Novus ordo a társadalomban, a gazdaságban, a jogi életben

A Múltunk wikiből
1784. eleje
II. József kísérleti összeírást rendel el Erdélyben a, román határőrezredek megerősítésére.
1784. május 1.
II. József elrendeli a népszámlálást Magyarországon.
1784. május 11.
II. József a német nyelvet teszi hivatalos nyelvvé Magyarországon.
1784. július 3.
II. József rendelete Erdélyt a hagyományos közigazgatási határok figyelembevétele nélkül, a székely és szász önkormányzati szervezetek megszüntetésével, 11 megyére osztja fel.
1784. július 16.
II. József rendelete a Helytartótanácsnak a magyarországi népszámlálásról. .
1784. augusztus 19.
Hunyad megye értesíti az Erdélyi Guberniumot, hogy a román lakosság a népszámlálást az úrbéri terhek alóli felszabadításként értelmezi.
1784. augusztus 30.
II. József rendeletben tiltja meg, hogy a vármegyék egymással politikai ügyekben levelezzenek.
1784. október 31.
A zalatnai kincstári uradalomhoz tartozó Mesztákonban a román parasztok elindítják (Horea, Closca és Crisan vezetésével) a század legnagyobb hazai parasztfelkelését.
1784. november 7.
A fölkelő román parasztok elfoglalják és feldúlják Abrudbányát és Verespatakot.
1784. november 21.
II. József elrendeli az erdélyi román parasztfelkelés fegyverrel való leverését.
1784. november 29.
A fölkelő román parasztok elfoglalják Marosillyét.
1784. december 7.
Az erdélyi császári-királyi katonaság leveri Crisan seregét.
1784. december 31.
Horea és Closca seregét Topánfalvánál leveri az erdélyi császári-királyi katonaság; a felkelés vezetőit elfogják.

1784 tragikus őszén Európa figyelme Magyarország és főként Erdély felé fordult. Horea és Closca felkelése, melyet az első jelentések alapján József is a konskripció félreértéséből származó jelentéktelen zűrzavarnak ítélt, a század egyik legnagyobb parasztháborújává dagadt.

Új rend bevezetését sürgette a nemesi megyében való csalatkozás, a nyugalom fenntartásának és az összeírás tanulságaiból következő reformtennivalóknak az igénye is. Sokan, sok oldalról közelítették már az 1785-ös év gyorsan pergő, drámai elemeket sem nélkülöző eseményeit. A taglalások általában egy szempontra irányulnak: vagy a vármegye védelmében íródtak, vagy József uralkodói módszerének magyarázatát adták, vagy egy-egy, az események során előtérbe került személyiség életrajza világított rá az új rend okozta bonyodalmakra. Tudjuk, mielőtt a történtek előadásához hozzáfognánk, hogy mindössze néhány év erőfeszítéseinek okáról-mikéntjéről kell szólnunk, olyan átmeneti jelenségről, amely a jozefinus rendszerrel együtt eltűnik. De helyesbítenünk is kell: úgy, ahogy a jozefinus rendszer sem tűnt el nyomtalanul, úgy ez az átmenetinek látszó, radikális reformsorozat is mély nyomokat hagyott a magyar politikai gondolkodásban, sőt politikai gyakorlatban.

A közigazgatás „új rendje” az örökös tartományokban már megvalósított rendszer hazai variánsa.[1] A kerületekre gondolt József, a kormányzóságokra, amikor Magyarországgal elégedetlenül papírra vetette öccséhez intézett ingerült sorait (ez idő tájt már magánleveleit is diktálja, és csak néhány zárósort ír saját kezűleg).[2] A magyar hatóságok elaborátuma felett bosszankodik. 1785. január 20-i leveléhez már kilenc mellékletet fűz. (A gyakran tekintélyes csomagokká nőtt közléseket futárok viszik-hozzák Bécsből Firenzébe. A futárok között pedig – jegyezzük meg, ha már erre alkalmunk nyílik – Kaunitz rendelkezése értelmében gyakran vannak magyar tisztek, a testőrség tagjai.[3] Így télvíz idején, de gyakran kellemes időjárásban számos magyar járta be Európát, hiszen Belgiumba, Párizsba is ők vitték a bizalmas postát.)[4] Az egyik melléklet Ürményi József reformtervezete. „Íme elküldték válaszukat, egy terjedelmes értekezést, tele idézetekkel, hogy bizonyítsák, jobb meghagyni a visszaéléseket, mintsem megváltoztatni alkotmányuk formáját, melyet csodálatosnak tartanak.”[jegyzet 1] Hajdu Lajos, akit szinte Ürményi újrafelfedezőjének tarthatunk, a magyar reform-nemesség egy fontos csoportjának teljesítményeként említi a kancelláriai iratot. Talán valóban túlságosan terjedelmes és aprólékos volt ez az elaborátum, és próbára tette az uralkodó könnyen fogyó türelmét. József nem is késlekedett sokáig. Figyelmen kívül hagyva a magyar álláspontot, február 3-án már így ír: „Mellékelem az e heti dolgokat. Nem különösen fontosak. Köztük van egy rezolúció, amit a magyar kancellár kapott tőlem. Visszautasítottam elmélkedéseik elvi alapjának jó részét. Elrendeltem, hogy a főispánok helyett komisszáriusok működjenek, és 54 olyan ember helyett, aki semmit sem csinál, majd 8 felügyel arra, hogy intézkedéseimet végrehajtsák. – Egyébként havazik”[jegyzet 2] – közli József, aki Schönbrunnban, kivételesen, nagyobb vendéglátásra készül…

Mint az idézett levélből kiderül, József kisebbre szabta az ország területét, így került az első tervbe csak nyolc kerület. Baranya és Somogy megyét felejtette le arról a térképről, amelyen felvázolta koncepcióját.

Nem mélyedünk el sem a kancelláriai, sem a helytartótanácsi iratokban, kommentárokban – ezúttal tanulságosabb azt megnézni. Magyarország új helyzetére hogyan reagált a külföld. Francia jelzésekkel rendelkezünk – ezek igen bőségesek, mert az év elején új követ, Noailles herceg érkezett Bécsbe, akit a francia külügyminiszter, különös tekintettel az Ausztriával éleződő viszonyra, éberségre biztatott és arra. ne kíméljen pénzt, energiát, ha információkhoz juthat. Így olvasható a párizsi külügyi levéltárban a budai Helytartótanácsban 1785. január 31-én datált regimentkimutatás, amely feltünteti a megfelelő várost, a regiment nevét, nemét, egységeit. Ugyanekkor szerzi meg a követ a parasztok „lefegyverzését”, vagyis mindennémű fegyver beszolgáltatását elrendelő iratot is, amelynek szoros összefüggése az erdélyi eseményekkel teljesen világos. A legnagyobb szerzemény a február 10-i dátumot viseli. Olyan úrral konzultált a követ, aki igen „járatos” a magyar dolgokban, és prezentálta a tíz kerület pontos beosztását elrendelő latin és német nyelvű iratot, továbbá egy hatalmas elaborátumot Magyarország alkotmányáról. Adalék ez arra, hogy a magyar politikai vezetők a külföld mozgósítását legalább az együttérzés szintjén szerették volna biztosítani. A fejleményeket természetesen nem állíthatták meg. A belpolitikai kényszerhelyzet ezt nem tette lehetővé.

Mielőtt a közigazgatás meginduló átszervezésének részleteit bemutatnánk, szükséges a parasztság nagy erdélyi megmozdulásáról és az ezt követő, a közigazgatási reformmal párhuzamosan futó, a parasztokat érintő rendelkezésekről szólni. Erdély és a környező megyék 1784 őszén élték át a rettegés heteit, a jobbágyrendelkezések pedig 1783. évi kezdetektől egészen József uralmának utolsó éveiig gyűrűztek. Az egymásba torkolló politikai és gazdasági, adminisztratív intézkedések aligha választhatók el a parasztkérdéstől.

Kezdjük Erdéllyel. Az erdélyi román parasztfelkelés hullámai (amely felkelést vezetői nevéről HoreaClosca-felkelésként ismerjük) több ezer négyzetkilométernyi területen 3–400 község népét, mintegy 20–30 ezer jobbágyot mozgattak meg. Fő színtere az Erdélyi Erchegység vidéke volt, olyan terület, amelyen évszázadok óta az állam volt a birtokos. Az állami uradalmak népe igen súlyos úrbéri kizsákmányolást szenvedett el. Elvesztette kiváltságait (a vám- és harmincadmentes gabona- és élelembehozatalt), a termékjáradék helyett pénzjáradék fizetésére kényszerült. A kincstár a méh- és sertésdézsma fejében pénzt követelt, emelte a robotot, és elvett számos haszonvételt (szabad legeltetést, faizást, irtásjogot és főként a kocsmáltatást). De súlyos volt a földesúri birtokokon élő parasztság helyzete is. Az úrbérrendezés Erdélyben késett; Mária Terézia kormánya több mint egy évtizedig foglalkozott a kérdéssel anélkül, hogy a megoldáshoz eljutott volna. Ily módon az állami és a magánbirtokosok jobbágysága súlyos, törvényes szempontból is igen bizenytalan helyzetben volt, és tömegét a nincstelenek tömegei egészítették ki.

1784 elején történt, hogy a határőrezredek megerősítése érdekében a határőrség körzetébe eső falvakban kísérleti összeírást rendelt el a császár. A Maros-vidék románsága között elterjedt a hír: hatatárőrnek lehet jelentkezni, meg lehet szabadulni az immár elviselhetetlen jobbágyterhektől. Különösen Hunyad és Alsó-Fehér megye népe indult pópáinak vezetésével jelentkezni Gyulafehérvárra. A nép és a földesurak között növekedett a feszültség, a szolgálatmegtagadásoktól megrémült nemesség a megyékhez, azok a Guberniumhoz, az pedig Bécshez fordult. II. József ekkor megszüntette az összeírást. A hangulat a csalódás következtében romlott, és 1784. október 31-én a zarándi Mesztákonban összegyűlt román tömeg határozatot hozott, hogy felvonul Gyulafehérvárra, és a határőrségbe való felvételét és felfegyverzését kéri. Vezetőjük egy Crisan nevű kamarai jobbágy volt, aki a többi földesúri jobbágyot egy állítólagos császári irattal hívta megmozdulásra. Az irat egyike lehetett azoknak a végzéseknek, amelyeket a zalatnai kincstári uradalom jobbágyai panaszaikra Bécsben kaptak. Ezek képviseletében járt többször is ott Horea és Closca, akik ígéretet nyertek panaszaik kivizsgálására, s írásos közlést, amely szerint a tiltakozó jobbágyokat a véghatározat meghozataláig a hatóságoknak tilos üldözniök.

Horea, Closca és Crisan, a most meginduló fegyveres felkelés vezetői a közvetlen kizsákmányolóik elleni gyűlölet és a jó császárba vetett bizalom jegyében szinte egy időben álltak a tömegek élére. Közös terv, megfelelő előkészületek nélkül indult el a román paraszthad Mesztákonból. A Crisannal felvonuló jobbágyok megütköztek az ellenük küldött, szolgabírák vezette megyei hajdúkkal. Az összeütközésben győztes parasztok feladták eredeti tervüket, nem mentek Gyulafehérvárra, hanem a Fehér-Körös völgye felé véve útjukat, megkezdték harci tevékenységüket. A környék falvaiban a nemesi udvarházak lángba borultak, a tiszti székhelyek, a bányaközségek megismerték a népharagot. Ahová a mesztákoni gyűlés résztvevői mentek, mindenütt csatlakoztak a román parasztok, és november első hetében már egész Zaránd megye harcok színtere lett. Az itt folyó harcok híre gyorsan terjedt, Arad és Hunyad megyében is talpra állott a falvak román parasztnépe.[5]

Alsó-Fehér és Torda mozgósítása volt a következő feladat. Crisan és Closca Abrudbánya felé vonult, Horea a zalatnai felső uradalomban működött. A megyei és uradalmi tisztek, magyar nemesek, szász polgárok, katolikus és protestáns papok pusztultak el a román parasztok kemény ökle és egyszerű fegyvereinek csapásai alatt. De nem kímélte a paraszthad azokat sem, akik saját soraiból kerültek ki: sok bírót, gazdag parasztot, pópát büntetett meg. Az utóbbiak egyébként általában a néppel tartottak, a harcba menők előtt vitték a keresztet, és – régi szokás volt ez – erőszakkal görögkeletire keresztelték át az elfogott magyarokat.

Úgy látszott, hogy a hatóságok tehetetlenek, vagy nem is akarnak beleavatkozni az események menetébe. A felkelők sem tudták, hogy a katonai parancsnokság és a Gubernium kölcsönös hatáskörféltései okozzák elsősorban a katonai rendelkezések elmaradását. A császári hadsereg – rendelkezésre várva – fegyverszünetet kért. Így a felkelők, nem törődve azzal, hogy a környező megyék nemessége hatósági engedély nélkül fegyverkezik, és előkészíti a nemesi felkelést, az uralkodó osztályt megvertnek tekintették, s időszerűnek tartották ultimátumszerű felhívás kiadását. Eszerint a felkelés célja a nemesség és a nemesi privilégiumok teljes megszüntetése, az alap pedig a császár és a parasztság egyetértése. A felhívás szövege a következő:

  1. Hogy a nemes vármegye minden possesorival edgyütt a kereszt alá esküdggyék, magzatjaival edgyütt.
  2. Hogy a nemesség többé ne légyen, hanem a ki hol kaphat királyi szolgálatot, abból éllyen.
  3. Hogy a nemes possesorok a nemes jószágbul végképpen kivegyék hatalmukat.
  4. Hogy a nemes földek a köznép között a következendő császárnak parancsolata szerint fel osztassanak.
  5. Hogy szintén olyan adótfizetők légyenek mint az köz contribuens nép.
  6. Ha ezekre a Tábla és possesorival reá áll, békességet ígérünk, melyeknek jeléül a várra és város végére és más helyekre fejér zászlókat felállítani kívánunk.[jegyzet 3]

Bár a felhívást csak Hunyad megyéhez, közelebbről Déva városához az szélesen. elterjedt. Az átkeresztelést követelő pont természetesen kizárta a magyar parasztság csatlakozását, az általános jobbágyfelkelést. A mozgalom átmenetileg átcsapott ugyan Kolozs és Torda megyébe, de nem tudott meggyökerezni, a székely határőrkatonák tömegesen keltek fel a magyar birtokosok védelmében. A jelentések egyre többször hangsúlyozták a mozgalom magyarellenes voltát: a felkelt románok, „nagy károkat az nemességben és magyar nemtelenekben is okozának”.[jegyzet 4]

A román alsópapság általában tevékenyen csatlakozott a mozgalomhoz. A görög katolikus püspök viszont lecsendesítése érdekében fáradozott, s ez megfelelt az udvar szándékainak. A császár, akinek nevével a román parasztok harcba indultak, „őrjöngők”-nek nevezi őket[jegyzet 5] és a görögkeleti klérus kötelességévé teszi, hogy a felkelőket a „köteles nyugalomba”[jegyzet 6] visszavezesse.

A gubernátor és a püspök leszerelési intézkedéseit a katonai hatóságok egyelőre nem támogatták. A főparancsnokság nem ismerte Bécs álláspontját. Még nem látta, mennyiben tekinti az udvar hasznosnak a sok nehézséget okozó nemesség megfélemlítését. A felkelés területe körül fekvő megyék nemessége azonban egészen a Felvidékig fegyvert öltött, és felkészült a védekezésre. Ellentámadásra ugyan nem gondolt, de így is magára vonta az uralkodó haragját. II. József kijelentette, hogy a nemesi felkelés az ő tilalma ellenére történt, és különösen azt helytelenítette; hogy éppen a legnyugodtabb magatartású jobbágylakosságot károsította. Megyénként kötelezte a nemességet, hogy a parasztságnak terményben, fuvarban felmerülő terheit a megyei házipénztárból térítse meg.

A Gubernium és a katonai parancsnokság külön-külön folytatott tárgyalásokat a felkelt parasztokkal. November 23-án megérkezett Szebenbe József különfutára, s e naptól kezdve a két, egymással torzsalkodó főhatóság a legerélyesebb eljárásra volt kötelezve. Körrendeletek és felhívások igyekeztek a parasztságot a mozgalomtól visszatartani, sőt jutalmak ígéretével a vezetők elfogását elérni. A püspök megmozgatta az espereseket, és mindenütt kihirdették a nép előtt, hogy Horea és társai Isten, a császár és az egyház törvényeivel helyezkednek szembe. Az alsópapság azonban többségében megmaradt a felkelők mellett. II. József királyi biztost küldött ki a felkelés felszámolására, s ehhez rendelkezésére bocsátotta a császári katonaságot. A parasztokkal néhány hét előtt még tárgyaló tisztek részt vettek a felkelés fegyveres elnyomásában. A komoly fegyverekkel nem rendelkező parasztság a reguláris csapatokkal eredményesen nem is szállhatott szembe. Crisan zarándi serege december 7-én szóródott szét. A zalatnaiak Closcával és Horeával az élükön december 31-én az Alsó-Fehér megyei Topánfalvánál maradtak alul az egyenlőtlen harcban.

Az adatok 20–30 ezer felkelőt említenek, és a foglyok száma is több volt mint 600. Crisan a kihallgatások során öngyilkos lett. Horea és Closca több heti kínvallatás után szenvedte el büntetését. A legbarbárabb kivégzés, kerékbetörés, majd felnégyelés várt rájuk és a halott Crisanra is. Felszabdalt testüket négy város kapujára szegezték ki, hogy elvegyék az elégedetlen parasztság kedvét az urak elleni harcról. A foglyok közül 120-at marasztalt el a királyi biztos, és 37 halálos ítéletet hozott, amelyeket azonban József börtönbüntetésre változtatott.

Eljárása nemcsak az erdélyi és a magyarországi parasztságban keltett megrendülést, hanem Európa haladó embereiben is. Jean-Pierre Brissot, a későbbi girondista vezető A népek egy barátjától II. József császárhoz című nyílt levelében igazságtalannak mondja a császárt, amikor a parasztokat büntette meg, s nem azokat, akik a szerencsétlenséget okozták.[6] A magyar uralkodó osztálynak azonban egyetlen tagja sem akadt, akit a két hónap eseményei a feudális viszonyok kritikájára bírtak volna. Csak a rémület ébredt fel és hatalmasodott el, különösen az Erdéllyel szomszédos megyék birtokosain, akik jobbágyaik minden megmozdulásában létük és vagyonuk veszélyeztetését látták.

A dráma ilyetén lefolyásáért nagymértékben felelős a Habsburg Birodalom és Magyarország, illetve Erdély parasztpolitikájának össze nem hangolt állapota. Természetesen híre járt az országban a korai csehországi pátensnek, mely már 1781 novemberében megjelent, biztosítva a súlyos helyzetben élő parasztság szabad költözését, a munkavállalás, mesterségtanulás, iskolázás szabadságát. A továbbiakban nem kellett a házasság szándékát engedélyeztetni, és megszűnt a cselédkényszer is a jobbágygyermekek számára. A rendelettel egy időben jelent meg a tulajdonjog vásárlásának engedélyezése: a paraszt földjére örökös használati jogot szerezhetett, azt eladhatta, elcserélhette, záloggal terhelhette – új lehetőség azonban a földesúri szolgáltatásokat nem érvénytelenítette. Előbb a cseh, majd a morva és sziléziai parasztság került ily módon a „mérsékelt jobbágyság” szintjére, ezt követték még további, az örökös tartományokra és Galíciára vonatkozó intézkedések.

Magyarországon először 1783 augusztusában jelent meg körrendelet, mely a sokfelől befutó panaszokra hivatkozva kimondta: a jobbágy szabadon házasodhat, rendelkezhetik javaival, mesterséget tanulhat, folytathat. Tilos a jobbágyot földjéről elűzni, az urbáriumon felül tőle szogáltatást követelni, s ha ő maga nem kívánja, házi szolgálatra behívni.

De csak az erdélyi parasztháború után, a nagy közigazgatási átszervezés mentén bocsátja ki József 1785. augusztus 22-én a magyarországi jobbágyrendeletet.[7] Barta János mint az agrár–paraszt problémák komparációjának szakembere rámutatott arra, hogy itt merőben adaptációról van szó. Az örökös jobbágyság megszüntetését, a szabad költözés engedélyezését ő sem tartja átütő jelentőségűnek.[8] Ötmillió szabadmenetelű paraszttal számol, az örökös jobbágyság állapotának arányát az ország lakosságának egynegyedét kitévő teljes jobbágyokon belül 50% alattinak véli. Az érintettek számától függetlenül a rendelkezés morális hatása igen nagy. Legalább olyan fontos ez a birtokos nemesség „nevelése” szempontjából, mint a parasztság helyzetének javítása vonatkozásában.

Félreértések azután bőven akadtak. A rendelkezés híre és annak értelmezése nem járt együtt: ebből adódott a robot- és egyéb úrbéri szolgáltatások megtagadása. A paraszti elégedetlenség a birodalmi modell hazai alkalmazásából folyt. Lévén a személyes kötöttség, cselédkényszer nálunk jóformán ismeretlen, a tiltakozások, megmozdulások más problémát vetnek fel. Néhány esettanulmány:[9]

Az ország különböző megyéiből más és más nemzetiségű parasztok változatos okokból meginduló pöreit vizsgáljuk. Az Althan grófok egyik falujának, a Moson megyei Parndorfnak lakói németek és szerbek voltak. Az utóbbiak közül több család még az úrbérrendezés idején magára haragította a hatóságokat, mert részt vett az egész Dunántúlon fellobbanó mozgalmakban. Most újból túlzott úrbéri kötelezettségeik ellen tiltakoztak, és jó ügyük tudatában Bécshez fordultak. A megye már 1782-ben azt javasolta, hogy a szerb családokat telepítsék ki, és hozzanak helyettük „békeszerető” embereket. Hiába bizonyítják az üldözött családok az urasági tisztek rosszindulatát, a bíró és a tanító korruptságát, megy az ellenirat, mely összeférhetetlenségükről szól s arról, hogy a német lakosságot bántalmazzák. Bár éppen az összeférhetetlen családok tagjai szenvedtek el verést és bebörtönzést, az ügy 1785-ig elhúzódott, s ekkor az erdélyi felkelést követő megtorlások, büntetések idején öt család gyermekestől elveszíti otthonát. Példastatuálás kedvéért, hogy a Moson megyeieknek elmenjen a kedvük a Bécsbe járástól, 14 napi kényszermunkát végeznek, majd miután Győr, Komárom, Fejér, Pest, Bács, Csanád, Arad, Temes megye megkapta az értesítést, őrizet mellett ezen az útvonalon deportálják őket a Bánságba.[10]

Andrássy Zsigmond grófé volt a hajdúsági Balmazújváros mezőváros, melynek lakói egyre több teher alatt nyögtek. „Sok gazdák kíntelenítettek szülőföldüket étcakai üdőben elhagyni.”[jegyzet 7] A többieknek alig van miből élni, mert Andrássy a telkes földeket s réteket idegen árendásoknak adta ki. A gróf kényelmetlenségére egy Nagy Mihály nevű, világlátott kiszolgált katona települt le a helységben, aki irt egy kissé németül és latinul is, és aki kérvényezésre beszélte rá a falusiakat. A kérvényekre válasz nem jött, a Helytartótanács és a Kancellária ugyanis az ügymenethez híven a vármegyét szólította fel véleményadásra, s ez a parasztok „ellenségének” (így nevezték maguk között a földesurat) adott igazat. Andrássy tehát Nagy Mihályt családostul kitette házából, egy hortobágyi csárdába vitette, hogy míg a környékről elköltözik, legyen fedél a feje fölött. Nagy Mihály azonban kérvényezett: saját költségén felépített házának árát, ottmaradt jószágainak, ingóságainak értékét akarta megkapni. Hiába írta alá hatvan helységbeli a kérvényt. A panaszbeadványok eljutottak a királyhoz: II. József éppen Belgiumban tartózkodott, és Brüsszelből rendelte el az ügy alapos kivizsgálását. A földesúr a vármegyének, a megye a Helytartótanácsnak, ez a Kancelláriának bebizonyította, hogy haszontalan, felforgató emberről van szó, akit egyébként házáért 2 forint 16 krajcárral kifizettek, s helyette már más, „adózásra alkalmas” telepes jött. Nagy Mihály csak szülőfalujába, a Borsod megyei Palkonyára térhetett vissza.[11]

A parasztokkal szembeni eljárásra jellemző Léva mezőváros esete is. Ennek birtokosa a hatalmas Esterházy család egyik tagja. Úrbéri panaszok indítják el a mozgalmat, melyben szokatlan erőt mutat a régi parasztvármegye emlékét őrző mezőváros, élén hadnagyával és tizedeseivel. Régi szerződésüket a herceg felbontotta, és magas évi cenzust vetett a város lakóira. Mikor ezek keményen ellenálltak, a feltételeken ugyan enyhített (a 8 forintos cenzust 1 forint 45 krajcárra szállította le), de tisztjeivel íratta alá a szerződést, saját aláírását megtagadta. Nem csoda, hogy város elöljárói éltek a gyanúperrel, s minden szolgáltatást megtagadtak addig, míg az aláírást meg nem kapják. A herceg szép szóval, fenyegetéssel mindent megpróbált. Főként azzal kísérletezett, hogy a rebellis magisztrátust leváltassa, és „megbízható” embereket ültessen a helyükbe. A nyolcvanas évek elején a mozgalom vezetőit, akiknek „testükön-lelkükön kívül mások nem volt”, megbotozták, kocsira rakták és kitették Léváról. A mozgalom azonban új vezetőkre talált, a város „új ízetlenségekre vetemedett”[jegyzet 8] Miután a cenzus behajthatatlannak bizonyult, Esterházy elérte, hogy 1787 nyarán katonaság szállta meg a város tereit. Őrizték a harangot, hogy félre ne verhessék, behatoltak a hangadó emberek házaiba, s lefogták őket. A megszállás két hétig tartott, s nemcsak hogy sok szenvedést okozott a lakosságnak, de emberélet is áldozatul esett. Bár Ürményi, a királyi biztos szerint a katonai megszállás az egyetlen orvosság ilyen nyugtalanságok megfékezésére, néhány hét múlva mégis kellemetlen afférnak nevezi a lévai kegyetlenkedést – kellemetlen, mert nem vezetett eredményre, és a város még most sem fizet. Ez csak akkor következett be, amikor királyi határozat rendelte el, hogy Esterházy írja alá a szerződést. Viszont a határozat – bár közvetve elismerte, hogy a város követelése jogos volt – mégis kemény büntetést szabott ki a vezetőkre. A város volt hadnagyát mindkét arcán bélyegezzék meg, s aztán vigyék életfogytiglan hajóvontatásra. A volt esküdt-tizedeseket botbüntetésre és megszégyenítő kényszermunkára ítélték. Egy hónappal később a királyi kegyelem a szerencsétlen hadnagy büntetését háromévi munkára változtatta, azonban úgy, hogy először a súlyosabb ítéletet kellett kihirdetni s csak azután közölni annak enyhítését.[12]

Az Almássyaké volt Törökszentmiklós mezőváros, melyben szintén évekig folyt a parasztság harca a birtokosok ellen. A város lakossága ezt a harcot nem egységesen vívta – szembeszökő volt a bíró, az esküdtek, általában a tehetősek ellentéte a szegénységgel. A panaszok alapja a szokásos visszaélés: Almássy Pál udvari tanácsos, bízva rangjában-tekintélyében, az úrbérrendezést követő reguláció során három nagy földtábla elfoglalásával sok paraszt telkét elvette, ezt nem fizette ki, s a kártalanítás elől elzárkózott. A lakosság többsége erre szolgálatmegtagadással felelt. „A szegénységen úgy elhatalmasodott az engedetlenség, hogy… a nyakokba akarták akasztani a kaszát”,[jegyzet 9] mármint a robotkaszálást sürgető bírónak, esküdteknek. Minthogy az ügy nem rendeződött, két világlátott kiszolgált katona tanácsára úgy döntöttek, hogy „jobb nekik a fejekhez menni, mintsem a lábokhoz”.[jegyzet 10] Titkos megbeszéléseken pénzt adtak össze, és Bécsbe mentek igazságukért. Az egyik katonát az. urasági tisztek véresre verték, de a tiltakozások, kérvényezések, szolgálatmegtagadások nem szűntek meg, tehát a vármegye kénytelen volt a vizsgálatot lefolytatni. Kiderült, hogy a helység újjárendezése címén a földesúr leromboltatta a házakat, s adott ugyan 50 kéve nádat, többeknek pedig égetett téglát, de azért csak a módos és engedelmes parasztoknak nem kellett fizetniök, a szegényektől megkövetelte az építőanyagra a pénzt. Annak ellenére, hogy a földesúri visszaélés nemcsak bebizonyosodott, hanem újabb ponttal bővült, a Helytartótanács elfogadta a vármegye álláspontját. A mozgalom két vezetőjét és a szegényparasztok közül többeket kitiltott a megye területéről. A vádlottak ugyan most már börtönben vannak, de „ezen háborítóknak egy szava több, mint a tanácsnak ezer meg ezer, közjóra célzó szava vagy szándéka”.[jegyzet 11][13]

Jellegében és eredményében hasonló a ceglédi mozgalom. A város gazdagparaszt vezetősége és a plebejus lakosság között már évek óta ellentét volt. Cegléd városa mint a feloszlatott klarissza apácarend birtoka átmenetileg kamarai kezelés alatt állt. A város szegénysége Pölyhös Imre takács és két társa vezetésével elhatározta, Bécsben fogja kérvényezni az apácák földjének a parasztság közötti szétosztását. A tömeg követelésének engedve a tanács beleegyezett Pölyhös elküldésébe, de amikor az dolgavégezetlenül visszatért, számon kérte tőle az út költségeit, az eredménytelenséget. Pölyhös üldöztetésére a lakosság azzal felelt, hogy az apácaföldek bérlőivel szemben megtagadta a szolgáltatásokat. A vármegye katonasággal fenyegetőzött. Végezetül a három vezetőt (a felsőbb hatóságok tudták, hogy szegény, adósságterhelte emberek) nyolc fegyveres kíséretében Abonyon és Tószegen keresztül a megye határára kísérték, s onnan örökre kitiltották. Több vádlott-társuk börtönt, botbüntetést szenvedett, köztük egy öregemberre száz botütést mértek. A kisemmizett Pölyhös igazságkereső kérvényeivel még a későbbi évek során is találkozunk, de ügyét éppúgy nem intézik el kedvezően, mint más „turbulens” elemét.[14]

Említést érdemel a gyönki német parasztok ügye, mely nyolc évig foglalkoztatja a hatóságokat. A mozgalmat az váltja ki, hogy a helység több birtokossa a reguláció során közel 3 ezer hold irtásföldet elvett a zsellérektől, s ezt a telkes jobbágyok földjéhez csatolta. A birtokosok ezzel azt akarták elérni, hogy a föld után robotot vehessenek igénybe. A Bécset több ízben megjáró zsellérek tiltakozása ellenére végül bekövetkezik a katonaság kirendelése, mely az új reguláció megejtésekor megfékezi a parasztságot. Így nem robban ki felkelés, amitől már az Tolna megyei nemesség tartott.[15]

Tanulságos az 1782. évi telepítési pátenssel a Bácskába érkezett német parasztok ügye. 1787-ben nem várt fordulattal szembesültek. A kamarai birtokok már bevált és megszokott kiárusítása során egyszerre csak földesurat találtak fölött, aki úrbéri igényekkel lépett fel. Évekig szerkesztették a beadványokat, kérvényének. Helyzetük akkor fordult igazán súlyosra, amikor megindult a török háború.

Csak néhány, jellegében különböző parasztmozgalommal próbáltuk érzékeltetni mindazt, amit a Helytartótanács urbariális ügyosztályának iratai tartalmaznak. A szinte minden megyéből beérkező anyag rövid panaszlevelek és 70–80 oldalas vizsgálati jegyzőkönyvek halmaza. Általában olyan mozgalmak ezek, melyeknek előzményei hosszú évtizedekre visszapergethetők. Az ügyek bonyolítása most is éveket vett igénybe. Aligha mentesíthető II. József minden felelősség alól: általában nem vonta le annak konzekvenciáját, hogy népközeli magatartása, megértő odafigyelése, amikor a „korridoron” fogadta a küldöttségeket, olyan jogi következményeket sejtetett, amelyeknek biztosítása nem állt módjában. Még akkor sem, amikor a sok panasz, mozgolódás láttán a jobbágyrendeletet pontosította, és 1787 elején az úriszék és a megyei hatóságok megfékezésére az úrbéri per ügymenetéről, a szolgálatukat nem teljesítő parasztokkal szemben követendő eljárásról s végül a megye idevonatkozó hatásköréről adott ki rendeletet.

Fontos újítást jelentett a földesúri hivatalos napok bevezetése. Az uradalmi irodában hetenként kétszer kellett „inspekciót” tartani magának a földesúrnak, vagy ha több faluja volt, egy földesúri tisztnek. Ezeken a hivatalos napokon adhatta elő a paraszt a bíró és egy esküdt jelenlétében panaszát, erről jegyzőkönyvet kellett felvenni, ennek a másolatával fordulhatott aztán a vármegyéhez. Ez kisebb ügyekben maga döntött, a fontosabb kérdéseket (robot, katonaállítás stb.) 14 napon belül a Helytartótanácshoz, Erdélyben a Guberniumhoz terjesztette fel. A felső hatóság a vizsgálatba bevonta a parasztügyvédeket. Az ítélet ellen a királyhoz lehetett fellebbezni.

A paraszt elleni eljárás rendje elárulja, hogy a jogi utak nyitva tartása mellett a fő cél a „közrend”, a nyugalom megőrzése volt. A földesúr ellen izgató parasztot kiszolgáltatta urának, bár az ítéletet megelőzően a falubíró és egy-két ”feddhetetlen” helybeli előtt ki kellett hallgatni. (Figyelembe véve a parasztság nagymérvű differenciálódását, a módos és nincstelen elemek között az ellentétek kiéleződését, ez nem volt megnyugtató megoldás.) Az eljárás nyomán a következő büntetéseket lehetett kiszabni: egészségre nem ártalmas börtön kenyéren és vízen; kényszermunka, esetleg lábvasakkal súlyosbítva; háztól, telekről való elűzés. Ha a földesúr követett el visszaélést, azt a vármegyének volt kötelessége megtorolni. .

A vármegyékhez intézett utasítás mutatja, hogy az erdélyi parasztfelkelés emléke ott kísért Bécsben. Az ellenszegülő, zavargó parasztok megbüntetését helyben, falujukban rendelik el, hogy „komoly benyomást” keltsen. A vármegyék kötelessége tájékoztatni a parasztokat, hogy panaszaikkal milyen fórumoknál, hogyan kell eljárniok. A visszaélő gazdatisztet 10–50 forint büntetéssel sújthatja, a földesúrral szemben azonban nem járhat el, a bizonyítékokat a felső hatósághoz kell felterjesztenie. A mozgalmak eredménye, hogy a parasztok (kik az elmúlt évek során ezért súlyosan bűnhődtek) most már választhattak deputátusokat, de úgy, hogy azok „a községnek mérhetetlen költséget ne okozzanak, se fáradságokért igen nagy jutalmat ne követeljenek”.[jegyzet 12]

Külön kiemelendő a rendelkezésekben többször emlegetett parasztügyvéd, aki hivatalból látta el a szegények pöreit, egyben azonban minden hozzá fordulóról jelentést adott a Helytartótanácsnak. A mozgalmakat irányító ügyvédek, jegyzők szerepét ismerték fel Bécsben, s azokat akarták feleslegessé tenni egy fizetett állami alkalmazottal, aki az állam szempontját érvényesítette a peres ügyekben. Lehetséges, hogy fékező szerepük következtében csökkent az úrbéres pörök száma a nyolcvanas évek végére, de valószínűbb, hogy a török háború és annak terhei vonták el a parasztságot a földesuraik elleni akcióktól.[16]

Az 1787-es esztendő egy gazdaságilag fontos intézkedést is hozott. Márciustól kezdve a paraszt egész éven át kimérhette borát, holott eddig 9 hónapig kénytelen volt a hasznot hajtó eladást az úrnak átengedni. Sok évszázados földesúri jogot csorbított meg ez a rendelet, de – jellemző módon – a földesúrnak is megengedte az egész évi árusítást. A parasztság pontjából ez mégis kedvezményt jelentett az úri jogokkal szemben.[17] A helyzet gyökeres rendezése, a terhek átalakítása, az adó egy részének a nemességre történő hárítása – mindenki tudja ezt, akit illet – előkészületben van: a fiziokrata adóreformról a későbbiekben szólunk.

A cselédtartási rendelet – amely pontos másolata volt a birodalomszerte kiadott intézkedésnek – fegyelmező tartalmával a hazai viszonyok között nem jelentett újdonságot.[18] Annál fontosabb volt s emlékezetes maradt a botbüntetés betiltása. Nehéz volt a földesurakat és „botos” ispánjaikat legfontosabb kényszerítőeszközükről lemondatni. A hatósági és egyéni tiltakozások ellenére a rendelet II. József uralma végéig érvényben volt.[19]

A parasztságra vonatkozó, a birodalom rendelkezéseihez idomuló, de a honi viszonyokat is figyelembe vevő rendeletköteg már tartalmaz igazságügyi újításokat is. Természetes, hogy mind az örökös tartományokban, mind nálunk az elmondott reformokkal párhuzamosan sor került az igazságügy átszervezésére. Minthogy a teréziánus jogszolgáltatás – ezt tudták a kormányon levők – nem volt korszerű, és semmiképpen sem volt méltó egy felvilágosult kormányzathoz, az újításokat a központi területeken már a jozefinus uralom első évében megkezdték. A cél egyértelmű volt: szétválasztani a közigazgatást és igazságszolgáltatást. Megszüntetni a törvény előtti egyenlőtlenséget, ha már a társadalomban ez egyelőre nem megvalósítható. Az igazságszolgáltatás három szinten történik, és félreteszik a különbíróságok gyakorlatát (a bánya-, a kereskedelmi és a katonai bíróságokat). Magyar viszonylatban a régi ötvöződött az új igényekkel: a bírói szervezet főhatósága a hétszemélyes tábla lett, mely nemcsak legfelsőbb fellebbezési fórum, de itt készítettek elő minden bírói kinevezést is. A Magyar Udvari Kancelláriával egy rangra emelve, legfőbb ítélőszék szerepét meghagyva, az egész magyar jogszolgáltatás, a bíróságok és börtönök felügyeleti hatósága lett. Tehát megszűnt a tárnokszék, a személynöki szék, a báni tábla, megszűntek az alispáni és szolgabírói bíróságok. Az áttekinthetővé vált szervezet központi irányítást kapott. A bírák hivatalnokokká váltak – nem rendi jogaik alapján nyertek megbízást. Egyházi személyek többé nem vehettek részt világi bíróságok munkájában, ahol éppen olyan referáló munkastílus dívott, mint a dikasztériumokban. Az alsó fokon a szétválasztás nem történt meg.[20]

A hétszemélyes tábla alatt működött a királyi tábla, majd az öt kerületi tábla, az újonnan felállított 38 megyei szék, amelyeknek a vármegyétől független szakbíróságokká kellett volna fejlődniök. Végezetül következett a királyi városok bírósága és az úriszék. A 38 bíróság abból adódott, hogy II. József egyes magyar és horvát-szlavón megyék összevonásával az eredeti megyeszámot csökkentette. A megyei bíróságok váltak az új alsófokú bíróságokká. Egyformán került eléjük nemes, polgár, jobbágy peres ügye – s ebben volt a reform egyik előre nem látható hibája, az, hogy a jól átgondolt szerkezetváltás természetesen nem járhatott együtt a társadalom valódi viszonyainak és tudatviszonyainak megváltoztatásával is. A judicium subalternum nemesi jellegű volt, és az eléje kerülő polgár rosszabbul járt, mintha régi városi bírósága előtt vitathatta volna igazát.

A bírósági reform véget akart vetni a hírhedt évszázados pereknek, rendet teremteni a bűnügyekben és polgári perekben a birodalmi kódex alapján. Minden per csak három fórumon mehetett át.

Az 1786-os polgári törvénykönyv, túl a törvény előtti egyenlőség hangsúlyozásán, a polgári tulajdon teljes szabadságának elvét, sőt a földtulajdon elvét mondja ki. Az 1787. évi Criminalis Josephina pedig – ahogy ez már József ifjúkori tervezgetéseiből logikusan következett – kimondta, hogy a származás nem mentesít a büntetéstől. Magyar viszonylatban a büntetésből Bécs utcáit sepregető, majd pellengérre állított Székely László, a sikkasztó testőralezredes esete volt példamutató.

Az új jogrend a társadalom- és hazaellenes cselekményeket különösen súlyosan ítélte meg. Az ilyen veszélyek elhárítása volt elsőrendű feladata a kiterjesztett hatáskörű rendőrségnek. Pergen rendőrminiszterről élete korábbi fázisában már esett szó. Most, József uralma alatt korlátlan lehetőségek nyíltak meg előtte. Ha Kaunitzról azt mondhattuk, hogy évtizedeken át mintegy együtt gondolkozott a társuralkodóval, és trónra lépése után is minden tapasztalatával rendelkezésére állt, Pergent inkább az uralkodó szürke eminenciásának vagy – lejáratott kifejezéssel – rossz szellemének nevezhetnők.[21] Ez a szorgalmas, pontos ember Józsefnek azt a hajlamát elégítette ki, ami egyéniségének elferdülésével fenyegetett. Talán örökség is volt a tájékozódási igény – enyhébben már nem fogalmazhatunk –, hiszen Mária Terézia pletykaszinten mindent tudni akart: érdeklődése különösen erkölcsi kérdések felé fordult. II. József azonban elsődlegesen az állam-, a hazaellenes elemeket kereste, azok elkülönítését akarta biztosítani, természetesen előbb tájékozódva a bűnök jellegéről, azok hátteréről. Már 1782-ben megteremtik Pergennel ennek tárgyi feltételeit. A karmelita nővérek rendháza lesz a rendőrségi központ, a bécsi Salzgasséban. Ide kerülnek a kisebb-nagyobb bűnözők, vegyesen és fogságuk alatt összekeveredve, újabb deviáns magatartásra mintegy kiképzést kapva. Értésükre adják, hogy a társadalomba való visszatérésnek ára van: ezentúl figyelniök kell arra, mi történik körülöttük, s mindaz, ami az államrend szempontjából helytelennek vagy veszélyesnek tűnik, jelentendő. Korán megkezdődött József uralma kezdetén a kis besúgók kiképzése, s fokozatosan finomodtak a módszerek, míg a jakobinus pörből ismert személyiségekig értek el. A korszak sok szép eredményét ki kell egészíteni – csak így teljes a kép – azzal, hogy Spielberg, Kufstein, majd Munkács ez időtől lesznek a politikai foglyok börtönei.[22] Pergen levéltára bőven őrzi a pörös anyagokat, a vizsgálati iratokat. Számos gyanús esetben igazi pört nem is folytattak. Az uralkodó magának tartotta fenn a döntést a vádlott sorsát illetően.

A rendőrség Magyarországon csak fokozatosan kapcsolódott be e kifinomult eszközök alkalmazásába. Elvben a Helytartótanács alá tartozott a Budán, Pesten és Pozsonyban létesített három központ. Fontos, kényes esetekben az Államtanácshoz, gyakorlatban Pergenhez fordulhatott.[23]

A megyék informálták a rendőrdirektorokat a helyi gyanús jelenségekről. A nyolcvanas évek vége felé mindinkább a gyanús idegenek megfigyelése (látogatóik, postájuk ellenőrzése) került előtérbe.

A humánus és a kegyetlen metódusok sajátosan keveredtek az igazságszolgáltatás, a polícia ügyeiben.[24] Ez végtére természetes, ha a kormányzat kétarcúságát, abszolút és felvilágosodott voltát nem feledjük. De mégis meghökkentő és el nem hallgatható a Helytartótanács azon körirata, mely 1787 elején a katonai kivégzések esetén a hóhér díjszabását rögzíti:

a tortúra egyes fokozataiért 1 forint
egyszerű lefejezés 12 forint
lefejezés égetéssel 16 forint
lefejezés kerékbetöréssel 14 forint
lefejezés kézlevágással 16 forint
karóba húzás 24 forint
felnégyelés 24 forint
csonkítás, orr-fül levágása 6 forint
kerékbetörés a testen alulról fölfelé haladva 20 forint[jegyzet 13]

Lábjegyzetek

  1. II. József Lipótnak. Ugyanott I. 269.
  2. Ugyanott I. 268.
  3. Országos Levéltár C 44. Departamentum politicum comitatuum. 1784. F 272. P 17.
  4. Ugyanott 1784. F 290. P 2. 1784. november 9. Forray András beszámolója.
  5. Joseph II. und Leopold von Toscana. Ihr Briefwechsel. Ed. A. Arneth. Wien, 1872. I. 254.
  6. Országos Levéltár C 44. Departamentum politicum comitatuum. 1784. F. 280. P 22. 1784. november 15. II. József Niczkyhez.
  7. Országos Levéltár Departamentum urbariale. Szabolcs megye. 1781. F 1.
  8. Országos Levéltár C 59. Departamentum urbariale, Bars megye.
  9. Országos Levéltár Departamentum urbariale. Heves megye. 1785–1787. F 3.
  10. Ugyanott.
  11. Ugyanott.
  12. Országos Levéltár Benigma mandata.
  13. Országos Levéltár C 23. Circularia imprees. 991. (Bár már 1787-et írnak, a Projectum taxas iustitiae ministris provincialibus pro executionibus peragendis latin nyelvű, 16 büntetéstételből áll és kétoldalas német utasításból.)

Irodalom

  1. Az „új rend”-ről Varga Endre, A Novus Ordo, II. József jogszolgáltatási rendszere (Levéltári Híradó, 1954); Varga Endre, A magyar jogszolgáltatás átszervezése II. József korában (Századok 1960). Hatalmas levéltári anyagra épített monográfia: Hajdú Lajos, II. József igazgatási reformjai Magyarországon (Budapest, 1982).
  2. Minél feszültebb a kül- és belpolitikai helyzet, annál tárgyiasabbá válik József és Lipót levelezésének hangja. A politikum és a családi ügyek már alig válnak el egymástól. Ezt tanúsítja: Joseph und Leopold von Toscana. Ihr Briefwechsel (Wien, 1872. 1. 261–263) is. Itt a harmadik melléklet a kancellárral, illetve Ürményivel való alkotmányos vita irateredménye, amelyre Hajdú Lajos, A közjó szolgálatában (Budapest, 1983) ad bővebb tájékoztatást.
  3. Kaunitz 1780-ban rendelte el, hogy húsz testőrt képezzenek ki (nyelvtanulással, statisztikai, közgazdasági ismeretekkel) arra, hogy puszta levél-üzenetközvetítésen túl modern értelemben hírszolgáltatókká váljanak. A délceg informátorok magyarok. Közülük néhányat, így Bacsák Vendelt nemcsak névről (a levelező dinasztiatagok időnként megnevezik a futárt), hanem közelebbről is ismerjük. Rövid naplója (Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár) például kivételes közelségbe hozza II. Józsefet, azt a humánus egyszerűséget, amellyel utazásai során kísérő futáraival érintkezett. Vesd össze D. Buzási Enikő, Bacsák Vendel testőrgárdista arcképe Anton von Marontól (Művészettörténeti Értesítő 1981. 55–59).
  4. A párizsi külügyi levéltárban (Archives des Affaires Etrangeres, Correspondance politique, Autriche, No 349) 1785 elejétől kezdve értékes információkat találunk az egész monarchia és külön Magyarország viszonyaira. Ami minket illet, a francia követ Versailles-ba juttatott iratmásolatai nálunk is fellelhetők különböző levéltári állagokban. De az a tény, hogy a magyarok kezdeményeztek, feltárták a honi viszonyokat a külföld előtt, és folyamatosnak mondható külpolitikai próbálkozásokat folytattak, megítélésünk szerint nem mellőzhető jelenség. Itt nem lehet passzív rezisztenciáról beszélni; ez igen tevékeny, leleményességében is gyarapodó ellenállás volt.
  5. A HoreaClosca felkelés legújabb, leghitelesebb összefoglalását kéziratunk lezárása után tette közzé Trócsányi Zsolt, A jobbágypolitika és a Horia-felkelés (Erdély története. Főszerkesztő Köpeczi Béla. Budapest, 1986. II. 1091–1099). Elfogulatlan feldolgozások ezt megelőzően magyar részről: I. Tóth Zoltán, Parasztmozgalmak az Erdélyi Érchegységben 1848-ig (Budapest, 1951); Berlász Jenő, Az 1784-i erdélyi parasztfelkelés és II. József jobbágypolitikája (Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon, 1711–1790. Szerkesztette Spira György. Budapest, 1952); román részről: D. Prodan, Rascoala lui Horea. I–II. (Bucuresti, 1979). Alapos forrásválogatást tett közzé Magyari András, A Horea vezette 1784. évi parasztfelkelés a források tükrében (Bukarest, 1984). Mi magunk régi tanulmányunk alapján dolgoztunk: H. Balázs Éva, A parasztság helyzete és mozgalmai, 1780–1787 (Századok 1954), illetve É. H. Balázs, Die Lage der Bauernschaft und die Bauernbewegungen, 1780–1787 (Acta Historica Academiae Scientiarum Hungaricae 1956), és I. Tóth Zoltán és Berlász Jenő gondosan összefoglalt eseménytörténete után az Országos Levéltár C 13 Benigna mandata és C 44 Departamentum politicum comitatuum igen bőséges helytartótanácsi anyagára támaszkodtunk.
  6. Az Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár Quart. Hung. 1965. őrzi magyar fordításban „A népek egy barátjától…” című levelet, melyet a kutatók J.-P. Brissot-nak tulajdonítanak. Brissot a népeknek a revolutióra való jogára appellál, s a marylandi alkotmányt idézi. Egészen a közelmúltig a leendő girondista vezető kritikája II. Józseffel szemben mint szomorú tény szerepelt a szakirodalomban. Most kissé változott a helyzet, R. Darnton, J.-P. Brissot, policespy (The Journal of Modern History, 1968. 301–327), majd bővebben R. Darnton, The Literary Underground of the Old Regime (Harvard University Press, 1982, 41–70) kifejtette, hogy Brissot úgy vált forradalmárrá, hogy a Bastille-be zárva 1784-ben a svájci könyvkiadás besúgójává szervezték be. Ezt híven teljesítette is, de egyben meggyűlölte az Ancien Régime-et, azon belül persze II. Józsefet is, és a forradalom éveiben kemény kritikusként lépett fel.
  7. A jobbágyrendelet 1781-es előzményeiről és annak teréziánus előtörténetéről fentebb már szóltunk. Részletesebb, 1787-ig terjedő bemutatását sok anyaggal, talán nem elég meggyőzően lásd az előző bekezdésben idézett tanulmányaimban, Mindenképpen kiemelendő azonban: Országos Levéltár C 23 Circularia impressa, 337, 1783. augusztus 1. Ezt a körrendeletet Eckhart Ferenc, A bécsi udvar gazdaságpolitikája Magyarországon, 1780–1815 (Budapest, 1958. 70) teljes csődnek tekinti, a rendi erők ellenállása okozta meghátrálásnak. Csak azt emeli ki, ami nincs benne, nevezetesen a szabad költözés; „… a rabszolgasággal határos intézmény továbbra is megmaradt” – vélekedik Eckhart (Ugyanott.). Az egész ország egész parasztságának, helyzetéről ítél, ma már tudjuk, hogy sok rossz látszat alapján. Ami 1783—ban már benne foglaltatott a köriratban, az az addig is természetesnek tekintett szabad házassági jog, bármely mesterség tanulásának és gyakorlásának joga. Biztosította a rendelet a paraszt számára a javaival való szabad rendelkezést. Tilos lett viszont elűzni telkéről, a megyéből, az urbáriumban megállapított szolgálatok felett terhelni, továbbá házi szolgálatra kötelezni, hacsak ezt ő maga nem igényli. Az 1785. augusztus 22-i „felszabadító” rendelet (Országos Levéltár C 23 Circularia impressa, 426) csak 1785. október 4-én jelent meg, ekkor kellett a megyékben, járásokban, falvakban közhírré tenni. Itt a késedelem szembeszökő, és minden bizonnyal a nagy erdélyi parasztfelkelés okozta megrázkódtatás után beállt ügyviteli-cselekvési passzivitással magyarázható. Elkezdődött, mind komolyabb formák között, az „egymásnak meg nem bocsátás” folyamata. József ezt leveleiben több ízben kifejti, a megyei feliratok egyelőre könyörgőre fogják a hangot.
  8. Ifj. Barta János, A nevezetes tollvonás (Budapest, 1978. 90), részben Varga János, A jobbágyi földbirtoklás típusai és problémái, 1767–1849 (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből 41. Budapest, 1967. 111), részben Felhő Ibolya, Az úrbéres birtokviszonyok Magyarországon Mária Terézia korában. I. Dunántúl (Budapest, 1970. 52) kutatásaira épít a szabadmenetelű jobbágyság számarányának – tőlünk is elfogadott – megállapításánál.
  9. Az általunk vizsgált mozgalmak és azok tanulságai az Országos Levéltár C 59 Departamentum urbariale állagának válogatott esetei. Az iratok, vagyis a paraszti beadványok és az ellenük érvelő földesúri-megyei megnyilatkozások az évtized során sokasodnak. Szembeszökő a kiszolgált katonák szerepe: a világlátott, tapasztalt katona a falusi közösség legkitartóbb mozgósítója. A falu bizalma erőt ad neki, a felsőbbségek viszont igyekeznek őt nem semlegesíteni, hanem eltávolítani.
  10. A szövegben tárgyalt esetek: Parndorf (Országos Levéltár C 59. 1782. F 3; 1785. F 5);
  11. Balmazújváros (Ugyanott), Szabolcs megye, 1781. F 1).
  12. Léva (Ugyanott). Bars megye, 1778. F 3; 1780. F 1; 1786. F 2; 1787–1788. F 7);
  13. Törökszentmiklós (Ugyanott). Heves megye, 1785–1787. F 3);
  14. Cegléd (Ugyanott). Pest megye, 1782. F 7; 1783. F 3);
  15. Gyönk (Ugyanott). Tolna megye, 1781. F 1; 1786. F 4; 1787–1788. F 2).
  16. A parasztügyvéddel kapcsolatos rendelkezések – megújuló jelleggel – a központi jószándékot bizonyítják, az ügyek rendezett lebonyolításának igényét. Részletes utasítást tartalmaz: Országos Levéltár C 23 Circularia impressa, 973, 1787. február 15., minden nyelven – németül, latinul és más nyelveken (mégpedig felzetük szerint szlovák, illír, rác, vlach, horvát, rutén, szlavóniai) – megtalálható, magyar példány azonban nincs. Ugyanez a körirat megadja a megyei tisztségviselők tennivalóit. Figyelemre méltó, hogy „példamutatás” okából az illető lakhelyén – és nem járási vagy megyei székhelyen – kell a büntetést végrehajtani. Az ügyvéd meglehetősen súlyos adminisztrációra is kötelezett. Elébe vágunk a későbbi eseményeknek, amikor jelezzük, kéthetenként kell a komisszáriusnak jelentést írnia.E tavaszi rendelet – mi magunk a latin verziót használtuk – mind a megye, mind az ügyvédek utasítása során védelemről gondoskodik, és kifejezetten megkívánja a földesurak vagy tisztjeik visszaélései esetén azok megbüntetését.Az Országos Levéltár C 23 Circularia impressa, 1139, 1787. augusztus 2.már védekezés a „lázitó” ügyvédekkel szemben. A parasztok eddig bárkit választhattak ügyvédükként. Ez most megváltozik. Ha a megye által kijelölt fiskálist – akár alapos okból is – nem fogadják el, szabad választásuk akkor sincs, mert „iidem [vagyis a parasztok] plerumeue ab eiusmodi inquietis et succo inhiantibus ad devia deducantur”, tehát alkalmas, megbízható embert kell kijelölni. A devianciával fenyegető választott és a hatóságok által kijelölt ügyvéd között azonban minden bizonnyal nagy volt a különbség.
  17. A paraszti borkimérés, párhuzamosan az úri privilégiummal, tetszéssel ugyan nem találkozott, de úgy tűnik, nem okozott különösebb bevételi hiányt. Így vélekedik Eckhart Ferenc, A bécsi udvar gazdaságpolitikája Magyarországon, 1780–1815 (Budapest, 1958. 71). Eckhart azóta elpusztult államtanácsi jegyzőkönyvek (1786: 5044) alapján nemcsak az egész évi kiárusítás engedélyének tényéről, hanem az erről folyó vita jellegéről is informál. II. József az Államtanács vele ellenkező tagjaival szemben (akikre hatott a Magyar Kancellária érvelése) az értékesítés szabadságában rejlő ösztönzésre, ebből adódóan a jövedelmek, az állami bevételek gyarapodásával érvelt.
  18. A cselédrendtartás (Országos Levéltár C 23 Circularia impressa, 800, 1786. július 4.) 44 pontból álló impozáns szabályzat, amely az Alsó-Ausztriában érvényes rendelkezést vezeti be Magyarországon. A rendelkezés kétoldalú: fegyelmez és kötelez, nemcsak a szolgálatot vállalóra, de a felfogadóra is kötelező érvénnyel. Állami szempontból – kifejezésre is jut ez az álláspont – a rendetlenséggel járó és nem is veszélytelen munkanélküliségnek (Dienstlosigkeit – ami éppenséggel munkakerülésnek is értelmezhető) kíván elébe vágni. A gazdának szerződést kell kötnie, előleget kell adnia, az elszegődőnek pedig kötelezettséget kell vállalnia, büntetések terhe mellett. A felmondási lehetőségek – főként családi, pl. házassági okokból – elég változatosak. Viszont a szolgálatot vállaló engedély nélkül nem hagyhatja el ura házát, és szabadsága lejártával azonnal jelentkezni tartozik. A hatóságok, az urak dolga, hogy a szolgálatból kilépők új elhelyezkedéséről gondoskodjanak, mert el kell kerülni a munkanélküliség veszélyes következményeit (höchstschädliche Folgen).
  19. A botbüntetés betiltása (Országos Levéltár C 23 Circularia impressa, 320, 1783. augusztus 7.) megelőzte a szabad költözést és egyéb, a parasztság sorsát közelről érintő rendelkezést. A vallatásnál tilos a kínzás, a botozás. A testi fenyítés tilalmának megismétlése: Ugyanott. 844, 1786. augusztus 21.
  20. Az igazságügy átszervezéséről és működéséről: Varga Endre, A Novus Ordo … (Levéltári Híradó, 1954.); Varga Endre, A magyar jogszolgáltatás átszervezése II. József korában (Századok 1960); Varga Endre, A királyi curia, 1780–1850 (Budapest, 1974. 15–84).
  21. Pergen tevékenységéről: E. Wangermann, The Austrian Achievement, 1700–1800 (London, 1973); E. Wangermann, From Joseph II. to the Jacobin Trials (Oxford, 19692), a leglényegesebb (Pergen iratanyagáról, a rendőrségi módszerek kialakulásáról, levéltári anyag alapján): P. Bernard, The Limits of Enlightenment. Joseph II. and the Law (ChicagoLondon, 1979).
  22. A börtönférőhelyek problémájáról: H. Geissler, Die Geschichte des Grauen Hauses (Wien, 1950. 8–10).
  23. Magyar viszonylatban 1784 őszétől kezdve egészen a jozefinus rendszer megszűntéig egymást érték a políciára vonatkozó rendelkezések. Ezek közül kiemelendő: Országos Levéltár C 13 Benigna mandata. 25 360–29 385, 1784. október 7. Ez kimondja, hogy Bécs mintájára a budai Helytartóság alatt működik az ország rendőrsége. Sürgős, különleges esetben Pergenhez kell fordulni. Országos Levéltár C 23 Circularia impressa 556, 1785. december 20. részletes intézkedés arról, hogy Budán, Pesten és Pozsonyban pontosan be kell tartani a bécsi szisztémát. A kóbor idegenek (peregrimi commigrantes ) az elsődlegesen megfigyelendők. A városok kapuinál (szinte középkori hangvételű a rendelet) álljanak őrök, kérjenek igazoló iratot (passuale, testimonialis). Aztán fejlődik a rendszer, kiterjed, mind bonyolultabbá válik: Országos Levéltár C 23 Circularia impressa 737, 1786. január 20. előírja, hogy pontos személyleírást kell adni, a passuale szükséges, mert lehetővé teszi a veszélyes emberek kiszűrését; ez a megyék dolga. Az elhagyott, félreeső házakat vagy őriztetni kell, vagy lerombolni, mert bujkálásra alkalmasok. Az Országos Levéltár C 23 Circularia impressa 1507, 1788. május 8. elrendeli, hogy a vármegye (amely régi formájában már nem is létezik) informálni tartozik az említett három város rendőrdirektorát az őket érdeklő emberekről, tényekről.
  24. A legszokványosabb súlyos büntetés a hajóhúzás, erről sok intézkedés szól. A hóhérdíjszabás: Országos Levéltár C 23 Circularia impressa 991/a, 1787. április 3. — Ha a bűnözőt munkára ítélték, az leggyakrabban a Száván, Dunán történő hajóhúzás vagy megyéjük területén mocsárlecsapolás, sáncolás, útjavítás. A megyék nyilatkozzanak, hány embert tudnak hajóvontatásra küldeni; mellesleg a vontató ösvényt is rendben kell tartani (Ugyanott. 381).


A mobilizált társadalom
Tartalomjegyzék A vármegye felszámolása. A kerületi bürokrácia.