Olaszország és Románia semlegesítése

A Múltunk wikiből
1915. január 13.
Leopold Berchtoldot Burián István váltja fel a közös külügyminiszteri poszton.

Olaszország a háború kitörésekor bejelentette semlegességét. Szövetségesei előtt arra hivatkozott, hogy nem vonták be a Szerbia elleni akció előkészítésébe – amit pedig előírt a hármas szövetségi szerződés –, és így az abból következő háborúban nem kötelezhető a részvételre. Mivel ugyanakkor a felek nem tekintették felbontottnak e szerződést, érvényben volt annak VII. cikkelye is, amely szerint, ha az egyik fél a Balkánon előretör, akkor a másikat rekompenzációk illetik meg. Ezt az igényét az olasz kormány a semlegesség deklarálása után be is jelentette. Az osztrák–magyar közös minisztertanács augusztus 8-án úgy határozott, hogy egyelőre nem utasítják el nyíltan, belemennek a kötetlen tárgyalásokba, „míg Franciaországban és Oroszországban nem érnek el döntést”.[1] Olaszország, kihasználva a Monarchia második szerbiai kísérletét, egyidejűleg megszállta Albánia déli részét, Valonát. Ezt a Monarchia – bár Szerbiából vissza kellett vonulnia – tudomásul vette.

Ezt követően 1914 decemberében olasz hivatalos körök a semlegesség fejében igényt jelentettek be Dél-Tirolra és az Adria északi partvidékére. Olaszország megpróbálta háború nélkül megszerezni Ausztriától a vitás területeket, és egyúttal érvényesíteni kívánta imperialista céljait a Balkánon. Politikájának nagyobb súlyt adott azzal, hogy egyezményt kötött Romániával, ami szerint a Monarchiával szemben összehangoltan lépnek fel. Az olasz kormány, miközben a központi hatalmakkal tárgyalt, az antant diplomatáival is állandó érintkezésben állt.

Romániának a Monarchiával fennálló szerződése szerint ugyancsak be kellett volna lépnie a háborúba Oroszország ellen. Augusztus 3-án azonban a román kormány az olasz példa nyomán semlegességi nyilatkozatot tett, amit a Monarchia és szövetségesei tudomásul vettek. Románia további semlegesítésének problémája már az ezt követő hetekben, különösen az első kudarcok után, mind élesebben vetődött fel, hiszen Románia szövetségi kapcsolatait Bukarestben már csak a király képviselte komolyan. Szeptember 7-én Czernin, a bukaresti követ azt táviratozta Bécsbe, hogy komoly ajánlatot kapott romániai vezető emberektől: ha Erdély politikai autonómiáját garantálják és Bukovina egy részét a – Suceavát és környékét – átengedik, akkor Románia nem lép föl Oroszország mellett, sőt aktívan támogatja a Monarchiát. Tiszát azonnal értesítették, s ő nyomban válaszolt Czerninnek: ilyen messzemenő koncessziókat a hadi helyzet nem indokol, „ki fogunk tartani, amíg nagyobb német haderők érkeznek erre a harctérre”.[2] Ekkor Conrad is hasonlóan gondolkodott, s ellenezte a pozitív választ. A hadi helyzet azonban ezt követően szinte óráról órára rosszabbodott az orosz fronton, s már három nappal később, szeptember 10-én Tisza táviratot küldött Berchtoldnak és Conradnak: beleegyezik Suceava átadásába, ha Románia aktívan fellép a központi hatalmak mellett. Ez az engedmény – amelyet Conrad is támogatott – kevés volt Románia megnyeréséhez, ezért különösen német részről ostromolni kezdték Tiszát az Erdéllyel kapcsolatos koncessziós lépésekért. Ilyen körülmények között került napirendre a szeptember 20-i közös minisztertanácson a román kérdés. Tisza ezúttal is ellenezte a további területátadást, sőt a magyarországi románságnak adandó autonómiát is. Amint mondotta, egyházi és iskolai vonatkozásban hajlandó engedményre, s erről kész a román király és kormány által kiküldendő bizalmi emberrel Budapesten tanácskozni. Ekkor – amint láttuk – koncessziókat nyilvánosan is kilátásba helyezett az erdélyi román nemzetiségi politika terén.

Közben a német nyomás egyre erősödött, s Czernin is sürgette az Erdéllyel kapcsolatos lépéseket. A német nagykövet, Tschirschky, november 4-én éles hangú levelet intézett Berchtoldhoz. Szemrehányást tett a „különálló magyar politika” miatt, amely megakadályozza Románia bevonását, s ezzel veszélyezteti az egész közös háború sikerét. A levelet Berchtold azonnal továbbította Tiszához. A magyar miniszterelnök ekkor közvetlenül Tschirschkynek válaszolt: a Szerbia elleni háborút – írta – a német kormány „közvetlen buzdítására” kezdtük meg, mivel kijelentette, hogy az időpont alkalmas. Ezért a felelősség Németországot terheli. Ami pedig az erdélyi románoknak teendő engedményeket illeti, ő bizonyos lépéseket tesz „a német kormány kívánságára”, de sokat nem vár tőlük; meg kell verni az oroszokat, csakis ez hat Romániára. Néhány nap múlva nyilvánosságra hozta levélváltását a metropolitával, majd Németországba utazott, személyes eszmecserére. A november 19-e és 23-a közötti látogatáson – saját jelentése szerint – elérte célját: álláspontját a német kormány vezetői megértették és tudomásul vették. Ilyen értelemben tájékoztatta Czernint is november 26-i levelében: sikerült azonos felfogásra jutni, s remélhetőleg a további koncessziók ideájával nem kell már foglalkozni. A román probléma átmenetileg valóban lekerült a napirendről. Ebben szerepe volt annak is, hogy Törökország november 12-én belépett a háborúba, s emellett a Szerbia elleni második offenzíva ekkor még sikert ígért. Mindez egyelőre Romániát is óvatosabbá tette.

A Szerbia elleni újabb offenzíva kudarca s a változatlanul súlyos helyzet a keleti hadszíntéren az olasz és román semlegesítés kérdését december végén ismét, még nehezebb körülmények között, előtérbe állította. A németek nyomására, és különösen a katonai kudarcok hatása alatt Berchtold már hajlott arra, hogy Olaszország és Románia semlegesítését – vagy esetleg a központi hatalmak melletti hadba lépését – bizonyos területek átengedésével biztosítsák. Elsősorban a Dél-Tirolhoz tartozó Trentóról, illetve román viszonylatban Bukovináról volt szó, de felvetődött a tárgyalások során egész Dél-Tirol és Isztria is.

Tisza a legerélyesebben fellépett Berchtold „ingadozásával” szemben. Sürgette, hogy bármilyen áldozatok árán is gyors katonai sikert érjenek el, és ezzel akadályozzák meg Olaszország és Románia – ki nem elégítésük esetén várható – beavatkozását. Conrad és Tisza vitte keresztül, engedmények helyett, a téli hadjárat tervét, és ők buktatták meg 1915. január elején Berchtoldot. Az új külügyminiszter, Burián IstvánTisza régi híve és minisztere – mereven elutasította Olaszország és Románia területi követeléseit.

Lábjegyzetek

  1. Protokolle des Gemeinsamen Ministerrates der Österreichisch Ungarischen Monarchie 1914–1918. Szerkesztette Komjáthy Miklós (továbbiakban: Közös minisztertanácsi jegyzőkönyvek). Budapest, 1966. 166.
  2. Tisza Levelek. II. Budapest, 1924. 126.

Irodalom

Az Olaszország semlegesítésére irányuló kísérletekkel: Leo Valiani, La dissoluzione dell'Austria-Ungheria (Milano, 1966) című könyve és Tárgyalások Ausztria-Magyarország és Olaszország között 1914–1915-ben (Századok, 1966. 4–5), Hanák Péter, Die ungarischen Staatsmanner und der Kriegseintritt Italiens (Österreichische Osthefte, 1969. 4) tanulmányai foglalkoznak, s egyben utalnak a Romániával kapcsolatos hasonló diplomáciai lépésekre is.


A háború első évei (1914–1915)
A nemzetiségek Tartalomjegyzék Olaszország hadba lépése