Oktatásügy (Felvilágosodás és egyház)

A Múltunk wikiből

A felvilágosodás minden változatát jellemzi, hogy az oktatásügyet, immár kormányzati feladatként, igyekezett világi, állami irányítás alá helyezni és ezzel kiemelni az egyházak belső, vallásgyakorlati teendőinek köréből. Az új nevelési eszmény, a hasznos állampolgáré, mindinkább megelőzte a régit, a vallásos emberét. A Habsburg felvilágosult abszolutizmus neveléspolitikai elveit, a porosz minta és Wolff ideológiája nyomán, a bécsi egyetem, Martini, majd Sonnenfels dolgozta ki. Eszerint az uralkodónak és az államnak joga és kötelessége a közoktatásügyet, teljhatalommal, politikai feladatként, úgy szabályozni, hogy hasznos és engedelmes állampolgárrá nevelődjék minden felnövő nemzedék. „Az iskola politikum” – felelte Mária Terézia Migazzi érseknek, aki 1770-ben az egyház hatáskörét próbálta védeni. Mária Terézia kormányzatának, de még II. Józsefének sem az volt a célja, hogy a polgári felvilágosodás műveltségét honosítsa meg, hanem elsősorban az, hogy az egyházi irányítást visszaszorítva a közoktatást állami célok szolgálatába állítsa, és ezáltal alkalmassá tegye új szükségletek magasabb szintű kielégítésére. A Habsburg-monarchiának ugyanis, hogy állni tudja a versenyt riválisával, és hogy betölthesse a felvilágosult abszolutista állam felzárkóztató, a feudalizmuson belül szintemelő funkcióját, jóval nagyobb, szakképzettebb és gyakorlatilag használhatóbb apparátusra, pontos és megbízható hivatalnokokra, pénzügyi, gazdasági, közegészségügyi szakemberekre, a bányaművelés, út- és vízépítés, földmérés, mocsarak lecsapolása terén mérnökökre, jobb tanerőkre és iskolákra, tanultabb iparosokra és valamennyire már írni-olvasni tudó, munkaerejüket tekintve jobban hasznosítható s egyben kezelhetőbb parasztokra volt szüksége. A hasznosság e körén belül viszont már valóban sok minden felhasználható volt abból a felvilágosult pedagógiából, amely kidolgozta az életre való gyakorlati felkészülés programját. S a korábbi elmaradottsághoz képest az is jelentős lépés volt előre, amit e célkitűzésekből ennyi nehézség közt ily gyors ütemben valóban sikerült megvalósítani.

A korszerűsítés folyamata még az előző időszakban, a bécsi egyetem reformjával indult. Újabb szakaszhoz ért 1760-ban, a bécsi udvari tanulmányi bizottság mint tanácsadó szerv felállításával. Magyarországon a reform előkészítése a hatvanas években kezdődött a felvilágosult abszolutizmus olyan magyar hivatalnok hívei közreműködésével, mint a frissen grófi rangra emelt Niczky Kristóf. Egy ideig más, egyházi jellegű törekvések is felbukkantak egyes katolikus főpapok részéről. Gróf Esterházy Károly püspök Egerben új egyetemet készült felállítani, de még mindig egyházi vezetés alatt, holott a felvilágosodás követelményei már mindenütt ellenkező irányba mutattak. Az állami reform anyagi bázisát a volt jezsuita vagyonból létrehozott tanulmányi és külön egyetemi alap képezte, összesen mintegy 5,15 millió forint értékben. Ennek jövedelméből évente 182 ezer forintot lehetett iskolákra fordítani. Magyarország saját, önálló oktatásügyi rendszert kapott, amelyet Mária Terézia megbízásából Ürményi József kancelláriai tanácsos dolgozott ki többek, így Tersztyánszky Dániel, a matematikus Makó Pál és talán Kollár Ádám közreműködésével. A két részben elkészült munkálat 1777. augusztus 22-én Ratio Educationis címen, királyi rendeletként látott napvilágot. A hazai oktatásügynek ez az első átfogó, állami szabályozása jelentős fordulatot hozott. Érthető módon közel állt az újkori osztrák tanügyi tervezethez, de voltak saját, önálló vonásai is, főleg bizonyos rendi-nemesi szempontok érvényesítésében.[1]

Az új, állami oktatásügyi szervezet felső hazai irányítását a Helytartótanács, közelebbről annak tanulmányügyi bizottsága vette át. Az országot (Erdély nélkül) nyolc, Horvátországgal együtt kilenc tankerületre osztották, élükön olyan főigazgatókkal, akiknek kellő társadalmi súlya volt, és akik mellett külön tanfelügyelők foglalkoztak a népiskolák ügyével. Az új, világosan tagolt iskolarendszer most először választotta szét határozottan az alsófokú és a középfokú oktatást, valamint a felsőoktatást, megszabott tanrenddel. Előírta, hogy az oktatónak „a kellő tisztelet és megbecsülés biztosíttassék”.[jegyzet 1] Az osztrák tantervnél hangsúlyosabban érvényesítették azt a hasznossági elvet, hogy az ifjak azt tanulják, ”ami a jövőben számukra hasznos lehet”,[jegyzet 2] amiből azonban az adott feltételek közt a magasabb iskolázás terén továbbra is a nemesifjak előnye következett. Fennmaradtak, csak éppen állami irányítás kerültek a nemesi konviktusok is, amelyek főként kiváltságos ifjak számára nyújtottak szállást, ellátást, részben kiegészítő tanulmányokat. Budán az egyetem és vidéken az akadémiát mellett új állami konviktusokat szerveztek, főleg a szegényebb köznemesség fiai számára. Mindent összevéve Magyarországon, Erdély nélkül, nagyjából 350, mintegy fele részben ingyenes konviktusi hely állt főleg a magasabb társadalmi helyzetű gyermekek rendelkezésére.

A Ratio korszerű előírásokat tartalmazott a rendtartás, a szabadidő helyes felhasználása, a torna vagy játék terén. Tananyag tekintetében továbbra is fő tehertételként megmaradt a hagyományos latin nyelv besulykolása, de ezen túl igyekeztek, szinte túlzottan is, minél több mást, újat a rendelkezésre álló időkeretbe belezsúfolni. A Ratio erősítette, helyesen, a matematikai, természettudományi és honismereti tárgyak, köztük a történelem és a hazai gazdasági viszonyok oktatását. A vallás terén a tolerancia elvét képviselte. A modern élő nyelvek közül a monarchiában uralkodó pozícióval bíró német nyelv tanulását igyekezett elősegíteni, előírva, hogy az elemi tankönyvek is két nyelven készüljenek. A népiskolák fejlesztésével mégis valamivel előbbre vitte a magyar nyelvű oktatás ügyét.[2]

Az állami felügyelet, a tankerületi főigazgatók hatásköre minden felekezetre, a protestánsokra is kiterjedt. A protestánsok ezzel válaszút elé kerültek. Vagy elfogadják az újat, az állami oktatásüggyel együtt, és azon belül próbálkoznak maguknak a korábbinál jobb helyzetet szerezni, vagy pedig bezárkóznak a régibe, az egyházi önkormányzat sáncai mögé, és megpróbálják az újat elutasítani.[3] Az előbbi utat, a felvilágosodásét, Bessenyei jelölte ki, aki 1773 óta Bécsben egyházi ágensként a protestánsok ügyeit képviselte, míg rövidesen lemondásra nem kényszerült. Bessenyei alapul akarta venni az állami reform pozitívumait, és azokból kiindulva, protestáns főigazgatók segítségével, a népoktatás anyanyelvűségét kiegészíteni a közép- és felsőoktatás olyan anyanyelvűségével, amely nem zárja ki, hogy németül vagy más nyelven is bárki megtanuljon. Az egyházi és világi vezetők nagy része azonban Teleki József gróf vezetésével a másik utat választotta, és tiltakozó felségfolyamodványok sorában hangsúlyozta, hogy az iskolák főleg a vallásnak nevelő intézetei, s hogy a teológia áthatja a különböző tantárgyakat. Az üldöztetés alig lezárult időszakából érthető, hogy a protestánsok az egyház önkormányzatához ragaszkodtak. De az, hogy végül is sikerült saját körükben a reform végrehajtását meggátolniok, nem volt egyértelműen pozitív eredmény.

A jozefin évtized neveléspolitikáját számos egymást követő és részben egymást is módosító intézkedés, de mégis elvi egység jellemezte.[4] A Ratio] érvényben maradt, sőt Erdélyre is kiterjedt, bár számos részlete változott. II. József 1781-ben megszüntette a külön tanulmányi alapot azzal, hogy a közoktatást az állami költségvetésből kell fedezni. 1784-ben enyhített a szigorú iskolai rendtartáson, eltörölte a nemesi konviktusokat is. Ezt követte tandíjak és ösztöndíjak új rendszerének bevezetése. A jó előmenetelű szegény diákok ezentúl is ingyen tanulhattak, sőt ösztöndíjban is részesülhettek, a gyengébbek viszont a gimnáziumban évi 12, az egyetemen 15–30 forint tandíjat fizettek. Ezek az intézkedések főleg azért váltottak ki sok vitát, mivel a szegény diákokból álló értelmiségi utánpótlást, amely eddig az egyházak felé irányult, most a felvilágosult abszolutizmus állami apparátusa próbálta megszerezni.

II. József hírhedt nyelvrendelete, amely a latin oktatási nyelvet is a némettel akarta felcserélni, az iskolákban végül is soha nem bizonyult végrehajthatónak. A német nyelv 1790-ig csak a középiskolák alsó osztályaiban haladt valamennyire előre. A kormányzat mindig újabb határidő-halasztásokra kényszerült, részint az objektív nehézségek, részint a növekvő ellenállás miatt. Mindezzel együtt 1790-re megerősödött a magyar oktási nyelv óhaja, a magyar jozefinisták körében is, akik egyébként mindvégig a jozefin iskolapolitikát támogatták, mivel úgy látták, hogy a felvilágosodás terjedése végső fokon, a nyelvrendelet és a német átmeneti előretörése ellenére is, a magyar nyelv és műveltség felemeléséhez. A fiatal Kazinczy mint kassai tanfelügyelő támogatta a némettanulást, amely szerinte akkor a műveltség „vehikuluma, ”[jegyzet 3] volt, ugyanakkor viszont, úgy látszik, Gottfried van Swieten, az udvari tanulmányi bizottság felvilágosult szellemű elnöke támogatásával, a teljes németesítő törekvéssel szemben ragaszkodott a magyar nyelvnek a népoktatásban elért pozícióihoz, és egymás után állította fel a magyarul is tanító, alsófokú iskolákat.

Lábjegyzetek

  1. Ratio Educationis totiuesque re literariae per regnum Hungariae. Vindobonae, 1777. § 209.
  2. Ugyanott - 4.
  3. Kazinczy Ferenc, Hivatalba vezető beszéd. Kassa, 1789.

Irodalom

Az oktatásügyre Kosáry Domokos, Művelődés a XVIII. századi Magyarországon (Budapest, 1980. 403–524) mellett Fináczy Ernő, A magyarországi közoktatás története Mária Terézia korában. II. (Budapest, 1902) régi, de sokban máig hasznos; továbbá, D. Kosáry, Les reformes scolaires de l'absolutisme éclairé en Hongrie, 1765–1790 (Studia Historica Academiae Scientiarum Hungaricae 149. Budapest, 1980); D. Kosáry, L'éducation en Europe centrale et orientale a l'age des Lumieres (Les Lumieres en Hongrie, en Europe Centrale et en Europe Orientale. Actes du Cinquieme Colloque de Mátrafüred. Budapest, 1984. 213–243).

  1. Az oktatásügy 1777-i reformjára ezeken kívül, előzőleg: Ravasz János, Az 1777-i Ratio Educationis általános tantervi céljairól (Pedagógiai Szemle 1977. 996–1014); Kosáry Domokos, A kétszáz éves Ratio Educationis (Magyar Pedagógia, 1977. 375–387); Kormos László, A Tiszántúli Református Egyházkerületi Levéltár Ratio Educationisra vonatkozó forrásai (Magyar történeti tanulmányok 1979. 157–211), benne újabb adatok, de sajnos régies elfogultsággal prezentálva, amire már utaltunk: D. Kosáry, Die ungarische Unterrichtsreform von 1777 (Ungarn und Österreich unter Maria Theresia und Joseph II. Hrsg. A. Drabek. Wien, 1982. 91–100).
  2. Az első Ratio latin szövegét magyar fordításban először Friml Aladár tette közzé 1913-ban, újabban pedig Mészáros István, Ratio Educationis. Az 1777-i és az 1806-i kiadás magyar nyelvű fordítása (Budapest, 1981); ez utóbbinak szövegével (bizonyos terminusok visszaadásával) és bevezetője értékelésével kapcsolatos problémákra (tévesen képzeli az első Ratiót kevésbé pozitívnak a másodiknál) lásd Baróti Dezső kritikai észrevételeit: Irodalomtörténet 1983. 980–985; M. Csáky, Von der Aufklärung zum Liberalismus (Wien, 1981).
  3. A protestánsok válaszútját illetően újabban F. Csanak Dóra, Bessenyei György és az egyházpolitika (Irodalomtörténeti Közlemények 1978. 417–437); F. Csanak Dóra, Két korszak határán. Teleki József, a hagyományőrző és a felvilágosult gondolkodó (Budapest, 1983); pusztán személyi okokból próbálja magyarázni Bessenyei ellentétét Teleki Józseffel, akit a valóságnál jóval „felvilágosultabb” szelleműnek ábrázol, Sőt egyenesen Széchenyihez, Eötvös Józsefhez hasonlít; bírálatára: Tolnai Gábor, Egy erdélyi gróf a felvilágosult Európában. Teleki József utazásai, 1759–1761 (Budapest, 1987).
  4. A további jozefin reformokra: E. Wangermann, Aufklärung und staatsbürgerliche Erziehung. Gottfried van Swieten als Reformator des österreichischen Unterrichtswesens, 1781–1791 (Wien, 1978).


A felvilágosodás változataiKosáry Domokos
Új eszmék és fogadtatásuk Tartalomjegyzék
Népiskolák