Nemzetközi kapcsolatok

A Múltunk wikiből
Cartina Europa 1924
A nemzetközi viszonyokra a békeszerződések megkötése után is egy ideig még jellemző volt a győzteseket és a legyőzötteket elválasztó szakadék. Ehhez járult a volt szövetségesek közötti ellentét fokozódó elmélyülése. A békeszerződések végrehajtása során több helyütt fegyveres összetűzésekre került sor. Bandaharcok lobbantak lángra a határok kijelölésével kapcsolatban Těšín-ben (csehszlovák–lengyel), Felső-Sziléziában (lengyel és német részről egyaránt), Burgenlandban (magyar oldalról) stb. E fegyveres összecsapások alkalmával szerepet játszó – német, illetve magyar leszerelt tisztekből alakult – fegyveres csoportok belpolitikailag a szélsőjobboldali szervezkedések egyik támaszául szolgáltak. A béke megkötését követő időben az olasz nacionalista elemek is megkísérelték az olasz imperializmus igényeinek illegális úton történő részbeni kielégítését. 1919-ben D'Annunzio legionáriusai megszállták Fiumét, de a várost nem sikerült megtartaniuk. Az olasz kormány 1920 novemberében megkötötte Jugoszláviával a rapallói szerződést, majd decemberben elérte a város kiürítését, mely egyelőre úgynevezett szabad város lett, 1924-ben azonban újabb egyezmény alapján Olaszországhoz került. A fasiszta kormány 1923-ban megkísérelte Görögországtól elszakítani Korfu szigetét, ezt a tervet azonban a nagyhatalmak, illetve a Népszövetség meghiúsították.

A legyőzött országokat ebben az időben a győztesek nehezen és csak fokozatosan engedték be a nemzetközi szervezetekbe, távol tartották a konferenciáktól, s az őket érintő ügyekben is nélkülük akartak határozni. Ellenkező áramlat megindulásának első jele a gazdasági vonatkozásban már tárgyalt genovai konferencia volt, mely azonban kudarccal zárult. Ezután az enyhülés valójában csak 1924-től vált általánosan érezhetővé.

A békeszerződések által előírt követelmények végrehajtását nehezítették a volt szövetségesek közötti ellentétek is. Ezek egyik nagy csoportja abból keletkezett, hogy Amerikában a wilsoni politika megbukott, a kongresszus konzervatív módon gondolkozó republikánus párti többsége elvetette az európai „békeművet”, a versailles-i és a többi békét nem ratifikálta, s Amerika Wilson bukása és a köztársasági párti elnökök (Harding, Coolidge és Hoover) kormányzása idején külpolitikájában a korábbi izolacionista vonalat követte. Az USA amerikai és távol-keleti érdekeinek aktív védelmét követelte ugyan, de az európai ügyekben minden politikai elkötelezettségtől tartózkodott. Ez nemcsak azt jelentette, hogy az USA távol maradt a Népszövetségtől, hanem azt is, hogy elutasította az európai béke, közelebbről a francia biztonság érdekében korábban Wilson által felajánlott garanciát.

Sokkal nagyobb érdeklődéssel fordult viszont az Egyesült Államok a Távol-Kelet és a tengeri hatalom kérdései felé. A washingtoni konferencián (1921–1922) elérte, hogy Anglia paritást vállaljon az USA-val a haditengerészet terén, és felbontsa szövetségét Japánnal; hogy a francia hadiflotta alacsony szinten maradjon; hogy a japán egységek távozzanak Szibériából; hogy Kína elfogadja a nyitott kapuk elvét.

A tengeri hatalom kérdésében felmerült ellentéteknél még élesebb ellentétek mutatkoztak Európában a jóvátételi kérdés, illetve egészében véve a német kérdés kezelése körül. Míg az angol és az amerikai politika részben az európai egyensúly mielőbbi helyreállítása, részben a „szovjet veszély” ellensúlyozása céljából s végül gazdasági okokból Németország mielőbbi stabilizálódását, a nemzetközi életbe való bekapcsolódását sürgette, Franciaország épp ellenkezőleg – a német erő feltámadásától rettegve –, továbbra is a németek minél alaposabb gyengítésére, gúzsba kötésére törekedett, s a jóvátétel nagy összegben történő behajtása mellett tört lándzsát. A vesztes ország teljes anyagi tönkretétele útján képzelte el károsodásának pótlását, közelebbről a francia rekonstrukciót, s ugyanakkor nem gondoskodott azokról a forrásokról, amelyek a gazdaságot erre képessé tehetik. Másfelől viszont a jóvátétel a nemzetközi pénzügyi kapcsolatokban azoknak az adósságoknak a fedezeteként szolgált volna, melyek az USA-val szemben Franciaországban és Angliában keletkeztek, s melyek megtérítéséhez az Egyesült Államok ragaszkodott.

1929-ben új jóvátételi tervet fogadtak el, szintén elsősorban amerikai szakértők munkája alapján. A Young-terv, melyet 1930-ban a hágai konferencián dolgoztak ki, a német jóvátétel teljes összegét 38 milliárd aranymárkában állapította meg, s ezt Németországnak 36 év alatt kellett volna letörlesztenie. Ugyanakkor a hatalmak „véglegesen” rendezték a többi vesztes ország – Ausztria, Bulgária és Magyarország –, jóvátételének kérdését is. Mikor ez a rendezés mintegy 10 éves elkeseredett vita, diplomáciai csatározás, sőt megszállás stb. után végül létrejött, már megkezdte pusztító hatását a gazdasági válság, melynek eredményeként az egész rendszer összeomlott. A vesztes országok, majd az Amerikával szemben eladósodott európai országok is beszüntették minden fizetést. Az egész világon egyedül Finnország fizette tovább nemzetközi tartozásait.

A gazdasági rendezés alapján 1924-től sor kerülhetett bizonyos politikai közeledésre is, melynek eredményeként 1925. október elején Briand, Chamberlain, Mussolini és Stresemann a locarnói konferencia záróakkordjaként szerződést írt alá. Ez a locarnói szerződés garantálta Németország nyugati – francia és belga – határán a status quót, melyre Anglia és Olaszország kezességet vállalt. A francia kormány megkísérelte az egyezmény kiterjesztését a keleti határokra is, ez a törekvése azonban csakúgy, mint a későbbiekben, a német kormány határozott elutasításába ütközött. A német külügyi tényezők Locarno legfőbb érdemét éppen abban látták, hogy különbséget tett a nyugati és keleti határok között, s ily módon kedvezett Németország keleti expanziós terveinek. Éppen ezért ez volt az első olyan nyugati akció, mely keleti szövetségesei körében nehezítette Franciaország helyzetét. Franciaország ugyanis Kelet-Közép-Európában részben a volt háborús szövetségesekből, részben az új államokból igyekezett egy olyan francia irányítású blokkot kialakítani, mely bizonyos mértékig pótolhatta volna azt az ellenerőt Németországgal szemben, amelyet korábban a francia politikában Oroszország jelentett, s amely egyúttal szovjetellenes övezetként is számottevő lehetett. Ez az elgondolás – mely végeredményben az úgynevezett kisantant országokra (Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia) és Lengyelországra szűkült – az erőviszonyokra való tekintettel hosszabb távon eleve illuzórikus volt. Még inkább azzá tették az érintett államok heterogén érdekei, illetve az a tény, hogy Franciaország keleti szövetségesei legfőbb létérdekeit sem Locarnóban, sem később nem tudta megóvni.

Mindazonáltal 1924-től kezdve egész Európában pacifista légkör uralkodott, melynek legfőbb központja és terjesztője Genf, a Népszövetség székhelye volt; ott pedig fő hangadói Briand mellett a román Titulescu, a csehszlovák Beneš, a lengyel Zaleski és a német Stresemann, aki a vesztes államok képviselői közül utolsóként lépte át a genfi küszöböt. A kor egyik tipikus terméke volt az 1928 augusztusában aláírt úgynevezett KelloggBriand-paktum, mely az amerikai külügyi államtitkár és francia kollégája kezdeményezésére kimondta „a háború elvetését”, anélkül azonban, hogy ezt az elvet bármely formában konkretizálta vagy biztosította volna. A paktumhoz 60 ország csatlakozott, s minthogy a békéről volt szó, első ízben tette ezt egy nyugati nemzetközi egyezménnyel kapcsolatban a Szovjetunió is. A megbékélés szellemében történt a szövetségközi ellenőrző bizottságok megszüntetése mindegyik vesztes államban, ami azonban maga után vonta a titkos fegyverkezés meggyorsulását, még ha egyelőre nem is tömeges, sőt nem is számottevő mértékben. A kitűzött határidő előtt négy évvel, 1930 folyamán megszűnt a Rajnavidék szövetséges megszállása is, amivel körülbelül egyidejűleg Briand meghirdette az úgynevezett Európai Unió tervét. Ez az összes európai államot közös szervezetekkel – parlamenttel, végrehajtó szervvel, bírósággal stb. – akarta ellátni, s egyúttal megteremteni az európai gazdasági egységet, kizárva ebből egyfelől Angliát, másfelől a Szovjetuniót. Ez az irreális terv – amely ellen francia hegemonisztikus jellege miatt szinte minden európai állam fellépett – eleve kudarcra volt ítélve. 1931-től azután az időközben kitört gazdasági válság eredményeként a nemzetközi helyzet gyökeresen megváltozott: már nemcsak az európai unió, hanem minden további megbékélési politika is illúzióvá vált.


A békerendszer és a háborút követő forradalmi válság
Átmeneti stabilizáció Tartalomjegyzék