Országgyűlés Korponán és Kassán

A Múltunk wikiből
1605
november 24. Bocskai István e napra országgyűlést hirdet Korponára. (Illésházy István vezetésével biztosokat küld béketárgyalásokra Bécsbe.)
1606
január 9. Béketárgyalások kezdődnek Bécsben Bocskai István és I. Rudolf biztosai között. (Február 9-én létrejön a megegyezés.)
március 21. Mátyás főherceg jóváhagyatja a bécsi békét I. Rudolffal. A főhercegek I. Rudolf betegsége miatt Mátyás főherceget választják meg az osztrák Habsburg-család fejévé.
április 16. Bocskai István fejedelem e napra országgyűlést hív össze Kassára, ahol maga is megjelenik. (Új tárgyalásokra utasítja Illésházyékat.)
április 24. I. Rudolf e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba. (Június végén a rendek egyetlen tárgyalási nap nélkül feloszlanak.)

A korponai országgyűlés, akár akarta a többség, akár nem, ilyen körülmények közt kénytelen volt a királyi küldöttség által hozott sovány engedményeket visszautasítani, és Bocskai júliusi követelései mellett nyilatkozni, most már formálisan is egyik feltételül szögezve le az önálló Erdélyi Fejedelemség elismerését, kiegészítve annak területét a Tiszáig. Az országgyűlés kívánságait, küldöttség élén, Illésházy vitte fel Bécsbe, akiről Bocskai jól tudta, hogy Mátyás főhercegnél, régi kapcsolatai révén, előbbrelépést érhet el az alkudozásokban. Azt is tudta azonban, hogy Illésházy, ha minden lehetőt meg fog is tenni a protestáns vallásszabadság és a rendi jogok helyreállítása érdekében, nem lesz következetes képviselője a törökkel való békének és főleg Erdély önállóságának. Illésházy álláspontja ezekben a kérdésekben szöges ellentétben volt Bocskaiéval, és ebből nem is csinált titkot. Erdélyt mindenáron meg akarta tartani a Habsburg-királyságban, s a dinasztia és a magyar rendek kibékülése esetén a felszabaduló erőket a török ellen akarta fordítani, ha az Erdélyt nem engedné ki hatalma alól. Ha viszont Bocskai elszakítja Erdélyt a Habsburgoktól, s hozzá még Felső-Magyarország egy részét is, csökken a magyar rendiség ellenállási bázisa: mind a Habsburgokkal, mind az önálló Erdély fejedelmével szemben. Ez a magyar rendiség vezető erejét jelentő nagybirtokos oligarchia szempontjából nemcsak érthető, hanem egyedül lehetséges álláspont vált később a katolikus magyar arisztokrácia, Forgách Zsigmond, Homonnai György, főként pedig Esterházy Miklós szívósan követett programjává, az Erdély bekebelezésére irányuló új meg új kísérletek ösztönzőjévé, mindaddig, amíg a magyar rendiség biztonságban érezte magát a Habsburg uralkodó abszolutista törekvéseivel szemben.

Illésházynak Bécsben így nem is két-, hanem háromfelé kellett egyszerre viaskodnia. Meg kellett győznie Mátyás főherceget, hogy a merev ellenkezésnek semmi értelme nincs, ha egyszer nem képes erőt állítani az erővel szemben. Le kellett győznie a katolikus főpapok heves tiltakozását a vallási engedmények ellen, s közben igyekeznie kellett Bocskait rábírni, hogy a török béke és az erdélyi önállóság ügyében engedményeket tegyen. Eleinte minden vonalon vereséget szenvedett. Azok a javaslatok, amelyeket az 1606 áprilisában összehívott kassai országgyűlésre vitt magával Bécsből, még mindig messze állottak az elfogadható legkevesebbtől. Bocskaival való viszonya is egyre inkább romlott, mivel – s ez érthető volt az ő részéről – a fejedelem Erdélyt illető kívánságaiból igyekezett áldozni a vallási és rendi követelések fenntarthatása érdekében. Bécs merevsége Bocskait a hajdúk felé taszította, mert csak rájuk támaszkodhatott a békepárttal szemben. A kassai országgyűlést egyenesen hajdúcsapatok összevonásával kényszerítette, hogy újra visszautasítsa a bécsi ajánlatokat. Illésházy viszont a birtokait prédáló hajdúkkal került egyre élesebben szembe. 1606 tavaszán már nemesi és paraszti felkelés megszervezésére gondolt, hogy Trencsénből, Turócból kiverje őket, s szándékából csak a nemesek gyávasága és a parasztok hajdúkhoz csatlakozásától való félelme gátolta meg. Holott ekkor már a paraszti önvédelmi alakulatok és a hajdúk között itt-ott fegyveres összetűzések is előfordultak. Kassán azután a hajdúság minden dühét Illésházyra öntötte ki. Hazaárulással vádolták, „Cipellős-házinak” gúnyolták, a német viselettel németességére célozva, sőt a hajdúkapitányok egyenesen arra kérték Homonnait, engedje, hogy megöljék. Bocskai mindennek ellenére májusban újra Illésházyt küldte Bécsbe, mert nem volt más választása. Alighanem tudta, hogy Illésházy, valamint követtársa, Apponyi Pál s velük együtt más magyar urak már előzetes hűségnyilatkozatot tettek a bécsi és prágai udvarnak, előre látva, hogy hamarosan helyreáll a Habsburg-uralom a királyi Magyarországon. Ám intézzék saját jövendő sorsukat, csikarjanak ki maguknak minél több vallási és rendi engedményt, gondolta, s ehhez ő a hajdúival és a törökkel megadja a kellő nyomást, cserében azonban harcolják ki számára az önálló és területileg megnövelt Erdélyi Fejedelemséget.

Végül is Bocskai szívóssága, józan helyzet- és emberismerete győzött. Mátyás főherceg még egy utolsó kísérletet tett a spanyol udvarnál. Kifejtve, hogy a korponai cikkek „a legnagyobb mértékben ellene vannak a katolikus vallásnak, ő császári felségének és a mi egész ausztriai házunknak”, egy „megfelelő” hadsereg kiállításához kért segítséget.[1] Az angol háborúval alig végzett s a németalföldi háború végső erőfeszítéseit próbálgató III. Fülöp azonban csak buzdítani tudta, de nem segíteni osztrák rokonságát. A magyar rendi sikerek pedig egyre bátorították, élezték az osztrák és cseh-morva rendek követeléseit. Lengyelországban rendi mozgalom kezdett kibontakozni a Habsburg-barát III. Zsigmond abszolutista kísérletei ellen. Meghiúsult Mátyás főhercegnek az a próbálkozása is, hogy Bocskai háta mögött és ellen a törökkel jusson megegyezésre. Mikor ezt Bocskai megtudta, méltatlankodva üzente meg Bécsbe: „nekem karón varjút ne mutogassanak”.[2] Ettől a madárijesztőtől nem ijedt meg; tudta, hogy az adott viszonyok közt a török őt nem ejtheti el, legfeljebb megzsarolja. Már előbb világosan leszögezte, hogy semmiféle köntörfalazás, érvelés, ijesztgetés el nem vonhatja követeléseinek lényegétől: „mihozzánk valami bőbeszédű persuasort csak heában fárasztanak – írja Illésházynak Bécsbe –, miért hogy sem az dialektikához, sem az retorikához nem tudunk, az dolgot ő magát nézzük”.[3] Tényleges spanyol vagy lengyel segítség híján Mátyás főherceg nem tehetett egyebet, mint az abszolút hatalmához, országai területi integritásához és a török háború folytatásához mániákus makacssággal ragaszkodó Rudolf tiltakozását semmibe véve, a főhercegek tanácsának felhatalmazásával elfogadni a korponai cikkekből azt, amit egyáltalán elfogadhatott.

Lábjegyzetek

  1. Ugyanott, 138.
  2. TT 1878. 278&ndash<279.
  3. Idézi: Benda Kálmán, A Bocskai-szabadságharc. Budapest, 1955. 14.


Bécsi és zsitvatoroki kettős békemű
Béketárgyalások és hajdútelepítés Tartalomjegyzék Bocskai és Illésházy küzdelme