Nyugat-Magyarország és a magyarországi németek

A Múltunk wikiből

Nyugat-Magyarország: Pozsony, Moson, Sopron és Vas vármegyék németlakta részeire a kialakulóban levő német-osztrák állam tartott igényt, és az osztrák jobboldal síkra is szállt e terület azonnali bekebelezése mellett.

A hivatalos osztrák politikában azonban nem a német nacionalisták szélsőséges álláspontja, hanem a szociáldemokraták mérsékelt irányzata érvényesült. Ennek oka nemcsak a magyar kormány fellépésében rejlett (a bécsi követ az élelmiszer-szállítás leállítását, illetve az erről folytatott tárgyalások megszakítását helyezte kilátásba), hanem az új német-osztrák állam gyengeségében is. A legyőzött, belső nehézségekkel küzdő Ausztria hadsereg és megfelelő diplomáciai támogatás hiányában aligha gondolhatott arra, hogy követeléseinek erőszakkal, katonai beavatkozással szerezzen érvényt.

Az államtanács november 21-én, az ideiglenes nemzetgyűlés november 22-én úgy határozott, hogy a szóban forgó területek ügyét a békekonferencia elé utalja, döntsön az érdekelt lakosság az állami hovatartozás kérdésében.

E határozat, mellyel elvileg a Károlyi-kormány is egyetérthetett, azt jelentette, hogy Német-Ausztria egyelőre elismeri a magyar állami főhatóságot a vitás területek felett.

Ilyen körülmények között a magyar közigazgatás a nyugat-magyarországi vármegyékben továbbra is megmaradt. Működését nem az osztrák kormány akadályozta, hanem legfeljebb az, hogy az adminisztráció helyi szerveit a november eleji vidéki tömegmozgalmak itt is menekülésre késztették.

A Károlyi-kormány kezdettől fogva egyezkedni próbált a magyarországi németek vezetőivel, akik a németek összessége, tehát nem csak a nyugat-magyarországi németek nevében szervezkedtek.

Az 1910. évi népszámlálás szerint a német anyanyelvűek száma a régi Magyarország területén, Horvát-Szlavónországot is beleértve 2 millió körül mozgott. Nagyobb német települések: Vajdaság (Bácska—Banát) 565 ezer; Erdély (Szeben, Nagy-Küküllő, Kis-Küküllő, Brassó, Beszterce-Naszód vármegyék) 186 ezer; Észak-Magyarország (Szepes, Turóc, Nyitra, Abaúj-Torna vármegyék) 106 ezer; Tolna—Baranya 180 ezer, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye (Budapest) 160 ezer; Veszprém, Fejér vármegyék 53 ezer. Nyugat-Magyarországon (Pozsony, Moson, Sopron és Vas vármegyék területén) a statisztika 332 148 németet mutatott ki. Közülük 52 600 esett Pozsony megyére, mely rövidesen csehszlovák megszállás alá került.

A német vezetők viszonylag mérsékelt követelésekkel léptek fel. Állásfoglalásukat egyrészt a magyar vezető réteggel való összefonódás befolyásolta (a német burzsoázia a dualizmus időszakában erősen asszimilálódott), másrészt az, hogy a német lakosság (túlnyomórészt parasztok, jelentős számban munkások) számarányánál kisebb erőt képviselt, miután az ország területén nem egy tömbben, hanem elszórtan helyezkedett el.

November elején Budapesten két német néptanács is alakult. A nemzetiségi minisztérium a kettő közül elsősorban az erdélyi szászokat és a szociáldemokratákat is magában foglaló magyarországi német néptanáccsal érintkezett, de tárgyalt a lojális németek néptanácsával (a német-magyar néptanáccsal) is, annak ellenére, hogy ennek vezetője, Bleyer Jakab nem annyira a kormánnyal, mint inkább a magyar reakciós körökkel tartott kapcsolatot.

A kormány november végén az Apponyi-féle iskolatörvény hátrányos rendelkezéseit a német iskolákra nézve is hatályon kívül helyezte. Ezt követően került napirendre a német autonómia kérdése. Az autonómiát leginkább a Sopronban székelő nyugat-magyarországi német néptanács sürgette. A soproni néptanácsban – mely november 19-én Zsombor Géza lapszerkesztő vezetésével a magyarországi német néptanácshoz csatlakozott – az elszakadásban kevésbé érdekelt városi iparos-kereskedő rétegek tömörültek. Az autonómia követelése e rétegek részéről nem utolsósorban az elszakadást célzó mozgalmak leszerelésére irányult – az autonómiát ennyiben a soproni magyar nemzeti tanács is támogatta. A német vezető réteg e követelés hangoztatásával egyben arra törekedett, hogy a nemzeti kérdés előtérbe helyezésével a még forrongó falvak és a forradalmasodó munkások mozgalmat tompítsa, a közös érdekre hivatkozva magának alárendelje.

A német autonómiatörvény hosszas tárgyalások és ismételt tanácskozások eredményeként január végén került kiadásra. „A magyarországi német nép önrendelkezési jogának gyakorlásáról” szóló 1919. évi VI. néptörvény az autonóm ügyeket és a közös ügyeket a ruszka-krajnai autonómia törvénnyel azonos módon határozta meg. A német autonómia szervezeti felépítése is azonos volt, azzal a különbséggel, hogy a törvény itt nem egy, hanem több kormányzóság felállítását írta elő anélkül, hogy ezek számát és területét közelebbről meghatározta volna.

A kormány a német autonómiatörvénnyel az elszakadási törekvések ellensúlyozását és a még magyar területen élő németek megnyerését kívánta elérni. A már elszakadt országrészekben élő németek előtt a törvény azt volt hivatva bizonyítani, hogy Magyarországon jobb elbánásra számíthatnak, mint a kialakulóban levő új államok területén.

A magyar reakciós körök – ugyanaz a nacionalista irányzat, mely a ruszka-krajnai autonómiát is támadta – a német néptörvény ellen is felléptek, azt állítva, hogy az kivihetetlen, nem megakadályozza, hanem elősegíti az elszakadást, és a németeknek messzebb menő jogokat biztosít, mint amennyit azok igényelnek. Az autonómiát – csatlakozva a magyar ellenforradalom támadásához – Bleyer is elutasította. Álláspontjával azonban magára maradt, szűkebb hívei körében is elszigetelődött.

Február elején kinevezték a német nemzetiségi minisztert Junker János szegedi táblabíró személyében. Egyidejűleg államtitkárokról (Kalmár Henrik, Jekel Péter), később a nyugat-magyarországi kormányzói tiszt betöltéséről is gondoskodtak (Zsombor Géza). Március 7-én megalakult a nemzetgyűlést helyettesítő 36 tagú német kormányzótanács.

A törvény végrehajtása ennek ellenére lassan haladt előre. A helyi közigazgatás ellenállt, sokféle érdek, szempont érvényesült. A kormány a nyugat-magyarországi autonóm terület határait nem merte megállapítani. A döntés – akárcsak „Ruszka-Krajna” esetében – mindvégig függőben maradt.


A soknemzetiségű Magyarország felbomlása
Ruténföld Tartalomjegyzék