Otto Bauer

A Múltunk wikiből
Bécs, 1881. szeptember 5. – Párizs, 1938. július 4.
osztrák szociáldemokrata politikus és államférfi
Wikipédia

Hanák Péter

Belpolitikai válság Ausztriában

A radikális polgárság és értelmiség számára, amint ezt Viktor Adler, Engelbert Pernerstorfer, Otto Bauer, Karl Renner példája mutatja, nyílt még egy alternatíva: a szocializmus. Az ausztriai szociáldemokrata párt 1888 végén, a hainfeldi kongresszuson alakult marxista tömegpárttá. A párt az 1890-es évek elején belpolitikai értelemben is internacionalista szellemű és felépítésű, egységes szervezet volt. Az osztályegység azonban már az évtized közepén felbomlott, megindult a párt és a szakszervezeti mozgalom nemzeti alapon való széttagolódása. Főként az osztrák és a cseh mozgalom nem tudta kivonni magát a rendkívül kiélezett nacionalista harcok befolyása alól. A párt vezetői kezdettől tudták és egyre nyomasztóbban érezték, hogy az ausztriai szociáldemokrácia létkérdése a közös osztályharcot bénító nemzeti konfliktusok kiküszöbölése, a szocialista nemzeti alapelvek és program kidolgozása. Erre az 1899. évi brünni pártkongresszus vállalkozott. Minthogy Ausztriában az együttélő népek minden politikai és kulturális haladásának fő akadálya a nemzeti viszály, a proletariátus létérdeke a nemzeti egyenjogúság biztosítása, mindenféle nemzeti elnyomás, megkülönböztetés és bürokratikus állami centralizmus kiküszöbölése; szögezte le a program. Ennek érdekében Ausztriát demokratikus alapon álló soknemzetiségű államszövetséggé (Nationalitäten-Bundesstaat) kívánta átalakítani. A fennálló tartományok helyébe nemzetileg elhatárolt önkormányzati területeket kívánt állítani, ezek törvényhozása és igazgatása a demokratikusan választott „nemzeti kamarák” kezében lett volna. Az egynemzetiségű önkormányzatok összessége saját ügyeiben autonóm nemzeti szövetséget alkotott volna. A közös ügyek a birodalmi parlament hatáskörében maradtak volna.

A program tehát a területi és a kulturális autonómia elvét próbálta meg összeegyeztetni, és nem a tiszta kulturális autonómia mellett foglalt állást, amint azt később bírálói egyoldalúan a rovására írták. A két elv valaminő kompromisszumát a valóságos helyzet: a nemzeti szempontból elhatárolhatatlan vegyes nemzetiségű területeken élő népek egyenjogúságának biztosítása tette szükségessé. A brünni program hiányossága az autonóm nemzeti területek, illetve nemzeti szövetségek és a birodalmi parlament és kormány viszonyának tisztázatlansága volt. Ezt a hiányt az ausztromarxista teoretikusok, Renner és Bauer munkái valamelyest pótolták, ők a föderált egységek részérdekeit a Monarchia állami egységének kívánták alárendelni.

Az 1903. évi pártprogram

Az ausztriai szociáldemokrata pártot a kiélezett nacionalista küzdelmek és a munkásság kettős kötődésének mozgalmi konfliktusai a nemzeti kérdés tanulmányozására, a szocializmussal összhangban álló megoldás keresésére ösztönözték. Erre törekedett az ismertetett 1899. évi brünni program, erre tendált Otto Bauer és Karl Renner elméleti munkássága.

Erényi Tibor

A szociáldemokrata párt és a nemzetközi munkásmozgalom

Magán a centrista irányzaton belül is bizonyos differenciálódás indult meg a századelőn, amelynek egyik legkiemelkedőbb jelensége az osztrák szociáldemokrácia úgynevezett ausztromarxista irányzatának jelentkezése. Bauer és társai 1903-ban Bécsben megalakították a Jövő elnevezésű politikai társaságot. Bauer köre kísérletet tett a marxista elmélet továbbfejlesztésére. Radikálisabb, kevésbé egyoldalú – nem csak a választójogra korlátozódó – politikát követeltek a pártvezetőségtől, és nem hagytak figyelmen kívül a legradikálisabb harci eszközök, a fegyveres felkelés, az általános politikai tömegsztrájk esetleges alkalmazását sem. Útkeresésük során erősen foglalkoztatta őket a Monarchiában oly fontos nemzetiségi kérdés is. A föderatív megoldás szükségszerűségének hirdetéséig jutottak el. Elméleti és politikai nézeteik ellenére, Bauer és hívei óvakodtak attól, hogy a Viktor Adler nevével fémjelzett pártvezetőséggel szemben fellépjenek. Adlert a Jövő megalakulása idején lojalitásukról biztosították, és ezt a lojalitást később sem adták fel. Az ausztromarxisták egyes magyar pártvezetőkre – mindenekelőtt Kunfira – is hatottak, bár a hatás csak 1914 után erősödött fel.

Mucsi Ferenc

A polgári radikalizmus és a nemzetiségi kérdés

Jászi felfogásában a polgári demokratikus rend volt az az ideális társadalmi-politikai forma, amelyben az osztályviszonyok szabadon érvényesülhetnek. Ennek a megvalósítása, felszámolva a „feudalizmust”, megszüntetné a Magyarországra annyira jellemző nemzetiségi elnyomást is. Mert Jászi szerint a nemzetiségeket érő „sérelmi többlet”, a nemzetiségi elnyomás nem a különböző nemzeti mozgalmak összeütközésének terméke, hanem – Magyarország esetében mindenesetre – a feudális uralkodó osztályoknak az az érdeke, hogy ne engedjék szabadon kifejlődni a tőkés viszonyokat, mert az osztályuralmuk elvesztését eredményezné.

A nemzetiségi kérdés megoldását ilyenképpen az ország demokratikus átalakításával egybeeső folyamatnak fogta fel, közvetlenül összekapcsolva az általános választójog megteremtését s a nemzetiségi elnyomás megszüntetését. Éppen ezért részint elegendőnek ítélte az 1868. évi törvény gyakorlati megvalósítását, részint pedig elutasított minden olyan törekvést, amely a magyarországi nemzeti kérdést a politikai-területi önrendelkezéssel kívánta volna összekapcsolni. Az ország területi integritásának fenntartását gazdasági és kulturális érvekkel egyaránt igazolni próbálta, s anakronisztikusnak minősített mindenfajta területi autonómiára vagy föderalizálásra irányuló tervet. Ez a nemzetiségek politikai önrendelkezését elutasító nacionalista alapon álló program részint közel hozta őt Karl Renner és Otto Bauer nemzeti–kulturális autonómiát képviselő felfogásához, részint azonban a a föderalizmus elutasítása révén – szembe is állította velük.

Erényi Tibor

A munkásság harca az erősödő reakció és a háborús készülődés ellen

A budapesti és a bécsi pártvezetőség felfogása azonban a birodalom átalakítását illetően eltért egymástól. Adler, Renner és Bauer – az 1899. évi brünni kongresszus határozatainak megfelelően – a demokratizálást föderalizálással egybekötve kívánták végrehajtani. Eszmei céljuk a nemzetiségek demokratikus szövetségi államának megteremtése volt. A magyarországi párt viszont mellőzte a föderalizálás gondolatát: Magyarország államterületét egységesnek fogta fel, és úgy állította be a kérdést, hogy a demokratizálás önmagában minden kérdést megold.

1912–1913-ban a pártban egyeduralkodóvá vált az a nézet, hogy a demokratizálást nem a dinasztia segítségével, hanem annak ellenére kell megvalósítani. Pogány József az első Balkán-háború idején a dualizmus éles kritikusára, a birodalom megreformált fenntartásának hívére, Rennerre hivatkozott, aki szerint a dunai konföderáció meg fog valósulni, akár a dinasztiával, akár annak ellenére. 1912 októberében, a Szabadgondolkodók Magyarországi Egyesületében élesen támadta a polgári demokratikus jogokkal korábban kacérkodó dinasztiát és megfenyegette az uralkodó köröket: „Ha ránk szabadítják a háború fúriáit, Ausztria-Magyarország proletársága rájuk szabadítja a forradalom fúriáit.”[1] A magyarországi politikai események, Tisza felülkerekedése 1912 nyarán az osztrák szociáldemokráciára is kihatott. „Magyarországon a korona és a nemesség győzött. Győzelmük hatással lesz Ausztriára is” – írta 1919 nyarán Otto Bauer.[2]

1912 őszétől sokasodtak az antidinasztikus szociáldemokrata állásfoglalások. Fel-feltűnt a párt republikánus hitvallására való hivatkozás. November 4-én Ferenc József Budapestre érkezése alkalmából a tüntető munkások a köztársaságot éltették. A dinasztia elleni nyílt fellépés, a szociáldemokrata párt politikájának új eleme, a hatóságok megtorló intézkedéseire vezetett. 1912. november folyamán a rendőrség több munkásgyűlést betiltott a dinasztiaellenes megnyilvánulások miatt. Még inkább fokozódott a hatóságok idegessége, amikor az antimonarchikus és az antimilitarista fellépések összekapcsolódtak egymással.

A párt 1912. október 6-án országszerte gyűléseket szervezett „A balkáni háború és Magyarország” napirenddel. Az elfogadott határozatok nemcsak a háború, hanem Ausztria–Magyarország külpolitikája ellen is erőteljesen tiltakoztak. Támogatták a háborúellenes mozgalmat a polgári radikálisok és a Galilei Kör fiataljai is. A kör a továbbiakban az antimilitarista mozgalom egyik bázisa lett. Garami és Weltner részt vett a Nemzetközi Szocialista Iroda október 28–29-i brüsszeli ülésén, amely a háborús veszélyre való tekintettel elhatározta az Internacionálé rendkívüli kongresszusának novemberi összehívását. A Nemzetközi Szocialista Iroda határozatának megfelelően november 17-én Magyarországon is országszerte szociáldemokrata népgyűléseket szerveztek a béke védelmében. A budapesti gyűlésen a munkásosztály nemzetközi antimilitarista mozgalmának kiemelkedő harcosa, Karl Liebknecht is felszólalt. „Az egybegyűlt munkásság – szól a határozat – óva inti Ausztria-Magyarország kormányát és diplomáciáját annak a bűnnek az elkövetésétől, hogy az országot a háborúskodás végzetes nagy szerencsétlenségébe döntsék. Azok az érdekek, amelyeket állítólag a Balkánon meg kellene védelmezni, egyetlen katonának az életét sem érik meg.”[3]

A Népszava haladéktalanul, teljes terjedelmében közölte a november 26-án kelt bázeli kiáltványt, amelyet az Internacionálé rendkívüli kongresszusán fogadott el. A kiáltvány felszólította Ausztria–Magyarország szociáldemokratáit, hogy „teljes erővel folytassák akciójukat” a Szerbia megtámadását célzó törekvések, ellen, mert ezek az egész európai békét veszélyeztetik. Ugyanakkor kimondta, hogy „Ausztria–Magyarország szociáldemokrata pártjai a jövőben is küzdeni fognak azért, hogy a délszlávoknak a Habsburg-ház uralma alatt levő része a Monarchia határain belül a demokratikus önkormányzati jogot megkapja”.[4] A „demokratikus önkormányzati jog” fogalma azonban a Viktor Adler közreműködésével készült kiáltványban is elvontan szerepel. Így érthető rajta a RennerBauer által hirdetett kulturális autonómia, de felfogható volt valamilyen területi önkormányzatnak is. Az igazság az, hogy a Monarchia sorsát, az ezzel kapcsolatos terveket illetően sem az osztrák, sem a magyar szociáldemokrácia ezekben az években sem tudott egyértelműen állást foglalni.

Hajdu Tibor

Az ellentámadás előkészítése

A május 7-én átnyújtott német békefeltételek megtiltották az Anschlusst, vagyis Ausztria csatlakozását Németországhoz, és ezzel Ausztriában tulajdonképpen megbukott a Tanácsköztársasággal viszonylag rokonszenvező, centrista Otto Bauer külpolitikája.

Tervek szociáldemokrata kormány alakítására

Haubrich tovább szorgalmazta a katonai puccs tervét, tárgyalt Julierrel, sőt személyesen kereste fel Bécsben az angol katonai missziót, és terve érdekében antant megszállást kért; Böhm szintén az angolokkal és Bauer osztrák külügyi államtitkárral tárgyalt.

A katonai helyzet reménytelenné válása

Böhm pozíciója akkor vált teljesen bizonytalanná, mikor Otto Bauer végleg lemondott az osztrák külügyek irányításáról; Renner kancellár – éppúgy, mint a francia misszió – inkább Garamiban bízott.

Lábjegyzetek

  1. Pogány József, A Szabadgondolkodás Magyarországi Egyesülete a háború ellen. Szabadgondolat, 1912. 11. szám 389.
  2. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai (továbbiakban: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai). IV/A. Budapest, 1966. 545.
  3. Európa proletársága a háború ellen. Népszava, 1912. november 19.
  4. Az Internacionálé kiáltványa. Ugyanott, 1912. november 27.