Pálffy János

A Múltunk wikiből

Lásd még: Pálffy János (egyértelműsítő lap)

Pálffy János Bernard István

Vöröskő vára, 1663. augusztus 20. – Pozsony, 1751. március 24.
császári tábornagy, 1741-től halálig Magyarország nádora, a pozsonyi vár örökös kapitánya
Wikipédia
gróf Pálffy János császári tábornagy
1704. január 14.
I. Lipót Pálffy János grófot horvát bánná nevezi ki.
1710. szeptember 26.
I. József gróf Pálffy János tábornagyot, horvát bánt nevezi ki a magyarországi császári sereg főparancsnokává.
1710. november 10.
Sárospatak meghódol a császáriaknak.
1710. november 14.
Pálffy János császári főparancsnok Károlyi Sándor kuruc főparancsnokhoz írt magánlevélben felajánlja a megbékélésről való közvetlen tárgyalást.
1710. november 21.
Gróf Bercsényi Miklós főgenerális Lengyelországba megy.
1710. november 25.
Károlyi Sándor Munkácson bemutatja Rákóczinak Pálffy János magánlevelét.
1710. december 9.
Károlyi Rákóczi engedélyével és utasítása szerint válaszol Pálffynak.
1710. december 10.
Eperjes kaput nyit a császáriaknak.
1710. december 17.
Pálffy János Pestről válaszol Károlyi Sándor december 9-i levelére.
1710. december 22.
I. József teljhatalommal ruházza fel Pálffyt a Károlyival folytatandó tárgyalásokra.
1711. január 10.
Pálffy Debrecenbe helyezi át főhadiszállását, és tűzszünetet rendel el a Károlyival való tárgyalások idejére!
1711. január 21.
Károlyi Tégláson találkozik Pálffyval.
1711. január 31.
Rákóczi Vaján találkozik Pálffyval.
I. József teljhatalommal ruházza fel Pálffyt a Rákóczival való tárgyalásokra.
1711. február 12.
A senatus ülése Salánkon.
1711. február 14.
A minisztertanács Bécsben kimondja, hogy a felkelés vezetőivel csak mint magánszemélyekkel lehet tárgyalni.
1711. február 21.
Rákóczi ismét Lengyelországba megy.
1711. március 14.
Pálffy és Károlyi Debrecenben megegyeznek a békekötés általános feltételeiről. Károlyi titokban hűségesküt tesz I. József királyra.
1711. március 26.
Károlyi a lengyelországi Stryjben tájékoztatja Rákóczit I. József békefeltételeiről.
1711. április 4.
Károlyi Szatmáron tájékoztatja a konföderáció képviselőit az udvar békefeltételeiről.
1711. április 15.
Ráday Pál Rákóczi megbízásából Debrecenben tárgyal Pálffyval a békefeltételek kérdéses pontjairól.
1711. április 17.
Bécsben meghal I. József király. Utóda öccse, III. Károly.
1711. április 18.
Rákóczi a lengyelországi Kukizowból kiáltványban szólítja fel a konföderátusokat a harc folytatására.
1711. április 25.
A rendi konföderáció gyűlése Szatmáron kész elfogadni a király kegyelmét.
1711. április 26.
A kuruc tisztikar hűséget esküszik a királynak.
1711. április 30.
A szövetkezett rendek és a király képviselői Szatmáron aláírják az április 29-én kelt békét.
1711. május 1.
A majtényi síkon a kuruc csapatok leteszik a zászlót.
1731. október 5.
III. Károly gróf Pálffy János horvát bánt nevezi ki országbíróvá. (Tisztségét 1741-ig, nádorrá választásáig viseli.)
1741. január 26.
Pálffy János gróf országbíró körlevélben szólítja fegyverbe a nemességet a poroszok ellen.
1741. április 10.
II. Frigyes porosz király Mollwitznál legyőzi az osztrák sereget és elfoglalja Sziléziát.
1741. május 14.
Mária Terézia e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba.
1741. május 18.
Megkezdődnek az országgyűlési tanácskozások.
1741. június 22.
Az országgyűlés nádorrá választja gróf Pálffy János országbírót. (Tisztségét 1751-ig, haláláig viseli.)

R. Várkonyi Ágnes

A földesúri officinák és kereskedelem

A század végén Károlyi Sándor, Bercsényi Miklós, Pálffy János, Erdődy György, II. Rákóczi Ferenc bor-, marha-, só- és sörkereskedelmi ügyleteket bonyolított le.

Aulikus főnemesség és új nemesi rétegek

  • Pálffy János bekapcsolódott a kincstár marhaüzletébe, Károlyi Sándor, Esterházy Pál sókereskedésből gyarapodott, sokan, mint Bethlen Miklós is, közvetítő kereskedelemből nyerték értékeiket.
  • Pálffy János pályája töretlenül ívelt, Lotharingiai Károly hadsegédje az altábornagyi rangig jutott el.
  • A főúri családok pénzüket egyházaknál, kolostoroknál helyezik el, s így az alapítványokból is ők meríthetnek hitelt. Rokoni szálaik szorosabbra fűződnek az udvari arisztokratákkal: Batthyány Ádám felesége Strattmann lány, Pálffy János anyja Harrach grófnő, Aspremont Ferdinánd a Rákóczi családból nősül. Erdélyi és magyarországi arisztokraták az 1690-es években otthonosan forognak a császárvárosban, részt vesznek az udvari életben, megvan a helyük a császári protokollban. Pálffy János, Esterházy Pál, a Nádasdyak palotát tartanak Bécsben, életformájuk, életvitelük nem különbözik az európai társadalom elitjéétől.

Változások a városfalak mögött

Pálffy János Bécsben, Pozsonyban és Pesten, Erdődy György Pozsonyban és Váradon tart házat, a Rákóczi család Bécsben, Kassán és Eperjesen szépséges rezidenciát; Koháry István, Sőtér Ferenc 1686 után Pesten építkezik.

A hegyaljai felkeléstől a karlócai békéig

Koháry István bányavidéki főkapitány, Pálffy János generális, pozsonyi főispán, Zichy István győri generális, Bercsényi Miklós főhadbiztos és Károlyi Sándor szatmári főispán csapatokat toborzott a felkelők ellen, a császári hadsereg altábornagya, Vaudemont Károly herceg vezetésével pedig három lovas-, egy gyalogezred és dán segédcsapatok vonultak a Hegyaljára, s július 17-én körülvették Tokajt.

Országos támadás, társadalmi érdekegység

Batthyány 1703. augusztus végén bekövetkezett halála után 1704. január 14-én I. Lipót Pálffy Jánost nevezte ki horvát bánná.

Magyarország és az európai háborúk

A dinasztia és a főrendek kompromisszumára épült Habsburg-államhatalom 1703-ban az ország északkeleti részein kártyavárként omlott össze. Az állam helyi szerveit, a sóhivatalok, harmincadok, posták sorát Rákóczi támadása szinte elsöpörte.

A Magyar Királyság rendi főméltóságainak testülete azonban sértetlen maradt. A nádor, az országbíró, a horvát bán, az esztergomi és a kalocsai érsek, a kancellár és a tárnokmester mindvégig kitartott a magyar király oldalán, bár nem azonosították magukat valamennyien a Habsburg-kormányzat politikájával. A birodalmi politika épített rájuk, bár hatáskörük beszűkült, esetlegessé, az udvari pártharcok és a hadihelyzet függvényévé vált. Lipót császár rendeletekkel kormányzott, de már tekintetbe vette a rendi érdekeket, s 1703 őszén, 1704 elején egyre több engedményt tett az állam rendi pólusának. Gyakorlatilag a Haditanács elnöke, Savoyai Eugén irányította nemcsak a katonai, hanem egyre inkább a politikai ügyeket is. A Habsburg-hatalom a magyar királyi méltóság történelmi-politikai tekintélyével lépett fel a nemzetközi diplomácia és közvélemény fórumain, Rákóczit és táborát lázadóknak, törvényes uruk ellen támadó rebelliseknek mondta. A nemzetközi és belpolitikai régiókban a dinasztia és a magyar rendek kompromisszumára épült örökös magyar királyság állameszméje rendkívül nagy hangsúlyt kapott és sérthetetlennek látszott. 1703-ban a Habsburgoknak az örökösödési rendet szabályozó házi törvénye Magyarországra is érvényesen szögezte le a nőági örökösödést.

A császári seregek ellenőrzése alatt álló királyságbeli és erdélyi területeken elvileg új kormányzási módszereket vezettek be. Az országra kivetett adó összegét 4 millió forintról 3 millióra szállították le, csökkentették a só árát, és Lipót császár 1703. október 9-én meghirdetett amnesztiáját újabb és újabb amnesztiarendeletek követték. Mindazonáltal az adót nem lehetett behajtani, a kincstári sószállítmányok a felkelők kezébe jutottak, s az udvar hűségén megmaradt földesurak császári katonai ellenőrzés alatt tartott birtokain is megbénult az élet. A Habsburg-állam súlyos anyagi helyzetén sem az 1703 közepén felállított állami bank (Banco del Giro), sem a katolikus egyház ezüstkincseinek lefoglalása nem tudott segíteni. 1704-ben a háborús kiadásokra fedezet nélküli pénzt kellett kibocsátani. Ugyanakkor a királyságnak az uralkodó hűségén maradt rendi testületei a kényszerhelyzetet igyekeztek privilégiumaik megerősítésére, a rendi intézmények és hivatalok hatáskörének kiterjesztésére felhasználni. Így követelte a Magyar Kamara, hogy biztosítsák területi önállóságát, a rendek pedig, hogy állítsák vissza a nádori tisztség csorbítatlan hatáskörét. A Bécsbe, Horvátországba és Erdély császári katonai központjába, Szebenbe húzódott főurak és nemesek között megnövekedtek a belső feszültségek, s a Habsburgok oldalán álló rendi tábor 1704 folyamán lényegében képtelennek bizonyult arra, hogy egységes politikai programmal lépjen fel. Többen nem tudták kivonni magukat a minden nehézség és részleges kudarc ellenére sikereket elérő és kiépülő Rákóczi-állam vonzerejének hatása alól.

Rákóczi 1704 tavaszán a Dunántúlon a hadműveleteket nem tudta szorosabban összehangolni, a rácokkal előkészített szövetség meghiúsult, és elmaradt Esztergom tervezett ostroma is. Savoyai eközben a Dunántúl visszahódítására adott parancsot Heister generálisnak. A császári hadsereg egyik legtekintélyesebb magyar tábornoka, Forgách Simon gróf Köpcsénynél átállt Rákóczi hűségére, és figyelmeztette Károlyit a császáriak bekerítő akciójára. A Pálffy támogatásával megindított ellentámadást azonban Károlyi ezredei nem tudták feltartóztatni, s bár a bekerítő gyűrűből kisiklottak, parancsnokukkal együtt menekültek át a Dunán. Simontornya őrsége kitartott, s a dunántúli katonaság helyben maradt, a Bakony, a Rába-mellék és a Somogyság erdőségei megteltek kuruc csapattöredékekkel. A vármegyei nemesség többsége azonban eleget tett Pálffy parancsainak, többen beálltak a császári ezredekbe. Heister pedig, mivel s Alsó-Magyarságág elfoglalását tűzte ki következő feladatául, Komáromhoz vonult, hogy átkeljen a Dunán,

Rákóczi azonban sem katonai, sem diplomáciai szempontból nem mondhatott le a Dunántúlról. 1704. április elején a 4 ezer főnyi haderővel a Dunán átkelő Forgách tábornok a helyi erőkből felduzzadó hadseregével hamarosan elérte a Rábát, és megvette Pápát. A város védője, Esterházy Antal, Komárom vármegye főispánja Rákóczi lelkiismeretes tábornoka lett. Válaszul a Haditanács módosította eredeti tervét: Heister nem hagyhatja el a Dunántúlt, a Dunától északra a hadműveleteket Pálffy irányítja.

Pálffy mintegy 2 ezer emberrel Nagyszombat tájékáról megindulva egyesülni akart Ritschan tábornok 4 ezer főnyi haderejével. A morva határtól a Kis-Kárpátok hegyszorosán át Szomolányra vonuló Ritschant azonban Rákóczi csapatai körülkerítették, s 1704. május 28-án Bercsényi és Károlyi ezredei a helyi felkelők segítségével tönkretették.

Az aulikus magyar rendek és a pozsonyi országgyűlés

A kezdeményezést azonban a Savoyai Eugén vezetése alatt álló katonai párt ragadta magához – idetartozott már régóta Pálffy János horvát bán is –, és 1707 közepén több síkon indított támadást a magyar és az erdélyi konföderáció megsemmisítésére.

A trencséni csata és a sárospataki országgyűlés

Ocskay, akivel Pálffy már a trencséni csata előtt összeköttetést teremtett, nem sokkal később egész ezredét átvezette.

A hágai és a gertruydenbergi békekonferenciák és az időt húzó háború

A magyarországi császári hadak helyzetét nehezítette a hadvezetésen belül kibontakozó belső ellentét. Már az év első felében szó volt róla, hogy Pálffy Jánost bízzák meg a főparancsnoksággal Heister helyett, aki Érsekújvár elhúzódó ostromát különös kegyetlenséggel folytatott hadműveletekkel ellensúlyozta.

Rákóczi megindítja a béketárgyalásokat

Levonva a gertruydenbergi konferencia és a magyar konföderáció diplomáciai akcióinak tanulságait, számolva azzal is, hogy a magyarországi haderőket nem nélkülözhetik sokáig a francia hadszíntereken, már augusztusban határozott akciót indított, hogy minél gyorsabban, külföldi beavatkozás nélkül fejezzék be a magyarországi háborút. A Savoyai körül tömörülő udvari arisztokrata csoport két fontos tagja került kulcspozícióba. Még augusztus 7-én kinevezték Locher Károly grófot, a Haditanács tagját, a magyar ügyek referensének, szeptember 26-án pedig aláírta az uralkodó Pálffy János gróf, horvát bán, tábornagy főparancsnoki megbízását, majd október 5-i keltezéssel a megtérőknek teljes amnesztiát biztosító császári pátensekkel árasztották el az országot.

Rákóczi soha nem ringatta magát olyan elképzelésekbe, hogy egymaga a sokszoros túlerőben lévő császári haderővel szemben katonai győzelmet vívhatna ki. 1710 őszén azonban a mintegy 50 ezer főnyi jól felfegyverzett császári hadsereggel szemben az alig 20–25 ezer főnyi kivérzett és rosszul ellátott kuruc katonaság védelmi harcainak esélyeit is három súlyos vereség rontotta. Szeptember 24-én Heister utolsó magyarországi fegyvertényeként kikényszerítette Érsekújvár kapitulációját, október 17-én feladták a Tiszántúl és az Alföld közti, valamint a Törökország felé összeköttetést biztosító erősséget, Szolnokot, rá egy hétre pedig Szekszárdnál fogságba esett Béri Balogh Ádám, és a dunántúli hadmentés terve végérvényesen összeomlott.

A negyvenhét éves Pálffy a császári állandó hadsereg lovassági tábornoka, az egyik legkiválóbb hadvezetőnek bizonyult a magyarországi hadszíntereken is. Lányához I. József császárt erős érzelmi szálak fűzték s mint befolyásos főrendi politikus már eddig is sikeresen térítette vissza királyhűségre a konföderáció tagjait. Főparancsnoki hivatalát meglehetősen késve, feltételeket szabva foglalta el. — November elején érkezett Pestre.

Rákóczi kedvező fejleménynek tekintvén, hogy magyar főméltóság kezébe került a háború befejezésének ügye, megbízta a tiszántúli kuruc csapatok főparancsnokát, Károlyi Sándort, hogy „menne személye szerint fentemlített méltóságos commendirozó főgenerális Pálffy János uramhoz s bővebben beszélgetne parolára őexcellenciájával”[1] fegyverszünet kieszközlése végett. A Rákóczi parancsán megütköző és bővebb eligazításért Munkácsra tartó Károlyi útközben kapta meg Pálffy november 14-én kelt levelét: „jöjjön vissza felkent királyának szárnyai alá, jószága és méltósága valamint ennekelőtte meglészen…”[2] Az újabb kutatások kiderítették, hogy a Tiszántúl helységeit hódoltató levelekkel elárasztó Pálffy több úton is megkereste Károlyit. A munkácsi tanácskozáson Károlyi bemutatta a fejedelemnek Pálffy levelét, s ezért úgy döntöttek, hogy Komáromi Csipkés György Bihar vármegyei alispán és debreceni főbíró megy Pálffyhoz. Utasítása szerint Rákóczi koncepcióját segítő közreműködésre kell megnyernie Pálffyt: „Ne kívánja hát senki …, hogy ezen mostani hadakozás … fegyverrel avagy a hadakozók elméjek csábításával végződjék, … inkább arra fordítaná elméjét, hogy vagy az universalis békesség, vagy a mostani császár haláláig halasztódnék ezen hadakozás … ezen ügynek boldogulása … annak idejében idegen pártfogók által” következzék.[3] Rákóczi béketárgyalásra való hajlandóságának közlésén kívül Komáromi feladata volt, hogy Pálffynak átadja Károlyi december 9-én kelt, a hódolást elutasító levelét és bizalmas szóbeli üzenetét, mely szerint biztosíték fejében hajlandó mégis tárgyalni. A főparancsnok, miközben Bécsben jelentette a fejleményeket, december 17-én Pestről kelt, Károlyinak címzett levél kíséretében közölte, hogy milyen feltételekkel kezdhetik el a béketárgyalásokat. „A méltóságos herceg az erdélyi fejedelemségről emlékezetet se tegyen, és tractára se diaetát, se amnystitiumot ne kívánjon … Ne bízzon a külső hatalmasságoknak segítségekben és hitegetésekben …, ha valamit akar, a dologgal ne késsen, mivel az ő felsége hadai megindulnak, és ha az kevés, lészen ő felségének 40 regementje is.”[4] Károlyi egy mindmáig csak töredékesen ismert emlékiratában javallotta Rákóczinak, hogy fogadja el a feltételeket. Álláspontját erősen befolyásolhatták a katonai fejlemények. A császári csapatok – annak ellenére, hogy súlyos élelem- és takarmányhiánnyal küzdöttek, s lázongtak az elmaradt zsold és a pestis miatt – könnyűszerrel elfoglalták Krasznahorkát, Egert, Bártfát, és december 10-én bevonultak Eperjesre. Rákóczi azonban értesülvén róla, hogy már útban van Bécsbe az angol kormány különmegbízottja, Peterborough herceg, akit a savoyai határmegállapítás és a magyarországi különbéke megkötésének lebonyolítására küldtek az udvarba, kitartott eredeti álláspontja mellett, amelyet Károlyi december 26-án írt levele közvetített Pálffynak: azon igyekezzék, „hogy örökösön a békesség öszve lévén köttetve a szabadsággal, országunk boldoggá és szabaddá tétessék”.[5] Kállón a fejedelem hadiszemlét tartott, és őszinte békeszándékának bizonyságául, a békekötések technikájának rendjét betartva, levelet írt Keresztély Ágost hercegprímásnak.

Bécsben azonban Rákóczi főparancsnokának külön tárgyalási hajlandóságában a háború gyors befejezésének lehetőségét látták, oly módon, hogy az angol kívánságoknak is elébevághatnak, a minisztertanács előterjesztésére I. József császár 1710. december 22-én kiállított királyi levélben Károlyit bűnbocsánatáról és javainak, méltóságának visszaadásáról biztosította, ha hűségét bizonyítja. Pálffy teljhatalmat kapott a tárgyalásokra Károlyival. Az időközben Pestről Debrecenbe tartó Pálffy számára az udvar álláspontjának megfelelően Károlyi csak eszköz volt Rákóczi megnyerése érdekében; a cél a magyar konföderációnak és az Erdélyi Fejedelemségnek mint államhatalmi testületnek a megsemmisítése volt. Mivel pedig a nyílt elszakadást KárolyiMunkácson levő családjára hivatkozva – nem tartotta időszerűnek, Pálffy tudatta a fejedelemmel, hogy továbbítja a hercegprímásnak Rákóczi január 2-án, Munkácson kelt, békekötési készségét bejelentő levelét, s hogy kész személyes tárgyalásra. Ilyen előzmények után Rákóczi január 9-én kiment Lengyelországba, hogy a tengeri hatalmak követeinek és az orosz megbízottnak a megegyezés érdekében folytatott bécsi tárgyalásairól tájékoztatásokat kapjon, és beszéljen Dolgorukij herceggel, a cár lengyelországi követével.

A magánjellegű megegyezést Károlyi útján most már megvalósíthatónak látó Habsburg-kormányzat azonban a hercegprímásnak szóló levelet nem fogadta el, megtagadta Pálffy kérését a Rákóczival folytatandó tárgyalásokra, s Károlyi katonai átállásának mielőbbi keresztülvitelére utasította őt azzal, hogy a fejedelem kegyelemre adja meg magát.

Pálffy azzal a feltétellel, hogy Károlyi Sarkadot átadja és csapataival a NyírbaktaNagykároly vonalra vonul vissza, január 12-én nyolcnapos fegyverszünetet kötött, s január 21-én személyesen találkozott Károlyival Tégláson. A két főparancsnok megegyezett: Pálffy megkapja az időközben meghódolt Sarkadon kívül kért várakat, Ecsedet, Sólyomkőt és a teljes Szabolcs vármegyét, Károlyi pedig, aki még mindig bízott benne, hogy sikerül Rákóczit a magánjellegű megbékélés ügyének megnyernie, elérte, hogy Pálffy a fegyvernyugvást öt nappal meghosszabbítsa. A Lengyelországból visszatérő Rákóczi Vay Ádám javaslatára megbízta Károlyit: közölje Pálffyval, maga kíván találkozni vele.

Rákóczi és Pálffy 1711. január 31-én Vay Ádám kastélyában, Vaján tárgyalt. Kéthetes, szabályszerű fegyverszünetet kötöttek, kijelölték a demarkációs vonalakat, és megállapodtak a tárgyalások megindításáról, noha Rákóczi csak államhatalmi szinten – mint a konföderáció választott fejedelme – volt kész tárgyalásokba bocsátkozni, Pálffynak pedig csupán a személyesen meghódolóknak adandó kegyelemre volt felhatalmazása. Rákóczi levelet írt József császárnak, amelyben – a félhivatalos jellegnek megfelelően – személyes hangvételben tudatta, hogy keresi a szent békesség útját, tájékoztatta a magyar konföderáció létrejöttéről, abban betöltött tisztéről és arról, hogy önmaga számára csak azt kéri, hegy békében élhessen hazájában. Egyidejűleg a berlini angol követ útján eljuttatta békeindítványát a bécsi angol követhez, és ismét kérte Anna királynőt és a holland rendeket, hogy közvetítsék és garantálják az ország szabadságát biztosító megegyezést. A magyar állam jól működő nemzetközi propagandájára jellemző, hogy az Egy lengyel királyi tanácsos levele … című röpirat, amely Grotius elveivel érvel Magyarország és Erdély jogáért az igazságos békéhez, közölve több, a mediációs tárgyalás létjogosultságát bizonyító császári okmányt, latinul és franciául először 1710 augusztusában, második kiadásban pedig 1711 februárjában, a béketárgyalások döntő időpontjában jelent meg.

A fegyverszünetről és a vajai végzésekről az olcsvai hadimustrán tájékoztatta Rákóczi a hadsereget. A salánki tanácsülésen pedig a csonka senatussal megállapodtak, hogy a nagyszombati feltételek alapján kötnek békét, s partikuláris megegyezésre senki nem lép: Rákóczi az államhatalmi testülettel Lengyelországban, a magyar határ közelében várja be a császári udvar válaszát.

A magyar konföderáció hazai politikai ügyvivője ettől kezdve Sennyey István, a senatus kancellárja lett, aki Munkács várparancsnoki tisztét is ellátta. A hadsereg főparancsnokának, Károlyinak mintegy 10–15 ezer főnyi katonaság maradt a keze alatt. Károlyit a fejedelem megbízta: jelentse, ha Pálffytól hírt kap a császári udvar válaszáról, hogy Rákóczi elküldhesse megbízottait a főparancsnokhoz. „A politicumokrul penig nincs mit disponáljon … elhitetvén magammal Kegyelmed resolutiojának állandóságát, hogy nemzete boldogulása nélkül nem békéllik, s egymást el nem hagyjuk”[6] A fejedelem 1711. február 21-én a Vereckei-hágón át elhagyta Magyarországot, hogy Lengyelországból tartsa a kapcsolatot a tárgyalásokat közvetítő hatalmakkal és szövetségesével, s a senatussal együtt biztonságban várja ki a békekötést.

A szatmári megegyezés

A megkötendő béke ügyében nem Pálffy és Károlyi volt a két nagy ellenfél, hanem Savoyai és Rákóczi. Mindkettőjüket az államérdek vezette, és a körülmények mindkettőjüket sarokba szorították. Savoyai, akiről Palmes megállapította, hogy több megértés van benne a magyarok iránt, mint az udvar más vezető politikusaiban, tudta, hogy Anglia, a Habsburg Birodalom legfőbb szövetségese már felhúzta a vitorlákat, hogy kihajózzon a spanyol örökösödési háború franciaellenes blokkjából, s ha a küszöbön álló béketárgyalások előtt elveszítenék a tengeri hatalmak szövetségét, romlanának a Habsburgok békeesélyei Franciaországgal szemben. Tehát nem engedhette meg magának, hogy semmibe vegye Anglia kívánságát a magyar ügyek megnyugtató rendezésére. Viszont ha Magyarország és Erdély ügye nemzetközi szintű megállapodásokkal zárulna le, az a dinasztia kelet-európai hatalmát veszélyeztetné. Pálffy után az erdélyi császári haderő egy része is elérte ugyan Debrecent, de a súlyos élelem- és takarmányhiánnyal küzdő császári csapatokat a tavasz közeledtével a pestis, a folyók áradása és az elszigetelődés fenyegette. Angliát és Hollandiát megnyugtatni csakis úgy lehetett volna, ha Magyarországon minél előbb befejezik a háborút, mégpedig Rákóczival lépve megegyezésre. Ez a megegyezés azonban Savoyai felfogása szerint csak uralkodó és alattvaló, a dinasztia és a főúr megegyezése lehet, mert ha elismerik a magyar konföderációt, az államhatalmi szintű megállapodás következményei kivédhetetlenek. Savoyai számolt vele, hogy Rákóczi csak a konföderáció nevében hajlandó tárgyaalni, s noha helyzete súlyos, nem reménytelen: hozzávetőleg 20 ezer fegyverese van még, övé Magyarország eddig mindig is bevehetetlennek bizonyult északkeleti sarka, és a magyar konföderáció ügyével Európa három legtekintélyesebb hatalma foglalkozik. Az idő sürgetett, és nagy áldozatot követelt. A konföderáció híveinek 1709–1710 folyamán szinte kivétel nélkül konfiskált birtokait I. József császár részben az udvari arisztokráciának és a magyar főuraknak adományozta, részben – Savoyai kívánságára – kincstári kezelésben tartotta. Az udvarban a személyükben érdekeltekből, Pálffy álláspontjával is támogatva, erős párt, úgynevezett konfiskációs párt alakult, akik hevesen ellenezték, hogy a megtérők visszakapják birtokaikat. Most Savoyai mégis úgy döntött, hogy a császárhű főuraknak adományozott birtokokról le kell mondani a megtérők javára. A magyar rendi főméltóságok közül azokat, akik teljes birtokelkobzást követeltek, a bécsi tárgyalásokon mellőzték. Az 1711. február 14-én I. József császár jelenlétében tartott nagy minisztertanácson leszögezték, hogy a megegyezésre irányuló tárgyalásokat minél gyorsabban le kell bonyolítani, de mivel a nemzetközi jog értelmében Rákóczi és hívei nem tekinthetők ellenségnek, külső hatalmak bevonására nincs semmi szükség. Rákóczi levelét úgy értelmezték, hogy nem kíván mást, mint kegyelmet és a birtokok visszaadását, ezt pedig meg kell adni. Az eddigi császári adományozások semmisnek tekintendők vagy legalábbis felfüggesztendők. A tárgyalások vezetését kivették Pálffy kezéből, és a Haditanácsból melléje rendelt Locher kezébe helyezték. Pálffy hatáskörében annyi maradt, hogy amnesztiát adhatott a kegyelemért folyamodóknak.

A megegyezés alapjául szolgáló császári elhatározást (finalis resolutio) Locher hozta meg Debrecenbe. A császár kijelentette, hogy nem folytat bosszúpolitikát, a birtokokat visszaadja, de csakis a kegyelmet kérő főuraknak, s ügyüket egyénenként bírálja el. Az udvar álláspontjának a fegyveres meghódoltatáshoz képest döntő változása – amelyről a császári elhatározás tájékoztatott –, hogy Rákóczi magánföldesúri érdekeit a legmesszebbmenően kielégítette, de a konföderációról, az államról tudni sem akart. Savoyai számolt Rákóczi ellenállásával: Locher utasítása úgy szólt, hogy ha Rákóczival nem sikerül megegyeznie, Károlyit és párthíveit megnyerve, szakadást kell előidéznie a felkelők táborában.

Amint Locher megérkezett Debrecenbe, átlátta, hogy Rákóczi főhadiszállásának áthelyezése Lengyelországba lelassítja a tárgyalásokat. Pálffy és Locher tehát Debrecenbe hívatta és felelősségre vonta Károlyit, hogy Rákóczi miért nem várta meg a császár válaszát, miért ment ki Lengyelországba, s miért nem adott neki felhatalmazást. Így csak azzal a feltétellel közlik vele a finalis resolutiót, ha hitet tesz, hogy a katonaságot is megnyeri a megegyezés ügyének. Károlyi csak nehezen vállalta ezt a súlyos lépést, de nem volt már sok választási lehetősége, a Tokajt és Sárospatakot is elfoglaló császáriak harapófogójába került. A katonai fölényt a meggyőzés érdekében szívesen hangoztató Pálffy, semmibe véve Rákóczi kérését, február 6-án Budán kivégeztette Béri Balogh Ádámot. Károlyi lényegében már Tégláson elkötelezte magát és kényszerpályára szorult. Mégis döntően új irányt adott a megegyezés ügyének, hogy Károlyi március 14-én hűségesküt tett. Vállalta, hogy megszervezi a katonaságot, és erről is tájékoztatva a fejedelmet, elfogadtatja vele a megegyezési feltételeket. A resolutio mellé Károlyi közreműködésével egy declaratiót fogalmaztak, a resolutio lényegén ez nem változtatott, csak a személyes kegyelem körét bővítette ki. Végül Pálffy, élve teljhatalmával, a fejedelem katonai főparancsnokának összes javait, jószágait és a Szatmár vármegyei főispánságot is biztosította. Károlyi írásban azonnal tájékoztatta Rákóczit, de csak a tárgyalásról, majd végigjárta a csapatokat és a várakat, a tiszteket megnyerte, tárgyalt – nem tudni, milyen eredménnyel – Sennyei kancellárral Munkácson, s ezek után ment ki Lengyelországba.

1711. március 26–27-én Stryjben a fejdelem vezetésével tartott csonka senatusi tanácskozáson a már Peterborough tárgyalásairól is tudó Károlyi nem szólt a debreceni paktumról. A declaratiót Rákóczi és köre komolyan kifogásolta, s a tárgyalások államtestületi szinten való folytatásával Rádayt és Gerhard György szenátort bízta meg. Károlyi a stryji senatusi döntést is hűségesküvel pecsételte meg, de a további tárgyalásra nem kapott felhatalmazást. Nem ő, hanem Ráday vitte be Magyarországra a senatus ülésén kialakított választ, a császári ajánlatok pontjaira írt kifogásokat tartalmazó Dilucidatiót. Károlyi útban hazafelé kapta kézhez Pálffy türelmetlen üzenetét: Kassa mielőbbi átadását kéri, és halaszthatalanul szükséges „a herceg ide való jövetele és hitének ő excellenciája előtt való letétele”.[7] Az ultimátumszerű kívánságokra Károlyi, aki nyilván már látta, hogy a megegyezés sikere Pálffy számára is Rákóczi meghódolásától függ, kemény hangon figyelmeztette Pálffyt katonai nehézségeire, és elérte, hogy a császári megbízottak a senatus ülésén elhangzott kifogások figyelembevételével a „gratia vitae et omnium bonorum” elvét a konföderáció minden nemesi tagjára kiterjesszék, és a fegyverszünetet április 27-ig meghosszabbítsák. Majd Rákóczit drámai hangú levélben igyekezett megnyerni: a katonák „idegen országra nem mennek, külső szolgálatra magokat nem kötelezhetik … s ha kik konföderatussok külső országokra kimentenek is, jöjjenek vissza s együtt hadakozzanak s együtt békélljenek …” Kéri Rákóczit „ne ragaszkodjék külső monarcháknak álumbra formában levő reménségéhez”.[8] Végül a fejedelem parancsára hivatkozva összehívott szatmári gyűlésen április 5-én, ahol mintegy 25 ezer fős tábor képviseletében két szenátor, a katonaság képviselői, többségükben Károlyi-tisztek és Komáromi Csipkés György vettek részt, Károlyi ismertette a tárgyalások három okmányát: a császári finalis resolutiót, a declaratiót, és a Dilucidatio némely tartalmát. Közölte, hogy akik nem fogadják el a megegyezést, nemcsak a kegyelem útját zárják el maguk előtt, hanem vele is szemben találják magukat. A gyűlés főleg a protestáns vallásszabadság belefoglalását követelte a megegyezés okmányába, amit Pálffy megígért, és Locher teljesített is. Ezek után a megegyezést elfogadták, és abban a hiszemben, hogy Károlyi a fejedelem parancsát hajtotta végre, a szatmári gyűlés döntésével háromtagú, a katonaságot, a magyar konföderációt és Erdélyt képviselő küldöttséget indítottak Rákóczihoz. Károlyi április 6-án küldött levelében közölte a fejedelemmel, hogy Esterházy Dánielt Kassa feladására utasította.

Amikor tehát április 14-én Ráday a Dilucidatióval befutott a debreceni császári főhadiszállásra, Pálffy és Locher már ismerte a szatmári gyűlés döntéseit, tudott Kassa átadásáról, s Károlyinak Munkács megerősítését tiltó parancsáról. Mégis tárgyaltak Rádayval, s Rákóczi feltételeit – mivel legfőbb feladatuk szerint őt kellett megnyerniök – részben elfogadták azzal, hogy az április 27-re összehívott huszti gyűlés előtt személyesen szeretnének vele tárgyalni.

A fejedelem úton volt, hogy az Ilyvóhoz közeledő Péter cárt fogadja, amikor értesült a szatmári gyűlés határozatairól. Erre a kukizovói senatusi ülés úgy döntött, hogy nem tekinti törvényesnek a szatmári gyűlést – Károlyit megfosztotta főparancsnoki tisztségétől, és helyébe Vay Ádámot nevezte ki. Álláspontját Rákóczi az 1711. április 18-án kelt kukizovói kiáltványban fejtette ki. Leszögezte, hogy Pálffy és Károlyi megállapodása „nem országos békesség tractája, hanem csak egy hadi capitulatio”. Mindenki megnyugvására szolgáló békét csakis államhatalmi szinten mint a konföderáció közössége köthetnek, s erre annál is inkább reményük van, mert a császári udvar a konföderációt már korábban elismerte. A manifesztum hosszan foglalkozik a jobbágyi nyomorúságból felszabadult közvitézek érdekeivel, a közönséges hadi rend „midőn ennyi esztendőktül fogva való sok szenvedésével az jobbágyi nyomorúságot elhagyván, most már megszokott fegyverének letételével… azoknak pálcája alá, kiket bosszantott és annak s olyannak sanyargatása, nem csak jószágát, de vérét is kisajtoló executiós kínoztatása alá megyen, a kivel vitézi fegyverével szembe szállani szokott vala”.[9] A manifesztumból több példányt hoztak magukkal a szatmári gyűlés Rákóczinál járt követei, Csajághy János brigadéros, Bulyovszky Dániel és Cserey János, melyet Ráday azzal az utasítással kapott meg, hogy követelje: Pálffy ismertesse Peterborough és Savoyai tárgyalásait, de a manifesztumot csak akkor hozza nyilvánosságra, ha Károlyi és a katonaság nem akarna ráállni a tárgyalásoknak Rákóczi és a senatus által elhatározott módon való folytatására. A szatmári gyűlés követei közül Bulyovszky és Csajághy Károlyi főhadiszállására, Károlyba ment, Cserey a várakat járta végig. Huszt, Ungvár és Munkács őrsége Sennyeyvel az élen elvetette a „szatmári konföderáció”-t.

Míg Károlyit az ellene készülő szervezkedés, Pálffyt és Lochert sokkal nagyobb horderejű változás sarkallta gyors cselekvésre: 1711. április 17-én meghalt I. József császár. Az uralkodás a Spanyolországban harcoló Habsburg Károlyra szállt, távollétében Eleonóra özvegy császárnélett a régens. Az udvari pártviszonyok nagy változásának egyik első következménye volt, hogy Pálffy Jánost azonnal leváltották magyarországi főparancsnoki tisztségéről; utódává régi ellenfelét, Cusani lovassági tábornokot nevezték ki.

Pálffy és Locher április 22-én értesült a császár haláláról. Pálffy a régens intézkedése ellenére úgy döntött, hogy a cél előtt nem engedi ki kezéből a dolgok irányítását. Segíthette elhatározását a minisztertanács utasítása is: a diplomáciai bonyodalmak elkerülése érdekében a császár halálát titokban kell tartani.

Károlyi az eredetileg Rákóczi nevében, április 27-re Husztra összehívott gyűlést április 25_re, Szatmárra tette át. Egyidejűleg Pálffy és Locher főhadiszállásukat Debrecenből Károlyba helyezték, s aggodalommal látták, hogy a magyar konföderáció tagjai közül kevesen gyűltek össze, csak erdélyiek vettek részt nagyobb számban. Károlyi azzal nyitotta meg a gyűlést, hogy mint főparancsnok vette kézbe a tárgyalások irányítását, s erre megnyerte a gyűlés jóváhagyását. Másnap ezereskapitányai kíséretében átment Károlyba, hogy Pálffyval és Locherral a tárgyalások anyagát elkészítsék. Locher olyan javításokkal adta át a gyűlés jóváhagyására szánt pontokat, amelyek újabb kedvezéseket tartalmaztak. A „gratia vitae et bonorum” jótéteményében részesül minden főúr, köznemes, főtiszt és alsóbbrendű katona akkor is, ha Rákóczi a megegyezést nem fogadná el, de köteles a fejedelem és hívei ellen fegyverrel támadni, ha erre kerülne a sor. Károlyi tizennyolc hívével együtt április 26-án hűséget esküdött az uralkodónak, majd 27-én a szatmári gyűlésen beszédet mondott, hangsúlyozva, hogy a megegyezésben már előrehaladtak, külső segítséget pedig nem várhatnak. Ráday csak mint magánember kapott szót. Közölte: Peterborough küldetett ki a magyar konföderáció és a császár közötti tárgyalásokra, Rákóczi kész bejönni és beszélni a békéről, a megegyezés szövege nem egyértelmű, mert mindent a császár kegyelmére biz. Beszéde új irányt adott a gyűlésnek, annak ellenére, hogy a tanácskozás színhelyét, a prófontházat, felfegyverzett katonaság vette körül. Javaslatára a fegyverszünet meghosszabbítását kérték, és követeket küldtek Károlyba, hogy Locher jöjjön át. Pálffy azonban átlátta, hogy ha enged, kicsúszik a kezéből a megegyezés. Károlyit magához kérette, és rövid átiratot küldött Szatmárra: Ne húzzák az időt, másnap lejár a fegyverszünet, Tokaj alá kell mennie megkezdeni a hadműveleteket. Locher és Graven ezredes átment Szatmárba, Pálffy pedig Kővár átadása fejében hozzájárult Károlyi kívánságához, hogy „a fegyverviselők, akik magokat tisztségekre érdemesekké tették, jobbágyságra ne kényszeríttessenek, hanem az olyanokat az ország rendei a földesúri hatalom alól felszabadítsák”.[10]

Az önálló magyar állam összeomlása és az utrechti béke

A szatmári megegyezésről Rákóczi minden bizonnyal Ráday jelentéséből értesült, I. József császár halálát pedig a cár bécsi követe hozta május 1-jén tudomására. Az országba küldött hadparancsai értelmében a császár halála miatt tehát a tárgyalásokat felfüggeszti, de megparancsolja, hogy a fegyvert le nem tett csapattöredékek harcokat ne kezdjenek. Kilátásba helyezi, hogy Esterházy Antal tábornok csapatokkal indul Magyarországra, és összeszedi a hűségben megmaradt katonaságot. Május 22-én a senatusi ülésről kiadott nyilatkozatában és Pálffynak küldött levele szerint a szatmári megegyezést a császár halála miatt is semmisnek tekinti, és Anglia, Hollandia és a cár közvetítésére hivatkozva jelenti ki, hogy a jó békesség megszerzéséért teljes szívvel munkálkodik.

A nemzetközi erőviszonyokban és orientációkban I. József császár halála valóban gyors változásokat okozott, és felerősítette az univerzális béke mielőbbi megkötésének igényét. A Habsburg-dinasztiának egyetlen élő férfi tagja maradt, de a közép-európai Habsburg Birodalom és Spanyolország egyesítése Károly uralma alatt felborította volna az európai hatalmi egyensúlyt. Az angol diplomácia sürgősen lépéseket tett a franciákkal való megegyezésre.

A jól működő Habsburg-diplomácia, még mielőtt Eleonóra régenskirálynő május 26-án némi változtatással megerősítette és Károly király július 20-án ratifikálta volna a szatmári megegyezést, tudatta Angliával, hogy Magyarországon beköszöntött a béke, s a tengeri hatalmak elejtették a mediációt. A kirobbanó török háborúval lekötött Péter cár Károly elismerésével sietett biztosítani a Habsburg-udvar jóindulatát. Rákóczi pedig, miután értesült róla, hogy hívei feladták Munkács várát, augusztus 15-én feloszlatta államhatalmi testületét, a senatust, és mindenkit felmentett konföderációs esküje alól. Ráday és csoportjának több tagja visszatért Magyarországra.

Rákóczi Franciaországba hajózott, mert mint az ország ügyében elkötelezett politikus kötelességének érezte, hogy megragadja a békekötések éveit élő Európában még adódó lehetőségeket, hogy a királyság és Erdély államiságát belefoglalják az univerzális békébe. Franciaország az utrechti béketárgyaláson javasolta is, hogy Erdély önálló államiságát vegyék fel az univerzális béke pontjai közé. XIV. Lajos kimerült és válságba jutott kormányzata azonban már nem tudott kellő súllyal fellépni, s javaslatát azonnal el is ejtette, mivel III. Károly spanyol királyságának elismerését kérték ellenében. Az országát vesztett fejedelem már nem volt hatalmi tényező. A spanyol örökösödési háborút befejező rastatti békébe sem sikerült átmenteni a magyar és az erdélyi politika különböző korábbi szerződésekben rögzített eredményeit.

A rastatti béke megkötése után a bécsi titkos konferencia azonnal előterjesztést tett a Magyarország végleges pacifikálását szolgáló országgyűlés összehívására. A békét azonban nem emelték törvényerőre, sőt 1708–1715. évi országgyűlés több törvénye módosította a szatmári égegyezés pontjait. Rákóczit és bujdosótársait a haza árulójának és száműzöttnek, a Rákóczi-szabadságharc országgyűléseinek összes törvényeit semmisnek nyilvánította, a vallásügyet a szabadságharc előtti állapotba helyezte vissza, megfosztva a protestánsokat a szabad vallásgyakorlat és közhivatal-viselés jogától. A birtokügyekben két párt harcolt, igyekeztek megakadályozni a szatmári békében biztosított általános amnesztiát, mert így 2 millió hold földbirtok konfiskálására számítottak. Károlyi, Pálffy és Savoyai viszont a szatmári béke teljes becikkelyezését vitték heves vitákban keresztül, s így mintegy 1,5 millió hold földbirtok került konfiskálásra. birtokügyek rendezése évekig, évtizedekig elhúzódott.

Ember Győző

III. Károly első török háborúja

Savoyai Eugén 1716 augusztusában Péterváradnál döntő vereséget mért a török seregre. A nagyvezír is elesett a csatában, amelyben magyar katonák és vezérek is derekasan részt vettek, köztük Pálffy János gróf, aki a szatmári alkut kötötte Károlyi Sándorral.

III. Károly második török háborúja

A török 1736-ban üzent hadat Oroszországnak, amelyhez Ausztriát 1726-ban kötött szövetségi szerződés fűzte. Ezt a szerződést a bécsi udvar 1737-ben megújította, és további balkáni területek szerzésének reményében úgy döntött, hogy megtámadja a törököt.

Savoyai Eugén, III. Károlynak nemcsak legnagyobb hadvezére, hanem legbefolyásosabb államférfia is, ekkor már nem élt. 1736-ban halt meg, hetvenhárom éves volt. A közvélemény arra számított, hogy a török elleni háborúban Pálffy János lesz a fővezér, aki mint Eugén herceg alvezére több alkalommal is bizonyította katonai erényeit. Az uralkodó azonban Lotharingiai Ferenc hercegre bízta a főparancsnokságot, aki 1736-ban vette feleségül leányát és örökösét, Mária Teréziát.

A Habsburg-házhoz és Birodalomhoz fűződő viszony

A Magyar Tanács tagjai, élükön Esterházy Pál nádorral, köztük Pálffy Miklóssal és Jánossal, a későbbi nádorokkal, nem zárkóztak el a nőági trónutódlás gondolata elől. Ekkor azonban még nem az örökösödés elismerésével, hanem választással. Úgy nyilatkoztak, hogy hajlandók lennének a Habsburg-ház valamelyik nőtagját királynak megválasztani, a választást azonban a különböző feltételek egész sorához akarták kötni

E feltételek között az volt a legjelentősebb, hogy Magyarország és az uralkodóház osztrák-cseh örökös tartományai között unió létesüljön, a megválasztott női uralkodó Magyarországot és az örökös tartományokat „feloszthatatlanul és elválaszthatatlanul” birtokolja. Az olyan híressé vált, annyit vitatott „indivisibiliter et inseparabiliter” kifejezés ekkor, a magyar tanácsosok véleményében jelent meg először.

A véleményből világosan kiderül, hogy a magyar rendiség vezetői lényegében ugyanazért kívánták az uniót a Habsburgok Lajtán túli országaival, amiért a horvát tartományi gyűlés kívánta Belső-Ausztriával. A török elleni védekezés céljára kapott segélyt, bármilyen kétes értékű volt is az, szerették volna továbbra is, az ország majdnem teljes felszabadítása után is biztosítani, mégpedig szilárdabb alapon, mint amilyenen eddig nyugodott, államközi szerződésbe foglalt közjogi kapcsolat alapján.

Az államközi szerződésben, illetve – mivel több országgal került volna sor kölcsönös egyezményre – szerződésekben, amelyeket az országgyűlés hagyott volna jóvá, az örökös tartományok egyéb megállapodások mellett vállalták volna, hogy békében és háborúban meghatározott módon hozzájárulnak a magyar katonaság és a végvárak fenntartásához.

A török elleni segély további biztosítása kétségtelenül a legfőbb célja lett volna a magyar tanácsosok által elgondolt uniónak az örökös tartományokkal. Gondoltak azonban a magyar rendek vezetői az unióval kapcsolatban egyéb, nem katonai, hanem gazdasági előnyök biztosítására is. Szabad kereskedelemre az örökös tartományokkal, azaz piacra a magyar mezőgazdaság termékei számára, mégpedig – jellegzetes nemesi mentalitással – a földesúri majorságok produktumainak vámmentes kivitelére.

Az uralkodó számára 1712-ben javaslatot is tartalmazó véleményt készítő magyar tanácsosoktól az államférfiúi képességet nem vitathatjuk el. Számot vetettek a tényleges hatalmi és politikai helyzettel, egész Európában, főleg pedig a Habsburgok birodalmának határain belül. Levonták azt a következtetést, hogy Magyarországnak belátható időn belül nincs esélye arra, hogy Mohács előtti állami önállóságát visszaszerezze, a Habsburg Birodalomban, annak részeként kell élnie, mint ahogyan élt már közel kétszáz év óta. A Habsburgok osztrák birodalma ekkor emelkedett Európa nagyhatalmai közé, Európa nyugati és déli részén új tartományokkal gyarapodott, a törökre az egyik súlyos vereséget a másik után mérte, az ország nagy részét, néhány évvel később egész területét felszabadította, sőt az országhatárokon túli területeket is hódoltatott. Megszerezte Erdélyt is, a 17. századi magyarországi függetlenségi harcok legfőbb támaszát. Az Európában kialakult hatalmi helyzetben Magyarország egyetlen nagyhatalomtól sem remélhette, hgy segíteni tudja – vagy akár csak akarja is – függetlensége kivívásában. Külső segítség nélkül pedig ez nem sikerülhetett. Mindezt az egy évvel azelőtt véget ért Rákóczi-szabadságharc kudarca világosan megmutatta.

Persze azok a magyar tanácsosok, akiktől az uralkodó 1712-ben véleményt kért és kapott, olyan államférfiak voltak, akik a Rákóczi-szabadságharc idején nem az ország, hanem az uralkodó oldalán állottak, akik következtetésüket nem a szabadságharc kudarca után, hanem már annak kitörésekor levonták, akik állásfoglalásukkal maguk is nem jelentéktelen okai voltak a kudarcnak. Viszont azt is el kell ismerni róluk, hogy a szatmári békekötés után nem úgy viselkedtek, mint az uralkodónak mindenben engedelmeskedő, vele szemben véleményt nyilvánítani nem merészelő, hazájuk érdekeit figyelmen kívül hagyó bábok. Az uralkodó elé terjesztett véleményük azt tanúsítja, hogy felhasználva a nőági trónutódlás kérdésével kapcsolatban kialakult helyzetet, megkísérelték a Magyarország és az örökös tartományok közötti rendezetlen közjogi viszony rendezését.

Az 1712–1715. évi országgyűlés

A birtokpörök és általában a birtokügyek közül messze kiemelkedtek az úgynevezett neoacquisticával, azaz a töröktől visszafoglalt, az újonnan szerzett területekkel, azok tulajdonjogával kapcsolatos pörök és egyéb ügyek. Ezekről a korábbiakban már volt szó. Az 1712–1715. évi országgyűlésen is napirendre került ez a kérdés. Egyrészt bizonyos irányelveket szögezett le az országgyűlés a neoacquisticára vonatkozó pörökkel és ügyekkel kapcsolatban, másrészt három bizottságot küldött ki ezeknek a kérdéseknek a rendezésére. Ezek a bizottságok teljes felhatalmazást kaptak e kényes, korábban csak az uralkodó szervei által intézett ügyek végleges eldöntésére és döntéseinek tényleges végrehajtására. A törvénycikk hangsúlyozta, hogy a bizottságok az országon belül működnek, és csak magyarországi tagjaik lehetnek. A dunáninneni és dunántúli megyék számára kijelölt bizottságnak Pozsonyban kellett működnie, elnöke maga a nádor lett. A felső-magyarországi megyék bizottságának székhelye Kassa, elnöke gróf Csáky Zsigmond tárnokmester lett. Végül a Horvátország és Szlavónia részére szervezett bizottság székhelyéül Zágrábot, elnökéül gróf Pálffy János bánt jelölte ki az országgyűlés (10. tc.). Az ügy rendkívüli fontosságát a bizottságok személyi összetétele is kifejezésre juttatta. A kérdés ilyen módon történt rendezésével a megnyugvás egyik legnagyobb akadályának a felszámolására nyílott lehetőség.

Az 1741. évi országgyűlés

Mária Terézia június 20-án érkezett Pozsonyba. Másnap a rendek a várba mentek, meghallgatták az uralkodói trónbeszédet, és átvették az előterjesztéseket, amelyekben a királynő a koronázást, a nádorválasztást, az állandó katonaság létszámának felemelését és a hadiadót kívánta napirendre tűzni, és úgy vélte, hogy két hónap elég lesz a tárgyalásokra.

A rendek a királyi előterjesztésekre azonnal a már korábban elkészített feliratukat terjesztették elő, a hitlevél új szövegének tervezetével.

Még a koronázás és a hitlevél kiadása előtt sor került az új nádor megválasztására. Mária Terézia négy jelöltet terjesztett a rendek elé: gróf Pálffy János országbírót, gróf Esterházy József bánt, Révay Pált és Zay Imrét. A legesélyesebb Esterházy visszalépett Pálffy javára, akit egyhangúlag meg is választottak. Esterházyt az uralkodó országbíróvá nevezte ki.

Mária Terézia a hitlevél korábbi szövegén változtatni nem volt hajlandó, megígérte azonban, hogy teljesíteni fogja mindazt, amit a rendek a hitlevélbe kívántak foglaltatni. Leiratában azonban ígéretei nem egészen úgy szóltak, mint a rendi kívánságok. A rendek ezen egyelőre nem akadtak fenn, és június 25-én a koronázás megtörtént.

A hitlevélből kimaradt rendi kívánalmak a sérelmeknek mindjárt a koronázást követően megkezdődött tárgyalásán újra napirendre kerültek, sőt újabbakkal egészültek ki. Így azzal, hogy az uralkodó székhelyét tegye át Magyarországra, legbensőbb tanácsadó testületébe magyarokat is vonjon be, a tisztán magyar ügyekben egy külön magyar tanács véleményét hallgassa meg, a magyar kormányhatóságokat, elsősorban a Kancelláriát, a Helytartótanácsot és a Kamarát teljesen függetlenítse az udvariak alól, ha külön magyar haditanácsot nem is szervez, legalább két magyar tanácsost alkalmazzon az Udvari Haditanácsban a magyar ügyek intézésére és közvetlenül az uralkodó elé terjesztésére, a magyar katonaságot tartsa az ország határain belül, és ellátását bízza teljesen magyar hivatalszervezetre, biztosítsa a szabad kereskedelmet, elsősorban természetesen a külkereskedelmet, reformálja meg a vámrendszert, szüntesse meg a monopóliumokat.

Mária Terézia viszont azt szerette volna elérni, hogy a rendek férjét társuralkodóvá válasszák meg. A rendek ettől húzódóztak, mert Lotharingiai Ferenc helytartói működésével elégedetlenek voltak; nem utolsósorban emiatt volt rossz a véleményük a Helytartótanácsról is.

Megindultak a tanácskozások egyrészt a rendek feliratában foglalt kívánságokról, másrészt a királynő férjét illető óhajáról. A rendek kiválnságai közül egyeseket, például a külön magyar tanácsot az udvarban maguk a rendiség vezetői, a nádor és az érsek is, túlzottnak tartottak.

Feliratok mentek, leiratok jöttek, a királynő által a tárgyalásokra elégségesnek vélt két hónap már bőven eltelt, a helyzet a harctereken egyre kritikusabbá vált. Mária Terézia, aki közben állandóan Pozsonyban tartózkodott, szeptember 11-én döntő lépésre szánta el magát. Az egész országgyűlést magához hívatta a pozsonyi várba. Gróf Batthyány Lajos kancellár ismertette a rendek előtt a katonai helyzetet. Az esztergomi érsek után Mária Terézia beszélt. Mindenkitől elhagyatva a magyarok hűségére és vitézségére hivatkozott, rájuk bízta maga és gyermekei életét. Szavai, személyének varázsa váltotta ki a rendek viharos lelkesedését, a híressé vált „Vitam et sanguinem” – „Életünket és vérünket” – felajánlást.

Másnap megkezdődött a felajánlás tettekre váltása. Az országgyűlés általános nemesi felkelést határozott el, ezen fölül 30 ezer gyalogos katona hadba állítását szavazta meg. Erdélyből, Horvátországból, Szlavóniából, a Határőrvidékről, a Bánságból, a jászok, a kunok és a hajdúk részéről is számítottak katonaságra, mindent egybevéve körülbelül 100 ezer személyre. A királynő védelmére 500 nemes ifjúból és ugyanannyi kísérőből álló testőrséget szerveztek.

A felsőházban a nádor, az alsóházban pedig Grassalkovich Antal személynök fáradozásának volt az eredménye, hogy szeptember 19-én a rendek Lotharingiai Ferencet, a nagy többség tüntető hallgatásával, társuralkodónak megválasztották. Másnap tette le a corregensi esküt a pozsonyi várban, a királynő és a rendek előtt, ugyancsak fagyos légkörben, amit Mária Terézia azzal igyekezett feloldani, hogy hathónapos fiát, Józsefet, akit előző nap hozatott le Bécsből, bemutatta a rendeknek. Uralkodói ajándékok átnyújtásával, magas rangú polgári és katonai tisztségekbe való kinevezésekkel zárult az ünnepélyes aktus.

Mária Terézia ezzel lényegében elérte mindazt, amit az országgyűléstől várt. De a rendek még nem kapták meg, amit cserében kívántak. A szeptember 22-én kelt királyi leirat nagy csalódást keltett, október 4-én újabb feliratban fordultak az uralkodóhoz, amire kívánságaikat ugyan nem mindenben kielégítő, de mégis elfogadható ígéreteket kaptak, amelyek alapján hozzáfoghattak a törvények megszerkesztéséhez.

Ezzel egy időben folytatódott és még a törvények szentesítése, valamint az országgyűlésnek október 29-én történt berekesztése után is tartott a megajánlott katonaság kiállítása és a nemesi felkelés szervezése. 30 ezer helyett végül is csak 21 622 új katonát állítottak hadba. A három régivel együtt kilenc gyalog- és tizenegy huszárezredet szereltek fel. Egy gyalogezredben 3 ezer, egy huszárezredben 1200 katona szolgált. Egyes földesurak saját költségükön is kiállítottak lovascsapatokat. A felkelt nemesek száma mintegy 16 ezer fő volt, Horvátországból és Szlavóniából 13 ezer, Erdélyből 6 ezer fegyveres érkezett. Magyarország tehát kapcsolt részeivel és Erdéllyel együtt hozzávetőleg, 80 ezer főnyi sereget bocsátott az uralkodó rendelkezésére. A magyar katonák magyar parancsnokaik vezényletével, de idegen főparancsnokság alatt, derekasan kivették részüket az osztrák örökségért nyolc éven át folyt háborúból, és jelentős szerepük volt abban, hogy a Habsburg-ház, ha nem is veszteségek nélkül, de végül is nagyobb megrázkódtatás nélkül jutott túl történetének ezen a kritikus szakaszán.

Ha pedig megnézzük az országgyűlésen alkotott törvényeket, azt állapíthatjuk meg, hogy az osztrák uralkodóház a magyar rendekkel vívott harcának az örökösödési háború kezdetére eső ugyancsak kritikus periódusán is nagyobb megrázkódtatás nélkül jutott túl, anélkül, hogy a magyar rendeknek lényegesebb engedményeket kényszerült volna tenni.

A királyi hitlevél szövege lényegében változatlan maradt. Nem kerültek bele a rendek által kívánt, a nemesség és a nemesi föld adómentességére, valamint az ország kormányzati önállóságára vonatkozó biztosítékok. Benne maradt ellenben a hírhedt „prout super eorum usu et intellectu regio et communi statuum consensu diaetaliter conventum fuerit” klauzula, amely minden korábbi törvénynek az érvényességét kétségessé tette (2. tc.).

A hitlevél változatlanul maradásán kívül az uralkodó sikere volt az is, hogy az országgyűlés férjét, Lotharingiai Ferenc hereeget, társuralkodóvá (corregens et coadministmtor) választotta. Az erről szóló 4. törvénycikkben szabályozva a társuralkodást (corregimen et coadministratio), bizonyos feltételekhez, illetve korlátokhoz kötötték azt.

A hitlevél és a társuralkodás kérdésében elért uralkodói siker ellentételeként a rendek legnagyobb sikerükként jogaik és kiváltságaik, elsősorban a nemesi adómentesség megerősítését könyvelhettek, el. A 8. törvénycikk úgy rendelkezett, hogy a hitlevél említett klauzulája – amely a törvények, illetve általában a jogok és kiváltságok értelmezésében az uralkodó és a rendek országgyűlési egyetértését követelményként szabta meg a a rendi jogokra és kiváltságokra, elsősorban a nemesi adómentességre nem vonatkozik Sőt, nemcsak a nemeseknek, hanem a nemesi földnek az adómentességére sem vonatkozik, Ez a törvénycikk határozottan leszögezte, hogy a nemesi földre közterhet kivetni semmiképpen sem szabad. „Ne onus pubicum fundo quoquo modo inhaereat” – hangzottak a törvénynek erre vonatkozó, a jövőben annyi vitára okot adó szavai.

A nemességnek, különösen pedig a nemesi földnek az adómentessége Európa s benne a Habsburg Birodalom nagy részében ebben az időben már a fejlődés által meghaladott, elavult rendi kiváltság volt. Sőt, Magyarországon is előfordult, már korábban is, hogy a rendek közterhek viselését vállalták. Nem csodálhatjuk, hogy a magyar rendek nem sokáig élvezhették zavartalanul idejétmúlt kiváltságukat, és hogy ebben a kérdésben. rövidesen élesen szembekerültek a felvilágosodottá váló uralkodói abszolutizmussal. 1741-ben még hajlott az engedékenységre ez az abszolutizmus a rendi jogokat és kiváltságokat illetően, de elzárkózóbb volt az ország önálló kormányzatának kérdéseiben, amelynek biztosítása a rendek másik fő célja volt.

A rendek a kormányzati önállóság egyik fő biztosítékát abban látták, ha az uralkodó székhelye nem külföldön, hanem az országban van, mert úgy vélték, hogy így könnyebben kivonhatja magát az idegen tanácsadók befolyása alól. Mária Terézia megígérte, hogy az országban fog tartózkodni, hozzátette azonban: amennyiben más tartományai kormányzatával járó gondjai ezt lehetővé teszik (7. tc.). Ezzel a feltétellel természetesen az ígéret illuzórikussá vált.

Mária Terézia az 1741. évi országgyűlés egész ideje alatt Pozsonyban tartózkodott, sőt még a berekesztés után is, ameddig Bécset ellenséges támadás fenyegette. December 11-én azonban visszatért birodalma fővárosába, és a jövőben nem is gondolt arra, hogy Pozsonyba, Magyarország akkori fővárosába tegye át székhelyét. (Tudjuk, hogy az uralkodói székhely áttételére 1867 után sem került sor, pedig akkor Magyarország súlya az Osztrák-Magyar Monarchiában jóval nagyobbra nőtt, mint amilyen a 18. századi Habsburg Birodalomban valaha is volt.)

Az önálló kormányzat egyik legerősebb biztosítékának a rendek, nem alaptalanul, az országgyűlést tartották. Arra törekedtek tehát, hogy az uralkodó az országgyűlést a törvény rendelkezése szerint háromévenként összehívja. Az uralkodó, láttuk, nem szívesen tartott országgyűlést. Inkább kedvelte az úgynevezett concursusokat, amelyeken a rendeknek csak kisebb képviselete volt jelen, és amelyeken a maga szándékait, hatósági képviselői révén, könnyebben valósíthatta meg. A rendek a concursusok tartását ellenezték. A 22. törvénycikk kimondta, hogy concursust csupán akkor lehet tartani, ha váratlan ellenséges betörés vagy az országot közvetlenül érintő hirtelen háború kitörése a rendes országgyűlés összehívását lehetetlenné teszi.

A kormányzati önállóság szorosan összefüggött az ország terület integritásával. Láttuk, hogy a korábbi országgyűlések is foglalkoztak ezzel a kérdéssel. Az 1741. évi több eredményt ért el, de korántsem annyit, amennyit a rendek szerettek volna.

Kétségtelen eredmény volt annak leszögezése, hogy Erdély a Magyar Szent Koronához tartozik, és hogy Erdélyt az uralkodó és utódai mint magyar királyok fogják birtokolni és kormányozni. Erdély visszacsatolására, egyesítésére Magyarországgal azonban, amit a rendek kívántak, nem került sor.

A Partium Magyarországhoz csatolását a 18. törvénycikkben megígérte az uralkodó. Ez sikernek volt tekinthető, hiszen az országgyűlés időpontjában egyedül Zaránd vármegye, az is csak az adóigazgatásban, tartozott Magyarország kormányzati rendszerébe. De a királynő hozzátette az ígérethez, hogy az ügyben az erdélyieket is meg kell hallgatnia. Nem is került vissza a Partium 1848 előtt, sőt Zaránd adóigazgatását is Erdély kapta meg.

Az uralkodó a marosi és a tiszai katonai helyek, nemkülönben Alsó-Szlavónia és a Bánság visszacsatolását is megígérte, ha nem is azonnalra, de a békésebb idők helyreállásának idejére. Hogy ez az ígéret mikor és hogyan vált valóra, fentebb, az I. fejezet 4. szakaszában már volt szó róla. Mindenesetre nem egészen akkor és úgy, ahogyan a rendek szerették volna. A Kulpán túli és tengermelléki volt Zrínyi- és Frangepán-birtokokkal is jóval később történt meg az, amit az 52. törvénycikk azonnalra helyezett kilátásba.

A rendeknek abból a kívánságából, hogy az uralkodó udvarában a magyar ügyek referálására legyen egy külön magyar tanács, csak annyi valósult meg, hogy a társuralkodó megválasztása után jó néhány magyar egyházi és világi úr megkapta a titkos tanácsosi címet. Ez azonban puszta kitüntető cím volt, minden külön feladat és hatáskör nélkül. Birodalmi titkos tanács sem volt már ekkor, nemhogy külön magyar titkos tanácsot szerveztek volna. De ennek nem is lett volna értelme. Az előző századok magyar tanácsának szerepét a Magyar Kancellária vette át, az referálta az uralkodónak a tiszta magyar ügyeket, a vegyes magyar ügyeket pedig az udvar illetékes szakhatósága, elsősorban az Udvari Haditanács és az Udvari Kamara. Persze ezek az udvari szakhatóságok nemcsak vegyes, azaz az egész birodalmat érintő ügyekkel foglalkoztak, hanem tiszta magyar ügyekkel is, amennyiben valamilyen szakágazatba tartoztak, például katonai vagy kamarai ügyek voltak.

A rendek ama kívánságának lett volna tulajdonképpen a legnagyobb jelentősége, már amennyiben teljesül, hogy az udvari szakhatóságokba magyar tisztviselők: is bekerüljenek. Ilyen határozatnak azonban nyoma sincsen a törvényekben, Az uralkodó annyira a maga hatóságainak tartotta az ilyeneket. például a Haditanácsot és a Kamarát, hogy nem tűrt beleszólást abba, kiket alkalmazzon bennük. Ami nem zárta ki, hogy időnként egy-egy magyar származású személyt is alkalmazzon; magyar származásút, de nem rendi felfogásút és érzületűt.

Persze az uralkodó a törvényekben egyáltalában nem beszélt arról a kérdésről, amely az országgyűlésen megjelent rendeket oly erősen foglalkoztatta, hogy tudniillik miként intézi az eléje kerülő magyar ügyeket. Tanulságos, amit erről a 11. törvénycikkben olvashatunk.

Az uralkodó először is ünnepélyesen kijelentette, hogy az ország ügyeit mind az országon belül, mind azon kívül magyarok által fogja intézni és intéztetni. Ennek megfelelően udvarában magyar tanácsosainak a munkáját és tanácsait fogja igénybe venni. Fontosabb ügyekben a prímást, a nádort, a bánt és másokat is az ország előkelői közül magához fog hívatni, hogy tárgyaljon velük. Még az államminisztériumban (status ministerium) is alkalmazni fog magyar nemzetbelit. Az országon belül pedig a független helytartótanács útján fogja intézni az ország ügyeit, amely hatóságban az ország minden részéből való, az alkotmányt és az ügyeket ismerő, birtokos magyarokat alkalmaz.

Mindez nagyon meggyőzően hat azokra, akik nem tudják, hogy a mondatokat burkoló fél- vagy egész homályban tulajdonképpen mi is rejlik. Lényegében semmi, de semmi új. Tipikus példája ez a törvénycikk a nesze semmi, fogd meg jól elintézésnek. A magyar rendek eszén az uralkodó emberei, még csak nem is valami agyafúrt ravaszsággal, egyszerűen túljártak.

Magyar tanácsosok az udvarban? Ott voltak a Magyar Kancellária tanácsosai eddig is. Az érsek, a nádor, a bán és mások meghívása az udvarba? Meghívták őket eddig is. Magyar nemzetbeli a status ministeriumban? Mi is volt az az államminisztérium? Semmi más, mint az úgynevezett miniszteri konferencia, a Titkos Tanács utóda, amelyet az uralkodó esetenként összehívott. Alkalmazni ebben senkit sem alkalmazott. Egyes magyarokat pedig, a prímást, a nádort, a bánt és másokat eddig is meghívott. És a Helytartótanács, amelyre annyi panaszuk volt a rendeknek, hogy meg is akarták szüntetni? Maradt úgy, ahogyan volt.

A rendek kívánságai között külön magyar haditanács is szerepelt, vagy legalább két magyar tanácsos alkalmazása az Udvari Haditanácsnál. Az uralkodó ehhez nem járult hozzá, nincs is szó róla a törvénykönyvben.

Nem teljesítette Mária Terézia a rendeknek azt a kívánságát sem, hogy a magyarországi hadbiztosság és a hadi adópénztár magyar igazgatás alá kerüljön. Erről, olvashatjuk a 42 törvénycikkben, csak a béke helyreállítása után lehet majd szó. Addig csak annyit ígért meg az uralkodó, hogy a hadibiztosok és a hadi adópénztár kezelői között magyarokat fog alkalmazni.

Az ország kormányzatával foglalkozó további artikulusokban sem találunk lényeges újat, ami az állami önállóságot a korábbi törvényeknél hathatósabban biztosíthatta volna.

Az 1741. évi országgyűlésre az uralkodó és a rendek közötti alkudozás nyomta rá a bélyegét. A rendek kettős célt tűztek ki maguk elé: a nemesi föld adómentességének törvénybe iktatását és az ország önálló kormányzatának biztosítását. Az első célt maradéktalanul elérték, a másodikat azonban nem. Az uralkodó az örökösödési háború miatt nagyon szorult helyzetben volt ugyan, de ügyes taktikával, általánosságokat tartalmazó ígéretekkel ki tudott térni a rendek minden olyan kívánsága elől, amelynek teljesítése az állami önállóság új, konkrét biztosítéka lett volna.

A magyar rendek előtt a szatmári békekötés után most másodszor kínálkozott lehetőség arra, hogy az uralkodóval szemben tanúsított engedékenységük, a neki nyújtott támogatásuk ellenében, olyan módon rendezzék az ország közjogi helyzetét a Habsburg Birodalmon belül, amely az adott helyzetben a legelőnyösebb fejlődést biztosítja. A rendek ezt a második, az örökösödési háború által teremtett lehetőséget ugyanúgy nem tudták kihasználni, mint az elsőt, amelyet a nőági örökösödés elfogadása nyújtott.

A sikertelenség magyarázatát helytelen lenne az idegen uralkodó tanácsosai csalárdságában vagy ravaszságában, az ország iránti rosszindulatában keresni. Kétségtelen, hogy egyes esetekben, egyes periódusokban, egyes személyeknél ezek a motívumok is megvoltak és szerepet játszottak. De nem kevésbé okolható a sikertelenségért a magyar rendiség.

A magyar rendek, miként 16. és 17. századi elődeik, valamint 19. századi utódaik is egészen 1867-ig, amikor az ország állami önállóságát, önálló kormányzatát biztosítani törekedtek, nem a tényleges helyzetből indultak ki, hanem következetesen ragaszkodtak ahhoz az ideális elgondoláshoz, hogy Magyarországnak a Habsburgok uralma alatt, a Habsburgok birodalmának részeként is ugyanolyan önállónak kell lennie, mint egy saját uralkodói által kormányzott, más országokkal közösségbe nem tartozó államnak.

A magyar rendi elgondolás akkor lett volna reális, ha a Magyarország és a Habsburg Birodalom többi országa és tartománya között már az előző két században kialakult, és a magyar pragmatica sanctio által nem megteremtett, csak elismert közjogi viszony nem reális, hanem csupán perszonális unió lett volna. Mindazok a kívánságok, amelyekkel magyar rendek az ország kormányzatát illetően 1741-ben az országgyűlésen előállottak, miként a 16. és 17. század országgyűlésein törvénybe iktatott hasonló rendi óhajok, megvalósulásuk esetén az ország közjogi viszonyát a birodalom többi országához és tartományához reális unióból perszonális unióvá alakították volna át. Ehhez pedig a Habsburg uralkodók, nem voltak hajlandók hozzájárulni, még akkor sem, ha olyan szorult helyzetbe kerültek, s annyira rászorultak a magyar rendek támogatására, mint Mária Terézia 1741-ben. Egyes kívánságokat, mint például a külön magyar haditanácsot, nyíltan elutasítottak, másokat, mint például azt, hogy a magyar ügyeket csak magyar tanácsosokkal intézzék, elködösítve, félreértelmezve teljesítettek, ismét másoknak pedig, mint például annak, hogy országgyűlést háromévenként tartsanak, a teljesítését megígérték, és azután ígéretüket nem tartották meg.

Helyes volt-e vajon a magyar rendeknek az a tényleges helyzetet figyelembe nem vevő, annak következményeit le nem vonó, hanem egy szép, de nem létező ideálhoz, a teljes állami önállósághoz ragaszkodó politikája? Nem lett volna helyesebb elfogadni a tényleges helyzetet, a reális uniót, és szabályozni a rendezetlen közjogi és kormányzati kérdéseket? Meghatározni a birodalom közös ügyeit, és nem kivonni azok közül a magyar vonatkozásúakat, megtéve őket tisztán magyar ügyeknek, amik nem voltak, egy birodalmon belül nem is lehettek, hanem meghagyni őket közöseknek, de részt kérni és kapni intézésükben, pontosan megszabva intézésük rendjét és módját? Vagyis 1867 helyett már 1723-ban, vagy 1741-ben megkötni az osztrák-magyar kiegyezést?

E kérdésekre csak a történet adhatott volna mindenki által elfogadható választ, nem a történetírás. És csak úgy, hogy kétszer történik meg. De a történetnek megvan az a különös szokása, hogy különböző változatokban nem ismétli meg önmagát.

Az 1741. évi országgyűlésnek van egy negatív bélyege is: a reformok hiánya. Már az előző, 1728–1729. évi országgyűlést is jellemezte a reformtörvények elmaradása, méginkább a Mária Terézia idejében tartott első tanácskozást, amelyen a kormányzati gravámenek domináltak.Annak a reformkorszaknak, amely közvetlenül a Rákóczi-szabadságharc leverése után kezdődött, és amelyben a főnemesség járt az élen, már [[III. Károly király|III. Károly uralkodásának második felében vége szakadt, és a rendek reformvágya nem támadt fel Mária Terézia trónra lépte után sem.

A vezető szerepet az 1741. évi országgyűlésen is a főnemesség játszotta.Az esztergomi érsek, a nádor, az országbíró még olyan ellenzéki légkörben is keresztül tudták vinni akaratukat, amilyen a társuralkodó megválasztásakor volt érezhető. A rendiség vezetői azonban ebben az időben már nem törődtek reformokkal.

Az 1751. évi országgyűlés

1751. április 18-ra szóltak az országgyűlési meghívók, amelyeket az uralkodó nevében a Magyar Kancellária küldött szét. Még a megnyitás előtt meghalt a nádor, a nyolcvannyolc éves Pálffy János gróf, aki negyven évvel azelőtt az uralkodó részéről a szatmári békét megkötötte.

A Magyar Királyi Helytartótanács

A Helytartótanács elnöke mindig az uralkodó magyarországi helytartója (locumtenens) volt. Amennyiben a nádori méltóság be volt töltve, hivatalból a nádor egyben helytartó, s így a Helytartótanács elnöke is volt: 1724-től 1732-ig Pálffy Miklós gróf, 1741-től 1751-ig Pálffy János gróf, 1751-től 1765-ig Batthyány Lajos gróf.

Heckenast Gusztáv

Magyarország ipara a szatmári béke utáni fél évszázadban

Károlyi Sándor gróf Nyitra megyei bátorkeszi (1722–1725), illetve surányi (1735–1743) birtokán, Pálffy János gróf a Pozsony megyei Malackán (1725–1728) létesített posztómanufaktúrát. Esterházy Ferenc és József gróf az 1720-as évek végén a hadsereg ellátását célzó manufaktúrák részvénytársasági alapon történő szervezésére hívta fel Károlyit és Pálffyt, a vállalkozáshoz szükséges tőkét Abraham Spitz, a linzi posztómanufaktúra 1710-es évekbeli zsidó Verlegere folyósította volna számukra; a terv Pálffy és Károlyi tartózkodásán meghiúsult, és az Esterházyak 1729-ben Tatán alapítottak posztómanufaktúrát, amely valószínűleg 1750-ig működött.

Vörös Károly

A főnemesség

Csak néhány példa: Pálffy János gróf először a munkácsi uradalmat kapta, ezt később elcserélték a makovicai uradalommal; gróf Illésházy Miklós kancellár a nagysárosi, gróf Csáky Zsigmond tárnokmester az ónodi uradalomból kapott nagy részeket; a Rákóczi erdélyi fejedelemmé választását el nem ismerő Bánffy György gróf fia a sólyomkői uradalmat kapta, s hosszú még a sora a csak a Rákóczi-vagyonból kisebb-nagyobb adományokhoz jutott hazai főuraknak és birtokos nemeseknek is.

Konfliktusok az életmód jegyében

Hiszen már Pálffy János, a szatmári béke létrehozója, rettenetesnek találja 1726-ban, hogy egy magyar főúr, mint a fia számára éppen feleséget kereső Károlyi Sándor, Szatmár megyében lakjék, mikor a magyar szokás és köntös messzi földön irtózatot kelt. Ki menne feleségül oda, hol sem doktor, „sem kivel való tisztességes társalkodása nem lehet egy ifjú asszonynak”. Küldje Károlyi a fiát olyan országba, „az hol az mostani seculum folyását és manírját és nyelveket tanulná meg, az magyar szokást hadná el, kinek minden capacitasa s minden requisituma megvagyon, egyedül országok látásán kívül lévén, az mit esztendő alatt elvégezve meglátná Excellentiád egészen való más geniussát s accomodatioját, az mikor akármelly minister és méltóság is jó szívvel adja maga lányát ő nagyságának”.[11] Nem indokolatlan a jó tanács a világlátásra, mikor tudjuk, hogy Gyulai Ferenc gróf édesanyja Erdélyből kiindulva éppúgy nem jutott túl Debrecenen, mint az alispánságot is viselt jómódú birtokos nemes Rettegi György sem volt nyugatabbra Szatmárnál, Debrecennél, Váradnál, sőt, Erdélyben sem igen lépett túl szűkebb dobokai pátriájának határán.

Persze vannak, akik részint ösztönösen, részint az előttük bontakozó politikai fejlődés láttán felismerik perspektívájuk tágításának szükségességét. Terjed a német nyelv tanulása; Károlyi Sándor, megfogadva Pálffy tanácsát, biztatja is fiát, de ő maga már nem tanul meg németül.

H. Balázs Éva

Mária Terézia

Bajorországot kivéve mindenki igent mondott a Pragmatica Santióra. De amikor 1740-ben érvénybe kellett volna lépnie, az európai kis- és nagyhatalmak sorban szegték meg szavukat. Azonnal megmutatkozott, hogy a legveszélyesebb ellenfél a fiatal, energikus és mindenre elszánt porosz király, II. Frigyes lesz. Ebben a helyzetben, már az első harcok idején komoly támogatást kapott az ifjú királynő a dunántúli megyéktől. Azok nemesi felkelését a szatmári béke szerzői, az udvar feltétlen hívei, Pálffy János és Károlyi Sándor mozgósították. Nagyméretű segítséget azonban csak az országgyűléstől lehetett kérni és kapni.

A törekvő mezőváros, a süllyedő-emelkedő királyi város

Ezt a pozsonyi rezidenciát, mely meghatározta a város képét és az arisztokrata és nemesi építkezések igényességét, többen is leírták. Így Zinzendorf Károly, aki magyarországi útja után a kevéssé társadalomértő helytartóval igyekezett megbeszélni erdélyi és magyarországi tapasztalatait. Egy Pálffy gróf, Vöröskő ura Rotenstein néven több útleírásában műérzékkel, az utókor figyelmét lenyűgözve vezeti olvasóját a három emelet magas, négy tornyán korszerű villámhárítóval ékes várba. Az Ausztria felé eső toronyban őrizték (s néhány év múlva onnan vitték Bécsbe) a Szent Koronát és a koronázási ékszereket. A nagy- és fogadótermek, a tükör- és porcelántermek, a rózsaszín márványpadlók, a berendezés leírása plasztikus. A korabeli magyar fő- és középrangú látogatóra, akit itt audiencián fogadtak, nyilván a keleti berendezési tárgyak, Ázsia pozsonyi honfoglalása hatott a legerősebben. A Mária Krisztina festette képekkel (95 darab) díszített egyik terem büszkesége az indiai fából készített asztal, de sokkal fontosabb, ami ezután következik: a kék japán szoba, a két firenzei szoba (az utóbbiak falát kék és cseresznyeszínű tapéta, bútorait selyemhuzat borítja). Külföldi utazók igen részletesen számolnak be pozsonyi benyomásaikról, arról, hogy az európai léptékkel közepes, alig 30 ezer lakosú városnak 9 temploma, 14 palotája van. A belvárosban nincs több 300 háznál, ezek közül kimagaslik a Kamara háromemeletes épülete. Említik a város két nyomdáját, három könyvkereskedését, de leginkább a főúri kastélyokat és parkokat méltatják. A Batthyányak, Esterházyak, a Zichy, Pálffy, Illésházy, Grassalkovich, Csáky grófok bőkezű építtetők. Huszonöt ablak „szélességű” palotákról olvashatunk, amelyek a kor legmodernebb és legköltségesebb igényeinek tesznek eleget. Az esztergomi érsek palotájának több termét szalmatapéta díszíti, kínai alakok mozognak a falakon. A „chinoiserie” elérte tehát Nyugat-Magyarországot. Persze hasonló jelengéseket a Duna vonalán túl nem találnánk, mint ahogy az angol kert divatja is sokkal később éri el a keleti régiót.

Talán nem felesleges a főváros-Pozsony látványosságairól, így a Batthyány-palotáról még többet is szólni. Parkjába a „közemberek” is bejutottak, nézegették a szobrokat, a franciaországi Marly-t imitáló árkádszerű kettős fedett galériákat. A két-két vadgesztenye- és hársfasor alatt vasárnap és ünnepnapokon több száz ember sétálgatott. „Az érsek kegyesen megengedte, hogy a kertben hetenként kétszer rendezett hangversenyt minden tisztességes ember meghallgathassa.”[12]

Lábjegyzetek

  1. Pulay Jánosnak a szathmári békességről írt munkája. Magyar Történelmi Emlékek. Kiadta Szalay László, V. Pest, 1865. 197–198.
  2. Ugyanott 199–200
  3. Ugyanott 215–216
  4. Ugyanott 218.
  5. Ugyanott 227.
  6. AR: I. III. 592–593.
  7. Pulay Jánosnak a szathmári békességről írt munkája. Magyar Történelmi Emlékek. Kiadta Szalay László, V. Pest, 1865. 324–325.
  8. Idézi: Bánkúti Imre, A szatmári béke. Budapest, 1981. 91–92.
  9. Pulay Jánosnak a szathmári békességről írt munkája. Magyar Történelmi Emlékek. Kiadta Szalay László, V. Pest, 1865. 376, 383–384.
  10. Idézi: Lukinich Imre, A szatmári béke története és okirattára. Budapest, 1925. 135.
  11. Idézi: Éble Gábor, Károlyi Ferencz gróf és kora. I. Budapest, 1893. 186, 191.
  12. Rotenstein–Pálffy útleírását közli: J. Bernoulli, Sammlung kurzer Reisebeschreibungen und anderer zur Erweiterung de Länder- und Menschenkenntnis dienender Nachrichten. X. Berlin, 1783. 191.

Művei

A hadműveletekről Pálffy János jelentései Savoyai Eugénnek 1706. augusztus–október: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Kriegsarchiv Alte Feldakten 1706. (210). Fasc. 8–10.

Irodalom