Országos pusztulás, helyi ellenállás

A Múltunk wikiből
1526
augusztus 29. Török győzelem Mohácsnál. II. Lajos és a főméltóságok többsége elesik.
augusztus 30. A budai udvar Pozsonyba menekül.
szeptember 12. I. Szulejmán szultán bevonul Budára.
szeptember 25. A Győrig jutott török fősereg megkezdi kivonulását.
október 10. A szultáni sereg Nándorfehérvárnál elhagyja az országot; a Szerémség váraiban török őrség marad.

A mohácsi csatavesztés (1526. augusztus 29.) híre már másnap megér­kezett Budára, de időbe telt, amíg az ország távolabbi vidékeire is elju­tott.

A vészhírre Mária királyné Szalaházy Tamás veszprémi püspökkel, kancellárjával, Thurzó Elek tárnokmesterrel és Bornemisza János budai várnaggyal és pozsonyi főispánnal elmenekült Budáról, utánuk a német polgárság is elhagyta a várost. A híreket hamarosan megerősítették az akindzsik, akik szeptember 1·től mint a fergeteg száguldottak a Dunántú­lon végig, gyilkolták az embereket, kifosztották és felgyújtották a falvakat.

Szulejmán szultán a fősereggel szeptember 5-én indult meg a Duna mentén vezető úton az ország belsejébe, s 12-én érkezett Budára. A város polgársága nem fejtett ki ellenállást, sőt a meghódolás jeléül kulcsait a szultán elé küldte. Alig több mint egy emberöltővel Mátyás halála után Buda várába bevonult udvarával a török szultán, és a királyi palotában ülte meg a Kurban ünnepét. Budát és Pestet a török csapatok felégették, egyedül a palota épületeit kímélték, de azokat is kirabolták, az értékeket elszállították. A szultán csak addig várt, amíg a hajóhíd elkészült a Dunán, és hadserege átkelt a bal partra: szeptember 25-én elhagyta a fővárost. A török csapatok a Duna-Tisza közén két oszlopban haladva vonultak dél felé.

A mohácsi csatavesztés legsúlyosabb következménye abban állt, hogy az államhatalom összeomlott, a megcsonkult kormányzó testület műkö­désképtelenné vált. A király menekülés közben meghalt, a kormányzati apparátus vezetői közül elesett az érsek-főkancellár Szalkai László, az országbíró, a pohárnokmester, a kamarás és az udvarmester. Hét főpap maradt a csatamezőn, így a két érsekkel együtt elpusztult a magyar egy­házi vezetés közel fele. Legalább ennyire súlyos következményekkel járt, hogy a központi kormányzat veszteségeit számban még meghaladta az országos közigazgatásban szinte pótolhatatlan főispáni kar megtizedelő­dése. A főispáni hivatalt viselő Szapolyai, Perényi, Széchy, Pálóczy, Paksi családok veszteségeit azután tetézte néhány, hivatalt nem viselt, de egyes országrészek életében rendkívüli súllyal ható főnemes nagyúr halála, mint például Batthyány Jánosé, Várday Imréé vagy Forgách Ferencé. S bár a királyi tanács többsége életben maradt, de menekülés közben szétszóródott, és a zűrzavaros helyzetben egyszerűen ahhoz is idő kellett, amíg számba lehetett venni a túlélőket.

A menekülő királyné Pozsonyban megszállt, és küldöttek útján megkérdezte a királyi tanács elérhető tag­jaitól: mit kellene tenni. Közöttük volt Szapolyai János erdélyi vajda is, aki másokkal együtt országgyűlés összehívását javasolta. A királyné erre nyomban kitűzte az országgyűlést november 25-re Komárom mezőváros­ba. Szapolyaihoz pedig futárt küldött, hogy addig is, amíg a hivatalos meghívás megérkezik, előzetes gyűlésre hívja az erdélyieket: jelöljék ki követeiket a magyar országgyűlésre. A királyné a mellette levő tanácsosokkal egyetlen olyan intézkedést sem hozott, ami az ellenség feltartóztatását, a védekezés megszervezését szolgálta volna. Az első lépést Várday Pál egri püspök tette meg. Várday Szapolyai embere volt. Mária kevéssé bízott benne, nem is vitte magával Pozsonyba, sőt egyenesen a püspök értesítése nélkül távozott Budáról. Várday azonban a tragikus eseményektől és a baljós fejleményektől nem befolyásolva, Budáról azonnal Egerbe sietett, és – bár bandériuma Mohácsnál veszett – ellenállásra készült; mozgósítani próbálta egyházme­gyéje hadra fogható erőit.

Szeptember közepén öt vármegye követei jelentek meg a miskolci gyűlésen. Várday, Bebek János és a vármegyei követek a török portyázóktól veszélyeztetett területen fekvő Verpelétet jelölték ki táborhelyül, és újabb felhívásban emberek, felszerelés és ágyúk küldését sürgették. Kapcsolatban álltak Szapolyai Jánossal, aki azt ígérte, hogy az erős és felszerelt sereggel hamarosan meg fog érkezni. A vajda vé­gül is nem ment el Verpelétre, de nem nézte teljesen tétlenül a török csapa­tok visszavonulását.

Szapolyairól később az a vélemény terjedt el, hogy szándékosan ma­radt távol a mohácsi csatából; az esetleges vereség és a király halála ugyanis megnyithatta számára a trónhoz vezető utat.[1] Ebből annyi igaz, hogy a Habsburgok már Mohács előtt úgy tekintettek Szapolyaira, mint aki minden eszközzel a királyságra tör. A valóságban azonban az er­délyi vajda Mohácsig többnyire a háttérben maradt, és volt idő, amikor szándékosan kerülte az ellentét kiélezését. Azt is híresztelték róla, hogy titokban kapcsolatban állt a törökökkel, ezért kerülte velük az összeütkö­zést. A Mohács előtti időre visszanyúló török kapcsolat vádja nyilván későbbi politikájának visszavetítése volt; a csatától való szándékos távol­maradása pedig nem bizonyítható. A török ellen készülő királytól három ellentmondó parancsot kapott arról, hogy hová is menjen az erdélyi hadak­kal. Ő maga arra kérte a királyt, hogy várják meg, mert számottevő sereget visz a táborba. Sőt, amikor Szegedhez érve kiszámította, hogy seregével nem érkezhetik meg idejében a királyhoz, állítólag könnyű kocsikon foly­tatta útját, hogy legalább kevesedmagával vegyen részt az ütközetben.

A vesztett csata után két magyar seregrész maradt meg érintetlenül. A vajda – egyik forrás szerint 20, másik szerint 5 ezres – serege, és a kitűnő katona hírében álló Frangepán Kristóf szlavóniai és horvátországi csapata, amely a csata idején még csak Zágrábhoz közeledett. Szapolyai nem indított komolyabb támadást a Buda felé tartó, majd visszavonuló törökök ellen, de – a forrásokból kivehetően – többször is igyekezett megzavarni itt-tartózkodásukat. Werbőczy István, aki éberen figyelte az eseményeket, október elején egy Selmecbányának küldött levelében azt írta, hogy a törökök azért hagyták el az országot, mert Szapolyai hadai­nak egy részével Marjai Lukács szász sebesi kapitány betört a török terü­letekre, a török seregek háta mögött több helyet elpusztított és felégetett.[2] Werbőczy túlozhatott, de a támadás tényét sejtetik Szulejmán naplói és a török Dzselálzáde Musztafa munkája is. Leírásuk szerint a visszavonuló török hadsereget ketten zavarták meg. Az egyik Radics Bosics, a Magyar­országra menekült déli szlávok vajdája volt. A másik támadót a török források nem nevezik meg, csak mint a nádorispán fiát emlegetik. Kevés­sé valószínű, hogy Perényi PétertPerényi Imre nádor fiát – kell benne keresnünk, hiszen ő a csatából menekülve aligha gyűjthetett össze néhány hét alatt támadóképes hadat. Valószínűbb, hogy a támadók Szapolyai JánosSzapolyai István nádor fia – seregéből valók voltak.

Frangepán Kristóf, aki nem viselt közjogi tisztséget, lényegesen kisebb erőkkel rendelkezett, mint a vajda. Amikor Zágrábba érkezett, mindössze 450 lovasa volt, s csalódnia kellett abban a reményében, hogy Szlavóniá­ban majd komoly erőket állíthat fegyverbe, meglepheti a visszavonuló ellenséget. A harctól azonban így sem riadt vissza. 500 lovassal Székesfehérvárig ment előre, és megzavarta a portyázó török csapatokat, Sőt vállalko­zásának híre a Dunán átkelőben levő fősereg körében is riadalmat keltett. Majd a Dráva-Száva közé húzódott vissza, hogy védje a török támadá­sok ellen. Batthyány Ferenc bán távollétében Frangepán szeptember 23-ra gyűlésre hívta össze Kaproncára a szlavóniai rendeket, amelyek magukra hagyatva védelmezőjüknek és kormányzójuknak választották. Hamarosan Zala, Somogy, Baranya és Pozsega vármegye nemességének gyűlése is tőle kért segítséget, majd csatlakozott hozzájuk a többi dunán­túli vármegye is. Úgy látszik, hogy az egész Dunántúl Frangepántól várt oltalmat.

Központi hatalom hiányában a Tisza vidékén és a Dráva mentén is helyi szervezkedés indult a várható török támadás elhárítására. Sok vi­dékre azonban mindjárt a mohácsi csatavesztés utáni napokban úgy ron­tottak rá a török csapatok, hogy nem volt idő előkészületre; a lakosság védekezett, ahogyan tudott. A megerősített helyekkel a portyázó török csapatok nem boldogultak, a várak megvédték lakóikat és az odamenekülteket. Pécs vára elkerülte a pusztulást, míg a várost felégették, lakosságát kardélre hányták. A török útjába eső Székesfehérvár, Visegrád, Tata, Esztergom, Komárom azon­ban sikeresen ellenállt. A katonák mellett polgárok, bemenekült parasz­tok, nemesek, szerzetesek harcoltak. A nyílt falvak lakossága többnyire a mocsarakba húzódott, vagy a hegyek közé menekült, a sík vidékeken körülsáncolta magát, szekértáborba zárkózott. Az emberek életüket, fe­leségüket, gyermekeiket védték a pusztulástól és a rabszolgasorstól: magukra hagyatva, ösztönösen, kétségbeesetten. Az ellenség többnyire hamarosan megtörte az ellenállást. Az esztergomi érsek vadászterületén, Maróton, két napig védekezett egy megerősített tábor, és a támadó törö­kök csak úgy tudtak behatolni, hogy a főseregtől ágyúkat, janicsárokat és lovasokat hoztak.

De nemcsak a Dunántúl népe szenvedett. Attól kezdve, hogy átkel­tek a pesti oldalra, a portyázó török csapatok Gyöngyösig, Miskolcig, Muhiig pusztítottak. A visszavonuláskor a nagyvezír a Tisza, a szultán a Duna mentén vonult dél felé, és mindkét sereg harcolva hagyta el az országot. A nagyvezír csak akkor tudott benyomulni Szegedre, amikor megtörte a „puskával, nyíllal, bottal és kővel” harcoló védők ellenállását.[jegyzet 1] Szabadkának viszont sikerült megvédenie magát. Radics Bosics és a nádorispán fia elfogták vagy levágták az élelem-, takarmány- és zsák­mányszerzésre kiküldött török katonákat, portyázó csapataikkal szünet nélkül zaklatták a hadsereget. A szultáni fősereg előőrsei Bács városánál találtak ellenállásra. A lakosok egy kolostorba zárkózva védekeztek reg­geltől estig, végül is alulmaradtak a túlerővel szemben. Az ellenség kifosz­totta, majd minden oldalról felgyújtotta a várost. Bács és Pétervárad között egy mocsarakkal is védett szekértábor ellen újabb nehéz harcot vívtak a török csapatok. A védők még akkor sem adták fel a küzdelmet, amikor az ellenség már behatolt a táborba. Még a gyaurokról megvetéssel író török krónikás sem hallgatta el, hogy a táborbeliek „elszántan harcol­tak feleségükért és gyermekeikért”[jegyzet 2], s a támadók nemcsak közkatonákat vesztettek, hanem elesett a janicsáraga, több tiszt és szpáhi is. A harcok­ról készült szűkszavú török krónikás feljegyzések is sejtetik, hogy a visszavonulás során a török hadsereget nagyobb veszteségek érték, mint Mohácsnál.[3]

Az 1526 szeptemberében vívott harcok a török terveit nem befolyásol­ták, a szultán sem útban Magyarország felé, sem Mohács után nem gon­dolt az ország birtokbavételére. Elsősorban azért nem, mert Buda messze esett a Török Birodalomtól, megtartása, az utánpótlás biztosítása súlyos nehézségekbe ütközött volna. Október elején már ideje sem volt arra, hogy nagyobb feladatokra vállalkozzék: már csak néhány hét volt hátra a nyári táborozás szokásos befejezéséig, Kászim napjáig (október 26.). A lakosságra főleg irreguláris csapatok támadtak, és a harcoknak nem volt katonai jelentőségük. A szekerekkel, fatörzsekkel sebtében megerő­sített táborok viszont megmutatták, hogy az ország népe az államhata­lom összeomlása után, felső irányítás nélkül is végsőkig védekezik a tá­madó ellenséggel szemben. A szultán és a nagyvezír serege Péterváradnál találkozott és átkelt a Dunán. Október elején a török csapatok elhagyták Magyarországot, csak az előző nyáron elfoglalt Duna menti várakban maradt török őrség és a Szerémség nagy része jutott végleges török uralom alá. De Magyarország déli védelmi vonala ezzel jórészt megsemmisült, és az ország nyitva állott az ellenség előtt.

Irodalom

  1. Török történetírók. I. Fordította Thury József. Budapest, 1893. 268.
  2. Ugyanott 273.

Lábjegyzetek

  1. Szapolyai távolmaradására a mohácsi csatából: Gyalókay Jenő, A mohácsi csata (Mohácsi emlékkönyv, 1526.); Perjés Géza, Mohács (Budapest, 1979).
  2. Werbőczy István levele Selmecbányához, 1526. október 3. OL Dl 47.695.
  3. A nép ellenállására utalnak a török források is: Kemalpasazáde, Dselalzáde Musztafa, Szulejmán naplói. Kiadta magyar fordításban: Thury József, Török történetírók I (Török-magyar kori történelmi emlékek. II. osztály I).


Mohács másnapján
Tartalomjegyzék