„Ottó császár” változatai közötti eltérés

A Múltunk wikiből
(Szabad György)
(Nincs különbség)

A lap 2016. augusztus 12., 06:41-kori változata

Köröstarcsa, 1824. december 14. – Kolozsvár, 1890. augusztus 31.
történész, műfordító
Wikipédia
Szabó Károly

Szabad György

A társadalomtudományok

Az időálló értékek sorába tartozik a Monumenta Hungariae Historica két sorozatának, az okmánytárakat közreadó Diplomataria-nak és a magyar történetírás korai művelőinek munkáit közkinccsé tevő Scriptores-nek a megindítása 1857-ben, a főleg önéletírásokat adó Magyar történelmi emlékek megjelentetése, a kisebb forrásközléseknek is helyet biztosító Magyar Történelmi Tár tucatnyi kötete, s mellettük kora középkori, török kori, illetve erdélyi történelmi források kiadványsorozatai. Mindezek létrejötte elsősorban Szalay László, Szabó Károly, Szilágyi Sándor, Mikó Imre és mások, köztük a gyűjtött anyagukat az emigrációból hazajuttató Horváth Mihály és Simonyi Ernő érdeme volt.

Alapos kutatómunkára épült Teleki József gróf nagyszabású alkotása A Hunyadiak kora Magyarországon (1852–1856), amely befejezetlensége ellenére indokoltan lett egyik bázisa a hajdani „fénykor” iránt oly magasra csapó érdeklődés kielégítésének. Messzebb menő célokat tűzött maga elé az 1866-ig emigrációban élő Horváth Mihály. A korábbi összefoglaló művét alaposan bővítve kiadott, 6 kötetes Magyarország történelmében (1860–63), még inkább a reformkor politikai küzdelmeit tárgyaló Huszonöt év Magyarország történelméből 1823-tól 1848-ig (1864) és a forradalmi időszakot feldolgozó Magyarország függetlenségi harcának története (1865) című Genfben kiadott munkáiban magyarázatot igyekezett találni az események alakulásának menetére, és igazolását adni azoknak a haladó társadalmi és nemzeti törekvéseknek, amelyeknek maga is elkötelezettje volt. S tette ezt olyan emelkedett előadásban, amelynek megelevenítő erejét közvetlen élményei csak fokozták. Forrásfelhasználása azonban a száműzetés viszonyai között kényszerűen korlátozott maradt. Minden bizonnyal ez is egyik oka annak, hogy úttörő reformkori munkásságához mérten is az 1860-as években készült műveiben háttérbe szorult a gazdasági-társadalmi tényezők alakulásának figyelemmel kísérése. Munkakörülményeinek és szubjektivitásának is nagy szerepe volt abban, hogy kortörténeti írásai korántsem maradtak visszavetítésektől mentesek. Elsősorban politikai jelentősége volt Irányi Dániel Magyarország forradalmának politikai története 1847–1849 című, Ch. L. Chassin francia íróval együtt 1859–60-ban Párizsban franciául kiadott munkájának. A bécsi forrásokból táplálkozó torzításokkal szembeszállva törekedett a reformkori fejlemények logikus következményének tekintett magyar forradalom céljainak és menetének tisztázására. Nemcsak a Habsburg-hatalom, hanem az aulikus magyar arisztokrácia szerepének is határozott bírálatát adta. A történtek egyik legfőbb tanulságaként az együtt élő népek összefogásának szükségességét hirdette.

Szalay László is a száműzetésben kezdte meg, majd 1855-től itthon folytatta Magyarország összefoglaló történetének megírását. Halála 1864-ben, Rákóczi korának feldolgozásakor ütötte ki kezéből a tollat.. Munkásságában az elérhető forrásanyag átfogására irányuló törekvés párosult a korszerű forráskritikával és a magyar történet fő tendenciáinak a vizsgálatával. Ő volt az első, aki a magyar történelem korszakolását nem a trónváltozásokhoz kötötte, bár alkotmányjogi szemlélete folytán az általa zömében helyesen felismert fordulatok gazdasági-társadalmi meghatározóira csak korlátozott figyelmet fordított. Szalay – műve előszavának tanúsága szerint – a „lelkesedést óvatossággal, erőt önmérséklettel, hazaszeretetet hazaismerettel”[1] kívánta-párosítani. Azzal, hogy illúziómentességre intett, mellőzhetetlen tudományos követelményt hangoztatott. Ez azonban hazatérése után politikai megnyilatkozásaiban annak a volt centralista körnek az álláspontjával ötvöződött, amely igyekezett elhatárolódni a feudális világ polgárira váltásával járó megrázkódtatásoktól.

Történészek egész sora kutatta a polgárosodás történelmi feltételrendszerének a kialakulását a magyar múlt gazdasági és társadalmi folyamataiban. Hunfalvy Pál 1850-ben már szinte programadóan szorgalmazta a társadalom- és a művelődéstörténeti kutatások fellendítését. Különös jelentőséggel bírt az, hogy a reformkori politikai küzdelmek idején felnövő s az önvédelmi háborút többségében már végigharcoló történésznemzedék java része a hajdani kiváltságosok múltján kívül ismerni kívánta a népét is, a hagyományosan kutatott országrészeken kívül az addig elhanyagoltakét is. Szoros összefüggésben azzal, hogy az Alföld népe 1848–49-ben minden korábbinál nagyobb politikai szerepet vállalt, a kapitalista fejlődés pedig ugrásszerűen növelte meg ennek az országrésznek a gazdasági és társadalmi jelentőségét, látott hozzá történészek sora múltjának a kutatásához. 1856-ban a Nagykőrös művelődési viszonyait vizsgáló Szabó Károly és Szilágyi Sándor kiadta a 18. században élt Balla Gergely nagykőrösi bíró krónikáját a Lugossy Józseffel együtt szerkesztett, de az 1860-as években elakadt Történelmi emlékek a magyar nép községi s magán életéből című sorozat első köteteként. Hornyik János városi jegyző és levéltáros 1860 és 1866 között jelentette meg a Kecskemét város története négy kötetét. Még 1866-ban is azzal indokolta azonban, hogy a „a kuruc világ története még nincs megírva: mert a történelem, mint növény a szabad légben, szabad sajtó hatálya alatt virul. Sokat nem szabad, sokat nem merünk, sokat nem akarunk megírni.”[2] Haan Lajos feldolgozta Békéscsaba mezőváros történetét, Gyárfás István megkezdte jászsági és kunsági, Pesty Frigyes pedig délvidéki kutatásait. Révész Imre és Szabó Károly új alapokra kívánták helyezni a sokak által művelt helynévgyűjtést, felismerve – többek között – a tulajdonviszonyok megörökítődését is a helynevekben.

Lábjegyzetek

  1. Szalay László, Magyarország története. I. Lipcse, 1852–1859. V.
  2. Hornyik János, Kecskemét város története oklevéltárral. IV. Kecskemét, 1860–1866. 216.

Művei