Nicolae Bălcescu

A Múltunk wikiből
Bukarest, 1819. június 29. − Palermo, 1852. november 29.
román történész és író, az 1848-as havasalföldi romániai forradalom egyik vezetője
Wikipédia
Portréja (1851)
1849. május 28.
Bălcescu Debrecenben megkezdi tárgyalásait Kossuthtal.
1849. május 30.
Julius Haynau báró átveszi a császári csapatok vezérletét.
1849. május 31.
Az országgyűlés elhatározza, hogy átteszi székhelyét Pestre, s emiatt üléseit egy hónapra felfüggeszti.
Görgei Debrecenben a békepárt vezetőivel tárgyal.
1849. június 3.
Magyar–velencei szövetségi szerződés.
1849. június 5.
A kormány visszaköltözik Pestre.
1849. június 6.
A minisztertanács határozata a szerbekkel és a románokkal kötendő béke feltételeiről.
1849. június 10.
Batthyány Kázmér külügyminiszter körlevele a nemzetiségi kérdésről elutasítja a területi önkormányzatot.
1849. június 12.
Szemere a parasztmozgalmak elleni szigorú fellépésre utasítja a megyéket.
1849. június 14.
A minisztertanács Stratimirović megegyezési ajánlatát tárgyalja.
1849. június 15–18.
Az orosz intervenciós sereg főerői átlépik a magyar határt.
1849. június 16.
A zsigárdii vereség.
1849. június 19–20.
Az orosz intervenciós sereg balszárnya behatol Erdélybe.,
1849. június 20–21.
A peredi vereség.
1849. június 27.
A kormány második felhívása a népfelkelésre.
Arad várának megvétele.
Iancu első megbékélési ajánlata.
1849. június 29.
Minisztertanácsi határozat a honvédsereg Maros menti teljes összpontosításáról.
1849. július 1.
Kossuth a honvédsereg főparancsnokává Mészáros Lázárt nevezi ki.
1849. július 2.
Az országgyűlés egyetlen pesti ülése.
Görgei komáromi győzelme.
1849. július 3.
Róma eleste.
1849. július 5.
Kossuth Görgeit felmenti hadügyminiszteri állásából, de meghagyja á fősereg élén.
1849. július 8–11.
A kormány Szegedre költözik.
1849. július 11.
A honvédesapatok veresége Komáromnál.
1849. július 13.
Görgei Komáromból elvonul Vác felé.
1849. július 14.
Kossuth Aulichot nevezi ki hadügyminiszterré.
Kossuth és Bălcescu megegyezése a magyar–román megbékélésről.
1849. július 15.
Görgei váci kudarca.
1849. július 20.
Perczel turai kudarca.
1849. július 21.
Ferenc József Scitovszky Jánost esztergomi érsekké és hercegprímássá nevezi ki.
1849. július 23.
Elbukik a badeni felkelés.
1849. július 24.
Mészáros lemond a főparancsnokságról.
Szemere kormánya nevében benyújtja lemondását.
1849. július 25.
Kossuth elutasítja a kormány lemondását.
1849. július 27.
Az orosz főerők átkelnek a Tiszán.
A képviselőház zárt ülésén a békepártiak Görgei főparancsnokságát kÖVetelik.
1849. július 28.
A képviselőház nemzetiségi határozata.
A zsidók egyenjogúsítása.
1849. július 29.
Perczel Szegedig vonul vissza. Haynau Szeged határába érkezik.
Görgei Tokajnál átkel a Tiszán, és megindul Arad felé.
1849. július 30.
A honvédsereg főparancsnokává Kossuth Dembińskit nevezi ki.
1849. július 31.
Bem segesvári veresége. Petőfi halála.
1849. augusztus 1.
Dembiński feladja Szegedet. A kormány és a képviselőház Aradra települ.
1849. augusztus 2.
Haynau bevonul Szegedre.
1849. augusztus 3.
Bălcescu a román felkelősereg vezetői elé tárja a július 14-i egyezményt.

Sinkovics István

Uralmi válság Erdélyben

„Szelleme inkább a hódító szelleme volt, mintsem a hazafi szelleme. Szemében a nemesség képviselte a népet, a fegyveres nemzetet, márpedig a vajda a fegyverek erejére kívánt támaszkodni”[1] – állapította meg Bălcescu immár klasszikussá vált monográfiájában.

Arató Endre

A magyarországi románok és a magyar nemzeti mozgalom

Murgu a negyvenes évek elejéig a román fejedelemségekben tevékenykedett. Bukarestben részt vett abban az összeesküvésben, amelynek a nagy román forradalmi demokrata, Nicolae Balcescu volt az egyik szervezője. Ez a felkelés a nemzeti függetlenség teljes kivívását, a különböző tartományokban és országokban élő románok politikai együttműködését és a parasztság földhöz juttatás útján való felszabadítását tűzte ki célul. Amikor az összeesküvést leleplezték, Murgut mint „osztrák” állampolgárt kiutasították Havaselvéről.

Spira György

A májusi nemzetiségi tanácskozások

És az összejövetelen jelen volt az évek óta Havaselvén, az ottani liberálisok legnagyobbika, Nicolae Bălcescu mellett tevékenykedő August Treboniu Laurian is, aki most Bălcescuval egyetértésben éppen azért sietett vissza szülőföldjére, hogy az erdélyi románokat rábírja, „foglaljanak állást a románok jogai mellett”, szakítani azonban „ne szakítsanak a magyarokkal”, hanem igyekezzenek megértetni vélük, hogy nékik maguknak is elemi érdekük fűződik a románok kielégítéséhez.[2] De hiába: Balázsfalván ekkor már olyan légkör uralkodott, amelyben Bărnuț eszmefuttatásának a lényegéről másként, mint pártolólag, ők sem nyilatkozhattak többé.

A magyar–román megegyezés

Annál eredményesebb volt viszont egy Bălcescu köréhez tartozó hírlapírónak, a havaselvei forradalom elbuktakor Erdélybe menekült Cezar Bolliacnak a működése; ő ugyanis Brassó felszabadulása után ott Espatriatul címen lapot indított, a a következő hónapokban egyre több olvasójával érttette meg, hogy „a népek közti egyenetlenség… és viszály…” egyedül az uralkodóházak érdekeinek felel meg s ezért igazi érdekeik az erdélyi románoktól nem a magyarok elleni harcuk továbbvitelét, hanem e harc félbehagyását követelik meg.[3]

A legnagyobb szolgálatot pedig a magyar–román megbékélés ügyének maga Bălcescu tette. Ennek a mélyen érző és logikai következetesség tekintetében is kiemelkedő embernek ugyanis kiváltképpen fájdalmas volt arra gondolnia, „milyen alávaló és ostoba szerepet” játszanak a magyar forradalom ellen háborút folytató erdélyi románok.[4] Mert – vetett számot a helyzettel – az persze „nem igaz…, hogy a románokat ebben a szörnyű háborúban ne hatotta volna át és ne lelkesítette volna a nemzeti érzület és a szabadság szeretete”. Azt azonban ennek ellenére sem lehet elmondani róluk, hogy a valóságban is „a szabadságért küzdenek”, hiszen hagyván „magokat megcsalatni az osztrákoktól”, „a szabadságért a legelavultabb, legszörnyűbb és legpiszkosabb zsarnokság zászlaja alatt” szálltak síkra.[5] S Bălcescu természetesen tisztában volt azzal, hogy a román nemzeti érdekek érvényesítésének magyar földön nemcsak a Habsburgok állanak útjában, hanem a magyarok is. De tisztában volt azzal is, hogy a Habsburg-birodalom népeinek legfőbb elnyomói mégiscsak a Habsburgok, s ezért azt vallotta, hogy ezeknek a népeknek „előbb közösen kellene kivívniok [a Habsburg-uralom alóli] felszabadulásukat s csak azután foglalkozniok a maguk részleges felszabadításával&edqui;, a magyarán azt jelenti, hogy egyelőre „mindazoknak, akik szeretik a szabadságot, szükségszerűen támogatniok kell a magyarokat” Habsburg-ellenes harcukban, a másodlagos fontosságú kérdések rendezését pedig későbbre kell halasztaniok.[6]

Ezek a felismerések indították tehát Bălcescut arra, hogy 1849 tavaszán maga is újabb kísérletet tegyen az erdélyi románoknak a magyarokkal való megbékítésére, sőt a magyarok oldalán történő felsorakoztatásukra is. S tudván, hogy ehhez elengedhetetlen az erdélyi románok nemzeti követeléseinek legalább részleges kielégítése, első lépésként a magyar forradalom vezetőit szándékozott a korábbiaknál nagyobb engedmények tételére bírni. Mivel azonban a magyar vezetőket elriasztani semmiképpen sem akarta, arra eleve nem is gondolt, hogy az erdélyi románok összes követelésének azonnali kielégítésére szólítsa fel őket. Hiába vallotta tehát egyébként maga is Magyarország föderatív köztársasággá alakításának a szükségét: mikor május végén Debrecenbe érkezett s megkezdte tárgyalásait Kossuthtal és Batthyány Kázmérral, a föderáció gondolatát eleve fel sem vetette, s még csak azzal a követeléssel sem hozakodott elő, hogy a magyarok mondjanak le a magyar országgyűlés tanácskozásainak egynyelvűségéről. Annál inkább igyekezett viszont megértetni tárgyalófeleivel, mennyi hasznuk származnék a magyar–román megegyezésből a magyaroknak is s mennyi káruk a megegyezés elmaradásából. Erősen hangsúlyozta ezért, hogy Magyarország csupán kétféle jövő között választhat: „Vagy arisztokratikus-monarchikus lesz, Ausztriával összekötve, vagy demokratikus, egyesülve a románokkal”[7]; s nyomatékosan kiemelte, hogy a nemzetiségeket magyar részről „minden áldozat árán ki kell békíteni …, mert különben azzá lesznek Magyarország számára, ami Lengyelország és Írország Oroszország és Anglia számára”.[8] Amikor pedig Kossuth megjegyezte, hogy ha az erdélyi románok „függetlenségük és Havaselvével való egyesülésük” kiharcolásáért fogtak volna fegyvert, azt még csak megértené (bár helyeselni persze azt sem tudná), azt azonban, hogy céljuk látnivalóan csupán a birodalmi egység megszilárdítása, már megérteni sem képes: Bălcescu nemcsak megerősítette, hogy az erdélyi románok valóban nem törekednek Havaselvével való egyesülésre, de azt is leszögezte, hogy Erdélyt a magafajta havaselveiek sem szándékoznak elszakítani Magyarországtól, ellenkezőleg: „inkább egyesíteni” akarják véle, „sőt még ennél is többet”, egy Magyarországra és a dunai fejedelemségekre kiterjedő konföderációt is szívesen nyélbeütnének.[9]

Hanem Bălcescu így is kereken négy hétig volt kénytelen várni, hogy egyáltalán érdemi választ kapjon előterjesztéseire. A kormány pedig még ekkor is mindössze azt ajánlotta fel, hogy biztosítja a románok számára egyházi és iskolai ügyeik tetszésük szerinti intézésének a jogát s engedélyezi a románlakta községek közigazgatásának román nyelvűvé tételét. Mígnem azután július elején egyik napról a másikra mégiscsak fordulat következett be a kormány politikájában. Amiben a legfőbb okon, a hadihelyzet hirtelen és rohamos megromlásán kívül közrejátszott Iancu újabb kéznyújtása is. Mert Iancu – nem tudván szabadulni attól az aggodalomtól, hogy az udvari körök minden melléjük szegődött nemzetiségi politikust „csak eszköznek akarnak felhasználni”[10] – június végén az Abrudbányán történtek ellenére két levelet is eljuttatott a magyar forradalom táborába, s mindkettőben határozottan kinyilvánította, hogy ha a magyarok végre jobb belátásra térnének, akkor még mindig kész lenne felhagyni az ellenük vívott harccal, mivel ő is azt vallja, hogy amint „a két testvérhazában a magyar nem beszélhet létről és jövőről a román nélkül”, úgy „a román sem a magyar nélkül”.[11] Ezek a megnyilatkozások pedig a kormánykörökben egyszerre elültették azt a reményt, hogy ha magyar részről némi további engedményekre is ráállanának, akkor a forradalom most már csakugyan meg tudna szabadulni az erdélyi román felkelés tehertételétől.

S ezzel azután egy csapásra elhárultak a magyar kormányférfiak és Bălcescu között folytatott tárgyalások sikeres befejezésének az akadályai is, úgy hogy július 14-ére már meg is született az alkudozások eredményeit rögzítő két okmány. Az egyik, a magyarok és az erdélyi románok között kötendő békeegyezmény tervezete kimondotta, hogy a román felkelők fegyvereiket (az egyezmény még ezután esedékes aláírásának keltétől számítandó) két héten belül leteszik s azután mindnyájan felesküsznek „Magyarhon függetlenségére”, a magyar kormány viszont elismeri, hogy a románok különálló nemzetiséget (a tervezet hivatalos francia szövege szerint: une nationalité a part) alkotnak, s nemcsak ahhoz járul hozzá, hogy szabadon intézzék egyházi és iskolai ügyeiket meg hogy román nyelvű közigazgatást vezethessenek be a románlakta községekben, hanem ahhoz is, hogy ezekben a községekben a nemzetőrség vezényleti nyelve ugyancsak román legyen, a román többségű megyék igazgatása pedig ezentúl két nyelven, magyarul és románul folyjék. De beleegyezik a kormány abba is, hogy a román ortodox egyház teljesen különváljék a szerbtől, hogy a román egyház feje szintén pátriárkai cimet viseljen, hogy a románok a jövőben évente nemzeti gyűléseket tartsanak (igaz, pusztán vallási és oktatási problémáik megtárgyalására), s ezen kívül vállalja, hogy a görögkeleti románok számára külön hittudományi kart fog létesíteni a pesti egyetemen, ami meg végül az erdélyi majorsági jobbágyokat és zselléreket illeti: őket egyszer s mindenkorra mentesíti minden feudális kötelezettségüktől.[12] A másik egyezmény pedig (amelyet egyfelől Kossuth, másfelől Bălcescu és a hozzá csatlakozott Bolliac ezen a napon aláírásával már érvényre is emelt) a havaselvei emigránsokat felhatalmazta arra, hogy Magyarország területén megszervezzenek egy – pillanatnyilag a magyar forradalom fegyveres támogatására hivatott, de később Havaselve szabadságának kivívására is felhasználható – román légiót, s kimondotta, hogy ebbe a (román vezényleti nyelvű, de legfelső fokon magyar vezénylet alá tartozó) csapatba az erdélyi felkelők is akadálytalanul beléphetnek.

Amire a magyar kormány most elkötelezte magát, az még mindig nem volt persze egyértelmű az erdélyi románok valamennyi korábbi követelésének kielégítésével, sőt, látszólag az oktrojált alkotmánynak le mögötte maradt. Ténylegesen azonban a kormány most jóval több szabadságot biztosított a románoknak, mint amennyit az oktrojált alkotmány. Hiszen ez Erdélynek (és a többi koronatartománynak) önkormányzatot ígért ugyan, de – még papíron is – csupán akkorát, amekkora szinte a semmivel volt egyenlő. A július 14-i megállapodás viszont a románoknak valóságos hatalmi állásokat is biztosított, amennyiben a megyei igazgatás kizárólagos magyarnyelvűségének felszámolását kimondó pontjával lehetővé tette, hogy a megyei hatóságok meglehetősen kiterjedt – és korántsem pusztán papíron létező – önkormányzati jogait a román többségű megyékben ezután ők gyakorolják (méghozzá nem is csak Erdély, hanem a szűkebb értelemben vett Magyarország területén is).

A július 14-i megállapodás létrejötte után tehát Bălcescu abban a meggyőződésben kelhetett útra az Erdélyi Érchegység felé, hogy a magyar részről most felajánlottakat Iancuék is megnyugtatóaknak fogják találni. És a további fejlemények igazolták is ebbeli várakozásait. Mert mire augusztus 3-án a felkelősereg vezetői elé tárhatta a békeegyezmény tervezetét, addigra az orosz csapatok előrenyomulása már útját vágta a megállapodás véglegesítésének és foganatosításának. Iancu azonban ekkor ennek ellenére is kötelességének tartotta elrendelni az azonnali fegyvernyugvást, hogy ezáltal – mint Kossuthnak is megírta – legalább jelképes bizonyságot szolgáltasson „a magyar nemzet iránt táplált testvéri érzületről”.[13]

Szabad György

Az elnyomott népek összefogásának szorgalmazói

Míg Teleki és Klapka hajlott a Bălcescu által 1850 tavaszán felvázolt föderációs alapelvek elfogadására, Kossuth egyrészt az ország területi integritásának és magyar jellege fenntartásának biztosítására irányuló törekvései miatt, másrészt számot vetve a hazai visszahatással, határozottan ellenezte Magyarország autonóm nemzetiségi területekre való bontását.

Lábjegyzetek

  1. N. Bălcescu, A románok Vitéz Mihály vajda idejében. Fordította V. András János. Bukarest, 1963. 308.
  2. Bălceseu erre vonatkozó jegyzeteit idézi: Cherestesiu 435.
  3. Lásd az Espatriatul 1849. március 25-i 1. számának vezércikkét (In: 1848–1849. évi iratok a nemzetiségi megbékélésről) Hely és év nélkül, (Budapest, 1948). 161.
  4. Erről Bălcescu Ion Ghicához, Pancsova, 1849. május 12. (Bălcescu Miklós válogatott írásai (továbbiakban: BMVI) Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta I. Tóth Zoltán. Budapest, 1950. 178.
  5. Erről Bălcescunak az első balázsfalvi nemzeti gyűlés 3. évfordulóján Párizsban tartott beszéde. Kivonatosan közli: Jancsó Benedek, Szabadságharczunk és a dako-román törekvések. Budapest, 1895. 66–67.
  6. Lásd: Bălcescu Ghicához, Pest, 1849. június 6. Bălcescu Miklós Válogatott Írásai 186–188.
  7. Erről: Bălcescu Ghicához. Pest, 1849. június 25. Bălcescu Miklós Válogatott Írásai 191.
  8. Bălcescu Ghicához, Pest, 1849. június 6. Bălcescu Miklós Válogatott Írásai 187.
  9. Erről: Bălcescu Ghicához, Debrecen, 1849. május 29. Bălcescu Miklós Válogatott Írásai 181.
  10. Szavait idézi: Jancsó Benedek, A román nemzetiségi törekvések története és jelenlegi állapota. II. Budapest, 1899. 760.
  11. Iancu Simonffy József alezredeshez, Topánfalva, 1849. június 15/27. Közli: Documente la istori'a revolutiunei ungur. din an. 1848/ 9. Corespondentie relative la luptele romaniloru din Transilvani'a cu ungurii. Red. Alesandru Romanu, Transilvani'a, 1877. 54–56; illetve Iancu Ioan Gozman Bihar megyei képviselőhöz, Topánfalva, 1849. június 15/27. Közölve: ugyanott 64–65. (Az idézet az előbbiből).
  12. Projet de pacification. Kossuth Lajos Összes Munkái XV. 723–725.
  13. Iancu Kossuthhoz, Topánfalva, 1849. augusztus 3. (In: 1848–1849. évi iratok a nemzetiségi megbékélésről) 210.

Művei

Irodalom

Bolliac és Bălcescu legfontosabb iratait magyarul is hozzáférhetőekké teszi három kiadvány: Cezar Bolliac válogatott munkái. Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Balla Ernő (Hely nélkül (BukarestBudapest,) 1953), illetve Bălcescu Miklós válogatott írásai. Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta I. Tóth Zoltán (Budapest, 1950) és Nicolae Bălcescu válogatott munkái. Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Balogh Edgár (Bukarest, 1956). A Bălcescunak és 1849-i magyarországi tevékenységének szentelt legfőbb feldolgozások: I. Tóth Zoltán. Bălcescu Miklós élete 1819–1852 (Budapest, 1958); Gh(eorghe) Georgescu-Buzău, Nicolae Bălcescu (Bukarest, 1957); Dumitru Almas, Bălcescu, democrat-revolutionar (Bucuresti, 1962); Dan Berindei, Nicolae Bălcescu (Bucarest, 1966); Imreh István, Bălcescu és Kossuth (In: Irodalmi Almanach. III. Kolozsvár, 1952) és Balogh Edgár, Politika és irodalom egybehangzása Nicolae Bălcescu életében (In: 1848. Arcok, eszmék, tettek).