Ottokar Czernin

A Múltunk wikiből

Ottokar Czernin von und zu Chudenitz gróf, teljes neve német formában Ottokar Theobald Otto Maria Graf Czernin von und zu Chudenitz, cseh névformában Otakar Theobald Otto Maria hrabě Černín z Chudenic

Dimokur, 1872. szeptember 26. – Bécs, 1932. április 4.
cseh arisztokrata család tagja, politikus,
az Osztrák–Magyar Monarchia külügyminisztere volt az első világháború során, 1916–1918 között
Wikipédia
Ottokar Czernin von und zu Chudenitz
1916. december 22.
Burián Istvánt Ottokar Czernin követi a közös külügyminiszteri poszton.
1918. április 16.
Ottokar Czernin lemondása.

Galántai József

Olaszország és Románia semlegesítése

Szeptember 7-én Czernin, a bukaresti követ azt táviratozta Bécsbe, hogy komoly ajánlatot kapott romániai vezető emberektől: ha Erdély politikai autonómiáját garantálják és Bukovina egy részét a – Suceavát és környékét – átengedik, akkor Románia nem lép föl Oroszország mellett, sőt aktívan támogatja a Monarchiát. Tiszát azonnal értesítették, s ő nyomban válaszolt Czerninnek: ilyen messzemenő koncessziókat a hadi helyzet nem indokol, „ki fogunk tartani, amíg nagyobb német haderők érkeznek erre a harctérre”.[1] Ekkor Conrad is hasonlóan gondolkodott, s ellenezte a pozitív választ. A hadi helyzet azonban ezt követően szinte óráról órára rosszabbodott az orosz fronton, s már három nappal később, szeptember 10-én Tisza táviratot küldött Berchtoldnak és Conradnak: beleegyezik Suceava átadásába, ha Románia aktívan fellép a központi hatalmak mellett. Ez az engedmény – amelyet Conrad is támogatott – kevés volt Románia megnyeréséhez, ezért különösen német részről ostromolni kezdték Tiszát az Erdéllyel kapcsolatos koncessziós lépésekért. Ilyen körülmények között került napirendre a szeptember 20-i közös minisztertanácson a román kérdés. Tisza ezúttal is ellenezte a további területátadást, sőt a magyarországi románságnak adandó autonómiát is. Amint mondotta, egyházi és iskolai vonatkozásban hajlandó engedményre, s erről kész a román király és kormány által kiküldendő bizalmi emberrel Budapesten tanácskozni. Ekkor – amint láttuk – koncessziókat nyilvánosan is kilátásba helyezett az erdélyi román nemzetiségi politika terén.

Közben a német nyomás egyre erősödött, s Czernin is sürgette az Erdéllyel kapcsolatos lépéseket. A német nagykövet, Tschirschky, november 4-én éles hangú levelet intézett Berchtoldhoz. Szemrehányást tett a „különálló magyar politika” miatt, amely megakadályozza Románia bevonását, s ezzel veszélyezteti az egész közös háború sikerét. A levelet Berchtold azonnal továbbította Tiszához. A magyar miniszterelnök ekkor közvetlenül Tschirschkynek válaszolt: a Szerbia elleni háborút – írta – a német kormány „közvetlen buzdítására” kezdtük meg, mivel kijelentette, hogy az időpont alkalmas. Ezért a felelősség Németországot terheli. Ami pedig az erdélyi románoknak teendő engedményeket illeti, ő bizonyos lépéseket tesz „a német kormány kívánságára”, de sokat nem vár tőlük; meg kell verni az oroszokat, csakis ez hat Romániára. Néhány nap múlva nyilvánosságra hozta levélváltását a metropolitával, majd Németországba utazott, személyes eszmecserére. A november 19-e és 23-a közötti látogatáson – saját jelentése szerint – elérte célját: álláspontját a német kormány vezetői megértették és tudomásul vették. Ilyen értelemben tájékoztatta Czernint is november 26-i levelében: sikerült azonos felfogásra jutni, s remélhetőleg a további koncessziók ideájával nem kell már foglalkozni.

Katonai kudarcok

A Monarchia a keleti hadszíntéren rendkívül súlyos vereséget szenvedett hadserege az összeomlás küszöbére jutott. S mindezt újabb diplomáciai kudarc tetézte: Románia belépése a háborúba. Románia hadba lépésétől az 1915-ös sikerek után nem tartottak. „Kétségtelen – írta Tisza Czerninnek 1916 március 14-én –, hogy katonai előkészületeket tesznek ellenünk és a bolgárok ellen…, de amennyire nincsenek illúzióim a románok szándékai iránt, éppenannyira meg vagyok győződve arról, hogy a jelen hadihelyzetben nem akarnak megtámadni minket.”[2]

A Károlyi-párt megalakulása

„Amit Czernin és Károly király később láttak – írja Károlyi emlékiratában –, hogy talán mégis jó, hogy van valaki, aki ha netán mégis elszámították volna magukat, egy más orientációval megpróbálja megmenteni az országot: azzal szemben Apponyi és Andrássy és a többi németbarát politikusok vakok voltak.”[3]

A bécsi politika 1917 elején

Kedvező fogadtatásra talált az is, hogy a Monarchia vezetésében hamarosan személyi változtatásokat hajtottak végre: az osztrák miniszterelnök Clam-Martinic, az új külügyminiszter Burián helyett Czernin lett, Conrad vezérkari főnök helyére Arz tábornok lepett, a hadsereg feletti főparancsnokságot Károly maga vette át, és a főhadiszállást Teschenből Badenba helyezte át.

Az új uralkodó elnökletével tartott 1917. január 12-i első közös minisztertanács a hadicélok – illetve békefeltételek – meghatározásával foglalkozott. Az uralkodó szerint tanácsos lenne maximális és minimális program felállítása. A maximális program tartalmazná a kongresszusi Lengyelország, Montenegró és kisebb szerbiai terület megszerzését, továbbá az erdélyi határ bizonyos kiigazítását, s a Karagyorgyevics dinasztia felváltását egy másik dinasztiával. A minimális program ezzel szemben a teljes területi integritás és a szerb dinasztiaváltozás követelésére korlátozódnék.

Czernin az uralkodó által körvonalazott minimális programot tartotta reálisnak, de kiegészítette a romániai határ – Vaskapunál és Brassónál való – kiigazításával.

Belpolitikai küzdelmek 1917 elején

A Clam-Martinic-kormány – a miniszterelnök személyével összekapcsolt várakozásokkal ellentétben – az osztrák centralisták kormánya volt. A nyilvánosság kizárásával az ausztriai birodalomrész újjászervezését készítette elő az osztrák centralizmus szellemében. Kormányának legjelentősebb tagjai – Josef Maria Baernreither és Karl Urban – az osztrák Deutscher Nationalverband politikusai voltak. A tervezett újjászervezés lényege: messzemenő autonómia Galíciának, olyannyira, hogy a lengyel képviselők nem is vesznek részt a bécsi képviselőházban. Ily módon Bécsben szilárd német többséget lehet kialakítani és az egész Lajtán túli részt – Galíciától eltekintve – fokozottan elnémetesíthetik. Törvénnyel kívánták megszilárdítani a német mint államnyelv kiváltságos helyzetét; a csehországi viszonyokat az ottani német pártok kívánságai szerint kívánták szabályozni, többek között e koronatartomány kettéosztásával. Az alkotmánymódosítást a 14.§ alapján, oktrojálás útján akarták keresztülvinni. Az uralkodó és Czernin az utolsó pillanatban visszarettentek: az orosz forradalom után igen kockázatosnak tűnt a nemzetiségek ilyen provokálása, inkább a Reichsrat összehívásával keresték a kibontakozást. Ezzel a Clam-Martinic-kormány helyzete tarthatatlanná is vált, a miniszterelnök júniusban lemondott.

A Clam-Martinic-kormány belpolitikája, az ausztriai birodalomrész centralista megszilárdításának kísérlete összefüggött azzal, hogy Károly és Czernin ezzel a német szövetséges felé is szilárdabb pozíciót akart nyerni. Ugyanakkor a dualizmus megerősítésén is dolgoztak: sürgették az osztrák–magyar gazdasági kiegyezés tető alá hozását.

A Monarchia újabb békekezdeményezése 1917 tavaszán

A teljes cikk.

A politikai vezetés megmerevedése 1917 nyarán

A németek hajthatatlansága arra késztette Czernint és Károlyt, hogy tovább haladjanak a franciákkal megkezdett titkos különbékére irányuló tárgyalások útján. A Sixtus-akción kívül új kapcsolatot is létrehoztak. 1917 nyarán osztrák részről Reverta, francia részről Armand tárgyaltak Svájcban kormányaik megbízásából, többek között a Monarchia különbékéjéről is. Anglia és Franciaország politikusai 1917 nyarán bekapcsolták a tárgyalásokba Olaszországot is. Az olasz vezetők azonban hallani sem akartak a Monarchia integritásának és balkáni pozícióinak megtartásáról. Így a Monarchia minimális hadicéljai alapján a tárgyalások sikertelennek bizonyultak.

A breszti béke. A Monarchia egyéb tárgyalásai a háború befejezése érdekében.

Az osztrák–magyar és a német politika eltérése napvilágra került a Wilsonnak adott válaszban is. Ugyanazon a napon – január 24-én – a német kancellár, Hertling, a parlament politikai bizottsága előtt, Czernin pedig az osztrák delegáció előtt beszédet mondott, amelyben reflektált a wilsoni javaslatra. Hertling a hangsúlyt arra helyezte, hogy a kelet-európai béke csak rájuk és Oroszországra tartozik. Ez nyílt szembehelyezkedés volt a wilsoni programmal. Czernin viszont a hangsúlyt a wilsoni alapelvek általánosságban való elfogadására helyezte: „Ez a békeajánlat jelentős közeledést mutat az osztrák–magyar állásponthoz, és vannak a javaslatok közt olyan pontok, amelyekhez mi a legnagyobb örömmel hozzájárulhatunk… Ausztria-Magyarország és az Egyesült Államok azon két hatalma az ellenséges táboroknak, amelyeknek érdekei a legkevésbé keresztezik egymáséit a ezért gondolataik cseréje a valamennyi állam közti megértés útját egyengetheti.”[4]

Február elején az amerikaiak tárgyaltak a Monarchia megbízottjával. Majd francia kezdeményezésre felélesztették a ReverteraArmand kapcsolatot is, amely 1917 augusztusában megszakadt. Február elején ismét találkoztak a svájci Freiburgban. Czernin utasítása szerint azonban Reverterának ragaszkodnia kellett a háború előtti állapothoz, tehát ahhoz, hogy Elzász és Lotaringia Németországé marad. Erre Clemenceau válasza elutasító volt: a tárgyalások március elején ismét megszakadtak. A Monarchia még utoljára megpróbálta befolyásolni a németeket, de már nem volt abban a helyzetben, hogy önálló akciót kezdeményezzen. Egyetlen esélyt a német győzelem nyújthatott, csak ebben bízhattak, annál inkább, mert keleten ez eredményre vezetett.

A katonai döntés terve és kudarca

Ezekben a napokban került nyilvánosságra a Sixtus-levél. Czernin, aki ekkortájt bízott a nyugati támadás sikerében, április 2-án hírül adta, hogy francia részről tárgyalást kezdeményeztek, de ez nem indulhatott meg, mivel Elzász és Lotaringia megszerzéséről nem mondanak le. Czernin beszéde nehéz helyzetbe hozta Clemenceau-t – ez is volt a célja –, hiszen a francia miniszterelnök börtönbe csukatta azokat, akik Franciaországban békéről, beszéltek, és a végsőkig való ellenállásra lelkesített. A Monarchia külügyminisztere – mondotta a tárgyalás kezdeményezését tagadó nyilatkozatában Clemenceau – hazudott. Később nyilvánosságra hozta a Sixtus-levelet, amelyben a Monarchia uralkodója jogosnak ismerte el Franciaország igényét Elzászra és Lotaringiára. Czerninnek, aki a levél nyilvánosságra hozásának kiprovokálásával bakot lőtt, távoznia kellett. Helyét ismét Burián foglalta el, a Monarchia uralkodója pedig a németek iránti hűségét hangoztatta és Canossa-járásra kényszerült.

Lábjegyzet

  1. Tisza Levelek. II. Budapest, 1924. 126.
  2. Tisza Levelek, V. Budapest, 1933. 99.
  3. Károlyi. München, 1923. 153.
  4. Ottokar Czernin, Im Weltkriege. BerlinWien, 1919. 403–404

Művei

Irodalom