Ottó császár

A Múltunk wikiből
A lap korábbi változatát látod, amilyen Pemm (vitalap | szerkesztései) 2016. december 25., 10:36-kor történt szerkesztése után volt.

(eltér) ←Régebbi változat | Aktuális változat (eltér) | Újabb változat→ (eltér)

Nagy Ottó vagy I. Ottó

912. november 23. – 973. május 7.

német király 936-973 között, német császár 962. február 2-tól, longobárd király, a Német-Római Császárság megszervezője

Wikipédia

Richard Wagner Platz Mosaik Otto I
936–937 telén
A kalandozók Bajorországon átvonulva, Sváb- és Frankföldön, valamint az új német király, I. Ottó hazája, Szászország szélén dúlnak, majd a Rajnán átkelve, Észak-Franciaországot pusztítják az Óceánig.
938
Szászországban lázadás I. Ottó király ellen; Csehországon keresztül magyar sereg támadja Szászországot, de a kalandozók két csapata vereséget szenved, mire a fősereg hazavonul. I. Ottó az andernachi csatában ellenfeleit leveri, és uralma megszilárdul.
A nagyobb kalandozásokat nyugatra leálIítják.
942 vagy 943
augusztus Kisebb magyar sereg az Enns folyón átkelve Wels mellett vereséget szenved a bajor-karantán hadtól.
948
Kisebb magyar sereg a bajor-cseh határon levő Nordgauig nyomul, de I. Henrik bajor hercegtől vereséget szenved.
950
nyár: Egyidejűleg azzal, hogy I. Ottó király és I. Henrik bajor herceg Csehországot támadja, egy magyar sereg ismét Nordgauig nyomul, és megveri a bajor sereget.
951
tavasz: Magyar sereg Itálián át Aquitaniába nyomul – zsákmányolni; eközben I. Henrik bajor herceg betör Magyarország nyugati végeire, és zsákmánnyal vonul vissza.
954
eleje: Az I. Ottó király ellen fellázadt hercegek felkérésére Bulcsú harka seregével Regensburgban és Wormsban jelenik meg, de a hercegek innen továbbküldik őket Franciaországba kalandozni; Burgundián és Lombardián át vonulnak haza.
955
június: Követek mennek Magyarországról a több oldalról támadott I. Ottó táborába; Ottó nem vállal adófizetést, mire bajor urak vezetésével Bulcsú harka, Lél herceg és Súr vezér serege Augsburg ellen vonul.
augusztus 10. A Lech folyó mezején I. Ottó és a szövetséges hercegek serege megveri a magyar sereget; a hazavonuló magyar vezéreket elfogják, és I. Henrik bajor herceg Regensburgban felakasztatja őket.
957
Bíborbanszületett Konstantin császár az I. Ottó német királlyal való követváltás után beszünteti az adófizetést a magyaroknak.
963
Taksony Szalk (Saleccus) követet küldi követségbe XII. János pápához, aki Zacheus térítő püspököt indítja Magyarországra, de I. Ottó király emberei elfogják a püspököt a követséggel.
970 körül
Taksonyt Csepel-szigeti szállása mellett pogány rítus szerint eltemetik. II. (Civakodó) Henrik bajor herceg kiszorítja a magyar határőröket az Enns és Traisen közéről, valamint a Mura mellékéről, s itt két őrgrófságot szervez (Ostarrichi és Karantán mark).
972
húsvét
II. Ottó herceg (társcsászár) és a görög Theophanu hercegnő házasságával a Német-Római Császárság és Bizánc harapófogóba szorítja Magyarországot. Géza elküldi követeit I. Ottó császárhoz, jelezve készségét a kereszténység felvételére.
nyár: Wolfgang einsiedelni szerzetes kisérletet tesz magyarországi térítésre; Prunward (Brunó) Sank Gallen-i szerzetest a magyarok püspökévé szentelik Mainz mellett, Ingelheimben; Brunó innen Piligrim passaui püspök papjaival Magyarországra jön téríteni.
973
húsvét: Quedlinburgban az I. Ottó császár által összehívott nemzetközi fejedelmi találkozón Magyarországról tizenkét főúr jelenik meg.
973–974
Piligrim passaui püspök hamis oklevelekkel kísérli meg Magyarországot érsekinek mondott egyházmegyéje alá rendelni.
977 körül
Vajk (István) születése.
983
I. Ottó császár halálával II. (Civakodó) Henrik fogságba ejti II. Ottó gyermekkirályt; Géza lovasai benyomulnak Ostarrichibe, és elfoglalják Melk várát.

Györffy György

Görög adó, olasz zsold, német elhárítás

936. január 14-én meghalt Rudolf francia király; öccse, Hugó herceg hazahívatta az Angliába száműzött utolsó Karolingot, a gyámoltalan, tizenöt éves IV. Lajost. Ez év július 2-án pedig I. Henrik német király halt meg, és a német választók huszonnégy éves, erélyes fiát, I. Ottót emelték trónra. Mivel mind Franciaországban, mind Németországban várható volt a tartományurak széthúzása, az időpont alkalmasnak kínálkozott egy nagy hadjáratra, amely esetleg adófizetésre kényszeríti az új német és francia királyt.

A magyar sereg 936–937 telén Bajorországon szabadon átvonult, és miután a sváb és frank hercegség útjába eső városaira tüzet vetett, nyugat felől próbatámadást intézett Szászország ellen. Ottó azonban felkészülve várta a határon a kalandozókat, akik nem merészkedtek komolyabb csatába, hanem böjt havában Wormsnál átkeltek a Rajnán, és Franciaországra rontottak.

Ottó trónra lépése után Németországban két további haláleset siettette a belháború kirobbanását. 937. július 14-én meghalt Arnul bajor herceg; fia, Eberhard, Ottó király ellen fordult, s vele együtt fellázadt Ottó féltestvére, Thankmar is, akit Ottó a szláv markok grófjának elhunyta után e vezető poszt betöltésében mellőzött. Az elégületlenekhez állt Eberhard frank herceg és Wichmann szász gróf is. Ottó 938 elején a bajor herceg ellen vonult, de ellenállásra találva visszafordult.

Ilyen körülmények között, bizonyára nyugatról származó értesítés nyomán határozták el a magyarok Szászország megtámadását. A hadat egy dux vezette, valószínűleg a nyitrai részekről. A támadásnak kedvezett, hogy igénybe lehetett venni az Elba vidéki szlávok segítségét. Ők ugyanis Ottó trónra léptekor fellázadtak ellene, és a cseheknél is nemrégen következett be egy németellenes uralomváltozás. A csehek megkeresztelkedését elindító fejedelmet, Szent Vencelt még 935 őszén pogány öccse, Boleszlav saját kezűleg megölte, és felmondta a németeknek fizetendő évi adót; 500 márka (kb. 110 kg) ezüstöt és 120 ökröt. Megtámadott egy szomszédos, a németeknek hódoló szláv törzsfőt, s midőn e törzsfő a szászok segítségét kérte, Boleszlav az ellene Csehországba nyomult két német sereget megverte. Ottó a függetlenné vált Csehországot ezúttal nem támadta meg újra, és a cseh fejedelem tizennégy éves nyugalmat élvezett, ami lehetővé tette számára a magyar fejedelmekkel való békét. Az a körülmény, hogy a magyarok 938-ban Csehország irányából szláv vezetőkkel támadtak Szászországra, csaknem bizonyossá teszi, hogy az akció Boleszlavval szövetségben történt.

Mint a hadjárat menetéből kivehető, a kalandozó sereg célja ekkor nem döntő csata kierőszakolása volt, hanem a dúlás révén adófizetésre kényszerítés. Ezért a Harz hegységtől északra, a Saaléba futó Bode-folyó partján ütötték fel központi táborukat, és innen minden irányba küldtek kisebb csapatokat. A katonai helyzet azonban Szászországban időközben Ottó javára stabilizálódott; a király júliusban Thankmar várát, Eresburgot ostrom nélkül bevette, csatlósai pedig a templomba menekülő lázadó herceget megölték. Ilyen körülmények között a magyarok mindenütt szervezett ellenállásba ütköztek. A Wolfenbüttel közelében, Steteraburg mellett táborozó magyar csapatot a várbeliek akkor támadták meg, amikor zuhogott az eső, és a magyarok íjaikat használni nem tudták. A támadók több magyart megöltek, vezetéklovakat és hadijelvényeket zsákmányoltak, sőt a menekülők között egy csapatvezér is életét vesztette. Egy másik csapatot Braunschweigtől északkeletre a szláv vezető mocsárba vezetett, és a fegyverre kapott szászok a seregvezért elfogták, Ottó elé vitték, aki csak nagy váltságdíj fejében bocsátotta szabadon. Ezek után a fősereg felszedte táborát, és többé nem támadt Szászországra.

Ezt a sikert használta ki Ottó arra, hogy 938 őszén a magyarok régi szövetségeseire, Arnulf fiaira támadjon. Eberhard bajor herceget és öccseit elűzte, és a hercegséget Arnulf öccsére, a Karintiát kormányzó Bertoldra bízta. Bertold hűségesnek bizonyult Ottóval szemben, ami annál jelentősebb volt, mert 939-ben robbant ki az igazi felkelés Ottó ellen. Ekkor a frank és lotaringiai herceg mellett Ottó testvéröccse, Henrik is ellene fordult. A támadó koalíciót Hermann sváb herceg verte le az andernachti csatában, s ezzel új korszak kezdődött Németország történetében: létrejött az egységes német királyság, az Ottók német birodalmának magva.

A Karintiát is birtokló új bajor herceg, Bertold, I. Ottó politikájához igazodva, már 937 óta elzárta Bajorországot a magyar hadak átvonulása elől, de ebből nem fakadt semmi konfliktus, ami feltehetően egy öt évre szóló békekötésnek volt köszönhető. 942. augusztusában azonban. amikor egyébként a magyarok nem szoktak hadat indítani, egy seregük átkelt az Enns folyón. Bertold bajor és karantán hada azonban a határ közelében, a Traun folyónál, Wels mellett felkészülten várta és szétverte a támadókat. A magyar fejedelmek nem erőltették tovább a németországi kalandozásokat, mert nyilvánvaló volt, hogy támaszpontot adó német szövetséges nélkül nincs kilátás hadisikerre. De mint a 933. évi vereség után tették elődeik, ezúttal is Bizáncban kerestek kárpótlást.

A fejedelemség erősítése és a bizánci misszió

A zsákmány és az adó fogyatkozása 942-től, a bajor–magyar ellenségeskedés kezdetétől még nem volt komolyan érezhető, mert Fajsz fejedelem még élvezte az elődei által kiharcolt bizánci és olasz adót. Mindamellett a Németországból való fokozatos kiszorulás és I. Ottó birodalmának erősödése sejteni engedte, hogy a fejedelemség eltartását nem lehet tartósan a kalandozásokon kiharcolt jövedelmekre építeni.

Az utolsó nyugati hadjáratok és az augsburgi csata

I. Ottó céltudatos birodalomépítő politikája fokozatosan szorította ki a kalandozó magyarokat Európa nyugati feléből.

947 végén meghalt Bertold bajor herceg. Ottó, hogy Bajorországot még erősebb szállal kapcsolja birodalmához, öccsét, Henriket nevezte ki bajor hercegnek. Ezt hallva, 948-ban egy nem jelentős magyar sereg – mintegy kisérletképpen – támadást intézett Bajorország csehekkel szomszédos végeire. Minthogy a támadók a Dunától északra fekvő Nordgauig nyomultak, valószínűleg a nyitrai dukátus területéről indultak ki, és talán nem a csehek tudta nélkül. Henrik azonban készen állt, és a támadást szétverte. Két év múlva az akció megismétlődött, amikor Boleszlav cseh fejedelmet, a magyarok virtuális szövetségesét német támadás érte. 950 nyarán Ottó király és Henrik herceg erős serege nyomult Prága ellen. Miután a németek Boleszlav fiát, az ifjú Boleszlavot július közepén Nimburg várában ostrom alá vették, az apa megtört, és Ottóhoz járulva behódolt. Feltehetőleg Boleszlav kérésére történt, hogy júliusban, amikor a magyarok nem szoktak hadjáratot indítani, a Duna északi oldalán magyar sereg vonult a Csehországgal határos Nordgau felé. 950 augusztus 9-én, körülbelül ugyanakkor, amikor Boleszlav megadta magát, a magyarok a Luhe folyónál megsemmisítették a bajor sereget. A győzelem jelentőségét csökkenti, hogy második vonalbeli seregek csaptak össze: magyar részről a Duna északi oldalán nem a fejedelmi had, hanem valamelyik dux (Lél vagy Súr) vonult fel, bajor részről szintén nem a herceg elit hadereje, hanem az otthon maradt katonaság vette fel a harcot.

A magyar győzelemnek mindamellett jelentős lélektani hatása lehetett odahaza, mert a magyarok huszonöt éve minden németországi vállalkozásukban kisebb-nagyobb vereséget szenvedtek. A vezérek, elsősorban Bulcsú újból terveket szőttek, és a negyvenes évek tétlenségét nagy vállalkozókedv váltotta fel.

951 tavaszán sereget küldtek Itáliába. A magyarokkal szövetséges Berengár, nem sejtve, hogy német támadás készül ellene, a magyarok átengedte zsákmányoló dúlásra Aquitániába, amely az Ottóval szövetséges IV. Lajos francia királyt uralta.

Ezt az alkalmat használta ki Henrik bajor herceg. A múlt évi vereségét megbosszulandó, 951 tavaszán betört Magyarország nyugati végeire, és még mielőtt komoly sereg gyűlt volna össze, sok állatot és embert zsákmányolva hazavonult. A magyarok saját hazájukban való megtámadásának híre gyorsan terjedt, és dagadt, mint a lavina. Franciaországba már olyan hír jutott el, hogy a magyarokat leigázták. Egyes történészek pedig – Widukind szavait félremagyarázva – a Ticinon való átkelésből Tiszán való átkelést véltek kiolvasni. Ilyen hosszú hadjáratra azonban Henriknek sem ereje, sem lehetősége nem volt. Henrik az év elején még Ottó császár udvarában tartózkodott, nyáron pedig már Bajorországból intrikált Ottó császár fia, Liudolf ellen. Ottó ugyanis – engedve II. Lothár olasz árnyékkirály özvegye, Adelhaid hívásának – nagy itáliai hadjáratra szánta el magát, amelyben Henrik mint hadvezér vett részt. A királyi sereget önszántából megelőzte a Lombardia uralmára pályázó Liudolf herceg, de Henrik követei előtte jártak, s így még a németbarát városok sem nyitottak kaput előtte.

Ottó – hercegek és püspökök kíséretében – nyár végén indult el, és 951. szeptember 23-án ostrom nélkül bevonult Paviába, ahol feleségül vette Lothár özvegyét, és Itália királyává kiáltatta ki magát. II. Berengár elmenekült, Ottó pedig Kelet-Lombardiát Aquileával és Veronával együtt Henrik bajor herceg uralma alá rendelte. A kortárs, de távol élő Widukind Henrikről ezt írta: „elfoglalta Aquileát, a magyarokat kétszer legyőzte, a Ticinót átúsztatta és nagy zsákmányt szerezve sértetlenül tért haza.”<ref"|Gombos III. 2663.</ref> Flodoard elmondja, hogy a Franciaországban pusztító magyar sereg 951-ben Itálián át tért haza, nyilván ősszel, amikor Paviában már Ottó székelt. Bizonyos, hogy Henrik kapta feladatul, hogy a hazatérő magyar sereget, még mielőtt Berengár segítségére sietne, megverje. Henrik a 951. évben csak itt, a Ticino mellett kerülhetett másodszor magyar sereggel szembe, és győzedelmeskedett felette.

Berengár 952-ben behódolt Ottónak, s ezzel teljessé vált Magyarország nyugatról való elvágása. Hozzájárult ehhez a kelet és nyugat felől való bekerítés veszélye. 951 táján Ottó követeket váltott Bíborbanszületett Konstantinnal, és egy dinasztikus házasságot vettek tervbe: Konstantin kisfia, II. Rómanosz számára kiszemelték Henrik bajor herceg kislányát, Hadvigot, és 952-ben görög eunuchok érkeztek Augsburgba, hogy a leányt görögül tanítsák. Bár a házassági terv 955-ben füstbe ment, a szövődő görög–magyar kapcsolatok idején aligha maradt rejtve a magyar udvar előtt, és így ez is hozzájárulhatott a magyar vezérek döntéséhez: a görög-keresztény misszió elindításához.

Ebben a helyzetben egy váratlan fordulat borított fel minden józan belátást, és rántotta vissza a magyar vezéreket a békés élet küszöbéről: Németországban új belháború robbant ki, amelyhez a lázadó hercegek a magyarok segítségét kérték. Az olaszországi hadjáratban súlyos sérelem érte a német trón várományosát, Liudolf herceget, aki maga akart Lombardia ura lenni, valamint Ottó vejét, Vörös Konrád lotaringiai herceget is, aki minden erejét latba vetette II. Berengár itáliai királyságáért. Mindketten Henrik bajor hercegben látták kudarcuk okát, s örömest csatlakozott hozzájuk az elhúnyt Arnulf herceg mellőzött fia, Arnulf regensburgi palotagróf és rokona, Herold salzburgi érsek. Az összeesküvők 953-ban Mainzban I. Ottót feltételeik elfogadására kényszerítették. Ottó azonban mihelyt hazatért Szászországba, azon nyomban sereget gyűjtött összeesküvő hozzátartozói leverésére. Mivel hiába ostromolta őket Mainzban, majd Regensburgban, eredménytelenül volt kénytelen télire hazatérni.

Az ellenpárt szorongatott helyzetében a magyarokhoz fordult katonai segítségért. A 954. év elején, amikor Arnulf sikertelenül ostromolta a királyhű [[Ulrik augsburgi püspök]]öt várában, hatalmas magyar sereg nyomult Németországba Bulcsú személyes vezetésével. Regensburg táján találkozhatott össze a bizánci patríciussá vált Bulcsú Arnulffal, akit talán még gyermekkorából, a magyar fejedelmi udvarból ismert, továbbá Liudolf herceggel. A lázadók azonban minden várakozás ellenére nem vezették a király ellen a magyar sereget. Liudolf kalauzokat adott a magyaroknak, akik elkísérték a sereget Vörös Konrád herceghez Wormsba. 954. március 19-én Konrád vendégül látta, gazdagon megajándékozta, majd ráeresztette őket ellenségei, elsősorban Brunó kölni érsek, a király öccse birtokaira, és a Maasnál továbbküldte a sereget nyugatra. A magyarok ellenállás nélkül zsákmányoltak a francia lakosságú Felső-Lotaringiában. A városok és kolostorok ostromáról sok egykorú feljegyzés, csodás történet maradt fenn. Ezek egyike arról számol be, hogy Namur mellett Wikbert bemblous-i szerzetes a magyarok közé vegyülve többeket megtérített, ami annál inkább hihető, mert ekkor már két éve folyt a térítés Magyarországon. Egy másik történet szerint a lobbesi apát 200 pénzen váltotta meg a magyarok elvonulását, és túszokat vett tőlük. Állítólag ennek ellenére ostromra készülődtek a magyarok, de egy záporeső az íjakat használhatatlanná tette, s ezért elvonultak. Az elhurcolt foglyok később hazatértek, nyilván másutt kiváltották őket.

Cambrai püspökváránál történt, hogy a magyarok felégették a külvárost, és amikor táborukba készültek vonulni, a várbeliek megtámadták a hátvédet, amelyben Bulcsú öccse lovagolt. A lovasok elvágtattak, de Bulcsú öccse egyedül szembeszállt a kitörőkkel, és életét vesztette. Fejét a várbeliek lándzsára húzva a városfalra tűzték ki. Bulcsú ekkor ostrom alá fogta a várost, s miután nem sikerült bevennie, minden zsákmányt és foglyot felajánlott öccse fejéért. Cambrai lakói azonban e számukra érthetetlen babonás ragaszkodás mögött cselt sejtve megtagadták a kérelmet. Erre a magyarok megostromolták és felgyújtották a külvárosban álló Saint Géry-monostort, az elfogott férfiakat leölték, és a zsákmánnyal átmentek Franciaországba. A Champagne-beli Reims és Chalons-sur-Marne városok érintésével Burgundián és Lombardián át vonultak haza.

Nem egy történész tette fel a kérdést: Mi volt az oka annak, hogy e döntő pillanatban, amikor Ottó birodalmának sorsa forgott kockán, a magyarok kitértek a döntő harc elől?

Az a körülmény, hogy az ország harmadik méltósága, az idős Bulcsú harka indult hadba, valószínűvé teszi, hogy nem zsákmányolás volt a cél, hanem felkészültek az Ottóval való összecsapásra. Valójában a lázadó hercegek rémültek meg saját tettüktől, akik a király ellen behívták a magyarokat. Liudolf végül is nem szánta rá magát, hogy apja ellen, Vörös Konrád, hogy apósa ellen vezesse a magyar hadat; az utolsó pillanatban kalauzaik átirányították őket Franciaország felé. Ez a megoldás aligha tetszett a magyar vezéreknek, de kénytelenek voltak belemenni, már csak saját vitézeik miatt is, akiknek a zsákmányolás a zsoldot pótolta.

A lázadók gyengeségét Ottó saját uralmának megerősítésére használta fel. A magyarokkal való cimborálás címén közhangulatot támasztott ellenfeleivel szemben. Előbb Konrád hódolt meg, majd miután Regensburg ostrománál Arnulf elesett, decemberben Liudolf járult apjához bocsánatért. 955 elején Ottó már a szászföldi pártütők és a velük szövetkezett elbai szlávok ellen vonulhatott.

Henrik bajor herceg újra bevonult Regensburgba, és először Arnulf magyarbarát rokonságára, a scheierni grófokra támadt. 955 tavaszán kitolatta Herold salzburgi érsek szemét, aki 954-ben a magyarokkal szövetkezett. Alighanem ez váltotta ki, hogy Arnulf fia, Bertold és Ottó scheierni gróf újból a magyarokhoz fordult segítségért.

955-ben a magyar vezérek nem készültek hadat vezetni, ami kiderül abból, hogy kora tavasszal nem vonultak ki. Az adott helyzetet – Bajorország újból lázadás küszöbén áll, Ottó király harcban áll a szász grófokkal és az elbai szlávokkal – úgy ítélték meg, hogy a király olyan nehéz helyzetben van, hogy hajlandó lesz a békét évi adó fejében megvásárolni; ajánlatot tesznek, és ha Ottó nem fogadja el, akkor támadnak.

955. július 1. körül megjelentek a magyar követek Ottó király szászországi táborában. Ottó azonban a krízisen már túljutott, a választófejedelmek és családtagjai neki hódoltak, s így nyeregben érezte magát. A magyar követeknek csekély ajándékon kívül mást nem adott. Amíg a követek távol voltak, Bulcsú újból felkészült a harcra. A harka uralma alatt levő nyugati országrész harcosain kívül az Árpád-házi Tas fia Lél nyitrai dux és Súr pozsonyi vezér kabar dukátusi serege vonult fel. Amint a követek eredménytelenül visszaérkeztek, júliusban a scheierni gróf vezetésével megindultak Bajorországon át Augsburg megvételére, ahol Ottó egyik fő támasza, Ulrik püspök székelt. Amíg a kisebb csapatok szerteszóródva pusztítottak, addig a fősereg augusztus első napjaiban Augsburggal szemben, a Lech jobb partján ütött tábort. Innen keltek át a város ostromára. Az első nagy ostromot a város Lech felőli kapuja előtt azért hagyták abba, mert egyik vezérük elesett: holttestét magukkal víve vonultak vissza. Másnap harci gépekkel kezdték támadni a falakat, de déltájban a magyarbarát Arnulf fia, Bertold hozta a hírt, hogy Ottó király serege Ulm felől közeleg, mire felhagytak az ostrommal.

Ottó Szászországból elindulva futárokat küldött hűbéruraihoz, és csatlakozásra szólította fel őket. Mire Augsburghoz ért, 8 légióból állt serege. Három bajor légiót a beteg Henrik küldött; ez lett az élcsapat. A negyediket, a frank légiót, Vörös Konrád vezette, az ötödik, számban a legnagyobb, a szász királyi sereg volt, a hatodik és hetedik, sváb légiót Burghardt herceg vezette, a nyolcadik, cseh légió Boleszlav fejedelem vezetésével a hátvédet adta, és a tábort őrízte. Egykorúak 23 000 főre teszik a sereg létszámát; ma 10 000 és 20 000 közötti létszámra becsülik.

A magyarok létszámát egyes német krónikák 100 000-nél is többre tódítják. A német gyalogoshaddal szemben a magyarok sok lovasa és vezetéklova nagyobb tömegűnek tetszhetett a ténylegesnél, de tudva azt, hogy ez a had csak alig negyedrésze volt a magyar haderőnek, bizonyos, hogy jóval 20 000 alatt volt.

955. augusztus 10-én a magyar sereg Augsburg mellett a nyugatról közelgő német haddal szemben vonult, ugyanakkor egy seregszárny a Lechen átkelve, hátulról megtámadta a német tábor felől elhelyezkedő cseh légiót. A támadást sikerült visszaverni, amit Widukind nem a cseheknek, hanem az őket megsegítő sváboknak és Konrád frankjainak tulajdonít, de a Sankt Gallen-i évkönyvek szerint a csehek verték meg Lél seregét. A megkerülő hadmozdulat a magyar taktika szerint a katonai segédnépek feladata volt, s így ez a sereg a Lél vezette kabar-székely haddal azonosítható. A német fősereg is ellenállt Bulcsú hadereje nyílzáporának, noha Konrád herceg torkán nyíltól találva halt meg, és amikor a nehéz fegyverzetű falanx megindult, a magyarok egy része futásnak eredt, amitől felbomlott a hadrend. A Lech átkelője felé siető magyar seregről az Augsburg falairól figyelők kezdetben meg sem tudták állapítani, hogy a magyarok hadmozdulatot hajtanak-e végre, avagy menekülnek. Bár a csatában és a Lech folyón való átkeléskor sokan ott pusztultak, a menekülők vesztesége ekkor még nem volt sokkal nagyobb, mint a győzteseké.

A magyar sereg megfutamítását a bajor nép felkelése változtatta megsemmisítő győzelemmé. Ottó a magyar tábor megszállása és a foglyok kiszabadítása után másnap reggel futárokat küldött a várakba és a révekhez, hogy tartóztassák fel a magyarokat. A felkelők ideje az éjjel volt, amikor a magyarok nyilaikat nem használhatták. Ahol betértek egy faluba éjjelezni, ott a falut körülfogták és felgyújtották, ahol éjjel a révekhez érkeztek, ott a magyarokat évtizedeken át kiszolgáló révészek a vízbe fordították a kompot, és a túlparton is ellenség várta őket.

A menekülés fő iránya a münchen-Ebersbergi út lehetett. Valószínűleg ezen az úton, valamelyik révnél esett Bulcsú fogságba. Lél és Súr vezéreket a XIII. századi Ebersbergi Krónika szerint Ebersberg vár ura, Eberhard gróf a várnál fogta el, és a magyar vezérek díszeiből 3 font aranyat és sok ezüstöt adott saját egyházának kegytárgyak készítésére. Ez a tárgyhoz fűződő hagyomány több hitelt érdemel, mint a távoli Sankt Gallen-i szerzetes feljegyzése, aki szerint Lél királyt” a csehekkel vívott csatában fogták el. Mivel Boleszlav cseh fejedelem nem vett részt a magyar had üldözésében, hanem seregével az elbai szláv hadszíntérre követte Ottó királyt, valószínűbb, hogy Lél és a csehek ütközete az augsburgi csata első nagy összecsapásának emlékéből fakadt, amellyel összekapcsolták Lél elfogásának hírét.

Az augsburgi csata vélt és valós jelentősége

A fentebb előadottak szerint nyugat és a magyarok viszonyában már a 951. év fordulatot hozott, amikor is először tört be nyugati sereg Magyarországra, amikor Ottó benyomult Itáliába, és a Csehországtól Aquileiáig kiterjesztett bajor hercegség végleg elzárta Magyarországot nyugattól.

Reálisabb képet ad a magyar és német veszteséget egyaránt számba vevő Szász Évkönyv adata, amely a Quedlinburgi, Hersfeldi, Hildesheimi és Altaichi Évkönyvekben maradt fenn: „955. Ottó király a magyarokat saját maga és övéi nagy veszedelmével kegyetlen öldökléssel szétszórta, amely háborúban Konrád herceg, a király veje sok másokkal elesett.”<ref"|Gombos I. 92, 140, 186.</ref> Az augsburgi csatát két tényező avatta a magyarokat megsemmisítő korszakos német győzelemmé. Egyrészt Ottó király trónjának 955. évi megszilárdulásával megindult a nagy uralkodó dicsőítése, ami csak fokozódott császárrá koronázása, 962 után. A propagandát maga Ottó indította el az Isten adta győzelemről szétküldött proklamációval. A propagandának a továbbiakban fontos eleme volt a magyarokon vett győzelem nagyítása, ami két tódításban nyilvánult meg: egyrészt a magyar sereg létszámának a sokszorosára való nagyításában, másrészt a megsemmisítő győzelemnek a Lech mellé helyezésében, ahol Ottó is jelen volt. Ezt a tendenciát tükrözi még a realitás határai között a Salzburgi Évköny következő években bejegyzett adata: „a magyarok legnagyobb serege megöletett Bajorországban a Lech mellett”<ref"|Gombos I. 754.</ref> Egy Sankt Gallen-i évkönyvíró már 100 000 emberből álló magyar sereg legyőzéséről beszél, a Kaiserchronik szerint pedig a 128 000 magyart 26 000 német győzte le. Ha figyelembe vesszük, hogy 870 körül a magyarok fejedelme 20 000 lovassal vonult ki, és a brentai csatát eldöntő magyar haderő létszáma 5000 fő volt, továbbá, hogy a Lech-mezőről még sikerült a magyar sereg zömének sietve elvonulnia, akkor Ottó győzelmének nagyítása nyilvánvaló.

A másik tényező, ami a győzelmet egyedülállóvá fokozta, az a néhány év elmúltával észlelt jelenség volt, hogy a magyarok nyugati hadjáratai ezzel abbamaradtak, sőt még bosszuló betörésre sem került sor. A nyugati krónikások pedig ebből azt a logikus következtetést vonták le, hogy a magyarok azért nem támadnak, mert mind elpusztultak a csatában. Hogy mekkora volt a magyarok vesztesége, arra az első feljegyzők nem tértek ki. Nem is tudhatták, hogy a Lechtől az Ennsig különböző területeken hány magyar esett el, még kevésbé sejthették, hogy mennyi tért belőlük haza a folyókat átúsztatva. Az egykorú Sankt Gallen-i feljegyzés szerint a 100 000 magyarból „sokan” vesztek ott. Az Ottó dicsőítésére tollat ragadó Widukind corvey-i szerzetes gestájának 967-ben lezárt részében már így fogalmaz: „egy sem tudott megmenekülni, vagy csak kivételesen.”<ref"|Gombos III. 2664.</ref>

A XI. század végi gestaíró az augsburgi csatához felhasználhatta Regino rövid híradását; röviden szól a Lih menti harcról, és Ottó nevét ki sem ejtve, egyedül Konrád halálát említi.

Magyarok iránt ellenséges historikusok nem egy ízben felvetették, hogy Ottó az augsburgi csata után miért nem semmisítette meg a magyarokat, mint annak előtte Nagy Károly az avarokat.

Ennek első és legfontosabb oka a nomád avar és a félnomád magyar társadalom közötti különbség. Az avar birodalom vitézei szétverésével szükségszerűen szétesett, a magyar nép a vitézek részleges pusztulása után is fennmaradt. Emellett Ottó tisztában volt az erőviszonyokkal, és nyilván felmérte, hogy ha a magyarok külföldön is olyan súlyos veszteséget okoztak az egyesült német seregnek, mint 955-ben Augsburg mellett, az ismeretlen Magyarországon seregére könnyen megsemmisülés várhat. Henrik bajor herceg is csak akkor mert támadni, amikor a nyugatmagyarországi sereg Franciaországban kalandozott.

Az újabb német támadás elmaradásának az is oka lehetett, hogy az agresszív Henrik herceg 955 őszén meghalt, és négyéves fiúgyermeke, „Civakodó” Henrik helyett bajor régensként anyja, Judit bajor hercegnéJudit]] (Jutta) uralkodott, aki nem volt más, mint a magyarokkal hagyományosan jó viszonyt fenntartó Arnulf herceg leánya. Judit nyilván tartott attól, hogy a magyarok bosszuló hadjáratot indítanak, és ezt igyekezett azzal is elkerülni, hogy az Enns folyót mint a gyepűelve nyugati határát továbbra is tiszteletben tartotta.

Mindehhez hozzájárult az is, hogy Ottó királyt személyi és családi törekvései más célok felé vonzották. 951-ben, az olasz királyi cím megszerzésekor Paviából követséget küldött Rómába II. Agapit pápához, hogy a császári koronát elnyerje. Ezt nem sikerült elérnie, de továbbra is ez maradt egyik fő törekvése. Szász uralkodóként a kelet felé törés, a „Drang nach Osten” színteréül a szomszédos elbai szláv területet választotta. Már az augsburgi csata előtt megfogadta, hogy ha győz, Merseburgban püspökséget alapít, és itt levő udvarházát felajánlotta e célra. Ide sietett vissza Augsburg mellől, s miután októberben Reknitz mellett legyőzte a német lázadókkal szövetkezett szlávokat, a keleti markokban a kereszténység és a németség elterjesztésére törekedett.

Csehekkel kapcsolatos politikájában megelégedett a 950-ben elért hűbéri függéssel, sőt a 955-ben hűnek bizonyult Boleszlav cseh fejedelmet azzal jutalmazta, hogy szabad kezet adott neki a saját portáján való „Drang nach Osten”-re; Boleszlav az elkövetkező évtizedben a magyarok által feladott Felső-Morvaországon át benyomulhatott a viszlyánok központjába, Krakkóba.

Magyar politikájában Ottó leszámolt az életképtelennek bizonyult „Karoling Pannonia” visszaszerzésének gondolatával, és a fennálló Magyarországot úgy fogta fel, mint Avaria, Avarország folytatását. Ezt a felfogást világosan tükrözi a dinasztia szász történetíróinak, Widukindnak és Thietmárnak a szóhasználata, akik a X. század utolsó harmadában újból elkezdték a magyarokat Ungarii > Ungri helyett avaroknak nevezni, s még inkább Piligrim passaui püspök Avaria megjelölése, amelyet a magyar püspökség megszerzésének jogcíméül használt.

A külpolitika átfordulása

955–956 telén Konstantin császár követséget menesztett Ottóhoz, akinek egyoldalú információja Bulcsú istentelenségéről, vereségéről és felakasztásáról Szkülitzész híradásában is tükröződik. Az Ottóval való követváltásnak lehetett a következménye, hogy Konstantin császár 957-ben, az öt évre kötött szerződés utolsó évében beszüntette a magyar fejedelemnek fizetendő évi adót, s tette ezt annál inkább, mert ez évben egy másik kelet-európai ország fejedelemnője érkezett Bizáncba, aki a keresztség felvétele mellett ajándékokra is igényt tartott.

Liudprand szélsőségesen elfogult előadásából kiderül, hogy XII. János pápa 962 végén vagy 963 elején térítő püspököt indított útnak Magyarországra egy Szalek nevű, magyarországi bolgár származású követtel. A küldöttséget azonban Ottó császár emberei Capuában elfogták, és a velük küldött pápai levelet elvették.

Liudprand, aki ekkor Ottó szolgálatában állott, és az Ottóval szembefordult XII. János pápát nem győzi eléggé mocskolni szentségtelen élete miatt, azt állítja, hogy a pápa azért küldte az „elvetemült, isteni és humán tudományokban járatlan”<ref"|Gombos II. 1475.</ref> Zacheus püspököt Magyarországra, hogy a császár megtámadását készítse elő.

Ami Zacheus püspök megrágalmazását illeti, elég felhozni, hogy Zacheus mint térítő püspök (gentium episcopus) a következő évben összehívott zsinaton is részt vett a római egyház bíborosai és püspökei között, és ha a pápának csak magyar segédcsapatokra lett volna szüksége, ehhez szükségtelen lett volna püspököt felszentelni. Egyébként a magyarországi követ személye eléggé bizonyítja, hogy itt nem a pápától, hanem a magyar fejedelemtől kiinduló akcióról van szó.

Taksony fejedelem a bizánci–magyar kapcsolatok zátonyra futása után megkísérelte azt, amit nem egy szomszédos szláv fejedelem megtett ez idő tájt: a németek megkerülésével közvetlenül Rómából kért püspököt. Mivel az itáliai utat Ottó zárta le, viszont Magyarország baráti viszonyban volt a bolgár fejedelemséggel, Taksony egy bolgár eredetű, de a magyar udvarban nevelkedett Saleccus nevű főembert, alighanem a Taksony partvonalán szállással rendelkező Szalkot küldte a Balkánon át Rómába. A pápa örömmel kapott az alkalmon, ami nemcsak egyházfői tekintélyét emelte volna, hanem politikai súlyát is, sőt alkalmilag katonai támogatást is jelentett volna, s így került sor a térítő püspök felszentelésére, továbbá a pápa „névbetűivel ellátott és ólombullájával megjelölt levél”<ref"|Gombos II. 1473.</ref> kiállítására. A levél Ottó kezei közé került. A császár ebből és a bizánci jelentésekből világosan látta, hogy a magyarok újból kopogtatnak a keresztény egyház kapuján, s maga, miután zátonyra futtatta a görög és római püspök működését, már csak arra törekedett, hogy a magyarok az általa kinyitott kapun térjenek be az egyházba. A második magyar kísérlet a keresztény hit felvételére ilyenformán megfeneklett, de a cél, a Rómával való kapcsolatfelvétel a magyar fejedelmi ház jövőbeli törekvéseit meghatározta;ha ez másként nem ment, a németekkel való kompromisszum útján.

Taksony viszonyát a németekkel még a mozdulatlanság jellemezte. Ezt elsősorban a minden kezdeményezést megbénító mágikus hiedelem okozta. Ezen túllépni csak a régi hit eldobásával és a kereszténység felvételével lehetett volna, ami az adott időpontban csak a németek útján volt lehetséges. E circulus vitiosus okozta, hogy a pozitív kezdeményezések ellenére a hatvanas években, amikor lengyel földön elindult a keresztény berendezkedés, Magyarország lemaradt.

A nyugati térítés kezdete

E potenciális veszélyek fenyegető veszedelem méretét 971–972-ben öltötték, amikor Tzimiszkesz János császár és Ottó császár szövetségre lépett, aminek zálogaként az ifjú II. Ottó társcsászártTheophanu görög hercegnővel házasították össze. A hercegnő 972 kora tavaszán ért KonstantinápolybólRómába, ahol április 14-én keltek egybe. Útjáról Géza a perejaszlaveci kereskedelmi gócon és a bolgárokon keresztül pontosan értesülhetett. Felismerve a harapófogóba kerülés veszélyét, Gézának cselekednie kellett. A görögökkel való tizennégy éves rossz viszony és a németekkel való tizenhét éves nyugalom állapotában csak Ottóhoz fordulhatott, s jól tudta, hogy a tartós békének egy ára van, a megkeresztelkedés. Csaknem bizonyos, hogy a fenti értesülés hatására indította el követeit a hosszabb itáliai tartózkodásról hazatérő császár elé. Ottó 972 nyarán kelt át az Alpokon PaviábólSankt Gallenbe. Paviából elindulva követséget menesztett Lengyelországba és meghívta Meskó lengyel fejedelmet a húsvétkor Quedlinburgban tartandó gyűlésre, amelyet a keresztény hatalmak találkozójának szemelt ki. Úgy látszik, hogy augusztusban, Sankt Gallen-i tartózkodása alatt ért el hozzá Géza üzenete elhatározott szándékáról, mert legott püspökké szenteltetett egy Prunward nevű Sankt Gallen-i barátot, és Magyarországra küldte. Már régebben rámutattak, hogy a Prunward névnek a Prun~Brun~Brunó név a rövid alakja. Ugyanolyan „Kurzform” ez, mint a Gerhardé a Gero, Kuonradé a Kuno, Tankredé a Thammo. Prunward pedig azonosítható azzal a Prun, illetve Brunó néven szereplő püspökkel, akinek Ottó által írt ajánlólevele egy korabeli kódexbe bemásolva fennmaradt. Ottó, Isten kegyelméből felséges császár Biligrimnek (=Piligrimnek) a passaui egyház tisztelendő püspökének üdvözletünk és kegyelmünk. Brunó (=Prun) püspököt küldjük hozzátok és kedveltségteknek ajánljuk, azzal, hogy a legmesszebbmenőkig segítsétek, bármire is volna nálatok szüksége, és tiszteletteljesen és legkörültekintőbben vezessétek embereitekkel, valamint lovakkal és más úti szükségletekkel ellátva a magyarok végeire, amilyen közel csak lehet. Őt azért delegáljuk oda, hogy királyukat minél előbb összeköttetésbe hozza hatalmunkkal. Nektek pedig igen nagy gondotok legyen, hogy ez a követség a legbiztonságosabban létrejöjjön, mert ha feltett szándékunk sikerrel jár, abból nektek és mindnyájatoknak felettébb nagy hasznotok lesz. Isten veletek!”<ref"|Gombos III. 1776.</ref> Ottó levelének vigyázóan sürgető hangneme nemcsak az első találkozó izgalmát leheli magából, hanem benne sűrűsödik húsz év gondja, várakozása: az augsburgi csatától kezdve, a magyarok megtérési kísérleteinek zátonyra futtatásáig s végül Ottó saját „kivárási politikájának” beigazolódása. Az idős császár erejét már gyengülni érezte, de azt a diadalt meg akarta érni, hogy ő vezesse be Krisztus aklába a megszelidített fenevadakat.

Géza bizonyára már mint megkeresztelt király, de még nem mint rex christianus küldte el tizenkét főúrból álló ünnepélyes követségét Quedlinburgba. A 973. március 23-án, húsvétkor összejött fejedelmi találkozón megjelent Kékfogú Harald dán király, II. Boleszló cseh herceg, míg a megfélemedett Meskó lengyel fejedelem maga helyett fiát, Bátor Boleszlót (Boleslaw Chrobry) küldte túszul; ezenkívül követséget küldött Vasfejű Pandulf beneventói herceg, Tzimiszkesz János görög császár, sőt a Macedóniában ekkortájt alakult új bolgár ellenkormány is.

A hűbéri függésen levő dán, cseh és lengyel uralkodók személyes megjelenésével szemben Géza és családtagjai ekkor – úgy, mint ahogy a továbbiakban is – távol maradtak; ez alkalmas volt annak hangsúlyozására, ami a középkori magyar állam külpolitikai vezérmotívuma maradt: Magyarország a keresztény Európa része, de független idegen hatalmaktól.

Ottó Sankt Gallen-i Brunót adta a magyaroknak püspökül, aki egyházilag a konstanzi püspök mellett Rudbert mainzi érsektől, a császár főkáplánjától függött. Sankt Gallen ugyanis mint császári monostor a császár kápolnájának volt alárendelve; a megtérő uralkodókat a császár kápolnájához kapcsolni nem csupán kitüntetés volt, hanem rejtett kifejezése annak az igénynek, hogy minden keresztény uralkodó a császártól, a római egyház védnökétől függ. Ez lehetett az oka, hogy amikor Olga orosz nagyfejedelemnő Bizánctól elfordulva időlegesen Ottótól kért püspököt, a császár 961-ben Vilmos mainzi érsekkel, főkáplánjával szenteltetett püspökké egy mainzi szerzetest, de ez nyilvánult meg abban is, hogy 973–976-ban az újonnan létesített prágai püspökséget is a mainzi érsek alá rendelték.

Hogyan indult el az új magyarországi térítés?

A történeti köztudat Szent Wolfgangot tartja az első nyugati térítőnek. Wolfgang kiindulásának helye és időpontja azonban arra mutat, hogy akciója nem volt független a Sankt Gallenből kiinduló missziótól. Wolfgang ugyanis a Sankt Gallennel szomszédos einseidelni bencés apátság szerzetese volt, és Ottó császár 972. augusztus 14-én éppen Sankt Gallenben állított ki kiváltságlevelet az odajáruló einseidelni szerzeteseknek.

Géza békés külpolitikája

A bajor házasság jött legutoljára létre, s ebben szerepe volt annak, hogy I. Ottó a quedlinburgi találkozó után néhány héttel meghalt, és Géza közvetlen szomszédja Civakodó Henrik bajor herceg lett, aki arra törekedett, hogy az új ausztriai határgrófságot, Ostarrichit kelet felé kiterjessze.

Az augsburgi csata után a magyarok Melk várát rendezték be határerődnek; egy későbbi feljegyzés szerint Géza volt az utolsó, aki birtokolta. A magyarbarát Arnulf leánya, Judit 969-ben adta át a kormányzást nyugtalan, támadó kedvű fiának, Henriknek. Henrik uralma kezdetén a magyar gyepűőröket elkergette a határvidékről, amit bizonyít, hogy 970-ben a Mura-völgyi Talmács (Tilmitsch) telep környékén tett adományt. Amikor 972 augusztusában I. Ottó és Géza megbízottai között létrejött a megállapodás, ez nyilvánvalóan kapcsolatos volt azzal, hogy Géza lemondott a gyepűelvéről a Traisen folyóig, amely az ekkori viszonyokat tükröző Nibelung-ének szerint Pochlarni Rüdiger őrgrófságának keleti határa volt, s ahol, Traismauerben a hun király vára állt. Alig szerzett Piligrim püspök tudomást a megállapodásról, 972. október 18-án már adománylevelet eszközölt ki magának a császártól Wachau birtokára, melyet állítólag még a Karoling Lajos királytól kapott püspöksége.

A prágai püspökség I. Ottó által történt alapítását egy III. Henrik nevében hamisított 1086. évi oklevél beszéli el. Bár ez 1086 táján azzal a tendenciával készült, hogy a prágai egyházmegyét kiterjessze Morvaországra, sőt keletebbre fekvő részekre is, és elbeszélése nem egy ponton ellentétben áll egykorú hiteles feljegyzésekkel, történeti visszapillantása több tekintetben valószínűsíthető, ha a magyar viszonyokkal állítjuk párhuzamba.

Oroszország 961-ben, Magyarország pedig 972-ben térítő püspököt kapott, egy-egy exempt császári monostor szerzetesét, aki indulásakor a császári kápolna fejének, a mainzi érseknek volt alárendelve. Sankt Gallen-i Brunó működésének eredményeképpen vonult fel Quedlinburgba a magyar küldöttség, ahol II. Boleszlav cseh fejedelem is megjelent. Csaknem bizonyos, hogy a friss magyar példa is hozzájárult, hogy a cseh Boleszlav püspököt igényelt országának, aki egyenesen a császári kápolna fejétől, a mainzi érsektől függött. I. Ottó beleegyezett, s miután a magyarok ekkor szerződésszerűen is lemondhattak Boleszlav javára Morvaországról – a Bécsi-medencéhez kapcsolódó Morva-torkolat vidékének kivételével, körülbelül Uherské Hradište vidékéig –, elvben megállapodás jött létre a Morvaországot is felölelő prágai püspökség alapítására. Az 1086. évi hamisítványban körülírták a határokat is, amelyeket a prágai egyház alapításra való hivatkozással igényelt; keleten felölelte Krakkót, délkeleten pedig határos volt a magyarok végeivel, a Tátra hegyén és a Vág felső folyásán. Hogy 973-ban Quedlinburgban Géza követei lemondtak volna a csekélyebb katonai erővel rendelkező Boleszlav javára az északnyugati határt jelentő Nyugati-Beszkidekről – ugyanakkor, amikor a nagyhatalmú Ottó császár, Boleszlav hűbérura Bécset is a magyarok kezén hagyta –, az több mint kétséges. De a cseh püspökség alapítása sem történt meg, mert – még mielőtt a pápai hozzájárulás megérkezett volna – I. Ottó császár meghalt, az új császár, II. Ottó ellen pedig 974-ben Civakodó Henrik bajor herceg a cseh és a lengyel fejedelemmel szövetkezve fellázadt.

Nem ellentétes Géza békepolitikájával, hogy ebben a helyzetben nem maradt semleges, 983–984-ben lovasaival újból megszállta Melk várát és a környező gyepűelvét, melyről az I. és II. Ottóval kötött szerződés alapján mondott le.

A keresztény királyság megalapítása

Ami az ottoniánus ideológiát illeti, e tekintetben éppen a szlávokra beállított szász politika eredményezte, hogy Magyarországot elismerték „Avaria” utódjának – másnak, mint „Sclavania” –, ami azt is jelentette, hogy elhalt a bajor Pannonia-gondolat. A szász felfogás bajorországi terjedéséhez hozzájárulhatott, hogy I. Ottó öccse, Henrik alapította az új bajor házat, s hogy Henrik utódain felesége, a bajor Luitpolding Judit révén elhatalmasodott a bajor partikularizmus gondolata, anélkül, hogy feltámadt volna bennük a bajor Pannonia-gondolat.

Vármegye, vár, város

István állama kezdetben nem nélkülözte a több megyét átfogó tartományúri kormányzást, ezt azonban – mint I. Ottó tette birodalma kiépítésénél – jobbára közeli családtagjaira bízta.

Uralkodó osztály

Szent László felmenői között Árpád-fi Zolta ugyanúgy egyharmincketted részt képvisel, mint Madarász Henrik fia, I. Ottó császár, s ha csak az ismert vagy valószínűsíthető egyéb felmenőket vesszük sorra, akkor besenyő, örmény, bolgár, lengyel, cseh, elbai szláv, német, burgundi és görög főrangúakkal találkozunk. Kálmánban még kevesebb volt Árpád vére, mert apai ősei Lászlóéival azonosak, anyja pedig bizánci arisztokrata volt. De Európa korabeli uralkodóházait áttekintve ugyanilyen változatos összetételű ősfákat találunk; László és Kálmán – származásukat tekintve – bármely közép- vagy kelet-európai trónon ülhettek volna.

Szent László ősfája[1]
Árpád nagyfejedelem
Madarász Henrik király
II. Rudolf burgundi király
Zolta herceg
Ottó császár Adelhaid burgundi hercegnő
Taksony nagyfejedelem besenyő hercegnő bizánci örmény „comes”? bolgár hercegnő?  ?  ?  ?  ? Meskó lengyel herceg Dubravka cseh hercegnő Dobremir elbai szláv herceg  ? Hermann lotaringiai Pfalzgraf Helwig II. Ottó német császár Theophanu görög hercegnő
Mihály (Béla?) herceg bolgár hercegnő? ? ? Boleszló lengyel herceg Emnildis elbai szláv hercegnő Ehrenfried (Ezzo) rajnai Pfalzgraf Matild német hercegnő
Vazul herceg „Tatun nembeli” leány (Katun?) III. Meskó lengyel herceg Richeza német grófnő
Béla király Richeza (?) lengyel hercegnő
Szent László

Lábjegyzetek

  1. I. László származására lásd Wertner, Az Árpádok családi története adatait.

Irodalom

I. Ottó politikájára a 940-es évektől lásd DümmlerKöpke 155. kk.; Festschrift zur Jahrtausendfeier der Kaiserkrönung Ottos des Grossen (Mitteilungen des Instituts für Österreichische Geschichtsforschung Ergänzungsbände 20. 1962. 53–190); a magyar hadjáratokra 948 és 954 között lásd Lüttich, Ungarnzüge in Europa 97–113; Fasoli, Le incursioni ungare in Europa 178–202; Holtzmann, GSKz. 127. kk.

A másik bő leírás a szász dinasztia 968 körül dolgozó történetírójától, Widukindtól származik (Gombos III. 2663–2664), ő azonban a dinasztikus propaganda megtestesítője; Ottó központi szerepének és dicső győzelmének, valamint a király hűségére tért Konrád herceg példamutató hősességének akar irodalmi emléket állítani, s csekély ismeretanyagát sallustiusi és biblikus kölcsönzésekkel hígítja fel. Az ostromról mit sem tud, a német had felállásáról és a csata két fő ütközetéről viszont, bizonyára résztvevők információja alapján, elég megbízhatóan tudósít. E két ütközet összhangban van a magyar taktikával, mely szerint a magyarok katonai segédnépei, azaz a kabarok, kiknek vezére Lél volt, megkerülő mozdulattal, oldalról támadva kerültek szembe a cseh sereggel és a mögöttük álló németekkel; ez Lél seregének vereségével végződött. Widukind azonban a csehekről nem tud jót mondani, és a győzelem pálmáját Konrádnak juttatja, holott Konrád a fősereg harcában lelte halálát. Az Ottó vezette fősereg döntő harca a Lechtől nyugatra (Augsburgtól szintén nyugatra?) volt, itt szenvedett vereséget a Bulcsú vezette magyar sereg, és menekült a bajorországi jobb partra, a táborba, melyet Ottó csak másnap támadott meg. A Sankt Gallen-i Évkönyv rövid és bibliai hatásról tanúskodó bejegyzése a két csatáról: Bulcsúnak Ottóval és Lélnek a csehekkel vívott ütközetéről (Gombos, I. 199) csakis a fentiekkel azonosítható, mert a csehek ugyanúgy nem üldözték a magyarokat, mint Ottó, és az ebersbergi feljegyzés Lél és Súr fogságba kerülését több hitelt érdemlően mondja el (Gombos I. 522). Ha Lélt a csehek fogták volna el, nem került volna Regensburgban Henrik elé, hanem Ottó foglya lett volna.

A kérdésben módszertani fordulatot jelent Weinrich, Tradition und Individualität in den Quellen zur Lechfeldschlacht 955 cikke, mely a források "Aussagefähikeit"-jét vizsgálja, s filológiai módszerrel mutatja ki, hogy a csata jelentőségét I. Ottó propagandája fújta fel.