Nemzet és haza

A Múltunk wikiből
1641
Debrecenben Laskai János fordításában megjelenik Justus Lipsius Az állhatatosságról című könyve, Gyulafehérvárott Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony bibliai idézetgyűjteménye – Mózes és próféták címmel – a kálvinista vallás védelmére; erre egy név és hely nélkül nyomtatott gúnyirat válaszol: Nova Transsilvanica.

A puritán társadalomkritikán kívül Althusius, Grotius, Hobbes és Locke évszázadában a magyar politikai gondolkodás következetesen modern koncepciókat nem tud felmutatni. Általában is a politikaelméleti irodalom elhanyagolását kell megállapítanunk Magyarországon. Ha meg akarjuk ismerni a kor hazai politikai tudatát, csak ritkán tehetjük ezt politikaelméleti művek alapján; inkább másodlagos forrásokat, történeti és jogi alkotásokat, továbbá politikai költeményeket és legjobb esetben aktuális politikai célokért agitáló röpiratokat kell kifaggatnunk. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy Magyarországon egyáltalán nem gondolkoztak volna a 17. század más európai országaiban vitatott politikai problémákról, így a rendiség és az abszolutizmus, a konzervativizmus és a haladás, sőt a feudális és a polgári állam alternatíváiról. De ezek az alternatívák egyrészt a vallási frazeológia burkán belül maradtak, másrészt gyakorlatilag kívül estek a választhatóság lehetőségein. Mindez maga után vonta a politikai elmélet háttérbe szorulását, illetőleg nem elsődlegesen elméleti műfajokban, hanem történeti és költői formában való jelentkezését. Hogy ez mennyire a sajátos magyarországi helyzetnek s nem általában a közép-kelet-európai elmaradottságnak a következménye volt, arra mi sem jellemzőbb, mint az, hogy a hasonló fejlődési fokon álló Lengyelország viszonylag fejlett politikaelméleti irodalmat mutat fel.

Egészen konkrétan szólva, az történt, hogy a 17. századi magyarországi politika központi, magának minden más politikai vonatkozást alárendelő problémája a három részre szakadt királyság területi és politikai egységének a helyreállítása volt, illetőleg az maradt az előző század örökségeként, s mivel ennek a célkitűzésnek a megvalósítása döntően Magyarországon kívüli politikai erőktől függött, a belső erőket számba vevő és mozgósítani akaró politikai elmélet a gyakorlati cselekvés követhető zsinórmértéke helyett újra meg újra megvalósíthatatlan illúziónak, vágyálomnak bizonyult. Ennek ellenére sem mondhatjuk, hogy a töredékes, teljesen végig nem gondolt, még kevésbé megvalósított politikai elgondolások valamiféle egy helyben topogás jelei lennének. Ha elméletileg kidolgozatlanul is, a politikai gondolkodás mégis fejlődött a 17. század folyamán, éspedig kettős vonatkozásban. Egyrészt a haza és a nemzet fogalma mindinkább függetlenült, ha nem is a vallástól, de a felekezeti hovatartozástól, és egyre világibb tartalmát nyertek; másrészt pedig a feudális uralkodó osztály hazájára és nemzetére a. feudális kiváltságokat nélkülöző egyes rétegek is növekvő igényt kezdtek formálni, s ezzel, ha nem teremtették is meg a polgári nemzetté válás előzményeit, a feudális nemzetfogalom tágítását és átalakítását kényszerítették ki.

Az első vonatkozásban egy igen jelentős század eleji változást kell tudomásul vennünk. Az a felfogás, amely Balassi szavaival a „keresztyénség paizsát viselő” Magyarországot vallja eszményképének, még töretlenül él a 17. század első évében befejezett reprezentatív történeti alkotásban, Baranyai Decsi János Commentarii című, kéziratban és töredékesen fennmaradt művében. A külföldi protestáns főiskolákon tanult, majd Marosvásárhelyen tanárkodó szerző színvonalas humanista stílusban, de keresztény történetfilozófiával egy új közép-kelet-európai politikai rendezés előfeltételeként örökíti meg Báthori Zsigmond török elleni győzelmeit. Ez a politikai koncepció akkor valósulna meg, ha a Báthori-dinasztia vezetése alatt megalakulna Dácia királyság, mely Erdélyből, Havasalföldből és Moldvából állna, s a Habsburgok magyar királyságával együtt egy nemzetek és vallásfelekezetek felett álló Római (azaz Német–Római) Birodalomhoz csatlakozna. Feltétele a Decsi által külön értekezésben összefoglalt római jog elfogadása mellett az a „szent háború”, melyet a Habsburgok és Báthori együttesen vívnak a török kiűzésére, s amelyben a „keresztény magyar nép” (gens hungara christiana) és a „hatalmas Isten cselekszik a mi fejedelmünk által”.[1] Töretlen büszkeséggel beszél az általa javasolt kettéosztottságban is egységes Magyarországról mint a kereszténység védőbástyájáról, sőt (a 16. századi gazdasági konjunktúra tanulságaként) éléstáráról, s a török hódításról pedig mint a nemzeti bűnökért kijáró, de immár megbűnhődött isteni büntetésről.

Mindez a 16. század humanista és reformátori gondolatvilágának végső kihangzása. Az új század nyitánya Sepsi Laczkó Máté református prédikátornak a Bocskai-felkelést indokló krónikájában olvasható, s a múlttal való szakítást hirdeti: „A magyar keresztyénség a törököt szíből gyűlölte, vele szíve szerént harcolt és semmi szövetsége vele nem volt, míg Rudolphus császár őfelsége meg nem háborította.”[2] Ettől kezdve a magyar nemzet már nemcsak a pogánnyal, hanem egyre inkább a némettel szembeszállva keresi és találja meg politikai önállóságát. A kereszténység pajzsának gondolata most már hovatovább a segítséget nem adó, sőt elnyomó keresztény szomszéd, a „német” elleni szemrehányásban nyilatkozik meg, vagy számonkérésként hangzik el azok felé, akik nem ismerik el a kereszténységnek tett magyar szolgálatokat. Zrínyi Miklós Montecuccoli vádiratára válaszolva jelenti ki: „Majd megmondja Európa, gyáva-e … Magyarország? … Hátunk mögött … rejtőzik az egész kereszténység és hogy biztonságban élhet, nekünk köszönheti.”[3] S ugyanakkor nemcsak a török ellen fegyverrel harcoló nyugat-magyarországi, hanem a törököt kompromisszummal feltartóztató erdélyi politikus is így szólítja meg a magukat biztonságban érző Bécs, Párizs és Madrid lakóit, Bethlen János szájába adva szavait: „Tudjátok meg, hogy Erdély országa Európának abban a sarkában fekszik, amelytől függ a ti biztonságotok épsége is, s amelynek pusztulása (amit Isten jósága fordítson el) a körülötte levő nemzetek romlását is maga után vonná.”[4]

A keresztény Európa iránti szolidaritás tehát nem hal ki, az érte való politikai és katonai felelősség az egész 17. századon keresztül őszinte gondja mind a királyi Magyarország, mind Erdély vezető embereinek, nem utolsósorban a Habsburg-propaganda által a „kereszténység ellenségévé” bélyegzett Thökölynek is, de egy új magyar „államrezon” kialakulásával párhuzamosan alárendelődik a nemzeti önérdeknek. Ennek a fordulatnak egyik jele a józan tájékozódás az európai államrendszerben, Bethlen Gábor szövetkezése Habsburg-ellenes keresztény hatalmakkal, majd egyre tudatosabb felismerése annak, hogy pusztán a keresztény egység nevében sehonnan sem várhatunk segítséget. Ismeretes, hogyan sorolja fel Zrínyi a Török Áfiumban a szomszédokat és azokat az okokat, hogy miért nem számíthatunk reájuk, de Medgyesi Pál már egy évtizeddel korábban így nyilatkozott prédikációjában: „Tekints el akármely felé: Észak nem igen szeret, Nyugat is csak Isten tudja mint vagyon hozzád, Napkelet pedig s Dél gyűlöl. Ha isten nem vigyázna, csak az puszta testünket hagyná, s azzal is keserves rabságra.”[5] A nyilvánvaló célzás a török gonosz szándékára egy Habsburg-ellenes erdélyi értelmiségi részéről azt mutatja, hogy a politikai gondolkodásban már kialakult a „két pogány közt egy hazáért” gondolat.

Az „egy haza” gondolat azonban csak vágyálomszerű megfelelője az „egy nemzet”-nek, mert a valóságban a királyság és a fejedelemség egyazon magyar „nemzet”-ének két „haza”, két államiság felelt meg, melyek vallásilag és kormányzati rendszerükben különböztek, sőt tudatosan szembefordultak egymással. Az őket kézben tartó két külső hatalom, a Habsburgok és a török pedig egymásnak s ezzel a két magyar haza nemzeti, azaz önálló egyesülésének is ellenségei voltak. A század alapvető politikai célkitűzése, a Mohács előtti Magyarország politikai egységének helyreállítása a 17. században elvileg is problematikussá vált, gyakorlatilag pedig (mint az a század végére be is bizonyosodott) csak nemzetközi összefüggésben oldódhatott meg. Mivel Kara Musztafa nem tudta elfoglalni Bécset, Lotharingiai Károly elfoglalta Budát és Gyulafehérvárt. A 17 . századi magyarországi politikai gondolkodás ugyanakkor, amikor nemcsak mindkét hazát összefogóan egységesnek, hanem a nemzetet a társadalom mind szélesebb rétegeit összefogóan szélesedőnek érezte, a „nemzet” fogalmát – a „haza” vallási és kormányzati ismérveit csakúgy, mint külpolitikai orientációját – nyugaton és keleten egyre ellentétesebben fogalmazta meg. A Habsburgokhoz hű királyságban előretört az ellenreformáció, és a dinasztia központosító törekvéseivel szemben sikerrel védekezett a rendiség, míg a török függőségbe nemcsak belenyugvó, hanem azt Basta rémuralma után egyenesen visszakívánó Erdélyben, a vallási türelmi rendszer leple alatt a protestantizmus hódított, s a három rendi „natio” rovására a fejedelmi hatalom erősödött meg. Mindez természetesen a kor gondolkodásában és annak különböző megnyilvánulásaiban is tükröződött.

Maga a nemzet szó még ebben a korban is őrzi eredeti 'család' jelentését, Kemény János például úgy beszél a maga famíliájáról mint „nemzete ágazatjáról”.[6] A „nemzet” tehát alapvetően születési adottság, a hozzátartozás olyan, mint a tagé, véré a testhez, sőt mint a léleké. Mikó Ferenc írja krónikájában, hogy Bocskai „azelőtt német lélekkel bírt, de nemzetéhez való szeretetéért azt magáról levetkezé”.[7] S hogy mindkét magyar haza magyarjai magukat egyazon „nemzet” tagjainak érezték, arra bizonyság az erdélyi történetíró, Somogyi Ambrus, aki a század elején kijelenti: ”Pannones et Transsylvanienses … eadem gens eiusdem sanguinis.”[8]

A „haza” viszont a „nemzet”-nél szűkebb fogalom, vagy a királyságot, vagy Erdélyt jelenti, két külön államot, amelyeket az azonos „nemzet”- hez tartozás egymással való egyetértésre, kölcsönös segítségre kötelez ugyan, de nem feltétlenül politikai egységre. A fentebb már idézett Mikó Ferenc is az egy hitre, egy vérre hivatkozva kívánja a két haza barátságát, hiszen „addig tartatik meg a magyar nemzetnek mind becsülete, mind békessége”, amíg a két haza megérti egymást, míg ha viszálykodnak, a „két nagy szomszéd” rájuk tör. A politikai egyesítést mégsem kívánja, mert az Erdély számára – a századelő tapasztalatai szerint – „német ínség” lenne, míg a török „könyörületes és nagylelkű” e szombatos hitű erdélyi főnemes szemében.[9] Habsburg-párti oldalról már idéztük Pázmánynak Kemény Jánoshoz intézett szavait Erdélyről mint a királyságbeli magyarok szabadságának garanciájáról. A „nemzet” azonossága enyhíti ugyan a két „haza” különbségeit, de nem tünteti el, s egymásrautaltságukból nem következik a feltétel nélküli egyesülés, holott éppen ez a nemzeti politika fő célja.

Annál súlyosabb a korabeli magyar politikai gondolkodásnak ez a belső ellentmondása, mivel mind a nemzet, mind a haza kezdenek a vallásnál s, nagyobb vagy legalábbis azzal egyenrangú értékké, teljes és feltétlen odaadást kívánó tekintéllyé válni. „Elválaszthatatlanul összeköttetett a kettő: vallásunk és hazánk. Szent a haza, szent a vallás, és a jók mindenikért egyenlőképpen meghalnak.”[10] – írja 1640-ben a közfelfogást visszhangozva Lipsius-fordításának előszavában a református Laskai János. Ugyanezt halljuk más megfogalmazásban a következő évtizedben a katolikus Zrínyitől, mikor az önző magyar mágnásokról és főpapokról megállapítja, hogy „ezeknek istenek nem hazájok java és szabadsága”.[11] A nemzet és a haza, azaz a politikai hovatartozás, ha nem is Istennél, de legalábbis a felekezeti hovatartozasnál fontosabb lett a század közepére: megkezdődött nálunk is a politikum függetlenülése a religiosumtól, mi több, a bibliai „választott nép” fogalmából elvont „magyarok istene” fogalom kialakulása. Mindez természetesen csak növelte a feszültséget a két haza különböző politikai fejlődési tendenciái között.

Lábjegyzetek

  1. Idézi: Bartoniek Emma, Fejezetek a XVI–XVII. századi magyarországi történetírás történetéből. Budapest, 1975. 265.
  2. ETA III. 9.
  3. Magyar történeti szöveggyűjtemény. II/1–2. 1526–1790. Szerkesztette Sinkovics István. Budapest, 1968. 592–593.
  4. I. Bethlen, Rerum Transylvanicarum libri quatuor. Hely nélkül, 1663. g17.
  5. Idézi: Tarnóc Márton, Szalárdi János történetszemlélete.' Irodalomtörténeti Közlemények 1970. 691
  6. Kemény János önéletírása. Kiadta Szalay László, Pest, 1856. 3.
  7. Idézi: Bartoniek Emma, Fejezetek a XVI-XVII. századi magyarországi történetírás történetéből. Budapest, 1975. 359.
  8. Uo. 315
  9. Uo. 358.
  10. Laskai János válogatott művei. Sajtó alá rendezte Tarnóc Márton. Budapest, 1970.
  11. Idézi: Klaniczay Tibor, Zrínyi Miklós. Budapest, 19642. 563.

Irodalom

A feudális nemzetfogalomról és nemzeteszméről: Molnár Erik, A nemzeti kérdés (Magyar Tudomány, 1960); ugyanő, Ideológiai kérdések a feudalizmusban (Történelmi Szemle 1961), valamint egyéb cikkei és írásai. Az e körül kialakult vita anyagát közli: Pach Zsigmond Pál, Vita a magyarországi osztályküzdelmekről és függetlenségi harcokról (Budapest, 1965). Ehhez kapcsolódtak: A nacionalizmus történelmi gyökereiről. Ankét a Magyar Tudományos Akadémián (Történelmi Szemle, 1960), valamint Nemzet, haza, honvédelem a parasztság és a nem nemesi katonáskodó réteg gondolkodásában (Történelmi Szemle, 1963), továbbá A magyar nacionalizmus kialakulása és története (Szerkesztette Andics Erzsébet, Budapest, 1964) című cikkgyűjtemények.

A vita második szakaszának főbb mozzanatai: Benczédi László, A haza- és nemzetfogalom alakulása a késői feudalizmus korszakában (Századok, 1967); Szűcs Jenő, Nemzet és történelem (Budapest, 1974); ugyanő, Nemzetiség a feudalizmus korában (Budapest, 1972); Pach Zsigmond Pál, Történetszemlélet és történettudomány (Budapest, 1977). A vita hevessége és mindeddigi végleges eldöntetlensége főleg a kor politikai gondolkozásának ebben az alfejezetben vázolt eszmei tisztázatlanságából, elméleti sekélyességéből és belső ellentmondásosságából következik. Ehhez igen jól feldolgozott forrásanyagot tartalmaz: Bartoniek Emma, Fejezetek a XVI–XVII. századi magyarországi történetírás történetéből (Budapest, 1975).


A politikai gondolkodás
Tartalomjegyzék A rendi reformgondolat apálya és feléledése