Orosháza

A Múltunk wikiből
város Békés megyében, az orosházi kistérség központja
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: Unable to run external programs, proc_open() is disabled.
Szentetornya 1946 óta Orosházához tartozó egykori község, 1902-ben Pusztaszentetornya és Szabadszentetornya egyesítésével keletkezett. Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
147-szentetornya1
1891. május 1.
Orosházán csendőrsortűz a május elsejét ünneplő munkások ellen.

Bóna István

A késő bronzkor

Hasonló folyamat zajlott le a Nagyalföldön és a Felső-Tisza vidékén, de részleteiről még kevesebbet tudunk (gávai kultúra). Keleten is kialakultak a sáncoktól védett központok (Orosháza–Nagytatársánc, Bihar, Mándok stb.), ezekben – ha lehet – még gazdagabb arisztokrácia sejthető; asztali készletük szintén aranyedényekből állt (Nagyvárad). A módszeresen alig kutatott telepekkel egykorú, nagy kiterjedésű urnatemetőik a megtelepedés stabilitásáról tanúskodnak, mint amilyen az ország nyugati felében megfigyelhető.

Avar régészeti lelőhelyek

település korai késői megjegyzés
avar kor
MAGYARORSZÁG
Orosháza X

Kristó Gyula

Földművelés

A tatárjárás előtti időből származó aszimmetrikus ekevasak Orosháza és Kecskemét környékéről kerültek elő. A aszimmetrikus és csoroszlyával ellátott ekék nyolc ökör igába fogását követelték meg, s nagy hatékonyságú, gyepes talajok felszántására is alkalmas munkaeszközök voltak.

Falu

Az orosháza-rákóczitelepi Árpád-kori faluban körülbelül 34 család lakhatott. Az Orosháza környéki XII–XIII. századi települések zömében azonban ennél kisebb számú, falvanként átlag 20–22 családot kitevő népesség élhetett.


Egész falut körülfogó árokra van példa Tiszaörvényben, illetve hasonló szerepe lehetett az Orosházát átölelő középkori sáncnak.

Mérei Gyula

A tőkefelhalmozás lehetőségei és a kereskedelmi tőke

Egyes mezővárosok, ritkábban falvak örökváltsága minden bizonnyal az árutermelés, mégpedig a mezőgazdasági árutermelés és forgalmazás eredményeként létrejött pénztőke-felhalmozás bizonyítéka, mert több százezer, esetleg 1 millió forintot is meghaladó örökváltság összegének legalább 100–150 ezer konvenciós forint között mozgó hányadát, ami elegendő volt ahhoz, hogy a váltságösszeg fennmaradó részét hosszú lejáratú részletfizetéssel törlessze, aligha tudta a helység másképp előteremteni (például Szentes és Sárospatak 1836-ban, Békéscsaba 1846-ban). Ugyanez volt a helyzet akkor is, ha valamely helység nem egész területét, hanem annak egy részét, vagy a közelben lévő és árutermelésre kiválóan alkalmas földterületet váltotta meg örökre a földesúrtól (például Orosháza 1846-ban 880 kat. hold szenttornyai szőlőt 78 ezer forintért).

Benda Kálmán

Társadalmi tagozódás, nemzetiségi és vallási megoszlás

Az evangélikusok egyrészt a német városi polgárságból (szepesi és erdélyi szászok), másrészt a szlovákokból rekrutálódtak, a magyarok közül csak néhány falu tartozott ide (Kemenesalja, Orosháza).

Katus László

A településhálózat fejlődése

A 19. század végén az Alföldön nem volt ritka a 20–30 ezer lakosú nagyközség (Békéscsaba, Békés, Csongrád, Orosháza, Szarvas).

Az urbanizáció meggyorsulása

Az Alföldön mintegy 30 olyan város, illetve nagy lélekszámú község (Békéscsaba, Békés, Csongrád, Szarvas, Orosháza stb.) volt, amelyeknek lakossága meghaladta a 10 ezret, de mind külső képében, mind népességének foglalkozási és társadalmi struktúrájában lényegesen különbözött Nyugat- és Közép-Európa, valamint a Dunántúl, a Felvidék és Erdély európai típusú városaitól.

S. Vincze Edit

Küzdelem a marxista munkáspártért

Tudunk arról is, hogy Orosházán ismerték, olvasták a párt lapját, a Népszavát. 1890-ben újabb földmunkásszervezetek alakultak: előbb Orosházán szervezték meg az olvasókört, majd Csorváson is létrejött a szocialista földmunkásszervezet.

Hanák Péter

A szocialista agrármozgalom kirobbanása

1848-ban Békés megye a parasztmozgalmak tűzfészke volt, Orosházán valóságos különháború folyt a földorozó uraságokkal a majorsági földért, a legelőért; 1848 emléke ezen a vidéken népi értelmezésben, földosztással összekapcsolva élt tovább az abszolutizmus korában. Ismeretes, hogy 1869-ben Orosháza választotta képviselőjének Táncsics Mihályt, s a Viharsarok községeiben sorra alakultak a népi radikalizmus hagyományát ápoló negyvennyolcas körök. Nem cselédi, hanem plebejus munkásöntudat öröklődött, és fejlődött tovább a századvég agrárproletár nemzedékében, amely nemcsak koncentrált tömegben, hanem eleven közösségben élt a Viharsarek nagyközségeiben, ahol a lazább beligazgatás némi lehetőséget nyújtott a szervezkedésre.

A falusi nép a szocializmust az ipari munkásság közvetítésével, a szocialista munkásmozgalom hatásának szétsugárzása révén ismerte meg. A kezdeményezők szinte mindenütt azokból a helyi kisiparosokból, iparossegédekből és vándormunkásokból kerültek ki, akik már megismerkedtek a szocializmussal, olvasták a szocialista sajtót. A szocializmus terjesztői és bázisai voltak a falujukba visszatért kubikosok is, akik országjárás közben ipari munkásokkal dolgoztak együtt. Szocialista munkások és az egykori olvasókörök plebejus érzelmű vezetői szervezték meg az első munkásköröket, az alföldi szocialista mozgalom melegágyait. A Magyarországi Általános Munkáspárt 1889-ben gyűlést tartott Dömsödön; újságot, röpiratokat küldtek Békés megyébe, Orosházára, Csorvásra, ahol az első munkáskörök megalakultak. Ezek küldöttei az 1890. évi pártkongresszuson is részt vettek.

1890-ben rossz volt a termés, 1891-ben hosszú és kemény a tél, különösen elkeserítő az ínség, elszánt a szegénynép hangulata. A szocialista agitáció termékeny talajra talált. 1891 tavaszán már a helyi földbirtokosok, a hatóságok, sőt a fővárosi rendőrség is felfigyelt a veszélyes szervezkedésre. A központ, Orosháza, egy nagy egylet alakítását és helyi program kidolgozását tervezte. Az orosháziak bizalmas összejövetelen beszélték meg május elseje megünneplésének módját, és egyúttal megfogalmazták a munkaviszonyok javítására vonatkozó követeléseiket is. A helyi hatóságok nem engedélyeztek semmilyen ünnepséget. Ezt megerősítette a kormány rendelete, amely az egész országban betiltotta a május elsejei felvonulást és tüntetést.

Május elsején az orosházi szocialisták a munkáskörben gyűltek össze. Az ünnepet a körre kitűzött selyemzászló s a vörössel ráhímzett jelszó: Egyenlőség, Testvériség, Szabadság ! – hirdette. Ekkor történt a provokáció. A főszolgabíró a zászlót erőhatalommal elkoboztatta, a munkáskör vezetőit letartóztatta. A munkások a főszolgabírói hivatal elé vonultak, a zászlót és vezetőik szabadon bocsátását követelték. A tüntető tömegre a sebtiben odavezényelt katonaság és csendőrség sortűzzel, szuronnyal rontott. Estére, amikorra a karhatalom „megtisztította” és megszállta Orosházát, az első nagy összecsapásnak több mint száz sebesült és számos letartóztatott áldozata volt. Másnap Békéscsabán tört ki forrongás. A békéscsabai munkásegylet februárban alakult meg, akkor terjesztették be az alapszabályokat a felsőbb hatóságokhoz A jóváhagyás még április végén sem érkezett meg, ezért a munkáskörben tartott május elsejei összejövetelen elkeseredett hangok szólottak a főszolgabíró önkényeskedése ellen. A munkások abban a hitben éltek., hogy az alapszabályok birtokában megváltozik helyzetük: magasabb munkabért, olcsóbb bérföldet kapnak majd, eltörlik a „robotot”. Elhatározták, hogy másnap, ha kell erővel is, megszerzik az alapszabályokat.

Május 2-án hetipiac volt. A piactéri „embervásáron” összegyűlt, s az orosházi hírektől felizgatott munkások megfutamították a rendbiztost, megtámadták a gorombán rájuk törő főszolgabírót, majd a hivatala elé vonultak az alapszabályokért. Ott megütköztek a katonasággal; sokan megsebesültek, a bátran küzdő Pongrácz András meghalt. Másnap újból kétezer főnyi tömeg nyomult a városháza elé, a lefogottak kiszabadítására. Egy zászlóalj verte le őket. A kormány ostromállapotot hirdetett, majd kormánybiztost nevezett ki Békés megyébe, a munkásköröket feloszlatta, a zendülőket lecsukatta. A forrongás azonban hamarosan szétterjedt a szomszédos községekre és megyékre. Június 21-én a Csanád megyei Battonyán robbant ki a népharag. A községháza előtt összeverődött munkalesők, magyarok, románok, szerbek között Dimitru Pakurár aláírásokat gyűjtött a munkabér javítását és a „robot” eltörlését tartalmazó kérvényre. Gyanús dolog volt ez, elég ok ahhoz, hogy a csendőrök lefogják és ütlegeljék. Heves, véres csata kezdődött. A csendőrök lőfegyvert használtak; három halott, sok sebesült. A Szegedről sebtiben kivezényelt katonaság vetett véget a küzdelemnek. A Viharsarok forrongása hónapokig tartott; ostromállapottal, kivételes rendszabályokkal is csak időlegesen és felszínesen sikerült elfojtani.

A szocialista agrármozgalom arculata és motivációja fokozatosan bontakozott ki. A harc Orosházán egy zászlóért kezdődött, de e zászló mögött sereg állott, amögött racionális érdek és igazságkereső indulat. „A munkások méltányos kérése” című orosházi program akkurátusan és tételesen felsorolta a napszámbérre, a takarásra és cséplésre, a feles és harmados bérleti szerződésre és a gazdasági cselédek munkaviszonyaira vonatkozó követeléseket. A bérszabályozás konkrét tételein túl az uzsora, a dézsma és a robot megszüntetése volt a legfőbb követelés. „Minden ingyenmunka (robot) és dézsmaadás szűnjék meg, mert mindezáltal a nép kizsákmányolva lesz – éppen úgy mint a most szokásban levő rabiga által a takarók és cséplők… Segítség a szegény, kiuzsorált, kimerült, lerongyolódott népnek…!”[1] E követelések világosan mutatják, hogy a mozgalmat a mezőgazdasági munkások romló munkaviszonyai, fokozódó kiuzsorázása váltotta ki. Részvevői túlnyomórészt az agrárproletárokból kerültek ki. A perbe fogott 112 „zendülőből” 93 napszámos, 12 iparos volt, a többi földművelő kisparaszt lehetett.

A szocialista agrármozgalom terjedése. Hódmezővásárhely.

Ezt az igazságot bizonyította az 1894 végén indított népszavazási akció is. A szociáldemokrata párt vezetősége több mint egymillió szavazólapot juttatott el a munkásokhoz azzal a kérdéssel: akarják-e az általános választójogot, az egyesülés és gyülekezés szabadságát. Az akció meglepő sikerrel indult, napszámosok, cselédasszonyok, munkások valósággal szétkapkodták a szavazólapokat. Választási hangulat alakult ki, mígnem a megyei és városi hatóság közbe nem szólt.

Mit várt a népszavazástól a falusi szegénynép? Az egyszerű emberek az agitációs kampányt valóságos szavazásnak fogták fel, sorsfordító változást vártak tőle, amelyben a saját kézzel kitöltött szavazólap majd az aktív közreműködés igazolása lesz. És itt érkezünk el ahhoz a kérdéshez, hogy milyen változásra vártak, mire „szavaztak” az orosházi, a békéscsabai, a szentesi, a hódmezővásárhelyi agrárproletárok?

A közvetlen cél a munkaviszonyok javítása, a béremelés, az aratórész növelése, a „robot” és „dézsma” megszüntetése, a munkás védelme volt a gazdák hatalmaskodásával, uzsoráskodásával szemben. A helyi „programok” kifejezetten munkás követeléseket tartalmaztak, a tőkés kizsákmányolás és a feudális maradványformák ellen irányultak. A századvégi agrármozgalom olyan körülmények között bontakozott ki, amikor a kapitalizmus már mélyen behatolt a mezőgazdaságba, alapjában átalakította a termelési módot, súlyosbította a mezőgazdasági munkásság helyzetét, anélkül, hogy a nagyiparba való átáramlásuk feltételeit megteremtette volna. A gyáripar fejlettsége ugyan még nem volt elégséges az agrárproletariátus tömegeinek felszívására, de már jelentékeny ipari munkásságot teremtett. A magyarországi agrármozgalom tehát jelentősen különbözött a paraszti „szocializmus” más kelet-európai megnyilvánulásától, például az oroszországi narodnyik mozgalomtól, és sok vonásában a közép- és dél-olaszországi szegényparaszti szervezkedéshez hasonlított. Nálunk az agrárszocializmus nem előzte meg, hanem követte az ipari munkásosztály szocialista mozgalmát; nem ellenlábasaként, hanem szövetségeseként lépett fel. Az alföldi agrármozgalom a szocialista munkásmozgalomhoz csatlakozott, annak egyik ágát, falusi hajtását alkotta. Tömege és vezető ereje nem a birtokos parasztság, hanem a mezőgazdasági munkásság volt, ez a programokra, a jelszavakra, a harci formákra is rányomta bélyegét.

A „robot” eltörlése, a tiszta harmados bérlet, vagy az egykori feles rész visszaállítása csupán a közvetlen cél, a belátható-megfogható realitás volt. Ennél azonban messzebbre is néztek, amikor egyleti összejöveteleken a „szent eszméről”, a majdani igazságtevésről esett szó. Az agrárproletárok számára az igazságos eszme az egyenlőséget jelentette, a korai kommunisztikus utópiák értelmében vett vagyonegyenlőséget. Az egyenlőség megvalósítását illetően két irányzat jelentkezett. Az egyik, a vagyonközösítő, a szociáldemokrata programot követte: közös tulajdonba akarta venni és közösen akarta megművelni a nagybirtokot. Ezt képviselték kezdetben az orosháziak, utóbb racionális szocialista érvekkel kifejtve Szántó Kovács és társai.

A szociáldemokrácia és az agrárszocializmus szétválása

A szociáldemokrata párt keretében Várkonyi a falusi szervezéssel foglalkozott, ennek szálait hamarosan kézbe vette. Nem értett egyet a pártvezetőség halogató taktikájával és a falusi szervezkedés mérséklésével. 1896. augusztus végén, a pártvezetőség többi tagjának tiltakozása ellenére, saját költségén és az orosháziak segítségével, megjelentette a földmunkások első lapját, a Földmívelőt. Az engedetlenség és a lap beköszöntője azonnal kiváltotta a pártvezetőség ingerült tiltakozását; az új lapot „közönséges pártellenes magánvállalkozásnak” bélyegezte, és felhívta a párttagokat, hogy ne terjesszék, ne olvassák. Ezek után a tervezett kongresszus előkészítését nem Várkonyira és az orosházi ellenközpontra, hanem Csizmadiára bízta.

Lábjegyzet

  1. Ugyanott 106.

Irodalom

Kiadvány