Országos támadás, társadalmi érdekegység

A Múltunk wikiből

Esze Tamás mintegy 200 gyalogost és 50 lovast vezetett június 14-én a Beszkidek túlsó oldalára, Klimiecbe. A botokkal, kaszákkal, rossz parasztpuskákkal felfegyverzett, mezítlábas jobbágysereg és a csupán személyes kíséretével körülvett fiatal főúr azonban kölcsönös csalódást okozott egymásnak. A tiszahátiak azt remélték, hogy Rákóczi erős külföldi haddal jön be, a fejedelem pedig nagyobb számú és főleg katonai fegyelemben tartott seregre számított. Eredeti tervét Rákóczi mégsem másította meg; június 16-án átlépte a magyar határt, majd június 27-én a közben mintegy 3 ezer főre szaporodott seregével levonult szentmiklósi uradalmába, elfoglalta Munkács városát és körülvette a várat,[1] majd sikeresen kivédve a túlerőben lévő Montecuccoli-ezred bekerítési kísérletét, visszavonult a hegyek közé, Zavadkára.[2]

Rákóczi támadásának híre országos jeladásul szolgált. Csatlakoztak hozzá – Ocskay László és Borbély Balázs hadnagyok vezetésével – az Ebergényi- és Pál Deák-ezredeknek addig a Nyírségben gyülekező katonaszökevényei, valamint a jászkunok és a szabolcsi hajdúvárosok szervezői. Bercsényi a lengyel közvetítéssel nyújtott francia segélyként mintegy 6–800 főnyi, nagyrészt lengyel és román zsoldost, néhány társzekérnyi lőszert és fegyvert hozott.[3] Rákóczi a zavadkai főhadiszálláson néhány napon át hadat szervezett, zsoldot osztott, majd elébe vágott a megsemmisítésére készülő császári támadásnak. Lovassága Tiszabecsnél július 14-én győztes csatát vívott, és a fejedelem az időközben megérkező gyalogsággal Naménynál zavartalanul átkelt a Tiszán.

A Tiszántúl síkságaira kitörő Rákóczi hadjáratát a felkelő jobbágycsapatok vállalkozó szelleme és az előre megszervezett helyi felkelések vitték sikerre.[4] Megnyitotta kapuit Ecsed, majd rövid ostrom után Kálló, s meghódolt Debrecen.[5] Biharban a tiszai átkelés hírére Rákóczi beszervezett hívei, Bóné András és Gödény Pál vezetésével felkelés tört ki.[6] A szabolcsi hajdúvárosokat azonban Bercsényinek erővel, Szoboszlót egyenesen fegyverrel kellett Rákóczi hűségére hajlítania.[7] Elmaradt a rác határőrök gyors csatlakozása,[8] amit még az 1698–1701. évi szervezkedésben készítettek elő, de a császári kormányzat keresztülhúzta terveiket. A Montecuccoli-ezredet és az északkeleti várak helyőrségeit azonban teljesen elszigetelték egymástól.

A Habsburg-kormányzat a vármegyékre, a rác határőrségre és a Rabutin tábornok parancsnoksága alatt Erdélyben állomásozó 8–10 ezer főnyi reguláris hadseregre támaszkodott, s azonnal megkezdte magyar hadsereg toborzását is.[9] A védelmi vonal megszervezését a budai és a szegedi helyőrségre bízta. A Haditanács a török háborúk idejéből Magyarországot jól ismerő Schlick Lipót altábornagyot állította a védelem élére,[10] aki sikerrel vetette be a váradolaszi rácokat Bóné serege és a bihari nép ellen. A vereség hírére Bercsényi vezetésével leküldött válogatott katonaság augusztus 6-án kiverte sáncaiból a váradolaszi őrséget, s Rákóczi augusztus 9-én újra csatlakozásra szólította a rácokat. Eközben a Kővár váráig előrenyomuló Rabutin visszafordult Szebennek, s Glöckelsberg tábornokot küldte az Erdély északnyugati határát védő Somló várába. Szőcs János ezereskapitány támadására azonban Glöskelsberg otthagyta Somlót, és bevonult a szatmári várba. Somló, Erdély kapuja, augusztus 9–10-én került Rákóczi birtokába. Majd meghódolt Károly, megnyitotta kapuit Nagybánya, a huszti vár s az öt máramarosi koronaváros. Bóné András, Majos István és Bozóky Pál kapitányok Bélfenyérnél győztes csatát vívtak a rácokkal, betörtek a Maros–Körös vidékére, elfoglalták Belényest és Brádot.

A tiszántúli hadjárattal Rákóczi hatalmába került a Tisza, a Kárpátok, az erdélyi hegyek és a Körösök határolta terület. A Felvidéken, a Dunántúlon, a Mátra aljában mindenütt seregtoborzó hadnagyok tűntek fel, Kőrösön, Kecskeméten előre beszervezett kurucok várták Rákóczi ezredeit, s Erdélyben elementáris erejű felkelések robbantak ki.[11] Bercsényi megkezdte Tokaj ostromát, Rákóczi Szatmárt fogta ostromgyűrűbe, elfoglalta a várost, az őrséget beszorította a várba, és cselekvésképtelenné tette. Szolnok várát Szőcs János, Borbély Balázs és Deák Ferenc ezereskapitányok csapatai vették be. Kyba rác ezredes azonban a szegedi császári őrség egységeivel Kiskunhalasnál véres csatában szétverte Deák Ferenc ezredét. 1703 őszén Rákóczi újabb pátenssel szólította fegyverbe a szegedi határőrök támadásai miatt megfélemlített jászkunokat, és ismét megkísérelte, hogy megnyerje a Határőrvidék fegyveres népét.

Rákóczi haditervének megfelelően Ocskay László és Borbély Balázs lovasai, megszaporodva ónodi János Deák, Géczy Zsigmond és füleki Szűcs János ezredeivel, augusztus végén megkezdték előrenyomulásukat nyugat felé. Megnyitotta kapuját előttük Szendrő, Krasznahorka, Rimaszombat, Ajnácskő, Fülek és Losonc. Korpona elfoglalásával szabad lett az út a bányavárosok felé, meghódolt Selmecbánya, s Ocskay bevette Lévát.[12] A felkelők kezébe került a Garam völgye, s október folyamán Szécsény, Hatvan, Garamszentbenedek, Kékkő, végül Gács, majd pedig Csábrág vára is megadta magát. Ezalatt Buday István tábornok megverte az Ónodról Kassára vonuló Montecuccoli-ezredet, és körülzárta Kassát és Eperjest.

Kevesebb mint fél esztendő alatt Rákóczinak sikerült elfoglalnia vagy ellenőrzése alá vonnia Magyarország gazdasági kulcshelyeit és a fontos hadászati támaszpontokat.

Haderejét Rákóczi úgy teremtette meg, hogy a fegyverfogó jobbágyoknak és a különböző jobbágyi sorba visszaszorított volt katonacsoportoknak felszabadítást ígért a földesúri kötelékekből és mindennemű úrbéri szolgálat alól. A fegyverre kelő jobbágyok szabadságának feltételeit közlő pátensek közül kettő ismeretes: az 1704. január 10-én kelt, Sopron vármegyének, és az 1704. április 2-án kelt, Bars vármegyének küldött írás.[13] „… városok faluk, helységek vagy köz emberek … ha föl támadnak, fegyvert fognak, mind maghok, mind jövendő maradíkok minden adózasok terhek s földes urak hatalmaból örökössen föl szabadíttatnak és szabadsággal meghajándíkoztatnak,, s hogy ha valamely hellységhek egészben fölkelnek és hadakozni szabadulássokért készek lesznek, helységekkel együtt örögh szabadsághot nyernek …”[jegyzet 1]

A hadsereg kötelékeibe kerülő jobbágyok társadalmi szabadságát Rákóczi – tekintet nélkül vallási és etnikai hovatartozásukra – kétféle formában ígérte meg: vagy egyénenként, vagy pedig helységükkel együtt, a közösségi szabadságot elnyerve lesznek szabad emberek. Az 1703. augusztus 9-én kibocsátott fejedelmi pátens a rácoknak nyújtott örökös szabadságot, adómentességet és hajdúvárosi státust. Az erdélyi jobbágyok elementáris erejű mozgalmát Seeau, a Cameratica Commissio elnöke azzal magyarázta, hogy Rákóczi szabadságot ígér a földesúri hatalom alól. A fejedelmi elhatározásban benne foglaltatik, hogy mindazok, akik nem harcolnak, továbbra is jobbágyok maradnak. Tehát a feudális rend alapjaiban változatlan. Ugyanakkor azonban a fejedelmi döntés megszorítja a földesúri jogokat, sérti a nemesi kiváltságokat. A katonaság kötelékeibe lépőket mindennemű úrbéri függésből kiemelő szuverén fejedelmi elhatározás már 1703 nyarán az erős központi hatalom programját hordta magában.

A társadalmi szabadság lehetősége a különböző területek paraszti lakosságát nem mozgósította egyenlő erővel.[14] Az viszont már az egyes helységek közösségi szokásrendszerén is múlott, hogy az egész falu vagy csak a lakosság egy része állt a zászlók alá. Általában kevés helység lakossága fogott közösen fegyvert, s noha Rákóczi szigorúan tiltotta az erőszakos toborzást, paraszthadnagyok vagy fegyvert fogók erővel, nemegyszer a közösségi kényszer módszereivel állították volna helységük minden tagját zászlók alá. Nehezítette a hadseregszervező munkát, hogy a fegyvert fogó parasztság nemcsak a Habsburg-államhatalom megtestesítőit támadta meg, hanem a vármegyét, a kormányzatot kiszolgáló nemeseket s a földesurakat is tűz alá vette. Sokan voltak, akik néhány heti hadiszolgálat után, a felszabadító pátens adta jogokra hivatkozva, már élni akartak a szabadsággal, s hazatértek falujukba.

A főurak és a köznemesek többségét Rákóczi támadása váratlanul érte, a jobbágyezredekben a parasztfelkelés rémét látta, nem bízott a breznai pátens országos ígéreteiben, s 1703 nyarán városokban és várakban keresett menedéket. Erdély főurait Rabutin családostul Szebenbe rendelte. A Dunántúlról és a Garam vonalától nyugatra eső országrészből sokan menekültek Bécsbe, Grácba, Horvátországba.

Rákóczi felismerte a nemesi rend távolmaradása miatt fenyegető kettős veszélyt: támadása a vármegyék nélkül nem épülhet országos szabadságharccá, a földesurak és a jobbágyok elmérgesedő ellentéte pedig parasztfelkelés útjára sodorja a háborút. Az előre beszervezetteken kívül az első nemesek politikai meggyőződésből, egyéni elszántságból vagy úgy kerültek Rákóczi táborába, hogy a felkelők foglyul ejtették őket. Többeket, mint Orosz Pált, az Ung vármegyei alispán fiát, régi thökölyánus múltja vitte a felkelők közé. Melith Pál bárót, aki Ecsedet nyerte meg, és a krasznaközi nemességet hozta a fejedelem táborába, más főurak követték a Rákóczi-katonaság hatalmába került területekről.[15] Az intézményes meggyőzés, az országos politika útját választó Rákóczi először 1703. július 18-án a naményi táborból küldött kiáltványt a vármegyéknek:[16] felszólítja a nemesi rendet, hogy személyenként jöjjenek táborába, és fogjanak fegyvert nemesi szabadságuk védelmére, ha ellenállnak, a haza árulóinak, a szabadság ellenségeinek tekintik őket, és házukon, jószágaikon érezhetik a „fegyvernek, tűznek, vasnak kegyetlenségét”.[jegyzet 2]

A fegyver kényszerítő erejére Rákóczi táborába követeket küldő vármegyék csatlakozásukat súlyos feltételekhez kötötték: Rákóczi tartsa meg nemesi privilégiumaikat, s a haza törvényeihez képest semmi újítást ne hozzon be, vagyis kormányozzon a rendi normák szerint, s küldje vissza hadbaállott jobbágyaikat. Rákóczi azonban már államhatalmi szinten, mintegy intézményesen élt a jobbágykatonaság feletti rendelkezés jogával.

Az először 1703. augusztus 28-án kibocsátott, majd többször megújított vetési pátens három fontos döntést tartalmazott:[17]

  1. Minden egyes fegyvert fogott jobbágy a fejedelem oltalma alatt áll.
  2. A jobbágykatonák közvetlen családjukkal együtt mentesülnek mindennemű földesúri teher és úrbéri szolgálat alól, s a hadélelmezés kötelezettségén kívül közmunkával, fuvarszolgálattal vagy bármilyen vármegyei, illetve községi adóval nem szabad terhelni őket. Sőt, az ősz beálltával a katonabeszállásolás súlyos kötelezettsége alól is mentesülnek.
  3. Az otthonlakos jobbágyok viszont kötelesek a régi rend szerint szolgálni a földesuraikat.

A vetési pátens megnyugtatta a földesurakat, hogy hatalmuk otthonlakos jobbágyaik felett sértetlen. Hadbaállott jobbágyaikról azonban a földesuraknak le kell mondaniuk.[18] Eltörölte a pátens a földesúr több törvény biztosította jogát: az engedelme nélkül hadbaállott jobbágyát mint szökött jobbágyot nem hurcolhatja vissza, s a beleegyezésével katonai szolgálatot vállaló jobbágya helyett nem végeztetheti el annak családjával, feleségével az úrbéri kötelezettségeket.

Rákóczi tehát államfői mozdulattal kiemelt több mint 10 ezer jobbágyot szűkebb családjával együtt a földesurak háta mögül, és kivette őket a falu vagy mezőváros közös teherviselési rendszeréből. Országos érdekre hivatkozva szólt bele a földesúr–jobbágy viszonyba: megtiltotta a földesuraknak, hogy emeljék a terheket, vagy a katona-jobbágyok fizetési kötelezettségét az otthonlakosokra hárítsák. A vetési pátens állampolitikai meggondolásból született, katonai érdekből kiadott intézkedés volt, s a társadalmi érdekegység megteremtését szolgálta.[19]

A kialakuló hadsereg kettős társadalmi töltést hordott magában: a jobbágykatonák erejét és a nemesekből, főurakból megszervezett felsőbb tisztikar tekintélyét, összességében a katonaság testületi hatalmát.[20] Rákóczi úgy építette ki a hadsereg tisztikarát, hogy elsősorban a belső hatalmának támaszául szolgáló fegyveres erőket bízta a nemesekre. Buday Istvánt testőrsége parancsnokává, udvari kapitányává tette. Sennyey István báró, egykori császári tiszt, tábornoki kinevezésével a kóborló vagy otthon lézengő katonák megrendszabályozásának nehéz feladatát is megkapta.[21] Az első nemesi tisztek csakúgy, mint Bercsényi, majd az október közepén csatlakozó Károlyi Sándor, fenntartás nélkül magukévá tették és igyekeztek a vármegyékkel és a földesurakkal is végrehajtatni a jobbágykatonaságot tehermentesítő fejedelmi elhatározást.

A hadsereg fegyelme és testületi egysége érdekében a szatmári táborban kiadott fejedelmi rendeletek szerint összeírják a hadakat, s csak az a katona élhet a fejedelem védelmével, aki lajstromba vétette magát. Tábori rendőrséget szerveznek, az ezredeiket elhagyó, csellengő, a falvakon élősködő katonákat kivégzik. A „Kóborlók ellen való pátens”, az „Edictum Militare” s a huszti várkapitány számára adott instrukció drákói szigorral szorítja rendre, fegyelemre a hadinépet. 1703 októberére a hadsereg 30 ezer főre szaporodott.

A kelet felé előrenyomuló francia és bajor seregek 1703. szeptember 10-i passaui győzelme után a Habsburg-kormányzat hathatósabb ellentámadást indított. Az október 7-én megtartott minisztertanácson Rákóczi támadásának felszámolására több, egymással összefüggő társadalmi, politikai és katonai intézkedést hoztak. Az ülésre Esterházy nádort és a magyar kancellárt, Mattyasovszky László nyitrai püspököt is meghívták, mert a szabadságharc mielőbbi leszerelését szolgáló udvari politika egyik bázisának a magyar rendi főméltóságokat, általában a magyar főúri réteg aulikus szárnyát tekintették. A már nyáron elrendelt hadtoborzási rendszer szerint Koháry István alsó-magyarországi főkapitány, Batthyány Ádám dunántúli főkapitány, országbíró és horvát bán, Forgách Simon tábornok és Bottyán János ezredes vezetésével, körzetekre osztva a Sajó–Tisza vonalától nyugatra fekvő vármegyéket, általános nemesi felkelést rendeltek el, és magas zsoldpénzzel parasztezredek toborzására adtak parancsot. Batthyány 1703. augusztus végén bekövetkezett halála után 1704. január 14-én I. Lipót Pálffy Jánost nevezte ki horvát bánná. Horvátországban, Alsó-Ausztriában, Morvaországban és Sziléziában már 1703 őszén elrendelték a népfelkelést, s megkezdték a Morva és a Lajta folyók vonalán egy sánc- és erődítményrendszer kiépítését. Az általános ellentámadási tervet a helyi viszonyokat jól ismerő kiváló stratéga, Sávoyai Eugén dolgozta ki, s a koncentrált támadás sikert hozott.

Schlick Lipót altábornagy keze alá hat lovasezredet rendeltek. Ugyanakkor a Duna és Dráva mellékéről Alsó-Magyarországra parancsoltak mintegy ezerfőnyi, rác határőrökből álló sereget. A hadvezetés tehát képes volt az erők gyors átcsoportosítására, s a hatalmas Habsburg Birodalom minden nehézsége ellenére is jelentős katonai tartalékokkal rendelkezett.

Rákóczi – értesülve a készülő császári ellentámadásról – megbízta Károlyit, hogy a szentendrei rácokat szigetelje el és nyerje meg,[22] az északnyugat-magyarországi terület főparancsnokává pedig Bercsényit nevezte ki. Bercsényi október végén rohammal bevette Eger városát, és megnyerte Telekessy István egri püspököt. Schlick ezalatt elfoglalta Lévát, Selmecbányát, s ezzel Körmöcbánya, Korpona, Csábrág is visszatért a király hűségére.[23]

Léva elvesztésének hírére Rákóczi hadvezetősége azonnal megkezdte a védelmi előkészületeket, de az irányítás lassú volt, s a mintegy 15–20 ezer főnyi kuruc sereg első lovasezredei november 15-én értek Zólyom alá. A csatát Bercsényi nyerte meg. A császári sereg visszavonulásra kényszerült: Forgách Simon, kijátszva a kurucokat, nagy emberáldozatok árán kivonult a zólyomi várból, Schlick december közepére Pozsonyba húzódott vissza. A kurucok újra elfoglalták Lévát és a bányavárosokat, megnyitotta előttük kapuit Galgóc, Nagyszombat és Zólyom vára, Czelder Orbán ezereskapitány ostrom alá fogta Bajmócot.

A császári ellentámadás összeomlott, Rákóczi csapatai 1703 végére elérték az ország nyugati határszélét. Schlick rendkívül súlyosnak ítélte a helyzetet: Pozsony elfoglalása napok kérdése, és félő, hogy Bécs ostromgyűrűbe kerül.[24]

Északnyugat-Magyarország felszabadításával Rákóczi tábora nem csupán gazdag országrész birtokához és nagy hadizsákmányhoz jutott, a császári ellentámadás meghiúsításával nemcsak nagy erkölcsi sikert ért el, hanem utat vágott az állami önállóságért vívott háború társadalmi kibontakozásának eddig el nem ért forrásaihoz.[25] Most áll majd Rákóczi zászlai alá a nyugati vármegyék népe, a Vág-völgyi községek magyar és szlovák lakossága. Csatlakoznak Rákóczihoz a Fehér-Kárpátok vidékének kis mezővárosai, és csoportosan mennek át hozzá katonák és tisztek a császári ezredekből. Zólyom várának kapitulációja után Bottyán János is „parolát adott”, és sebei gyógyításának ürügyén Esztergomba vonult vissza, hogy majd megnyissa a várat a kurucok előtt.[26]

Most áll végleg Rákóczi mellé az északnyugat-magyarországi nemesség.[27] Ezt a politikai tapasztalat és hadi ismeretek szempontjából egyaránt iskolázott réteget friss vállalkozó szellem, jó gazdasági érzék és európai látókör jellemzi, mint például Gerhard Györgyöt, Vay Ádámot, Bulyovszky Dánielt, vagy Kajali Pált és Ráday Pált, akik a nógrádi követség élén mentek Rákóczi tokaji táborába.

1703 őszén a keleti részeken megnyitotta kapuit Bártfa, Késmárk, kapitulált Lőcse az odaszorult szepesi kamarai tisztekkel és vármegyei nemesekkel együtt. 1704. január 9-én megadta magát Tokaj vára, majd Murány és Ungvár, s Rákóczi katonái veszik át Munkács őrhelyeit.

1703 végén Rákóczi sereggyűjtő hadnagyokat küldött át a Dunán, s a dunántúli szervezkedés vezetői – kisnemesek, végvári katonák, vármegyei tisztek – december 20. körül megtartott pápai gyűlésükön elhatározták, hogy csatlakoznak a szabadságharchoz.[28] Követségük 1704. január 3-án érkezett Bercsényihez, s január 11-én Károlyi Sándor 5 ezer főnyi haderővel átkelt a Dunán. A dunántúli sereg élére a végvári katonasággal szoros szervezeti, családi kapcsolatban levő köznemesek kerültek. A végvárak régi, részben elbocsátott, részben letelepített katonaságának és a fegyvert fogó jobbágyoknak köszönhető, hogy Rákóczi csapatai rövid idő alatt felszabadították csaknem az egész országrészt, a Kemenesaljától Baranyáig, a Vértes hegységtől a Muraközig. Megnyitotta kapuit többek között Veszprém, Székesfehérvár, Rohonc, Kőszeg, Ruszt, Sárvár, Szombathely, Körmend és Szentgotthárd, felkerültek Rákóczi zászlói Tata, Siklós, Simontornya és a Balaton melléki várak tornyaira; ostromgyűrű szigetelte el Győrt, és körülzárták Esztergomot.[29]

Lábjegyzetek

  1. Közli: R. Várkonyi Ágnes, Bercsényi Miklós pátense a fegyverre kelt jobbágyok felszabadításáról 1704 tavaszán. Századok 1958. 224.
  2. Országos Levéltár G 19. Rákóczi-szabadságharc levéltára II. 3. e.

Irodalom

  1. A munkácsi hadipróbáról mind ez ideig legrészletesebb összefoglalás: Thaly Kálmán, A székesi gróf Bercsényi család. II. (Budapest, 1887. 508–515).
  2. A munkácsi csatáról Rákóczi Emlékiratai és Auersperg munkácsi parancsnok június 29-én Csáky Istvánnak és Orosz Györgynek, továbbá Munkácsról június 30-án ugyancsak Csáky Istvánnak írott levelei tájékoztatnak. A csata napját Nigrelli Kassáról 1703. július 1-jén kelt levele alapján állapította meg a történettudomány. A leveleket kiadta Thaly Kálmán, II. Rákóczi Ferencz kora… (Századok 1873. 17–18, 101–402). Bercsényi Dražd, 1703. június 24-i keltezésű és Rákóczi Munkácson maradt poggyászával elfogott levelét egykorú másolatból ugyancsak Thaly adta ki (Bercsényi család. II. 517–518).
  3. Szentiványi János sikeres kalauzi működéséről feleségének folyamodványa az Udvari Kamara 1721. január 27-i, a Szepesi Kamarának címzett leiratához csatolva (Magyar Országos Levéltár Kamarai lt. Fasc. 80. Nr. 67).
  4. A tiszántúli hadjárat leírásánál Esze Tamás, II. Rákóczi Ferenc tiszántúli hadjárata (Századok 1951) című mintaszerű monográfiáját követjük; ehhez forráskiegészítés: Esze Tamás, Iratok II. Rákóczi Ferenc tiszántúli hadjáratának történetéhez (Hadtörténelmi Közlemények 1954). Csáky István 1703. július 4-i levele Károlyi Sándornak: Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár Fol. Hung; 1389., Fasc. 2. fol. 146.
  5. Az Alföld társadalmi viszonyai a Rákóczi-szabadságharccal összefüggésben: Kosáry Domokos, Néhány tanulság Pest megye kuruckori történetéből (Történelmi Szemle 1963), és Kosáry Domokos, Pest megye a kuruckorban (Pest megye múltjából. Budapest, 1965).
  6. A bihari mozgalmat és felkelést ismerteti Gottreich László, A bihari nép harca 1703–1704-ben (Hadtörténelmi Közlemények 1955). A bihari felkelés körülményeiről Rákóczi Emlékiratainak leírásától némileg eltérve, Csáky István grófnak Bereg és Ugocsa vármegyék főispánjának gróf Barkóczy Ferenc Zemplén vármegyei főispánhoz küldött, Szatmáron 1703. július 29-én kelt levele számol be a legrészletesebben, a felkelők számát ezerre teszi: Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár Fol. Hung. 1389. Fasc. 2. fol. 146–147, kiadta Bánkúti Imre, Rákóczi hadserege (Budapest, 1976. 19–20). A Körösök vidéki szervezkedésről Virágh Ferenc, II. Rákóczi Ferenc szabadságharca a Körös–Maros közben (Békéscsaba, 1962).
  7. A hajdúvárosok túláradó lelkesedéssel való csatlakozásával szemben fegyveres meghódoltatásukat hangsúlyozza Rácz István, A hajdúk a XVII. században (Debrecen, 1969. 164–165).
  8. A rác kérdés dokumentációját lásd a következő fejezet jegyzetében.
  9. A Habsburg-kormányzat rendeletei magyar ezredek felállításáról Bottyán János vezénylő tábornok levezései s róla szóló más emlékezetre méltó iratok. 1685–1716. Összeállította: Thaly Kálmán, Budapest, 1883; Esze Tamás, A Tisza-vonal védelme a kurucok ellen 1703-ban (Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1980). Az 1703. október 7-i minisztertanácsi ülés jegyzőkönyve: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Kriegsarchiv Registratur Nr. 615. October 1703. Expedit.
  10. Lipót császár Bécsben augusztus 1-jén kelt, Schlick kinevezését tudató közrendeletéből a Szepes vármegyének szólót idézi Thaly Kálmán, II. Rákóczi Ferencz kora… (Századok 1873. 102).
  11. A korai erdélyi mozgalmakra R.Várkonyi Ágnes, A Rákóczi-szabadságharc kibontakozása Erdélyben (Századok 1954).
  12. Ocskay északnyugat-magyarországi hadjáratának mind ez idáig nincs modern feldolgozása. Részletes, de egyoldalú előadás: Thaly Kálmán, Ocskay László, II. Rákóczi Ferencz fejedelem dandárnoka és a felsőmagyarországi hadjáratok, 1703–1710. I–II. (Budapest, 19052. 25–27). A hadjárat több, eddig ismeretlen, főleg Nógrád vármegyei részletét megvilágító forrást ad közre Ráday Pál Iratai. I. (Budapest, 1955).
  13. A fegyvert fogott jobbágyok felszabadítását ígérő, 1704. április 2-án, Léván kelt pátenst Bars vármegye levéltára őrizte meg; kiadta R. Várkonyi Ágnes, Bercsényi Miklós pátense a fegyverre kelt jobbágyok felszabadításáról 1704 tavaszán (Századok 1958). Vesd össze R. Várkonyi Ágnes, Sopron vármegyének szóló pátens a fegyverre kelt jobbágyok felszabadításáról 1704 elején (Soproni Szemle 1971).
  14. A hajdúszabadság előzményeire Rácz István, A hajdúk a XVII. században (Debrecen, 1969). A székely katonaszabadság nagy irodalmát összefoglalják A székelyek harca a feudális kizsákmányolás ellen a XVI. század második felében és részvételük a törökellenes harcban (Csíkszereda, 1976) című kiadvány tanulmányai. Vesd össze Jakó Zsigmond, A székely társadalom útja a XVII. századig.
  15. A tiszántúli hadjárat során csatlakozó nemesekről Esze Tamás (Századok 1951).
  16. A naményi pátensek példányait összefoglalóan idézi R. Várkonyi Ágnes, A jobbágyság osztályharca a Rákóczi-szabadságharc idején (Történelmi Szemle 1964. 350–351. és 16. jegyzet); R. Várkonyi Ágnes, A vetési pátensek. A jobbágykatonaság védelme és tehermentessége Rákóczi államában (Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1980).
  17. A vetési pátens kiadásának dátumát a valószínűleg első példány alapján lásd Balogh István, II. Rákóczi Ferenc Szabolcs és Szatmár vármegyében (Nyíregyháza, 1976). Pach Zsigmond Pál, A nemzeti összefogás kérdése a Rákóczi-szabadságharcban (Magyar Történész Kongresszus 1953. június 6–13. Budapest, 1954. 87–99).
  18. A hadseregszervezés első rendeleteit közli Bánkúti Imre, Rákóczi hadserege (Budapest, 1976).
  19. A vetési pátens kiadásával összefüggő hadseregszervező munkára Esze Tamás, II. Rákóczi Ferenc tiszántúli hadjárata (Századok 1951. 56, 95–97).
  20. Az első hadiszabályzatokat összefoglalóan kiadta Markó ÁrpádTóth Gyula, A Rákóczi-szabadságharc legfontosabb katonai szabályzatai (Hadtörténelmi Közlemények 1954).
  21. Rákóczi utasítását (Tokaj, 1703. november 11.) Sennyei István tábornoknak közli, és a vetési pátens végrehajtásával való összefüggését felismerte Köpeczi Béla, II. Rákóczi Ferenc Válogatott levelei (Budapest, 1958. 46–47).
  22. Károlyi kiáltványa a rácokhoz (Pápa, 1704. január 22.): Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Kriegsarchiv Hofkriegsrat 1704. März. Nr. 580. Expedit fol. 1–9.
  23. Schlick ellentámadását és Bercsényi felvidéki hadjáratát feldolgozta Markó Árpád, Bercsényi Miklós felvidéki hadjárata, 1703 (Hadtörténelmi Közlemények 1932) és Perjés Géza, Az 1703. évi november-decemberi felvidéki hadjárat (Hadtörténelmi Közlemények 1976), aki kritikusan ítéli meg Bercsényi hadvezéri működését és a régi irodalomban – főleg Thaly Kálmán, A székesi gróf Bercsényi család. III. (Budapest, 1892); Thaly Kálmán, Ocskay László… (Budapest, 1880, 19052) – elmarasztalt Károlyi és Ocskay tevékenységét elismerésre méltónak vázolja. Bottyán kinevezései: Bottyán János vezénylő tábornok levezései s róla szóló más emlékezetre méltó iratok. 1685–1716. Összeállította: Thaly Kálmán, Budapest, 1883 142, 150–151.
  24. A védelem megszervezéséről és a stájerországi rendekről nagy helyi anyagot tárt fel, s a szabadságharcot különben még a 19. századi szemlélet alapján elítéli Fr. Posch, Flammende Grenze (Graz, 1968).
  25. Rákóczi kiáltványa a horvát rendekhez: Ráday Pál Iratai. I. 111.
  26. Bottyán szerepére Esze Tamás, Néhány hónap Bottyán János életéből (1000 éves Esztergom, 973–1973. Budapest, 1973).
  27. Társadalmi kapcsolataira: R. Várkonyi Ágnes, Az ismeretlen Vak Bottyán (Történelmi Szemle 1964).
  28. A dunántúli mozgalmakról Várkonyi Ágnes, A Dunántúl felszabadítása 1705-ben (Századok 1952); Bánkúti Imre, A kurucok első dunántúli hadjárata, 1704. január–április (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből 78. Budapest, 1975); Esze Tamás, Csuzi Cseh József, a Rákóczi-kor ismeretlen írója (Irodalomtörténeti Közlemények 1964. 267).
  29. A dunántúli hadjárat kulcsfontosságú forrása, Károlyi Sándor Magamnak gravamenjeim című emlékirata Szekfű Gyula hagyatékában maradt fenn; kiadva: Rákóczi Tükör I. 116–127. Sopron sikertelen ostromának körülményeiről: Bánkúti Imre, A kurucok első dunántúli hadjárata (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből 78. Budapest, 1975. 48–61).


Szabadságharc az állami önállóságértR. Várkonyi Ágnes
A breznai szövetség és a tiszaháti felkelés Tartalomjegyzék Magyarország és az európai háborúk