Olomouc

A Múltunk wikiből
(Olmütz szócikkből átirányítva)

németül Olmütz, csehül Olomouc, magyarul Alamóc, lengyelül Ołomuniec, latinul Eburum

város a Cseh Köztársaságban, Morvaország középső részén és az olomouci kerület központja
Wikipédia
Olomouc címere

Hradis, Gradicium: a premontreiek egykori apátsága Alamóc (Morvaország) külvárosában. Magyar Katolikus Lexikon

1848. október 6.
A bécsi felkelés. Az udvar és az osztrák kormány Olmützbe menekül.
1851. december 31.
Az olmützi alkotmány hivatalos hatálytalanítása, a császári egyeduralom meghirdetése.

Györffy György

Géza békés külpolitikája

II. Ottónak sikerült Henriket hódolásra kényszeríteni, majd büntetőexpedíciót vezetett Csehországba, s alighanem ennek volt eredménye, hogy a mainzi érsek 976 elején már nemcsak Csehországnak szentelt püspököt, a szász Ditmárt, hanem Morvaország is külön püspököt kapott, az utóbb Olmützben székelő Wracent, akik 976 áprilisában még Mainzban tartózkodtak.

István lengyel, besenyő és bolgár háborúja

Sajátos helyzete volt e népek sorában a morváknak. Morvaország, amely 896 után elveszítette hódítmányait, 902-ben magyar uralom alá került. Felső részére – Olmütz (Olomouc) központtal – 955 és 965 között a csehek terjesztették ki uralmukat, a Bécsi-medence felé eső része pedig – ahol régi központjai voltak – magyar uralom alatt maradt 996-ig, amikor is Géza a Morva folyótól nyugatra eső részéről lemondott a bajor mark számára.

„Aktív” külpolitika

Külpolitika. Horvátország megszállása.

A prágai püspökséget 1068 óta Vratiszlav öccse, Jaromir–Gebhard bírta, aki olykor a tettlegességig fajuló küzdelmet vívott a jogait csorbító olmützi püspökkel, s ezért bátyjával is szembekerült. A prágai püspökök e korbeli törekvéseit tükrözi az az 1086-ra hamisított császári oklevél, amely Morvaországot a Felső-Vágig „ősi jogon” bekebelezte a prágai egyházmegyébe.

Álmos kalandjai és bukása

A lengyel támadás során Olmütz vidékén több határvár Boleszló és Borivoj kezére került, elsősorban azért, mert a határvédelemmel megbízott Vrsovec Mutina gróf harc nélkül átadta.

Kristó Gyula

A tatárok Magyarországon

I. Vencel cseh király, aki Henrik megsegítésére indult, de a leg­ni­cai csata idején még nem ért el a sziléziai fejedelemhez, hanem egy­napi járóföldre állo­másozott Legnicától, a csata után visszavonult Csehországba. Nem szándékozott nyílt ütközetbe bocsát­kozni a Morvaországot végigpusztító tatárokkal. A mor­va­or­szági várak azonban, így például Olomouc vára, ellenálltak pusz­tí­tá­suknak.

Sinkovics István

Az európai segély megnyeréséért

János kérésére Zsigmond lengyel király vállalkozott rá, hogy a két király között mint közvetítő a megegyezés útját egyengesse, és békét szerezzen. 1527. március 26-án Prágában a lengyel követeknek sikerült is megegyezniük Ferdinánd megbízottaival a két uralkodó közötti közvetlen tárgyalás feltételeiben. Június 1-ig fegyverszünetben állapodtak meg, mely időpontra mindkét király elküldi megbízottait Olmützbe, hogy a lengyel király követeinek jelenlétében megkíséreljék elsimítani az ellentéteket. Minthogy ezeket a feltételeket április 14-én János is elfogadta, komolyabban számolhattak a megegyezés lehetőségével.

Az olmützi tárgyaláson Ferdinánd küldöttei az örökösödési szerződések, a pozsonyi királyválasztás és a feleség útján szerzett trón­öröklési jog alapján követelték Szapolyai visszalépését. Szapolyai megbízottja viszont mind a három jogalapot kétségbe vonta, és a fehérvári királyválasztás jogosságát bizonygatta. A tárgyalásokat nem tudták időre befejezni, ezért a fegy­ver­szü­netet előbb június 15-ig, majd július 1-ig meghosszabbították. Megegyezés azonban nem jött létre, s ezért utóbb mindkét király a másikat tette felelőssé.

Újabb koronázás Fehérvárott

A megegyezési kísérlete kudarccal végződvén, Ferdinánd a olmützi tárgyalás befejezése után, de még a fegyverszünet lejárta előtt kiáltványban közölte Magyarország lakosságával: néhány napon belül megindítja seregét, hogy a Magyar Királyságra vonat­kozó jogait érvényesítse.

Makkai László

A svéd szövetség

A helyzet csak 1641-ben változott meg, amikor a svéd hadsereg vezetését Torstensson vette át, aki az osztrák Habsburgok saját tartományaiba helyezte át a hadszínteret, és ott próbált döntést kicsikarni. Most már nem diverzióra, hanem együttműködésre kellett megnyerni Rákóczit, annál is inkább, mivel a svédeknek éppen a lovasság hiányzott legjobban, mellyel a császáriak lovas portyái ellen védelmezhették volna az 1642-ben bevett és tartósan megszállt Olomoucot. A svéd–erdélyi tárgyalások, melyek soha nem szakadtak meg egészen, akkor már nyílt francia részvétellel, 1642 folyamán megélénkültek, de Rákóczi még mindig várakozó álláspontra helyezkedett. Csak az győzte meg, hogy a franciák 1643 májusában Condé herceg vezetésével nagy győzelmet arattak Rocroy-nál a spanyolokon, és Torstensson 13 ezer emberével a nyár folyamán nemcsak tartani tudta morvaországi pozícióit, hanem Bécs felé közeledett csapataival. A harmincéves háború folyamán először nyílt kilátás arra, hogy az osztrák Habsburgok nyugati és keleti ellenségeinek főseregei együttesen veheti ostrom alá a császárvárost.

Rákóczit nem fűtötték Bethlen országegyesítő ambíciói, királyi koronáról sem álmodozott, de ez nem akadályozta meg abban, hogy hatalma megszilárdítására, dinasztiája jövőjének biztosítására és az Erdélyi Fejedelemség területi növelésére ne használja ki a kínálkozó alkalmakat. E közelebbről meg nem határozott, mert a jövendő lehetőségeihez szabott, s nyíltan csak a magyarországi protestáns vallásszabadság megvédésére korlátozott háborús célok érdekében kezdte meg 1643 nyarán a katonai és diplomáciai előkészületeket. Nemcsak zsoldosokat toborzott, hanem a hajdúkkal is megegyezett a hadjáratra. Egyidejűleg sürgette a Porta engedélyét, ami november 15-én a hét vármegye elfoglalására szólóan megérkezett. Másnap aláírták a svéd–francia–erdélyi szerződést is, s ez politikai biztosítékok mellett pénzsegélyt és 3 ezer gyalogos küldését helyezte kilátásba Rákóczinak, aki viszont 3 ezer lovast ígért a svédeknek. A legfontosabb azonban a haditerv volt, mely a svéd és erdélyi főseregek egyesülését és Bécs ellen vonulását írta elő, aminek már 1643 őszén meg kellett volna történnie, s Torstenssen 13 ezer emberével meg is jelent Nikolsburgnál. III. Ferdinánd, miután a meghirdetett magyarországi felkelésre nem támaszkodhatott, s a remélt 15 ezer helyett csak 3 ezer magyar lovast tudott összeszedni, kitért az ütközet elől, de Torstenssonnak sietve Holsteinbe kellett távoznia, mert a Habsburg-diplomácia gyorsabban támasztott diverziót az ő hátában, mint ahogyan neki sikerült az óvatos Rákóczit megmozdítania. Az erdélyi sereg még meg sem indult, amikor a Habsburgokkal szövetkezett dánok már támadásba lendültek északon. Olomouc ugyan svéd kézen maradt, de a svéd–erdélyi közös támadásra ekkor – és soha többé – nem kerülhetett sor.

A tizenhárom vármegye Rákóczi kezén

Kemény János még erélyesebb üldözést sürgetett, de a fejedelem közben gyanút fogott, hogy valami baj van a svéd ígérgetések körül, s óvatos lett. Tizenhárom királyságbeli vármegye volt a kezén, ezek védelmére rendelte Kemény csapatait a Nyitra mentén, katonasága zömét pedig hazaengedte aratni, hiszen nagyobbrészt székely és hajdú parasztok voltak. A tizenhárom vármegyét viszont augusztus 1-re országgyűlésre hívta össze Kassára. A nemesség nem lelkesedett a háborúért, s Rákóczi György is békére hajlott, csakhogy most már nagyobb áron, mint a Porta által engedélyezett hét vármegye: a tizenhárom vármegyét kívánta. Ebbe viszont Bécsben nem akartak beletörődni, és sürgősen követet küldtek a Portára a már elvben megkötött második szőnyi béke ratifikálására, hogy elejét vegyék az erdélyieknek netán adandó ígéreteknek. Rebenstok persze a tizenhárom vármegyét is kevesellte, a béketárgyalások félbeszakítása és a háború folytatása mellett kardoskodott. A háború mellett emelt szót az Erdélybe költözött, tudós gyulafehérvári professzor, Bisterfeld – aki korábban maga is részt vett a szövetségi tárgyalásokon – és ifjú tanítványa, Rákóczi Zsigmond herceg, a fejedelem kisebbik fia. Ez volt a később még nagy szerepet játszó, harcias Habsburg-ellenes erdélyi párt első jelentkezése. Támogatást kaptak Torstenssontól is, aki végre levélben jelezte jöttét, és egyelőre felajánlotta Rákóczinak olomouci megszálló csapatait, ha kicserélik őket magyarokra.

Katolikus közép- és felsőfokú iskolák

Az egyetemet Pázmány kezdettől fogva kizárólag a jezsuita rend intézményének szánta. Az érseki jövedelméből erre a célra adott tekintélyes, 100 ezer forintos összeget külföldön rendelte el kamatra kiadni, nehogy az – és vele az egyetem – a jezsuiták esetleges száműzetésével a rend kezéből kikerülhessen. Ennek megfelelően e kezdetben két, filozófiai és teológiai kart magában foglaló egyetemnek is a jezsuita Ratio Studiorumot írta elő bevezetésre. A pápa csak orvosi és jogi karral kiegészítve lett volna hajlandó a nagyszombati egyetemet elismerni, Pázmány azonban a tanítani képes magyar orvosok hiányával érvelve, megmaradt eredeti terve mellett. Az olasz és német egyetemeken végeztek ugyan magyar orvosdoktorok, de ezek protestánsok voltak, s nem használhatta őket. Így azután II. Ferdinánddal hagyatta jóvá egyetemét, amelyet az a német birodalmi, szintén jezsuiták által irányított kölni, bécsi, mainzi, ingolstadti, prágai, olomouci és grazi egyetemek rangjára emelt, s a kisebb egyetemi címeken kívül a doktori cím adásának jogával is felruházott.

Külföldi peregrináció

Az ellenreformáció során számban egyre növekvő magyarországi katolicizmus elsősorban Bécsbe és Grazba küldte tanulóifjúságát; az előbbit a 17. században 2 ezer, az utóbbit 700 magyar- és horvátországi diák látogatta, viszont a többi német birodalmi egyetemen (Olomouc, Prága, Ingolstadt) számuk alig érte el a 300-at, úgyhogy csekély kerekítéssel mintegy 3 ezerre tehető az összlétszám.

Heckenast Gusztáv

Az ipar fejlődése a Habsburg-monarchiában

Városi kereskedők vállalkozásai közül megemlíthetjük a prágai damaszt- és az olomouci posztómanufaktúrát az 1720-as évek végén.

H. Balázs Éva

A militarizmus csődje

A külföldi követjelentések évtizedeken keresztül bizonyos nyugtalansággal számoltak be az uralkodó ügybuzgalmáról, amellyel az Olmützben, Pesten és másutt tartott hadgyakorlatokon kitűnt.

Mérei Gyula

A szállítás és közlekedés

Kübeck 1842-ben rendelte el a brünnprágai vasútvonal, ezen belül elsőként a brünnolmützi szakasz építését.

Gergely András

A birodalom és kormánya I. Ferenc után

A katonai kormányzatban főbb pozíciókat elfoglaló Clam-Martinic már 1838-ban leszögezte azt az akkor még merészen hangzó gondolatot, hogy a birodalom egyetlen összetartó erejét a hadsereg képezi, amelynek ezért jelentőségének megfelelő helyet kell kapnia az állam irányításában. Törekvései nem jártak sikerrel. A hadsereg reformját szorgalmazó Radetzky tábornagynak az olmützi várparancsnoksággal kellett megelégednie; a hadsereg vezetésére újra felkínálkozó Károly főherceget a magánéletbe való visszavonulásra kényszerítették.

Spira György

Az újabb bécsi forradalmi felkelés és a schwechati kudarc

A felkelés sikere ugyanis a bécsi főhadparancsnokot, Karl Auersperg gróf altábornagyot arra kényszerítette, hogy a helyőrségnek a felkelők oldalára át nem állott 13 ezer főnyi maradékát sietve kivonja a császárvárosból, az udvart pedig arra, hogy most, nem egészen két hónap múltán újból elmeneküljön ősi székhelyéről – ezúttal a morvaországi Olmützbe, s ez alkalommal csatlakoztatva magához az osztrák kormányt is.

A trónváltozás miatti nézetharcok

Az udvari körök ugyanis, okulván az ősz elején Magyarországon és Bécsben elszenvedett kudarcaikból, novemberben egy sor lépést tettek az ellenforradalom sorainak átrendezésére: az osztrák birodalmi gyűlést, amelynek a működését az októberi bécsi felkelés megakasztotta, november 22-ére ismét egybehívtak, de hogy többé ne kerülhessen a bécsi forradalmi tömegek nyomása alá, ezúttal egy Olmütz közelében fekvő másik morvaországi kisvárosba, Kremsierbe; majd november 21-én Windisch-Grätz sógorának, a keménykezű Felix Schwarzenberg herceg tábornoknak az elnökletével újjáalakították az osztrák kormányt is; végezetül pedig december 2-án lemondatták a trónról Ferdinándot, s helyette unokaöccsét, Ferenc Józsefet, a trónöröklési jogáról egyidejűleg szintén lemondó Ferenc Károly főherceg fiát nyilvánították Ausztria császárává és Magyarország királyává.

Az udvar és a nemzetiségi mozgalmak szövetségének meglazulása

S hasonló fogadtatásra leltek az udvarban azok a (januárban Eperjesen összeverődött, majd innen Olmützbe utazó) Habsburg-barát ukrán értelmiségiek is, akik – hogy végre az ukrán nép (pontosabban: az ukrán nép forradalomellenes kisebbsége) is hallasson magáról – január 29-én petíciót nyújtottak át Ferenc Józsefnek, azt kérvén, hogy az (egymással egyesítendő) Északkeleti Felvidékből és Galíciából szervezzenek autonóm ukrán koronatartományt. Amint Ferenc Józseftől a nem sokkal utóbb ugyancsak Olmützbe érkező Șaguna is csupán néhány barátságos, de semmitmondó szót kapott feleletül február 25-i petíciójára, amely szintén ilyesféle kérést terjesztett elő, azt tudniillik, hogy Erdéllyel egyesítsék a szűkebb értelemben vett Magyarország és Bukovina románlakta területeit, s az így létrejövő román koronatartomány élére állítsanak egy a románok által saját soraikból választandó nemzeti főnököt, a császár pedig vegye fel „a románok nagyfejedelme” címét is.

Akik pedig nem szorítkoztak arra, hogy efféle kérelmekkel ostromolják az udvari, hanem önhatalmúlag megkezdték vágyálmaiknak az életbe való átültetését is, azok még rosszabbul jártak. Rajačić és a szerb főodbor például január 13-án ünnepélyes feliratban tudatta Ferenc Józseffel, hogy a szerb nép, bízván a császári szóban, türelemmel fogja kivárni a béke helyreállítását és „nemzeti beligazgatásának” ez utánra ígért megszervezését, közben viszont a szerb felkelősereg hatalmába került területeken mindenfelé helyi és kerületi odborokat hozott létre, s az államigazgatási teendőket maradéktalanul ezeknek a testületeknek a hatáskörébe utalta; az udvari körök válasza pedig erre az volt, hogy Knićanin szerbiai önkénteseit (akikről különben is bajosan tételezhették fel Olmützben, hogy a birodalom épségének megóvásáért fogtak fegyvert) diplomáciai eszközök igénybevételével már februárban hazarendeltették a Szerb Fejedelemség kormánya által.

Szabad György

Birodalmi egység önkényuralom árán

A császári hadak nemcsak a magyar országgyűlésnek, a forradalmi kormányzat e végnapig kitartó alkotmányos bázisának a további működését tették lehetetlenné, hanem már fél évvel korábban, 1849 márciusának elején szétkergették a Kremsierbe költöztetett birodalmi parlamentet is. Ugyanakkor az olmützi oktrojált alkotmány kibocsátása az ideiglenesség látszatát kölcsönözte a parlamentarizmus teljes mellőzésének. Sőt azzal az önáltató reménységgel kecsegtette a Habsburg-hatalomnak azokat a támogatóit, akik még a kremsieri parlament feloszlatása után is bíztak abban, hogy az új alkotmányos érát csak „a lázadó csordák” elleni küzdelem késlelteti. Megszületett a győzelem, a Habsburg-hatalom sok tényleges vagy jobb híján szegődött támogatójának is lelkiismeretfurdalást okozva, hiszen kivívása csak az őket is borzongató cári despotizmus kozák lándzsáinak a segítségével sikerült, a parlamentarizmus várva várt helyreállítása azonban elmaradt. A birodalom politikai irányítását meghatározó döntés a polgári értelemben vett népszuverenitás teljes mellőzésével a császári udvar színfalai mögött született meg az 1849 és 1851 között lezajlott klikkharcok eredményeként.

Az 1848 előtti berendezkedés restaurálásának, pontosabban új, javított kiadásának a szorgalmazói, a rendi elemeket is továbbéltetni kívánó föderalista arisztokraták meg-megújuló, de egyre gyengülő kísérleteinek a sorsát tulajdonképpen már eldöntötte Alfred Windisch-Grätz herceg 1849 tavaszán Magyarországon elszenvedett katonai veresége, és a főparancsnokságról való leváltásával együtt járó politikai bukása. A különböző tartományok udvarhű arisztokráciájának jelentős részét, ideértve a magyar konzervatívok Windisch-Grätz szárnyai alá húzódott egész vezető gárdáját is, lazán fogta egybe ez a politikai irányzat, amely hosszú és bonyolult utóvédharcot folytatott koncepciójának legalább részleges érvényesítéséért. Ezek a konzervatívok annak elismertetésére törekedtek, hogy csupán az egyes országok és tartományok arisztokráciája tudja figyelembe venni a föderalizálandó birodalom alkotórészeinek „történeti-politikai egyéniségét”, s részben megújítandó rendi intézmények révén ellensúlyozni a forradalmi erők „bomlasztó” tevékenységét. Hiába hivatkoztak azonban arra, hogy csak az arisztokrácia, ez a szerintük „természetes” vezető réteg képes a nemzeti követelések kielégítésének azt a módját és mértékét megtalálni, amely az önrendelkezési törekvéseket a dinasztia iránti hűségben oldja fel, ugyanakkor lehetőséget nyújt az uralkodónak, hogy a föderalizált birodalom egysége érdekében sikeresen tartsa egyensúlyban az egymással is versengő nemzeti erőket. Elképzeléseikben a birodalmi politika irányt szabó tényezői a forradalmak megakadályozására képtelennek bizonyult régi elvek és módszerek puszta folytatásának kísérletét látták. Pedig a forradalomellenes táborban olyan megrendülést keltett a régi rendszer veresége, hogy 1849 után csak az újítás jelszavával lehetett sikert remélni. Kudarcukat az pecsételte meg, hogy a központosításnak, amit már 1849-ben a negújítandó birodalmi egység alapkövetelményévé emeltek, minden híve, az alkotmányosoktól az abszolutistákig szembefordult velük.

A régi rendszer vezető gárdájára és uszályhordozóira támaszkodó konzervatív föderalistákkal szembeszálló, a birodalom centralisztikus újjászervezését célul tűző irányzatok nemcsak sokkal szélesebb, hanem társadalmilag és politikailag is sokkal összetettebb bázisra támaszkodtak. Törzsgárdájuk abból a nem kis részben már az udvari arisztokráciába emelkedett hivatalnoki és katonatiszti rétegből toborzódott, amelyet anyagi és politikai érdekei, meg a hűség és hála ebből is sarjadó szálai a Habsburg-házhoz kötöttek. A császári bürokrácia tagjai régóta nagy aggodalommal figyelték a birodalom egységét fenyegető nemzeti törekvések erősödését, s várták az alkalmat II. József annak idején megbukott kísérletének megismétlésére magasabb szinten és lényeges tartalmi eltérésekkel. A nemzeti érdekek fölé emelt, azonos alapelvek szerint, azonos módon kormányzott, államnyelvében német, szellemében viszont konzervatív összbirodalom megteremtését tűzték célul. Úgy látták, 1848 megteremtette ennek a lehetőségét. Egyfelől a forradalmak bebizonyították a régi, lényegében rendi-föderalista kormányzati rendszer csődjét és restaurálásának veszélyességét, másfelől jogalapot, a Habsburg-hatalom katonai győzelmei pedig lehetőséget teremtenek az „új Ausztria” felépítésére. A birodalom legfejlettebb, zömében német nagypolgársága, amely további rétegeket uszályába vonva kísérelte meg politikai törekvései érvényesítését, ugyancsak fontos szerepet játszott a centralizációs irányzat felülkerekedésében. Érdekében állónak látta, hogy a kormányzat a hatalmi eszközök segítségével is előmozdítsa az egységes, összbirodalmi belső piac kialakítását és működését, az egységes gazdaságpolitika, közigazgatás, igazságszolgáltatás megvalósítását és a forradalom eredményeként uralkodóvá vált tőkés termelési viszonyok teremtette lehetőségek nyugodt kihasználásához szükséges biztonságot is. Felismerte, hogy a kapitalista fejlődés ilyen bázison lejátszódó kibontakozása már csak fejlettsége folytán is – politikai befolyási lehetőségeiről nem is szólva – neki biztosítaná a vezető szerepet.

Vonzónak tetszett a birodalom újjászervezésének centralisztikus módja mind a Habsburg-hatalom, mind katonai és hivatali bürokráciája, sőt nagypolgársága számára is a nemet kérdés megoldásával kapcsolatos reményeik szempontjából. Feltételezték, hogy a magyar és szláv tartományokat felolvasztó „új Ausztria” megnövekedett súlyánál fogva képes lesz vezető szerephez jutni a német egység létrehozásában.

A centralista irányzat hívei korántsem voltak egységesek abban. hogy a birodalom központosítását abszolutisztikus vagy alkotmányos eszközökkel hajtsák-e végre. Míg az udvarban, a vezető hivatalok bürokratáinak s főképpen a hadsereg törzstisztjeinek soraiban a dinasztia korlátlan hatalommal való felruházása a rendcsinálás feltételének látszott, addig a nagy- és középpolgárság zöme alkotmányos központosításról álmodott. Elhatárolta ugyan magát a vereséget szenvedett forradalmi erőktől, de a vágyva vágyott összbirodalmi centralizációt alkotmányossággal kívánta társítani, hogy biztosítékot nyerjen az udvar és apparátusa esetleges önkényeskedéseivel, nem utolsósorban pedig a feudális arisztokrácia restaurációs törekvéseivel szemben.

A birodalom centralisztikus újjászervezésére irányuló törekvések biztos támaszra találtak Felix Schwarzenberg herceg kormányában, az alkotmányos igények azonban sokkal kevésbé és sokkal ellentmondásosabban. Schwarzenberg, aki sógorának, az őt 1848 őszén kormányrúdhoz juttató Windisch-Grätz hercegnek a megbuktatásával erősítette meg vezető szerepét a létéért küzdő Habsburg-hatalom irányító posztján, kivételes egyértelműséggel, még tisztelői által is gyakran felemlegetett „gátlástalansággal” tört politikai céljai elérésére. Nemcsak a birodalom, hanem egész Európa egyik leggazdagabb, roppant kiterjedésű csehországi uradalmakat birtokló arisztokrata családjának tagja volt, amely a vele rokoni kapcsolatban álló alig tucatnyi másikkal együtt a Habsburg-állam vezető tisztségviselőinek tekintélyes hányadát adta. A miniszterelnöki pozíciót férfikora teljében elfoglaló Schwarzenberg korábban Rio de Janeirótól Szentpétervárig állomást állomással cserélő diplomataként szokta meg a birodalom problémáit a részleteken felülemelkedve, nagy összefüggéseiben szemlélni. A régi rendszert válságba sodró erőket 1848-ban mint a posztjának feladására kényszerült nápolyi követ s mint az észak-itáliai osztrák sereg tisztje ismerte meg közelről, a hatalmon levők koncepciótlanságát pedig a hadsereg főparancsnokságának az Innsbruckba futott császári udvart felkereső küldöttjeként.

Schwarzenbergnek minden más, a hatalom birtoklásához közel férkőző 19. századi osztrák-német politikusnál egyértelműbb és nagyobb szabású koncepciója volt. A forradalom rádöbbentette, hogy a birodalom önerejével nem tudja fenntartani pozícióit Magyarországon és Itáliában. De felismerte az is, hogy e területek leválása vagy akárcsak távoltartásuk a Német Szövetségtől – amit a frankfurti össznémet parlament 1848 őszén kimondott – lehetetlenné teszi a meggyöngült Habsburg-hatalom tényleges vezető szerepének a biztosítását német földön. Schwarzenberg a Habsburg-birodalmat belülről repesztő nemzeti törekvéseket kívánta ellensúlyozni a német nemzeti egységesülés sok ágból összefonódó folyamatával, amikor egy olyan hatalmas „közép-európai” birodalom megteremtését tűzte célul, amelytől azt remélte, hogy Habsburg-vezetéssel képes egyesíteni a császári birodalom és a forradalom előtti Német Szövetség minden alkotóelemét. „Nagynémet” tervének sikere feltételezte a birodalom szigorú központosítását, sőt homogenizálását, mindenekelőtt a németesítés révén. De feltételezte azt is, hogy a német nacionalizmus már a német széttördeltség idején vonzóbbnak ítéli a nem német Habsburg-tartományok feletti uralom biztosítását is célba vevő koncepcióját, mint a császári birodalom csődtömegétől mentesített német etnikai tömb megszervezésére való korlátozódást. Ez utóbbi, „kisnémet” koncepciót a német egység demokratikus megvalósításával ugyancsak szembeforduló porosz Hohenzollern-ház hívei hirdették elsősorban.

Schwarzenberg semmilyen, céljait szolgáló eszköz igénybevételétől sem riadt vissza. Nemcsak Magyarország megtörésére vette igénybe a cári fegyvereket, hanem 1850-ben velük fenyegetve meg Poroszországot, arra kényszerítette a potsdami udvart, hogy „kísnémet” egységesítő terveit elejtve ismerje el a Habsburg-uralkodó vezető szerepét legalább a felélesztett Német Szövetség laza szervezetének az élén. 1851 tavaszán azonban a drezdai fejedelemgyűlést már nem tudta rábírni arra, hogy a Habsburg-birodalom nem német tartományait is fogadja be a Német Szövetségbe. A nyugati hatalmak e terv elleni mozgósításában némi szerephez jutott a magyar emigráció tiltakozó emlékirata is. A drezdai elutasítás korántsem késztette tervei feladására Schwarzenberget, sőt arra ösztökélte, hogy minden eszközzel siettesse a birodalom megkezdett egységesítését.

A Habsburg-hatalom, amely a felségjogok mindennemű korlátozását csupán ideiglenes engedménynek tekintette, 1851-ben tette egyértelművé, hogy a központosítást formálisan is császári egyeduralommal kívánja társítani. Maga Schwarzenberg már 1850-ben, a poroszok ellenében támaszt keresve arról biztosította a cári kormányzatot, hogy az olmützi alkotmányt sem fogják soha életbe léptetni a Habsburg-birodalomban. Még a leghiszékenyebbek is azok közül, akik remélték, hogy a Habsburg-hatalom pozícióinak megszilárdítása után érvényesíteni fogja az alkotmányosság követelményeit, baljós előjeleket olvashattak ki abból, hogy 1850 őszétől az újoncokat a birodalmi alkotmányra már nem, csupán a császár iránti hűségre eskették fel. A Schwarzenberg-kormánynak, amely az alkotmány nélküli kormányzás 1851-ig terjedő periódusában csak a jogi megkötöttség és a felelősségre vonás mellőzésének előnyeit élvezte, mindinkább viselnie kellett az alkotmányos támasz hiányának minden következményét az önkényuralmat a gyakorlatban már megízlelő fiatal császár befolyásolásáért vívott küzdelemben.

1851 elejétől az udvarban igen nagy mértékben megerősödött a birodalom katonai és államhivatali bürokráciájának vezető köreire támaszkodó, Metternichhel is szoros kapcsolatot tartó Carl Friedrich Kübeck báró, volt birodalmi kamaraelnök befolyása. 1851 áprilisában a császár Kübecket állította annak az új államhatalmi szervnek, a rajta kívül mindössze nyolc kinevezett tagot számláló Reichsratnak, birodalmi tanácsnak az élére, amelynek életrehívása nem mondott ugyan ellent az olmützi alkotmány betűinek, megalakításának célja és tényleges tevékenysége azonban annál inkább. Kübeck szerint, miután a forradalom a feudális és a demokratikus erőket egyaránt „elnyelte”, a birodalom élére a haderő, a hivatalnoksereg és az egyház került. Rájuk támaszkodva lehet és kell megerősíteni az uralkodó hatalmát. Ez azonban nem jelentette azt, mintha Kübeck nem igyekezett volna politikai céljai számára megnyerni az aulikus arisztokráciának a maga uszályába vonható tagjait is. Az olmützi alkotmány visszavonásával kívánta kiküszöbölni az 1849 óta fennálló rendszer „kétértelműségét”, a hatalmát abszolutisztikus egyeduralkodóként gyakorló császár akaratának puszta végrehajtóivá téve a minisztereket, s megfosztva a kormányt minden, forradalmi örökségnek tekintett alkotmányos, illetve parlamentáris vonásától.

A Schwarzenberg-kormány, amely jó két esztendőn át az olmützi alkotmányt maga is mellőzve gyakorolta a teljhatalmat, megpróbálta, de nem tudta elég sikeresen elhárítani Kübeck és az általa vezényelt Reichsrat támadását.

Az abszolutizmus meghirdetése és az egyeduralkodó császár

A Ferenc József által proklamált 1849. évi olmützi oktrojált alkotmányt a rendelkezések közvetlenül még nem említették ugyan, de hogy dicstelen sorsa hamarosan beteljesül, azt előlegezte az a baljós utalás, amely a kormány „kétes politikai viszonyai” felszámolásának szükségességére célzott, és az a határozottság, amivel „egyedül és kirekesztőleg az uralkodó s a trón irányában” nyilvánította felelősnek, felmentve minden kötelezettségtől „bármely más politikai tekintély irányában”.[1] Schwarzenberg herceg diplomáciai körlevele a félreértések elkerülése végett mindehhez még azt is hozzáfűzte, hogy a császár rendelkezéseit az olmützi alkotmány „kivihetetlensége” indokolta, aminek megállapításához a miniszterelnök nagyvonalúságára igazán szükség volt, hiszen egyetlen napig sem próbálták ki a gyakorlatban. Maga Ferenc József arról tudósította anyját, hogy „az alkotmányt sutba dobták, és Ausztriának immár csak egy ura van”. „Istennek hála!” – jegyezte ujjongva a levélre Zsófia főhercegnő[2], s ugyanezzel a felkiáltással üdvözölte a rendelkezéseket a cár külügyminisztere is.

Az olmützi alkotmány hivatalos hatálytalanítására és a császári egyeduralom hivatalos meghirdetésére 1851. december 31-én került sor. Az augusztusi rendelkezések kiadása óta folyó előkészítő munkát nagyon felgyorsította Louis Bonaparte 1851. december 2-i államcsínye, amit az egész császári család leplezetlen örömmel üdvözölt. Kübeck és Schwarzenberg, illetve a Reichsrat és a kormány hosszúra nyúlt taktikai harcát uralkodói határozat döntötte el. Az 1851. december 31-i rendelkezések nyomán a Habsburg-birodalomban olyan uralkodói abszolutista kormányzati rendszer kiépítésére került sor, amelynek korlátlansága a hatalomra jutott III. Napóleonét is felülmúlta, és csak I. Miklós cár oroszországi önkényuralmához volt hasonlítható.

Ferenc József hatálytalanítva az olmützi alkotmányt, a polgári szabadságjogok közül csak a törvény előtti egyenlőséget és a jobbágyi függéstől való mentességet erősítette meg.

Beolvasztás és polgárosítás

Az abszolutizmus kori szabályozás azonban nemcsak jóval korszerűtlenebb volt a Deák vezette reformellenzéki munkacsoport által készített, többek között a testi büntetés, sőt a halálbüntetés felszámolását is javasló polgári demokratikus tervezetnél, amit 1848 őszén Kossuth javaslatára országgyűlési határozat az esküdtszéki rendszer bevezetésével kiegészítve a megalkotandó magyar büntetőtörvénykönyv alapjának fogadott el, hanem több vonatkozásban ütközött az olmützi alkotmány kibocsátásakor meghirdetett szabadságjogokkal is.

A nemzetiségek csalódása

Jellačić már 1849 nyarán összeütközésbe került saját báni tanácsával, amely távollétében megtagadta a horvát önrendelkezési törekvéseket is sértő olmützi alkotmányt. Megdöbbenve tapasztalta, hogy honfitársai Zágrábban nemcsak sajtórendszabályai, hanem az ellen a fekete-sárga zászló ellen is tüntettek, amelynek diadaláért küzdött. Hamarosan maga is alkudozásra kényszerült a centralizációs politikát kiteljesítő SchwarzenbergBach-kormányzattal, immár azért könyörögve, hogy a horvátokat sújtó jogfosztó és beolvasztó rendelkezések fájdalmát legalább közreadásuk kíméletességével enyhítsék. Semmiféle uralkodói dicséret és báni magyarázkodás nem változtatott azonban a horvát országgyűlés feloszlatásának, a horvát közigazgatási és igazságszolgáltatási önkormányzat hatálytalanításának, a határőrvidék feudális elemekkel terhes katonai alávetettsége továbbéltetésének a tényén s azon, hogy a kulcspozíciók betöltésénél nem a horvát érdemeket és kívánságokat, hanem kizárólag az összbirodalmi érdekeket vették figyelembe. (Jellemző módon elutasították Jellačićnak még azt a kérelmét is, hogy a horvátországi hivatalnokok uniformisának színét legalább maguk állapíthassák meg. Kivételes kegynek számított annak engedélyezése, hogy az egyenruhák szabásában mérsékelten, de érvényesüljenek a horvát nemzeti vonások is.) Jellačić óriási pénzjutalmat és 1854-ben grófi címet kapott ugyan, de befolyását az udvarban erősen csökkentette, hogy képtelen volt megakadályozni a horvát, illetve általában a délszláv nemzeti törekvések továbbélését. A horvát nemzeti törekvések következetesebb képviselői az üldöztetéstől sem menekültek meg. A gyanúsak listájára került a horvát nemzeti mozgalom olyan vezetője, mint Ivan Kukuljević, a történelmi társulat megalapítója, Josip Juraj Strossmayer diakovári püspök ellen pedig, akit egyébként a német nyelv terjesztésének akadályozásával is megvádoltak, adómegtagadás címén még katonai végrehajtást is indítottak. A krími háború idején, amikor a fegyverbe szólított horvát határőrök elégedetlensége a felszinre tört, Ljudevit Gaj, az illír mozgalom hajdani vezére került vizsgálati fogságba. A politikaival társuló kulturális elnyomást példázza, hogy többek között a horvát nemzeti irodalom két jeles személyiségét, Mirko Bogovićot és Ivan Filipovićot is hosszú börtönbüntetésre ítélték. Ugyanakkor azuralkodó egyes gesztusai, illetve intézkedései, így a horvát báni méltóság továbbéltetése, a zágrábi érsekség megalapítása (1852) és a lojális horvát sajtótermékek támogatása a horvátországi dinasztiahűség átörökítéséhez járultak hozzá.

Míg a báni méltóság fenntartása a horvát nemzeti önkormányzat illúziójának tápot adott, a magyarországi szerbeknek e vonatkozásban a „Vajdaság” elnevezéssel kellett megelégedniök s azzal, hogy Ferenc József uralkodói címeinek végtelen sorában immár a ”Szerb Vajdaság nagyvajdájának” is nevezte magát. Nagy elkeseredést keltett, hogy az 1848–49-ben létrehozott szerb hatalmi szervek tevékenységét betiltották, sőt a lojális Rajačić pátriárkát is fegyveres beavatkozással fenyegették meg arra az esetre, ha akadályozni merné a felszámolt szerb önkormányzat irattárának lefoglalását. Valójában Rajačić számára csak az a lehetőség maradt, hogy a szerb nemzeti törekvéseket a görögkeleti egyházi szervezet keretei közt éltesse tovább. Ez viszont szükségszerűen visszavetette a szerb nemzeti mozgalom polgárosítására irányuló erők, Svetozar Miletić és társai befolyásának érvényesülését. Az önkényuralmi közigazgatásban számos szerb is alkalmazást nyert, a jelentős pozíciók azonban szinte kivétel nélkül a Monarchia megbízható katonáinak és bürokratáinak a kezébe kerültek. Összhangban állt ez Schwarzenberg cinikus célmeghatározásával, azzal, hogy, hogy az új koronatartomány, mint holmi ”fattyú”, kellő náspángolással jól nevelt „gyermekké” formálódjék. Baljós jelnek tekintették a szerbek azt, hogy a nemzeti központjuknak számító Karlóca helyett az erős német polgársággal bíró Temesvár lett a tartomány székhelye. A Vajdaságban az elcsatolás miatt zúgolódó magyarok és a nemzeti törekvéseik semmibevételét sérelmező románok által is fokozott elégedetlenség olyan mértéket öltött, hogy a kormányzó, Ferdinand Mayerhofer báró tábornok kihirdette a statáriumot. Elnémították a szerb nemzeti sérelmeket hangos szóval panaszló lapokat, betiltották vagy működésük beszüntetésére kényszerítették a kulturális és diákegyesületeket. Az 1850-es évek folyamán titkos jelentések sora emlegette: mind több szerb kárhoztatja, hogy 1848–49-ben segítette a császáriakat a magyarok ellenében. Maga Stratimirović, a szerb felkelő sereg császári tábornokká emelt vezére is gyanússá vált Bécsben, s mint későbbi, az önkényuralom és a Habsburg-hatalom elleni nyílt állásfoglalása bizonyította, nem ok nélkül. Különös gonddal ellenőrizték a Vajdaság és a határőrvidék lakosságának kapcsolatait a szerb fejedelemséggel. Még azt a |Knićanin tábornokot is bizalmatlankodva figyeltették határszéli látogatása alkalmával, aki az 1848-ban magyarországi betörésre toborzott szerb önkéntesek parancsnoka volt.

A szerbség elégedetlensége a Vajdasággal, annak felismerése, hogy ennek keretei közt nem biztosították számukra a nemzeti önkormányzat feltételeit, korántsem jelenti azt, mintha a formális engedményeket is nélkülöző szlovákok szemében ne tűntek volna még ők is viszonylag kedvezményezetteknek. A szlovák nemzeti mozgalom vezetői azt kívánták, hogy a Habsburg-hatalom váltsa be a nemzetek egyenjogúságának és önkormányzatának megteremtésére tett ígéreteit az ő esetükben is legalább annyira, hogy a Vajdaság mintájára alakítson külön koronatartományt a szlováklakta területekből. Kívánságuk nem talált meghallgatásra. Csalódottságukat fokozta, hogy a pozsonyi és a kassai kerületben vezető szerephez jutottak egyes, a rendszerrel együttműködő aulikus magyar arisztokraták, és így még a „magyar urak” sokat fájlalt hegemóniájának megtörését sem tapasztalhatták. Hamarosan a legtöbb pozíció e területen is császári bürokraták kezébe került ugyan, anélkül azonban, hogy ez a szlovák nemzeti törekvések érvényesülése szempontjából kívánatos változást hozott volna. A germanizálás a szlováklakta területeken is teljes erővel folyt. Az anyanyelv használatát csak az alsó fokú közigazgatás szintjén tudták úgy-ahogy biztosítani. Míg az elemi oktatás szlovák nyelvűségét általában sikerült megőrizniök, sőt megerősíteniök, az a térhódítás, amit a szlovák nyelv az 1850-es évek kezdetén a középiskolákban elért, nem bizonyult tartósnak. Míg az évtized elején a szlováklakta területek középiskoláinak több mint egyharmadában oktattak szlovákul, az évtized második felében már alig egyhatodában. Az oktatásügy területén a szlovák nemzeti törekvések legnagyobb sikerét az 1860-as évek hozták meg, akkor ugyanis három szlovák középiskolát állítottak fel.

A szlovák nemzeti mozgalom szétforgácsolódásában a belső ellentétek felújulása mellett az önkényuralom elnyomó és megosztó intézkedései is fontos szerepet játszottak. A kormányzat egyoldalúan avatkozott be a szlovák politikai küzdelembe és abba is, ami az irodalmi nyelv kialakításáért folyt. Az 1849-ben bécsi egyetemi tanárrá kinevezett Ján Kollárt és csoportját támogatta Štúr demokratikus irányzata elleni konzervatív ihletettségű ideológiai-politikai harcában. Kollár lapja, a Slovenské Noviny a bécsi kormányzat szócsövévé vált, szerkesztője azonban már 1852-ben bekövetkezett halála előtt meglehetősen elszigetelődött. Az önkényuralmi rendszernek az együtt élő népek megosztására, nemzeti mozgalmaik szétzilálására irányuló politikájának jellemző példái közé tartozik, hogy a szlovák nemzeti törekvések hivatalt vállaló képviselői közül Ján Franciscit Besztercebányáról előbb Debrecenbe, majd Nagyváradra, Stefan Marko Daxnert Kassáról Sátoraljaújhelyre, végül Nagykállóba helyezték. Ján Pálárik selmeci segédlelkészt egyházi főhatósága előbb kolostorba küldte, majd Pestre helyezte át, kiszakítva át is eredeti környezetéből. Az államellenes agitációval vádolt Hurban rövid időre az abszolutizmus börtönét is megismerte. Utóbb azonban visszanyerte lelkészi állását, sőt lapkiadási engedélyhez is jutott.

1850 elején az erdélyi, a bánsági és a magyarországi románság vezetői ! közös kérelemlevéllel fordultak a császárhoz. Felsorolva nemcsak régi, hanem immár új sérelmeiket is, kérték a birodalom románlakta területeinek politikai és közigazgatási egységgé való formálását, arányos képviseletet a politikai fórumokon, szabad nyelvhasználatot és azt, hogy a császár „a román nép nagyhercege” elnevezést is sorolja címei közé. Noha a ködös ígéretekbe burkolt visszautasítás nagy elkeseredést szült, még nem vette el a lojális román politikusok kedvét az újabb kérvényezési akcióktól. Hiába kérték azonban azt is, hogy legalább egységes igazságszolgáltatási szervezethez juthassanak Bécsben működő román legfelsőbb fórummal, és önálló román felsőoktatási intézményt állíthassanak fel Erdélyben. Elkeseredésüket növelte, hogy az udvar mind élesebb hangon fogalmazta elutasításait, sőt több vezetőjüket, köztük Simion Bărnuțot egyenesen kiparancsolta a birodalmi fővárosból. Erdélyben Avram Iancut már 1849 karácsonyán elfogták az új lázongásokért bűnbakot kereső császári katonák, de paraszthívei erőszakkal kiszabadították. Az erdélyi román felkelés volt vezérét, aki büszkén utasította el a császári kitüntetést, 1852-ben vetették újra fogságba, mert régi harcainak színhelyén, az Érchegységben leverte a kétfejű sast a parasztnyúzó kincstári igazgatóság épületéről. Végül is szoros rendőri felügyelet alá került. Erdélyi radikális társainak egész sora jutott hasonló sorsra, vagy kényszerült menekülésre.

Indokolt sérelemként rótták fel a románok, hogy a Szerb Vajdaság és a Temesi Bánság önálló közigazgatásának megszervezése után – noha az új „koronaországban” a románok aránya volt a legmagasabb, az összlakosság több mint negyedét tette ki – mindössze 6 közigazgatási tisztviselő, az összlétszám alig 2%-a került ki soraikból. Egész Erdélyben pedig a románság abszolút többsége ellenére az 1850-es évek végén mindössze 172 román közhivatalnok működött. A brassói középiskola felállításától és a belényesinek 8 osztályos gimnáziummá való fejlesztésétől eltekintve a görögkeleti és a görög katolikus egyházak minden oktatásügyi erőfeszítése is csak az elemi iskolák számának gyarapítására bizonyult elegendőnek. Az 1849 után létesített 2 új román tanítóképzőt a kormányzat felekezeti ellentétekre hivatkozva hamarosan bezáratta.

Jelentős politikai visszahatása volt annak, hogy a katolikus pozíciók erősítésére törekvő bécsi kormányzat az erdélyi görög katolikus egyháznak olyan kedvezményeket biztosított, amelyekhez a görögkeleti egyház minden lojalitása ellenére csak hosszú idő múltán jutott. 1850-ben a magyar forradalom támogatása címén elítélt Lemény görög katolikus püspök helyébe Sterca-Șuluțiu került. A már korábban Fogarasról Balázsfalvára helyezett püspökséget 1853-ban érsekség rangjára emelték, és a magyar államtest széttagolására irányuló koncepciónak megfelelően felszámolták függését az esztergomi érsektől. Hozzácsatolták viszont a „magyar koronaországhoz” tartozó nagyváradi görög katolikus egyházmegyét is, és lehetővé tették számára, hogy a görög katolikus pozíciókat két új püspökség, a szamosújvári és a lugosi szervezésével erősítse meg. Ugyanakkor Thun ellenzése folytán sikertelen maradt Șaguna püspöknek az a kísérlete, hogy egységes egyházi testület kerüljön a birodalom különböző „koronaországaiban”: Magyarországon, Erdélyben, a Vajdaságban és Bukovínában élő görögkeleti románok élére. Igaz, Șaguna sikerrel háríthatta el Sterca-Șuluțiu térítési kísérletét, de a görögkeleti románság nagy keserűségére másfél évtizeden át még azt sem sikerült elérnie, hogy a román görögkeleti egyház kiszabadulhasson a karlócai szerb érsekség függéséből. Șaguna lojalitása csak 1864-ben hozta meg gyümölcsét, a szerb–román ortodoxia egyházi közösségének várva várt felbontását, és az ő kinevezését a magyarországi és erdélyi görögkeleti románság érsekévé.

A magyarországi németség jelentős hányada szolidáris volt a magyar forradalommal, legjobbjai tevékenyen működtek közre az önvédelmi háborúban is. Érthető, hogy soraikban a germanizáló hatalom intézkedései ellentmondásos fogadtatásra találtak. De azok a német népcsoportok sem fogadtak osztatlan helyesléssel a birodalom újjászervezésének módját, amelyeknek támogatására a kormányzat nagyon is számított. A bánsági németek a magyarországi németség nemzeti szervezkedésének egyik korai dokumentumában, az 1849 őszén Ferenc Józsefhez intézett és Önálló német tartomány kihasítását igénylő folyamodványukban – nem tudva még, hegy mennyire formális annak a Vajdaságnak a „szerb” jelzője, amellyel a „Temesi Bánságot” közigazgatásilag összefűzték – indokoltnak tartották felpanaszolni, hogy ámbár „az uralkodóházzal rokon fajhoz tartoznak, védtelen árvákká lettek egy más nemzetiség házában”.[3] A bánsági németek nem lettek védtelen árvák, sőt nagyon is kedvezett nekik a Temesvár székhellyel szervezett új koronaország egész kormányzati rendszere. Intézményesített nemzeti önkormányzathoz azonban, amire eredetileg törekedtek, nem jutottak. Öröklött privilégiumaik sérelmei folytán korántsem voltak egyértelműen elégedettek az erdélyi szászok, noha hivatali érvényesülési lehetőségeik politikai megbízhatóságuk és a rendszer germanizáló törekvései folytán számottevően javultak. Túlnyomó többségük fájdalmasan vette tudomásul féltékenyen őrzött és 1849-ben a bécsi kormány által még fenntartandónak ígért közigazgatási és törvénykezési önállóságuk felszámolását. Az evangélikus egyház súlyos sérelmei is kedvezőtlenül befolyásolták a szászok és a kormányzat viszonyát, s hozzájárultak ahhoz, hogy a szász értelmiség mindinkább a birodalom határain túl élő németséggel keresett kapcsolatokat.

A kárpátukránok politikai állásfoglalására, a nagy szlovák és román paraszti tömegekhez hasonlóan legerősebben a jobbágyfelszabadítás végrehajtásával kapcsolatos fejlemények hatottak. Tekintettel arra, hogy osztálytörekvéseik érvényesítése legtöbbször az önkényuralmi erőszakszervezetek fellépésén tört meg, sőt a kincstári uradalmak esetében maga az alapkonfliktus is az államhatalom helyi képviselőivel fordította szembe őket, érthető, hogy az 1850-es években a hangulatjelentések nagyon is kételkedtek a megbízhatóságukban. A kárpátukránok politikai vezetőjének szerepét meglehetős önkényességgel monopolizáló Adolf Ivan Dobrzanszky, aki a cári intervenciós csapatok oldalán tevékenykedett 1849-ben, már az olmützi alkotmány kibocsátása után berzenkedve tapasztalta, hogy a kárpátukránokat a politikai önkormányzatnak még a minimumával sem kecsegtették; 1849-ben az ungvári kerületi főbiztos oldalán nyert vezető hivatali beosztást, anélkül azonban, hogy népe sorsának alakulását tartósan és érdemlegesen befolyásolhatta volna.

A Habsburg-hatalom konzervatív tartaléka

A magyar konzervatívok miután keserűen tapasztalták, hogy Schwarzenberg minden buzgalmuk ellenére is mellőzi koncepciójukat és részvételüket a birodalom újjászervezésében, ismételt kísérletet tettek a kormányzat terveinek keresztezésére. 1850 tavaszán az uralkodóhoz intézett emlékiratot hoztak nyilvánosságra. Szövegezésében Dessewffy Emil gróf, a csoport teoretikusa játszotta a főszerepet. Az uralkodó által elvetett, s így célját tévesztő emlékirat élesen elítélte a Magyarország önkormányzatát biztosító 1848-as törvényeket, az államberendezkedés akkor uralkodói szentesítést nyert átalakítását, de befejezett ténynek minősítette a jobbágyfelszabadítást, a közteherviselést és – némi fenntartással – a nemesség politikai monopolhelyzetének felszámolását. Szembehelyezkedett az ország területi széttagolásával, a benyújtásakor még elvileg érvényben levő olmützi alkotmánnyal és a centralizációs kormányzással.

„Kijózanítás” és illúziókeltés

A liberális államberendezkedés ellenmondásait teoretikusan sok vonatkozásban reálisan felismerő Eötvös, amikor a Habsburg-hatalmat akarta az általa követendőnek ítélt irányba fordítani, nem számolt a birodalombeli tényleges valósággal. Egyfelől a már hatalomra jutott nyugat-európai, pozícióit őrző polgárság problémáinak megoldási módjait kínálta fel annak a birodalombeli társadalomnak, amelyben a polgárság még vezető szerephez sem jutott. Másfelől alkotmányosságot javasolt az attól a birodalom egységét és saját uralmi helyzetét féltő Habsburg-hatalomnak. Elméleti tanulmányainak folytatásával egyidejűleg, 1850-ben Lipcsében német nyelvű politikai röpiratot tett közzé A nemzetiségek jogegyenlősítéséről Ausztriában címmel. Az akkor még nem hatálytalanított olmützi alkotmány javított kiadását ajánlotta a birodalom újjászervezésének alapjául.

Magyarország betagolása a birodalom gazdasági közösségébe

A viszonylag fejlettebb tőke uralmát a birodalom határai között korlátlanul érvényesíteni törekvő lajtántúli nagypolgárság hosszú időn át érlelt (és az 1840-es években a magyar konzervatív arisztokrácia által az agrárexport növelése és az összefűzöttség erősítése reményében támogatott) kívánságának eleget téve már az olmützi alkotmány kimondta, hogy a birodalom egységes vámterületté formálandó.

Deák Ferenc kiegyezési ajánlata

Mindehhez társult járulékos, de mégsem lebecsülendő személyes motívumként aggodalma unokaöccse, a titkos szervezkedésben részes Nedeczky István sorsáért, akit 1864. november 24-én halálra ítéltek. Halálos ítéletét 1865 elején azt követően változtatták 20 évi börtönre, hogy Deák kifejezte kiegyezési készségét az udvar megbízottjával a színfalak mögött folytatott személyes tárgyalásokon. Az olmützi várbörtönből azonban Nedeczky csak a kiegyezés tényleges megkötése után szabadult.

Lábjegyzetek

  1. Közli: Pesti Napló, 1851. augusztus 28.
  2. Briefe Kaiser Franz Josephs I. an Seine Mutter. Hrsg. Franz Schnürer. München, 1930. 165–167.
  3. Idézi: Berzeviczy Albert, Az absolutizmus kora Magyarországon. 1849–1865. I. Budapest, 1922–1937. 148.

Kiadványok