Nigrelli Octavianus

A Múltunk wikiből
Die Geschichte der Ungerh und ihrer Landsassen. szerző: Ignaz-Aurelius Fessler

R. Várkonyi Ágnes

Az adórendszer, a magyar haderő felszámolása és a valláspolitika

A következő években Bécsben miniszteriális deputáció alakult a magyarországi adóügy és hadseregellátás irányítására. Az országot három kerületre osztották; a Pozsonyi kerület élére Esterházy Pál herceg, a nádor, a Budai kerületére Széchényi Pál gróf, a kalocsai érsek, a Kassaiéra Csáky István gróf, az országbíró került. A bizottságok mellé a Haditanács képviselőjeként egy-egy tábornokot osztott a császár, Pálffy Miklós gróf, Herberstein Lipót báró, majd Pfeffershoven János Ferdinánd és Nigrelli Octavianus gróf személyében. Önálló hatáskört nem kaptak, a központi elhatározásokat kellett volna a helyi viszonyokhoz alkalmazniuk, de a központi döntéseket úgy hozták, hogy a helyi viszonyokat nem ismerték. Így a három bizottság tevékenysége nem lehetett sikeres.

A hegyaljai felkeléstől a karlócai békéig

Közben a társadalom mélyeiben súlyos ellentmondásokkal terhelt változások zajlottak le. Jobbágyok, bérlők, mezővárosok, kisnemesek, parasztpolgárok sorra elvesztették szőlővagyonukat. Ugyanakkor Klobusiczky, a kincstár, Barkóczy Ferenc, Zemplén vármegye főispánja, Nigrelli Octavian generális, felső-magyarországi főkapitány, Gundelfinger János császári élelmezési tiszt, Holló Zsigmond szepesi kamarai tanácsos és mások szereztek nagy értékű szőlőket. Az új tulajdonosok a Hegyaljára kivetett, összességében nem csekély adó és téli kvártély saját jobbágyaikra eső hányadát is a szőlőtulajdonos parasztokra, kisnemesekre, mezővárosokra rótták, azzal a bevallott céllal, hogy elűzzék őket, és szőlőikre maguk tehessék rá a kezüket. Helyi hatalmasok, császári tisztek és magyar hivatalnok nemesek érdekei miatt itt a szőlősgazdákra többszörös teher hárult. A különösen súlyos közmunkákat pedig a kereskedelmi ügyleteket lebonyolító várkapitányok és generálisok tetézték meg. Hegyalja népe nemcsak Selmecen napszámoskodott, szállított kenyeret Váradra, sót Újhelyre, Zólyomba, hanem borral szekerezett Lengyelországba, gabonával Erdélybe, Máramarosba, onnan sóval az Alföldre. A kereskedelmet kisajátító generálisok és várkapitányok jobbágyok százait parancsolták hetekig tartó, hosszú fuvarokra, és rendszeresen vontattak velük teherszállító hajókat a Bodrogon és a Tiszán. Azok pedig, akik mégis szívósan győzték az egyenlőtlen versenyt, és élve a vidék adta sokféle lehetőséggel, borral, sóval, sörrel kereskedtek, az udvari monopóliumokba és vámrendeletekbe ütköztek.

Az új berendezkedést általános társadalmi nyugtalanság kíséri Magyarországon mindenütt. Jobbágyok, szegénylegények, nemegyszer asszonyok is kővel, husángokkal támadnak az adószedőkre, megostromolják a bormérő és söráruló helyeket, ahol a kétfejű sasos címer és zászló hirdeti, hogy a kincstár javára vagy császári védelem alatt folyik a vállalkozás.

A hegyaljai felkelést az ország egyik legfontosabb kereskedelmi központjában a mezővárosok és régi Thököly-katonák közös szervezése készítette elő. Behálózta a szervezkedés a Tisza-vidéket, Szatmár, Máramaros, Ugocsa, Bihar vármegyét és a Kővári kerületet. Társadalmilag két góca alakult ki. A tiszántúli mozgalmat Esze Tamás, sókereskedésből élő tarpai jobbágy vezette, és Kis Albert, a Gersenőről származó örökös jobbágy, aki Thököly hadseregében gyalogos hadnagyságig vitte, majd hajdúcsapatával vármegyei szolgálatokat vállalt. A Hegyalján Tokaji Ferenc állt a szervezkedés élén; egykor jobbágyból lett Thököly gyalogos hadnagya, majd kalmárkodott. Mellette Szalontai György, tehetős jobbágy, Végardó bírája, és Kabai Márton, a sárospataki főiskolát végzett, egyháza vezető köreivel meghasonlott református prédikátor vállalt részt a feladatokból. Körülöttük több olyan szőlősgazda és kereskedő tevékenykedett, aki mezővárosi magisztrátusi tisztséget viselt. Szép számmal szerveztek be szőlőbirtokos nemeseket. Csatlakozott hozzájuk Eperjes magyar őrsége, a pataki kollégium Göncre és Kassára üldözött diáksága, s Bihar vármegye szolgabírája, Püspöky Sámuel házában is szállást kaptak a Lengyelországtól Törökországig szervező utakon járók. Bajusz Gáspár, a tokaji magyar őrség huszárkapitánya, a szervezkedő kisnemesség egyik tipikus megtestesítője: nemeslevelét nagyapja szerezte, virágzó gazdasága, szőlői, házai voltak, Tokajban szép kőházban lakott. Tömegesen csatlakozott a felkeléshez a vidék magyar és kárpátukrán jobbágysága. A hegyaljaiak évek Óta kapcsolatet tartottak a Thököly-emigrációval, s a felkelés az európai diplomáciai fejleményekkel szoros összhangban robbant ki.

1697 a török háború kritikus esztendeje volt. A Habsburg-kormányzatnak szembe kellett néznie az elszigetelődés és a Duna-térségben hatalmát fenyegető térvesztés veszélyeivel. Elakadtak az Augsburgi Liga országai és Franciaország között a Hága melletti Rijswijkben elkezdődött béketárgyalások. XIV. Lajos csapatai Barcelonánál, titkos diplomatái pedig Lengyelországban és a török Portán értek el váratlan sikereket. A Sobieski János király halálával megüresedett lengyel trónra a francia jelöltet, de Conti herceget választották meg, II. Musztafa török szultán pedig 100 ezer főnyi haderővel megindult Magyarországra.

A Habsburg-kormányzat mindenekelőtt Musztafa tervét akarta gyors ellentámadással keresztülhúzni. Rajna menti és spanyolországi hadseregét átcsoportosította, és a Magyarországon telelt, kevés híján tíz ezreddel együtt 87 ezer főnyi haderőt akart összevonni. A nyár elején azonban e létszámnak még csak a fele vonult le Frigyes Ágost szász választófejedelem fővezérletével délnek. Első tervük, a Bosznia kapujának számító Bihács ostroma azonban kudarcba fulladt.

A hegyaljai felkelők vezére, Tokaji Ferenc mint [[Thököly Imre|Thököly Imrének], Felső-Magyarország fejedelmének ezereskapitánya 1697. július 1-jei kiáltványában mindenkit fegyverbe szólított. Kijelentette: a felkelők a haza, a közösség érdekében, az adók, fosztogatások, rablások miatt kezdtek harcot. Azok ellen az „urak” ellen indítottak támadást, akik – mint mondták – „a közönséges terhet” a szegénység nyakába vágták. A közterhek, az adók igazságosabb elosztását követelték. Üldözték a harmincadosokat, vámosokat, így tiltakoztak az udvar gazdaságpolitikája, az ezreket érintő sórendelet ellen, s szabad kereskedelmet követeltek.

Velencei követjelentések szerint, amint a felkelők a pataki és a tokaji várat elfoglalták, követeket küldtek a felkelt nemesek konföderációs levelével és a lengyelországi királyválasztás hírével Mohamed nagyvezír táborába: Thökölyt 30 ezer felesküdött kuruc várja. Addig pedig, amíg a török sereggel megérkezik, az 1694-ben hazatért Rákóczi Ferencet akarták vezérüknek megnyerni. A július 1-jén a környéken vadászó huszonegy éves főúr azonban, amint két jobbágya megvitte a hírt, Bécsbe menekült. Két évtizeddel később papírra vetett Vallomásaiban] úgy magyarázza döntését, hogy a hívás váratlanul érte, a szervezkedésről mit sem tudott, s elejét akarta venni a bécsi udvar gyanújának. Minden bizonnyal taszította azonban a felkelés török orientációja, s mint római szent birodalmi herceg, az erdélyi fejedelmek leszármazottja, nehezen vállalhatott ilyen nagy horderejű politikai feladatot Thököly helyetteseként. Neveltetése, államelméleti és hadtudományi felkészültsége egyaránt bizalmatlansággal tölthette el.

A hegyaljai felkelésnek külföldön nagy visszhangja támadt, annál is inkább, mert közben Magyarország számos vidékén, Máramarosban, Ungban, Ugocsában, Trencsénben, Árvában, Sopronban és a Dunántúl déli részén összetűzések robbantak ki a parasztok és a császári katonák között.

Az államhatalmat a felkelés nem érte váratlanul. A vármegyék és a bécsi kormánykörök már 1697 tavaszán érzékelték az általános nyugtalanságot, és Lipót császár elrendelte, hogy szedjék össze a parasztságnál található fegyvereket. Megerősítették a vármegyei katonaságot, Károlyi Sándor Szatmár vármegyei főispán pedig közvetlenül a felkelés kirobbanása előtt elfogatta Esze Tamást és Kis Albertet. A Tiszaháton tehát elmaradt a hegyaljaival összehangolva tervezett támadás. Tokaji Ferenc nevét kevesen ismerték, a vármegyék és a hajdúvárosok elzárkóztak a hegyaljaiak hívása elől, sőt fegyverkeztek ellenük.

Miközben a hegyaljaí felkelés országos kibontakozása súlyos akadályokba ütközött, a külpolitikai helyzet is megváltozott. 1697 nyarán a lengyel nemesség franciaellenes szárnya Lipót jelöltjét, Frigyes Ágost szász választót emelte II. Ágost néven Lengyelország trónjára. Ez az európai diplomáciában messzemenő következményekkel járó változás a Habsburg állam katonai ütőképességét váratlanul megsokszorozta: a trónját elfoglalni induló választófejedelemnek el kellett hagynia a császári sereg fővezéri posztját, s gyenge hadvezérek hosszú sora után a kor egyik legkiválóbb katonája, a Franciaországból 1683-ban, húszéves korában emigrált, Lipót császár szolgálatába állt és különleges tehetségével tábornoki rangra emelkedett Savoyai Eugén herceg került a török ellen harcoló hadsereg élére.

A hegyaljai felkelés katonai kibontakozását nyugat és délnyugat felé Ritschan császári ezredes akadályozta meg. Dél felé vonultából, parancsra sem várva, visszafordult, maga mellé vette az egri vár magyar katonáit, az ónodi helyőrséget, egy rác lovasezredet és a török határra rendelt császári hadseregből ugyancsak a Hegyaljára forduló Pál Deák ezredét, s 1697. július 6-án a Bőcs falu melletti harangodi mezőn megtámadta és szétugrasztotta a felkelők tizenegy zászlóaljnyi seregét. A hevenyészve paraszthadnagyok alá szervezett, hiányosan felfegyverzett csapatok július 11-én ismét csatát vesztettek a Glöckelsberg ezredes szendrői őrségével megerősített Pál Deák-ezreddel szemben, s Tokaj és Patak várába vonultak vissza.

Közben a Haditanács mindent megtett, hogy a felkelést minél gyorsabban leverjék. Koháry István bányavidékí főkapitány, Pálffy János generális, pozsonyi főispán, Zichy István győri generális, Bercsényi Miklós főhadbiztos és Károlyi Sándor szatmári főispán csapatokat toborzott a felkelők ellen, a császári hadsereg altábornagya, Vaudemont Károly herceg vezetésével pedig három lovas-, egy gyalogezred és dán segédcsapatok vonultak a Hegyaljára, s július 17-én körülvették Tokajt. Vaudemont ágyútüzét és ostromát Tokaj és Patak őrsége napokig állta, végül a felkelők java ereje mindkét várból kitört, s Kassa környékére, a szalánci hegyekbe húzódott. Vaudemont Patakon a magukat kegyelemre megadó felkelőket minden vizsgálat nélkül felakasztatta vagy karóba húzatta. Így végezte életét a nemesek közül Somlyai Szabó István, Csobádi György, Aranyosi István, a jobbágyok közül Tomán György, Késcsináló János, Botos János és Késmíves Tóbiás. A szabad rablásra engedett, lerészegedett császári katonák sem a környék falvait, sem a mezővárosok otthon maradt lakosságát nem kímélték. Felégetett házak, felprédált vagyonok, kardélre hányt asszonyok, öregek, gyermekek emlékével menekültek százak és százak a hegyekbe. Tokaji Ferenc, akinek fejére 1000 tallért tűztek ki, fogságba esett. Nigrelli a súlyos helyzetre hivatkozva megtagadta a közeledő török sereggel szemben csapatösszevonásokat sürgető Savoyai utasításának végrehajtását, és visszatartotta a Hegyalján Vaudemont haderejét. A császár pedig teljes amnesztiát ígért a megtérő felkelőknek, legyenek akár nemesek, jobbágyok vagy Thököly katonái.

Augusztus első napjaiban Északkelet-Magyarországot, Debrecent és a hajdúvárosokat ismét felkelésre szólító körlevelek árasztották el, de célt nem értek. A pataki és tokaji várból kitört felkelők közül viszont egy 5–600 főnyi lovascsapat lejutott Temesvárra, a török táborba. A tőlük kapott tájékoztatásnak nyilván része volt abban, hogy Thököly javaslatára a nagyvezír megváltoztatta haditervét. Miután Titelt elfoglalta, Szeged felé indult, hogy azután a Maroson átkelve Felső-Magyarországra törjön. Nigrellinek a Haditanácshoz küldött jelentése szerint a felkelők megkapták volna a nagyvezír várható hadmozdulatainak tervét.

A breznai szövetség és a tiszaháti felkelés

Eközben a hazatérő Esze Tamást robbanásig feszült légkör fogadta. Megtudták, hogy Nigrelli felső-magyarországi főkapitány parancsára a vármegyék Löwenburg, Szatmár várparancsnoka támogatásával és Károlyi Sándor szatmári főispán vezetésével május 21-én a Tiszán átkelve a szervezkedők ellen készülnek. A felkelők erre május 20-án kitörtek a hegyek közül, elfoglalták a tiszai révet, s meghiúsították a vármegyék támadását. Május 21–22-én Tarpa, Vári és Beregszász piacán kibontották Rákóczi zászlóit. Május végén kezükben tartották a Tisza vonalát a Tiszahát és a hegyek között, megszállták a Kárpátok szorosait, elrekesztették egymástól Szatmár, Huszt és Munkács császári őrségét. Számukat – valószínűleg némi túlzással – 12 zászlóaljnyira, 1000–1400 főre becsülték. Esze Tamás mellett Kis Albert, Pap Mihály, Szabó László, Pati Mihály, Majos István, egykori Thököly-tisztek, vezették a felkelőket, akik azonban nem tudtak kitörni a Tiszahátról. A felkelés területileg és társadalmilag elszigetelődött.

Esze Tamás Rákóczi parancsára megküldte a breznai pátenseket az északkelet-magyarországi vármegyéknek és a főuraknak. A nemesek azonban bizalmatlanul fogadták a felhívást, s igyekeztek erőszakkal otthon fogni jobbágyaikat. A szegénylegények pedig úgy vélték, elérkezett az idő, hogy megtorolják korábbi sérelmeiket. Számolva a társadalmi elszigetelődés veszélyeivel, június első napjaiban három nemes, a felkelés kisnemesi ágának vezetői, Bige György, Pap Mihály és Majos István, kimentek Rákóczihoz: parancsokra és vezérre van szükségük. Esze Tamás pedig összevonva erőit, a Tisza vonalától északra húzódott, s miután egyesült Kis Albert csapataival, június 6-án Dolhára vonult, hogy ott várja be Rákóczi válaszát.

Eközben KárolyiNigrelli felhatalmazásával – fegyverbe szólította a környező vármegyéket, és kidolgozta a felkelők bekerítésének tervét. Számított a hajdúvárosok, a nyugati hadszíntérre tartó s már Debrecenben állomásozó Montecuccoli-ezred és a várőrségek segítségére. Bihar, Szabolcs és a hajdúvárosok azonban távol maradtak, a munkácsi és huszti őrség pedig nem tudta elvágni a lengyel határra tartó felkelők útját. 1703. június 6-án Lipót császár utasította a vármegyéket, hogy csendesítsék le a felkelést, és a Montecuccoli-ezredet visszarendelte Munkácsra. A haditerv és a rendeletek egyértelműen bizonyítják: Rákóczi bejövetelét akarták megakadályozni, politikai programja társadalmi bázisát készültek megsemmisíteni.

A felkelők követei június 5–6-a körül érhették el Rákóczit. A fejedelem úgy döntött, hogy addig is, amíg Bercsényi Varsóból visszatér, és pénzhez, csapatokhoz juthat, a lengyel–magyar határra húzódik, s közellétének hírével buzdítja kitartásra a felkelőket. Katski csak arra vállalkozhatott, hogy csapatai egy részével elkíséri a fejedelmet.

Június 11-én vagy 12-én Drohobyczon táboroztak, amikor Esze Tamás küldöttei meghozták a hírt, hogy Károlyi a borba és álomba merült felkelőket vármegyei csapatok és három század császári katonaság élén június 7-én Dolhánál szétszórta.

Irodalom