Nemzetgyűlési választás, kormányzóválasztás

A Múltunk wikiből

A fokozódó terror szorosan összefüggött a választási előkészületekkel, és egyben reakció volt azokra az intézkedésekre is, amelyeket a Huszár-kormánynak az antanttal történt megállapodás értelmében meg kellett hoznia (december 4-én a 6335. sz. rendelet garantálta a szabadságjogokat, a munkásbiztosító visszakapta önkormányzatát, visszaállították a népjóléti minisztériumot).

A törvényhozás szervének a Tanácsköztársasag előtti kétkamarás parlament formájában való helyreállítására az adott viszonyok közt, amikor a korábbi főrendiházban képviselt konzervatív erőknek a szélsőjobboldali heves támadásokkal és hatalmi aspirációkkal szemben még nem sikerült megszilárdítaniuk helyzetüket, egyelőre nem kerülhetett sor; ideiglenesen „nemzetgyűlés” gyakorolta a törvényhozói hatalmat. A fővezérség, az Ébredő Magyarok Egyesülete, a Magyar Országos Véderő Egyesület nyílt erőszakkal avatkoztak be a pártok tevékenységébe, készítették elő a nemzetgyűlési választásokat és Horthy kormányzóvá választását. December 1-én a fővezérség arra utasította a nemzetvédelmi tiszteket, hogy csak Horthyt támogató képviselőt engedhetnek megválasztani. A különítmények, az Ébredő Magyarok Egyesülete tagjai szétverték a szociáldemokrata, liberális és kisgazda választási gyűléseket; december 7-én a szélsőjobboldali, antiszemita csoportok feldúlták a Népszava, a Világ és Az Est lapok szerkesztőségeit. A helyi katonai parancsnokságok egyes miniszterek választási gyűléseit sem engedélyezték. A terror mellett a jobboldal politikai erejét növelte, hogy Nagyatádi Szabó István, akit a fővezérség halálosan megfenyegetett, 1919. november 29-én hozzájárult a két kisgazdapárt egyesüléséhez, valamint ahhoz, hogy a nagytőke egykori munkapárti – s az ellenforradalom első hónapjaiban passzív – képviselőinek zöme csatlakozzon a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjához. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt, miután hiába tiltakozott a hadsereg önkénye ellen, 1920. január 15-én kilépett a kormányból, és visszalépett a választásokon való részvételtől is. Ezzel számára egy 1922 júniusáig tartó, a parlamentáris fórumokat tekintve passzív politizálási időszak következett.

A választásokat 1920. január 25–26-án tartották meg, a pótválasztások azonban február 13-ig elhúzódtak. Választási törvényként a Huszár-kormány kénytelen volt elfogadni a Friedrich-kormány augusztus 29-én kiadott 4245. sz. rendeletét, mivel a nagyhatalmak ragaszkodtak az általános és titkos választójog alkalmazásához. Ez a rendelet a háború utolsó éveiben készült reformtervek egyikének megvalósítása volt, nem 1919 augusztusában dolgozták ki. A rendelet szerint választójoga volt a 24 éven felüli, 6 évi magyar állampolgársággal, féléves helyben lakással rendelkező lakosságnak (nők esetében még írni-olvasni tudás is szükséges volt). Szélesebb körű választójogot biztosított a korszak későbbi választójogi rendelkezéseinél, mert a különböző cenzusokat (helyben lakás, iskolai végzettség stb.) igen alacsonyan állapította meg. Így több mint 3 millió szavazó járulhatott az urnákhoz. A kormánypárt és a jobboldal ezt a választójogi rendeletet az antant nyomására létrejött kényszerintézkedésnek tekintette, s amint arra lehetőség adódott, meg is változtatta. Már ekkor bebizonyosodott, hogy a választójog önmagában nem biztosítja a szabad véleménynyilvánítást, mert a hadsereg, a jobboldali szervezetek terrorizálták a választókat; Budapesten a szavazóhelyiségeket és a fontosabb középületeket is a hadsereg szállta meg. „A büntetés, a megtorlás volt a jelszó, a revanche mindenkivel szemben”[1] – állapította meg később Bethlen István.

Az eredmény minden terror ellenére a Kisgazdapárt sikerét hozta. A nemzetgyűlés 218 mandátumából 79-et szerzett meg, míg a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjának csak 72 jutott. A Tiszántúlon csak a román megszállók kivonulása után, 1920 júniusában került sor választásokra. Mivel itt is a kisgazdák értek el több sikert, képviselőik számát összesen 91-re növelték; eközben a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja képviselők száma a kilépések következtében 59-re csökkent. A többi mandátumon 5 párt és néhány párton kívüli képviselő osztozott. A liberális ellenzéket egyedül a Vázsonyi Vilmos vezetése alatt álló Nemzeti Demokrata Párt képviselte mindössze 6, Budapesten szerzett mandátummal.

A választás nem zárta le, hanem tovább élezte a hatalmi harcot. A Kisgazdapárt választási sikere mögött a politikailag is aktivizálódott széles falusi kispolgári rétegek álltak, amelyek törekvései potenciális veszélyt jelentettek a hagyományos uralkodó osztályok s részben Horthy és csoportja számára. Friedrich István magának követelte vissza a miniszterelnöki tisztet, Horthy viszont maga kívánta kijelölni az új kormányfőt, s kész volt akaratát erőszakkal is keresztülvinni.

Kétségtelenül Horthy pozícióját erősítette, hogy a nagyhatalmak többször, így Th. B. Hohler angol főmegbízott útján, valamint a békeszerződés végleges szövegének átnyújtásakor a csatolt kísérő levélben leszögezték: a Habsburg-ház egyetlen tagja sem lehet államfő. Igaz, Horthy államfői aspirációit ellenezte az uralkodó osztályok tekintélyes része – főként az arisztokrata nagybirtokosok –, a Kisgazdapárt, az Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a liberálisok, de posszibilis jelöltet azért sem tudtak szembeállítani vele, mivel igen ellentétes politikai áramlatokat képviseltek.

A nemzetgyűlés az 1920: I. tc.-ben – az ideiglenes közjogi állapot (provizórium) álláspontjára helyezkedve – kimondta, hogy addig, míg a királyi szék betöltésének kérdése megoldást nem nyer, kormányzóra bízza az államfői teendők ellátását. A Habsburg-ház trónigényét a Monarchia felbomlása után is a Pragmatica Sanctio alapján elismerő legitimisták és a velük szemben a nemzet szabad királyválasztási jogát hangsúlyozók egyaránt megfelelő korlátok közt kívánták tartani a kormányzó jogkörét, szemben a katonai csoport (Horthy hívei) törekvéseivel. A törvény által megszabott kormányzói jogkör kiterjedt a kormány megerősítésére hivatalában, lehetővé tette a törvényhozó szerv által elfogadott törvény további tárgyalásra való egyszeri visszautasítását, de nem tartalmazta a nemesség adományozásának jogát, a főkegyúri jogok gyakorlását. Ugyanakkor azonban Horthynak mint „legfelső hadúrnak” a kezébe került a hadsereg irányítása. A kormányzó és a miniszterelnök mellett a parlamentnek alárendelt szerep jutott. Növelte a kormányzó tényleges hatalmát. hogy az ország alkotmányos berendezkedéséből ténylegesen minden demokratikus elem hiányzott.

Az 1920. március 1-i kormányzóválasztást a fővezérség terrorja előzte meg és kísérte. Ennek során megölték Somogyi Bélát és Bacsó Bélát, a két ismert szociáldemokrata publicistát (1920. február 17.), akik nyíltan bírálták a fehérterrort. A választás napján tisztek szállták meg a parlamentet és környékét, több képviselő és miniszter nem tudott bejutni az épületbe. A mentelmi bizottság utóbb törvénysértést állapított meg e tényben, de „jóhiszeműséget” feltételezve, nem került sor további eljárásra. A leadott 141 szavazatból Horthy 131-et kapott; heten szavaztak Apponyi Albert grófra. Horthy megválasztását az 1920: II. tc. rögzítette.

Horthy, kihasználva a helyzetet, ragaszkodott ahhoz, hogy a kormányzói jogkört kiszélesítsék. Ez meg is történt: az 1920: XVII. tc. jogot adott a kormányzónak kegyelmezésre, a törvények kihirdetésének elrendelésére, valamint a parlament feloszlatására, de arra is, hogy „közvetlen fenyegető veszély esetében” a kormányzó a parlament előzetes hozzájárulása nélkül – de azt utólag azonnal kérve – a határokon túlra vezényelje a hadsereget. Nem szabályozta törvényes rendezés a kormányzói működés időtartamát, a visszahívás módját.

Horthy kormányzóvá választása – belpolitikailag – a hadsereg és a szélsőjobboldali szervezetek 1919 augusztusa óta tartó és fokozódó terrorjának, növekvő hatalmának következménye volt. Külpolitikailag viszont az tette lehetővé, hogy a polgári rend társadalmi és politikai konszolidációját kívánó antant, közelebbről az angol politika, benne látta a „megbízható”, az „erőskezű” embert, aki biztosítékul szolgál a magyarországi polgári rend helyreállítására és fenntartására.

Horthy Miklós a Monarchia haditengerészeténél kezdte pályafutását, melynek során végül is ellentengernagyi rangot ért el, miközben 4 esztendőn át Ferenc József szárnysegéde is volt. Mintegy 1000 holddal rendelkező középnemesi családból származott, s 1919 nyarán azért került a szegedi ellenforradalom kormányába, mert ismert nevű katona, de politikailag szürke figura volt. Magyar nyelvtudása még 52 éves korában, kormányzóvá választásakor sem volt tökéletes. Politikai felfogását merev és határozott szovjet és forradalomellenesség, a dolgozó osztályok úri megvetése, a területi revízió agresszív megvalósításához való ragaszkodás jellemezte.

A legfőbb közjogi méltóságba való emelkedését – mint említettük – az 1920 elejére kialakult viszonyoknak, belpolitikailag a katonai csoportnak, nemzetközileg az angol politika támogatásának köszönhette. Pozícióját már kezdetben megszilárdította a Habsburg-restauráció támogatásának elutasításával.

Negyedszázadon keresztül azonban azért őrizhette meg pozícióját, mert kormányzóként Horthy eltávolodott a szélsőjobboldali katonai csoporttól, noha kapcsolatait vele mindvégig megőrizte, és alkalmazkodott az uralkodó osztályok általános érdekeihez, a nagybirtok és a nagytőke törekvéseihez.

Horthy kormányzóvá választását a katonai diktatúrára törő fasiszta csoport saját győzelmeként ünnepelte; hatalmának törvényesítése azonban tulajdonképpen megindította és meggyorsította e csoport, mint önálló politikai erőtényező visszaszorításának folyamatát. Tagjai beépültek a rendszerbe, amelyben a hadsereg speciális helyzete, ha nem is mindig egyforma mértékben, az egész korszak folyamán érvényesült. Horthy – felismerve, hogy a rendszer fennmaradásának, egyben saját hatalma megőrzésének feltétele a politikai erők egyensúlyának megőrzése – a Bethlen-kormány idején kialakult hatalmi koalíció védelmezőjévé vált. Egyensúlyozó szerepe a különböző politikai irányzatok között egyre fontosabb lett a későbbiekben. Személyének tudatos politikai népszerűsítése is jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Horthy az egész ellenforradalmi rendszer szimbólumává váljon.

Lábjegyzet

  1. Országos Levéltár K 428. (A Magyar Távirati Iroda 1921. október 21-i jelentése.)


A rendszer törvényesítése
A Clerk-misszió Tartalomjegyzék A Magyarországi Szociáldemokrata Párt taktikájaSzakács Kálmán