzetet és katonát. A parasztnemesek túlnyomó többsége és a szabadosok valójában nem szabadultak meg feudális kötöttségeiktől, csak más, viszonylag könnyebb függési formákkal kapcsolódtak földesuraikhoz.

A személyre szóló nemességgel rendelkezőket a vármegyei önkormányzat kapcsolta össze szoros érdekközösségbe. A nemesi kiváltságok érvényesülését a vármegye, ha egyszer a nemeslevelet kihirdetésre elfogadta, teljes apparátusával elősegítette s védelmezte a királyi és városi hatoságokkal szemben. A mágnások uradalmait és a szabad városokat leszámítva, a közigazgatás és a rendészet mindenütt a vármegyei hatóságok, az alispán és a járásonként működő szolgabírók hatáskörébe tartozott, ők állapították meg az állami adóztatás alapjául szolgáló portaszámot, ők hajtották be az adókat, szedték az állami bérletbe vett dézsmát, fogadták fel a közadóból fenntartott katonaságot, ítélkeztek a nemesi ülnökökkel (assessor) együtt a nemesek és jobbágyok ügyeiben. A megyegyűlések választották meg az országgyűlési követeket, és szigorúan kötelező, megmásíthatatlan instrukciót adtak nekik.

A városi nemesség számának növekedésével és a városi hatóságtól való függetlenítésével a vármegyei igazgatás és bíráskodás a városokba is behatolt, sőt a török uralom alatti területekre is, ahol hatalmát az ott is szaporodó s a török által adómentesnek elismert armális nemességen keresztül gyakorolta. A tizenöt éves háború után török területen, elsősorban a határ mentén, de az Alföldön is egészen Kalocsáig, megjelentek a szolgabírák, az esküdtek; vallatásokat, határjárásokat, helyszíni birtokba iktatásokat végeztek, a falvakat és a mezővárosokat peres ügyeik, illetve az elfogott gonosztevők megyei törvényszékhez vitelére kényszerítették – amihez a török hatóságok adtak írásbeli engedélyeket –, viszont a birtokügyek török kádi elé terjesztését mint „törökösséget” halállal büntették. A nemesi vármegye a parasztvármegyén keresztül a hódoltságbéli rendészetet is kézben tartotta, sőt a nádoron keresztül még a török pasánál is tiltakozott az adóemelések, robotkövetelések ellen. Amint már volt szó róla, a királyság határain belül a 16. század végén a vármegye vette kezébe az árszabályozást, beleértve a kézműves termékek árait is, ami a városok árszabályozási jogát falaik közé szorította, s a városfalakon kívüli árviszonyokat a nemesi érdekekhez próbálta igazítani.

A különféle nemesítések és kiváltságolások így a vármegyének több emberre és nagyobb területre való hatalmi terjeszkedését hozták magukkal, s e hatalom megerősödését, növekvő önállósulását biztosította az is, hogy a megyei önkormányzat kulcsemberét, az alispánt a mágnás főispán jelölte, de a jelöltek közül a nemesség választotta. A dinasztiával, a mágnásokkal és a városokkal szemben elért pozíciónyereségeit a nemesség azzal is növelni próbálta, hogy a vármegyei hatóságot a kollektív nemesi csoportokra is kiterjeszti.[9]

Lábjegyzetek

  1. Hajnal István, Esterházy Miklós nádor iratai. I. Budapest, 1930. 234.
  2. 245.
  3. Péter Katalin, A magyar nyelvű politikai publicisztika kezdetei. Budapest, 1973. 89, 70.
  4. Ugyanott, 70, 77.
  5. Ugyanott, 106, 108.
  6. Ugyanott, 84, 90.

Irodalom

  1. A városi nemességre: Zimmermann Rezső, A nemességnek a városokba való telepedése a XVI–XVII. században (A Nyíregyházi Főgimnázium Értesítője 1904. – elavult).
  2. A polgárság nemesedésére jellemző példa: Kerekes György, Nemes Almássy István kassai kereskedő és bíró, 1573–1635. (Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1902).
  3. A nemesség általános európai megerősödésére: P. GoubertJ. Meyer, Les problemes de la noblesse au XVIIe siecle (Moscou, 1970).
  4. A „nemesi infláció” Spanyolországra vonatkozó fogalmát J. Topolski, Narodziny kapitalizmu w Europie XIV–XVII. wieku (Warszawa, 1965) című munkájában alkalmazta Közép-Kelet-Európára. Ennek ideológiai vetülete Lengyelországban az úgynevezett szarmatizmus: J. Tazbir, Sarmatyzm a barok (Kwartalnik Historyczny, 1969).
  5. Esterházy Miklós és a köznemesség feszültségeire: Hajnal István, Esterházy Miklós nádor iratai (Budapest, 1930).
  6. A katolikus köznemesség ellenzékiségére: Péter Katalin, A magyar nyelvű politikai publicisztika kezdetei (Budapest, 1973).
  7. A jobbágynemesítésre: Szabó István, A jobbágy megnemesítése (T 1940) és Varga János idősb könyve.
  8. A taksás nemesekre: Makkai László, Robot—summa—taxa (Történelmi Szemle 1964)].
  9. A megyei igazgatásra: Degré Alajos, Megyei közgyűlések a XVI–XVII. századi török háborúk korában (Tanulmányok a magyar helyi önkormányzat köréből. Szerkesztette Bónis György. Budapest, 1971).


A királyság és Erdély társadalomszerkezete
Örökös jobbágyság Tartalomjegyzék Nem nemesi kiiváltságok