Pálffy Miklós

A Múltunk wikiből
(Pállfy Miklós szócikkből átirányítva)

Hasonló névvel lásd: Pálffy Miklós (egyértelműsítő lap)

Csábrág, 1552. szeptember 10. – Vöröskő, 1600. április 23
országbíró, hadvezér, a „győri hős”
Wikipédia
Nicolaus Palffy

Zimányi Vera

A földesurak előretörése a piacon

A jó össze­köttetésekkel rendelkező, magas katonai vagy közigazgatási tisztsége­ket betöltő nagybirtokosok előtt azonban még ennél is jobb lehetőségek nyíltak: a hadseregnek, a hadseregellátást szervező Magyar Kamará­nak adtak el takarmányt és gabonát. Ez a tevékenység különösen a tizenöt éves háború idején fokozódott. Pálffy Miklós – e típus egyik legjellegzetesebb képviselője – már komáromi főkapitány korában a vár uradalmából élelmezte őrségét, de a környező vidékről is összevásá­roltatott gabonát, s a fölösleget eladta a Magyar Kamarának. A család Pozsony vármegyében fekvő vöröskői uradalma – mely korábban a Fug­gerek birtoka volt – különben is nagyon jelentős készpénzjövedelmet biztosított földesurainak: a 16. század utolsó harmadában nagyrészt 15 és 30 ezer forint között mozgott az évi bevétel. Ennek a nagy összegnek általában 50-70, néha még ennél is több százaléka származott az ura­dalom gabona- és boreladásaiból, valamint borkiméréséből, továbbá kisebb mértékű faáru- és egyéb eladásokból. Az 1590-es évek elején – már a háború kitörését megelőzően – számottevően csökkentek az uradalom bevételei. Pálffy Miklós, nyilván ennek ellensúlyozására, meg­ragadta a kínálkozó alkalmat, és 1596-ban összesen 51 891 mérő, mint­egy 25 100 métermázsa búza és rozs eladása révén évi bevételeit rekord­magasságúra, összesen 56 721 forintra emelte. Ebből 35 283 forint volt a hadseregnek szállított gabona. ára, 8528 forint folyt be az eladott, 7363 forint a kimért borokból. Ezt a bravúrt azonban a számadások tanúsága szerint soha többé nem tudta megismételni.

Főurak–nemesek

Miksa és Rudolf alatt emelkedtek fel a Pálffyak, Kasztellánffyak, Krusichok, Istvánffyak, Wesselényiek, Illésházyak, Czoborok, Rákócziak, Szunyoghok, Prépostváriak és Bocskai István; a századfordulón az Apponyiak és az 1572-ben nemességet nyert, gazdag nagyszombati tőzsér Thököly Sebestyén utódai. Az uralkodó elitbe tehát többféleképpen lehetett bekerülni: beházasodással a régi, fiú utód nélkül maradt családokba, katonai szolgálattal vagy az uralkodónak nyújtott kölcsönökkel, némelykor pedig sikeres gazdasági tevékenység eredményeként.

A vitézlő rend és a dominus–servitor viszony

A legnagyobb birtokosok magánhadseregükön kívül a váraikba vagy azok közelébe rendelt végváriaknak, az „ország lovasai”-nak is parancsnokai voltak – fizetésükre a magas katonai tisztséget viselő főurak jelentős összegeket kaptak a Kamarától. A kétféle katonaság a legtöbb katonai vállalkozásban közösen vett részt, és a köztük levő különbség is sok tekintetben elhalványult. A Kamara a végváriak fizetése és ellátása fejében a nagybirtokosokra ruházta saját uradalmaik dicális adóit, akik a katonák élelmezésével így tulajdonképpen egyfajta belső katonai szállítást bonyolítottak le, ha az nem is volt olyan látványos, mint például a Pálffyak hadseregszállításai.

Sinkovics István

A központi hatalom és a rendek ellentétei az országgyűléseken

Előfordult, hogy Nádasdy Ferenc gróf, Illésházy István báró és Pálffy Miklós báró igyekezett elsimítani a főherceg és a rendek közötti ellentétet, s rábeszélték a nemeseket, hogy kezdjék meg a királyi előterjesztés tárgyalását.

A háború nyitánya

A török támadás hírére Komáromban gyülekeztek a Dunántúli Főkapitányság és a vármegyék csapatai, a birtokosok fegyvereseivel és az ausztriai lovascsapatokkal. Miután csatlakozott hozzájuk az Alsó-Magyarországi Főkapitányság területéről a várak és a vármegyék katonasága, az egész haderő mintegy 10 ezer embert tett ki. Az egyesült hadak benyomultak a török területekre, és Huszár Péter pápai kapitány csapatai elfoglalták Fehérvár külvárosát, majd Ferdinand Hardegg gróf győri várkapitány vezetésével a királyi csapatok megkezdték a vár ostromát, de nem rendelkeztek megfelelő felszereléssel. Közben a budai pasa erős csapattal megindult Fehérvár felmentésére. Pálffy Miklós és Nádasdy Ferenc kezdeményezésére a vár alól el vonulni készülő, de még útra nem kelt seregrészek november 3-án Pákozdnál megtámadták a török felmentő sereget, és jelentős győzelmet arattak fölötte.

A felső-magyarországi vármegyék csapatai Christoph Teuffenbach kassai főkapitánnyal és zsoldosaival csak ezután kezdtek támadásba a török védelmi vonal ellen. Pálffy Miklós alsó-magyarországi főkapitány mintegy 6 ezer emberrel csatlakozott a felső-magyarországi hadsereghez, amelyet többek között Ecsedi Báthori István, Dobó Ferenc, Rákóczi Zsigmond, Thököly Sebestyén és mások csapatai alkottak. Megvették a Rimaszombat közelében levő Szabatkát, majd ostromzár alá fogták Füleket, és november 11-én Romhánynál döntő győzelmet arattak a Fülek felmentésére induló török csapat felett. November végén – rövid ostrom után – Fülek vára megadta magát. Erre december elején Szécsény és Drégely várát a török őrség felgyújtotta és elhagyta. Pálffy ezután Nógrád elfoglalására készült, de a hideg idő miatt Teuffenbach csapataival visszatért Kassára. A királyi hadsereg őszi hadjáratának sikereihez járult, hogy a bányavárosokat övező kisebb várak török őrségei Fülek elfoglalásának és a várható további támadásnak a hírére elhagyták váraikat. Kékkő, Divény, Buják, Ajnácskő, Somoskő és Hollókő birtokbavételével a Garam menti bányavárosok védelme biztosabbá vált, s Pálffy 1594 januárjában sikeres hadjáratot fejezett be.

A magyarországi társadalom különböző rétegeiből származókat mindenekelőtt a veszélyérzet késztette fegyverfogásra. Hatalmas ösztönzője volt azonban a fegyveres harcnak a határ menti birtokosok és lakosok felismerése: a békeévek alatt sem szünetelt soha a harc, és a pusztulást nem lehetett megállítani. A török visszaszorításának, kiűzésének gondolata különösen az ország olyan vezetőit foglalkoztatta, mint Pálffy Miklós, aki tisztsége révén is nagy áttekintéssel rendelkezett az áldatlan béke súlyos következményeiről. Ugyanakkor a különböző kereskedelmi vállalkozásokban részt vevők – mint Thököly Sebestyén és Dobó Ferenc - vagy az európai műveltséggel rendelkező értelmiségiek – mint például Istvánffy Miklós – az országegység helyreállítását a magyar állam megmaradása legfőbb feltételének tekintették. Több főurat a háború kirobbanása közvetlen választás elé állított. Számosan kaptak olyan levelet, mint Ecsedi Báthori István országbíró. Haszán temesvári beglerbég felajánlott számára egy bizonyos területet, ha elpártol a császártól, és a szultán zászlaját felveszi. Ez azt jelentette volna, hogy ha Báthori török segítséggel megegyezik a felső-magyarországi városokkal, a vármegyékkel és a főurakkal, a Kassától Nagyszombatig terjedő területet mint vajdaságot megkapja és örökösen bírja, s a török szövetség, „vazallitás” vállalása mellett évi 20 ezer tallér adót fizet. Pálffy Miklóst Mehmed budai pasa kereste meg lényegében hasonló tartalmú levéllel. A magyar politikusok számára tehát két lehetőség kínálkozott: a török elleni harc, vagy valamiféle megegyezés az oszmán-török birodalommal. A háborút választották. Az adott viszonyok között döntésük akkor is reálpolitikai meggondolások alapján történt, ha a háború súlyos feladataival, nehézségeivel és következményeivel nem voltak tisztában.

Hazai és nemzetközi összefogás-kísérletek

  • 1594 márciusában, „hideg és rút időben” indultak meg újra a harcok. Miközben Zrínyi György gróf elfoglalta Berzencét, Csurgót és Babócsát, Mátyás főherceg németekből és magyarokból álló seregéhez csatlakoztak a vármegyei hadak; Pálffy Miklós március 10-én bevette Nógrádot. Ezzel megnyílt az út Esztergom és Buda felé.
  • Győr elfoglalásával új területek jutottak török uralom alá. Szinán a budai pasát Pápa ostromára küldte, és a vár ellenállás nélkül megadta magát. A fősereg Komáromot is el akarta foglalni, hogy a dunai szállítást Győrig semmi ne akadályozhassa. Komáromba azonban Pálffy előzetesen katonákat és élelmet küldött. Szinán hiába kelt át a Dunán, és zárta körül a várat, Komárommal nem boldogult, majd a nyári táborozási idő lejártával elvonult alóla.

Esztergom megvétele és a gyurgyevói győzelem

1595 júniusának végén mintegy 60&ndsh;80 ezer fős királyi sereg élén Mansfeld generális átkelt a Dunán. Július 1-én körülzárta Esztergomot, és töretni kezdte a vár falait. A törökök a várost feladták, de a Vízivárost és a várat szívósan védték. Az ostromot különösen az átellenben levő Párkány török őrsége zavarta, míg csak Pálffy Miklós és Nádasdy Ferenc csapataikkal át nem keltek a Dunán, és a palánkvárat be nem vették. A szultáni hadsereg Havasalföld ellen készült, és nem tudott Magyarországra jönni. A budai pasa megkísérelte Esztergom felmentését, de Mansfeld nagy csatában megverte, és egész felszerelését zsákmányul ejtette. Nem sokkal később azonban vérhasban meghalt, és a fővezérséget újból Mátyás főherceg vette át. Az ostrom annyira előrehaladt, hogy a török őrség szeptember 3-án megadta magát. Nem sokkal ezután Pálffy Miklós vezetésével visszafoglalták Visegrádot, mire a budai pasa felgyújtotta Vörösvárt, Zsámbékot és néhány kisebb palánkot.

Győr visszavétele és Buda ostroma

A teljes cikk.

Katonai erőviszonyok

A török harcokban járatos magyarországi hadvezérek és katonák, Pálffy Miklós, Nádasdy Ferenc, Zrínyi György nemegyszer bizonyították hozzáértésüket, de az udvari körök alkalmatlansága miatt többnyire csak másodlagos szerephez jutottak.


1599 tavaszán Schwarzenberg, Pálffy és Nádasdy kisebb sereggel korán kezdték meg a hadműveleteket, hogy eredményt érjenek el az Ibrahim nagyvezír vezette török sereg megérkezése előtt. Két nagy feladatra vállalkoztak. Petárdával be akarták zúzni Buda kapuját, de az őrség felfedezte és meghiúsította a kísérletet. A másik hadicél Fehérvár visszavétele volt: itt a petárdával felrobbantott kapun keresztül bejutottak ugyan a városba, és fel is gyújtották, de a vár ostromára nem voltak felkészülve. Sikerrel járt viszont egy harmadik vállalkozásuk: a török fősereg ellátásának megzavarása. Ibrahim nagyvezír hajókon küldte előre a serege számára szükséges élelmiszert, lőport, fegyvereket és zsoldot. Az értékes szállítmányt erős csapatok kísérték, és védelmük alatt kereskedők is jöttek a Dunán, saját hajóikkal. Pálffy Miklós hajdúezredeket küldött le sajkákon, hogy ragadják el az ellenség szállítmányait. A vállalkozást a hajdúk teljesen önállóan és eredményesen hajtották végre. Tolna közelében ütöttek rajta az ellenségen, amikor pihenés közben a törökök közül többen a parton voltak.

Az őrség egy részét levágták, mások a Dunába vetették magukat vagy elmenekültek. Száznál több kisebb-nagyobb hajót zsákmányoltak. A török veszteségét 500 ezer forintra becsülték. Ibrahimnak két hónappal kellett elhalasztania a támadás megkezdését, hogy az élelem- és lőszerveszteséget pótolni tudja. Közben a hajdúcsapatok, melyek száma megkétszereződött, továbbmentek Tolnáról, felgyújtották az eszéki Dráva-hidat, és ezzel is késleltették a török haderő felvonulását. Erre a boszniai pasa megerősített csapatokkal támadt a hajdúk ellen, akik azonban a félelmetes hajdúlest alkalmazva, egy szűk völgyben meglepték és szétverték a támadókat.

Ibrahim nagyvezír szeptemberben kijelentette, hogy békét akar kötni, és a két fél megbízottai meg is kezdték a tárgyalásokat. A törökök Esztergomon és Nógrádon kívül Győrt és Füleket is visszakövetelték, a másik oldalról viszont Eger visszaadásához ragaszkodtak; így a megegyezésre semmi remény nem volt, bár a Porta Velencét és az angol királynőt kérte fel a tárgyalások közvetítésére. Közben a tatárok kíméletlenül végigpusztították, felégették és kirabolták az Ipoly, Garam, Nyitra és Vág völgyének falvait. Ibrahim Esztergomot és Érsekújvárt fenyegette, de egyiket sem támadta meg. A császári fősereg Esztergom mellett állt, s a vármegyék, amelyek aránylag komoly erőket küldtek, sürgették, hogy ütközzenek meg a törökkel. Bár a visszavonuló nagyvezír nyomában maradtak, Schwarzenberg – féltve a császári zsoldoshadakat – nem kezdeményezett harcot. A nagyvezír Pest mellett újabb tárgyalásokat javasolt Pálffynak, és elengedte a foglyok jó részét; miután azonban a bécsi udvar nem válaszolt a javaslatára, november elején elhagyta az országot. A tatárok északkeleti irányban igyekeztek kifelé, de 700 hajdú a Sajó völgyében éjszaka rajtuk ütött, és olyan zavart keltett, hogy foglyaik és zsákmányuk hátrahagyásával menekültek.

1600-ban Ibrahim nagyvezír újabb hadjáratot indított. Előhadai elfoglalták Babócsát, majd Kanizsát kezdték ostromolni a közben megérkező fősereggel együtt. Kanizsát, ezt az ötszögű, olasz bástyás palánkvárat, melyet a körülötte levő ingovány miatt ugyan nehezen lehetett megközelíteni, de kevés volt benne a tartós védelemhez szükséges lőszer és élelem, nagyobbrészt külföldi zsoldosok védték, a karintiai származású Georg Paradeiser parancsnoksága alatt. Kanizsát a nagyvezír állítólag azért akarta elfoglalni, hogy a környéket a hajdúcsapatoktól megtisztítsa. A valóságban – másokhoz hasonlóan – nyilván tisztában volt azzal, hogy Kanizsa birtoklásával megszerzi a kulcsot a Mura alsó folyása mentén haladva Karintia és Stájerország kapujához. A császári és a magyar hadak Mercoeur hercege vezetésével Kanizsa közelében kisebb csatározásokat, a szó igazi értelmében vett elterelő hadműveleteket folytattak, de mivel a török sereget túlságosan erősnek találták, csakhamar visszahúzódtak a Muraközbe. A császári hadvezetés egyre többet bizonytalankodott, Kanizsa hathatós védelmének megszervezése helyett tétlenkedett, és ebben ez idő tájt már nem is annyira az ellenfél felbecsülhetetlen ereje volt a legfőbb tényező. Már április óta zavarólag hatott az elhúzódó háború legendás hírű vezérének, Pálffy Miklósnak a halála, és nyomában a fővezérlet körül támadt, egyre nyíltabban föllángoló nézetkülönbség.

A háború költségei és az ország erőfeszítése

Az adókötelezettség a főleg állattenyésztésből élő rác lakosságra is kiterjedt. Voltak azonban, akik nem ismerték el a magyar király fennhatóságát, és megtagadták az adófizetést. Büntetésből Pálffy Miklós hajdúkat és huszárokat küldött reájuk, eredménytelenül. Egyeseket azonban sikerült megnyernie, és ezek a többieket is közeledésre bírták. 1598 áprilisában Érsekújváron közel 40 Bács vármegyei helységgel megegyezés jött létre. A rácok nevében papjaik vagy világi elöljáróik megígérték, hogy a királynak hűséget fogadnak, és amint visszaköltözhetnek eredeti lakóhelyükre, újból vállalják a korábban előírt adót és szolgálatot, addig is azonban 1–1,5 forint fizetésére kötelezték magukat. Pálffy Miklós mint országos főkapitány egyezett meg velük, s egyúttal kérte az uralkodót, hogy intézzen parancsot a kanizsai, füleki, szendrői és ónódi várkapitányokhoz: ne fosztogassák a rácokat, mert csak így lehet bennük szövetségest találni a török ellen.

Az adókból befolyt összeget a magyar katonaság fogadására kellett fordítani. Néha azt is megjelölték, hogy melyik országrészből hány katonát várnak. 1599-ben Alsó- és Felső-Magyarországról 7800 lovasra és gyalogosra számítottak, míg a nagyon elpusztult Dunántúlról és Szlavóniából 1800 katonát irányoztak elő. Zsoldosokat 6 hónapra fogadtak fel, ezenkívül többször sor került a nemesi felkelésre is, amelyet csak egy hónapi időre rendeltek el. A bizonytalan helyzetben azonban a nemesek nem szívesen hagyták el otthonukat, mert tartaniok kellett az ellenséges támadástól és a fizetetlen zsoldosok pusztításától.

A rendek ismételten kimondták, hogy az ország adójából magyar katonákat kell fizetni, sőt azt is kikötötték, hogy külföldieket ebből a pénzből ne tartsanak. Ha van az országnak külön magyar hadereje, védekezni lehet a török ellen, és esetleg külföldi hadakra sem lesz szükség: a sok keserű tapasztalat után lemondanának a külföldi segítségről. 1600-ban erélyesen kérték, hogy a király vessen véget a katonák fosztogatásainak; különben úgy határoznak, hogy az ilyeneket, bármilyen nemzetiségűek legyenek és bárhol szolgáljanak, a vármegyék fegyveresen támadják meg és űzzék ki. Mátyás főherceg megdöbbent a bejelentésre, és azt válaszolta, hogy ez a rendek számára is pusztulást jelentene, mert az ellenség nyomban kihasználná a számára kedvező belső ellentétet a védelem nélkül maradt ország teljes tönkretételére; a külföldiek pedig ilyen nyilvánvaló sérelem után nem fogják életüket Magyarországért kockára tenni.

A magyar katonák fogadására, magyar hadsereg állítására irányuló ismételt törekvések azt is kifejezték, hogy a rendek nélkülözhetőnek tekintik az országba hozott idegen katonaságot. Nádasdy Ferenc és Pálffy Miklós több mint 10 ezres létszámú haderő szervezését irányozták elő a magyarországi adójövedelmekből.

Makkai László

Régi és új ellentétek: az Illésházy-per és a XXII. artikulus

  • Pálffy Miklós például nemcsak eredményes hadvezér volt, hanem élelmes hadiszállító is, aki a hadsereg részére gabonát, zabot, bort stb. adott el, előlegezte a katonák zsoldját, és ezzel zálogbirtokai gyarapodtak.
  • A perek között nagy visszhangot váltott ki és megdöbbenést keltett az ország egyik legnagyobb birtokosának, a Pálffy Miklóssal és a Fuggerekkel rokonságban álló Illésházy István (1540–1609) udvari főlovászmesternek az ügye.

A rendi reformgondolat apálya és feléledése

Az az üdvös aggodalom, amely a tizenöt éves háború idején a magyar rendi politika vezető személyiségeit, Illésházy Istvánt, Nádasdy Ferencet, Pállfy Miklóst, Thurzó Györgyöt a Habsburgok abszolutista törekvéseinek láttán eltöltötte, és a rendiség reformján való gondolkozásra indította, lassanként elmúlt, a reformokról szó sem esett egészen addig, amíg Esterházy Miklós rá nem ébredt a rendi kormányzat tehetetlenségére.

Irodalom