Otto von Bismarck

A Múltunk wikiből

Otto Eduard Leopold von Bismarck

Schönhausen, 1815. április 15. – Friedrichsruh, 1898. július 30.
porosz családból származó államférfi
Wikipédia
Bismarck dolgozószobájában, 1886-ban
1879. augusztus 20.
Bismarck német kancellár szövetségi ajánlata a Monarchiának.
1883. március 5.
Bismarck közli a magyar kormánnyal, hogy nem kíván beleavatkozni a magyarországi németkérdésbe és nem támogatja a Schulverein agitációját.
1890. március 20.
Bismarck bukása, Georg Leo Caprivi kinevezése kancellárrá.

Tartalomjegyzék

Kovács Endre

A reakció

1849 után az egyelőre még széttagolt Németországban sorsdöntő fontosságú volt az, hogyan alakul az ipari fejlődés útjára lépett burzsoázia viszonya a monarchista rendszerrel szorosan összefonódott junkerséghez. A burzsoázia – legalábbis elvileg – szövetséget köthetett az erősbödő munkásosztállyal is, s vele együtt küzdhetett volna a feudális-bürokratikus és partikuláris gátak ellen a kereskedelem szabadságáért, az erős, egységes nemzeti államért. De mit jelentett volna a burzsoázia számára a munkásosztállyal kötött szövetség? A demokratikus szabadságjogok kiszélesítését, a népnek nyújtott jogokat. A burzsoázia ettől megijedt, inkább fenntartotta a nemességgel 1848–49-ben kötött kompromisszumot, belenyugodva liberális céljainak korlátozásába. Az állami egységről azonban nem mondhatott le, és ebben a fő kérdésben Bismarck irányításával valahol a középúton találkozott a nemességgel, amelynek természetese szintén érdeke volt a közös piac, a porosz vezetésű egységes Németország.

A német burzsoázia megalkuvó szellemének döntő szerepe volt abban, hogy a német birodalmi egyesítés nem &dquo;alulról&rquo; – tehát forradalom útján – jött létre, mint össznémet köztársaság, hanem &dquo;felülről&rquo;, vagyis nemzeti államként, porosz hegemóniával, a dinasztiák megtartásával. Kétségtelen, hogy az egyesülés még ebben a formájában is a gazdasági fejlődés előrelendítője lett, noha belső tartalma és formája Európa és a német nemzet számára óriási veszélyeket tartogatott. A junkerek és nagyburzsoák által vezetett országban a demokratikus eszmék terjedése sok akadályba ütközött. Az egységmozgalom évtizedekig tartott, s ez idő alatt a liberálisok mind jelentősebb mértékben vonták befolyásuk alá a demokratákat. A &dquo;junkerbe oltott&rquo; liberalizmus fogalmazta meg az egyesülő új Németország gazdasági-társadalmi elméletét, hirdette a kapitalista tulajdon szabadságát, szentesítette a munkásság szabad kizsákmányolását. Maga a munkásosztály pedig még túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy elhatározó módon gyakoroljon befolyást a német bel- és külpolitika irányítására.

A német állami egyesülés megvalósítása mindenekelőtt Bismarck nevéhez fűződik, mint ahogy a következő két évtized német történetében is a &dquo;vaskancellár&rquo; robusztus alakja áll előtérben. Míg 1871 előtt a német közéletet főként a nemesi–burzsoá ellentétek és rivalizálások foglalkoztatták, 1871-től – a kapitalista termelés nagy fellendülése nyomán – az osztályharc súlypontja a proletariátus és a kizsákmányoló osztályok közti harcokra tevődik át. Bismarck a társadalmi osztályok egymás közti küzdelmeit saját koncepciója szolgálatába állította. Bonapartista módszereket alkalmazott: oly módon támogatta a polgári tőkés érdekeket, hogy a hatalmat azért ne adja a burzsoázia kezébe, de az abszolutizmust se engedje korlátlanul érvényesülni. A tőkés fejlődés ennek a bonapartista diktatúrának a jegyében is óriási lépéseket tett előre, de a munkások számára Bismarck rendszere a polgári átalakulás kedvezőtlen formáját jelentette, hiszen még a polgári parlamentarizmusnak is útját állotta. Nem állhatta azonban tartósan útját a munkásosztály öntudatosodásának és szervezkedésének. Ez komoly nehézségek árán jutott előre – de előre haladt.

Az egységes Németországra rányomta bélyegét a porosz militarizmus, s ez növelte a reakció erőit. Ennek a miliiarizmusnak a bázisát a feudális arisztokrata körük alkották, de helyet kért és kapott benne a nagypolgárság is. A porosz-német militarizmus jellemzője, hogy a hadsereg kizárólag a porosz királynak – később német császárnak – felelős, a tisztikar és a katonák tömege kasztszerűen elzárkózik a néptől, a sereget vak alárendeltség, kíméletlen drill jellemzi, s teszi elsőrendűen alkalmassá az öldöklésre, bármilyen háborús cél elérése érdekében. Kiegészítette mindezt a harcokat, háborúkat dicsőítő ideológia, s a brutális sovinizmus.

Bismarck 1871 után – nem utolsósorban nagy háborús sikerei és a birodalom nemzetközi helyzetének ereje által is befolyásolva – teljes szenvedéllyel juttatta kifejezésre konzervativizmusát a belpolitikában. Ennek a politikai irányzatnak volt kifejezője 1872–87 között az úgynevezett Kulturkampf (mely nemcsak a német katolikusok ellen irányult, hanem a lengyeleket is célba vette) és az úgynevezett szocialista törvény (1878). Ezek az intézkedései nemcsak hibásak, de sikertelenek is voltak. A &dquo;kultúrharc&rquo; nem törte meg ellenfeleit, sőt a lengyelek esetében hozzájárult a nemzeti öntudat növeléséhez. A szocialisták ellen hozott törvény a gyakorlatban ugyancsak nem járt eredménnyel: az ipari fejlődés emelkedőjére jutott német központokban hasztalan próbálták útját állni a munkások szervezkedésének, a német munkásmozgalmat ekkor már a kivételes törvények szigorúságával sem lehetett letörni, még fékezni is alig. A szocialista irodalom termékei beáramlottak a külföldi nyomdákból, a szocialista tábor minden csapás után újra szerveződött, olyannyira, hogy végül Bismarck maga is belátta, jobb, ha taktikát változtat: önmaga tetszeleg a munkásosztály problémáinak értője, a munkásság segítője szerepében. A 80-as évek után megteremtik a bismarcki szociálpolitika jegyében hozott törvények sorát, melyek hivatva vannak biztosítani a &dquo;munkások védelmét a munkaadókkal szemben&rquo;. Ezek a szociális törvények (köztük a beteg- és balesetbiztosítás) a korabeli Európában az első lépéseket tették meg a munkásvédelmi törvényhozás területén, noha természetesen a munkásosztály öntudatos vezetői tisztában voltak azzal, hogy ezek a &dquo;szociális olajcseppek&rquo; nem változtatnak az alapvető problémán, s végső soron szerves láncszemei a társadalmi ellentétek &dquo;kikapcsolására&rquo; irányuló bismarcki koncepciónak.

A tudományos szocializmus eszméinek terjedése

Az ily módon létrejött Szocialista Munkáspárt már olyan erőt képviselt, melyet Bismarck hirhedt „szocialista” törvénye sem fojthatott el. 1878 és 1890 között August Bebel okos irányításával a német szociáldemokrácia hajója kikerülte a rá leselkedő veszélyeket, méghozzá akkora sikerrel, hogy 1890-ben – ez Bismarck távozásának éve – egy és fél millió szavazattal a német szociáldemokrata párt lett a birodalom legerősebb pártja.

A munkásosztály helyzete és mozgalmai

Az olyan kérdések azonban, mint a munkaidő szabályozása, a minimálbérek rögzítésen nem szerepelt Bismarck programjában, ezeket a munkásoknak kellett kiharcolniuk.

Szabad György

Konzervatív kiegyezési ajánlat

Ferenc József, noha rokonszenvéről biztosította Forgáchot, az adott viszonyok megszilárdítására törekedett. Tartott a nagy erővel kibontakozó lengyel felkelés következményeitől, az új porosz kancellár, Bismarck ambícióitól és attól, hogy újra kiéleződik az itáliai konfliktus.

A kiegyezési törekvések megerősödése

Nem volt ismeretlen előttük a porosz–osztrák hatalmi vetélkedés kiéleződése Bismarck élre jutását követően.

Az 1866. évi osztrák–porosz–olasz háború és következményei

Az 1862 óta Bismarck által vezetett Poroszország kemény következetességgel újította fel a küzdelmet a németországi hegemónia kiharcolásáért. 1863-ban a német államok uralkodóinak majna-frankfurti gyűlése még elfogadta ugyan a Habsburg-hatalom által javasolt szövetségi reformot, de a porosz király tüntető távolmaradása joggal váltott ki aggodalmat Bécsben. Noha az osztrák császár még támaszkodhatott a katolikus délnémet államokra, amelyeknek az uralkodó körei hagyományosan, demokratikus erői pedig jórészt 1848 keserves tapasztalatai nyomán Hohenzollern- és poroszellenesek voltak, vezető szerepe a Német Szövetségben még a korábbinál is formálisabbá vált. Ugyanakkor Berlin biztonságérzetét növelte, hogy a Habsburg-hatalom felemás magatartása a lengyel kérdésben tovább rontotta Bécs és Szentpétervár viszonyát, míg Bismarck – nem kevéssé éppen a lengyel felkelők rovására a cári hatalomnak nyújtott sokoldalú segítségével – biztosította az utóbbi rokonszenvét a maga számára. Ez annál súlyosabban esett latba, mivel a Habsburg-hatalmat megőrzött itáliai pozícióihoz való makacs ragaszkodása ismét elszigetelődéssel fenyegette. (III. Napóleonhoz való közeledésének „eredményei” így legfőképpen abban a kalandor vállalkozásban realizálódtak, amelyet Ferenc József öccsének, az általa viszonylagos népszerűsége miatt mindig féltékeny szemmel figyelt Miksa főhercegnek francia segítséggel és „osztrák önkéntesekkel” megkísérelt mexikói trónfoglalási kísérlete jelentett.) Az 1864 elején megindult dán háborúban a porosz és osztrák seregek még szövetségesként hódították meg Schleswiget és Holsteint, de a két tartomány további sorsának eldöntése már a nyílt konfliktust készítette elő. 1865-ben, a gasteini kompromisszum nyomán, éppen a magyarországi választások idején még úgy tetszett, hogy a Habsburg-hatalom elkerülheti a háború próbatételét. De a schleswig-holsteini kérdés áthidalása után Bismarck a német szövetségi reform ügyében új válságot provokált, immár olasz szövetségi szerződéssel a zsebében.

1866. június 14-én kitört a háború. A német középhatalmak zöme az osztrák császár mellé állt. Az osztrák seregek június 24-én Custozzánál győzelmet arattak az olaszok felett, a birodalomra törő, korszerűbben felszerelt és szakszerűbben vezényelt porosz seregeket azonban nem sikerült feltartóztatniuk. Július 3-án a Benedek vezette császári seregek megsemmisítő vereséget szenvedtek Königgrätznél. A háború felelevenítette Magyarország fegyveres felszabadításának tervét. Kossuth mindenekelőtt az olasz szövetséget újította fel és a dunai fejedelemségekkel teremtett kapcsolatot, ahol vezető politikai körök nemcsak bázisokat és fegyveres támogatást ígértek, hanem készségüket is megcsillantották a Dunai Szövetség programjának elfogadására, de – megfelelő biztosítékok feltételével – kész volt az együttműködésre Bismarckkal is. A már régen felszámolt hazai titkos szervezet állítólagos céljaira Komáromy György, az országot ekkor odahagyó képviselő és Csáky Tivadar gróf vették ténylegesen igénybe Bismarck anyagi támogatását, sokban keresztezve az emigráció fejének erőfeszítéseit. Kossuth beleegyezése nélkül és feltételeit mellőzve állapodott meg Bismarckkal Klapka is, majd légiót szervezve a Kárpátokig nyomult abban reménykedve, hogy akciója legalább a békekötéskor a tárgyalóasztalhoz juttatja a „magyar kérdést”. Bismarck azonban csak ijesztgetésül használta a magyar légiót. Győzelmét biztosítva korántsem akarta felbomlasztani a későbbi nagyhatalmi tervei támogatójának remélt Habsburg-birodalmat, csak kiszorítani kívánta a Német Szövetségből. Ennek megfelelően a fegyverszüneti megállapodásban, majd a hamarosan aláírt prágai békében (1866. augusztus 30.) megelégedett azzal, hogy a Habsburgokat lemondásra kényszerítse a birodalmuk nyugati határain túli törekvésekről.

Kolossa Tibor

A kiegyezés nemzetközi és belpolitikai jelentősége

Bismarck véget akart vetni Ausztria befolyásának Németországban, hogy porosz vezetés alatt hozza létre a német egységet. Ezt a célját Ausztriának a Német Szövetségből való kiszorításával el is érte. Nem óhajtott azonban osztrák területeket bekebelezni, sőt a Habsburg-birodalom épségének fennmaradása mellett foglalt állást, mert Ausztria felbomlása konfliktusba sodorhatta szövetségesével, Oroszországgal. Bismarck 1866-tól kezdve az Ausztriával való kibékülésre, sőt a porosz–osztrák–orosz együttműködés politikájára törekedett. Az Ausztriával való ellenséges viszony ugyanis a kilátásban levő porosz–francia összecsapás esetén kétfrontos háborúval és Anglia ellenséges állásfoglalásával fenyegette.

A Lónyay-kormány

A választás elindította a pártok erjedési, bomlási folyamatát. Ennek legfőbb oka a bismarcki Németország győzelme és a Hohenwart-féle föderalista törekvések bukása volt.

S. Vincze Edit

A magyarországi munkáspárt

1872 novemberében – Bismarck kancellár kezdeményezésére – összeültek a Német Birodalom és Ausztria–Magyarország kormányképviselői, hogy összehangolják a szocialista munkásmozgalom elfojtására szolgáló rendelkezéseiket. A berlini értekezlet résztvevői azt tartották a legfontosabbnak, hogy a szocialista szervezkedést lokalizálják, az országos jellegű és a nemzetközi kiterjedésű szervezetek létrehozását megakadályozzák.

Diószegi István

A nyugati küldetés utójátéka

A francia diplomácia már 1867 nyarán hozzálátott egy olyan szövetség összekovácsolásához, amely a németországi porosz terjeszkedés megállítását, sőt a prágai béke előtti német széttagoltság visszaállítását tűzte ki célul. Érthető tehát, hogy az Északnémet Szövetség kancellári tisztét betöltő Bismarck a francia tervek megakadályozására összpontosította erőfeszítéseit. A német egység csak külső hátvéd biztosítása esetén nyerhette el végső formáját, és ez Bismarckot aktív szövetségi politikára ösztönözte.

A dualizmus korának első külügyminisztere, Friedrich Ferdinand Beust báró még 1866 októberében a szász miniszterelnöki székből került a Ballhausplatzra. (Bécsben a Ballhausplatzon állt a külügyminisztérium palotája, ma a szövetségi kancellár hivatala.) A Habsburg-monarchia történetében nem volt új dolog, hogy a vezető államférfiakat a „Reichből” hívják meg (Metternich is a Rajna mellől érkezett), de a betelepülő sokféle ellenállással számolhatott. Beustnak is azt jósolták Pesten, hogy „ágya bizony nem lesz rózsákon vetve”. A miniszter jövője iránti kétkedéssel tették fel a kérdést: vajon kire szándékozik támaszkodni ennyi természetes ellenséggel szemben? Beust az osztrák liberálisokkal együttműködve csakhamar megtalálta belpolitikai támaszát. Külpolitikai irányvonalát is sikerült úgy megszabnia, hogy az a legfontosabb belső törekvésekkel egyezett, vagy legalábbis nem állt mereven szemben velük.

Hogy Beust poroszellenes irányban fogja tovább vinni a Monarchia külpolitikáját, abban kinevezésekor senki sem kételkedett. A miniszter addigi pályafutása bőven adott okot ilyen feltételezésre. Poroszellenessége azonban nemcsak a múltból és az érzelmekből fakadt: az osztrák szolgálatba lépő szász államférfi úgy látta, hogy az adott körülmények között felelőtlenség lenne feladni a helyzet előnyeit, és nem azon fáradozni, hogy Németország sorsának intézése újra osztrák kézbe kerüljön. A poroszellenes politika célját azonban a külső és belső erőviszonyokkal okosan számolva nem a németországi hegemónia közvetlen visszaszerzésében látta, hanem csupán arra törekedett, hogy Poroszország terjeszkedését megállítsa, a délnémet államok önállóságát megvédje. Az eszközök megválasztásában is mérsékletet mutatott. Felmérte Ausztria erőit: tudta, hogy a Poroszországgal való újbóli megmérkőzés csak szövetségesekkel lehetséges, de a célt nem áldozta fel a szövetség kedvéért. Az uralkodó számára készített felterjesztéseiben több alkalommal megírta, hogy ha a háború a Rajna mellett lobban lángra, Ausztria saját német lakosságára való tekintettel nem avatkozhat be Franciaország oldalán. Az osztrák–francia együttműködést Beust a bécsi igények és tervek szerint szerette volna kialakítani. A keleti kérdést a nyugati politika függvényének tartotta. A balkáni kérdésben az osztrák konzervatív hagyományokat követve hajlott arra, hogy Oroszországgal az érdekszférák elhatárolása (esetleg felosztása) alapján kiegyezzék, de a cári rendszerhez való közeledést inkább Poroszország elszigetelése végett szorgalmazta.

Beust 1867. január 1-én jegyzéket intézett az európai hatalmakhoz a fekete-tengeri status quo ügyében. Javasolta, hogy vegyék revízió alá az 1856-os párizsi szerződés azon cikkelyeit, amelyek megtiltják Oroszországnak, hogy a Fekete-tengeren hadiflottát tartson. A kezdeményezés a régi osztrák keleti politika tradícióiban fogant: osztrák–orosz együttműködést akart a Balkánon, de ebben nyilvánvalóan benne volt Poroszország elszigetelésének szándéka is. Pétervárott érdeklődéssel fogadták az osztrák ajánlatot, amely még Párizsban sem ütközött merev ellenállásba. Anglia nélkül azonban nem lehetett dönteni a keleti kérdésben, a szigetország viszont a 60-as években egyértelműen Törökország mellett állt. A hazai fogadtatás sem volt egészen kedvező, különösen a pesti liberálisok (akiknek napja most volt felkelőben) idegenkedtek attól, hogy Törökország helyett Oroszországot válasszák. A párizsi béke revíziója tehát nem sikerült.

1867 áprilisában porosz kezdeményezésre az osztrák–porosz viszony megjavítására kínálkozott lehetőség. Bismarck az éles francia–német diplomáciai válság (a luxemburgi konfliktus) hatására Bécshez közeledett, és megpróbálta biztosítani a Monarchia jóindulatát. Ajánlatát, amely a későbbi „három császár” kombináció első megnyilatkozása volt, Tauffkirchen bajor miniszteri tanácsos vitte az osztrák fővárosba. Beust nem fogadta el. Ahhoz, hogy Poroszországgal megegyezzék, egész múltját kellett volna megtagadnia. Döntése a bécsi és pesti vezető körökben osztatlan helyesléssel találkozott.

A „három császár” politika

A frankfurti békét követő első években a francia–német ellentét teljes súlyával nehezedett Európára. Először előírásainak végre nem hajtása fenyegetett konfliktussal (a franciák a hadisarc megfizetését, a németek a megszállt területek kiürítését halogatták), majd a francia hadsereg küszöbön álló újjászervezése idézett elő nemzetközi válságot. Ez utóbbi 1875-ben érte el tetőpontját. A francia fegyverkezésre a német kormány háborús hangulatkeltéssel felelt. A fenyegető német–francia konfliktus az osztrák–magyar diplomáciát is állásfoglalásra késztette. A Monarchiában nem kívánták Franciaország további gyengülését, hiszen Németország nyomasztó túlsúlyát anélkül is eléggé érezték. A határozott fellépés azonban az ugyancsak nem kívánt német–orosz barátság erősödését eredményezte volna. Ezért Andrássy csak a béke megőrzésének szükségességét hangoztatta, és hagyta, hogy mind Németország, mind Oroszország kompromittálja magát. A válság megmutatta, hogy Bismarck háborús uszító, II. Sándort és kancellárját, Gorcsakovot pedig németellenes cselekvésre sarkallta. Igaz, a béke végül is fennmaradt, de a németek szégyent vallottak, az oroszok pedig kéretlen közvetítéssel megrontották Németországhoz fűződő viszonyukat.

Katus László

Külkereskedelem

Bismarck már 1876 végén „harci vámokat” helyezett kilátásba a magyar agrárkivitel ellen.

Diószegi István

A balkáni kérdés kiéleződése

Oroszország ekkor Berlinhez fordult: számíthat-e Németország jóindulatú semlegességére, ha a keleti háborúban Ausztria–Magyarországgal is konfliktusba keveredik? (Az újabb lépés nemcsak az osztrák elutasítás következménye volt: a pétervári pánszláv körök már régóta sürgették, hogy szakítsák el az Ausztriához fűző terhes szövetségi szálakat.) Bismarck határozott és egyértelmű elutasító választ adott. Németország érdekeit mélyen érintené – mondotta a kancellár –, ha a Habsburg-monarchia Európában elfoglalt helyzetét veszély fenyegetné. Közben a Ballhausplatzon is tiszta vizet akartak önteni a pohárba. Andrássynak nem voltak ugyan illúziói Bismarckkal kapcsolatban, de azért ő is megkockáztatta a kérdést: támogatná-e Németország a Monarchiát, ha háborúba keveredne Oroszországgal? A válasz erre a kérdésre is elutasító volt. Bismarck hosszasan fejtegette az osztrák megbízottnak, milyen fontos Németország számára, hogy a két szerződő társ békében és jó viszonyban éljen egymással. A háború, bármely fél győzne, csak gondokat okozna Németországnak; oda vezethetne, hogy a vesztes fél pártjára kellene állnia. Németország nem tűrhetné el, hogy oroszok garnizonokat állítsanak fel Brünnben, de ahhoz sem járulhatna hozzá, hogy az osztrákok helyreállítsák a független Lengyelországot.

A berlini kongresszus és a kettős szövetség

Nem utolsósorban a házigazda és az elnök tisztét betöltő Bismarck kitartó közvetítésének volt köszönhető, hogy az ellentétek végül is elsimultak. 1878. július 13-án hét hatalom (Anglia, Ausztria–Magyarország, Franciaország, Németország, Olaszország, Oroszország, Törökország) képviselői aláírták a San Stefanó-i béke helyébe lépő berlini szerződést. Bulgáriát három részre osztották: Macedónia közvetlenül visszakerült Törökországhoz, Kelet-Rumélia (a török csapatok visszatérésének tilalmával) közigazgatási autonómiát kapott. Csupán az ilyenformán megcsonkított Bulgária válhatott autonóm fejedelemséggé. Bulgária orosz megszállásának időtartamát kilenc hónapra korlátozták. A szerződés elismerte Szerbia, Románia és Montenegró függetlenségét. A kongresszus jóváhagyta Oroszország területi szerzeményeit és felhatalmazást adott a Monarchiának Bosznia–Hercegovina, valamint a novibazári szandzsák megszállására. A három császár irányvonallal szakító osztrák–magyar külpolitika tehát jelentős sikereket könyvelhetett el.

Ezek a sikerek elsősorban a nemzetközi körülmények kedvező alakulásából következtek. Közrejátszott az is, hogy a Monarchia 1878 tavaszán nagyhatalomra valló határozottsággal lépett fel. Az erélynek persze megvoltak a belső korlátai, a Monarchia háborúhoz nem folyamodhatott, de az elérendő célok tekintetében mégiscsak létrejött a számottevő belső tényezők egysége. A három császár politika mögött annak idején csak az udvari körök aktív oroszbarátsága és a szláv lakosság egy részének passzív támogatása állott. Ellene volt az egész magyar közvélemény, rosszallotta az osztrák–német lakosság is. E politika csődjének megmutatásakor a magyar politikai vezető réteg gyökeres fordulatot, Oroszország elleni háborút követelt, de a szélsőséges program a Monarchián belül nem talált támogatásra. Abban a kérdésben azonban, hogy a San Stefanó-i békét revízió alá kell venni, az osztrákok, a magyarok. a lengyelek és a konzervatív udvari körök véleménye teljesen egybevágott. A részletkérdésekben megmaradtak a különbségek, de Andrássy programja, amely az oroszok visszaszorítására, a szláv államok korlátozására és a Monarchia balkáni pozícióinak erősítésére törekedett, szerencsésen egyesítette az összes lényeges tendenciát.

Az 1878 márciusában beiktatott mérsékelten oroszellenes irányvonal a kétségtelen sikerek ellenére sem tudott megszilárdulni. A külpolitikai célok egysége a berlini kongresszus után újra megbomlott, a Monarchia belső tekintetben válságos állapotba került. A hazatérő Andrássyt Bécsben és Pesten macskazenével fogadták. Az ellentétek Bosznia–Hercegovina megszállásának kérdésében csúcsosodtak ki. A két délszláv tartomány okkupálása a berlini kongresszus mandátuma értelmében 1878 nyarán és őszén, nem kis nehézségek árán végbement, de a megoldás a Monarchián belül mindenütt ellenkezésbe ütközött. Az osztrákok és a magyarok a szlávság számbeli növekedésének következményeitől tartottak, az előbbiek a lajtántúli vezető szerepet; az utóbbiak a dualista struktúrát féltették. A csehek és a szerbek egészen más okból, de hasonló erővel tiltakoztak: ők a szláv államalakulás akadályozása miatt emeltek vétót. Az udvari körök – a horvát és a szlovén vezető réteg támogatásával – kevesellték a megszállást és Andrássytól a végleges birtokbavételt, az annexiót kérték számon. Ausztriában az okkupáció belpolitikai válságot eredményezett, amely elsodorta a kiegyezés óta kormányzó liberális pártot, Magyarországon pedig megbontotta a hatalmon levő Szabadelvű Párt egységét. Andrássy elszigetelődése a Monarchia-szerte mutatkozó konzervatív törekvések további erősödéséhez vezetett és az újabb külpolitikai irányváltás esélyei egy esztendővel a berlini kongresszus után valószínűnek látszottak.

A mérsékelt oroszellenesség, amelyet Andrássy neve fémjelzett, a külső körülmények alakulása folytán egyelőre mégis időszerű maradt. Oroszország a berlini kongresszuson elszenvedett kudarcát Németországnak tulajdonította és alaposan megneheztelt érte. Az orosz politika németellenes fordulata és az osztrák–magyar politika konzervatív vonalának erősödése 1879 nyarán teljes komolysággal vetette fel Bismarck előtt a Németország ellen irányuló osztrák–orosz megegyezés lehetőségét. A veszély elhárítására már más eszköz nem maradt, mint hogy a két korábbi partner, Oroszország és Ausztria–Magyarország közül az egyiket, még a másik elleni elkötelezettség árán is, szorosabban Németországhoz láncolja. Kisebb ingadozás után a választás a Monarchiára esett. A német kancellár 1879 augusztusában találkozott Andrássyval és ajánlatot tett neki a német—osztrák–magyar szövetség megkötésére.

Bismarck indítványa szerint a két szerződő félnek fegyveres segélynyújtásra kellett köteleznie magát bármely kívülről jövő támadás esetére. Andrássy már bukott politikus volt, de a német ajánlat lehetőséget adott neki, hogy maradandó nyomokat hagyjon maga után a Ballhausplatzon. Még az udvar oroszbarát köreit is könnyen meggyőzhette arról, hogy a német kötelezettségvállalás milyen előnyökkel jár a Monarchia biztonsága szempontjából. A német ajánlat persze nem az eredeti Andrássy-féle program megvalósulását jelentette: oroszellenes támadó szövetségről szó sem lehetett. Andrássy azonban észrevette, hogy Németország kényszerhelyzetbe került. Bismarck javaslata a Németországot érő francia támadást is casus foederisnek nyilvánította. Andrássy a legmerevebben elzárkózott az ilyen kötelezettségvállalás elől. Végül valóban Bismarck kényszerült engedményre. A kancellárnak Berlinben is nehézségei támadtak: I. Vilmos hallani sem akart az Oroszország elleni szövetségről, ám Bismarckkal és az egész minisztériummal szemben nem tudta akaratát érvényesíteni. A szerződést 1879. október 7-én írta alá a külügyminiszteri állásból már visszalépett Andrássy és a bécsi német nagykövet. Az első cikkely kimondta, hogy az Oroszország oldaláról jövő fegyveres támadás esetén a felek összes katonai erejükkel egymás segítségére sietnek. A második cikkely szerint a felek szerződő társuk egyéb fegyveres konfliktusa esetén jóindulatú semlegességre kötelezik magukat. Ha azonban a szerződő fél ellenfelének Oroszország is fegyveres segítséget nyújt, akkor a szerződés első cikkelye, a beavatkozási kötelezettség lép érvénybe. A második cikkely a gyakorlatban annyit jelentett, hogy a Monarchia semleges maradhat egy német–francia háború esetén, csak akkor kell beavatkoznia, ha Oroszország a hadviselő Németország ellen fellép. (Abban az esetben tehát, amelyet tulajdonképpen az első cikkely casus foederisnak nyilvánított.) Kétségtelen, hogy az egyezmény a Monarchia számára biztosított nagyobb kedvezményt. A szerződést öt évi időtartamra kötötték. Még aláírói sem gondolták, hogy négy évtizeden át tartó elkötelezettség lesz belőle.

Szász Zoltán

Bosznia megszállása

Félreállását 1878. szeptember 29-én az egész kabinet lemondása követte. Így aztán a képviselőházi támadások áradata egyre inkább a Bismarck által ironikusan „polgári utójátéknak” nevezett csetepatévá szelídült.

Kisebb ellenzéki pártok

Tisza helyzetét megkönnyítette, hogy maga Bismarck 1883-ban határozottan állást foglalt a magyarországi német nemzetiségi törekvések ellen. („A magyar birodalom erősödésére és egységére oly nagy politikai súlyt fektetünk, hogy ezzel szemben érzelmi kívánalmainknak háttérbe kell szorulniuk.”[1])

Állami gazdaságfejlesztés és gazdasági törvényhozás

A korszak legnehezebb külkereskedelmi tárgyalásait az erélyes védvámok rendszerére áttérő bismarcki Németországgal folytatta a Monarchia két kormánya. Politika és gazdaság itt keresztezte egymást. Németország iparát Anglia ellen, mezőgazdaságát előbb Oroszország majd Amerika ellen védte, s ezzel a szövetségessé előlépő Osztrák–Magyar Monarchiát is sújtotta. A politikai érdekazonosság és a gazdasági érdekösszeütközés ellentmondását egyelőre csak úgy sikerült feloldani, hogy hosszú tárgyalások után a korábbi állapotot, tehát a védvám előtti egyezményt évenkénti ideiglenes megállapodással tartósították. Andrássyt többször kérte a kormány, hogy a politikai kapcsolatokra hivatkozva próbáljon kedvezőbb kiviteli feltételeket teremteni Németországban. A diplomáciai köröktől nem volt teljesen idegen az a gondolat, hogy a két birodalom politikai szövetségét gazdasági szövetséggé is átalakítsák. A sokfelé futó gazdasági érdek és a maradék politikai nézeteltérések azonban nem tették lehetővé, hogy a két közép-európai nagyhatalom összekapcsolja gazdaságát.

A külföldre menő árukat ugyan zömében a vasút szállította, a nyugati forgalomban azonban növekvő szerepet szánt a kormány Fiume kikötőjének. A német vasutak prohibitív tarifája miatt is erre keresték a kerülőutat. A kormány tetemes összegeket áldozott a kikötő kiépítésére és a hajóforgalom fellendítésére. Kimélyítették a kikötő öblét, raktárakat és rakodóberendezéseket létesítettek, s már 1883-ban megkezdték az olajkikötő megépítését. Az ellenzék sokat támadta a kormányt az osztrák Lloyd hajózási vállalatnak nyújtott évi szubvencióért. Kevesebb kritikát váltott ki a London–Fiume járat évi támogatása, különösen amikor azt 1883-tól az Adria nevű magyar hajózási társaság kapta meg. A „magyar tengerpart” fejlesztésében azonban nem csak gazdasági szempontok érvényesültek. A reformkor hagyományaként tovább élt a tengeri kereskedelem országot gazdagító hite, de a velejáró „tengeri hatalom” kétes értékű illúziója is.

A forgalom fő eszköze az ország külső képét is leginkább megváltoztató vasút volt. A 70-es évektől, a vonalak számának gyors növekedésével a vasúttársaságok gazdasági és politikai hatalommá növekedtek. Az állam azonban nem akarta teljesen a magántársaságokra bízni a vasutak építését és fenntartását. A kormány egyre több vasútvonalat vásárolt meg, s maga is épített új vonalakat. Fokozatosan kialakult a magyar államvasutak hálózata. 1882-ben sikerült olyan egyezményre kényszeríteni a legnagyobb magáncéget, az Osztrák Államvasúttársaságot, amely lehetővé tette, hogy a kormány maga szabályozhassa a fő irányokba menő áruszállítás díjtételeit, s a maga kezelésében valósíthassa meg a Duna jobb parti vasúti kijárást (BudapestKomáromBruckBécs) Nyugat felé.

Vasút és politika bonyolult összefonódásáról tanúskodnak a Boszniában épülő vonalak, valamint a Szerbiába és Romániába vezető vasutak körül folytatott látványos parlamenti, s az egyáltalán nem látható, de annál fontosabb kulisszák mögötti harcok. A Romániával létesítendő vasúti csatlakozást nemcsak az idő, hanem Bismarck is sürgette, aki még az 1873. évi nagy kölcsönt is ennek feltételéhez köttette a hitelező pénzcsoport útján. Így kívánt a romániai német vasúti vállalkozóknak kijutást biztosítani az európai vonalhálózatra, s egyben politikai értékű gazdasági támogatást adni a romániai Hohenzollern-dinasztiának.

A nagybirtok polgárosodása és az agrárius mozgalom

1887-ben törvénybe iktatták a munkások kötelező balesetbiztosítását, s ugyancsak törvényes intézkedésekkel igyekeztek elejét venni a parasztbirtok túlzott elaprózódásának. Ezeket a szociálpolitikai intézkedéseket – amelyekkel megalkotóik egyúttal a forradalmi szocialista munkásmozgalom terjedését is gátolni szándékoztak – 1886-ban, bismarcki mintára, „szocialista törvénnyel” egészítették ki, s pereket indítottak a munkásmozgalom vezetői ellen.

S. Vincze Edit

A Nemválasztók Pártja és a Magyarországi Munkáspárt

Az I. Vilmos német császár ellen irányuló merényletek megtorlásaként Bismarck javaslatára 1878 őszén kivételes törvényt vezettek be a szocialisták ellen: a szociáldemokrata párt működését betiltották, a munkássajtó megjelenését megakadályozták, a párt kiemelkedő vezetőit kiutasították a Birodalom területéről. A német proletariátus rövidesen úrrá lett a törvény bevezetését követően támadt zavaron és bizonytalanságon, rendezte sorait, megkezdődött a pártszervezetek illegális hálózatának kiépítése. 1878–70-ben felszínre törtek az orosz társadalom mélyén lappangó ellentmondások, feszültségek is: mind hevesebbé vált a Narodnaja Volja anarchista jellegű mozgalma. Vera Zaszulicsnak Trepov pétervári rendőrfőnök, majd Szolovjevnek II. Sándor orosz cár ellen irányuló merénylete azt a reménységet keltette-, hogy Oroszország népei is megmozdulnak, rövidesen üt a cárizmus végórája.

Frankel Leó és a körülötte tömörült szocialisták a küszöbön állónak vélt orosz forradalomtól egész Európa általános, demokratikus átalakulását várták. Frankel abban bizakodott, hogy az Oroszországban kirobbanó forradalom lángja tovább terjed, nemcsak a cári trón, hanem azzal együtt Bismarck hatalma is összeomlik.

A II. Internacionálé megalakulása és a magyarországi munkásmozgalom

Németországban, Franciaországban és másutt is lassanként az a belátás kerekedett felül, hogy az erőszakpolitikát a „szociálpolitika” jelszavával kell felváltani. Németországban II. Vilmos császár képviselte ezt az irányt, amelyet 1888-tól, trónra lépésének időpontjától kezdve Bismarck kancellárral is próbált elfogadtatni.

Küzdelem a marxista munkáspártért

1890 tavaszán távozott Bismarck, s ezzel egyidőben Tisza Kálmán kormánya is megbukott.

Diószegi István

A Monarchia a bismarcki szövetségi rendszerben

A teljes cikk.

Az együttműködés megszakítása Oroszországgal (1887–1890)

Az angol okvetetlenkedést még csak elhárították: 1886 nyarán Bismarck és Kálnoky szabad kezet biztosított az oroszoknak a bolgár fejedelem elmozdítására és a trónfosztás rövidesen bekövetkezett. Most azonban kiderült, hogy a bulgáriai orosz befolyásnak nem Battenberg Sándor személye az egyedüli akadálya. A nagy történelmi múlttal rendelkező fejedelemség teljes önállóságra törekedett. A presztízsét féltő cári nagyhatalom viszont nem állhatott meg félúton. 1886 szeptemberében orosz kormánybiztos jelent meg Szófiában, Bulgária orosz megszállását helyezte kilátásba. A dinasztikus egyezkedő politika húrja tovább feszült, de Oroszország eljárásával még nem lépte túl a szerződéses kereteket és partnereitől további támogatásra számított. Bismarck és Kálnoky részéről meg is volt a hajlandóság, ám amikor az osztrák–magyar külügyminiszter az orosz eljárás támogatását tervezte, olyan kötelezettséget vállalt, amelyet nem állt módjában betartani. A magyar liberális párt nyomásától átszakadtak a dinasztikus érdekszféra-politika belső védgátjai. Tisza Kálmán a magyar parlamentben tiltakozott Bulgária orosz megszállása ellen és Kálnoky nem hagyhatta többé figyelmen kívül legerősebb belső ellenzéke álláspontját. Az osztrák–magyar külügyminiszter 1886 októberében nyilvánosan szót emelt Bulgária önállósága mellett. Az eljárás szakítást jelentett az öt év óta egyetértésben folytatott osztrák–magyar—orosz érdekszféra-politikával.

Kálnoky a magyar liberális párt nyomására szakított azzal a politikával, amely Bulgáriát a cárizmus érdekszférájának minősítette, az Oroszországgal való együttműködésről azonban nem szándékozott teljesen lemondani. Visszautasította a német és orosz részről érkező, az érdekszféra-politika fenntartására vonatkozó kívánságokat, de nem zárkózott el attól, hogy bizonyos orosz érdekeket továbbra is elismerjen. Miközben hangsúlyozta, hogy Bulgáriának meg kell védenie önállóságát, egyben azt tanácsolta a bolgároknak, hogy lépjenek jó viszonyra Oroszországgal. A Bécsben járó bolgár küldöttséget lebeszélte Battenberg Sándor visszahívásáról, és a bolgárok fejedelemjelöltjének, Koburg Ferdinándnak is megmondta, hogy trónra lépéséhez nem látja a szükséges előfeltételeket. A pétervári osztrák–magyar nagykövetnek megírta: a Monarchiában változatlan a szándék, hogy Oroszországgal fenntartsa az eddigi jó viszonyt. Az orosz külpolitika irányítói tisztában voltak az osztrák–magyar külpolitika fordulatának okaival. Giers külügyminiszter rosszallását fejezte ki Tisza Kálmán oroszellenes parlamenti megnyilatkozásai miatt, a cár pedig szemére vetette a pétervári osztrák–magyar nagykövetnek, hogy a magyarok össze akarják veszíteni Oroszországot és Ausztria–Magyarországot. Az orosz államférfiak a magyar befolyás kiküszöbölését és az eddigi politika folytatását kérték Kálnokytól. A konzervatív meggyőződésű osztrák–magyar külügyminiszter az adott belső körülmények között azonban csak az érdekszféra-politikát elvető együttműködési hajlandósággal válaszolhatott. Az együttműködésnek ez a fajtája értéktelen volt Oroszország ssámára. Amikor III. Sándor cár meggyőződött arról, hogy érvei Bécsben hatástalanok, kibékíthetetlenül megneheztelt Ausztria–Magyarországra.

Oroszország és Ausztria–Magyarország viszonya 1886 végétől rohamosan rosszabbodott. Bécsben és Pétervárott mutatkozott némi békülési hajlandóság, de az éledező balkáni önállóságon zátonyra futott minden konzervatív egyezkedő szándék. A bolgár nemzetgyűlés 1887 nyarán az osztrák–magyar tanács ellenére Koburg Ferdinándot választotta fejedelméül. Pétervárott úgy tudták, hogy az új uralkodó az osztrákok embere, akit az orosz törekvések keresztezése céljából juttattak Bulgária trónjára. A pánszláv körök nyíltan követelték, hogy Oroszország fegyverrel szerezzen magának elégtételt bulgáriai sérelmeiért. A cári kormány nem osztotta a szélsőséges körök hangulatát, de presztízsokokból és a belső ellenzék kielégítése céljából maga is célravezetőnek ítélte a háborús fenyegetés politikáját. A fegyverek éle a hűtlen szövetséges, Ausztria–Magyarország ellen irányult. 1887 nyarától nagyarányú orosz csapatösszevonásokat hajtottak végre Galícia határán.

Az Osztrák–Magyar Monarchiában igen erős volt azoknak a tábora, akik elkerülhetetlennek tartották az Oroszországgal való megmérkőzést. Az orosz csapatösszevonás kapóra jött e körök számára, mert a régóta tervezett támadó fellépést a védelmi háború köntösébe lehetett burkolni. Az 1888. januári közös minisztertanácson Tisza Kálmán erőteljesen szót emelt az olyan törekvések ellen, amelyek arra irányultak, hogy a háborút, mint mondotta, mesterséges eszközök igénybevételével elkerüljék. Tisza háborús politikája mögött ott állott az egész magyar liberális párt és a kardcsörtetők táborának a volt külügyminiszter, Andrássy Gyula pártfogása adott különleges nyomatékot. A magyar liberálisok háborús álláspontja a tíz év előtti helyzettől eltérően most nem volt elszigetelt. Az osztrák katonai vezetők időközben maguk is eljutottak az Oroszország elleni preventív háború elméletéig. A befolyásos bécsi személyiségek közül Rudolf trónörökös is a magyar liberálisok álláspontját vallotta. A főherceg évek óta kitartó harcot folytatott az Andrássy-féle külpolitika visszaállításáért. Az udvari körök nagyobbik része azonban még távol volt attól a gondolattól, hogy kardot rántson Oroszország ellen. A közös minisztertanácson Taaffe osztrák miniszterelnök kétségbe vonta, hogy Oroszország valóban rá akar támadni a Monarchiára. Kálnoky ugyancsak elutasította az Oroszország elleni, szerinte meggondolatlan vállalkozást. Az volt a véleménye, hogy az osztrák–magyar—orosz ellentétek nem áthidalhatatlanok, és a háború mérhetetlen szenvedésen kívül semmit sem hozhat a Monarchia számára. Kálnoky arra is figyelmeztetett, hogy a balkáni kérdésben osztrák–magyar kezdeményezésre keletkező konfliktusban a Monarchia nem számíthat Németország segítségére, mert a kettősszövetség csak orosz támadás esetére írja elő a casus foederist. Végül is Németország nyílt állásfoglalása döntött. Bismarck és Kálnoky megállapodása alapján 1888 februárjában nyilvánosságra hozták a kettősszövetség szövegét. A német segítség várható mértékéről ezek után nem lehetett többé vita, azt pedig a leghevesebbek sem kívánták, hogy a Monarchia egyedül háborúzzon Oroszország ellen. A nekitüzesedett magyar liberálisok elcsendesedtek, mivel pedig Oroszország valójában nem akart háborút, az 1887–88—as nagy feszültség háborús összeütközés nélkül oldódott fel.

A belső háborús törekvések visszaszorítása Kálnoky jelentős sikere volt, de a külügyminiszter 1888 elejére már maga is messzire hátrált eredeti álláspontjától. Amikor 1886 őszén magyar nyomásra szakított az érdekszféra-politikával, korántsem gondolt gyökeres változtatásokra, csupán új tartalmat kívánt adni az osztrák–magyar—orosz egyezkedésnek, A hazai és külföldi szélsőségek miatt azonban a középutas elgondolás nem érvényesülhetett. Kálnoky akarva-akaratlan egyre inkább távolodott Oroszországtól. 1887 februárjában, a hármasszövetség felújítása alkalmával teljesítette a régi olasz kívánságot, kötelezettséget vállalt arra, hogy a Monarchia a balkáni status quót csak Itáliával egyetértésben változtatja meg. A következő hónapban csatlakozott a földközi-tengeri status quo megőrzését proklamáló angol–orosz megállapodáshoz. Mindez nyilvánvalóan azt a célt szolgálta, hogy a Monarchia pozícióit a fokozódó orosz nyomással szemben megerősítse. A végleges szakításra továbbra sem gondolt és éppen 1887 nyarán, az orosz harag csúcspontján üzente Pétervárra, hogy Bécsben változatlan az egyezkedő szándék. Csakhogy az orosz–német viszontbiztosítási szerződés megkötése világossá tette, hogy Oroszország a Monarchia vonatkozásában a teljes szakítást határozta el. Kálnoky ekkor hajtotta végre a tulajdonképpeni fordulatot és szakított végérvényesen eddigi módszereivel. A fordulat dokumentuma az 1887 decemberében aláírt osztrák–magyar—angol—olasz megállapodás, a keleti hármasszövetség. Az addig Oroszországgal az érdekszférákat elhatároló, tehát a Balkán felosztását folytató külügyminiszter most Angliával közös eljárást helyezett kilátásba arra az esetre, ha egy negyedik hatalom – nyilvánvalóan Oroszország – a balkáni állapotok egyoldalú megváltoztatására törne. A magyar liberálisok háborús politikájának elhárítása így korántsem jelentette a konzervatív egyezkedő politika egyértelmű győzelmét. A keleti hármasszövetség aláírásával Kálnoky a dinasztikus érdekszféra-politika halotti levelét is kiállította.

Kálnoky külpolitikai koncepciójának lényege a balkáni terjeszkedésben állott, ennek a politikának a Monarchia hatalmi adottságai következtében azonban csak az Oroszországgal való egyezkedés esetén volt realitása. A szakítás egyetlen lehetséges módja az aktív dinasztikus politika feladása lett volna, a külügyminiszter azonban még látott lehetőséget és úgy döntött, hogy az aktív hatalmi politikát Oroszország ellenére is folytatja. Az Oroszországra gyakorolt nyomás eszközével kívánta eredeti elképzeléseit megvalósítani. Ehhez a szövetségesek támogatását is felhasználta. A 90-es évek kezdetén sor került az Olaszországhoz, Romániához és Szerbiához fűződő szövetségi kapcsolatok megújítására. Nagyobbrészt az eredeti megállapodások szövegét írták újból alá. A Monarchia szempontjából a szerződések azonban nem az egyezkedő politika hátvédjét jelentették többé, hanem az Oroszország ellenére folytatott erőpróba nélkülözhetetlen kellékeit. Az aktív Balkán-politikához Kálnoky elsősorban Németországtól és Angliától remélt támogatást. A 80-as évek végén szüntelenül reklamálta a német segítséget annak hangsúlyozásával, hogy egy eljövendő német–orosz összeütközés miatt mindenképpen elkerülhetetlen. Az osztrák–magyar—angol viszonyban a határozottabb angol kötelezettségvállalás kicsikarása dominált. Nem nehéz felismerni: Kálnoky ugyanazt tette, amivel elődei – Andrássy és Haymerle – más megfontolásoktól vezettetve többször próbálkoztak. Az eredmény sem lehetett más. Németország magatartása Oroszországgal szemben Bismarck 1890-ben bekövetkezett távozása után némiképp módosult.

Katus László

A magyarországi németek

Bismarck maga is megnyugtatta a magyar kormányt, hogy – bár sajnálkozással látja a helyzetet, amelybe Magyarországon a német elem került – nem kíván beavatkozni a magyarországi németek ügyébe, s tartózkodni fog a magyar kormány intézkedéseinek bírálatától.

Diószegi István

Kálnoky külpolitikája. Mérsékelt oroszellenesség.

Kálnoky azzal a határozott céllal utazott a német fővárosba, hogy világosságot teremtsen: milyen álláspontot foglal el szövetségese a keleti kérdésben. Berlinben minden rábeszélő képességét felhasználta, hogy partnerét saját helyzetértelmesének helyességéről meggyőzze. Az a feltételezés sem látszott jogosulatlannak, hogy ha az alapjában véve oroszbarát Bismarck ellenáll is, a Németországban egyre erősödő oroszellenes áramlatok előbb-utóbb kiváltják a kívánt fordulatot.

Úgy tűnt, hogy valóban a Kálnoky által kívánt irányba fejlődnek az események. Németországban 1888 júniusában a fiatal és energikus II. Vilmos lépett trónra. A szerepelni és vezetni vágyó császár már csak presztízsokokból sem kívánta a tekintélyével mindenkit eltörpítő öreg kancellár jelenlétét, különben is a vezérkar befolyására teljesen elhibázottnak tartotta a kancellár orosz politikáját. Bismarck 1890. március közepén benyújtotta a lemondását. Az új vezetés, amely a Bismarck-kritikából merítette létjogosultságát, első feladatának az Oroszországhoz fűződő szövetségi szálak elszakítását tartotta. Caprivi kancellár 1890 nyarán nem újította fel az 1887-ben kötött viszontbiztosítási szerződést. A további nemzetközi fejlemények is biztatónak látszottak. Az elszigetelődéstől félő Oroszország elfogadta a Franciaország részéről régóta kinyújtott baráti jobbot. A közeledés 1891 augusztusában konzultatív paktumot, majd egy év múlva katonai szövetséget eredményezett. Az orosz–francia együttműködés bécsi ítélet szerint meghatványozta a Németország elleni fenyegetés erejét, és a dolgok logikája szerint teljesen a Monarchia oldalára kellett állítania az ingadozó barátot.

Berlin számára azonban nem a Duna mellett készítették a külpolitikai programot. A világ ipari termelésében második helyre törő, 60 milliós népességgel és impozáns hadsereggel rendelkező nagyhatalom nem esett pánikba az orosz–francia összefogás láttán. Az Oroszországhoz fűződő szálakat el kellett szakítani, mert az egyenrangú partner a német érdekekkel ellentétes akcióba ránthatta volna Németországot, de a német–orosz viszonyt Bismarck távozása után sem ítélték olyan reménytelennek Berlinben, hogy csak a háború hozhat tisztázást. Kálnoky ajánlatai a kettős szövetség kiterjesztéséről, a casus foederisnek a Balkánra is kiterjedő érvényéről, Berlinben sorra csukott ajtókra találtak.

A kedvezőtlen berlini tapasztalatok lehűtötték a német külpolitika erőteljes oroszellenes fordulatában bizakodó osztrák–magyar külügyminisztert. A reményt azonban, hogy Németország előbb-utóbb a Monarchia oldalára áll, továbbra sem adta fel. Az 1891 őszén tartott közös minisztertanácson beszámolt arról, hogy Caprivi nem szándékozik ugyan a helyzetet elemezni, de – mint mondotta – a német kancellár sem tartja kizártnak, hogy előre nem látható események összeütközést váltsanak ki. Ebben a perspektívában továbbra sem tűnt kilátástalannak az eszközeiben mérsékelten oroszellenes, céljaiban a balkáni osztrák–magyar pozíciók erősítésére törekvő politika. Az adott körülmények között a tulajdonképpeni célról, a balkáni területszerzésről persze nem lehetett szó, de a fennálló viszonyok megőrzése is a Monarchiának kedvezett. Szerbiát és Romániát szerződés fűzte a Monarchiához, Bulgáriában pedig osztrákbarát kormány volt hatalmon. Úgy tűnik, hogy Bécsben a későbbi aktivitás feltételeinek előkészítését tartották akkor időszerűnek. Két súlypontja volt a felkészülésnek: a hadseregfejlesztés és a szövetségi politika továbbépítése. 1892-ben négy éven át tartó tanácskozássorozat kezdődött az uralkodó „minisztériumában”, az egykori kamarilla funkcióját öröklő katonai kancellárián. Az uralkodó, a külügyminiszter, a hadügyminiszter és a tábornokok részvételével tartott megbeszéléseken kidolgozták a hadsereg létszámemelésének módozatait, a fegyverkezési programot, és meghatározták a haderő új elhelyezési rendjét. A közös minisztertanács aggályoskodva ugyan a többletkiadások miatt, magáévá tette a tervezett intézkedéseket, és biztosította a szükséges anyagi fedezetet. A reformok eredményeként a Monarchia valamennyire bele tudott kapcsolódni a század végén Európa-szerte kibontakozó fegyverkezési versenyfutásba. A szövetségi politika területén, miután a kettős szövetség balkáni kiterjesztését nem tudták Németországnál elérni, a hármas szövetség kiszélesítését próbálták meg. Kálnoky 1892 után több alkalommal kísérletet tett arra, hogy Angliát rábírja a hármas szövetséghez való csatlakozásra. A külügyminiszter közvetlenül Londonhoz fordult ajánlatával, de Berlint is erősen kapacitálta. Az angolokat az oroszokkal ijesztgette, a németeket pedig a franciaellenes politika feltételeinek javulásával kecsegtette. A megújuló próbálkozások azonban mindig eredménytelenek maradtak. Caprivi 1894-ben az újabb osztrák megkeresésre megint azt felelte, hogy egy keleti háború esetén a német közvélemény bizonyára jól emlékeznék Bismarcknak a pomerániai gránátos csontjairól mondott szavaira, és semmiképpen sem állana a kormány mögé. Kálnoky ebből megérthette, hogy a német keleti politika alapjában véve továbbra is a Bismarck által lefektetett vágányokon mozog.

A hármas szövetség lazulása

A berlini osztrák–magyar nagykövet 1902 februárjában arról jelentett, hogy Bülow német kancellár a hármas szövetség küszöbön álló megújításakor azt fontolgatja, hogy az ingadozó Olaszország helyett nem lenne-e célszerűbb Oroszországot bevonni. Gołuchowski ezt a kijelentést teljes joggal úgy értelmezte, hogy Németország gyengíteni akarja a Monarchia pozícióit Olaszországgal szemben, és ezzel a manőverrel tulajdonképpen engedékenységre akarja bírni. Oroszország bevonása a három császár szövetségének felújításával lett volna egyértelmű, ez esetben pedig az osztrák–német kapcsolat, miként Bismarck korában, a második helyre esett volna vissza.

Katus László

Kül- és belkereskedelem

Bismarck utóda, Caprivi szakított a merev elzárkózás és az egyre magasabb védővámokat alkalmazó autonóm vámpolitika rendszerével, s áttért a vámokat kölcsönös kedvezmények nyújtása révén mérséklő szerződéses politikára.

Hanák Péter

Tisza István – az „erős kéz” politikája

Ezt a családi örökséget gyúrta át konok, érzelemszegény és kedélytelen jelleme, e racionálisan rideg jellemet fűtötte át a hívő kálvinista elhivatottságtudata, és ezt formálták tovább az angol konzervatív parlamentarizmus tiszteletében és a Bismarck-rajongás légkörében eltöltött angliai, illetve németországi tanulóéve.

Szabó Miklós

A magyar polgári radikalizmus és a hasonló külföldi mozgalmak

Naumann mozgalmát a végletes taktikai óvatosság és reformizmus jellemezte. Kifejezett szembenállást csupán a junkernagybirtokkal és konzervatív pártjával szemben tanúsított, a másik ellenféllel, a nemzeti liberális nagyburzsoáziával már kerülni igyekezett minden összetűzést. Szövetségeseket a legellentétesebb oldalakon kerestek: egyik oldalon meg akarták nyerni a szociáldemokráciát, másik oldalon viszont leválasztani magát a császárt, a magas szoldateszkát, a felső bürokráciát a junkernagybirtokról s esetleg a burzsoáziáról is. A két ellentétes szövetségesnek ígérgették az egykori BismarckLassalle-paktum újabb összehozását, s ennek során hangsúlyozottan paradox politikai jelszavak sorát dobták forgalomba: a ”szociális császárság”, a ”liberális imperializmus” abszurditásait.

Diószegi István

A külpolitikai kapcsolatok normalizálása az annexiós válság után

A német külpolitika még a századfordulón is ahhoz a bismarcki mondáshoz tartotta magát, hogy a Balkán nem éri meg egy pomerániai gránátos csontjait, ezért inkább fékezte, mint serkentette az osztrák–magyar aktivitást.

Lábjegyzet

  1. Bismarck 1883. március 2-i utasítása a budapesti német főkonzulnak. Politisches Archiv des Auswärtigen Amtes. Bonn. Österreich 104. Bd. 8. A 3866.

Irodalom

Bismarck szerepére a gazdag irodalomból emeljük ki az alábbi műveket: E. Zechlin, Bismarck und die Grundlegung der deutschen Grossmacht (StuttgartBerlin, 1930); K. Kersten, Bismarck und seine Zeit (Berlin, 1930); E. Eyck, Bismarck. Sein Leben und Werk (Zürich, 1941) ; J. P. Taylor, Bismarck. The Man and the Statesman (London, 1953); L. Reiners, Bismarck's Aufstieg (1815–1864). 2. kiad. (1958); O. Becker, Bismarcks Ringen um Deutschlands Gestaltung. Kiadta A. Scharff (Heidelberg 1958).