Nyírbátor

A Múltunk wikiből
kisváros Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében a nyírbátori kistérségben
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: Unable to run external programs, proc_open() is disabled.
1549
szeptember 8. Fráter György és I. Ferdinánd biztosai között eredményes tárgyalás indul Nyírbátorban Erdély átadásáról.
1550
július Izabella királyné a Portán bejelenti a nyírbátori megegyezést.
1632
április 10. I. Rákóczi György Bátornál Zólyomi Dáviddal szétvereti a segítségében bízó paraszthadakat.

Sinkovics István

A gyulafehérvári egyezmény

  • A tárgyalások mégis nehézkesen indultak meg, maga a találkozó is csak hosszú huzavona után jött létre György barát és Ferdinánd Niklas von Salm vezette követei között. Végre, 1549 szeptemberében Nyírbátorban megszületett a megállapodás: Erdély átadása ellenében János Zsigmond megkapja atyai örökségét, Izabellának kártérítést adnak hozományáért, Fráter György pedig megtartja a váradi püspökséget és egyéb birtokait.
  • Most a királyné és Petrovics Péter, János király rokona, váratlan húzással kísérelték meg félreállítani a Barátot: a Portán beárulták a nyírbátori megegyezést. A szultán válasza gyors volt és határozott. Csausza útján a hatalmat a királyfira és Petrovicsra ruházta, elrendelte György barát elfogását, és Erdély ellen küldte Moldva és Havasalföld vajdáját, továbbá a budai pasát. Izabella és Petrovics sereget gyűjtött, és várakat kezdett foglalni. György barát azonban nem adta fel a harcot. Szerepe tisztázására követet küldött a szultánhoz, összehívta az erdélyi országgyűlést, és elébe tárta, hogy Izabella királyné pártja török csapatokat hozott az országba. Ferdinándot felkérte, hogy azonnal vegye birtokába Erdélyt, és küldjön csapatokat védelmére, az átadás ellenében pedig teljesítse a Nyírbátorban megállapított feltételeket.

Makkai László

Nagy Ambrus és Zólyomi Dávid

Zólyomi tanácstalanságában Ecsedre rohant sógorához, ifjabb Bethlen Istvánhoz, de együttesen sem tudtak kiutat találni a kelepcéből: nem vállalhatták a parasztvezér szerepét a fejedelmi sereg ellenében. Megpróbálták a közelgő felkelőket figyelmeztetéssel, fenyegetéssel szétoszlásra bírni, de Nagy Ambrus ezt nem tudta mire vélni, s így mikor 1632. április 10. körül Nyírbátornál szembe találta magát a fejedelem seregével, nem is sejthette, hogy ütközetre kerül sor.

„Csak nagy hirtelen és véletlen környülvevék és elboríták őket” – írja a csata egyetlen tudósítója, Szalárdi János. A parasztok, bár csak kevés puskájuk volt, s nagyrészt lándzsákkal és láncos botokkal voltak felszerelve, a meglepetésből felocsúdva bátran felvették a harcot. A helyzet olyan komolyra fordult, hogy a fejedelmi csapatokat már-már visszanyomta a parasztok elkeseredett rohama. Nem volt más mód, a tüzérségnek is be kellett avatkoznia. Mikor az ágyúgolyók kezdtek rendet vágni soraik között, a felkelők ellenállása megingott. Eldobálták fegyvereiket, és a menekülés útját keresték. „De hogy útjuk mindenfelől elrekesztetett volna, kevés szaladhatott volna épségben, hogy orrát vagy fülét el nem metszették volna.”[1] A felkelő parasztoknak ez a kegyetlen megbélyegzése az uralkodó osztály régi hagyománya volt, a csonkításokat még a csata előtt maga a fejedelem rendelte el. Noha az is meg volt hagyva a katonáknak, hogy a jobbágyok életét (a munkaerőt!) lehetőleg kíméljék, a harc hevében sokakat lekaszaboltak közülük. Nagy Ambrus kivágta ugyan magát az ellenség közül, de nemsokára belehalt sebeibe. A többi vezetőt elfogták, a tömeg pedig elszéledt. A Nyírségben szertebujdosva, ki sebesülten, ki elrútítva, igyekeztek hazajutni.

Vörös Károly

Az értelmiség

Az 1825–1827. évi országgyűlés által kiküldött művelődésügyi bizottságot így is új meg új városok ostromolják teljes vagy legalább algimnáziumért – köztük nemcsak olyanok, mint például az akkor már szabad királyi városi rangú Zombor, hanem Nyírbátor vagy Jászapáti is.

Lábjegyzet

  1. Szalárdi János siralmas magyar krónikája. Kiadta Szakály Ferenc, Budapest, 1980. 146.