Párizs

A Múltunk wikiből

franciául Paris, latinul Lutetia

Franciaország fővárosa
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: Unable to run external programs, proc_open() is disabled.
Párizs címere
1158
A Párizsban tanult Lukács lesz az esztergomi érsek (1181-ig).
1572
augusztus 23–24. A hugenották legyilkolása Párizsban. (Szent Bertalan-éji mészárlás.)
1625
Párizsban megjelenik Hugo Grotius De jure belli et pacis című munkája, a nemzetközi jog első és sokáig használt kézikönyve.
1638
április 1. Rákóczi György megbízottja Richelieu bíborossal tárgyal Párizsban.
1639
május eleje I. Rákóczi György követe szövetségi tárgyalások céljából Párizsba érkezik.
1700. december 18.
Longueval kapitány megérkezik Párizsba, ahol Rákóczi levelére kitérő választ adnak.
1707
Párizsban megjelenik az első Rákóczi életrajz, Le Noble Histoire du Prince Ragotzi ou la guerre des mécontents című műve.
1713. február 13.
XIV. Lajos fogadja a Párizsba érkező „Sáros grófját” (II. Rákóczi Ferencet).
1717. március 24.
Pápai János, Rákóczi portai ügyvivője, Párizsban átadja Rákóczinak III. Ahmed szultán meghívólevelét.
1789. július 14.
Párizsban a nép megostromolja és lerombolja a Bastille-t.
1789. augusztus 4.
A francia Nemzetgyűlés eltörli a feudális előjogokat és felszabadítja a jobbágyokat. .
1789. augusztus 26.
A francia Nemzetgyűlés elfogadja és kihirdeti az Emberi és Polgári Jogok Deklarációját.
1792 augusztus 10.
Párizsban megdöntik a francia királyságot.
1793. január 21.
Párizsban kivégzik XVI. Lajos francia királyt.
1793. június 2.
Párizsban a jakobinusok veszik át az uralmat.
1794. július 28.
Párizsban megbukik a jakobinus diktatúra.
1814. március 30.
A szövetséges csapatok bevonulnak Párizsba.
1814. április 11.
Napóleon lemond császári trónjáról.
1814. május 30.
Megkötik a párizsi békét, melyben Franciaország elveszíti az 1792. április 20. óta nyert hódításait.
1815. november 20.
A győztes hatalmak és Franciaország aláírják a második párizsi békét. Franciaország újabb területeket veszít, s átmenetileg megszállás alá kerül.
1830. július 28.
Kirobban Párizsban a forradalom.
1848. február 22–25.
Forradalom Párizsban. Lajos Fülöp lemondása.
1848. március 1.
A párizsi forradalom híre Pozsonyba érkezik.
1848. június 23–26.
A párizsi munkások fegyveres felkelése.
1848. augusztus 29.
Teleki László gróf magyar követként Párizsba indul.
1849. május 18.
A Szemere-kormány népfelkelést hirdet.
Teleki László párizsi megállapodása a közép- és délkelet-európai emigráns politikusokkal Magyarország föderatív átalakításáról.
1856. március 30.
A párizsi békeszerződéssel véget ér a krími háború.
1859. május 5.
Kossuth és III. Napóleon párizsi tárgyalásai.
1859. május 6.
A Magyar Nemzeti Igazgatóság megalakulása Párizsban.
1867. január 1.
Beust osztrák külügyminiszter jegyzéke a nagyhatalmakhoz a párizsi béke revíziójáról.
1870. szeptember 4.
Forradalom Párizsban. A köztársaság kikiáltása.
1870. szeptember 8.
A NagyváradKolozsvár vasútvonal megnyitása.
1870. október 23.
Oroszország érvénytelennek nyilvánítja az 1856. évi párizsi béke egyes cikkelyeit.
1871. március 18.—május 28.
A Párizsi Kommün.
1871. április 10.
Az Országos Képtár létesítése (az állam megvásárolja az Esterházy-gyűjteményt).
1871. április 11.
Galíciai lengyel tárcanélküli miniszter kinevezése.
1871. május 8.
Munkástüntetés a Parlament előtt.
1871. május 10.
A porosz–francia háborút lezáró frankfurti béke.
1871. május 14.
Rendelet az erdélyi sajtórendtartásról.
1871. május 27.
A horvát nemzeti párt programja elveti a horvát–magyar kiegyezést.
1871. május 29.
Az uralkodó megerősíti a szerb nemzeti egyházi kongresszuson elfogadott egyházi és iskolai szabályzatokat.
1871. június 6.
1871:XIX. tc. a fiumei kikötő kiépítéséről.
1871. június 7.
1871:XVIII. tc. a községek rendezéséről.
1871. június 8.
1871:XXXIXXXIII. tc. az elsőfolyamodású bíróságok rendezéséről, az elsőfolyamodású királyi törvényszékek és járásbíróságok létesítéséről és a királyi ügyészségekről.
Uralkodói rendelet a két varasdi határőrezred, valamint Zengg, Belovár, Ivanić és Sziszek katonai községek polgári közigazgatás alá helyezéséről.
1871. június 11.
A pesti munkások megemlékezése a Párizsi Kommün mártírjairól.
1875. május 20.
Párizsi egyezmény a nemzetközi súly-és mértékhivatal felállításáról.
1878. június 1.
Nemzetközi postaszerződés Párizsban.
1889. július 14.
A II. Internacionálé megalakulása Párizsban.
1900. szeptember 23–27.
A II. Internacionálé V. kongresszusa Párizsban.
1916. február 13.
A Csehszlovák Nemzeti Tanács megalakítása Párizsban.

Tartalomjegyzék

Kristó Gyula

Egyházi társadalom

  • Lukács Párizsban tanult, egykori párizsi iskolatársa, az angol Gualterus Mapes szerint jól képzett férfiú volt, aki asztalát megosztotta a szegényekkel.
  • A magyarországi klerikusok külföldi iskoláztatásáról lebbenti fel a fátylat az az 1183–1184. évi levél, amelyet a párizsi Sainte-Geneviève monostor apátja küldött III. Béla királyhoz. Ebből arról értesülünk, hogy a monostor iskolájában három magyar klerikus, Jakab, Mihály és Adorján tartózkodott, amikor társuk, Betlehem meghalt.

Új vonások III. Béla belpolitikájában

1185–1186-ban a bizonyosan Párizsban tanult Adorján budai prépost, mint a királyi udvar kancellárja, a Kalán által kialakított okleveles szerkezetet fejlesztette tovább.

Iskolaügy

Aki magasabb ismeretek birtokába kívánt jutni, annak külországba, elsősorban Fran­ciaországba kellett mennie. Az előkelő csa­ládból származó Lukács az 1150-es évek­ben tanult Párizsban, ő az első név szerint ismert a franciaországi felsőfokú kép­zés­ben részt vevő magyarok közül. Nagyobb lendületet kapott a Párizsba járás III. Béla alatt, aki igényelte, hogy jól képzett kle­ri­ku­sok vegyék körül. Tudjuk, hogy Párizs­ban tanult Adorján, Mihály és Jakab, valamint Betlehem, aki a Sainte-Gene­viėve-monos­torban hunyt el jámbor élete teljében, s adósságot sem zsidónál, sem keresz­ténynél nem hagyott hátra. Elvint maga a magyar uralkodó küldte Párizsba melo­dia tanulása céljából. Bizonyosan franciaországi, párizsi vagy orléans-i isko­lá­zás­ban volt része III. Béla korában P. mesternek, a magyar honfoglalásról szóló regé­nyes gesta szerzőjének. Önmagában franciaországi (pári­zsi) felsőfokú tanul­má­nyok folytatására utal a mester (magister) cím, bár ennek éppen a XII. század vége felé devalválódott az értéke. Míg korábban csak felső szinten, egyetemen tanítókat illette meg, később a felsőfokú tanulmányok elvégzésével és vizs­gával mindenki szá­mára elérhetővé vált. Az esztergomi káptalanban már egy 1183. évi oklevél három mes­tert említ. A kül­föl­dön tanult klerikusok szép karriert futottak be Magyar­or­szá­gon. III. Honorius pápa 1219. évi bullájában elrendelte, hogy min­den egyházmegye meg­felelő papot küldjön Párizsba a teológia tanulására, akik hazatérve csökkentik a kép­zett oktatók hiá­nyát. A párizsi iskola mellett a XII. század végétől kezdve más orszá­gok oktatási intézményeit is látogatták magyarországi diákok.

Írásbeliség

  • A század végén a párizsi Sainte-Geneviève apátja az ott tanult Bethlehem halála ügyében mind Bethlehem szüleit, mind a magyar királyt, III. Bélát levéllel kereste fel.
  • Anonymusról tudjuk, hogy bizonnyal Franciaországban tanult, III. Bélának a jegy­zője volt, s talán magasabb méltóságra is emelkedett. Párizsi vagy orléans-i tanul­mányai ismertették meg a Trója-történettel, s maga is szerkesztett egy kötetet Dares Phrygius és más szerzők műveiből a trójai históriáról és a görögök hábo­rú­i­ról.

Stílusirányzatok

A gótika fontos összetevője a III. Béla korá­ban kialakuló művészetnek; a gótikus művészet magyarországi meghonosítása mél­tán helyezhető egy sorba III. Béla olyan alkotásaival, valamint tudomány- és művé­szetpártoló törekvéseivel, mint az írásbeliség fon­tosságának hangoztatása, végső fokon a kancellária felállítása, a külországi, párizsi tanulmányok támogatása, kirá­lyi ötvös­mű­hely létesítése.

Pach Zsigmond Pál

Hivatalszervezet, adózás, gazdaságpolitika

Amikor Colbert 1672-ben XIV. Lajosnak azt a tanácsot adta, hogy indítson háborút Hollandia ellen, így érvelt: „Ha Őfelsége a maga hatalmának veti alá az Egyesült Tartományokat, akkor kereskedelmük Őfelsége alattvalóinak kereskedelme lesz, s a továbbiakban már nincs kérdés.”[1] A fejlemények, mint tudjuk, nem igazolták Colbert várakozását: Amszterdam kereskedelme nem lett Párizsé. A jövendő inkább azt váltotta valóra, amiről az angol forradalom burzsoái, amiről Cromwell álmodott: Amszterdam helyett London lett a világkereskedelem központja.

Sinkovics István

Szapolyai János megkoronázása

Megkoronázása után János király azzal is igyekezett helyzetét erősíteni, hogy több európai udvarral felvette a kapcsolatot. Azt remélte, hogy a Habsburg-ellenes hatalmakban támogatókra lel Ferdinánd ellenében, de segítséget várt tőlük a Magyarországot fenyegető török veszedelem ellen is. Követet küldött Zsigmond lengyel királyhoz, és támogatását kérte a törökkel szemben. Egy másik követ, Josefics Ferenc zenggi püspök útja Velencéből Rómába, a pápához, onnét pedig Párizsba vezetett. Azt kérte, ami az angol királyhoz és a német választófejedelmekhez küldött köve­teknek is feladata volt: elérni, hogy elismerjék királlyá választását, és szándékát a török elleni háború megszervezésére, ami Európának is érde­ke. A külföldi udvarok szívesen fogadták Szapolyai bejelentését, terveit, és érdeklődésük jele volt, hogy a francia és az angol király, valamint a bajor hercegek 1527 elején viszonzásként maguk is követeket küldtek Magyarországra. Tényleges segítséget azonban nem adtak.

Zimányi Vera

Demográfiai feltételek

Párizsnak 1590 körül mintegy 200 ezer főnyi lakossága 1637-re 412-515 ezerre emelkedett.

Péter Katalin

A királyi udvar

Végül nagyon fontos a bécsi udvar és Magyarország kulturális kapcsolatában Zsámboki János szerepe. A tudomány világa Sambucus néven ismeri a nagyszombati származású polihisztort, aki bécsi, lipcsei, strassburgi, párizsi, padovai tanulmányok és egész Európa beutazása után 1564-ben telepedett le végleg Bécsben.

Udvari-főúri kultúra

A főurak között egészen kivételes jelenség a század második felében élő Batthyány Boldizsár. Teljes könyvtárát nem ismerjük, de a töredékből is kiderül, hogy az olasz és német mellett franciául is tud. Megfordult egyébként a párizsi udvarban is.

Makkai László

Az erdélyi hatalmi központosítás

Bethlen külsőségekben is igyekezett egy abszolutista fejedelem tekintélyét biztosítani. Késő reneszánszt stílusban újjáépített gyulafehérvári palotájában olasz zenekart, balettet, színházat, spanyol táncmestert, német gitárost, orvost, orgonistát, testőrséget alkalmazó, nyugati és keleti műkincsekkel pompázó udvartartása nem mérhet ugyan össze Madriddal, Londonnal, Párizzsal vagy Béccsel, de megközelítette az olasz vagy német kisfejedelmekét.

R. Várkonyi Ágnes

A kora újkori Európa érdekellentétei között

Az angol forradalom évtizedében egész Európán heves társadalmi mozgalmak söpörnek végig Párizstól Moszkváig, Sevillától Ukrajnáig, Hollandiától Svájcig.

Kemény János fejedelemsége és a furcsa hadjárat

A dinasztia nemzetközi tekintélyére hivatkozva a háborús párt azzal érvelt, hogy Lipót császár a franciaországi viszonyok miatt most nyugodtan a török ellen fordulhatna. Meghalt Mazarin, Fouquet letartóztatása Párizs-szerte és a nemesség körében nagy nyugtalanságot keltett, XIV. Lajost belpolitikai bonyodalmak kötik le.

Magyar külpolitika és az európai törökellenes koalíció

Az Erdélyi Fejedelemség nyugat-európai diplomáciai hagyományokkal rendelkező állam, s így valószínűleg részt vállalt abban, hogy megteremtse a szervezkedés francia kapcsolatait. Erre vall, hogy a tanulmányúton levő fiatal Bethlen Miklós Londonból Párizsba megy, fogadja Turenne, Franciaország első marsallja, és 1664 tavaszán XIV. Lajos levelét viszi haza Apafinak.

Zrínyi száz napja

Apafi fejedelem a francia udvar üzenetével Párizsból alighogy megtért Bethlent Magyarországra küldi azzal az ürüggyel, hogy Zrínyi mellett tanulja a katonáskodást.

Főurak és köznemesek

A nemesi osztály – végleges politikai megosztottságának évtizedeiben is – vágyaiban mindenképpen közös értékrendjét fejezi ki többek között Pázmány Miklós gróf bejegyzése Zrínyi Miklós könyvének belső táblájára: „Te vagy az uraknak igazi példája / Mars, Pallas, Venusnak igaz tanítványa.” Zrínyi Miklós akár Pázmány Miklóst is választhatta volna a kárhoztatott nemesi tulajdonságok megtestesítőjének. „Párizs és az egész Gallia merő paradicsom és csak vígság vagyon benne” – írta franciaországi útjáról a nagy kardinális gondosan nevelt unokaöccse. Van der Kempen párizsi szabómesternél 20 arany adósságot hátrahagyva tért meg, és udvari összeköttetéseivel – bár nem volt katona &ndah; elérte, hogy pápai, majd veszprémi kapitány lett.

Makkai László

Nemzet és haza

Zrínyi Miklós Montecuccoli vádiratára válaszolva jelenti ki: „Majd megmondja Európa, gyáva-e … Magyarország? … Hátunk mögött … rejtőzik az egész kereszténység és hogy biztonságban élhet, nekünk köszönheti.”[2] S ugyanakkor nemcsak a török ellen fegyverrel harcoló nyugat-magyarországi, hanem a törököt kompromisszummal feltartóztató erdélyi politikus is így szólítja meg a magukat biztonságban érző Bécs, Párizs és Madrid lakóit, Bethlen János szájába adva szavait: „Tudjátok meg, hogy Erdély országa Európának abban a sarkában fekszik, amelytől függ a ti biztonságotok épsége is, s amelynek pusztulása (amit Isten jósága fordítson el) a körülötte levő nemzetek romlását is maga után vonná.”[3]

R. Várkonyi Ágnes

Hadszíntér és hátország

A magyarországi viszonyok híre bejárta egész Európát. „A katonák, akik szállásaikon a legnagyobb nyomorúságban élnek, mindenféle erőszakot elkövetnek a parasztok ellen. Sőt néhányukat meg is ölték, hogy megegyék” – írja nyilvánvaló túlzással 1685. február 3-i számában a párizsi Gazette.[4]

Erdély és a nemzetközi szövetség

1686 tavaszán Párizsban szobrot lepleznek le a Napkirályról, aki Európát a béke alamizsnájával megvigasztalta, s ugyanakkor utasítják a francia követet, biztosítsa a nagyvezírt arról, hogy a francia királynak soha nem volt szándékában a Porta ellenségeit támogatni, mert az „európai béke”, „a kereszténység ügye”, a „kereszténység nyugalma” azt követeli, hogy az oszmán hatalom folytassa a háborút. Ígéri, hogy a következő évben a király szövetkezik a dánokkal és az angolokkal a Habsburg császár ellen, s addig is támogatja a varsói francia követ, Bethune márki útján Sobieski és a magyarok Habsburg-ellenes szándékait.

Eszmék harca

1686 őszén Róma, Amszterdam, Bécs, Párizs, Madrid, Velence tűzijátékok, népünnepélyek, hálaadó körmenetek színtere. Ágyúdörgés, harangzúgás tudatta, képújságok meg röplapárusok hirdették, hogy Buda, a magyar királyok egykori rezidenciája felszabadult a másfél százados török uralom alól. Egész Európa ünnepelt, és joggal, hiszen mindaz, ami 1683–1686 között Bécstől Budáig, Velencétől Lengyelországig történt, nemzetközi összefogás győzelme volt. Névtelen tömegek – lengyel, osztrák, magyar, cseh, olasz, brandenburgi, francia, szász, spanyol, német, orosz, svéd, rác, svájci és angol katonák – harcoltak a csatatereken, és maradtak holtan a várfalak alatt. Az oszmán hatalom erejét a kora újkori Európa nagy teljesítményei roppantották össze: a pápai diplomácia, a nemzetközi pénztőke, a Habsburg-állam szervezése, a velencei, stájer, sziléziai, német ipar, a lengyel hadvezetés, a francia, olasz haditechnika és Magyarország népei, akik munkában, pénzben, javakban, életben, emberi mivoltuk megpróbáltatásaiban teherbírásukhoz képest talán legtöbbet áldoztak. Hadvezérek és parasztkatonák, diplomaták és mérnökök, hivatalnokok és polgárok, fegyverkovácsok, kenyérsütő asszonyok, hajóácsok, fuvarosok, bankárok és kereskedők, földművesek és sebkötözők, a legkülönbözőbb vallásúak, milliók és milliók vettek részt közvetlenül vagy közvetve a törököt Magyarországról kiűző háborúban. De különböző célok, egymást keresztező érdekek vezették őket, és egyéni teljesítményük közösségi értékét a társadalmi tudat nagyon különböző szintjein fogták fel, koruk nagy eseményét a tudatosság eltérő fokain, más és más fogalomrendszerben élték meg.

Ember Győző

Előszó

A monarchia osztrák és cseh tartományai – évszázados tradíciókat folytatva – mind gazdasági erejüket, mind társadalmi viszonyaikat tekintve fejlettebbek Magyarországnál, de ugyanezen évszázados tradíciók erejénél fogva periferikus helyzetben vannak a Rajna-vidékhez Németalföldhöz viszonyítva, amelyek pedig hovatovább Párizs és London fennsíkjára tekintenek föl.

Heckenast Gusztáv

Magyarország bányászata és ipara a török kiűzése után

Bánkúti Imre megalapozottnak tűnő forrásimpressziók alapján az ország kézműveseinek számát a 18. század első évtizedében mintegy 5–6 ezerre tette; ha figyelembe vesszük, hogy az egykorú Hörnigk az osztrák–cseh tartományok adófizetésre képes mesterembereinek számát 82 ezerre becsülte, vagy hogy Párizsban a 17. század végén mintegy 12 ezer mester és 60 ezer kézműveslegény dolgozott, a nagyságrend reálisnak látszik.

R. Várkonyi Ágnes

Főúri-nemesi szervezkedés (1698–1702)

1790 nyarán, amikor Rákóczi hazatért Felső-Magyarországra, elhatározta, hogy közli a magyar rendek felkelési szándékát a francia királlyal, és segítségét kéri. Óvatosságból nem a bécsi vagy a konstantinápolyi francia követen át kereste az összeköttetést, hanem egy liege-i vagy lotharingiai származású, a Badeni-ezredben szolgáló tiszt, Longueval százados felajánlott szolgálatát vette igénybe, aki Patak környéki állomásozása idején megnyerte bizalmát, s aki éppen szabadságra készült Franciaországba. Rákóczi 1700. november 1-jén, véletlenül éppen a spanyol király halála napján írta meg levelét XIV. Lajos királynak. Hangsúlyozta, hogy „a nemzet érdekeivel mindig végzetesen ellenkező vallási háborúságok és családi viszálykodások elsimultak vagy megszűntek, és a három rend, a három vallással együtt, semmi mást nem kíván, mint egy szívvel-lélekkel állani a közösség szolgálatára”,[5] s kérte a király jóindulatú támogatását. Longueval a levelet Bécsben bemutatta a császárnak, majd folytatta útját. Párizsban nem jutott a francia király elé, s csak Barbesieux hadügyi államtitkár üzenetével tért vissza: Rákóczi küldjön a magyar rendek nevében, a főméltóságok aláírásával meghatalmazást, hogy nem magánemberként kéri a király segítségét; ez esetben a király hajlandó a felkelés kirobbantása alkalmával egy összegben 2 millió livre-t, majd havonta 200 ezer tallér támogatást küldeni.

Művészetek

Pozsonyban nőtt fel Kusser (Cousser), aki párizsi tanulmányai után a hamburgi opera felvirágoztatásával alapozta meg nemzetközi hírnevét, és az ír alkirály udvari muzsikusa lett. Daniel Speer, a magyar Simplicissimus, az európai barokk zene egyik legjelentősebb mestere, zenei képzését Északkelet-Magyarországon nyerte. Musikalisch Türkischer Eulen-Spiegel (1688) című zeneművét már Németalföldön írta meg. A brassói lutheránus prédikátor, Croner Dániel komponista tevékenységéről keveset tudunk.

Rákóczi, mint a korabeli uralkodók általában, a zene–és énekkultúra gondozását államhatalmi feladatnak tekintette. A Regulamentum Universale szabályozta a katonai zenészek feladatait és járandóságát. Legfontosabb zeneszerszámuk, a töröksíp a Balkántól Indiáig terjedő vidéken máig fennmaradt, éles hangú, kettős nyelvű, az oboa-családba tartozó népszerű tábori hangszer. Az ügyesebb parasztdobosokat Rákóczi Munkácson taníttatta. A fejedelmi udvarban tábori zenészek szolgáltatták az ünnepi zenét. Lendvay Boldizsár discantista taníttatására nagy összeget, 110 rajnai forintot költött a fejedelem. Bercsényi még 1708 nyarán is hozatott Boroszlóból és Krakkóból hangszereket: trombitákat, hegedűket, továbbá cimbalomra és hegedűre való húrt. Zenekarának valószínűleg olasz vagy francia származású, kellően máig nem ismert alakja a forrásokban Czedron Imrének nevezett muzsikus.

A fejedelmi udvarban is dívó táncokról keveset tudunk. Feltehető, hogy a „Rajta kuruc tánc” katonatánc, a „paspóct” (passepied) a francia tánckultuszt idézi, a „zsidó tánc”, „a lejtő”, a „tót tánc” értelmezéséről ma is vitatkoznak a kutatók, miként arról is, hogy a „tehén-hús nóta” csupán külföldi, francia és olasz forrásokra tekint-e vissza, vagy van magyar válfaja is. A Rákóczi-nóta sokféle változatot, egész dallamcsaládot ölel fel. Népi dallamként, a népdal törvényei szerint alakult ki és terjedt el Magyarországon és a szomszéd népek között. Dallama egyházi szöveggel ma is él a nép között.

A barokk stílus még szorosabbá tette az építészet, szobrászat és festészet korábbi szerves kapcsolatát.

Az új építkezés a katolikus egyház keretei között indult meg, nagy lendülettel. A jezsuiták budai kollégiumát 1688–1702, rendházát 1702–1722 közt építették fel, a várbeli ferences kolostort 1699-ben, a vízivárosit 1703-ban, a karmeliták várbeli kolostorát 1693-ban kezdték építeni. 1697-ben már a tabáni rácok is szerény templomot emeltek, a vízivárosi kapucinusok a török dzsámiból 1697-ben kezdték meg átalakítani templomukat. Az Orsolyák kassai leánynevelő intézete, rendháza 1706-ban épült, a telket Rákóczi adományozta.

A jezsuiták Rómából hozott rendi direktívák szerint építkezéseikben a nagyszombati templomok barokk stílusát folytatják. A kassai templomot (1671–1681) még a reneszánszból kinövő korai barokk vonásai jellemzik. Hatását a minoriták Tornyossy Tamás tervei szerint épült eperjesi temploma (1709) is magán hordja. A barokk új formáit viseli az újjáépített Szent György-dómtemplom Sopronban, barokk szószékén még reneszánsz motívumokkal, és a 120 ezer forintos költségvetéssel 1711-ben elkezdett trencséni templom. A magyarországi művészet fejlődése szempontjából a legjelentősebb templom építésze a jezsuita Christoph Tausch, a nagy hírű jezsuita építész és festő, Andrea Pozzo tanítványa. A tervezők és építők másutt is külföldi mesterek: a lékai templomot és a kőszegi jezsuita rendházat Pietro Orsolini, a zoborhegyi remeteséget (1690) Domenico Martinelli, az 1669-ben elkezdett és 1695-ben befejezett boldogasszonyi ferences templomot Francesco Martinelli építette.

A templomok középpontjában a faragott, festett főoltár állt, gazdag szoborkompozíciókkal. Az oltárképek a templomok védőszentjeit ábrázolták, vagy a magyar szentek kultuszát és a Regnum Marianum gondolatát sugározták. Sajátos átmenet jellemzi a boldogasszonyi ferences templom 1702-ig elhúzódó belső díszítését: Luca Antonio Colombo ívelt vonalú keretbe foglalt freskói a stukkódíszekbe illeszkednek. A trencséni templom mennyezetfestménye a nagy jövő előtt álló illuzionisztikus festészet első jelentős példája. Lőcse és Sárospatak jezsuita templomainak faragott oltárait 1695–1700 között a Lőcsén letelepedett, svéd származású Laurentius Olaf Engelholm készítette.

A csíksomlyói ferencesek Nagyszombatból hozattak oltárt. A templomban a Vest János bártfai mester keze alól kikerült faragott oltárt Stranoves Jeremiás nagyszeben festő festette.

A katolikus templomfalakat elborító képek többnyire az Újszövetség jeleneteit ábrázolják, szaporodnak a fogadalmi képek, majd az aktuális politikai eseményeket megörökítő festmények. Hazai mester munkája az alsókubin plébánia képe Tranoscius katolikus pap mártíromságáról, akit Thököly katonái végeztek ki (1686).

Erdély református templomaiban a régi építészeti stílusok keretei között főleg a belső teret rendezik át. Kiemelkedő szépségű a unitárius templom reneszánsz szószéke, mennyezetén az egyház nemzetközi szimbólumával, a fiait vérével tápláló pelikánnal. A kazettásan osztott, sík famennyezetet, a karzatot és a padokat helyi mesterek festették. A nyárádszentimrei mennyezeten mitológiai és történelmi rajzok vannak, a hollón lovagló Nagy Sándor, a magyar díszöltönyben zenélő Szent Dávid, szirének, najádok és a halál rémképe. A csíkszentmártoni templom mennyezetét székely asztalosok festették ki. A ketesdi és magyarbikali mennyezet, valamint a vistai karzatfestmények s a szántai mennyezet színpompás virágmintáit a gyalui Asztalos János készítette. Sajátos minta és színvilág jellemzi a kalotaszegi mennyezet-, karzat–és padfestményeket. A csíksomlyói kápolna kazettás mennyezetét ismeretlen, valószínűleg olasz származású szerzetes-festője barokk díszítéssel festette ki.

A Tiszántúlon és a visszafoglalt területeken a különböző felekezetű falusi templomokat többnyire ugyancsak sík famennyezettel építették újjá. A protestáns templomok – Csaroda, Ófehértó, Csempeszkopács – neszelt falait gazdag reneszánsz ornamentikával díszítették. A magyarszecsődi templomban a virágdíszes, festett táblára a tízparancsolat nagyar szövege került, s a szentélybe is feliratot festettek (1699). A templomépítés módja katolikus és protestáns területeken most már elvált; a fa harangtornyok főleg a protestáns vidékre jellemzőek.

A templomok falában elhelyezett halotti emlékek, az epitáfíumok stílusa és művészi színvonala nagyon változó. Jelentős értékű a szepesszombati Gross család epitáfiuma (1688).

A köztéri szobrok a városok középpontjába nemegyszer polgári áldozatkészségből kerülnek. Győrött 1688-ban Mária-szobor hirdeti Buda visszafoglalásának emlékét. Sopronban 1695-ben és 1701-ben emelnek Szentháromság-szobrot. Pesten a városi tanács az 1691-i pestisjárvány emlékére Szentháromság-szobrot, Budán 1703-ban Jónás Mátyás üvegesmester a mai Jakobinusok terén Mária-szobrot állíttat. Jelentősebb az 1690-ben létesített alapokra 1706-ban emelt Szentháromság-szoboremlék: az oszlop tetejét díszítő szobrot Kollonich ajándékozta a városnak, a többi már Budán letelepedett mesterek – Venerio Ceresola, Bernardo Feretti, Francesco Giuseppe Barbieri – munkája. Majd a budai városi tanács 1709-ben a pestisjárványtól való megszabadulásra újabb Szentháromságszoboremlékről határozott, és ezt, a város első jelentős szobrászati értékű alkotását, 1710–1711-ben Hölbling János építőmester, Vogl Konrád kőfaragó, Barbieri, majd Unglich Fülöp kismartoni mester közösen készítette.

A világi építészet súlypontja a nagybirtokra és a városokra helyeződött. Esterházy Pál Fraknón építkezett, 1687-ben a nádor lovas szobra került a kastélyra, s még 1696-ban is számos kőfaragó, szobrász, soproni mester és egy Pallas nevű stukkátor dolgozott az épületen. brunóci (Nyitra vármegye) várkastélyát 1687–1695 között építtette át egyemeletes, lakályos rezidenciává. Az aulikus nagybirtokos új életformáját szolgálta Savoyai Eugén 1702-ben Ráckevén Johann Lucas von Hildebrandtnak, az ausztriai német barokk egyik legjelentősebb mesterének tervei szerint épített kastélya. Korszakunkra épült újjá a csáktornyai kastély, a Zrínyiek törökellenes harcainak emlékét idéző, 1680 körül készült festményekkel. Az elhanyagolt és leromlott birtokait elfoglaló II. Rákóczi Ferenc a sárospataki és a nagysárosi kastélyt tette lakhatóvá, s nagy gonddal hozatta rendbe a háromemeletes ecsedit. Rákóczi Erzsébet kistapolcsányi kastélyát 1694-ben állították helyre.

A köznernesek ugyancsak igyekeztek korszerűsíteni kúriáikat és kastélyaikat. A dunántúli boltíves, tornácos köznemesi kúriák első emléke a sümegi Cseh László-féle tornácos ház. Klobusiczky Ferenc 1686-ban emeletet húzatott zétényi (Zemplén vármegye) kastélyára. Orosz Pál 1690-ben Ispán Ferenc egykori igen szép mikóházi kastélyát restauráltatta. Szirmay István pazdicsi (Zemplén vármegye) kastélyának főtermét Metzner Ézsaiás eperjesi festő keze alól kikerült történeti festmények ékesítették. A szabad királyválasztás történeti jeleneteit ábrázolták a Perényi család nagyszöllősi kastélyának festményei.

Az Esterházy Pál fraknói kastélyában elhelyezett nagyméretű kompozíciók a család tagjainak török harcait ábrázolják. A kismartoni kastély freskói a mitológia és a magyar múlt jeleneteivel, ókori hősök és magyar királyok képeivel és a Szent Korona középkori országainak allegorikus ábrázolásával a régi nagyság, a magyar állam eszmevilágát sugározzák.

A városok arculatát a polgárság és az intézmények építkezései formálták. Sopron most kapta meg barokk jellegét. A lőcsei Spillenberg-ház az átmeneti stílus emléke (1683). A pesti és a budai városházát 1702–1710 között helyi mesterek építették. Pest-Pilis-Solt vármegye már 1695-ben megépíttette vármegyeházát Pesten. Nagyobb szabású kincstári építkezés volt az 1686–1696 között épített budai fegyvertár (Zeughaus). Széchényi György érsek 1692-ben létesített alapítványt rokkant katonák otthonára, a pesti invalidusház, a kétezer személyt befogadó épület alapjait azonban csak 1717-ben rakták le Anton Erhard Martinelli vezetésével, valószínűleg Josef Emanuel Fischer von Erlach tervei szerint.

Rákóczi állami építészeti terveit nem tudta megvalósítani, energiáit a katonai célok, várerődítési munkálatok kötötték le 1704–1710 között.

A városok helységük eseményeinek megfestésére adtak megbízást, miként Eperjes és Somorja. Új, a kolozsvári unitárius diákok magyar társasága köréből ismert szokás, hogy újév, születés, névnap, esküvő alkalmából képíróval festetett emléklappal (charta pictore picta) tisztelik meg az ünnepeltet. A korszak legkiválóbb magyar művésze, az eperjesi születésű Bogdány Jakab Londonban élt, Anna királynő udvari festője volt.

Az új magyar állam fejedelmi udvarában két jeles művész tehetsége ért be. Mányoki Ádám először 1708-ban Sárospatakon, majd 1712-ben Danckában festette meg Rákóczi arcképét. Ez a piros tetejű kucsmás képmás nemcsak a magyarországi, hanem a 18. század eleji európai portrépikturának is kiemelkedő, kivételes teljesítményű alkotása. Mányoki ecsetje alól került ki később Ráday Pál portréja és felesége, lánya egész alakos képe. Bercsényi Miklós, Vay Ádám, Sréter János, Pekry Lőrinc, Károlyi Sándor és feltehetően Bottyán János egykorú olajfestményeinek mestere ismeretlen. Ugyancsak ismeretlen művészek alkotásai a szabadságharc csatajeleneteit és Rákóczi követeinek portai fogadását megörökítő olajfestmények.

Magyarország visszafoglalása az európai éremművészetet néhány évre ellátta témával, de magyarországi alkotást csak egyet ismerünk. Warou Dániel Rákóczi megbízásából három emlékérmet készített. Az első, az 1705 tavaszán a szabadságban megindulásának emlékére vert érem, Rákóczi jobbra néző mellképének hátlapján Libertast ábrázolja. a másdik az 1705 novemberére tervezett erdélyi fejedelmi beiktatásra készült, a harmadik pedig a szécsényi országgyűlés vallástörvényének emlékére.

A rézmetszet kikerült a könyvek lapjairól, és kép, röplap, képújság formájában önállósult. Illusztrált és politizált, tájékoztatott, nevelt és befolyásolt. A Nosce te ipsum felirattal és magyar verssel ellátott nyomtatvány valószínűleg felvidéki nyomdából került ki (1689), képe, az emberfejű madár és állattestű szfinksz az egyetemes emblémakincsnek egyetlen ismert, ponyvára került kultúrterméke. A ponyván árusított metszetnyomatok másik nagy csoportját a kegyképek alkották. Sokat a nagyszombati nyomdában nyomtak, ahol a század végén egyre több rézmetsző tűnt fel, Bécsben is készültek dúcok, Esterházy Pál udvari rézmetszőt tartott, Greischer Mátyást. A magyarországi események külföldi rézmetszők sokaságát foglalkoztatták.

A rézmetszetek sorozatából tömeghatásukkal emelkedtek ki a kalendáriumi címlapok. A magyar barokk művészet leggyakrabban használt, a Patrona Hungariae-gondolatot kifejező képe először Hevenesi Gábor Ungaricae Sanctitatis Indicia] című életrajzgyűjteményében 1692-ben látott napvilágot, J. Schott, Nagyszombatban is dolgozó bécsi rézmetsző alkotása: István király felajánlja a koronát Szűz Máriának. A Habsburg-kormányzatot bíráló képi ábrázolások új hullámát Thököly harcai hívták életre, a metszetek külföldi művészek alkotásai voltak. 1690-ben jelent meg a Nádasdy, Zrínyi, Tattenbach és Frangepán arcképét reneszánsz virágmintákkal keretbe foglaló lap. A törököt kiűző háború magyar társadalmát örökítették meg Ernst Burchard von Birckenstein hadmérnök metszetei. Valószínűleg a magyar társadalom életéről forrásértékű zsánerképei miatt lett a századvég legnépszerűbb könyve: 1686–1699 között összesen öt kiadása jelent meg.

Rákóczi szolgálatában nem állott rézmetsző, felismervén azonban a műfaj nagy jelentőségét, Mányoki Ádámmal külföldön akarta elsajátíttatni a rézmetszés tudományát. A nagyszombati, a koroncói ütközetet, az ónodi országgyűlés véres jelenetét és Nagymajtényt külföldi mesterek metszették rézbe. A bécsi Historischer Bildersaal közli Sopron ostromát, Kökényesdi László követ fogadását, a turóci követek ónodi tragikus végét, Bezerédj és Ocskay kivégzését. A Rákóczi-szabadságharc ihlette meg Rugendas augsburgi rézmetszőt. S. Thomassin párizsi sculptor regius az európai uralkodók képeit ábrázoló rézmetszet-sorozatába illesztette Rákóczi balra néző mellképét.

Ember Győző

II. Rákóczi Ferenc sorsa

A franciaországi kamalduli szerzetesek grosbois-i kolostorába visszavonult fejedelmet ájtatos elmélkedéséből és íróasztala mellől az 1716-ban kitört osztrák–török háború fejleményei hívták újra a politika színpadára, pontosabban csak a kulisszák mögé, hogy ott esetleg jelenésére várakozzék. Rákóczi emberei Lengyelországból és Havasalföldéről figyelték a fejleményeket, kapcsolatot kerestek és találtak török hadvezérekkel. Pápai János eszközölte ki, hogy a szultán meghívólevelet küldött Rákóczinak, amelyben sok mindent ígért, a többi között azt is, hogy Erdélyt is visszaadja neki. Orleans-i Fülöp herceg, aki a gyermek XV. Lajos mellett régens volt, óvatosságra intette, ezt tette a Párizsban járó I. Péter cár is, de ő lelkiismeretbeli kötelességének érezte, hogy a kínálkozó lehetőséget ne hagyja kihasználatlanul. 1717 augusztusában elindult Párizsból. Törökországba ez év októberében érkezett meg, miután még Franciaországban kapcsolatba lépett a spanyol király első miniszterével, aki az osztrák–török háborút arra használta fel, hogy elfoglalja Szicíliát és Szardíniát.

A török azonban elszenvedett vereségei hatására már 1717 szeptemberében békeajánlatot tett a császárnak. Rákóczit ugyan nagy tisztelettel fogadták, 1718 januárjában a szultán is tárgyalt vele, de az események azután számára kedvezőtlenül alakultak. 1718 májusában a nagyvezír megbukott, a török udvarban a békepárt kerekedett felül. Júniusban Pozsarevácon megkezdődtek a béketárgyalások, amelyeken III. Károly megbízottai Rákóczi és társai (Bercsényi Miklós, Forgách Simon és mások) kiadatását kívánták. Ezt ugyan nem tette meg a török, sem ekkor, sem később, de a magyar emigránsok számára a határtól távol, előbb Konstantinápoly környékén, majd 1720-ban a Márvány-tenger partján, Rodostóban jelölt ki tartózkodási helyet, amelyet nem hagyhattak el.

Rákóczi Rodostóban is állandóan figyelemmel kísérte a politikai viszonyok alakulását. Megadással viselte a csapásokat. 1722-ben Párizsban maradt felesége halt meg, 1725-ben Bercsényi távozott az élők sorából.

A hétéves háború

Kaunitz, aki az örökösödési háború végétől kezdve Mária Terézia első külügyi tanácsadója és az osztrák diplomácia irányítója lett, Poroszországban látta Ausztria legveszélyesebb riválisát, nemcsak a Német-római Birodalmon belül, hanem egész Európában. Poroszország hatalmát akarta elsősorban megtörni, további erősödését megakadályozni s ennek érdekében visszaszerezni tőle Szilézia elvesztett részeit Ausztria számára. Az osztrák birodalmat azonban önmagában nem tartotta elég erősnek arra, hogy Poroszországgal a siker reményében vehesse fel a harcot. Mint Ausztria párizsi követe, kitartó diplomáciai munkával azon fáradozott, hogy Franciaországot nyerje meg szövetségesül, szakítva a hagyományos angol szövetségi politikával.

Franciaország sokáig vonakodott frontot változtatni. Amikor azonban Anglia, amellyel harcban állott az észak-amerikai (kanadai) gyarmatokért, 1756-ban egyezségre lépett Poroszországgal, védelmi szövetséget kötött Ausztriával.

Oroszországgal is védelmi szövetsége volt Ausztriának, támadásra azonban, XV. Lajoshoz hasonlóan, Erzsébet cárnő (1741–1761) sem akart vállalkozni, bár gyűlölte a poroszokat. Frigyes azonban nem várta meg, míg megtámadják: ő támadott. Szászországot rohanta le, noha ez az ország semleges szeretett volna maradni. Most már Franciaország és Oroszország is beavatkozott a háborúba, a védelmi szövetségnek megfelelően. Svédország is csatlakozott a poroszellenes koalícióhoz.

1757-ben II. Frigyes benyomult Csehországba. Prágánál ugyan győzelmet aratott, de a várost nem tudta elfoglalni. Az év júniusában pedig Kolínnál vereséget szenvedett az osztrák csapatoktól, amelyeket gróf Daun Lipót tábornagy vezetett. Ez volt az osztrák hadsereg első győzelme a nagy ellenfél fölött. Mária Terézia ekkor alapította a róla elnevezett érdemrendet, a legmagasabb ausztriai katonai kitüntetést, amelynek első nagykeresztjét Daun tábornagy kapta.

Franciaország nyugatról, Oroszország keletről nyomult be a Német-római Birodalom területére Poroszország ellen. II. Frigyes azonban győztesen került ki a franciák és az osztrákok elleni újabb ütközetekből.

1758-ban Morvaországba hatoltak be porosz seregek. Laudon Gedeon osztrák tábornok azonban megakadályozta, hogy nagyobb sikereket érjenek el. Szászországban Daun újabb győzelmet aratott II. Frigyes fölött, aki más harctereken viszont győzni tudott.

1759 augusztusában az egyesült osztrák és orosz seregek Kunersdorfnál súlyos vereséget mértek a porosz királyra, amit azonban nem tudtak megfelelően gyümölcsöztetni.

1760-ban váltakozó sikerrel folytak a harcok. Berlin osztrák kézre került, de csak átmeneti időre. 1761-ben sem tudott egyik fél sem döntést kicsikarni.

1761-ben meghalt Erzsébet cárnő. III. Péter cár (1761–1762) nemcsak békét, hanem szövetséget is kötött II. Frigyessel. Péter meggyilkolása után II. Katalin cárnő (1762–1796) a szövetséget ugyan felbontotta, de a békét nem. Svédország is kivált a háborúból.

1763 februárjában Ausztria is megkötötte a békét Poroszországgal Célját, amelyért hét éven át háborút viselt, nem érte el. Poroszország hatalmát megdönteni nem tudta, még Sziléziát sem sikerült visszaszereznie. Területet ugyan nem vesztett ebben a háborúban, de nem is nyert. Eredményként könyvelhette el, hogy II. Frigyes nem gördített akadályt a trónörökös József német-római császárrá történő megválasztása ellen, amire Mária Terézia férjének, I. Ferenc császárnak (1745–1765) halála után került sor.

A hétéves háború nyertese Anglia lett. Az ugyancsak 1763-ban Párizsban megkötött békében Franciaország észak-amerikai. gyarmatainak legnagyobb részét elvesztette.

H. Balázs Éva

1765 a mérlegen

Közép-Európában nem észlelik az angol győzelmek mértékét, a párizsiversailles-i béke jelentőségét.

A monarchia jozefinus szabadkőművessége a teréziánus időszakban

Londonból történt az első hivatalos párizsi páholyalapítás 1725-ben, ezt követte Spanyolország 1728-ban, Hollandia 1731-ben, Svédország 1735-ben, Hamburg, Moszkva, Firenze 1737-ben, Berlinben pedig 1740-ben alapítják meg azt a filiálét, mely az angol kezdeményezések egyik legnagyobb vetélytársává válik.

Kaunitz kancellár

Kaunitz útvonala Lipcséből Berlinbe, onnan Hannoverbe és a Németalföldre vezetett. A holland városok megtekintése után Brüsszel, Köln, a Rajna völgyén át Frankfurt, onnan tovább Nürnberg és München következett. Télidőben átkelés az Alpokon, majd közel négy hónapon át Róma, három hét az akkor átmenetileg Habsburg főség alatt álló királyság fővárosában, Nápolyban, majd Firenze, Milánó, Génua, Torino, és már francia földön Lyon. A négyhónapos párizsi tartózkodás után egy hónap lotharingiai területen, s Strassburgon, Stuttgarton és Regensburgon át vissza Bécsbe. Az élménygyűjtés – mely igen fontos Ausztria további története szempontjából – 1734. február 13-án fejeződött be.

A világlátott, megbízható és előkelő családból származó ifjú fontos állások várományosa volt, de ekkor még csak birodalmi tanácsos lett. Igaz, ebben az időben kötötte meg házasságát azzal a Starhemberg hercegnővel, aki nagyapja és kitűnő kapcsolatai révén a karrier kialakításában segítségére volt.

Már másodszor használjuk a kifejezést: karrier. Nincs ebben pejoratiy szándék, Az ifjú Kaunitz pályafutása jó stratégiának volt a megérdemelt eredménye. Ennek első állomása: II. József születésének bejelentése a torinói udvarnál. A család anyagi nehézségei miatt le kellett mondania londoni követi megbízásáról, de Torinóban olcsón működbetett, és innen küldött fontos információkat a már kulcspozíciót betöltő Lotharingiai Ferencnek. Az időszaki megbízásból követi rang lett. Szerény, de jó iskola volt savoyai Károly Emánuel udvara, fontos tapasztalatokat kínált a machiavellista miniszter, Ormea működésének megfigyelése. Ezután a brüsszeli udvarnál Kaunitz szereplése csak átmeneti, annál fontosabb tevékenysége az aacheni béketárgyalásokon, s főként fontos párizsi követsége, mely meghozza a kontinens szövetségi rendszerében a sokat emlegetett fordulatot. Merész dolog volt a hagyományos, de Ausztriának előnytelen angol vonalról letérni, a francia szövetség gondolatát két évszázad kemény és elkeseredett harcai-háborúi után felvetni. Ausztria párizsi követe a monarchiák problémáit nemcsak a jelenben látta. Képes volt fiatalember létére „tudományosan politizálni”.

Különösen ezekre az évekre nélkülözzük azt a Kaunitz-monográfiát, amely az ellesett megnyilatkozásokon, a rokon- vagy ellenszenvtől fűtött jellemzéseken túl valódi képet adna erről az államférfiról, aki tollal a kezében alakította a 18. század során a népek, köztük a magyar nép sorsát.

Írják róla, ahogy idősebb lett, egyre inkább elhatalmasodott már fiatal korában észlelhető hipochondriája. De Arnethnél megőrzött vagy közölt emlékirataiban, leveleiben a valódi vagy álbetegségekre mindig nagyon konkrét cél érdekében hivatkozik. Az apparátus ki- vagy átépítése, az uralkodó vele szembeni méltánytalansága, olyan politikai problémák, melyeket ő és Mária Terézia vagy később II. József más módszerekkel kívánnak megoldani, esetenként kiváltják azt, hogy meggyöngült testi-lelki állapotára utal, és állásáról le is mond. Ez minden esetben beválik. Az ellenfél-partner engedményekre kényszerül, uralkodója meg akarja nyerni, vagy a közös emlékekre hivatkozik, s egyedüli támaszának minősíti. Ez a módszer már párizsi követsége idején tökéletes volt. Érdemes talán bemutatni Kaunitznak Mária Terézia meghívására adott válaszát. A vágyva-vágyott államkancellári státuson alkudozik:

Általában – írja – igyekszünk hibáinkat leplezni. Nem így ő. „Úrnőmnek ismernie kell azokat a testi-lelki hiányosságokat, melyek meglétéről meg vagyok győződve, s amelyek – úgy gondolom – az államkancellári hivatal betöltésével összeegyeztethetetlenek.”[6] Az ember szellemi képességei korlátozottak. Csak nagyon keveseknek – így Mária Teréziának – adta meg a gondviselés, hogy egyszerre tud sokféle problémán, terven úgy úrrá lenni, hogy abból nem keveredik összevisszaság. Sajnos őbelőle, Kaunitzból ez a tehetség hiányzik, sőt szerencsétlenségére memóriája is igen rossz. Bár mindent könnyen megért és áttekint, de azonnal elfelejti, még saját korábbi munkálatait is. Ilyesmi azoknál jelentkezik, akik nem a múltnak élnek, hanem előre tervezve, a jövőt építik. De egy kancellárnak mindenben, fontos dolgokban és jelentéktelen apróságokban is tájékozottnak kell lennie. Az ő adottságai és a jelenlegi apparátus, ami rendelkezésére állna, erre alkalmatlanok. Márpedig a kancellárnak, ha érdemi írásos vagy szóbeli álláspontot kell kialakítania, mindenre fel kell készülnie. Ráadásul egészsége is labilis. Amikor vérkeringési, reumás bántalmai előveszik, napokig munkaképtelen, alattomos fájdalmak gyötrik, tehetetlen, melankolikus állapotba süllyed. Szerencsére ő mentes a hatalomvágytól, a kapzsiságtól. Mária Terézia iránti ragaszkodása, hálája arra kötelezi, hogy kimondja: „A legkevésbé sem vagyok képes az államkancellár feladatait ellátni, erre nem vagyok alkalmas, még kevésbé méltó. Nem.”[7]

Ezek után elégedetten megvárja, míg Mária Terézia hatalmas anyagi áldozatokkal kielégíti vetélytársait, lehetővé teszi a pontosan működő, levéltárral és dokumentációval ellátott, korszerű Kancellária létrehozását. A gratulációkat örömmel fogadja.

Bécsbe költözik, és kancellári teendői mellé a következő évtizedben az Államtanács megszervezését is magára vállalja. E kulcsfontosságú tanácsadó szervben immár a belügyek terén is vezető pozíciót biztosít magának. A belügyekhez tartozott annak kidolgozása is, milyen módon illeszkedjék a megújított kormányzati rendszerbe Magyarország. A direktívák Kaunitztól származtak. Nem dolgozott annyit – különösen nem magyar ügyekben –, mint a fáradhatatlan Borié (kinek 1770-ig vitt szerepét Ember Győző alapvető tanulmánya tisztázta), de rangja, a nemzetközi életben kivívott tekintélye, Mária Teréziára gyakorolt különleges hatása kimondott szavának döntő jelentőséget adott. 1761-től kezdve sorozatosan foglalt állást a Magyarországot és Erdélyt illető kérdésekben, ő vázolta fel a tennivalókat, ő adta'meg az udvar követendő politikájának alapozását.

A szempontok a kaunitzi és a közel egykorú józsefi koncepcióban azonosak. Kaunitz elsőbbsége, szinte nevelői-instruáló szerepe nem is kétséges, a módszerek azonban gyökeresen mások. Kiderül ez egy 1761-es, Magyarországgal foglalkozó államtanácsi votumából is.

„Ha a nagy és áldott Magyar Királyság – kezdte fejtegetését – helyes alkotmányt kaphatna, a dicsőséges uralkodóház hatalma megkettőződnék, s a bölcs kormányzás a legszebb gyümölcsöket nevelhetné. Magyarország tehát igen nagy figyelmet érdemel, és ugyanolyan anyai gondoskodást, mint a többi örökös tartomány. Csakhogy alkotmánya sajnálatos módon még olyan, hogy a király és az ország jóléte egymást kizárják. Ugyanis, ami az ország terményeinek értékesítése, gyárak létesítése, a gazdasági élet fellendítése érdekében történne, az nem az adófizető jobbágynak, hanem annak a nemességnek hozna hasznot, amely az állam terheitől teljesen mentesített. Ebből csak visszaélések származnának, és egy tervezett, jobb berendezkedést még nehezebben lehetne megvalósítani.”

„A magyarok az udvarral szemben úgy tartanak össze, mint a kullancs. Szégyenszemre el kell ismernünk, hogy nekünk, németeknek – így a morva Kaunitz – gyakran túljárnak az eszünkön. Alkotmányukat valami rejtélyes homályba burkolják, viszont a mi belügyeinkbe beavatkoznak, az uralkodó bizalmát és kegyét megszerzik anélkül, hogy az államra annyira káros kiváltságaikból valamit is engednének. Ellenkezőleg, gyarapították is azokat. Mindamellett nem szabad a nehézségektől visszariadni, mivel az ügy a dicsőséges uralkodóház szempontjából igen fontos. Semmi sem lehetetlen, ha komolyan akarják. Az Osztrák Németalföld példája bizonyítja ezt. Egy országban sincs több rendi kiváltság, mint abban, egyetlen nép sem ragaszkodik ezekhez jobban, mint a németalföldi. Egységes és rendszeres eljárással mégis el lehetett érni, hogy Flandria más álláspontra térjen, és hasznos változásokat lehetett előkészíteni. Ha valami ≫hasznos≪-at Magyarországon is el akarunk érni, múlhatatlanul szükséges nemcsak az átgondolt politikai rendszer, hanem annak mindenkori szem előtt tartása és érvényesítése. Részkérdések megoldásával nem lehet a végső célt elérni, amit az egyik dolgon nyerünk, azt a másikon elveszítjük.”[8]

Mielőtt tehát a magyar politikát kidolgozná az Államtanács, ő egy nyers vázlatot készít az új szisztémáról, és a tennivalókat 12 pontban rögzíti:

  1. A legnagyobb figyelmet arra kellene fordítani, hogy a dikasztériumok tisztségviselői komolyabban törődjenek az udvar érdekeivel, és az uralkodónő parancsait az eddiginél jobban hajtsák végre. Néhány szigorú példastatuálás megteszi a magáét. A kitüntetéseket, előléptetéseket Magyarországon sokkal inkább, mint más örökös tartományban, az udvar érdekei és szándékai iránt tanúsított buzgalomtól kell függővé tenni. Amíg a magyarok számára más utak is járhatók, a magyar érzület mindig előtérbe kerül a monarchia érdekeivel szemben, és az uralkodónak saját alkalmazottai fogják a legtöbb nehézséget okozni.
  2. Ezt az alapkövetelményt különösen a Kancellária és a Kamara személyzeténél kellene figyelembe venni. Ezek a legfontosabb szervek, ezek révén kellene a javításokat [vagyis a reformokat] érvényesíteni. Legalább a vezetők [[[Kaunitz Vencel|Kaunitz]] az olasz Capi kifejezést használja] legyenek az udvar odaadó hívei, s ennek érdekében megfelelő eljárást kell alkalmazni. Mindez hosszabb tárgyalást érdemel.
  3. Azok a mágnások és nemesek, akik az udvarral szembeszegülnek, tudhassák előre, hogy a maguk és gyermekeik számára eltorlaszolták az érvényesülés útját, s hogy helytelen magatartásuk nem merül feledésbe.
  4. Mellőzni kell a magyar országgyűlés összehívását, abból csak baj származik, mint ezt a tapasztalat bizonyítja.
  5. Annál inkább kell – a körülményekhez mérten – az egyes megyék felé fordulni, hogy a Felség az alispánok és a kisnemesség révén ott döntő befolyásra tegyen szert. Így a törekvések helyes irányba terelését nem az egész rendi testületben [az országgyűlésen], ami lehetetlen, hanem annak egyes tagjainál lehet előkészíteni. Ha a dolgok már beértek, akkor szabad az egészre gondolni. Előrelátás és kitartás szükséges, s akkor néhány év alatt nagyon sok jó eredményt lehet elérni. De erélyre van szükség. Az alázat és ügybuzgalom hangoztatása mit sem ér. Szabják meg a tettek a jutalmat vagy a büntetést!
  6. Az országgyűlési határozatokat, az alaptörvényeket egyenesen megtámadni nem szabad, ellenük intézkedni nem ajánlatos. De főként nem szabad kiderülnie annak, hogy a kormányzat a nemesi privilégiumokat korlátozni kívánja. Nagy lenne a felzúdulás, és minden jónak elejét vennék.
  7. A törvények és privilégiumok tágabb értelmezését nem szabad engedélyezni, az adottakat kell alkalmazni s ha nem világosak, a királyi jog irányában kell dönteni, vigyázva arra, hogy a Kancellária ne a nemzet érdekeit támogassa.
  8. A Határőrvidéket és Erdélyt ne csatolják Magyarországhoz.
  9. Ellenkezőleg, ezekre a területekre kell támaszkodni Magyarországgal szemben. Itt kell először az új intézkedéseket bevezetni, hogy a siker Magyarországon annál biztosabb legyen.
  10. Mindenekelőtt arról kell gondoskodni, hogy a paraszt Magyarországon jobb helyzetbe kerüljön, s elbírja az adóterheket. Amennyire lehetséges, akadályozni vagy korlátozni kell a nemesség visszaéléseit a jobbágyok elnyomásában, s idővel a népet az udvar számára megnyerni.
  11. A kamarai birtokoknál kell kezdeni: ott vezessék be mindazt, ami az udvar elveiből következik. Az adózó méltányos, elviselhető terhek mellett biztosított helyzetben legyen.
  12. Mivel a magyar királynak az egyházzal szemben és a fiskalitások terén különleges jogai vannak, ezeket igen hasznosan lehet igénybe venni, hogy fokozatosan mindazt, ami az alkotmányban helytelen, meg lehessen változtatni. Jó kezdet után, következetesen ragaszkodva az elvekhez, könnyebb lesz a teljes megoldás, mintsem az most előre látható.”[9]

Amikor Kaunitz ezt a programot kidolgozta, még kissé madártávlatból szemlélte Magyarországot. A Bécsben élő vagy ott sűrűn megforduló mágnások, mint az elaborátum mutatja, nem élvezték bizalmát. A magyar ügyet képviselő tanácsosok álláspontjait akadékoskodásnak, az államérdek semmibevételének tartotta. József magyarországi és erdélyi utazásairól az Államtanács elé terjesztett jelentései sem hangolták át. Amikor József a protestánsok nehéz helyzetét ecsetelte, s a Kaunitz által is képviselt elvi toleranciát gyakorlattá kívánta emelni, a kancellár nem támogatta.

A jozefinista egyházpolitika kezdeményezője kétségkívül Kaunitz volt, aki elsőnek élt mindazzal a lehetőséggel, amit az itáliai területeken az állam és az egyház kiéleződött viszonya kínált. Önérzettel írhatta a milánói kormányzónak, Firmiannak 1769-ben: „Lombardiában az utolsó három évben többet értek el, mint azelőtt ugyanannyi évszázad alatt. De Milánó nem az a hely, ahonnan az egész monarchiát át lehetne tekinteni.”[10] Toscana sem vetette fel a tolerancia problémáját a zsinati harcok idején: protestáns kérdés Itáliában nem volt. Így a magyarországi és erdélyi protestánsok igényeit Kaunitz a nemzetközi viszonyok, függetlenségi harcok aspektusából ítélte meg: „A tolerancia igénye levezethető mind a vallás, mind a politikum alaptételeiből. Ez könnyen bizonyítható. De a kérdést közelebbről megvizsgálva kitűnik, hogy a tolerancia szembekerülhet a politikai érdekkel. Az uralkodó és az alattvalók különböző vallási meggyőződéséből szükségszerűen következik a bizalom, a tisztelet és szeretet csökkent volta. Valóban sok kár származik a türelmetlenségből, de az uralkodó világi érdeke a vallások egysége. Persze van kivétel. Így a városokban, iparban, manufaktúrákban helyes protestánsokat foglalkoztatni, és ha ezek száma nem nagy, idővel át is térnek katolikus hitre.”[11] Szükségesnek tartja megjegyezni, hogy „ami a magyar protestánsokat illeti, a tapasztalat túlságosan is megmutatta, milyen könnyen keverednek rebelliókba, s hogy hitbuzgalmuk következtében könnyen félrevezethetők”.[12] Számukat – például telepítésekkel – semmiképpen sem szabad emelni. „S nem hallgathatom el az utolsó [a hétéves] háború idején a magyar protestánsok elgondolkoztató vonzalmát a porosz király iránt. Ha netán ez a király Magyarországba is behatolt volna, fejüket még sokkal inkább felemelték volna. Ilyen jelenség a katolikusoknál egyáltalán nem fordult elő.”[13] Bántani éppen nem kell őket, de tagadhatatlan: a vallási egység, a katolikus vallás államérdek.

Összességében taktikus, inkább ellenszenvvel terhelt Kaunitz Magyarország-politikája. De racionális lényétől az érzelmi töltés a magánéletben is távol állt. S ne feledjük, felelős kormányzati poszton, olyan helyzetben, hogy sok kérdésben a végső döntés – ha ezt illő tapintattal nem is hangoztatta – őtőle függött, szikár szigorára nagy szükség is volt, Mária Terézia 1765, férje halála, fiának társuralkodóvá emelése után a bonyolult birodalom szerteágazó ügyeit már nem a régi lendülettel irányította. A döntésekre csak gyötrődve vállalkozott, sokszor bizonytalankodott. Hallatlan energiája ellenére sérülékeny lett, gyermekeivel szemben is gyanakvó. Az anya és fia közti mind gyakrabban kiütköző ellentétek egyensúlyozója Kaunitz volt. Ő adta meg a higgadtságra intő válaszokat József türelmetlen követeléseire. Ő adta az útjelzést zavaros politikai konstellációkban. Ő a kulcsalakja az egész reformpolitikának. Kancellári és mariahilfi házának esti vendégeiről, az ott folyó beszélgetésektől a francia követek jelentései, de főként egy szinte fiának tekintett pártfogoltja, Zinzendorf Károly gróf naplófeljegyzései adnak némi képet. Neki köszönhetjük azt a fontos információt, amit ismeretségük kezdeti idején, 1761. december 20-án jegyzett fel: Kaunitz panaszkodott az uralkodónő tétovaságára. Megint félretett egy döntést, ami pedig a birodalom ésszerű kormányzása szempontjából fontos lett volna. Ő maga dolgozta ki a „német nyelvrendeletet”, azt, hogy a lombard, a belga és egyéb területek iskoláiban a német nyelv tanulása kötelező legyen, és hogy rövid időn belül a német nyelv alkalmazása legyen a hivatalok betöltésénél a feltétel. A német nyelvrendelet brutális javallata hiba – de nem Kaunitz hibája. A politikum iskolája számára nem Bécs, nem is Torino volt, hanem Párizs. Kétségtelenül tudott arról, hogy 1749-ben Lotharingiában, azon az országnyi territóriumon, amely Ferenc császár okából különösen fontos volt a Párizsba akkreditált követnek, elrendelték a francia nyelv kötelező használatát – nemcsak hivatalokban, hanem üzleti ügyletek bonyolításánál is.

Zinzendorf Károly

Bár néhány hónapra visszatér Bécsbe, 1767-ben már Belgiumban van, majd néhány hónapot Párizsban tölt. Ezután megint Spanyolország és hosszabb portugáliai tartózkodás következik. 1768-ben Anglia, Skócia, Írország tanulmányozása után ismét Párizs. 1769: a nagy francia kereskdelmi központok, kikötők után Belgium, Hollandia. 1770-ben közel egyévi tartózkodás után hagyja el Brüsszelt, célja most a Német Birodalom területeinek megismerése, majd Berlin, s II. Frigyesnél audiencia. 1771-ben kissé megpihen Bécsben, majd osztrák körutat tesz, Triesztet és Fiumét is felkeresve. Végre 1772-ben megbízatása Magyarországra szólítja.

A folyamatosság kedvéért jelezzük, hogy 1773 a cseh területek, 1774 a lengyel, orosz és svéd út éve, majd 1775-ben Dánián át Hamburg, Prága és Bécs következik, 1776-tól 1782-ig Trieszt kormányzója.

Tizenkét év telt el szüntelen utazással. Látott sok templomot, szinte minden kikötőt, látta Európa legmodernebb gyárait, legszebb képtárait, beszélgetett Rousseau-val éppúgy mint Voltaire-rel, és elégedetten állapíthatja meg 1768 őszén Párizsban, hogy Diderot vidámabb és fiatalabb mint annak előtte. Természetes, hogy Franciaországban éppúgy nem mulasztotta el a lényeges emberek ismeretségét, mint másutt sem.

A lényeges emberek: az államférfiak, a tapasztalt kereskedők, a neves festők, szobrászok, a szalonokat kormányzó hölgyek, az ügyes iparosok. Mindenekelőtt azonban az írók, tudósok, gondolkodók, akiknek írásait Zinzendorf már akkor tanulmányozta, amikor még a személyes ismeretségek reménye sem csillant fel. Ha Londonban Hume-mal vagy Franklinnal társalog, ezt működésük, műveik ismeretében teheti. Fokozottan érvényes ez Párizsra. A Német Lovagrend levéltára őrzi feljegyzését, milyen sorrendben akarta megismerni Európa fővárosának nevezetességeit, az intézményeket, embereket. Első helyen Mirabeau áll, tőle akar tanácsot kérni, miként művelje magát leendő szakmájában. S Mirabeau mellett felsorolja Forbonnais, D'Alembert, Diderot, Helvétius, Buffon nevét. Programja, hogy összeszedje a gazdasági intézkedések szövegeit, amelyek tanulságosak lehetnek, továbbá, hogy megvizsgálja a francia tőzsde működését, annak hatását az államadósságok amortizációjára.

Régi és új arisztokraták az apparátusban

A párizsi levéltárban nagy csomag levél fekszik: Batthyány Tódor intézte őket a trieszti francia konzulhoz.

A középnemesség

Minden bizonnyal jelentősége volt annak, hogy valaki a Terezianumban tanulhatott, de aligha tévedünk, ha egy lombardiai századnál szolgáló vagy Belgiumba rendelt ifjú tisztet, vagy a rómaifirenzeinápolyi, a berlini, a szentpétervári, a párizsibrüsszeli útvonalon futárszolgálatot teljesítő „világlátó” testőrt nem kevésbé tekintünk az új műveltség hordozójának.

Novus ordo a társadalomban, a gazdaságban, a jogi életben

A kerületekre gondolt József, a kormányzóságokra, amikor Magyarországgal elégedetlenül papírra vetette öccséhez intézett ingerült sorait (ez idő tájt már magánleveleit is diktálja, és csak néhány zárósort ír saját kezűleg). A magyar hatóságok elaborátuma felett bosszankodik. 1785. január 20-i leveléhez már kilenc mellékletet fűz. (A gyakran tekintélyes csomagokká nőtt közléseket futárok viszik-hozzák Bécsből Firenzébe. A futárok között pedig – jegyezzük meg, ha már erre alkalmunk nyílik – Kaunitz rendelkezése értelmében gyakran vannak magyar tisztek, a testőrség tagjai. Így télvíz idején, de gyakran kellemes időjárásban számos magyar járta be Európát, hiszen Belgiumba, Párizsba is ők vitték a bizalmas postát.) Az egyik melléklet Ürményi József reformtervezete. „Íme elküldték válaszukat, egy terjedelmes értekezést, tele idézetekkel, hogy bizonyítsák, jobb meghagyni a visszaéléseket, mintsem megváltoztatni alkotmányuk formáját, melyet csodálatosnak tartanak.”[14] Hajdu Lajos, akit szinte Ürményi újrafelfedezőjének tarthatunk, a magyar reform-nemesség egy fontos csoportjának teljesítményeként említi a kancelláriai iratot. Talán valóban túlságosan terjedelmes és aprólékos volt ez az elaborátum, és próbára tette az uralkodó könnyen fogyó türelmét. József nem is késlekedett sokáig. Figyelmen kívül hagyva a magyar álláspontot, február 3-án már így ír: „Mellékelem az e heti dolgokat. Nem különösen fontosak. Köztük van egy rezolúció, amit a magyar kancellár kapott tőlem. Visszautasítottam elmélkedéseik elvi alapjának jó részét. Elrendeltem, hogy a főispánok helyett komisszáriusok működjenek, és 54 olyan ember helyett, aki semmit sem csinál, majd 8 felügyel arra, hogy intézkedéseimet végrehajtsák. – Egyébként havazik”[15] – közli József, aki Schönbrunnban, kivételesen, nagyobb vendéglátásra készül…

Mint az idézett levélből kiderül, József kisebbre szabta az ország területét, így került az első tervbe csak nyolc kerület. Baranya és Somogy megyét felejtette le arról a térképről, amelyen felvázolta koncepcióját.

Nem mélyedünk el sem a kancelláriai, sem a helytartótanácsi iratokban, kommentárokban – ezúttal tanulságosabb azt megnézni. Magyarország új helyzetére hogyan reagált a külföld. Francia jelzésekkel rendelkezünk – ezek igen bőségesek, mert az év elején új követ, Noailles herceg érkezett Bécsbe, akit a francia külügyminiszter, különös tekintettel az Ausztriával éleződő viszonyra, éberségre biztatott és arra. ne kíméljen pénzt, energiát, ha információkhoz juthat. Így olvasható a párizsi külügyi levéltárban a budai Helytartótanácsban 1785. január 31-én datált regimentkimutatás, amely feltünteti a megfelelő várost, a regiment nevét, nemét, egységeit. Ugyanekkor szerzi meg a követ a parasztok „lefegyverzését”, vagyis mindennémű fegyver beszolgáltatását elrendelő iratot is, amelynek szoros összefüggése az erdélyi eseményekkel teljesen világos. A legnagyobb szerzemény a február 10-i dátumot viseli. Olyan úrral konzultált a követ, aki igen „járatos” a magyar dolgokban, és prezentálta a tíz kerület pontos beosztását elrendelő latin és német nyelvű iratot, továbbá egy hatalmas elaborátumot Magyarország alkotmányáról.

A belga válság

A hároméves belgiumi krízis és a franciaországi események összefüggése egy történeti epizódban tetten érhető: Orléans-i Fülöp sajátos – történetírásunkban ismeretlen – akciójában. A Bastille lerombolását követően XVI. Lajos megbízhatatlan rokonát azzal akarta megnyerni és a forradalmi erőktől elvonni, hogy az elszakadásra kész Osztrák-Németalföld élére segíti. A brabanti rendek és a Versailles-ból Párizsba költözött udvar akciója lépésről lépésre kívánt haladni.

Kosáry Domokos

A felvilágosult nemesek és az irodalom

Bessenyei kezdeményezésének legjelentősebb folytatója és továbbfejlesztője azonban Batsányi János (1763–1845), a korszak egyik legjelentősebb költője volt. Bár dunántúli mezővárosi kézművescsaládból származott, eleinte erősen a nemesi jellegű nemzeti hagyományokat képviselte. Orczy Lőrinc báró házában volt nevelő, az ő vonalán kapcsolódott a nemesi nemzeti ellenzékhez, és az ő segítségével kapta hivatalát is Kassán, ahol a Magyar Museum egyik szerkesztője lett. Ekkor még a felvilágosult rendi irányzatot képviselte, magas színvonalon, még a francia forradalmat köszöntő, hatalmas versében is, amelyben az az uralkodó „hóhérokat” intette, hogy Párizsra vessék vigyázó szemüket.

Benda Kálmán

Európa és a Habsburg-birodalom II. József halálakor

A francia feudális abszolutizmus megdöntésének híre, mint harci kürtszó, végigzengett Európán, felrázva az elnyomott népeket és társadalmi osztályokat, harcra ösztökélve azokat, akik mindeddig látszatra belenyugvással viselték sorsukat. Elnyomók és elnyomottak szeme egyaránt Franciaországra szegeződik, az egyik félelemmel, a másik alig titkolt reménységgel követi a párizsi eseményeket.

A felülről szervezett polgári és paraszti megmozdulások

„A csőcselék részéről ugyan Párizsban is történtek kilengések, de néhány, a csőcselékhez tartozó utcahőst nem tekintve, a királlyal szemben mindig tisztességes hangot ütöttek meg” – amit a magyar nemesekről nem lehet elmondani. És a fenyegetés: „Franciaországban végül nem egy uralomvágyó zsarnok-jelöltet a csőcselék lefejezett, szétszaggatott vagy a lámpavasra felhúzott. Magyarországon…?”[16]

A vallási kérdés

Trenck a magyar nemesek szemében a szabadság bajnoka volt. Fékevesztett, kalandor természet, aki hosszú éveket töltött Nagy Frigyes porosz király börtöneiben, bejárta Európa szinte minden országát, s szóval és tollal hadakozott a zsarnokság ellen. A forradalmi Párizsból érkezett Magyarországra, hogy nagybátyja, a pandúrezredes örökségét megszerezze, s miközben látványosan összeölelkezett a magyar nemesekkel, nagy csendben az udvarral is jó kapcsolatokat épített ki. Németül, latinul és magyar fordításban kiadott munkája, a Mérőserpenyő, mellyel a fejedelem és a papság hatalmát összemérte, valóságos harci riadó a papság ellen. Másik irata, Az álorcából kibújtatott pap, a felvilágosodás érveivel teszi nevetségessé az egész „pappalástba burkolt sereget”, sötét „papi gonoszságokról” rántva le a leplet. Ugyanakkor Trenck igyekezett éles határvonalat húzni az udvar és a klérus magatartása közé, azt hangoztatva, hogy szolgasorsra jut az a nép, „mely tartja szabadság jussának, bátorsággal ellentszólni királyának”.[17] Trenck később sorozatos beadványokban követelte jutalmát az udvartól, s amikor ez elmaradt, széltében hirdette, hogy az uralkodó rászedte. Ez már Lipótnak is kényelmetlen volt, ezért elfogatta, majd kiutasította birodalmából. Ekkor Párizsba ment, ahol 1794-ben nyaktiló alatt végezte életét.

A demokrata értelmiség

Az értelmiség „vigyázó szeme” tehát Párizs felé fordult, ahol a király kivégzése után a jakobinusok kezébe került a hatalom, s egymás után születtek a radikális reformok.

Demokratikus és polgári mozgalmak a Habsburg-monarchiában

Közben a Hebenstreit-féle harci kocsi tervét a lengyel Soltyk gróf támogatásával 1794 májusában kiküldték Párizsba, megbízottaik tárgyaltak Carnot-val, a Konvent azonban semmi hajlandóságot nem mutatott a minden realitást nélkülöző terv támogatására, sőt a követekben osztrák kémeket gyanítva, egy időre fogságba is vetették őket.

Az elfogatások

Zemplén és Abaúj vidékén pedig nem sokkal utóbb azt is tudni vélték, hogy a császárvárosban megismétlődtek a francia forradalom kezdetének ismert párizsi és versailles-i jelenetei: az elfogatások hírére megmozdult a bécsi nép, s a foglyok szabadon eresztését követelte. Az udvar katonai fedezettel Laxenburgba költözött, de a tömeg oda is utánament, s fenyegető magatartása elől Ferenc király Budára akart szökni.

Vörös Károly

Európa a bécsi kongresszustól a júliusi forradalomig

Az összeomlás megállíthatatlan: 1814. március végén a szövetségesek bevonultak Párizsba, Napóleon lemondott, s a Bourbonok visszatértek Franciaország trónjára. 1814 májusában az első párizsi béke Franciaországot 1792. évi határai mögé szorította vissza.

Ám a Bastille bevételétől eltelt negyedszázad hatalmas változásai csupán ezzel az aktussal nem voltak elintézhetők. Európa a negyedszázad alatt oly sűrűn átalakított térképe általánosabb, átfogó, minden érdekelt bevonásával – és egyetértésével – létrejött újjárendezést igényelt. Legalábbis e törekvés jegyében ültek össze 1814 őszén Bécsben Európa minden államának képviselői.

A bécsi kongresszus – ha munkáját a nagyhatalmak csakhamar felszínre került nem csekély ellentétei (így elsősorban az Oroszország és a cár lengyel területi igényeivel szembeszegezett osztrák–angol–francia koalíció között végsőkig kiélesedett konfliktus) és Napóleon Waterloonál végződő 100 napos uralma (mely az első párizsi békét végül is Franciaország határainak és politikai tekintélyének kárára módosító második párizsi békéhez vezetett) átmenetileg jelentősen befolyásolták is – a területi rendezések vonatkozásában kétségtelenül nagy és többé-kevésbé tartósnak bizonyuló munkát végzett. Az 1815. június 15-én aláírt kongresszusi záróokmány alapján Oroszország jelentősen megnövelte területét Lengyelországban, melynek a cár viszonylag liberális alkotmányt adott. Ausztria lemondott Belgiumról és az ún. Elő-Ausztriáról, ám jelentős területekkel kárpótolták Galíciában, Közép- és Felső-Olaszországban (itt részint közvetlenül a császársághoz csatolt területekkel, részint egyes államoknak a Habsburg-családból származó uralkodók alá juttatásával) és Dalmáciában. Poroszországot lengyel aspirációinak részleges kudarcáért Szászország egy részével elégítették ki (bár az egész bekebelezésére törekedett), ezenkívül jelentős területeket kapott az egykori Rajnai Szövetség és Wesztfália területéből; határai a Rajnánál húzódtak. Dániának le kellett mondania Norvégiáról. Ez utóbbit perszonálunió keretében Svédországgal egyesítették, Belgiumot, a volt németalföldi Habsburgtartományt pedig Hollandia uralma alá helyezték. Angliát a rendezés megerősítette Málta, Ceylon, a Fokföld és Helgoland birtokában. Hannover megint az angol királyi házzal került perszonálunióba (1837-ig), ezáltal Anglia ismét befolyást gyakorolhatott Németország ügyeire is. A jelentősebb eredmények között említendő még Svájc örökös semlegességének kimondása és nemzetközi garantálása.

Néhány nappal később ezt a konstrukciót a kongresszus határozatai nyomán továbbfejlesztették. Németországot 39 államra bontották (illetve 39 államban integrálták), melyeket a gyakorlatilag porosz és osztrák (e két állam Németországon kívüli területek felett is uralkodott) vezetés alatt álló Német Szövetség, a Bund kerete foglalt egységbe: Németország, úgymond, külső és belső biztonságának és államai függetlenségének és sérthetetlenségének érdekében. Néhány hónap múlva, 1815. november 20-án pedig létrejött a Napóleont legyőző négy szövetséges nagyhatalom ligája Franciaország ellenőrzésére: ennek hatékonysága érdekében a bécsi kongresszuson tárgyaló nagyhatalmak megállapodtak legmagasabb szintű. konferenciák gyakori tartásában.

A Bund alapító levelének Németország „belső biztonságára” utaló célzása azt is sejteti, hogy a bécsi kongresszus Európa újjárendezését nem kívánta csupán az új államhatárok megvonására korlátozni. A kongresszuson egész Európa területi újjárendezése történt meg politikai-elvi alapokon, méghozzá ellentétben azokkal az elvekkel, amelyeknek alapján a földrész térképét az előző negyedszázadban átalakították. Az új határokon belül alakított államok fölött ugyanis a kongresszus visszaállította a régi, 1792 elé visszanyúló, legitimnek elismert uralkodóházak uralmát. Feltételezte és igényelte ugyanis ezeknek a továbbiakban szoros szolidaritását az új rend védelmében annál is inkább, mert kezdettől fogva érezhető volt, hogy a megelőző negyedszázad eseményei nemcsak a határokat, hanem a közöttük lakó milliók gondolkodását sem hagyták érintetlenül.

Az eszmék – melyeket a francia forradalom szabaddá tett, s kibontakozásuk a napóleoni háborúk fegyverei nyomán egy ideig Európa tekintélyes részében segített formába önteni a társadalom széles rétegeinek a feudalizmussal és e korbeli politikai rendszerével, az abszolutizmussal szembeni, már régóta érlelődő elégedetlenséget – annál erőteljesebben élednek majd újra, minél nyilvánvalóbbá válik, hogy a bécsi kongresszus által végrehajtott újjárendezés Európa legfeudálisabb erőinek összefogásából és ezek igényei szerint ment végbe. És ha valakinek még kétsége lett volna az új rendezés ilyen tartalma felől, azt véglegesen meggyőzhette az úgynevezett Szent Szövetség alig néhány héttel a bécsi záróokmány aláírása után, 1815. szeptember 26-án a cár, az osztrák császár és a porosz király által aláírt és 1816 elején közzétett alapító okmánya. Ebben az uralkodók a szentírás szellemében történő kormányzatra és kölcsönös szolidaritásra kötelezték magukat. A szövetséghez”mely arra hivatkozva, hogy az uralkodók Istennek felelősek népeik sorsáért, jogcímet kovácsol majd az egyes országokban feltűnő liberális és nemzeti törekvések elleni intervenciókra is v – az elkövetkezö hónapokban valamilyen formában Európa összes világi keresztény uralkodói csatlakoztak, utoljára, 1818-ban a Bourbonok Franciaországa. A következő másfél évtized nagyon is világosan meg fogja mutatni, hogy e szervezkedés mögött valóban elszánt és aktív indulat feszült a legitimitás és a restauráció ellen támadó minden erő felszámolására.

Mert kétségtelen: a Szent Szövetségnek és a konzervatív-legitimista restaurációnak Európában már számos, döntően éppenséggel elvi-eszmei ellenféllel kellett szembenéznie. A francia forradalom nyomán és általa részben a felvilágosodás eszméit, részben az angol forradalom utáni fejlődés hosszas gyakorlati tapasztalatait is felhasználva, ekkortájt kezd kialakulni a modern polgári liberalizmus ideológiája, amely a személy szabadságát: tehát a vallás, a sajtó és a véleménynyilvánítás szabadságát, valamint a jogegyenlőséget követeli, mindennek intézményes kereteként pedig az államhatalmi ágazatok szétválasztására épített alkotmányos államot, s ennek alapjaként és biztosítékaként a parlamentarizmust, végül, de nem utolsósorban a gazdasági élet lehető szabadságát. Mindez ugyanakkor az ugyancsak a francia forradalom nyomán kibontakozó modern polgári patriotizmussal forrt egybe, amely a szuverén – és immár polgári – nemzetállam létesítésének, sőt egyazon nemzet különböző állami keretek között élő tagjainak egyetlen nemzetállam keretébe tömörítése felé mutatott. Liberalizmus és patriotizmus egyaránt a legélesebben állt szemben Európa újjárendezésének a bécsi kongresszus alkotta rendszerével, és az azt védeni hivatott Szent Szövetséggel. A liberalizmus eleve összeférhetetlen volt az Isten kegyelmére alapozott és ezáltal az uralkodói abszolút hatalmat is indokoló és restauráló legitimizmussal. A patriotizmus és a nemzeti önrendelkezés különböző mértékének elnyerésére irányuló nacionalizmus pedig az olyan területi rendezésekkel, amelyek a nemzeteket az uralkodók mintegy magánbirtokainak tekintették, és kizárólag a dinasztikus hatalmi súly és egyensúly érdekei szerint húzták meg az állami határokat, tagoltak szét egyazon kultúrához, történeti tradícióhoz kötött népeket. Mindezt különösen veszélyessé tette az így kialakult hatalmi struktúra szempontjából az, hogy mindkét irányzat hordozója és képviselője elsősorban a polgárság és az értelmiség, vagy Kelet-Közép-Európa egyes területein a polgárság szerepét betöltő, egyes helyeken mindinkább bérmunkásokkal végzett árutermelést folytató birtokos nemesség volt: azok a társadalmi rétegek, amelyeket objektív érdekeik a termelőerők modern fejlődéséhez és az új, már kialakult, illetve kialakulóban levő társadalmi és ebből folyóan tőkés termelési viszonyokhoz kötöttek, illetve amelyeknek objektív érdekei megkövetelték az áttérést a tőkés gazdálkodásra. Ezeknek a feudális társadalmi és tulajdonviszonyok keretében meg nem férő, azokat egyre jobban mállasztó társadalmi erőknek a korlátozása hosszabb távon magát a feudális rendet sodorta életveszélybe éppen a tőkés viszonyok, ezáltal a polgári államiság felé mutató tendencia megerősödő alapjai kibontakozásának gátolása révén. A régi rend hívei így olyan megoldhatatlan feladat elé kerültek, amellyel szemben ekkor már csupán a legkezdetlegesebb és legbrutálisabb rendőri elnyomó intézkedésekhez próbálhattak folyamodni mind a belpolitikában, mind a nemzetközi politika területén.

Az elnyomó intézkedésekhez csakhamar hozzá is nyúltak. Az irányításban a fő szerepet Metternich herceg, a Habsburg-birodalom kancellárja játszotta. Ő volt az egész új európai hatalmi struktúrának részben tervezője, főleg pedig ideológusa. 1818-ban a franciaországi választások után, politikai földcsuszamlás lehetőségétől félve, a nagyhatalmak uralkodóinak aacheni kongresszusa beavatkozással fenyegette meg Franciaországot. Egy év múlva a német Bundnak a diákmozgalmak nyomán összeülő karlsbadi kongresszusa elhatározta: a Bundnak joga van arra, hogy beavatkozzék bármely német állam ügyeibe a létező „rend” helyreállítása érdekében, még akkor is, ha az illető állam erre nem tart igényt. A kongresszus nyomán különben erőteljes intézkedések születtek a nemzeti egységre és a liberális reformokra törekvő német egyetemi ifjúság és általában az értelmiség megrendszabályozására is. Ám ekkor már eredménytelenül: 1820-ban Spanyolországban és (a 100 nap idején Napóleonhoz visszapártolt Murat bukása és kivégzése után restaurált Bourbonok uralma alá került) Nápolyban, majd Piemontban törtek ki az uralkodókat alkotmány megadására kényszerítő mozgalmak. A nagyhatalmak 1820–1821-ben Troppauban és Laibachban ülésező újabb kongresszusa a franciák és az angolok tiltakozása ellenére e mozgalmakkal szemben is megállapította a fegyveres beavatkozás jogát. Ausztria az érdekkörébe tartozó Itáliában vállalta is a közbelépést – rövid idő alatt teljes sikerrel. 1822—ben, a veronai kongresszuson – bár Anglia ekkor is tiltakozott – Franciaország is elvállalta a spanyolországi intervenciót az ottani alkotmányos rend letörésére. 1823-ban, különösebb katonai ellenállás nélkül, ezt sikerült is végrehajtania.

Mindezek ellenére a bécsi kongresszus hatalmi rendszerének (már Anglia fokozódó visszahúzódásával) bontakozni kezdő válsága a következő években csakhamar nyilvánvalóvá lett. 1821—ben ugyanis – egy időben a Havasalföldön kitört, de a törökök által csakhamar levert függetlenségi mozgalommal – kitört a görögök függetlenségi harca a török uralom ellen. Metternich, aki Ausztria gyengeségének tudatában a Balkán status quójának fenntartását ítélte a legfontosabbnak, kész volt sorsára hagyni a felkelést, melyet mint a szultán törvényes, legitim uralma elleni lázadást kezelt. Az angolok – akik különben 1825-ben elismerték a Spanyolországtól és ennek legitim uralkodójától (ráadásul republikánus alapokon) elszakadt dél-amerikai új államokat, és már ezzel is szembehelyezkedtek a kongresszus alapelveivel –, továbbá az oroszok észrevették, hogy Törökország felbomlásával kedvező lehetőség adódik érdekkörük kiterjesztésére. 1827-ben Franciaország is melléjük állt. Az angol–francia–orosz flotta 1827-ben tönkreverte a görögök ellen (a szultán támogatására) küldött egyiptomi flottát, az oroszok pedig 1828–1829-ben egyenesen hadba léptek Törökország ellen. Csapataik hamarosan Konstantinápolyt fenyegették. A drinápolyi béke 1829-ben jelentősen megerősítette a cár politikai és stratégiai befolyását a Balkánon. Ennek ellensúlyozására 1830-ban a londoni konferencia elismerte Görögország függetlenségét egy bajor herceg királysága alatt. Júliusban a párizsi forradalom megbuktatta a Bourbonok uralkodó egyenes ágát, és a dinasztia liberális erőket támogatni kész orléans-i ágát juttatta hatalomra.

Gergely András

Európa, 1830

A nyitányt ezúttal is Párizs forradalma adta: 1830. július 28-án a párizsi nép elkergette az államcsínnyel próbálkozó X. Károlyt, s a győztes nagypolgárság a Bourbon-dinasztia egyenes ágának mellőzésével az orléans-i ágból származó Lajos Fülöpöt hívta meg a trónra, aki a forradalom győzelmes másnapján a felkelt város barikádjain keresztül lovagolt a városházára, hogy esküt tegyen a francia népnek az alkotmányra. A júliusi francia forradalommal végleg hitelét vesztette a restauráció mítosza és a „legitimitás” elve. A rövidesen megalkotott, a liberális Európa számára mintául szolgáló új francia alkotmány szerint az isten kegyelméből uralkodó király helyébe a „nép akaratából” uralkodó király került. A reakciós hatalmak – saját, sokasodó gondjaik közepette – kénytelenek voltak eltűrni a szakítást a „legitimitás” elvével.

A keleti kérdés

A franciaellenes konzervatív megállapodás, a külpolitikai elszigeteltség Franciaországban nacionalista hullámot váltott ki. 1840 márciusában a liberális történetíró, Adolphe Thiers került kormányra, aki a nacionalista lelkesedést külpolitikai zsarolásra próbálta átváltani. Kiadta a jelszót, hogy az egyiptomi pasa érdekeit a Rajnánál kell megvédeni. A francia politikai sajtó „bosszút kívánt Waterlooért”. Thiers fegyverkezett, ellenállásra biztatta Mohamed Alit.

Ausztria pénzügyi helyzete lehetetlenné tette részvételét az esetleges háborúban. A császár elé terjesztett költségvetés az alábbi záradékkal végződött: „ezen áttekintés után Felséged meggyőződhet arról, hogy Ausztria nem viselhet háborút”.[18] Az állampapírok árfolyama már a feszültség hatására a mélypontra zuhant a tőzsdén. A hadsereg zömét háború esetén az észak-itáliai frontra kellett volna küldeni. Emiatt a német államok védelmének terhe, következőleg az itteni politikai fölény Poroszországnak jutott. Párizsban azonban a Német Szövetség háborús előkészületei, a külpolitikai elszigeteltség tudata, a forradalmi hangulat feléledése következtében kedvező visszhangra találtak Metternich békét kezdeményező diplomáciai lépései. A keleti feszültség enyhült, nyomában a nyugati is oldódott. 1840 októberében Thiers megbukott; helyére Guizot került, akinek vezetésével Franciaország újra beállt az európai hatalmak koncertjébe.

Vörös Károly

A nyelvújítás és a művelődés polgáriasodása

Derékba törte a jakobinus per a kor legtudatosabb politikai írójának, Batsányi Jánosnak a pályáját is. A franciaországi változásokra költőjének életét már 1792-ben, Kassán lehetetlenné tették a sorozatos feljelentések, vizsgálatok; a Kufsteinben letöltött börtönbüntetés után pedig haza sem jött, hanem Bécsben telepedett meg. 1809-ben szerepe volt Napóleon kiáltványa végső szövegének és magyar fordításának kialakításában, ezért a francia csapatokkal ő is Párizsba ment. Itt azonban 1815-ben az osztrák rendőrség letartóztatta, majd Linzben internálták.

Az országgyűlés második szakasza

De a közvélemény ekkor már nemcsak a hazai fejlemények, a reform bizonytalan kimenetele miatt nyugtalan: mint 1830 júniusában, ismét Párizs felől érkeznek a nyugtalanító hírek, ám ezúttal Lajos Fülöp uralmának megdöntéséről s a köztársaság kikiáltásáról.

A Fiatal Magyarország

1848. március 5-én pedig – már a párizsi hírek hatására – elhatározzák, hogy felveszik a kapcsolatot az ország többi főiskolai csoportjával is. „Értesítsük egymást viszonosan hazánk legújabb mozgalmairól, organizáljuk az egymástól távol eső ifjúság szent akaratát”[19] – írják.

A forradalom kapujában

A párizsi események ugyanis csak egy – igaz, döntő jelentőségű – láncszemet alkotják egy egész folyamatnak, mely már 1847 decemberében Nápolyban kezdődött, majd az itteni felkelés leverése után, 1848 januárjában Palermóban már sikeresen folytatódott. Szicíliában ideiglenes kormány is alakult, mely az 1812. évi alkotmány helyreállítását s az országgyűlés összehívását követelte a nápolyi udvartól. E hírre január 27-én Nápoly népe ismét megmozdult s ezúttal sikerrel: 2 nap múlva II. Ferdinánd (Habsburg felesége révén Metternich politikájának meggyőződéses követője és alkalmazója) alkotmányos kormányt, országgyűlést és sajtószabadságot helyezett kilátásba, engedélyezte nemzetőrség felállítását. Ezt a nyitányt követték február 24-én a párizsi események, s nyomukban felemelkedett Németország is. Március5-én Heidelbergben 51 német képviselő a német kormányokat egy össznémet parlament összehívására szólította fel, s egyúttal egy hetes bizottságot is megválasztott, melynek az volt a feladata, hogy javaslatot készítsen a népképviselet megvalósítására. Ekkor már tartanak. a zavargások Bajorországban; Poroszországban is egymást követik a különféle petíciók, s az összetűzések.

S a forradalom már ott áll a Habsburg-birodalom határain, sőt már kezd átlépni rajtuk: rendőrök és a cenzúra korlátai ellenére is. Mindaz a sok tényezőből kialakuló feszültség, amelyről Ausztria helyzetét ismertetve már szólottunk, 1847 őszétől, a magyar országgyűlés megnyitásának napjaitól mintegy sűrűsödve és az egész birodalomra kiterjedve, ekkorra már az elviselhetetlenségig kezd fokozódni. Az 1847 . évi rossz termés a burgonyavésszel párosulva élelemhiányt és így rohamosan növekvő drágaságot idéz elő. Az ipari vidékekről újabb nyugtalanságok hírei érkeznek; Bécsben megismétlődnek 1846 nyarának és 1847 tavaszának tumultuózus jelenetei : elkeseredett tömegek megtámadják a pékségeket, melyeket katonaság kell hogy megvédelmezzen. Rémhírek terjednek készülő háborúkról és forradalmakról, csökken az osztrák állampapírok árfolyama, s a társadalomban ismét feltámad a rettegés az államcsődtől. A kisember lázasan váltja át papírpénzét ezüstre – már ameddig még beváltják neki: a holnap egyszerre bizonytalanná kezd válni, a társadalom minden rétegén elhatalmasodik a válság érzése.

De e hónapokban a birodalom hajójának eresztékeit a csupán gazdasági válságon túlmenő erők is feszegetik, immár az egész államrendszer megváltoztatását, reformját követelve, és immár nemcsak tisztán politikai-adminisztratív, hanem az évtizedeken át erőszakkal elnyomott, most, a válság előérzetében azonban feltarthatatlanul kitörő nemzeti igényektől is vezettetve. A Lombard-Velencei Királyságban az ellenzék egyenesen a birodalmi kapcsolatok puszta perszonálunióvá való alakítását követeli, és bojkottot hirdet – és sikerrel – a lottó és a dohány egyedárúság, és egyáltalán a német elem ellen, legyen utóbbi akár hivatalnok, akár katona, akár egyszerű kereskedő. Csehországban, miután a rendek az 1847 májusában beadott, a cseh országgyűlés törvényhozó és alkotmányozó jogának helyreállítását célzó követeléseikre nem kaptak választ, Prágában ír mintára megalakul a radikális politikai-forradalmi „Repeal” egylet. Megmozdulnak az alsó-ausztriai rendek is: Metternichnél alkotmányt követelnek, támogatva ebben – jellemzően az államvezetésben elhatalmasodott meghasonlásra – a trónörökös, Ferenc Károly főherceg és felesége, Zsófia főhercegné, Metternich politikájának régóta ellenfelei által is. De Metternich még most is csak 1817. évi (emlékezhetünk: akkor Ferenc császár által elsüllyesztett) javaslatához tér vissza: az egyes Landtagok képviselőiből és az udvar bizalmi embereiből tanácsadó testületet hozzanak létre. Ez a megoldás azonban ekkorra már nem kielégítő. És mivel az udvar, nem utolsósorban éppen Metternich tanácsa nyomán, nem hajlandó (igaz, az abszolutizmus kereteiben és módszereivel zsákutcába jutván, már nem is nagyon lenne képes) továbblépni, világossá válik: a válság abba a kiteljesedett végső szakaszába került, melyben nemcsak hogy az elnyomottak már nem akarnak úgy élni, az elnyomók pedig képtelenek úgy kormányozni, mint eddig, hanem amelyben az így előállt konfliktus megoldása békés úton már nem lehetséges. Az absztrakt megfogalmazás mögött már a forradalom egyre konkrétabb körvonalai tűnnek fel.

1848 januárjában e feszültség érzetében írja meg Grillparzer híres költeményét, az Előjeleket; a bécsi szász követség titkára pedig ugyanekkor, 1848. január 21-én annak a vulkánnak közeli kitörését számolgatja naplójában, melynek tetején az uralkodó osztály 33 éven át oly gondtalanul üldögélt. Ugyanő alig 6 hét múlva, 1848. március 6-án, immár a párizsi események nyomán a várost elárasztó borús, barátságtalan hangulatról számol be, a felbolydult külvárosokról, a nyíltan forrongó kispolgárságról és a mindenfelé szállongó vigasztalan rémhírekről. Ausztriában, Metternich rendőrökkel és cenzorokkal jól védett birodalmában is csak egyetlen szikrára van már szükség, hogy az elégedetlenség tüze fellobbanjon; és konkrét programra, melynek vonalai mentén továbbterjedjen.

Ez a szikra pedig Magyarországról fog felszállni, s a programot Kossuth március 3-i beszéde fogja szolgáltatni, programmal az egész birodalom liberális erői számára, A vukovári vasútügy ekkor még nem került az országgyűlés elé, mint ahogy eddig még egyetlen felvetett kérdésben sem született végleges állásfoglalás, törvényjavaslat. Maga Kossuht azonban (s ezekben a napokban már nincs senki, aki a teendők tervezésében követni tudná,) már a királyi propozíoiók vagy akár a sérelmek körénél is sokkal mélyebbre nyúló problémák megválaszolását készíti elő. Pozsony nincs messze Bécstől; a két város között állandó az utasok áramlása, 1848 elejétől Morse távírógépépek huzaljai is ott feszülnek postahivatalaik között. A fővárosban növekvő feszültség hírei éppúgy, mint az azoknak alapjaiként szolgáló legújabb külföldi tudósítások egyaránt gyorsan megérkeznek Pozsonyba, nemcsak azt téve világossá Kossuht és az ellenzék más vezetői előtt, hogy törekvéseik az abszolutizmus megdöntésére csak akkor lehetnek eredményesek, ha a rendszer egyidejűleg az ausztriai államfélben is megbukik (ezt már korábbról tudhatták), hanem azt is, hogy ennek előfeltételei és bázisai a megerősödő bécsi liberális polgári ellenzékben, s a nem német örökös tartományok liberális töltésű nemzeti mozgalmaiban adva is vannak: csupán a megfelelő jelszó hiányzik erőik mozgásba lendítésére. Kossuht már február 25-én azt tervezi, hogy a magyar országgyűlés Ausztria számára is kérjen polgári alkotmányt, s ha e tervet az ellenzék vezetői ekkor még elvetik is, Batthyány már kapcsolatokat keres az itáliai és a cseh elégedetlenek felé. Ám az események ismét Kossuht kivételes politikai érzékét igazolják: a párizsi forradalmi hírek ugyanis tervét egyszerre nagyon is időszerűvé teszik.

Kovács Endre

Az 1848-49. évi polgári forradalmak

A februári forradalomban zavarosan keveredtek egymással a nagy francia forradalom eszméi, a század első felének republikánus jelszavai, liberális, kispolgári demokrata, utópista szocialista, keresztény nézetek. A polgárság februárban magához ragadta a politikai vezetést, s ezután úgy viselkedett, mint aki elérte célját: a forradalom a következő hetekben, hónapokban nem előre haladt, hanem visszafelé lépegetett; a monarchistákkal, klerikálisokkal kötött szövetségben a burzsoázia egymás után vonta vissza a februári vívmányokat, és nem habozott magukra hagyni átmeneti szövetségeseit, a párizsi munkásokat, akik a forradalmi elszántságnak nagyszerű példáját adták a forradalom kitörése után, de akiknek „lázadása” félelmet keltett nemcsak a reakciós táborban, hanem még a polgári baloldal táborában is, ahol pedig a nép nevét írták a zászlóra. A francia liberális republikánusok, sőt a szocialisták is az 1848. júniusi munkástüntetés ellen foglaltak állást, előnyben részesítve a formális jogot, a „népszuverenitás” elvét a lázadó szegény néppel szemben. A francia baloldal – mely magát büszkén nevezte Új Hegypártnak – valójában távol állott a nagy francia forradalom Montagnard-jaitól. Hiányzott belőle a forradalmi szervező erő, az elszántság, a következetesség, képtelen volt világos célt állítani a forradalom elé és megnyerni magának a lakosság tekintélyes részét alkotó parasztságot. Franciaországban ily módon könnyen győzött a belső reakció, mely rendelkezett a katonasággal, a rendőrséggel és kézben tartotta az igazságszolgáltatást. A liberálisok, a szocialisták kibuktatásához hozzájárult az általános választójog is, amely az adott esetben a konzervativizmus, a reakció és az ezt megszemélyesítő Louis Napoléon malmára hajtotta a vizet. Az ország nagy többsége a párizsi munkások ellen fordult a tulajdon nevében, melyet fenyegetve látott. Ami a munkásosztályt illeti, 1848-ban még a francia munkásosztály is szervezetlen volt, nem formálódott ki a saját ideológiája, és a kapitalista rendszer megdöntése nem szerepelt követelései között.

A nemzetközi emigráció

Ilyen a lengyel forradalmi gondolkodás, melynek legjelesebb hirdetőit ott látjuk az I. Internacionálé szekciójában és a Párizsi Kommünben.

A tudományos szocializmus eszméinek terjedése

A forradalmi periódusban Marx előbb Párizsban tartózkodott, majd áprilisban Kölnbe ment s a Neue Rheinische Zeitung című demokratikus orgánumot szerkesztette (ugyanebbe dolgozott tevékenyen Engels is), támogatta írásaival a német baloldalt a demokratikus német állam létrehozásáért indított harcában. 1849 májusában Marxot kiutasították Poroszországból, s mivel Párizsban a hatalomra került reakció következtében nem nyílt tér a forradalmi baloldal számára, Londonba költözött, ott is élt haláláig. Vezető szerepet töltött be a Kommunisták Szövetségében. Ismét közeli kapcsolatba került Engelsszel. A nélkülözés kemény évei következtek Marx életében; betegségek, pénzhiány, elszigetelődés jellemezte az 1852–53-as éveket. Angliából a német viszonyokra nem tudott hatással lenni, ami nem zárta ki azt, hogy rendkívüli erővel vesse magát az időszerű kérdésekre. Engelsszel együtt megvonta az 1848-as polgári forradalmak mérlegét, nagyszabású polemikus műben világított rá Louis NapoléonBrumaire 18-ájának” társadalmi hátterére, s itt gyökeresen eltért attól a jellemzéstől, amelyet egy Victor Hugo és egy Proudhon adtak a napóleoni államcsínyről; kimutatta, hogyan teremtett az osztályharc olyan viszonyokat Franciaországban, „amelyek egy középszerű és groteszk szereplőnek lehetővé tették a hősszerep eljátszását”. A marxi okfejtések, következtetések mögött az osztályharc történelmi jelentőségének felismerése, s egyben a jelen Franciaországának beható ismerete húzódik meg. Marx minden eseményt alaposan megvizsgált, a helyére illesztett. A kortörténeti témán próbálta ki a maga elméleti megállapításait, s erről Engels a mű harmadik kiadása előszavában, 1885-ben állapította meg, hogy a „próba fényesen sikerült”.

Az 50-es évek első felében vette fel a harcot Marx a „forradalomcsináló” kispolgári demokratákkal és polgári forradalmárokkal, Ledru-Rollin, Mazzini és társaik irányával, elsőként emelte ki az elméleti munka fontosságát, amire ő maga mutatott példát azokban az egyébként mostoha években, amikor nagyobb lélegzetű munkák nem jelentek meg tőle (inkább brosúrák, cikkek, a New York Daily Tribune-ben elhelyezett tudósítások). 1857–58-ban keletkeztek azok a nagy jelentőségű kéziratok, amelyek lerakták a marxi politikai gazdaságtan és a történeti materializmus alapjait. Az e kéziratokban kidolgozott gondolatokat foglalja össze Marxnak A politikai gazdaságtan bírálatához című 1859-ben megjelent kötete, s ezek készítették elő korszakalkotó művének, A tőké-nek a megírását. A nagy mű első kötete először 1867-ben látott napvilágot, a következő köteteket Marx már nem fejezhette be, a második és harmadik kötet az ő halála után Engels szerkesztésében jelent meg a marxi kéziratok felhasználásával (1885, 1894).

Fordulópont volt az 1864-es esztendő, amikor is Londonban megalakult a Nemzetközi Munkás Szövetség – az I. Internacionálé. Főtanácsában Marx mindvégig éreztette befolyását. Ennek történeti jelentősége pedig mérhetetlenül nagy volt. Az I. Internacionálé távolról sem tükrözött egységes irányzatot, a legkülönbözőbb felfogások találkoztak a munkásosztály első nemzetközi szervében, korántsem beszélhetünk a marxi-engelsi ideológia egyeduralmáról. Ezekben az években még tarkán keveredtek egymással a legkülönfélébb nézetek, minden ország munkásmozgalmában szóhoz jutottak a hazai hagyományok, a polgári, az utópikus szocialista, az anarchista és egyéb tanok. Az I. Internacionálé egymást követő kongresszusai a kor nagy problémáit tárgyalták: szerepelt természetesen a háború és a béke kérdése, a hadseregek problémája, a munkásosztály helyzete, a „politizálni vagy nem politizálni” alternatívája, a földtulajdon, az öröklés, a munkásszövetkezések, a burzsoá programokhoz való állásfoglalás, a nemzeti elnyomás és ennek megszüntetése, az egyház, a vallás stb. Az Internacionálé egész fennállása idején (1872-ig, illetve 1876-ig) a marxi irányzat mindig harcban állott azokkal az erőkkel, amelyek a Munkás Szövetség fellazítására, megszüntetésére irányultak, vagy amelyek mellékutakra kívánták terelni a munkás-szolidaritásnak ezt a nagy összefogó szervét. 1871-ben, a Párizsi Kommün idején a viták különös jelentőséget nyertek: proudhonizmus, bakunyinizmus, blanquizmus állottak akkoriban az előtérben. Marx mindvégig ott tudhatta maga mellett a harcokban Engelst, aki maga is részt vett az I. Internacionáléban folyó vitákon, támogatva Marxot Bakunyin anarchizmusa ellenében. Engelsnek óriási szerep jutott a marxi ideológia terjesztésében. Részben az ő érdeme, hogy a marxi nézetek a sokféle torzítástól és vulgarizálástól megtisztítva jutottak el a német munkásokhoz, akik hosszú időn át nem voltak abban a helyzetben, hogy tiszta forrásból ihassanak, vagyis magát Marxot ismerjék meg hamisítatlan tartalmában. Az olyan írások, mint Engelsnek 1878-ban megjelent Anti-Dühring-je, ezt a tisztító szerepet töltötték be.

A tudományos szocializmus elmélete nehéz harcok közepette került kidolgozásra, sok akadállyal kellett megküzdenie, hiszen a múlt század 60-as éveiben a szocializmust sokféleképpen magyarázták, nem egyszer a marxi nézetektől különböző módon. Gondolnunk kell elsősorban Lassalle-ra, aki arra törekedett, hogy a munkásosztályt elválassza a burzsoá liberális pártoktól és saját pártba fogja egybe. Az általános választójogban látta azt az eszközt, amelynek segítségével a munkásosztály növekvő befolyást nyerhet az állam irányításában, megvalósíthatja céljait. A végső cél a szocialista társadalom, amelyben megszűnik a termelőeszközök magántulajdona. Nagy fontosságot tulajdonított a munkás termelő szövetkezeteknek, hogy ezzel a munkások – nem elutasítva az állam segítségét sem! – maguk is vállalkozókká alakuljanak át. Lassalle – akinek doktrínája nagy hatással volt a kezdeti munkásmozgalomra – rakta le az Általános Német Munkásegylet alapjait (1863. május 23-án alakult meg Lassalle elnökletével).

Lassalle korai halála után Bebel és Liebknecht vették kézbe a német munkásosztály szervezését. A Lassalle-párt vezetőségével kirobbant vitában (mely 1865-ben szakításhoz vezetett), Liebknecht már marxi álláspontot foglalt el. Noha szászországi tevékenységében látunk törést, hiszen az ottani Néppárthoz kapcsolódott, Marx és Engels hatása továbbra is domináló volt benne. A kisnémet, porosz szupremáciájú politikával való szembefordulás, a lassalle-i párt szigorú centralizmusának elvetése vezetett oda, hogy Liebknecht, Bebel és elvbarátaik 1869-ben Eisenachban létrehozták Németország Szociáldemokrata Munkáspártját (szemben az Általános Német Munkásegylettel), s ezzel megszületett német területen az első olyan munkáspárt, amely valóban Marx befolyását tükrözte. 1875 májusában azután bekövetkezett Gothában a két munkáspárt fúziója. Az ily módon létrejött Szocialista Munkáspárt már olyan erőt képviselt, melyet Bismarck hirhedt „szocialista” törvénye sem fojthatott el. 1878 és 1890 között August Bebel okos irányításával a német szociáldemokrácia hajója kikerülte a rá leselkedő veszélyeket, méghozzá akkora sikerrel, hogy 1890-ben – ez Bismarck távozásának éve – egy és fél millió szavazattal a német szociáldemokrata párt lett a birodalom legerősebb pártja.

A 60-as évektől a 48-as forradalmároknak az a csoportja, amelynek ugyan a marxi iránnyal nem volt kapcsolata, de azért magát szocialistának nevezte, elvesztette jelentőségét, szétszóródott. Blanc és Ledru-Rollin még feltűntek 1870 után Franciaországban, Raspail ugyancsak visszatért (1863-ban amnesztia révén), Considérant teljesen elfeledve halt meg 1869-ben Párizsban, Charles Delescluze a Párizsi Kommünben, a versailles-iak ellen vívott barikádharcban vesztette életét. Az egykori 48-as szocialisták időközben megöregedtek, s amennyiben még hangot kaptak a politikai életben, már nem a szocializmusról írtak, hanem a szövetkezeti eszméről, a bankokról. Nem tudtak lépést tartani a szocializmus fejlődésével.

A Nyugat-Európában élő oroszok közül szocialistának vallotta magát Herzen is, de ő – nem függetlenül a hazai orosz hagyományoktól és az úgynevezett szlavofil irányzat eszmei befolyásától – az orosz nép számára a szocializmusnak egy sajátos útját jelölte ki. Ennek az orosz nép testére szabott szocializmusnak az alapját a régi orosz faluközösség (az obscsina) jelentette volna. Ez az obscsina-szocializmus olyan jövőt kínált az orosz népnek, amely elkerülhetővé tenné a nyugati mintájú kapitalizmust, és a régi orosz faluközösségek fenntartásával egyenesen a szocializmusba – egy valóságos földi paradicsomba – vezetné az orosz parasztokat. Idillikus, patriarchális társadalom lebegett a nyugati kultúrában 1848-ban mélységesen csalódott nagy orosz író előtt. A program közös nevezőre hozta volna mindama délkelet-európai paraszti társadalmakat, ahol még fellelhetők voltak a falusi földközösség maradványai. Herzen jelentőségét mindamellett nem ebben az utópista elméleti konstrukcióban kell látnunk, hanem abban, hogy nemesi forradalmárként haladó demokratikus, forradalmi harcot folytatott I. Miklós és II. Sándor despota rendszere ellen, mintegy hidat alkotva az 1825. évi nemesi forradalmárok (dekabristák) és a századvégi szocialista orosz forradalmiság között. Megteremtette az első szabad orosz sajtót a Kolokol (Harang) című lapjával. Vele egyidőben az orosz forradalmiságnak igen erőteljes képviselői küzdöttek a jobbágyfelszabadítás progresszív formájáért, a cári önkény eltörléséért, Oroszország demokratikus, népi jellegéért. A nemességtől elszakadó értelmiség, az úgynevezett raznocsinyec intelligencia találta meg legbátrabb kifejezőjét Csernisevszkijben és azokban a forradalmárokban, akik a Föld és Szabadság mozgalmában vettek részt. E forradalmiság végül is beletorkollott a narodnyikok (népbarátok) mozgalmába, s noha egyes kiemelkedő képviselőik eljutottak a marxi elmélethez, s ennek szellemét terjesztették az orosz haladó társadalomban, a narodnyikizmus ideológiája végül messze eltért a tudományos szocializmus programjától. A narodnyikok folytatták az egyoldalú parasztkultuszt, nem ismerték fel a munkásosztály történelmi jelentőségét, s az egyéni terrort gyakorolták merényletek formájában. Nem annyira Herzen hatása élt tehát tovább az orosz haladó mozgalmakban, mint inkább Bakunyiné, aki már a 40-es években eljutott a „tett filozófiájához”, s ehhez hű maradt később is. A nyugat-európai politikai arénán a marxista irányzatnak különösen Bakunyinnal és a francia Proudhonnal kellett megbirkóznia.

Bakunyin már az 1848-as forradalmi időszakban magára hívta a figyelmet, júniusban részt vett a prágai barikádharcokban, majd Szászországban tervezett felkelést, ahol elfogták, s az ausztriai hatóságok kiszolgáltatták a cárnak, aki Szibériába száműzte. 1861-től – miután megszökött Szibériából és Londonba érkezett – haláláig szüntelenül az európai társadalmi mozgalmak középpontjában látjuk nyugtalan alakját. Noha korán személyes ismeretségbe került Marxszal, nem osztotta ennek nézeteit, a szélsőséges anarchizmus szembefordította vele. Bakunyin szenvedélyes ellensége az államnak – mindenfajta államnak! – benne látja a társadalmi bajok fő forrását, s az állammal szemben a közösségek szabad föderációját hirdeti. Nem a kizsákmányolás, az osztálytársadalom megszüntetésére törekszik, mint a marxizmus, hanem az állam lerombolására. Marxszal folytatott vitái azért is szükségszerűen éles fordulatot vettek, mivel Bakunyin tevékeny résztvevője lett a nemzetközi munkásmozgalomnak, s az I. Internacionáléval szemben létrehozta a maga külön szövetségét, amelynek feladata az lett volna, hogy egy második Internacionálé szerepét töltse be addig, amikor sikerül teljesen kikapcsolni Marx befolyását az Általános Munkás Szövetségben. A 60-as évek közepén Bakunyin Itáliában tevékenykedett, hatása az olasz munkásmozgalomra nagyon jelentős volt. Doktrínája, az anarchizmus, nem tűnt el az ő halálával, hanem számos országban tovább élt, s az anarchizmus mai hirdetői is őt vallják apostoluknak. A korszakunkban megszülető anarchizmus tehát nem átmeneti jelenség, hanem olyan felfogás, amellyel a tudományos szocializmusnak a későbbiekben újból és újból fel kellett vennie a küzdelmet.

Hasonlóképpen erőteljesen érvényesült Proudhon doktrínája is. Proudhon A nyomor filozófiája című művével már 1848 előtt kiváltotta Marx éles bírálatát (A filozófia nyomora). Kemény kritika volt, Marx elutasította Proudhon kispolgári szocializmus-elméletét, különösen gazdasági nézeteit hibáztatta. De nem fukarkodott az elismeréssel, amikor Proudhonnak a forradalom alatti magatartását értékelte: Thiers-rel, a francia polgárság eme szellemi pillérével összehasonlítva Proudhon „özönvíz előtti óriásként” tűnt fel előtte. A proudhonizmus nem irányult a fennálló gazdasági rend ellen, csak a javak elosztásán kívánt változtatni. A kölcsönös segély elvét (mutuellisme) hirdette, a „szabad erők” közti egyensúly rendszerét, amely minden egyénnek egyforma jogokat biztosít, s azonos kötelezettségeket vár el mindenkitől. Tehát szolgálat szolgálatért, biztosítás biztosításért. A kölcsönös szolgálatokra épülő rendszer – úgymond – meglehet állam és erőszak nélkül. Proudhon szerint az ember erkölcsi értékei csak a teljes szabadság állapotában juthatnak kifejezésre. Csak a szabadság állapotában valósíthatja meg az ember az igazságos társadalmi rendszert.

1871-ben, a Kommün idején Proudhon hívei megpróbálták mesterük föderatív eszméjét átvinni a gyakorlatba, nem kívánták azonban a társadalom régi formáinak teljes eltörlését, beérték volna széles körű decentralizációval, az államszervezet meghagyásával.

A proudhonizmus szembefordult a munkásosztály forradalmi harcával; abból indult ki, hogy a forradalom békés úton, a lakosság többségének akaratával fog lefolyni, csak a kormányzók maroknyi csapatát kell eltávolítani. A forradalmat pusztán meggyőzés útján is végre lehet hajtani. A proudhonizmus emellett elvetette a szövetkezés eszméjét (aminek viszont Bakunyin híve volt a föderalista kollektivizmus alakjában), a társadalmi probléma megoldását a kölcsönös segélyben látta. Ám 1871-ben, a Kommün napjaiban, nem tartotta magát ehhez az elvhez, mert a Kommün egyik kiemelkedően fontos határozata a szövetkezést rendelte el, és a kisebb szövetkezeteket egy nagyobb szövetkezetbe kívánta egyesíteni. Ennek a következetlenségnek is része volt abban, hogy tulajdonképpen a Kommün ásta meg a proudhonizmus sírját. A nemzetközi munkásmozgalom forradalmi szárnyát nem elégítette ki Proudhon híveinek tétlensége, a forradalmi harc elvetése.

A Kommün eseményeire mély hatással voltak Louis Auguste Blanqui nézetei is. A proudhonizmus és a blanquizmus valójában nem rokon irányzatok, lényeges kérdésekben térnek el egymástól, hasonlóság van azonban történeti szerepükben. Mindkét irányzat tartósan híveket tudott magának szerezni. Blanqui már 1848 előtt hosszú éveket töltött börtönben, 1848. május 15. után tíz évre ítélték el. 1859-ben szabadult ki amnesztiával, Brüsszelben rejtőzködve látott hozzá forradalmi programjának kidolgozásához. 1863 tavaszán ismét lecsukták, néhány évet leült, majd megszökött. Híveiből már valóságos párt jött létre, szaporodtak kiadványaik. 1867-től fegyveres szervezkedésre is gondolhatott a mozgalom. Blanqui és követői nem voltak hívei a szövetkezeteknek, haszontalannak, kártékonynak találták. Az I. Internacionálé francia szekciója a szövetkezést hirdette, ezzel szemben a blanquisták az egymást követő kongresszusokon a proletariátus politikai és gazdasági harcát propagálták.

A Kommün idején a leghomogénebb csoportot a blanquisták alkották. Felelevenítették Hébert és Babeuf hagyományát. Blanqui tisztában volt azzal, hogy milyen szerepet tölt be a burzsoá rendszerben a tulajdonjog. Nem azt hirdette, hogy a tulajdont kell megosztani a gazdagok és szegények közt, hanem a köztulajdon, a tömegtulajdon létesítését szorgalmazta. A társadalmi bajok forrását abban látta, hogy a termelőeszközök magántulajdonban vannak, a tőkét „ellopott munkaként” jellemezte. Alaposan félremagyarázta azonban a forradalmat, amikor olyan fordulatot látott benne, amelyet az öntudatos forradalmároknak – esetleg csak egy maroknyi – csoportja hajt végre, a munkásosztály érdekében. Blanqui programja világosan tartalmazta a korábbi államhatalom megdöntését, új, demokratikus kormányzattal való helyettesítését, de ez csak a politikai fordulat idejére szorítkozó követelés volt; ezen túlmenően Blanqui nem lépett fel pontosan körvonalazott gazdasági-társadalmi programmal.

A Kommün idején a blanquisták a centralizmus hívei voltak, s ezáltal szembekerültek az anarchista föderalizmussal (Bakunyin irányával), sőt a proudhonisták enyhébb föderalizmusával is. Nem osztották azt a nézetet, hogy a forradalom idején minden hatalmat meg kell szüntetni, nem akarták gyengíteni a forradalmi kormányt azzal sem, hogy valamennyi polgár számára lehetővé teszik a beleszólást a közügyekbe, függetlenül e polgárok világnézetétől; féltették a forradalmat a széles körű szabadságtól. A blanquisták szemében a kommünök harcba indítják a forradalmi elemeket a kizsákmányolók ellen, s ők alkotják az eljövendő népi állam pilléreit. A kommün-eszmény tagadja a burzsoá demokráciát, kiköt a proletárdiktatúránál, s ezáltal eltér a proudhoni-bakunyini kisebbség által propagált kommüntől.

Túl rövid ideig tartott a Kommün ahhoz, hogy a kebelében megindult viták lezárulhassanak. A nézetcserék folytatódtak. A blanquisták csak a Kommün bukása után ismerték fel azt a tényt, hogy a burzsoázia kész a legbrutálisabb eszközök bevetésére is, ha saját hatalma megvédéséről van szó. Levonták ebből azt a következtetést, hogy a proletariátus nem mondhat le saját diktatúrájáról, hanem az erő védelme alatt kell felépítenie a szocializmust.

Az 1871. évi Kommün ideológiájának áttekintése meggyőzhet bennünket arról, hogy a marxizmusnak még korántsem volt uralkodó szerepe a munkásosztály gondolkodásában. proudhonizmus, blancquizmus, jakobinizmus és a francia Internacionálé kollektivizmusa mellett a marxi ideológia hatása vajmi csekély volt, a munkásszövetségek kiadott publikációiban alig találkozni a hatásával (kifejezetten szocialista jelleggel csak a Kommünnek a parasztokhoz kibocsátott kiáltványa bírt). A Kommün számára még nem voltak adva a szilárd tudományos alapok, ehhez a franciaországi kapitalizmus akkori fejlettségi foka még nem volt elegendő; egyetlen politikai csoport sem volt például tisztában a marxi értéktöbblet-elmélettel. A munkásmozgalom rugója – ahogy ezt Engels a lakáskérdésről írott cikkében kifejtette – nem annyira az ”elvekben” keresendő, hanem inkább az objektív viszonyokban: a nagyipar fejlődésében, s ennek társadalmi következményeiben.

Marx lelkesen köszöntötte az 1871. március 19-i forradalmat, a történelmi materializmus igazolását látta benne. Osztályharcok Franciaországban címen ragyogó analízisét adta a Párizsi Kommün történetének, az ott lefolyt harcoknak, az egyes társadalmi osztályok szereplésének. Az ő szemében a Kommün története azzal a tanulsággal járt, hogy a proletariátus a forradalom kitörése után nem tűrheti meg a régi államszerkezetet, hanem le kell rombolnia azt, s új típusú államot kell felépítenie, ahol fokozatosan megszűnik az állami intézmények elnyomó szerepe. A Párizsi Kommün rálépett arra az útra, amelyen az állami szervek az egykori urak kezéből átmentek az egykori szolgák kezébe, s a történelem folyamán első ízben váltak e szervek demokratikussá.

Spira György

Forradalmi fordulat Európában

A teljes cikk.

A párizsi forradalom visszhangja

A teljes cikk.

A bécsi forradalom visszhangja

Magát Kossuthot viszont a Bécsben történtek arról győzték meg, hogy most haladéktalanul tovább kell mennie azon az úton, amelyre a párizsi forradalom hírének vétele után rálépett.

A kormány külpolitikája

S hasztalan fordult azután a kormány azonos értelmű kezdeményezéssel Párizshoz is (jóllehet a hatalmat ehelyütt olyan kormány gyakorolta, amely szintén egy forradalmi mozgalomnak köszönhette létét). A francia kormány ugyanis külpolitikai érdekeire nézve – az angol kabinethez hasonlóan – maga is sérelmesnek ítélte a Habsburg-birodalom meggyengülésének az eshetőséget, s ráadásul kifelé – a magyar kormányhoz hasonlóan – maga is elsősorban az európai hatalmi rendszer iránti hűségének dokumentálására törekedett, hogy ezáltal biztosítsa a második francia köztársaság számára az európai hatalmi rendszer fenntartásában érdekelt államok jóindulatát.

Ellenforradalmi fordulat Európában

A nyomorral és nagyfokú munkanélküliséggel küzdő párizsi munkástömegek ugyanis, amelyek februárban a forradalom burzsoá vezetőinek legfőbb erőforrásait képezték, amelyek helyzetén azonban a polgári köztársaság újólagos bevezetése vajmi keveset lendített, június 23-án elkeseredettségükben fegyveres felkelést indítottak a munkához való jog jelszavával, vagyis immár olyan proletár célkitűzéssel, amelynek az érvényesítése összeegyeztethetetlen volt a polgári renddel. S bár ezt a próbálkozást eleve is kudarcra ítélte a tőkés viszonyok kiküszöböléséhez szükséges történelmi feltételek hiánya, a polgári rend hívei, akik februárban már legmesszebbmenő céljaikat is elérték, tapasztalván, hogy vannak lényegesen többre törekvők is, arra a következtetésre jutottak, hogy az általuk elért eredményeket elsősorban immár nem az ellenforradalom, hanem a szóban forgó eredményeket keveslők részéről fenyegeti veszély. A forradalom burzsoá vezérkara tehát a munkások ellenében habozás nélkül latba vetette a február óta birtokában levő hatalmi eszközök összességét, és a hadsereg négy napig tartó véres torlaszharcok során könyörtelenül szét is verte a felkelést, majd nyomban megkezdődött a februárban kivívott demokratikus szabadságjogok korlátok közé szorítása is, s az ilyen irányú lépéseket azután a történelmi lehetőségekkel nem számolók okulására a következő hónapokban újabb meg újabb hasonló intézkedések is követték – mindaddig, amíg fokozatosan végbe nem ment a francia államélet demokratikus elemeinek teljes felszámolása.

A franciaországi változások pedig ezúttal is éppúgy megtették a maguk hatását Franciaország határain túl is, akár februárban: a Szajna partján legújabban történtek most ugyanúgy felszítottak az ellenforradalmi törekvések képviselőinek az önbizalmát és cselekvési vágyát Európa szerte mindenütt, ahogyan négy hónappal korábban az akkori párizsi események a forradalmi törekvések képviselőinek az önbizalmát és cselekvési vágyát szították fel Európa valamennyi országában. S azt az Európa ellenforradalmárainak tudatában most – teljes joggal – lábra kapó meggyőződést, hogy a francia forradalom táborán belül támadt szakadással a mérleg nyelve végre megmásíthatatlanul az ő javukra billent, magától értetődően az sem ingathatta meg, hogy a párizsi proletárfelkelés kitörésének a napján egy újabb forradalom is kirobbant a kontinens délkeleti szögletében, Bukarestben, s így most – néhány hónapra – Havaselvén is a polgári átalakulás híveinek a kezébe került a hatalom.

Külföldi támogatók keresése

Magyarország párizsi képviseletére és egész nyugati diplomáciájának irányítására Teleki László kapott megbízatást, akit 1848 augusztusában még a Batthyány-kormány küldött ki Párizsba s akire elsőként az a feladat hárult, hogy vegye rá a francia kormányt a magyar kormány elismerésére és a követküldés viszonzására. Ezt a feladatot azonban Telekinek – mint már tudjuk is – nem sikerült megoldania: Jules Bastide, a júniusi proletárfelkelés eltiprása után hivatalba lépett francia külügyminiszter őt csupán magánemberként volt hajlandó fogadni, a követváltásra vonatkozó előterjesztését pedig kereken elutasította. S hasonló volt a helyzet Angliával is. Mert – annak ellenére, hogy az angol kormány már 1848 tavaszán elvetette a Magyarországgal való diplomáciai kapcsolat felvételének a gondolatát – a Frankfurtból távozni kényszerült Szalay Lászlót Kossuth novemberben Londonba küldte olyan utasítással, hogy a változatosság kedvéért Angliára nézve előnyös kereskedelmi kapcsolatok kiépítését indítványozza a szigetország kormányának. Szalay azonban még kihallgatást sem kapott az angol külügyminisztertől, Palmerston lordtól. Az 1849 elején Szalay nyomdokaiba lépő Pulszky Ferenc pedig nagy nehezen elérte ugyan, hogy legalább magánemberként tárgyalhasson Palmerstonnal, érdemleges előrelépésre azonban az angol kormányt néki sem sikerült rábírnia.

Mert Anglia csakugyan hasznot húzott volna Magyarországgal való kereskedelmi forgalmának megnövekedéséből, s az angol meg a francia hatalmi törekvéseket csakugyan sértette Ausztria itáliai és Oroszország balkáni jelenlétének megszilárdulása. A Habsburg-birodalom meggyengülése azonban még inkább sértette volna az angol meg a francia uralkodó körök érdekeit, hiszen ez még akadálytalanabbá tette volna Oroszország balkáni térhódítását, s olasz vagy német földön sem angol vagy a francia hatalmi érdekek érvényesítésének, hanem a nemzeti egységtörekvések sikerre vitelének a lehetőségét növelte volna. A magyar forradalom állásainak megerősödése pedig természetszerűleg a Habsburg-birodalom meggyengülését vonta volna maga után.

A baj azonban ennek ellenére sem az volt, hogy a magyar forradalom továbbra is kísérleteket tett a Párizzsal és Londonnal való kapcsolatfelvételre, hanem hogy az ilyen irányú kapcsolatkeresés mellett az önvédelmi háború megindulását követő időszakban is második helyre szorult azoknak a kapcsolatoknak az ápolása, amelyek a magyar forradalmat többi európai forradalmi mozgalomhoz fűzték. Jelezte ezt már az az ingadozás is, amelyet a magyar forradalom vezetői októberben a bécsi nép megsegítése dolgában tanúsítottak, de árulkodott erről a magyar–olasz kapcsolatok fejlődésének lanyhasága is. Holott az olasz forradalmi mozgalom Radetzky nyári lombardiai győzelme után és ellenére is képes volt még újabb erőkifejtésekre. Elvégre, ha Veneto szárazföldi területeit Radetzky Lombardiához hasonlóan visszafoglalta is, maga Velence városa továbbra sem adta fel a harcot. Novemberben pedig a forradalom kiütött Rómában is, s IX. Pius pápa menekülésre kényszerült, a rómaiak pedig kikiáltották a köztársaságot, és megszűntnek nyilvánították a pápa világi hatalmát. Majd február elején Toscanában ugyancsak forradalom robbant ki, s ez úgyszintén az uralkodó, a Habsburg-házból kikerült II. Lipót nagyherceg menekülésére és a köztársaság kikiáltására vezetett. Másfél hónappal később pedig – a fegyverszünet lejártakor – Károly Albert szárd király is újrakezdte a háborút a Habsburgok ellen.

És a magyar forradalom vezetői most már persze maguk is törekedtek az olaszokkal való együttműködésre. Teleki tehát Magyarország követeként már decemberben Torinóba menesztette Splény Lajos bárót. A piemonti kormány pedig nemkülönben híve volt a kapcsolatfelvételnek, s ezért – Alessandro Monti báró személyében – szintén követet küldött Magyarországra. A követcserén túlmenő, érdemi együttműködés azonban Magyarország és Piemont között sem alakult ki, amit mindennél ékesebben mutathat, hogy bár a torinói kormánykörök és Splény tárgyalásai során tervbe vették a két fél hadműveleteinek összehangolását, Károly Albert csapatai végül mégis ennek megtörténte előtt indultak meg Radetzky ellen, hogy a háború harmadik napján, március 23-án már döntő vereséget szenvedjenek Novaránál. Amin azután Magyarország és Piemont harci szövetsége is egyszer s mindenkorra megfeneklett. A vereség hatására ugyanis Károly Albert lemondott trónjáról, utóda, II. Viktor Emánuel pedig csakhamar végérvényesen békét kötött a Habsburgokkal.

Holott a Piemonttal létrehozandó szövetség kedvéért a magyar forradalom közben elszalasztotta a római és a toscanai forradalmi mozgalommal való összefogás lehetőségét is. Károly Albert ugyanis, koronás fő lévén, bizalmatlanul tekintett a római és a toscanai forradalmárok köztársasági törekvéseire, ez pedig a magyar forradalom diplomáciáját – még a radikális Telekit is – arra késztette, hogy tartózkodjék a szóban forgó forradalmi mozgalmakhoz való közeledéstől. S ezt a mulasztást Károly Albert lemondása után már időhiány miatt sem lehetett jóvátenni, hiszen a szárd csapatok novarai veresége Róma és Toscana sorsát is megpecsételte: az előbbit már egy hónap múlva francia intervenciós csapatok támadták meg, s július elejére meg is hódoltatták, az utóbbi pedig közben – május végére – a Piemont által többé le nem kötött császári csapatok martalékává lett. Miért is Magyarországnak 1849 tavaszán olasz földön végül is egyetlen forradalmi mozgalommal, a velenceivel maradt csak lehetősége szövetségre lépni. Gyakorlati haszonnal pedig ez a szövetség sem járt egyik félre nézve sem, mert mire a szövetségi szerződést június elején végre tető alá hozták, addigra mozgási szabadságától Velencét is teljesen megfosztotta az az ostromzár, amelyet április folyamán a császári csapatok létesítettek az Adria királynője körül.

Így azután tevékeny együttműködést a magyar forradalomnak az ország határain túl végeredményben egyedül az 1831-ben levert lengyel szabadságharc emigrációjával sikerült kialakítania. A (legnagyobbrészt Franciaországban élő) lengyel emigránsok zöme ugyanis még ekkor is az 1846-i galíciai tragédia hatása alatt állott, s mert emiatt elképzelhetetlennek tartotta egy, a nemesség és a parasztság együttműködésére épülő hazai szabadságmozgalom kibontakoztatását, megoldást elsősorban a külső körülmények kedvező alakulásától várt – kivált, miután az elszigetelt poznani és krakkói forradalmi próbálkozásokat a poroszoknak, illetve az osztrákoknak már 1848 tavaszán sikerült felszámolniuk. Ez pedig a szóban forgó emigránsokat rendkívül fogékonyakká tette a forradalmi mozgalmak nemzetközi összefogásának a gondolata iránt. Alig érkezett tehát Teleki Párizsba, az emigráció Adam Czartoryski herceg körül tömörülő vezérkara mindjárt kapcsolatot teremtett véle, s Czartoryskiék ettől fogva a maguk eszközeivel is igyekeztek előmozdítani például az olasz-magyar szövetség kiépülését, sőt azt is, hogy a szerbek és a magyarok megbékéljenek s a jövőben immár egymás oldalán szálljanak síkra a Habsburgok ellen.

Föderációs javaslatok a magyar radikálisok részéről

Mert Teleki 1848 nyarára megértette, hogy a forradalmat a nemzetiségi mozgalmak részéről fenyegető veszélyek elhárításához nem elegendő a fegyveres erőszak, hanem a nemzetiségek kielégítése is megkívántatik, e ezért július második felében – azaz a Batthyány-kormányt kereken egy hónappal megelőzve – már leszögezte, hogy ha például Horvátországot a horvát nép függetleníteni akarja Magyarországtól, akkor ezt minden további nélkül lehetővé kell tenni számára. Párizsba érkezte után pedig – tapasztalván, hogy a nagyhatalmak kormánykörei rideg részvétlenséggel tekintenek a magyar forradalomra, a Magyarországgal szomszédos országok forradalmi mozgalmainak párizsi képviselőiben viszont megvan a magyar forradalommal kialakítandó együttműködés szándéka, s e szándék valóra váltását csupán a magyarországi nemzetiségi kérdés rendezetlensége akadályozza – még tovább, arra a következtetésre jutott, hogy a nemzetiségi kérdés otthoni rendezése nem pusztán a Habsburg-ellenforradalom kezéből húzna ki egy ütőkártyát, hanem egyben az Európa keletén kibontakozott forradalmi mozgalmak egyetlen hatalmas forradalmi táborba tömörítésének az alapjait is lerakhatná, vagyis e mozgalmak erőinek olyan széles körű egyesítésére teremtene lehetőséget, amely nélkül harcukat az egymást máris kölcsönösen támogató európai nagyhatalmak ellenében sikerre semmiképpen sem vihetik.

Egy március 7-én Kossuthhoz intézett levelében tehát Teleki már mint határozott meggyőződéséről szólt arról, hogy – a békepárti típusú elképzelésekkel ellentétben – „nem annyira az osztrákokkal, mint a szerbekkel, horvátokkal és oláhokkal kellene egységre lépni”, s ez nem is volna „nehéz dolog”: „csak… adjatok nekik mindent, mit csak lehet”; „s ha Ausztriát nem lehet különben megbuktatni s tönkre silányítani”, akkor abba is okvetlenül bele kell menni, amit a Párizsba szakadt külföldi forradalmárok közül oly sokan ajánlanak, hogy tudniillik „Magyarhont a confederatio bázisán rekonstruálják”, mert ebben az esetben „jövőnk biztosítva lesz”, sőt „hatalmunk a Fekete-tengerig terjedend”.[20] S minthogy ez a kezdeményezése foganat nélkül maradt, egy következő – május 14-én kelt – levelében már nemcsak a nemzetiségekkel való kiengesztelődés várható előnyeire hívta fel Kossuth figyelmét, hanem arra is, hogy ha viszont nem kerül sor ilyen kiengesztelődésre, akkor a magyar forradalomnak egyenesen a legrosszabb eshetőségekkel kell szembenéznie. „Frankhon [17]89—ik évi szerepe: Europát emancipálni, nekünk jutott; s szerintem nincs [más] választásunk; vagy el kell vállalnunk e szerepet, vagy buknunk.” „Sorsunk a világ legnagyobb dicsősége leend vagy halál.” „Magyarországnak kettő közt van választása; vagy a corpus jurisra állva, határait úgy, a mint volt, megtartani igyekezni, nem gondolva a fajok féltékenységével, s [ez] úton borostyán sok lehet, de csak hadi. „ áldozat vérben és vagyonban tömérdek; s a bér? néhány évi bizontalan jövő.” „A másik, mit választhatunk, a corpus jurisből valamit áldozni…” „S ez út mit kíván. egy kis önlegyőzést, mellynek bére hallatlan dicsőség és élet leend. Nem, e két út közt a választás nem lehet nehéz, – mentől többet adunk a nemzetiségeknek, annál kevesebbet kellend Austriának és az absolutismusnak adnunk.”

S ez alkalommal már azt is felvázolta, milyen gyakorlati intézkedéseket lát szükségeseknek. A forradalom – mutatott rá – nem szorítkozhatik az egyedüli horvátok kielégítésére; nem kevésbé elengedhetetlen ”kibékülni a vajdasággal, annak összes közgyűlést engedni, valamint az oláh fajnak is belső administratiót, statutarius jogot, széles értelembeni municipalis garantiákat, mindig vigyázva arra, hogy magyar és német faj, a mennyire lehet, ne vettessék alá oláh vagy szerb jurisdictiónak, s olly feltétel mellett, hogy legfelsőbb kormányban, Országgyűlésben Magyarhonnal egyet alkotandnak és országgyűlésünk nyelve magyar leend”. „…S ha ezen kívül… [a] tökéletes nemzetiség elvét kimondjuk s megalapítjuk, azt hiszem – ismételte újólag –, leraktuk Magyarországra nézve a legfényesebb jövőnek alapját; minden fajok, nem csak Magyarhonban, hanem azok [is], mellyek eddig igényeinken kívül álltak, sovárogva fognak felénk tekinteni és örömmel fogják Magyarországot elfogadni mint egy jövendőbeli dunai confederatiónak központját és királynéját, mellynek hatalma örökre megtörendi az absolutismus szörnyeteget és melly a Balticumtól a Fekete tengerig terjedend. ” Majd azt is mindjárt felsorolta, hogy e konföderáció – elképzelései szerint – milyen elemekből tevődnék össze: „az elsők az eddig hozzánk tartozó népek…” lennének, s „Oláhország, Szerbia, Bulgaria képezendné később azon részt, mellynek kapcsai Magyarhonnal tágasabbak”. „Csehország és Morva tán még tágasabb kapoccsal volnának Magyarhonhoz fűzve, míg utoljára, ezen kapcsok legtávolabb fokozatán [azaz: a helyreállítandó Lengyelország esetében] a kapocs csak a külügyek egyeztetésében állana.” Végezetül pedig – sejtvén, miféle aggodalmakat fognak kelteni javaslatai odahaza – azt is hozzáfűzte leveléhez: „Nem fogunk ez úton elolvadni, hanem terjedni, inkább, mint a másikon.”[21]

Szabad György

A közlekedés és az áruforgalom fejlődése

Az 1856. évi párizsi kongresszus szabad víziúttá nyilvánította ugyan a Dunát, de a DGT, amellett, hogy monopóliumának formális megvonásáért nagy közkárpótlásban részesült, a korszak egészén át így is meg tudta őrizni hegemóniáját, sőt képes volt keresztezni néhány magyar tőkés és birtokos azon kísérletét, hogy egy, a szerb fejedelemségben koncessziókhoz jutó angol hajózási társaság működését a magyar szakaszra is kiterjeszthesse.

A bányászat és az ipar fejlődése

Ganz Ábrahám budai műhelye, amelyben 1844-ben 7, 1848-ban 60 munkás dolgozott, az 1860-as évek derekára több mint 350 munkást foglalkoztató gyárra fejlődött. Mindenekelőtt 1855-ben szabadalmaztatott kéregöntésű vasúti kerekeivel érte el nagy, az 1855. évi párizsi és az 1862. évi londoni világkiállítások díjaival is öregbített sikerét.

A természettudományok

Jedlik Ányosnak, aki 1859-ben A villany-telep egész működésének meghatározása címmel tartotta akadémiai székfoglaló előadását, 1856-ban még meg kellett elégednie azzal, hogy galvánelemeivel a pannonhalmi főapátság udvarát borítsa fényárba, miután előző évben a párizsi világkiállításra kiküldött telepe a gondatlan szállítás miatt összetörve érkezett meg.

A társadalomtudományok

Elsősorban politikai jelentősége volt Irányi Dániel Magyarország forradalmának politikai története 1847–1849 című, Ch. L. Chassin francia íróval együtt 1859–60-ban Párizsban franciául kiadott munkájának. A bécsi forrásokból táplálkozó torzításokkal szembeszállva törekedett a reformkori fejlemények logikus következményének tekintett magyar forradalom céljainak és menetének tisztázására. Nemcsak a Habsburg-hatalom, hanem az aulikus magyar arisztokrácia szerepének is határozott bírálatát adta. A történtek egyik legfőbb tanulságaként az együtt élő népek összefogásának szükségességét hirdette.

Szalay László is a száműzetésben kezdte meg, majd 1855-től itthon folytatta Magyarország összefoglaló történetének megírását. Halála 1864-ben, Rákóczi korának feldolgozásakor ütötte ki kezéből a tollat.. Munkásságában az elérhető forrásanyag átfogására irányuló törekvés párosult a korszerű forráskritikával és a magyar történet fő tendenciáinak a vizsgálatával. Ő volt az első, aki a magyar történelem korszakolását nem a trónváltozásokhoz kötötte, bár alkotmányjogi szemlélete folytán az általa zömében helyesen felismert fordulatok gazdasági-társadalmi meghatározóira csak korlátozott figyelmet fordított. Szalay – műve előszavának tanúsága szerint – a „lelkesedést óvatossággal, erőt önmérséklettel, hazaszeretetet hazaismerettel”[22] kívánta-párosítani. Azzal, hogy illúziómentességre intett, mellőzhetetlen tudományos követelményt hangoztatott. Ez azonban hazatérése után politikai megnyilatkozásaiban annak a volt centralista körnek az álláspontjával ötvöződött, amely igyekezett elhatárolódni a feudális világ polgárira váltásával járó megrázkódtatásoktól.

Történészek egész sora kutatta a polgárosodás történelmi feltételrendszerének a kialakulását a magyar múlt gazdasági és társadalmi folyamataiban. Hunfalvy Pál 1850-ben már szinte programadóan szorgalmazta a társadalom- és a művelődéstörténeti kutatások fellendítését. Különös jelentőséggel bírt az, hogy a reformkori politikai küzdelmek idején felnövő s az önvédelmi háborút többségében már végigharcoló történésznemzedék java része a hajdani kiváltságosok múltján kívül ismerni kívánta a népét is, a hagyományosan kutatott országrészeken kívül az addig elhanyagoltakét is. Szoros összefüggésben azzal, hogy az Alföld népe 1848–49-ben minden korábbinál nagyobb politikai szerepet vállalt, a kapitalista fejlődés pedig ugrásszerűen növelte meg ennek az országrésznek a gazdasági és társadalmi jelentőségét, látott hozzá történészek sora múltjának a kutatásához. 1856-ban a Nagykőrös művelődési viszonyait vizsgáló Szabó Károly és Szilágyi Sándor kiadta a 18. században élt Balla Gergely nagykőrösi bíró krónikáját a Lugossy Józseffel együtt szerkesztett, de az 1860-as években elakadt Történelmi emlékek a magyar nép községi s magán életéből című sorozat első köteteként. Hornyik János városi jegyző és levéltáros 1860 és 1866 között jelentette meg a Kecskemét város története négy kötetét. Még 1866-ban is azzal indokolta azonban, hogy a „a kuruc világ története még nincs megírva: mert a történelem, mint növény a szabad légben, szabad sajtó hatálya alatt virul. Sokat nem szabad, sokat nem merünk, sokat nem akarunk megírni.”[23] Haan Lajos feldolgozta Békéscsaba mezőváros történetét, Gyárfás István megkezdte jászsági és kunsági, Pesty Frigyes pedig délvidéki kutatásait. Révész Imre és Szabó Károly új alapokra kívánták helyezni a sokak által művelt helynévgyűjtést, felismerve – többek között – a tulajdonviszonyok megörökítődését is a helynevekben. Az ismételten fogságba vetett Pesty Frigyes az 1860-as években az ország egész területére kiterjedő, a helynevekhez kapcsolódó néphagyományokat is rögzítő gyűjteményt hozott létre, de kiadására nem nyílt lehetősége. Ráth Károly és Wenzel Gusztáv a városfejlődés vizsgálatának, az ipar- és bányászattörténet kutatásának új útjain indultak el. Révész Imre debreceni lelkész az eszmetörténeti fejlemények társadalmi meghatározottságának egyes elemeire is felfigyelt.

Az olvasóközönség horizontjának szélesedését, tájékozottságának reálisabbá tételét szolgálta, hogy megszaporodott a külföldi filozófusok, történészek, politikai írók, közgazdászok magyarra fordított műveinek száma. (Korántsem korlátlanul azonban. E. Renan nagy művét, a Jézus életét már megjelenése évében, 1863-ban lefordították magyarra, de az önkényuralmi hatóságok menten be is tiltották.) Nagyon fontos volt, hogy a magyar olvasó útleírásokból ismerkedhetett más népek, távoli földrészek lakóinak körülményeivel, s képet alkothatott magának annak a világnak a fejlődéséről, arányairól, erőviszonyairól, amelyben élt. A hagyományos „honismeret” is egyre erőteljesebben differenciálódott, s lehetőséget nyújtott a konkrét összevetésekre. A földrajz- és néprajztudomány önállósodása mellett különös jelentőségre tett szert ebből a szempontból a statisztika fejlődése, amely a leíró, regisztráló eljárástól – mindenekelőtt Hunfalvy János, Konek Sándor, Weniger Vince és Keleti Károly munkásságának eredményeként – eljutott az adott állapotok számszerű rögzítését, idő- és térbeli viszonyításukat alapkövetelménnyé emelő tudományos módszerek alkalmazásáig. Kautz Gyula A nemzetgazdaságtan elmélete és története (1858–60) című német nyelvű művében nem elégedett meg a különböző közgazdasági elméletek bemutatásával, hanem roppant tényismeretére támaszkodva nyomon követte kialakulásuk menetét, sőt foglalkozott létrejöttük társadalmi feltételeivel is. A későbbi elmélettörténeti kutatás Kautz feldolgozásából ismerte fel H. H. Gossenben a szubjektív értékelmélet, konkrétan a határhaszon-elmélet előfutárát. Horn Edét, a száműzött zsidó tábori lelkészt, aki páratlan publicisztikai tevékenységet folytatott Magyarország önrendelkezésének biztosítása érdekében, az európai közgazdasági viszonyokat elemző francia és német nyelvű tanulmányaiért több vezető francia és angol tudományos társaság választotta tagjai közé. A jogtudomány legjelentősebb korabeli alkotásai államjogi vonatkozásaik folytán közvetlenül a politikai fejleményekhez kapcsolódtak. Itthon sokáig visszhangtalan maradt a távollétében halálra ítélt Kornis Károly portugálul 1858-ban és 1860-ban, németül 1862-ben kiadott, a polgári házasság bevezetése mellett érvelő családjogi munkája, amely következetes liberalizmusa miatt került egyházi indexre.

A művészettörténeti és régészeti kutatómunka önállósodásának folyamata ebben a korszakban bontakozott ki. Rómer Flóris bencés tanár, akit öt esztendei börtönbüntetéssel sújtottak, kiszabadulása után sok irányú, mindinkább a régészetre összpontosuló tudományos munkát végzett. Kutató és szerkesztő tevékenységének oroszlánrésze volt a magyar régészet szaktudománnyá emelkedésében. A száműzetésbe kényszerült Henszlmann Imrének az építészettörténet elméleti kérdésével foglalkozó munkássága Párizsban is nagy figyelmet keltett.

A művészetek

A nemzeti gyász és az önkényuralom elleni tiltakozás történeti képekbe vetített festői kifejezésmódjára leginkább a Párizsban az emigrációval kapcsolatba kerülő Madarász Viktor talált rá. Lényegre törő előadása művészi eszközökkel, fény- és árnyjátékkal (Hunyadi László siratása, 1859)
Hunyadi László siratása
, illetve bravúros szerkesztéssel (Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben, 1864)
Madarász Viktor: Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben
biztosította a színpadiasságot is feledtető drámai hatást. Előbbi képe a magyar képzőművészet addigi legjelentősebb sikereként a párizsi Salon nagy aranyérmét érdemelte ki.

A polgári forradalmi és a nemzeti mozgalmak új hulláma

A krími háborút lezáró, 1856 évi párizsi békében a Besszarábia feladására kényszerített, a Fekete tengeren hadiflotta tartásától és a partvidék katonai megerősítésétől eltiltott cári Oroszország mindenekelőtt e megalázó rendelkezések felszámolására törekedett.

Az 1859. évi itáliai háború és a magyar emigráció

E meggondolások nyomán a párizsi ajánlatokkal kapcsolatban hosszú hónapokon át tartózkodó magatartást tanúsító Kossuth a hadműveletek megindulása után engedett a párizsi meghívásnak, s felkereste a császárt, aki támogatást ígért Magyarország függetlenségének kivívásához, cserében az osztrák seregeket megosztó politikai és katonai akciókért. Kossuth, tekintetbe véve azt is, hogy elutasító magatartása esetén III. Napóleon a tettre vágyó emigráció hirtelenkedő tagjait egy előkészítetlen hazai felkelés kirobbantására használhatná fel, rászánta magát a megállapodásra. Azzal a határozott kikötéssel élt, hogy jelet a felkelésre csak ő maga adhat, s csupán akkor fog kiadni, ha a románok, a szerbek és a horvátok tényleges együttműködésének biztosítása után tekintélyes francia és olasz seregek lépnek magyar földre olyan uralkodói nyilatkozattal, hogy a harcot Magyarország függetlenségének kivívásáig folytatják. Mindaddig csak a Habsburg-ellenes háború politikai támogatására vállalkozott, propagandakörútra angol semlegességi nyilatkozat kiadása érdekében és arra, hogy felhívja a császári sereg magyar katonáit, ne harcoljanak a szövetségesek ellen, sőt álljanak át a szervezendő magyar alakulatokba.

III. Napóleon Habsburg-ellenes fellépésének megítélése éles vitát váltott ki a különböző politikai irányzatokhoz tartozó emigránsok körében. Marx és Engels, akik egy Napóleon-ellenes német összefogástól a francia zsarnokság megtörését, a cárizmussal is szembeszálló demokratikus Németország megszületését remélték, nemcsak a német kispolgári demokratákat, az orosz Herzent és az olasz Garibaldit bírálták a francia–olasz szövetség támogatásáért, hanem igen határozottan megrótták Kossuthékat is. Nem ismerve fenntartásaikat, még kevésbé az általuk egy magyarországi felkelés könnyelmű kirobbantásának megakadályozására kikötött biztosítékokat, s időlegesen hitelt adva Szemere Bertalan elfogult, sőt koholt információinak is, úgy ítélték meg, hogy a magyar emigráció vezetői az autokrata francia császár hatalmi politikájának puszta eszközeivé váltak.

Kossuth angliai tömeggyűlések során tartott és a világsajtó által kivételes figyelemben részesített beszédeivel járult hozzá az olasz–francia szövetségesek számára oly fontos brit semlegesség biztosításához. A konzervatív kormány bukása után Palmerston miniszterelnök, akinek parlamenti többsége a Kossuthot támogató manchesterianus liberális csoporttól függött, ígéretet tett arra, hogy Anglia semlegességét fenntartja a háború Magyarországra való kiterjesztése esetén is. Ez azonban korántsem jelentette azt, mintha a vezető angol politikusok már ekkor felismerték volna, hogy a tényleges brit érdekek a dunai térségben élő nemzetek külső hódítás elleni önvédelméhez, s nem az őket gúzsba kötő, öncélú Habsburg-uralom fenntartásához fűződnek, amint azt Kossuth fejtegette. Palmerston és külügyminisztere, Russel ezért diplomáciai úton is mindent elkövettek, hogy a háborút Itáliára korlátozzák, és mielőbb befejezéshez juttassák. KossuthIII. Napóleon iránti bizalmatlansággal – nyílt beszédben is figyelmeztette Cavourt még május végén, a döntő hadművelet előtt, hogyha nem kerül sor a magyarországi átkaroló hadműveletek megindítására, a visszalépés lehetetlenné tételére, úgy a francia császár tartózkodik majd az észak-itáliai erős osztrák várnégyszög frontális megtámadásától, s a velencei tartományt a Habsburg-uralom kezén hagyva megelégszik Lombardia felszabadításával.

Kossuth, Teleki és Klapka még 1859. május 6-án Párizsban megalakították az új országgyűlés megválasztásáig az emigráns kormány szerepére vállalkozó Magyar Nemzeti Igazgatóságot, amelyet később egy horvát és egy „erdélyi” taggal kívántak kibővíteni, majd hozzáláttak a politikai és katonai feladatok előkészítéséhez.

A szervezett ellenállás felszámolása

Tisza néhány héttel később Párizsban már azt fejtegette, hogy „a nemzetiségi kérdést illetőleg… nemcsak veszélyeseknek, de szükségtelennek is tart minden további engedélyt, mert… avval is beérik utoljára, amit az utolsó országgyűlés ígért”. „Milyen önámítás – fűzte Tisza szavaihoz tárgyalópartnere, Irányi Dániel – ha ugyan az én nem másoknak ámítása”. A határozatiak vezetőinek arra az érvére, hogy a nemzetiségi engedményeknek „az egész ország hangulata ellene van”, Irányi azzal felelt, hogy a Határozati Párt „semmit sem tőn az előítéletek oszlatására” S ha ez némileg túlzás volt is, az bizonyos, hogy a Határozati Pártnak a titkos szervezet irányítását is kézben tartó vezetőire nagyon ráillett a sok mulasztás Irányi által adott magyarázata: „Ez vagy elfogultságból eredhet vagy onnan, hogy azon urak nincsenek úgy áthatva a függetlenség szükségességéről, mint vagyunk mi… különben nem utasítanak vissza azon eszközöket, melyek annak lehetővé tételére elkerülhetetlenül megkívántatnak.”[24]

A kiegyezési tárgyalások folytatása és Kossuth tiltakozása

Kossuth nemcsak ismerte, hanem osztotta is azokat az aggodalmakat, amelyek a hódító nagyhatalmak, mindenekelőtt a cári hatalom feltételezett, és a kiegyezés sürgetői által közvetlenül fenyegetőnek híresztelt terjeszkedési törekvéseihez kapcsolódtak. Annál is inkább, hiszen kortársaihoz hasonlóan ő sem tudta, hogy 1866-ban a cári hatalom úgy döntött, hogy a porosz sikereket – legalábbis egyelőre – nem további területek bekebelezésével, hanem a párizsi béke megalázó következményeinek a felszámolásával igyekszik ellensúlyozni.

Kolossa Tibor

Ausztria belpolitikai helyzete a kiegyezés után

A cseh képviselők tüntetőleg távol maradtak a birodalmi tanácsból, sőt a tartománygyűlésből is. Vezetőik, Palacký és Rieger Párizsba, majd Moszkvába utaztak a szláv etnográfiai kongresszusra, és a világ elé tárták a cseh nemzet sérelmeit.

Trialista kísérlet a Monarchiában és annak bukása

Franciaország belső helyzete újabb fordulatot vett 1871. március 18-án, amikor Párizs munkássága kezébe vette a hatalmat, és megteremtette a történelem első proletárhatalmát, a Párizsi Kommünt. Ez a fordulat a magyar közvélemény újabb szétválásához vezetett: a munkásság lelkes gyűlésekkel, a sztrájkmozgalom fellendülésével üdvözölte a Párizsi Kommünt, a birtokos osztályok és a polgárság azonban szembeszállt a Kommün eszméivel. A Párizsi Kommün leverése után az egész Monarchiában, Magyarországon is megkezdődött a munkásmozgalom kíméletlen üldözése, rendőri elnyomása.

S. Vincze Edit

A francia–porosz háború és a Párizsi Kommün hatása. Az 1871–72. évi „hűtlenségi per”.

A teljes cikk.

A magyarországi munkáspárt

A pártalakító gyűlésen elhangzott szónoklatok a hágai kongresszus határozatára támaszkodtak. Tükrözték azt a kiábrándultságot is, amely a polgári pártoknak a Párizsi Kommünnel kapcsolatos elutasító magatartása és a hűtlenségi per nyomán keletkezett. Farkas és Essl egyaránt hangsúlyozta: „Dacára annak, hogy az országban »jobb«, »bal« és »szélsőbal« pártok léteznek, mégis ezek közül egy sem szól a munkásosztály követelései és érdekei mellett, s már azért is kell, hogy maga a munkásnép mint osztály, mint önálló párt a többi pártokkal szembeszálljon, melyek mindnyájan a gyárnokok, tőkepénzesek és kizsákmányolók érdekeit támogatják és előmozdítják.”[25] Farkas a köztársaságról és a Párizsi Kommünről is beszélt, mely – mint mondotta – „legyőzetett ugyan, de csak azért, mert még gyenge volt”.[26]

Diószegi István

A nyugati küldetés utójátéka

Beust 1867. január 1-én jegyzéket intézett az európai hatalmakhoz a fekete-tengeri status quo ügyében. Javasolta, hogy vegyék revízió alá az 1856-os párizsi szerződés azon cikkelyeit, amelyek megtiltják Oroszországnak, hogy a Fekete-tengeren hadiflottát tartson. A kezdeményezés a régi osztrák keleti politika tradícióiban fogant: osztrák–orosz együttműködést akart a Balkánon, de ebben nyilvánvalóan benne volt Poroszország elszigetelésének szándéka is. Pétervárott érdeklődéssel fogadták az osztrák ajánlatot, amely még Párizsban sem ütközött merev ellenállásba. Anglia nélkül azonban nem lehetett dönteni a keleti kérdésben, a szigetország viszont a 60-as években egyértelműen Törökország mellett állt. A hazai fogadtatás sem volt egészen kedvező, különösen a pesti liberálisok (akiknek napja most volt felkelőben) idegenkedtek attól, hogy Törökország helyett Oroszországot válasszák. A párizsi béke revíziója tehát nem sikerült.

1867 áprilisában porosz kezdeményezésre az osztrák–porosz viszony megjavítására kínálkozott lehetőség. Bismarck az éles francia–német diplomáciai válság (a luxemburgi konfliktus) hatására Bécshez közeledett, és megpróbálta biztosítani a Monarchia jóindulatát. Ajánlatát, amely a későbbi „három császár” kombináció első megnyilatkozása volt, Tauffkirchen bajor miniszteri tanácsos vitte az osztrák fővárosba. Beust nem fogadta el. Ahhoz, hogy Poroszországgal megegyezzék, egész múltját kellett volna megtagadnia. Döntése a bécsi és pesti vezető körökben osztatlan helyesléssel találkozott.

1867 nyarán Ferenc József és III. Napóleon Salzburgban találkozott. A francia császár véd- és dacszövetség megkötésére tett ajánlatot. Ha Poroszország megsérti a békét, Franciaország és Ausztria közösen lép fel ellene, és a győzelem után visszaállítják a prágai béke előtti állapotokat. A kecsegtető ajánlatot Beust nem tartotta elfogadhatónak. Az uralkodó számára szerkesztett emlékiratában arra figyelmeztetett, hogy a Franciaország oldalán viselt háború beláthatatlan belső nehézségekkel járna. Ferenc József, noha az udvari körökkel együtt a revanspolitika híve volt, elfogadta külügyminisztere érveit. Ám az osztrák–francia tárgyalásos érintkezés a salzburgi fiaskó után is fennmaradt. Többszöri jegyzékváltás után végül abban állapodtak meg, hogy Franciaország (Olaszországgal együtt) katonai segítséget nyújt a Monarchiának, ha ez utóbbit Poroszország megtámadja. De még ezt a nagyon valószínűtlen helyzetet feltételező szerződést sem írták alá. Az osztrák–francia érintkezés 1869 őszén lezárult az uralkodók közötti levélváltással, amelyet a legnagyobb jóindulattal is csak konzultatív paktumnak lehet minősíteni.

Amikor 1870 júliusában a francia–porosz háború kirobbant, az osztrák politikai vezető körök legszívesebben Franciaországhoz csatlakoztak volna. Beust azonban világosan látta, hogy a francia diplomácia ügyetlensége, amely egész Németországot kihívta maga ellen, a Monarchia számára eleve kizárta a Franciaország oldalán történő beavatkozás lehetőségét. A külügyminiszter ezért nem folytatott nyíltan háborús politikát, hanem az orosz fenyegetésre való hivatkozással elrendelte a hadsereg burkolt mozgósítását. Mert ha a napóleoni diplomácia eljárását elhamarkodottnak és ügyetlennek ítélte is, a francia fegyverek győzelmében feltétlenül bízott. A cselekvés órája a Monarchia számára – úgy vélte – akkor érkezik el, ha Poroszország döntő katonai vereséget szenved. Poroszország összeomlása esetén Ausztria nemcsak az 1866-es prágai béke intézkedéseit törölheti el, hanem képes lesz arra is, hogy Németország egészét a francia hódítással szemben megoltalmazza. Így a Habsburg-dinasztia nemcsak politikai, de morális értelemben is visszahódíthatja a maga számára Németországot.

Beust politikájával Magyarország akkori miniszterelnöke, Andrássy Gyula gróf is egyetértett. Igaz, nála oroszellenes megfontolások álltak előtérben, de Franciaország katonai sikereit a Monarchia szempontjából ő is kívánatosnak tartotta. Az 1870. július 18-i közös minisztertanács a várakozó semlegesség mellett döntött. Az elfogadott határozat értelmében hozzáláttak a hadsereg burkolt mozgósításához, lépéseket tettek a határokat környező erődrendszer korszerűsítésére, siettették a stratégiai szempontból fontos vasútvonalak befejezését. A diplomácia az esedékes fegyveres fellépés előkészítésén fáradozott. Július utolsó napjaiban megélénkültek az osztrák–olasz tárgyalások, amelyek a francia győzelem esetére akarták megszabni a két ország politikáját. Beust a bécsi török követ révén a konstantinápolyi kormánnyal is kapcsolatba lépett, burkolt formában ajánlatot tett egy esetleges osztrák–orosz háborúban kialakítandó közös álláspontra. A magyar miniszterelnök Szerbia semlegesítését tartotta fontosnak, e semlegesség fejében a Ballhausplatz háta mögött ígéretet tett a Törökországhoz tartozó Bosznia–Hercegovina átengedésének kieszközlésére. Berlin és Pétervár irányában nem mutatott különösebb aktivitást, de az osztrák–magyar készülődés, amelyet számos jelből észlelhettek, mindkét fővárosban idegességet keltett.

A gyors és nagyarányú francia sikerekhez fűzött osztrák remények nem voltak megalapozottak. Franciaország diplomáciai tekintetben elszigetelten bocsátkozott a háborúba. Segítséget Olaszországtól várt, de ez a római kérdés rendezetlensége miatt (a franciák 1849 óta még mindig megszállva tartották Rómát) nem csatlakozott hozzá. Oroszország, amely a lengyel felkelés megújulásától tartott, a vele közösen érdekelt Poroszországnak fogta pártját, és még a franciabarát szándékait megvalló Monarchiát is megfenyegette. Angliában a napóleoni ambíciók feléledésétől tartottak, és ha már ki kellett lépni a „fényes elszigeteltségből”, inkább a felemelkedő, de még veszélytelen Poroszországnak fogták pártját. A francia fegyvereket a napóleoni nimbusz övezte, a „grandeur” tudatát a második császárság katonai sikerei is gyarapították. A kettős párviadalban valójában nem voltak komoly esélyei. Kézifegyverek dolgában a francia hadsereg nem állott rosszabbul, mint a német, de a régimódi francia lövegek közelébe sem jöhettek a modern Krupp-ágyúknak. Hadseregszervezetben Poroszország toronymagasan fölötte állott Franciaországnak. Az elavult francia sorozási rendszer nem irányíthatott a frontra modern tömeghadsereget. A porosz hadseregnek viszont hatalmas tartalékai voltak a katonai kiképzésen átesett férfilakosság soraiban. Az augusztus elején megindult háború nem volt egyéb, mint megszakítás nélküli francia kudarcsorozat. A határmenti csaták elvesztése után az egyik francia sereg Metz várába húzódott vissza, a másik, Párizst fedezetlenül hagyva, a belga határra vergődött. Szeptember 2-án itt érte utol sorsa: a császárral az élen Sedannál kapitulált. Két napra rá Párizsban győzött a forradalom, de a köztársaság háborús esélyei sem voltak biztatóak.

A francia győzelemhez kapcsolódó osztrák–magyar tervek így nagyon hamar időszerűtlenekké váltak. A külpolitika egészére nézve azonban még nem vonták le a következtetéseket. Beust az újabb közös minisztertanácson olyan magatartást indítványozott, amely alkalmas arra, hogy a porosz katonai sikerek következményeit elhárítsa vagy legalábbis mérsékelje. A további poroszellenes politika értelmében Ausztria–Magyarország 1870 augusztusában csatlakozott az európai hatalmak franciabarát tömörüléséhez. A sedani vereség után diplomáciai támogatást nyújtott a francia köztársaság kormányának a status quo alapján történő fegyverszünet érdekében. Ezzel egy időben a prágai békére hivatkozva felemelte szavát a délnémet államok Poroszországhoz való csatlakozása ellen. Az elszigetelt osztrák–magyar erőfeszítések azonban elégtelenek voltak ahhoz, hogy Poroszországot megakadályozzák katonai sikereinek teljes kiaknázásában.

A Franciaországra támaszkodó poroszellenes politika kilátásai 1870 őszén, a francia köztársaság közelgő katonai összeomlásának küszöbén nem voltak kedvezőek. Az Osztrák–Magyar Monarchia veszélyesen elszigetelődött. A keleti kérdés újabb felmerülése következtében külpolitikai helyzete tovább romlott. 1870 november elején Oroszország érvénytelenné nyilvánította az 1856. évi párizsi béke cikkelyeit, amelyek korlátozták szuverenitását a Fekete-tenger övezetében. Ausztria–Magyarország, amely ellensége volt a győzelem felé haladó Poroszországnak, most keleti szomszédjával, Oroszországgal is konfliktusba keveredett. Beust felmérte a helyzet súlyosságát, kereste a békés kibontakozást, és az orosz eljárást tudomásul vevő Angliához kívánt csatlakozni. Az oroszellenes magyar közvélemény nyomására azonban megváltoztatta álláspontját, és akcióba kezdett a párizsi béke által kilátásba helyezett szankciók végrehajtása érdekében.

Katus László

Az államháztartás válsága és konszolidációja

A pénzszerzés korábban gyakran alkalmazott módjához, a bankópréshez – vagyis fedezetlen bank- és államjegyek kibocsátásához – a kiegyezés után a Monarchia egyik állama sem folyamodott többé, hanem úgy jutott hitelhez, hogy államkölcsönkötvényeket helyezett el a nemzetközi tőkepiacon. A kötvények elhelyezését rendszerint osztrák és nyugat-európai nagybankokból alakult konzorciumok végezték, amelyeknek 1873-tól kezdve állandó tagjai voltak a bécsi, frankfurti, párizsi és londoni Rothschild-bankházak, a bécsi Creditanstalt és a Wodianer-bankház, a berlini Disconto-Gesellschaft és a Bleichrőder-bankház, a darmstadti Bank für Handel und Industrie, magyar részről pedig a budapesti Magyar Általános Hitelbank.

A tőkés hitelszervezet kialakulása

Az új banktípus klasszikus példája a Péreire testvérek által 1852-ben alapított párizsi Crédit Mobilier volt, de még az 1850-es években elterjedt Németországban és Ausztriában is. A részvénytársasági formában szervezett korszerű „forgalmi bank” – elsősorban saját tőkéire és a külföldi nagybankoktól kapott hitelekre támaszkodva – a hagyományos és szorosan vett banktevékenységen kívül a tőkés gazdasági tevékenység valamennyi ágával foglalkozott: értékpapírok adásvételével, tőzsdei üzletekkel, adóslevelek és kötvények kibocsátásával, állami és községi kölcsönök elhelyezésével, hitelintézetek, ipari, kereskedelmi, vasúti vállalkozások alapításával, finanszírozásával, ilyen vállalatok számára hosszú vagy rövid lejáratú hitel közvetítésével, ingatlanok vételével és adásával, sőt áruüzlettel is.

Míg a budapesti nagybankok alapítása a külföldi tőke nagyarányú behatolását jelzi, addig a vidéki takarékpénztárak elszaporodása a belső tőkeképződés meggyorsulására mutat. Takarékpénztáraink jellege és funkciója azonban gyökeresen átalakult, s eltért a külföldi takarékpénztárakétól. Míg ez utóbbiak nem üzleti vállalkozások, hanem állami és községi ellenőrzés alatt álló humanitárius jellegű intézmények, amelyeknek célja az alsóbb néposztályok megtakarításainak ösztönzése, gyűjtése és gyümölcsöztetése, s különféle jótékony és közhasznú célok előmozdítása, addig a mi takarékpénztáraink az 1867 előtt fennállott korlátozásoktól és hatósági ellenőrzéstől szabadulva, nyerészkedő közkereseti vagy részvénytársaságokká alakultak át, amelyek a banküzlet valamennyi ágával foglalkoztak, s minél nagyobb osztalék fizetésére törekedtek. „Nálunk a takarékpénztárak tulajdonképen letéti bankok, melyekben sokkal kisebb szerepet játszanak az alsóbb néposztályok apró megtakarításai, mint a nagyobb tőkék, nevezetesen a rövid időre felszabadult üzleti forgó tőke. A szövetkezetek tekintélyes része sem felel meg nevének, s a helyett, hogy tagjainak hitelképességét igyekeznék fokozni s megszerezni számukra a szükséges hitelt, csak a nagy nyereségre spekulál, épúgy, mint a részvénytársulati alapon nyugvó hitelintézetek.”[27]

Az 1869-es hitelválság, majd a porosz–francia háború átmenetileg lelassította a hitelintézetek szaporodását, de 1872–73-ban ismét magasra szökött az alapítási láz: 1872 januárja és 1873 májusa között 203 új bank és takarékpénztár alakult.

A tőkés pénz- és hitelpiac hatalmas arányú kibővülését jelzik az 1866 és 1873 közötti növekedés tényei: 6 és fél esztendő alatt 564 új hitelintézet létesült. A hitelintézetek saját tőkéje 93 millió forinttal, idegen tőkéje pedig több mint 150 millióval növekedett: a hitelintézetek által összegyűjtött és elosztott tőkék összege évente átlagosan 35–40 millióval emelkedett.

Ennek a szédületes iramú fejlődésnek egy csapásra véget vetett az 1873. májusi bécsi, majd pesti tőzsdeválság. 1873-ban 22 bank számolt fel, a következő 6 évben ezt 28 újabb bankbukás követte. Az óriásbankok közül csak a Hitelbank élte túl a válságot, a többit – vidéki alapításaikkal együtt – a nagy veszteségek felszámolásra kényszerítették A bankok alaptőkéje 1873 és 1879 között 56 millióról 27 millióra csökkent. A súlyos veszteségek fő forrása a forgalmi bankok esetében a tőzsdei spekuláció, az ingatlanspekuláció és a kockázatos, megalapozatlan „gründolások” összeomlása volt. A takarékpénztárak viszonylag jól átvészelték a válságot: fejlődésük ugyan évekre megállt, de mindössze 14 szűnt meg közülük, s tőkeállományuk sem csökkent.

A válságot 6 évig tartó stagnálás követte, és csak 1880-tól vett ismét új lendületet a hitelrendszer fejlődése. Egy évtized alatt 172 új bank és takarékpénztár, 336 szövetkezet alakult. Az intézetek saját tőkéje 78 millióval, idegen tőkéje pedig közel 350 millió forinttal növekedett, a bankok által kezelt össztőke tehát évente átlagosan 42–43 millióval gyarapodott.

Az új fellendülés szoros összefüggésben volt a nemzetközi tőke- és pénzpiacon az 1880-as években mutatkozó pénzbőséggel, ami egyrészt az elhelyezést kereső tőkék mennyiségének növekedésében, másrészt a kamatláb csökkenésében és a hitelszerzés feltételeinek javulásában nyilvánult meg. Ismét jelentős összegű francia tőke áramlott a Monarchia gazdaságába, s ehhez a 80-as évek második felében a német tőke is csatlakozott. Bontoux párizsi bankár intézete, az Union Générale Bécsben megalapította az Österreichische Länderbankot, Budapesten pedig 1880-ban a Magyar Vasúti Bankot, amelynek helyét 1881-ben a 10 millió forint befizetett tőkével induló Magyar Országos Bank vette át, erős konkurrenciaharcot indítva a Rothschild-csoport ellen. A bank azonban 1887-ben megbukott.

Szász Zoltán

Az új rendszer alapvetése

Az európai kontinens polgári átalakulását lezáró olasz és német egység létrejöttének már másnapján, 1871-ben megszületett a Párizsi Kommün. A burzsoá társadalom elsőszülöttje, a proletariátus bejelentette igényét a termelés és a társadalom rendjének forradalmi átalakítására: fegyveres felkelésével és új típusú államával megrendítette a polgári rend örökkévalóságába vetett hitet. Míg a párizsi forradalom gyors leverése, a francia munkásosztály színe-virágának fizikai megsemmisítése és deportálása Európa nyugati felén erősítette az osztálytársadalom rendjét, addig a kontinens másik szélén, a kapitalista gazdaság és a ráépülő társadalom fejlődésének keleti útját járó Oroszországban egyelőre lezárult a reformok és a reformkísérletek kora, s megkezdődött a cári abszolutizmust veszélyeztető narodnyik mozgalom felszámolása.

Diószegi István

A balkáni kérdés kiéleződése

A párizsi szerződés revíziója óta követett status quo politika mindkét hatalomnak megfelelt, és legszívesebben kitartottak volna a biztonságot nyújtó változatlanság mellett.

A mozgalom erősödése azonban nem engedett tartós passzivitást. Ekkor a két nagyhatalom részint presztízs szempontokból, részint a nagyobb bonyodalmak megelőzése céljából újra kezdte a szokásos keleti diplomáciát: nyomást gyakoroltak Törökországra a balkáni keresztények sorsának megjavítása érdekében. Az orosz kancellár a felkelt tartományok részére autonómiát helyezett kilátásba. Az osztrák-magyar külügyminiszter sokallta az autonómiát, csupán a status quo megjavítását tartotta szükségesnek. (A párizsi szerződést aláíró hatalmak 1875 decemberében kapták kézhez az ezzel kapcsolatos osztrák–magyar jegyzéket.)

Az orosz–török háború és a Monarchia

1878. március 3–án San Stefanóban aláírták az orosz–török békeszerződést, és ebben Oroszország kizárólag saját elképzeléseit juttatta érvényre. Törökországot alaposan megcsonkították. Oroszország a Kaukázus vidékén magához ragadta Batum és Karsz környékét, Kelet-Európában pedig annektálta a párizsi béke óta Romániához tartozó Dél-Besszarábiát.

A berlini kongresszus és a kettős szövetség

A Monarchia nemzetközi jogi értelemben az 1856. évi párizsi szerződésre alapozta eljárását, amely a Törökországgal kapcsolatos kérdések rendezését a garantáló hatalmak hatáskörébe utalta.

S. Vincze Edit

A Nemválasztók Pártja és a Magyarországi Munkáspárt

Frankel személyében a nemzetközi munkásmozgalom egyik képzett és sokat tapasztalt vezetője került a hazai munkásmozgalom élére. Az óbudai születésű ötvösmunkás tanulóéveit Németországban, majd Franciaországban töltötte. Párizsi tartózkodása idején egyik létrehozója és vezetője volt az Internacionálé párizsi német szekciójának, majd részt vett a Párizsi Kommün megteremtéséért indított harcban is. Bár nem volt francia, 1871 márciusában a Kommün vezető testületébe választották, majd a munka- és a kereskedelemügyi megbízott (miniszter) funkcióját ruházták rá. A munkáshatalom leverése után elmenekült Párizsból, 1871 nyarán Londonban telepedett le, ahol Marx és Engels munkatársaként az Internacionálé Főtanácsában dolgozott mint Ausztria–Magyarország levelező titkára.

A II. Internacionálé megalakulása és a magyarországi munkásmozgalom

Az enyhülés, amely a szociáldemokrata mozgalom megizmosodásának következménye volt, lehetővé tette a szociáldemokrata pártok új, nemzetközi szervezetének, az új Internacionálénak az összehívását. 1889. július 14-én, a francia polgári forradalom századik évfordulóján ült össze Párizsban a világ szocialista munkásainak a parlamentje, a II. Internacionálé alakuló kongresszusa. A tanácskozásokon a küldöttek hitet tettek a marxizmus eszméi mellett, s meghatározták azokat a feladatokat, amelyek a szocialista forradalomra való felkészülés elkövetkező, hosszabb időszakában a szociáldemokrata pártok előtt álltak.

A kongresszus szónokai a politikai hatalom meghódításában, a termelő eszközök, köztulajdonba vételében jelölték meg a szociáldemokrata mozgalom végső célját. Hangsúlyozták, hogy a közeli célokért folyó harc is megköveteli a pártok megerősítését, a nemzetközi kapcsolatok újrafelvételét és megszilárdítását. Ezt szolgálta május elsejének nemzetközi proletárünneppé való nyilvánítása is, amelyről a kongresszus határozatot hozott. A szociáldemokrata pártok előtt álló legfontosabb feladatnak a munkásosztály szervezését, politikai és gazdasági részharcainak vezetését tekintették. A politikai küzdelemnek az általános választójog és egyéb demokratikus követelések kivívása mellett elsősorban arra kell irányulnia – hangsúlyozták a kongresszuson –, hogy az uralkodó köröket minél hathatósabb munkásvédő törvények alkotására kényszerítsék, olyanokra, amelyek valóban a munkások érdekeit szolgálják. A kongresszus összeállította, pontokba foglalta a szociálpolitikai követeléseket.

A párizsi kongresszus határozatai a Magyarországi Általános Munkáspártnak is irányt mutattak. A magyarországi munkásmozgalom egyik legfontosabb feladatára mutatott rá a kongresszus, amikor a szociáldemokrata pártok tömegpárttá fejlesztését szorgalmazta. Sem a polgári demokratikus szabadságjogokért, sem pedig a munkásvédő törvényekért nem lehetett eredményes harcot vívni aktív tömegmozgalom megteremtése nélkül. Az Internacionálé vezetősége közvetlenül is támogatta a párt újjászervezésére irányuló erőfeszítéseket. A Magyarországi Általános Munkáspártot a párizsi kongresszuson Frankel Leó és Ihrlinger Antal képviselte. A radikális pártellenzék szintén hallatta szavát: küldötte, Julius Popp, a bécsi cipészegylet vezetője, az ausztriai szociáldemokrata párt egyik irányítója hozzászólásában rámutatott a Magyarországi Általános Munkáspárt vezetőinek megalkuvó politikájára, és kétségbe vonta Ihrlinger Antalnak a mozgalom egészséges fejlődését bizonygató, a kongresszuson elhangzott szavait.

Frankel Leó 1883-ban elhagyta Magyarországot, majd több évi bécsi tartózkodás után ismét Párizsban telepedett le. Élete végéig figyelemmel kísérte a Magyarországi Általános Munkáspárt tevékenységét. 1889 áprilisában Budapesten járt; útja összefüggött a II. Internacionálé alakuló kongresszusának előkészítő munkálataival. E látogatásnak nagy szerep jutott abban, hogy a Magyarországi Általános Munkáspárt ismét kapcsolatot teremtett a nemzetközi munkásmozgalommal, és a II. Internacionálé megalakulását hírül adó kiáltvány aláírói között szerepelhetett. Frankel már ekkor sürgette a pártvezetés megjavítását, főként a szocialista eszmék erőteljesebb terjesztését. A párizsi kongresszuson Ihrlinger és Popp között lezajlott vita szintén arról győzte meg, hogy a Magyarországi Általános Munkáspárt vezetőségét a hazai radikális ellenzék bevonásával meg kell erősíteni. Véleményét az Internacionálé vezérkarának több tagja osztotta: Victor Adler, aki szintén szoros kapcsolatban állt a radikális csoporttal és Wilhelm Liebknecht, a német szociáldemokrata párt egyik vezetője, akit Engelmann levél útján több ízben is tájékoztatott a magyarországi munkásmozgalom fejlődését akadályozó problémákról. Azt javasolták, hogy Ausztria Szociáldemokrata Munkáspártjának vezetői támogassák az Általános Munkáspárt újjászervezésére irányuló erőfeszítéseket.

Az ausztriai szociáldemokraták közreműködését a magyarországi mozgalom fejlődésének útjában álló akadályok elhárításában nemcsak az indokolta, hogy Victor Adler ismerte legjobban a magyarországi párt helyzetét, hogy ő teremtette meg az ausztriai szociáldemokrata mozgalom egységét, hanem az a fontos feladat is, amelyet a munkásvédő törvényhozás tűzött napirendre. Ismét létre kellett hozni azt a szoros akcióegységet, amely a 70-es évek elején jellemezte Ausztria–Magyarország munkásmozgalmát, s amely később, részben az ausztriai mozgalomban zajló heves belső viták, részben a Magyarországi Általános Munkáspárt vezetőinek hibás politikája miatt megbomlott. Ausztria Szociáldemokrata Munkáspártjának vezetői jól látták, hogy a Monarchia két országrészében a proletariátusnak egységesen kell fellépnie, együttes erővel kell a szociális reformokat kikényszerítenie.

A magyarországi szociáldemokrata tömegmozgalom kibontakoztatásának módjairól, az ausztriai és a magyarországi szocialisták együttműködéséről tanácskozott az az 1889. szeptember 15-én, Pozsonyban tartott értekezlet, amelyen mindkét párt vezetősége részt vett. Az elfogadott határozat kimondta, hogy a legfontosabb feladatnak a Magyarországi Általános Munkáspárt olyan önálló, a polgári pártok befolyásától független, szociáldemokrata tömegpárttá fejlesztését tartja, amely a II. Internacionálé párizsi kongresszusán megfogalmazott célok érdekében küzd, tömörítve soraiban Magyarország valamennyi szervezett proletárját.

Küzdelem a marxista munkáspártért

A rendőrség preventív intézkedései és kellemetlenkedései ellenére az első május elsejei proletárünnep impozáns tüntetéssé vált: több mint 60 ezer ember vonult ki a Városligetbe. A nagygyűlés szónokai – dr. Csillag Zsigmond, Kürschner Jakab, Engelmann Pál és Till József – a munkásvédő törvényekért folyó harcra és fokozottabb szervezkedésre szólították fel a gyűlés részvevőit. Az összesereglett munkások a II. Internacionálé párizsi kongresszusán elfogadott határozat szellemében munkásvédő törvényeket követeltek, s elfogadták az ausztriai szocialistákkal közösen, a pozsonyi értekezleten fogalmazott határozatot. Kimondották, hogy a párizsi kongresszus követeléseit az országgyűlés elé terjesztik.

Vörös Károly

A felsőoktatás

1890-ben e főiskolákat összesen mintegy 350 hallgató látogatta – ebből a festészeti mesteriskolát csak 8, a Zeneakadémiát 169; általuk a művészeti utánpótlás, úgy látszott, a művészetek minden ágában biztosíttatott, annak ellenére, hogy sok és tehetséges fiatal ember továbbra is előszeretettel látogatta a külföld (elsősorban München, később Düsseldorf, majd Párizs) művészképző iskoláit.

A kultúra új jelenségei

A festői kiképzését is már külföldön nyert és csakhamar véglegesen Párizsban letelepedő Munkácsy, jóllehet érdeklődését és kapcsolatát a hazai viszonyok és kivált a képzőművészet iránt mindvégig fenntartotta és egyes képein a hazai tájak valósága is ott tükröződik, Párizsban csakhamar a műkereskedelem karmai közé került, mely Munkácsy kétségtelenül nem közönséges, romantikusan drámai erejű, de ugyanakkor az akadémizmuson túllépő realista megelevenítő képességét, és a legjobb barbizoniak színvonalán álló festői készségét a kor francia, és nem utolsósorban amerikai nagypolgári ízlésének megfelelő tematika és stílus irányába fordította. E ponton azonban meg is rekedve, Munkácsy, életútjának állandó, bár idő múltán egyre csináltabb sikerei, és alkalmilag: téma, forma és őszinte szenvedély találkozásának egyre ritkább pillanataiban még megszülető egyes valódi remekművei ellenére is, gyorsan kikerül az európai festészet új, a végül is győztesnek bizonyuló (bár Munkácsy egész párizsi tartózkodása alatt a hivatalosak és a legvásárlóképesebb nagyközönség által még egyaránt visszautasított) impresszionizmussal induló és abból szétágazó áramlatából. Hatása a kor magyar festészetére is sokáig inkább a karrier optimizmust adó példájával, mintsem festészetével jelentős. Mire valódi művészi hatása a 80-as évek végére immár megalapozottan és a maga teljességében kibontakozhatott volna, a későbbiekben valóban jelentősnek bizonyult alkotók már más irányokban kezdenek orientálódni. Amihez kétségtelenül hozzájárult az is, hogy a kortárs Munkácsynak már egyre feltartóztathatatlanabb fáradását és hanyatlását látja, melyben a testi egészségnek és a művészi képességnek hanyatlása egyre kevésbé volt szétválasztható.

Még elszigeteltebb maradt a még 48 előtt jelentkező, de azután szinte egész hosszú életpályája során Párizsban és főleg Oroszországban, a cári udvarban tevékenykedő Zichy Mihálynak a festészettel már korán felhagyva, elsősorban a grafikában jelentős munkássága. Legjobb műveiben még a 60-as évek romantikus realizmusának nyelvén szól, de míg a kor eszmei mondanivalójának kifejezésében a meglehetősen lapos allegorizáláson nem tudott túllépni, addig a kor egyes íróihoz, költőihez (Aranyhoz, Madáchhoz, Lermontovhoz) valóban képes volt kongeniális, ezek értelmezését generációkra befolyásoló illusztrációkat készíteni, bár anélkül, hogy a kor grafikai csúcsait: Daumier vagy akár Doré mintáját követni akarta vagy tudta volna.

Hanák Péter

A szocialista munkásmozgalom kezdetei

E szakegyletek 1870–1871-ben az Általános Munkásegylethez kapcsolódtak, ennek keretében tevékenyen részt vettek e két mozgalmas esztendő harcaiban. A központi egylettel együtt teljes szolidaritást vállaltak a Párizsi Kommünnel. 1871 tavaszán tört ki Magyarországon az első, valamelyest összehangolt sztrájkmozgalom. A Kommün leverése után, júniusban került sor az addig legjelentősebb nyilvános demonstrációra, amellyel a Kommün mártírjait gyászolták.

Harc az önálló munkáspártért

Frankel Óbudán tanulta ki az ötvösszakmát, ausztriai és németországi vándorévei alatt ismerkedett meg a lassalle-i szocializmussal és vált kiválóan képzett, szocialista értelmiségévé. A kiegyezés évében már Párizsban működik, csakhamar az Internacionálé tagja, a francia forradalmi mozgalom tevékeny harcosa lesz. Küzd a Párizsi Kommün kivívásáért, a győzelem után a munkaügyi bizottság vezetőjévé választják. A Kommün bukása után Londonban, Marx és Engels oldalán folytatja a harcot, az Internacionálé Főtanácsában Ausztria–Magyarország képviselője.

A II. Internacionálé megalakulása és a magyarországi munkásmozgalom

A Párizsi Kommünt követő apályperiódusban Európa-szerte létrejöttek, több országban erős tömegpárttá szélesedtek a szociáldemokrata pártok. Ez lehetővé és szükségessé tette a mozgalom újbóli nemzetközi összefogását, közös alapelveinek és irányvonalának kidolgozását: egy új nemzetközi munkásszervezet megalapítását. A II. Internacionálé a marxizmus hegemóniája jegyében, az osztályharctól eltávolodó reformista és kispolgári irányzatokkal vívott harcban született meg. A Bastille lerombolásának századik évfordulóján, 1889. július 14-én Párizsban tartott első kongresszus határozata rögzítette: a munkásosztály végső célja a kapitalista rendszer megdöntése és az osztály nélküli társadalom megteremtése. A közvetlen feladatot a szocialista tömegmozgalom, a tömegszervezetek és a marxista pártok megszervezésében, illetve megerősítésében; a munkásság gazdasági helyzetének javítására, munkásvédő törvények kivívására irányuló küzdelem vezetésében és a demokratikus szabadságjogokért folyó harccal való összekapcsolásában jelölték meg. A kongresszus a nemzetközi egység és szolidaritás demonstrálására május elsejét nemzetközi munkásünneppé nyilvánította, és felszólította a világ proletárjait, hogy e napon sztrájkkal, tüntetéssel követeljék jogaikat.

A szervezkedés és az osztályharc erősödése az 1890-es évek elején

„A Párizsban hozott határozatok az ország utolsó zugába is eljutottak és a munkásság soraiban nemsokára örvendetes mozgékonyság mutatkozott, az évek hosszú során át tartott indifferentizmus köteléke elszakíttatott”[28] – írta a pártvezetőség 1891 augusztusában, az Internacionálé brüsszeli kongresszusára készített beszámolójában.

Mucsi Ferenc

A polgári radikalizmus kezdetei. A Társadalomtudományi Társaság.

Ady azonban elutasította a tisztes tisztviselői pályát, újságírónak csapott fel előbb Debrecenben a függetlenségi sajtónál, majd Nagyváradon a kormánypárti lapnál, aztán a radikális szellemű Nagyváradi Naplónál. A város ellentétei: a klérus középkori rezervátuma, a Tisza család óliberális hatalmi centruma és a friss, mozgékony-fogékony polgárság pezsgő szellemi élete serkentően és eszméltetően hatott a fiatal publicistára, aki ekkor már küldetés hordozójának, a „szentlélek lovagjának” tartotta magát. Nagyváradon formálódik ki remek cikkek sorozatában antifeudális-antiklerikális programja, amelyet majd a szocialista munkásmozgalom és a Társadalomtudományi Társaság radikálisainak hatása, a párizsi élmények és a hazai politika válságai érlelnek művészi és politikai forradalmisággá.

Hanák Péter

A kormányzati válság kialakulása

Ady, aki röviddel a forradalom kitörése előtt jött haza Párizsból, a kezdet kezdetén felismerte az oroszországi események korszakos jelentőségét.

A baloldal taktikájának ellentmondásai

Messzebb ment a darabont reformpolitika támogatásában Ady Endre. Pedig a válság kezdetén, 1905 januárjában, amikor egyéves párizsi útjáról hazatért, kevéssé ragadta magával a harci forgatag.

1905. szeptember 15.

Szeptember 15-én, a „vörös pénteken”, a fővárosban általános sztrájkkal egybekapcsolva folyt le a tüntetés. Százezer munkás hömpölygött ünneplőben, vörös szekfűvel, Vörös lobogók alatt az Országház térre. „A kép valóban forradalmi volt” – emlékezett a résztvevő. „Nehéz volt nem gondolni arra, hogy egyszer – a nagy francia forradalomban – Párizsban is ott álltak ilyen tömegek az akkori francia parlament előtt, de azok megtették még a hátralevő lépést is és magába a parlament üléstermébe is bekukkantottak.”[29]

Erényi Tibor

A szociáldemokrata párt és a nemzetközi munkásmozgalom

Már az 1900. évi párizsi kongresszuson erősen érvényesültek a revizionista nézetek, az 1904. évi amszterdami kongresszuson pedig bekövetkezett a revizionisták ellenfeleinek – a Bebel, Kautsky, Guesde és híveik köré tömörülő szocialisták – ellentámadása.

Diószegi István

Az annexió

Ferenc József 1908. október 6-án proklamálta Bosznia-Hercegovina bekebelezését és nyilvánosságra hozta a novipazári szandzsák kiürítésére vonatkozó döntését. Az osztrák–magyar intézkedésről Izvolszkij csak utólag és ráadásul nem is diplomáciai úton értesült. Az orosz külügyminiszter ekkor Párizsban és Londonban tárgyalt, hogy a nyugati hatalmak hozzájárulását is megszerezze a tengerszorosok státusának tervezett revíziójához.

Pölöskei Ferenc

Károlyi Mihály a függetlenségi párt élén

A magyarországi politikai élet franciaországi visszhangja régtől foglalkoztatta Károlyit. Az első világháborúig megismétlődő párizsi utazásai, a Monarchia külpolitikai csatavesztései, a német szövetség veszélyeinek felismerése rövid idő alatt megérlelte benne az antantbarátságot. A munkapárti reakció felszámolásához egyébként is gyengének találta a magyarországi parlamenti erőket, ehhez a központi hatalmakkal ellenséges országokban keresett segítőtársakat. Új szövetségi orientációja természetesen nem azonosítható a demokratikus nemzeti külpolitikával, hiszen a francia orientáció – bár az önállósulás egyik formájaként jelentkezett – önmagában véve csupán egy másik imperialista hatalomhoz kötötte volna Magyarországot. Mindenekelőtt új közép- és kelet-európai politikára lett volna szükség, amely nem nélkülözi a nemzetiségiek támogatását. Ám a nemzetiségi politika terén Károlyi nemcsak 1914-ig, hanem a világháború befejező szakaszáig sem lépett lényegesen előbbre.

Párizsi utazásai Európa-szerte élénk visszhangot keltettek. 1914 elején Poincaré elnök is fogadta. Károlyi számára a függetlenségi pártelnökség tekintélyt adott a külföld előtt. Újabb párizsi útjára, Amerikába és Pétervárra már a függetlenségi politikusok egy-egy csoportjával készült. Mindez megriasztotta a kettős szövetséghez ragaszkodó magyar uralkodó osztályokat.

Szabó Miklós

A radikális negyvennyolcasság válaszúton

Egy Bécsben élő függetlenségi párti csoportnak 1913 decemberében Apáthy Istvánhoz írt levele tükrözi, milyen irányba fejlődtek a nemzetiségi kérdés kiéleződése hatása alatt azok a szélsőséges függetlenségi erők, amelyek az 1905–1906-os nemzeti ellenállás kudarca nyomán szembefordultak a vezetésképtelen úri osztályokkal: ”A Monarchia összeomlása előtt állunk. Erdélyben a székely és mezőségi osztály az oka annak, hogy Erdélyt elveszítjük! Az okokat másra tolják egy évszázad óta. Az erdélyi úri nép csak a szájával volt hazafias, birtokaikat elparcellázta a románoknak.”[30] A vád tehát az ”úri nép” ellen irányul, de ennek fő bűne nem a nemzeti ellenállás, hanem a nemzetiségek magyarosításában mutatott tehetetlenség. A levél más tekintetben is mutatja a félig földalatti negyvennyolcas és negyvenkilences radikalizmus politikai stílusát: új magyar emigráció kialakítását követeli Párizsban, Londonban. Ez azonban már nem a függetlenségi harc centruma volna elsősorban, hanem ellensúlyozó propagandát folytatna Nyugaton a nemzetiségek magyarellenes propagandájával szemben.

A Thália

Példaként a kezdeményezők előtt néhány külföldi színházi vállalkozás lebeg: Antoine párizsi Théâtre Libre-je, Sztanyiszlavszkij és Nyemirovics-Dancsenko moszkvai Művész Színháza és főként a berlini naturalista színházi törekvések avantgarde mozgalom jellegű műhelye: Otto Brahm Freie Bühne-je.

Az új világ megtalálása az ősiben: Bartók, Kodály

Ettől kezdve a magyar népzene világa, a felfedezett pentatónia központi tényezője lett Bartók művészi világának. A népzene ihleti alkotópályája következő periódusának főműveit: „Tizennégy bagatell”, „Tíz könnyű zongoradarab”, „Gyermekeknek III–IV.” (1908-1909). Ekkor már a magyar népdal világa mellett a szlovák és a román népdalét is ismeri. Fő gyűjtőterülete Erdély.

Még nem szakadt el az impresszionista zenétől, sőt Kodály párizsi tapasztalatai nyomán ekkor fedezi fel ő is a maga számára az impresszionista zene legnagyobb mesterét: Debussyt. Debussy-ihlette korszakáról azt mondhatjuk el, amit a Nyugat költői szecessziós törekvéseiről. Debussy hatást mutató művei: az 1910-es „Két kép” és „A kékszakállú herceg vára” (1911) már a századforduló szimbolikájának stilizált világa.

A pentatónia felfedezése nem csupán a tradíció zenei megújításához vezeti el, hanem a avantgarde zenetörekvésekhez is. A zenében a tízes években ugyanúgy bekövetkezik a hosszú előkészületi stádium érlelte reakció az impresszionizmusnak a kompozícióoldó, zeneiség-felszabadító újítása és a század eleji posztromantika stilizációs törekvései ellen, mint a festészetben és a költészetben. Az új strukturáló elvek, az új kompozíciólehetőségek, az zenei formálás természettörvényeinek keresése kerül itt is a középpontba. Az előzményeket Szabolcsi Bence így körvonalazza: „Az összhangzásnak új meg új kombinációi, a hagyományos hangnemeken belül is gyors, csapongó hangnemváltozások, nyugtalanul szökellő harmóniák váltak lehetővé… annyi lett az átmenet, hogy végül minden átmenetté vált; feltűntek új egzotikus hangnemek is, főleg a pentatónia.”.[31] A korlátlan szabadság kialakult gyakorlatának folytatása is, ellentétbe csapása is a harmónia és a tonalitás újraértelmezésének követelménye. A kiindulás felszabadító, a mottó Liszttől ered: minden hangzat minden hangzattal összeköthető.

A minden átmenetté válásának oldottságától szemben azonban reakció mutatkozik erős kontúrok, kemény ritmika, új alapon létrejött, szabadabb alkotói elvekből született, de kötöttebb, szilárdabb arculatú, már nem szétburjánzó, hanem összefogott struktúra alakjában. A harmóniaszerkesztés és tonalitás újraértelmezésének törekvései a korábbi túlburjánzásba pusztult formavilág felbomlasztásán át új kompozíciós elveket teremtenek. Ebbe az irányba halad a századelő zenei forradalma. Schönberg és Sztravinszkij alakja mellett ebben a forradalomban megjelenik Bartók is, az 1911-ben komponált „Allegro barbaro”-val. A tradíciót megújító pentatónia itt hasonló felforgató s új kemény szerkezetet adó elvként jelentkezik, mint a schönbergi tizenkétfokúság. Az „Allegro barbaro” új fordulat munkásságában. Zenéje ettől kezdve része a világ avantgarde zenei kultúrájának.

Az 1910-es években a zenei élet is felzárkózik a művészeti forradalomhoz. 1911-ben zenészegyesület alakul a modern zenei törekvések pártolására, az Új Magyar Zene-Egyesület, ismert rövidítése: az UMZE. Vezető művészei és mozgatói: Bartók Béla, Kodály Zoltán, Weiner Leó – az új zenei törekvések komponistái – és Kovács Sándor, a zongoratanítás vezető alakja. Az egyesület azonban hamarosan megbukott, ami Bartókot is elkedvetlenítette. A modern zenét pártoló egyesület bukása mögött álló társadalmi háttér a művészeti forradalom ekkorra bekövetkezett apálya volt.

A zenekultúra népi tradícióiból való megújításának másik kongeniális harcosa Kodály Zoltán volt. Lábát indulásakor a művészeti forradalom két különböző területén is megvetette. Egyszerre indult magyar-német szakos tanárnak és zeneszerzőnek. Mint bölcsész, az Eötvös Kollégium tagja volt, részt vett a Thália mozgalmában is. Elméleti munkássága őt vezette először a népzene jelentőségének felismeréséhez. „A magyar népdal strófaszerkezete” című doktori disszertációját fedezte fel Bartók. Bartók ezt követően személyesen is felvette a kapcsolatot Kodállyal, alkotói munkásságuk ettől kezdve sok tekintetben párhuzamosan haladt. Kodály disszertációjához gyűjtött anyagot első útján, 1905-ben a Csallóközben. Felfedezése nyomán a népzene, a pentatónia ugyanúgy központi tényezője lett zeneművészetének, mint Bartókénak, Debussyt is ő fedezte fel mindkettőjük számára 1907-es párizsi útján.

A politikai messianizmusból megújított tradíció: Ady közéleti versei

1905-től kezdve Ady mint a Budapesti Napló munkatársa a kialakuló polgári radikalizmus harcosai közé tartozik, s a költői pálya későbbi szakaszaiban is lényegében ehhez a táborhoz sorolható. A „láz ifjú serege”, a magyar haladó mozgalom avantgarde-ja a tízes években is a polgári radikális tábor volt számára. Világnézetének kialakulására döntő hatást gyakorolt párizsi útja 1904-ben, majd 1906–1907-ben. Itt ismerkedett meg a „második kultúrharcot” vívó francia progresszióval, a radikális párt törekvéseivel, a magyar liberális megújulási törekvéssel sok ponton érintkező, de annál fejlettebb, korszerűbb antiklerikális mozgalommal. Itt szerzett ismeretei és tapasztalatai alakították ki a hazai fegyvertársaiénál több ponton radikálisabb demokrácia fogalmát. Párizsban ismerte meg alaposabban a modern francia költészetet, és itt teljesedett ki a Léda-szerelem. Mindkettő elengedhetetlen feltétele a nagy költő kifejlődésének. Az „Új versek” (1906) és a „Vér és arany” (1907) a közéleti költőt elsősorban mint a polgári haladással szembeszegülő magyar elmaradottság bírálóját mutatják meg. Ezekben születik meg a hazai elmaradottság költői szimbóluma: a „magyar ugar” és a „szürkeség”, a köd, a láp, a nádas képei. A „magyar ugar” Széchenyi egykori szimbolikus kifejezésének, a „magyar parlagnak” hangsúlyosabb, radikalizált újrafogalmazása. Azonban költőileg több a radikalizálásnál. Király István mutat rá arra, hogy a „magyar ugar” versek leszámolnak a népi-nemzeti költészet idilli „magyar táj” képével. Művészi tekintetben ez az eszményítő tematikus költészet harmóniaelvűségének költői tagadása volt, világnézetileg a patriarchális népszemlélet – hiszen az idilli tájszemlélet mögött az idilli népszemlélet rejlett – meghaladása. A táj új szemmel látása a népszemlélet újjáalakításának adott szélesebb horizontot, tehát gyökerében nyúlt a népi-nemzeti szemléletvilágához. A szürkeség szimbóluma átfogóbb volt, ennél fogva kevésbé is kontúrozott. Átvonult a költő későbbi munkásságán is. Jelentette nem csupán az elmaradottságot, hanem a konvenciókban megrekedt nyárspolgári hétköznapiságot a költészetet hordozó teljes értékű, az Ady képvilágában nagybetűvel írható Élettel szemben.

A szürkeséggel szemben álló, ennek világából kirekedt vagy kivonult irodalmár értelmiségi az első két kötet gondolatvilágában mind a politikai, mind a kulturális és művészeti progresszió hordozója. A nacionalista reakció ősmagyarság mítoszát travesztáló verseiben az úri vitézek barbárságának ellenlábas alakja a „diák”. Neve is van: Barla. „A gyáva Barla diák” című versben fogalmazódik meg e szimbolikus alak jelentése: ő az alkotó munka, az értelmiségi hivatás jelképe, aki, amikor a többiek kalandozva rabolnak, mint „gyáva” értelmiségi a vitézi erények gyakorlása helyett földet művel. Őt vallja „kedves ősének”, Tas Barla diákot 1908 január-februárjában megjelent önértelmező esszéjében, a „Magyar Pimodán”-ban is.

A szemlélet alapvető reformkoncepciója azonos ihletésű a polgári radikálisokéval. Ady azonban egy lényeges ponton túlmegy rajtuk világnézetileg. Verseiben kulcsszóként van jelen állandóan a forradalom. A „magyar ugart” forradalomra érett országnak tartja, abban az értelemben legalábbis, hogy számára megváltást csak egy forradalom hozhatna. Ennek lehetőségében, realitásában éppen a „magyar ugar” végletes elmaradottságának, ázsiai elesettségének tudatosítása folytán gyakran kételkedik, de soha nem kételkedik a forradalom szükségességében. Későbbi pályaszakaszán, a tízes évek viszonylagos gazdasági fellendülésén nyugvó polgári konszolidáció csúcspontján, 1912-ben fogalmazza meg a következő fél évtized fejlődésprognózisát: „Rohanunk a forradalomba”.

Különbséget teremt a politikai és költői-irodalmi progresszió táborának nagy részéhez képest a néphez való új viszonya is. Ady, miközben Párizsban a modern művészettel együtt a szellemi elitöntudatot is megismerte s ennek az arisztokratizmustól nehezen elszakítható művészetnek a talaján számolt le a patriarchális-idilli népszemlélettel, a néphez kötődés új művészi és politikai formáját alakította ki.

Diószegi István

A Monarchia és az első Balkán-háború

Az új külügyminiszter, miként elődje is, hivatásos diplomata volt, különböző posztokon, Párizsban és Londonban tevékenykedett, majd a pétervári nagyköveti tisztet töltötte be.

Galántai József

A háború és a politikai ellenzék

A trónörökös meggyilkolását megelőző hetekben Károlyi Mihály Párizsban volt, a német szövetséget lazító külpolitikájához keresett támogatást és kapcsolatokat. Majd éppen a trónörökös meggyilkolásának napján hasonló céllal észak-amerikai körútra indult.

Az első év hadműveletei

Németország és a Monarchia közös hadászati tervének alapelvét Alfred von Schlieffen, a német vezérkar korábbi főnöke dolgozta ki még a századforduló idején. Utóda, Helmuth von Moltke a Schlieffen-tervet némiképp átalakítva, tervezte meg a német haderők felvonulását 1914-ben. Abból indult ki, hogy valamennyi európai nagyhatalom közül Németország mozgósít a leggyorsabban, és elsőnek tud hatalmas erejű hadsereggel a fronton megjelenni, Oroszország mozgósítása viszont hetekig vagy hónapokig eltart. A német haderő túlnyomó része Luxemburg és Belgium területén keresztül betör Franciaországba, elfoglalja Párizst, a felvonuló francia hadsereget átkarolja és megsemmisíti. Mindez néhány hét alatt zajlik le.

Az antant hadicéljainak első kifejtése

Bár Masarýk és Beneš a nyugati antanthatalmakra orientálódtak – 1916 februárjában Párizsban hozták létre a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot –, az angol és a francia hivatalos körök akkor még elutasították a cseh emigráció messzemenő céljait.

A katonai döntés terve és kudarca

A nyugati hadszíntéren a németek a tervezett áttörés 90 km széles szakaszán erőfölényt biztosítottak. Támadásuk március 21-én indult meg az angol és a francia hadsereg érintkező szárnyai ellen. A közvetlen cél: a front áttörése, Amiens elfoglalása és a Párizs elleni roham előkészítése volt. A támadás területet nyert, de az áttörés nem sikerült. A németek újabb rohamra készültek.

Ezekben a napokban került nyilvánosságra a Sixtus-levél. Czernin, aki ekkortájt bízott a nyugati támadás sikerében, április 2-án hírül adta, hogy francia részről tárgyalást kezdeményeztek, de ez nem indulhatott meg, mivel Elzász és Lotaringia megszerzéséről nem mondanak le. Czernin beszéde nehéz helyzetbe hozta Clemenceau-t – ez is volt a célja –, hiszen a francia miniszterelnök börtönbe csukatta azokat, akik Franciaországban békéről, beszéltek, és a végsőkig való ellenállásra lelkesített. A Monarchia külügyminisztere – mondotta a tárgyalás kezdeményezését tagadó nyilatkozatában Clemenceau – hazudott. Később nyilvánosságra hozta a Sixtus-levelet, amelyben a Monarchia uralkodója jogosnak ismerte el Franciaország igényét Elzászra és Lotaringiára. Czerninnek, aki a levél nyilvánosságra hozásának kiprovokálásával bakot lőtt, távoznia kellett. Helyét ismét Burián foglalta el, a Monarchia uralkodója pedig a németek iránti hűségét hangoztatta és Canossa-járásra kényszerült.

Nem hozott döntést az újabb német támadás sem, amely Flandriában április 9-én indult az angolok vonala ellen. Az antant vezérkara ekkor hozta létre a nyugati hadszíntér egységes katonai vezérletét. A főparancsnok Foch tábornok lett. A német offenzíva következő hulláma május 27-én kezdődött, és június 13-ig tartott. Bár 50 kilométerrel előbbre nyomultak, egy keskeny sávon eljutottak a Marne-ig és megközelítették Párizst, az áttörés ezúttal sem sikerült.

A nemzetiségek a Monarchia szétzúzásáért

A Monarchia felbomlásával összekapcsolódó román egységmozgalom szervezete is létrejött Párizsban, 1918 júniusában: Erdély, Bánát, Bukovina Románjainak Nemzeti Bizottsága. Vasile Lucaciu és Octavian Goga játszott vezető szerepet benne.

Az antant katonai tervei, hadicéljai 1918-ban

Június végén a párizsi Csehszlovák Nemzeti Tanácsot – amelyet a csehek és szlovákok közös államát deklaráló május végi pittsburghi egyezmény is megerősített – a francia kabinet hadviselő kormányként elismerte. Így járt el később az angol és az amerikai kormány is.

A hadsereg összeomlása és fegyverletétele

Október 31-én Párizsban az antant Legfelsőbb Haditanácsának ülésén megállapodtak az Ausztria-Magyarországnak szánt fegyverszüneti feltételekben, november 1-én átadták Webernek, aki Bécsből nyert felhatalmazás alapján november 3-án aláírta azokat.

Siklós András

Utolsó kísérletek a Monarchia megmentésére

E szempontot, nevezetesen azt, hogy Németországot megmentsék a forradalomtól, hogy az ellenforradalmi erőknek támogatást nyújtsanak, a Párizsban ülésező Legfelsőbb Haditanács a német fegyverszüneti feltételek kidolgozásakor és végleges megfogalmazásakor figyelembe is vette. Az viszont, hogy a felbomlóban és széthullóban levő Monarchia a „bolsevizmussal” szemben gátat jelenthetne, vagy a későbbiek során az ellensúly szerepét játszhatna Németországgal szemben, már nem hatott meggyőzően. E célok elérését a győztes hatalmak 1918 őszén nem a Monarchia fennmaradásától, hanem számolva a realitásokkal, inkább a reménytelen helyzetben levő Habsburg-birodalom felszámolásától, az ennek helyén kialakuló és az antanttal szövetséges új államoktól várták.

Azt, hogy 1918 októberére a szövetségesek vezető köreiben e felfogás vált uralkodóvá, Wilsonnak a Monarchia békeajánlatára adott válasza is tükrözte. Wilson 14 pontja a Monarchia egysége alapján állt, és a nemzetiségi kérdést valamiféle autonómia alapján vélte megoldhatónak. Az október 18-án kelt válasz viszont azt közölte, hogy e korábbi álláspont már nem tartható fenn, miután az Egyesült Államok kormánya időközben a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot hadviselő kormánynak ismerte el, és a jugoszlávok nemzeti szabadságtörekvéseinek jogosságát is a legmesszebbmenően magáévá tette. A válaszjegyzék világosan leszögezte, hogy az elnök „nincs már abban a helyzetben, hogy a népek puszta autonómiáját ismerje el a béke alapjának”.[32]

Az Egyesült Államok jegyzékével az október 21-én tartott koronatanács foglalkozott. A koronatanács Wilson válaszából – bár az félreérthetetlenül a 14 pont revízióját jelentette be – kedvező vonásokat is vélt kiolvasni. Burián a jegyzék utolsó bekezdését úgy értelmezte, hogy az a Monarchia létét nem tagadja, és tulajdonképpen közvetlen tárgyalásokat javasol a csehekkel és a délszlávokkal való megegyezés érdekében.

Október 25-én a liberális irányzatot képviselő Heinrich Lammasch vezetésével Ausztriában új kormány alakult. A közös külügyminiszter Andrássy Gyula lett.

Abból a meggondolásból kiindulva, hogy a németekkel való szakítás és egy különbéke-ajánlat az antanttal folytatandó további tárgyalásokhoz kedvezőbb helyzetet teremt, IV. Károly október 26-án levelet intézett Vilmos császárhoz, melyben bejelentette erre irányuló szándékát: a szövetség felbontását. [[Ifjabb Andrássy Gyula|Andrássy egy nappal később megszövegezett válaszjegyzéke Wilson újabb feltételeit fenntartás nélkül elfogadta, különbéke-tárgyalások megindítását, a fegyverszünet azonnali megkötését kérte.

Közben az olaszországi fronton október 24-én megindult az antant régóta előkészített offenzívája. Néhány nappal a támadás megindulása után a Monarchia hadserege a teljes felbomlás képét mutatta.

Az aggasztó helyzetre való tekintettel Andrássy október 29-én, a fegyverszünet azonnali megkötése érdekében, újabb jegyzéket intézett Lansing amerikai külügyminiszterhez.

A vezérkar ugyanezen a napon – nem várva be a diplomáciai akció nehezen kibontakozó eredményét – parlamentert küldött az olaszokhoz a fegyverszüneti feltételek kieszközlése és átvétele céljából.

A fegyverszünet feltételeit az antant gyorsan közölte, és viszonylag enyhén kívánta megszabni, mert a Párizsban ülésező Legfelsőbb Haditanács úgy vélte, hogy a Monarchia kiválása a háborúból előnyös helyzetet teremt az így magára maradó Németországgal szemben.

A fegyverszünet bonyodalmai

A párizsi Legfelsőbb Haditanács és a szerb hadsereg-főparancsnokság napjainkban mind nagyobb számban nyilvánosságra kerülő dokumentumai az egykori feltételezések helytállóságáról tanúskodnak. A párizsi haditanácsnak és Franchet d'Esperey-nek egyaránt szándékában állt a Keleti Hadsereget Németország ellen bevetni.

A Párizsban zajló eseményekről a hadsereg-főparancsnokságot egyrészt Pašić, az ott tartózkodó miniszterelnök, másrészt Vesnić, a szerb követ tájékoztatta. Pašić november 2-án küldött táviratában azt tanácsolta, hogy tekintettel a küszöbön álló és a Balkánt figyelmen kívül hagyó fegyverszünetre, vegyék birtokukba amilyen gyorsan csak lehet Ausztria-Magyarország délszláv területeit. Vesnić egy későbbi üzenetben úgy tájékoztatta Mišić vajdát, a szerb vezérkari főnököt, hogy bármit határoz is az északi irányú terjeszkedést illetően, azt Párizsban jóváhagyják. A Párizsból érkező tájékoztatás nyomán a szerb hadsereg tovább folytatta előnyomulását.

A belgrádi katonai egyezmény

E bemutatkozás után Franchet átnyújtotta Károlyinak és Jászinak az általa javasolt szerződés szövegét, mely 18 pontot tartalmazott.

Az első pont a Beszterce, Maros, Szabadka, Baja, Pécs, Dráva vonalat jelölte meg demarkációs vonalként, ami Erdély déli részének, a Bánátnak, Bácskának és Baranya megye egy részének kiürítését jelentette. A demarkációs vonal ilyen módon való megvonásával Franchet eleget tett a szerb kormány és a szerb hadsereg-főparancsnokság követelésének, és részben kielégítette az antanttal újra szövetségre lépő román királyság igényeit is.

Az egyezmény további pontjai előírták a hadsereg leszerelését a rend fenntartására hivatott 6 gyalog- és 2 lovashadosztály kivételével, lehetővé tették bármely hadászati szempontból fontos pont megszállását, biztosították a szövetséges csapatok számára a Magyarországon való átvonulást és az ott-tartózkodást. A német csapatok az ország elhagyására 15 napi haladékot kaptak. Az egyezmény 17. pontja kikötötte, hogy amennyiben „Magyarország területén lázadások törnének ki, az antantnak jogában áll, hogy ezeket a területeket saját igazgatása alá vonja”.

A szerződést, mivel egyes pontjai túlmentek azon, amire a Diaz-féle fegyverszünet és az előzetes feltételek alapján számítani lehetett, Károlyi és Jászi elfogadhatatlannak minősítették. Hosszú vita után Franchet engedményeket tett: beleegyezett az erősen kifogásolt 17. pont, „a lázadási és zavargási klauzula” törlésébe; az első pont kiegészítéseként belevette a szövegbe, hogy a kiürített területeken „a polgári igazgatás a jelenlegi kormány kezében marad„[33], mérsékelte az átadandó szállítási eszközökre vonatkozó igényt, végül még abba is beleegyezett, hogy a küldöttség a területi integritás védelmében táviratot küldjön Párizsba. A Clemenceau-nak címzett táviratban az állt, hogy a kormány a szerződést csak akkor írja alá, ha „az antant a béketárgyalásokig biztosítja a magyar állani mai határait (Horvát-Szlavonországot nem értve bele)”.[34]

A tábornok engedékenységét látva, Károlyi és Jászi már-már hajlottak volna az aláírásra, de tekintettel a Párizsba küldött sürgönyre és a küldöttség egyes tagjainak véleményére, végül is úgy határoztak: megvárják a választ, és a végleges döntéshez kikérik a Nemzeti Tanács hozzájárulását.

A Vix-misszió. Az antant új követelései.

A belgrádi megállapodás ellen csehszlovák részről azonnal tiltakoztak. Beneš, a csehszlovák kormány Párizsban tartózkodó külügyminisztere arra hivatkozott, hogy a szövetségesek a csehszlovák államot már elismerték, és Szlovákia azonnali kiürítését követelte; ez ügyben újra és újra eljárt a francia politika irányítóinál. November végén az olaszok is felléptek Franchet ellen. Az olasz miniszterelnök, Sonnino, a belgrádi egyezményt egy el nem ismert, tehát jogilag nem létező állammal kötött szerződésnek minősítette, és tekintettel a padovai fegyverszünetre, egyben feleslegesnek is deklarálta azt.

A francia külügyminisztérium az olasz és csehszlovák kormány óvását magáévá tette, és csak gyakorlati megfontolásokból, a további bonyodalmak elkerülése végett tekintett el attól, hogy a belgrádi megállapodást semmisnek nyilvánítsa. A francia külügyminiszter erről december 1-én sürgős táviratban tájékoztatta a külügyminisztériumot, és Franchet tudomására hozta: helytelenül járt el, mert nem volt joga ahhoz, hogy az új magyar államot és annak kormányát, mely egyelőre csak helyi hatóságnak tekinthető, elismerje. Pichon táviratában leszögezte: Csehszlovákiának jogában áll a szlovák területeket megszállni, mivel Csehszlovákiát az antant szövetséges államnak ismerte el.

Franchet az elkövetett hiba kijavítása céljából december 3-án Vix útján jegyzéket juttatott el Károlyihoz. Ebben a Párizsból kapott utasításra hivatkozva és felsorolva a már említett érveket, Szlovákia azonnali kiürítését követelte. A december 3-i jegyzékre 23-án újabb átirat érkezett, mely a kiürítendő terület határát is megjelölte. (A magyar csapatokat a december 23-i jegyzék értelmében a Dunától, az Ipolytól, továbbá a Rimaszombat—Ung—Uzsok vonaltól délre kellett visszavonni.)

A román kormány sem tartotta magára nézve kötelezőnek a nélküle megkötött belgrádi egyezményt, és a december 3-i jegyzék átadása után Erdélyre vonatkozóan hasonló eljárást követelt. Amikor a román csapatok december közepén elérték a Marost, Presan tábornok, hadseregfőparancsnok bejelentette: az előnyomulást egészen a NagykárolyNagyváradBékéscsaba vonalig kívánja folytatni. A románok elhatározását Berthelot tábornok, a bukaresti francia misszió vezetője magáévá tette, és messzemenően támogatta.

Berthelot, aki a szovjetellenes elgondolások jegyében létrehozott úgynevezett Dunai Hadsereg parancsnoka volt, s így Franchet-val szemben önállóságot élvezett, december 18-án Kolozsvár kiürítését követelte. December 23-án újabb jegyzék érkezett. Berthelot elhatározta: felhatalmazza a román hadsereg-főparancsnokságot a demarkációs vonal átlépésére és több stratégiai pont (9 város) megszállására.

A belgrádi egyezmény és az utána következő események – az újságok a történtekről szépítgetés nélkül, részletesen beszámoltak – izgalmat és megdöbbenést váltottak ki. A közvélemény most kezdett ráébredni arra, hogy a háborút Magyarország is elvesztette, és e vereségnek súlyos következményei lesznek.

A területi integritáshoz ragaszkodó kormány kilátástalanná váló helyzetét, a kedvezőtlenre forduló hangulatot (a köztársaság kikiáltásakor megnyilvánuló lelkesedés ennek csak egy időre adott ellenkező irányt) a reakciós erők azonnal a maguk javára próbálták kiaknázni. A fegyverletétel, ami ellen annak idején egyetlen újság sem emelt szót, december elején a Budapesti Hírlap hasábjain már „szokatlan módszernek”[35] minősült. A belgrádi egyezményt nyíltan még nem támadták, de a Padovából hazatérő Nyékhegyi Ferenc vezérkari alezredes (Nyékhegyit még a Wekerle-kormány idején nevezték ki a fegyverszüneti bizottság tagjává) beadványt készített ez ügyben. Terjedelmes beadványában azt bizonygatta, hogy mennyire előnyös volt az ő szerződésük, mely állítólag biztosította Magyarország határait, és mennyire indokolatlan volt a belgrádi egyezmény, mely egy ennél rosszabb demarkációs vonal megvonásához vezetett. Ezzel az ellenforradalom által később unos-untalan hangoztatott vádaskodással a minisztertanács november végén—december elején két ízben is foglalkozott, és végül azzal tért az ügy fölött napirendre, hogy az adott körülmények között értelmetlen arról vitázni, kedvezőtlenebb volt-e a belgrádi egyezmény, hiszen nyilvánvaló, hogy az antant e „kedvezőtlenebb” szerződést sem kívánja betartani.

Míg a jobboldal a vezetőkre hárította a felelősséget, bennük próbálta keresni a hiba forrását, a kormány és a kormányt támogató sajtó hajlott arra, hogy az antant barátságtalan magatartását részben vagy egészben egyes személyek, Franchet vagy Vix rosszindulatának tulajdonítsa. Az igazság azonban az, hogy sértő fellépése ellenére Franchet Belgrádban engedékenynek bizonyult, amit a későbbi bírálat, mint láttuk, szemére is vetett. Ami Vix magatartását illeti, a misszió Párizsban őrzött s ma már hozzáférhető iratai arról tanúskodnak, hogy ő sem volt eleve részrehajló vagy elfogult, bár róla annak idején különösképpen negatív kép alakult ki.

Ha Franchet végül is beletörődött a magyar kormánnyal kötött egyezmény megsértésébe, abban sem a jó- vagy a rosszindulat játszott szerepet, hanem egy bizonyos politikának az érvényesülése, melynek logikája kérlelhetetlennek bizonyult.

E politika lényege abban állt, hogy Közép-Európában az antant további terveit a győztesként és szövetségesként elismert országokra kell építeni. Párizsban úgy vélték, hogy a jövőben ezek az államok tölthetik be azt a szerepet, amire a Monarchia alkalmatlanná vált. Amennyiben kellő támogatásban részesülnek, gátat jelenthetnek a forradalmi törekvések ellen, eszközül szolgálhatnak egy Szovjet-Oroszország elleni intervencióhoz, szükség esetén felhasználhatók lesznek a német hatalmi törekvések ellensúlyozására.

A jobbszárny kiválása a Károlyi-kormányból. A Berinkey-kormány megalakulása.

Miután Budapest megszállásának tervét Párizsban december folyamán újólag elvetették, Vix Lovászy kérését elutasította.

Egyenlőtlen fellépés a kommunista párt és az ellenforradalom ellen

1919. január 18-án Párizsban megnyílt a békekonferencia, amelyen „az orosz kérdés” kezdettől fogva fontos helyet foglalt el.

Új tervek, elgondolások a külpolitikában

Amikor Böhm a februári 18-i minisztertanácson előterjesztette a hadsereg újjászervezésére vonatkozó elgondolását (a meglevő hadsereg feloszlatása; zsoldos hadsereg szervezése toborzás útján, elsősorban a 24–42 év közötti városi munkásokból, szakszervezeti ajánlás alapján), Károlyi hozzászólásában, elfogadva az előterjesztést, „felszabadító hadjárat” lehetőségéről beszélt: „Ha a jog és igazság alapján nem tudjuk, fegyverrel a kezünkben készen akarunk állni arra, hogy létfeltételeinket visszaszerezzük.”[36]

Lényegében ezt ismételte meg március 2-án Szatmáron, a székely hadosztálynál tett látogatása során. „Ha a párisi békekonferencia a wilsoni elvek, a népek önrendelkező joga és a megegyezéses béke ellen döntene, akkor mi végszükség esetében még fegyverrel is felszabadítjuk ezt az országot… Ha olyan békét akarnának velünk aláíratni, mely Magyarország feldarabolását jelenti, akkor én azt mondom nektek katonák, hogy én ezt a békét nem fogom soha aláírni.”[37]

A lengyelek és ukránok viszályában a franciák a lengyelek oldalára álltak, miután szovjetellenes intervenciós terveikben az erre alkalmasabbnak tűnő lengyel ellenforradalmi hadseregre kívántak támaszkodni. A magyar kormány azzal, hogy elsősorban az ukránokkal tartott fenn kapcsolatot, a Nyugat-Ukrán Köztársaságnak már januárban szállított hadianyagot és a szállításokat folytatni kívánta, keresztezte a francia vezérkar elképzeléseit.

Amikor a kormány az ukránokkal kötött szerződést – melynek megkötésekor egy románellenes közös fegyveres akció terve is felvetődött – a franciák nyomására végül is hatálytalanította, és március 7-én Lengyelországba irányuló fegyverszállításra kötött megegyezést, akkor az rontotta el a helyzetet és vezetett a misszió tiltakozásához, hogy egyes, francia kísérettel Magyarországon áthaladó vagonokat a magyar hatóságok felnyitottak.

Az ilyesféle esetekből és különösen abból a tényből, hogy a Csehszlovákiába irányuló zsírszállítás ellen a magyar fegyverszüneti bizottság hivatalos jegyzékben tiltakozott, és a magyarországi vasutak használatát bizonyos feltételektől tette függővé, a franciák joggal arra a következtetésre jutottak, hogy a lengyel és a román hadseregek számára az utánpótlás szállítása Magyarországon keresztül kétségesnek tekinthető.

A misszióhoz fűződő kapcsolatok március közepén mélypontra jutottak. A budapesti napilapok ez időben egyre-másra közöltek cikkeket a konzervatív körök és az antanttisztek kapcsolatáról, az innen eredő információkról, az informátorok személyéről, nevüket is felsorolva (Bethlen István, Pallavicini György, Mikes Ármin, Tormay Cecil stb.). Tudósítás látott napvilágot az idegen tisztek mulatozásairól éppúgy, mint az angol megbízottnak a dunai hajózás kérdésében tanúsított nem éppen jóindulatú magatartásáról. Vix az újságok elkobzását követelte, de a kormány ez elől elzárkózott, azzal érvelve, hogy ezt elrendelni – tekintettel a sajtószabadságra és az azt biztosító néptörvényre – nem áll hatalmában.

Az 1919. február 3-án összeülő berni szocialista konferenciára, melyen a nemzetközi munkásmozgalom jobbszárnyának és centrumának képviselői jelentek meg, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt is delegációt küldött. E nemzetközi találkozóra, melyhez Magyarországon nagy reményeket fűztek, a kormány közoktatásügyi minisztere, Kunfi Zsigmond is Bernbe utazott, hogy az ott összegyűlt, az antant országaiban nem lebecsülendő befolyással bíró szociáldemokrata vezetőket informálja, és egyben tőlük is információkat szerezzen.

Kunfi útjáról hazatérve memorandumot készített. Rámutatott, hogy a Magyarország iránt legnagyobb rokonszenvvel viseltető pártok képviselői is „a háború magától értetődő és már megvitatásra nem is szoruló következményének tekintik a cseh, tót, román és jugoszláv nemzeti államok kialakulását, és hogy rokonszenvükre és támogatásukra csak az a Magyarország számíthat, amely nem ugyan katonai hódítás és demarkációs vonalak alapján, de az etnográfiai tények alapján «magyar» Magyarország akar maradni”. Javasolta, hogy „külső politikánk nyugat felé fordított képén a területi integritás vonását az önrendelkező jog és a népszavazás előtérbe tolásával kissé el kellene halványítani és a területi integritásért való harcot a «magyar» Magyarország politikai és szociális álláspontjának minél erősebb radikalizálásával kell tovább folytatni”.

Kunfi arra is rámutatott, hogy helytelen lenne a berni konferencia Magyarországra nézve kedvező, az előzetes katonai megszállást elítélő, a népszavazás elvét valló határozatait túlbecsülni, tekintve, hogy Párizsban „egyelőre az imperialista irány vezet”. Erről a helyzetről, ez utóbbi irányzatról ugyanakkor úgy vélekedett, hogy annak ellenhatásaként „ha az antant államok belső politikája gyökeresen át nem alakul… egy orosz–magyar–német blokk fog automatikusan kialakulni”.

A Vix-jegyzék és a kormány lemondása

A teljes cikk.

Hajdu Tibor

A magyarországi proletárforradalom és a „világforradalom” perspektívája

Ha a magyar uralkodó osztályokat meglepte és készületlenül találta március 21-e, még inkább elmondhatjuk ezt a párizsi békekonferenciáról. Párizsban először nem is látták világosan, mi történt Budapesten. Nem mintha nem kaptak volna elég híradást a forradalomról, de a különböző forrásokból eredő értesülések ellentmondtak egymásnak. Míg a Magyarország katonai megszállásában érdekelt szomszéd országok kormányai szerint a fordulat csupán a magyar arisztokrácia manővere, egyes „jól értesült” ügynökök és újságok szorgalmasan terjesztették a budapesti vérfürdőről, József főherceg, Wekerle és más politikusok kivégzéséről szóló álhíreket. Egy-két napig bizonytalan volt a Vix-misszió sorsa is; ámde ennél sokkal jobban nyugtalanította a Nyugat urait a Tanácsköztársaság sorsa szempontjából alapvető kérdés: követik-e más közép-európai országok munkásai a magyar példát?

A Tanácsköztársaság készsége az antanthatalmakkal való tárgyalásra

A teljes cikk.

Az imperialista hatalmak intervenciójának előkészületei

A teljes cikk.

Az 1918–1919. évi forradalmak művelődéspolitikája

Ha általánosságban elmondhatjuk, hogy 1918–1919 két forradalmának sok közös történelmi feladata, párhuzamos vonása volt, úgy ez a legnagyobb mértékben a kultúra és tudomány területére érvényes. Hiszen a polgárosulás 1867-es programjából itt valósult meg a legkevesebb, a közoktatást nem az Eötvösök, hanem az Apponyiak szelleme hatotta át, a Párizs és Heidelberg mértékét megütő szűk szellemi elit elől elzárkózott a hivatalos tudománypolitika.

Az intervenció megindulása

A nagyhatalmak abban a tudatban adták meg hallgatólagos hozzájárulásukat a támadáshoz, hogy a határokat Párizsban állapítják meg.

Április 15-én este tüzérségi előkészítéssel megindult a román hadsereg offenzívája, s 16-án kiterjedt a keleti front nagyobb részére. A fő csapás a front északi szárnya, a CsucsaSzilágysomlyóTécső vonalon 130 kilométeres hosszúságban széthúzott székely hadosztály ellen irányult, amely a túlerőnek engedve megkezdte a visszavonulást. A román hadsereg már a támadás első napján jelentős előrehaladást ért el a Szilágyságban. A 39. dandár egyelőre tartotta a csucsai frontot, míg a tőle délre, Honctő körül elhelyezett 6. hadosztály rögtön az első napon visszavonulásra kényszerült. 17-én a 6. hadosztály olyan súlyos csapásokat szenvedett, hogy egészen VilágosNagyzerénd vonaláig húzódott hátra. A székely hadosztály is folytatta visszavonulását Debrecen irányába, míg a román lovasság az odavezető főútvonal elvágására törekedett. Északon az ellenség elfoglalta Técsőt és Szinérváralját.

Ilyenképpen a 39. dandárt a körülzárás veszélye fenyegette, ezért elhagyta a Királyhágót, és Nagyvárad felé vonult vissza. A reménytelennek tűnő helyzetben a csapatok pánikszerűen, rendetlenül özönlöttek nyugat felé.

A székely hadosztály parancsnoka, Kratochvil ezredes – miután kitűnt, hogy a kormányzótanács nem áll a területi integritás alapján – már korábban próbált a románokkal tárgyalni, de sikertelenül. A román kormány később is elutasító álláspontot foglalt el minden magyar ellenforradalmi kormánnyal vagy hasonló kísérlettel szemben, mert attól tartott, hogy egy Párizs által elismert magyar állammal szemben korlátoznak cselekvési szabadságát.

Katonai és diplomáciai erőfeszítések az intervenció megállítására

Bár a nagyhatalmak nyilvánosan nem vállaltak felelősséget az általuk sugalmazott intervencióért, Párizzsal való közvetlen tárgyalásról szó sem lehetett már. Olasz diplomaták továbbra is tevékenykedtek Budapesten, de Párizsban nem volt túl nagy szavuk, az angolok és főleg a franciák elzárkóztak a diplomáciai kapcsolatoktól, sokkal jobban érdekelte őket a csehszlovák—román kordon létrehozása és a Ruténföld megszállása, a magyar és az orosz szovjetköztársaság potenciális érintkezési csatornájának elvágása. Ezért Kun a győztesek legkevésbé agresszív irányzatát képviselő Brown amerikai professzorral bocsátkozott tárgyalásokba, aki – mint a bécsi Coolidge-misszió megbízottja – komolyan vette a wilsoni eszmék érvényességét Közép-Európára.

Kettős diplomáciai játék kezdődött: Kun a kormány átalakításának, a „szélsőséges kommunisták” kihagyásának ígéretével próbálta elérni a Tanácsköztársaság meghívását Párizsba, ami, ha valódi kompromisszumot nem is hozhatott, a forradalom nemzetközi elismerését jelenthette volna és lélegzetvételnyi szünetet az intervenciós háborúban, a Vörös Hadsereg talpra állításáig. Brown viszont szerette volna Kunt külföldre, esetleg Svájcba csalni, hogy távollétében szociáldemokrata kormány alakulhasson, amely Renner Ausztriájának példájára illeszkedett volna be a békeszerződések rendszerének új Európájába.

A kormányzótanács április 26-án megvitatta Kun tájékoztatását azokról a javaslatokról, melyeket Brown útján Párizsnak tett. A blokád megszüntetését kérte és a román hadsereg visszarendelését az annak idején elutasított Smuts-féle vonalra. Ennek fejében felajánlotta, hogy Szamuely, Pogány és Vágó távozik a kormányból – mivel ők, Kun megjegyzése szerint, úgyis a fronton vannak –, helyettük a Brownnak szimpatikus Bolgár Elek bécsi követet, továbbá a szociáldemokrata Weltner Jakabot és Cservenka Miklóst nevezik ki; hogy a túszok szedését és a terrort megszüntetik. Kun egyben kérte, hogy Svájcban találkozhasson a nagyhatalmak megbízottaival.

Brown fenti feltételei teljesíthetők lettek volna, ha ezen az áron az antant belenyugszik a tanácsrendszer fenntartásába; de világos volt, hogy a következő lépés Kun, majd a kommunisták leváltása, a proletárdiktatúra feladása lesz. Kun tehát a javaslatok realizálását csak arra az esetre tartogatta, ha a katonai kapituláció amúgy is elkerülhetetlenné válik. Brown üzenetét azonban bécsi főnöke, Coolidge visszatartotta, és csak május 1-én juttatta el Párizsba, szkeptikus kommentárok kíséretében és abban a reményben, hogy a román hadsereg előnyomulása feleslegessé teszi a bolsevistáknak adandó engedményeket.

Az április 26-i ülés különösebb vita nélkül jóváhagyta Kun lépéseit; annál nagyobb vita kerekedett, mikor Dovcsák, a kormány elnökhelyettese, a jobboldali szakszervezeti vezetők szócsöveként elítélte a proletárdiktatúrát, azt állította, hogy a munkásszázadok csak parádézni hajlandók, de harcolni nem, és megpendítette a hatalomról való lemondás gondolatát. Nemcsak a kommunisták és a baloldali szociáldemokraták, hanem a centrista népbiztosok, Böhm, Kunfi, sőt Erdélyi Mór is Dovcsák ellen szólaltak fel. Viszont kitűnt, hogy a centristákban is káros illúziókat keltett Párizs látszólagos tárgyalási készsége. Hogy építsék a kapcsolatot Párizs felé, és visszaszerezzék a diktatúrától elforduló kispolgári tömegek támogatását, felléptek a túszszedés, a letartóztatások, az élelmiszer- és egyéb rekvirálások ellen. Követelésükre leváltották a túszszedést szorgalmazó László Jenőt. Javaslataik célszerűsége vitatható volt: túszszedés nélkül fennmaradhatott a forradalom, rekvirálás nélkül nem. Fő tévedésük nem is ebben rejlett, hanem először is túlbecsülték a velük tárgyaló antanttisztecskék kompetenciáját, másodszor nem ismerték fel, hogy a forradalom sorsa már nem is annyira a kispolgárság vagy az értelmiség, mint az indifferens vagy a forradalom iránt lelkesedő, de a frontra nem jelentkező parasztság aktivizálásától függ, végül pedig a valóságosnál kevésbé súlyosnak hitték a front helyzetét.

Április 26-án hajnalban Nyírbaktán Kratochvil megbízottai aláírták a fegyverletételi jegyzőkönyvet. A székely hadosztály katonáit a románok hadifogolyként kezelték; egy részük azonban a kapituláció kihirdetésekor a Tiszához szökött, és beállt a Vörös Hadseregbe. A tiszántúli frontra Kratochvil árulása mérte a végső csapást. Hála Stromfeld rendelkezésének, amellyel az 1. hadosztályt második vonalként állította fel a székelyek mögött, rés nem támadt az arcvonalon, de a tízezres létszámú, jól felszerelt hadosztály kiesése következtében az előző héten a Tiszántúlra küldött erősítés már nem jelentett erőgyarapodást a Vörös Hadsereg számára, hanem csupán korábbi ereje megtartását. Stromfeld kénytelen volt belenyugodni a Tiszántúl kiürítésébe. 27-én a vörös csapatok fő célja már a gyors visszavonulás volt, mert az ellenség minden erővel igyekezett a Tiszától elvágni, s ily módon megsemmisíteni őket. 27-én megmozdult az északi és déli front is. Francia csapatok szállták meg Hódmezővásárhelyt, Makót és környékét, s miután a bevonulásban jugoszláv egységek is részt vettek, attól lehetett tartani, hogy egyesített francia-jugoszláv támadás indul; erre azonban nem került sor. Északon viszont az előző napok járőrharcai után megindult a csehszlovák hadsereg intervenciója, melynek első célja az Északkeleti-Kárpátok vonalának lezárása volt. 28-án Csap és Munkács között találkozott a csehszlovák és a román hadsereg, ezzel elveszett a MáramarosszigetOdessza vasútvonal helyreállításának reménye, de elveszett Ruténföld is, amelynek csehszlovák katonai megszállása az első lépés volt az új államba való bekebelezésére.

Április utolsó napjaiban befejeződött a Tiszántúl kiürítése; a hídfőket – a tiszafüredi kivételével – nem sikerült megtartani. A csapatok egy része szétszéledt; a megmaradtak fegyelme a vereségek, a rémhírek és az ellenforradalmi propaganda hatására rohamosan hanyatlott, sok volt a beteg, akikről nehezen tudtak gondoskodni. Kérdéses volt, tartani tudják-e a Tisza vonalát, ha a román hadvezetés a Duna–Tisza közére is kiterjeszti a támadást.

Az aggodalom nem volt alaptalan. Presan tábornok román vezérkari főnök április 28-án táviratot intézett az antant-főparancsnoksághoz, s ebben a Tanácsköztársaság egész területének megszállását, a Vörös Hadsereg megsemmisítését javasolta. Román hadosztályokat ajánlott fel Budapest elfoglalásához; ha viszont nem indul közös akció, „a román csapatok a Tisza mentén megállanak, ahol legkönnyebben állhatnak ellen a magyarok újabb támadásainak …”[38]

Párizsban haboztak. Sem Presan, sem Brown nem kapott választ, az északi és a déli front megélénkülése mindenesetre arra mutatott, hogy a katonai vezetők közös támadásra készülnek.

Az antant diplomáciája és a bécsi ellenforradalmi emigráció

Párizsban azonban óvatosak lettek; az angolszász politika vezetői nem látták célszerűnek a közvetlen intervenciót, május elején pedig a németeknek átnyújtandó béketervezet kötötte le figyelmüket. Abban a reményben, hogy a német béke után gyorsan aláírhatják az osztrák és a magyar békeszerződést is, Lloyd George elővette Smuts javaslatait, és indítványozta Magyarország meghívását a békekonferenciára. Partnerei ezt abban a hitben fogadták el, hogy a tanácskormány bukása küszöbön áll.

Május 5-én Párizsban úgy döntöttek, hogy ha a tanácskormány tényleg megdőlt, akkor megszüntetik a gazdasági blokádot. Néhány nap múlva tisztázódott a helyzet, mire a meghívást nem adták át, a blokádot pedig megszigorították. Miután a német békeszerződés aláírása sem ment simán, a békekonferencia letett arról, hogy a magyar kormány meghívásáról döntsön, hiszen a német béke tető alá hozása sürgősebb és fontosabb volt.

Megnehezítette Budapest esetleges megszállását, hogy erre az esetre nem állt rendelkezésre megfelelő magyar kormány. A győztesek valamiféle demokratikus kormányt szerettek volna, de gondolni sem akartak a Károlyi-rezsimre, amely bolsevizmussal végződött; másfajta koalíció létrehozására pedig nem volt lehetőség. Károlyi és Jászi hívei immár reménytelennek látták a Tanácsköztársaság helyzetét, s lassan Bécsbe költöztek: de nem kívántak az antant ügynökévé süllyedni, egyenrangú tárgyalásról pedig szó sem lehetett. A Károlyi-kormány egykori jobbszárnya – Batthyány, Garami – kész volt együttműködni a győztesekkel, de nehezen egyezett meg a hagyományos, parlamentáris pártok politikusaival. Garamiék eleinte féltek, hogy kompromittálják magukat, ha szóba állnak Andrássyval; később azonban megfordult a helyzet.

Az antantmissziók ekkor már eljutottak odáig, hogy a hagyományos magyar osztályuralom „józanabb” képviselőivel fogjanak össze a „bolsevizmus” ellen, de ennek több akadálya volt. Elsősorban Magyarország szomszédai, akik joggal tartottak a magyar uralkodó osztályok területi integritásra irányuló törekvéseitől. Bethlen István, akit már a március 21-e előtti hetekben az ellenforradalom fejének tekintettek, memorandummal fordult a békekonferenciához és a balkáni francia parancsnoksághoz, amelyben felajánlotta szolgálatait, és polgári kormány alakítását, amelybe Garamiékat is beveszik, ha némi kölcsönt kapnak, és Budapestet nyugati csapatok szállják meg.

Bethlen azonban szükségét érezte, hogy a román és a csehszlovák hadsereget a Vix-jegyzék előtt érvényben levő demarkációs vonalra vonják vissza: „az új kormány nem fogadhatna el oly demarkációs vonalat, melyet az előző két kormány nem akceptált, mert különben hazaárulással vádolnák …”[39] Ilyen feltétel mellett Párizs sem Bethlennel, sem mással nem állt szóba.

Az ellenforradalom szervezkedése. Az aradi és a szegedi ellenkormány.

Bár a francia támadás elmaradt, az aradi kormány május 5-én megalakult. Bécsben nem vették komolyan, Budapesten még kevésbé, a románok pedig előnyösebbnek tartották, ha nincs olyan magyar kormány, amelyet meghívhatnak Párizsba asszisztálni a békeszerződés elkészítéséhez.

Az ellentámadás előkészítése

A hír tulajdonképpen nem volt hamis, csak megkésett; mint láttuk, a francia parancsnokság valóban készült a Budapest elleni koncentrált támadásban való részvételre, de miután Párizsban nem sikerült ilyen határozatot kicsikarni, tervét egy időre félretette. Május 11-én Gödöllőn a kormányzótanács bizottsága megtárgyalta a helyzetet Stromfelddel – aki itt helyezte el a vezérkart –, és arra a következtetésre jutottak, hogy Gyékényes és Szeged felől támadás várható. Az értekezlet elhatározta, hogy az északi és keleti fronton, valamint a Dunántúlon „csak a legszükségesebb erők hagyandók meg, melyeknek feladata a megfigyelő szolgálat és az ellenség előnyomulásának lehető hosszú ideig való késleltetése”, míg „az összes ekként felszabadult erők a Duna–Tisza között előnyomuló ellenség ellen támadólag alkalmazandók”.[40]

Az északi fronton Salgótarján és Eger védelmében folytatódtak a helyi jelentőségű harcok. A bányászok és munkások hősies ellenállása, valamint a 6. hadosztály megjelenése már május 10-én a Salgótarjántól északra elhelyezett csehszlovák csapatok pánikszerű meneküléséhez vezetett. 12-én a vörös csapatok bevonultak Fülekre, a csehszlovák hadsereg egészen Rimaszombatig, vagyis március 21-i pozíciójába menekült. A további üldözést azonban a hadsereg-főparancsnokság nem engedélyezte, főleg a francia támadás vélt veszélye miatt. Miután azonban a hadiesemények bebizonyították egyrészt a csehszlovák csapatok harci kedvének hiányát, másrészt a Vörös Hadsereg állapotában beállott javulást, a főparancsnokság parancsot adott Miskolc visszafoglalásának előkészítésére.

A katonai sikerek és az ezek nyomán megszilárdult belső rend, az ellenforradalmi megmozdulások mérséklődése kedvező feltételeket biztosítottak az északi hadjárathoz. Miután a támadás céljai egyelőre korlátozottak voltak, a centristák is helyeselték azokat, abban a reményben, hogy a Tanácsköztársaság pozíciójának javítása megjavítja a győztes hatalmakkal köthető kompromisszum lehetőségét is. Ennek érdekében Böhm és Weltner, az előforduló önkényeskedésekre hivatkozva, felléptek a külön karhatalmi alakulatok megszüntetéséért. Elérték, hogy a Cserny-csoportot feloszlatták, tagjai egy részét kiküldték a frontra. Böhmék nem érték be az önkényeskedő Cserny József megrendszabályozásával, továbbra is határozottan ellenezték az erélyes fellépést az ellenforradalmárokkal szemben, mint ami ronthatja a kompromisszum esélyeit.

Májusban a centristák és az őket követő szociáldemokrata munkások – bár mind sűrűbben hangoztatták kételyeiket – aktívan kivették részüket a honvédelem és a szocialista átalakulás szervezéséből; a kompromisszumot a nyugattal a munkáshatalom talaján szerették volna elérni. A szakszervezeti bürokrácia viszont a frakciózás útjára lépett, belülről veszélyeztette a proletárdiktatúra létét. Míg a kommunistákat Kun az egység érdekében minden külön csoportosulástól eltiltotta, és csak a Vörös Újságot őrizték meg, mint az egyértelmű kommunista álláspont szócsövét, a szakszervezeti jobboldal május közepétől rendszeresen tartott értekezleteket a református konvent Abonyi utcai épületében. Ezekre a tanácskozásokra kezdetben a népbiztosokat is meghívták, konstruktív eszmecserék folytak a szakszervezetek részvételéről a termelés javításában. A tanácskozások azonban hamarosan félig-meddig titkossá váltak, középpontjukba az antanttal való kapcsolat felvétele került, lényegében polgári demokratikus program, a szocialista vívmányok feladása alapján. A Vörös Hadsereg harcának nem tulajdonítottak jelentőséget, mert mint Peyer mondta a pécsi bányászok küldötteinek: „nincs semmi értelme csak azért harcolni, hogy két nappal későbben jöjjenek be a románok.”[41]

Az ellentéteket, melyeket a Népszava cikkei – a kommunisták ellen és a PeidlPeyer-féle szakszervezeti vezetők védelmében – is éleztek, különösen veszélyessé tették a közellátási nehézségek, főleg a hús- és liszthiány.

A kommunisták sem maradtak adósak a válasszal, s rámutattak, hogy a polgárság védelmének egyik következménye a polgári elemek beözönlése a munkásállam hivatalaiba, sőt a tanácsokba. Számos helyen tisztogatást hajtottak végre, sok esetben leváltották a gazdagokhoz húzó házbizalmit. (A fővárosban minden házban bizalmit választottak, akinek fontos szerepet szántak a vásárlási engedélyek kiadásánál, a rekvirálásoknál, az ellenforradalmárok leleplezésében.) Május 15-én beszüntették a megmaradt polgári lapokat is.

A kommunisták határozott fellépésének oka nemcsak a taktikai ellentétekben rejlik. Miskolc visszafoglalásán túlmenően olyan katonai támadást akartak, amely megrendíti a kapitalizmus rendszerét Közép-Európában. A centristáknál jobban látták a támadás kiszélesítésének lehetőségeit, viszont részben nem ismerték, részben nem akarták tudomásul venni az európai kapitalizmus lassú konszolidálódásának tényeit. A május 7-én átnyújtott német békefeltételek megtiltották az Anschlusst, vagyis Ausztria csatlakozását Németországhoz, és ezzel Ausztriában tulajdonképpen megbukott a Tanácsköztársasággal viszonylag rokonszenvező, centrista Otto Bauer külpolitikája. Ausztriában és Németországban megszilárdult a tőkés rendszer, a munkásmozgalomban pedig a reformisták jutottak túlsúlyra; a német uralkodó osztályokban érlelődött az a gondolat, hogy a békeszerződés formális elfogadása elkerülhetetlen. Pedig Kun Béla nagyrészt a német békefeltételek elfogadhatatlanságához fűzte reményeit.

A német béke kérdése háttérbe szorította Párizsban a magyar és osztrák békeszerződésről folyó tárgyalásokat. Ez annyiban volt hátrányos a magyar kormányra, hogy meghívása végleg lekerült a napirendről. Május folyamán egyoldalúan megállapították a magyar határokat, de a német kérdésben való döntés előtt nem hozták azokat nyilvánosságra. A határok nagyjából megegyeztek a titkos szerződések alapján a győztesek között kialakult előzetes megállapodásokkal. Ha például egy pillantást vetünk az 1918. decemberi csehszlovák titkos memorandumhoz mellékelt térképre, azt látjuk, hogy az 1919 májusában megállapított és a trianoni békébe foglalt határ mellőzi Beneš igényét a VácSalgótarjánMiskolc vonal birtoklására, továbbá a Szikszó—Bodrog vonaltól északra eső területre, viszont Csehszlovákiának adja a Ruténföld déli és keleti felét is, amiről korábban nem volt szó. A májusi határozatok szerint az osztrák–magyar határ a régi maradt volna.

Május 15-én Böhm aláírta a parancsot Miskolc visszafoglalására. Nem véletlen, hogy a miskolci támadás megindulásával egyidejűleg küldték Szamuely Tibort Moszkvába és Kijevbe, a katonai együttműködés lehetőségeinek tisztázására.

A miskolci támadás előtt a kormányzótanács fontos határozatokat hozott a centralizmus fokozására: a megyei tanácsok mellé kormánybiztosokat rendeltek. Kinevezésük bizonyos fokig korlátozta a tanácsok hatalmát, de a központi politikai megbízottak fölé is rendelte őket, amit a helyi szervek örömmel fogadtak. Ekkor határozta el a kormány a gazdasági népbiztosságokat és az országos hatóságokat egyesítő Népgazdasági Tanács felállítását is. A kormányzótanács proklamációt adott ki, mellyel törvényen kívül helyezte az aradi kormányt.

Párizsban május 19-én ismét megvitatták a magyarországi intervenció kérdését, az összehangolt támadáshoz szükséges egyetértés azonban most sem jött létre. Ennek oka elsősorban a német békeszerződés ügyének elhúzódása volt: az aláírás megtagadása Németországban tette volna szükségessé az antant megszálló csapatok alkalmazását. A csehszlovák támadás kudarca csalódást okozott; Budapest román megszállását Wilson és Lloyd George ellenezték, saját csapataikat féltették a forradalmi légkörtől.

Stromfeld haditerve. Az északi hadjárat első sikerei.

Az ukrán Vörös Hadsereg gyengülése nyilván megkönnyítette a román hadvezetésnek, hogy Párizsban ismét javasolja a tiszai átkelést. Wilson azonban továbbra is Budapest francia megszállását látta volna szívesen, s még a csehszlovák támadásban is reménykedett, ezért a négy nagyhatalom kormányfőinek május 30-i ülésén ismételten elvetették a román ajánlatot. Június 6. körül a bukaresti angol, francia és amerikai követek együttesen kérték kormányaikat: engedjék meg, hogy a román hadvezetés eleget tegyen Csehszlovákia kérésének, és átkeljen a Tiszán, mert „egyhangú véleményük szerint kiszámíthatatlan következményekkel járna, ha a bolsevistákat szabadjára engedik”.[42] A jugoszláv és francia csapatoktól csak azt kívánták, hogy demonstrációt hajtsanak végre. Az új ajánlattal a francia hadvezetés egyetértett, a békekonferencia azonban más megoldást választott.

Ellenforradalmi tevékenység a győzelmes hadsereg hátában

Mittelhauser sürgős segítséget kérő üzenetet küldött Párizsba; a prágai angol követ június 7-én felhívta London figyelmét arra, hogy a Bécs közelében fekvő Pozsony eleste nagyon komoly konzekvenciákat vonna maga után; néhány nappal később a francia parancsnoksággal egyetértésben rendkívül súlyosnak nevezte a csehszlovák hadsereg helyzetét; a francia misszió francia katonaságot kért.

A Clemenceau-jegyzék. Az északi hadjárat mérlege.

Ekkor érkezett meg Clemenceau-nak, a párizsi békekonferencia elnökének jegyzéke, amelyben felszólította a Tanácsköztársaságot: „haladéktalanul vessen véget a csehszlovákok elleni támadásoknak, ellenkező esetben a szövetséges kormányok feltétlenül el vannak határozva, hogy haladéktalanul a legszélsőbb rendszabályokhoz folyamodnak, hogy kényszerítsék Magyarországot az ellenségeskedések megszüntetésére„.[43] A jegyzékben kilátásba helyezett „legszélsőbb rendszabályokon” az általános intervenciós támadás megindítását kellett érteni. Ha viszont – úgymond – a Tanácsköztársaság teljesíti a győztes hatalmak kívánságait, akkor képviselőit meghívják a békefeltételek aláírására.

A kormányzótanács visszás helyzetbe került: a meghívás 77 napos élethalálharc eredménye volt; az ára viszont lemondás a fegyverrel kivívott pozíciókról, de még ennél is többről, a jegyzékben követelt visszavonulás esetén a magyar nép önrendelkezési jogáról. Végeredményben mégsem lehetett nem elfogadni. A Tanácsköztársaság számára ugyanis az ezzel járó diplomáciai elismerés több volt puszta formaságnál, nemcsak jogi elismerést jelentett, hanem a valóságos hadiállapot megszüntetését, a fennmaradást.

A békeszerződést alá kellett írni, és a békekonferencia döntéseit el kellett fogadni, de a Tanácsköztársaság számára a döntés igen nehéz volt. A közvélemény nagy része nem értette meg az aláírás elkerülhetetlenségét. A tisztikar számára júniusig a kormányzótanács az egyetlen magyar kormány volt, amely függetlenül társadalmi céljaitól, harcolt a békediktátum ellen. A „második” kormány Szegeden már alternatívát jelentett, s legalábbis kérdéses volt, hogyan választ a Vörös Hadsereg tisztikara, ha az új határok elfogadásával a harc számára értelmetlenné válik.

A Clemenceau-jegyzék látszólag a Tanácsköztársaság győzelmei által elért status quo elismerését jelezte, a valóságban éppen az ellenkezőjéről volt szó: Párizsban elhatározták, hogy lezárják a magyar kérdést, s egyúttal véget vetnek a magyarországi forradalomnak; ezért provokálták a jegyzékkel, így biztosítva lélegzetvételnyi szünetet a csehszlovák hadseregnek.

Clemenceau második jegyzéke és Kun Béla válasza

Június 13-án Clemenceau új jegyzéket intézett a Tanácsköztársasághoz, amelyben a magyar–jugoszláv határ kivételével közölte Magyarország új határait. A jegyzék az emlékezetes Vix-jegyzéknél is sokkal nagyobb csapást mért a magyar nemzetre: Magyarország formális párizsi meghívását is semmibe véve, egyszerű diktátumként ismertette a végleges határokat; nemcsak szentesítette a nemzetiségek elszakadását, hanem jelentős, közel 3 millió magyar lakta területeket is a szomszéd országoknak ítélt.

Foch ultimátuma. Fegyverszünet és visszavonulás.

Június 22-én a német nemzetgyűlés heves viták után, alig kétharmados szótöbbséggel megszavazta a békeszerződés aláírását. Párizs energiáit már nem kötötte le a német kérdés: június 23-án tanácskormány megkapta a szövetséges főparancsnok, Foch marsall ultimátumát, amelyben a békekonferencia nevében 24-án reggelre elrendeli a hadműveletek beszüntetését és 28-án estig a Vörös Hadsereg visszavonását Csehszlovákia területéről. Foch közölte, hogy amennyiben még 23-án nem kap igenlő választ, felszólítását visszautasítottnak tekinti.

Böhm válaszjegyzékében elfogadta a fegyverszüneti ajánlatot. A visszavonulás határidejére nem reagált, csupán azt kérte a Clemenceau-jegyzékre hivatkozva, hogy küldjenek ki megbízottakat a határvonal pontos megállapítására. Ezzel tehát elvben elfogadta a visszavonulást az új országhatárra. Böhm egyben kérdést intézett a békekonferenciához, „minő garanciákat nyújt arra nézve, hogy a román királyi csapatok a Clemenceau-jegyzékében közölt területet ki fogják üríteni”,[44] miután román alakulatok 21-ére virradóra felrobbantották a Tisza használható hídjait.

A fegyverszünet elfogadása mellett nyomós okok szóltak. A Vörös Hadseregnek láthatóan pihenésre volt szüksége, a belső helyzet is megkívánta a fegyverszünetet. Párizsban, a német kérdés megoldása után Wilson csomagolt, s a békekonferencia irányítása ezzel teljesen Clemenceau kezébe került, aki határozottan ellenzett mindenféle közvetlen tárgyalást a Tanácsköztársasággal.

Tervek szociáldemokrata kormány alakítására

Haubrich tovább szorgalmazta a katonai puccs tervét, tárgyalt Julierrel, sőt személyesen kereste fel Bécsben az angol katonai missziót, és terve érdekében antant megszállást kért; Böhm szintén az angolokkal és Bauer osztrák külügyi államtitkárral tárgyalt. E tárgyalások a katonai intervenció híveinek kedveztek Párizsban, akik igazolva látták, hogy a szociáldemokraták nem képesek – mint ahogy az ellenforradalom sem, a szegedi kormány 3000 főnyi „nemzeti hadseregével” – belülről megdönteni a Tanácsköztársaságot.

A tiszai offenzíva elhatározása

Egyetlen kérdésben foglalt el a békekonferencia a Tanácsköztársaság számára kedvező álláspontot: elvetette a szegedi kormány támogatásának gondolatát. A szegedi kormány a sztrájk letörése után teljesen a francia parancsnokságtól függött, annak köszönhette fennmaradását. Freeman főnöke, Troubridge admirális felszólította Károlyi Gyulát, hogy adja át helyét egy Párizsban is akceptálható, demokratikus kormánynak. Július 12-én új kormány alakult a volt Károlyi-párt jobbszárnyához tartozó P. Ábrahám Dezső elnökletével, de a szociáldemokratákat, a demokratikus erőket ő sem tudta megnyerni. A demokrácia érdekében csak annyit tehetett, hogy kormányába bevett egy zsidót, és kihagyta Horthyt. A nagyhatalmak Ábrahámmal sem álltak szóba, Horthynak viszont megengedték, hogy mint főparancsnok teljesen kezébe vegye a „nemzeti hadsereg” szervezését, az ellenforradalom fegyveres erejének előkészítését. A nagyhatalmak számára Ábrahám kormánya csak spanyolfal volt, irányadónak a bécsi Antibolsevista Comité politikáját tekintették. Horthyék megnyerték a Vörös Hadsereg több vezető beosztású tisztjének támogatását, akik nemcsak a híreket szállították Bécsbe és Szegedre, hanem arra is készültek, hogy ha mód nyílik rá, a megnyerhető csapatokkal Horthy oldalára álljanak.

Július 13-án a vezérkar kiadta a 20-ára virradóra szóló átkelési parancsot. Miután kitűnt, hogy – részben a kimerültség, az erők megosztottsága, részben egyes parancsnokok szabotázsa következtében – a papíron 280 ezres létszámú Vörös Hadseregből mindössze 56 ezer ember áll a tiszai fronton, módosítani kellett az eredeti haditervet. Az általános védkötelezettség alapján tartott pótsorozáson Budapesten 87 ezer férfi jelent meg, de közülük 58 ezret alkalmatlannak minősítettek, a többinek is csak egy része vonult be. Vidéken még rosszabb volt a helyzet, kivéve egy-két várost, mint például Salgótarján, ahonnan a munkás tartalék ezred ment a tiszai frontra. Az eredményeket azonban ellensúlyozta az említett szabotázs, amely intakt, harckész egységeket is a Dunántúlon tartott, harci feladat nélkül.

Míg az első haditerv széles fronton tervezte a támadást, a második terv csak a fő csapást Szolnoknál végrehajtó I. hadtestnek biztosított elegendő erőt. Az új terv a 80. nemzetközi dandárt feltehetőleg szándékosan tette ki a pusztulásnak, mikor annak azt az erejét nyilvánvalóan meghaladó parancsot adta, hogy Poroszlónál átkelve foglalja el Debrecent. Az ellenség frontját középen áttörő I. hadtestet délen csupán a Csongrádnál átkelő 2. hadosztály, északon a TokajNyíregyháza irányban támadó III. hadtest fedezte volna. A terv nem lett volna rossz, ha a III. hadtest valóban hadtestnyi erőt képviselt volna, de erről szó sem volt. Vezérkari főnöke, Schwarz Géza alezredes az utolsó percben telefonon felhívta Juliert, és a tervet bírálva, megtagadta annak végrehajtását. Julier beleegyezett abba, hogy a tokaji hadtest egyelőre csak tüntetést hajtson végre. Ezzel viszont a mit sem sejtő I. hadtest került abba a veszélybe, hogy minél hősiesebben tör előre, és távolodik a Tiszától, annál könnyebben keríti be a Vörös Hadsereg terveit jól ismerő román parancsnokság.

A tiszai hadjárat az árulás és a bizonytalanság légkörében indult meg. Egyébként a kémkedést mindkét oldalon megkönnyítette, hogy mindkét hadseregben bőven voltak a volt Monarchia közös haderejének rendezetlen állampolgárságú tisztjei, akik osztályalapon könnyen egyetértésre juthattak egymással: úgy is mondhatnánk, túl jó volt a kapcsolat az ellenséges vezérkarok között. Az ABC, a szökevény tisztek is megtették a magukét. A sok kémjelentés értékét azonban csökkentette a tervek állandó változása, a szépített jelentésekről nem is beszélve.

Július 17-én Párizsban a külügyminiszterek megvitatták Foch intervenciós tervét. Foch úgy számította, hogy a Vörös Hadsereg 150 ezres hadilétszámával 220 ezer főt tud szembeállítani, amit elegendőnek ítélt, ha a támadást minden oldalról egységes katonai vezetéssel hajtják végre. Az olasz külügyminiszter javasolta az Ábrahám-kormány felhasználását, de ezt Balfour kétkedése és Beneš csehszlovák külügyminiszter élénk tiltakozása miatt elvetették. A terveket a nagyhatalmak kormányai elé terjesztették, időközben azonban megindult a tiszai offenzíva.

Az offenzíva kezdete és elakadása. Böhm kapituláns politikája.

Cuninghame tisztázta a szociáldemokraták feltételeit, megegyezés azonban már csak azért sem születhetett, mert Párizsban, ahol 25-én és 26-án megvitatták a bécsi jelentéseket, a nagyhatalmak külügyminiszterei a megváltozott hadihelyzetben nem voltak hajlandók semmiféle ígéretet tenni a magyar szociáldemokratáknak (vagy bármely más pártnak). 26-án a békekonferencia nyilatkozatot adott ki, amely nem egyéb, mint felhívás a Tanácsköztársaság megdöntésére, de a tárgyalásokra semmiféle utalást sem tartalmaz, tehát egyértelmű Böhmék elejtésével.

A katonai helyzet reménytelenné válása

Kun Béla ezekben a napokban a csapatoknál tartózkodott. A Tisza utolsó, szolnoki hídján haladt át autója, mikor egy lövedék mellette ölte meg kísérőjét. Aztán Budapesten beszélt a Dunántúlról a tiszai frontra induló csapatokhoz, válaszolt Leninnek, aki a párizsi proklamáció hatása miatt aggódva tájékoztatást kért a helyzetről.

A kormányzótanács lemondása

A forradalom harcai formálták ki a magyar kommunista mozgalom első nagy nemzedékét. E nemzedék kiemelkedő alakja Kun Béla, az osztrák internálótáborban írt könyvében először foglalva össze a Tanácsköztársaság többször hangsúlyozott gyengeségeit és hibáit, joggal állapította meg: a magyar munkásosztály „mégis a nemzetközi proletariátus forradalmi öntudatának volt – az oroszé mellett – legelőrehaladottabb képviselője. Bárminő is legyen a proletárforradalom magyarországi szakaszáról a történelem ítélete, kétségtelen, hogy a diktatúra 132 napja alatt – csaknem kétannyi idő, mint a forradalmi Párizs kommünjéé – a magyarországi proletariátus a nemzetközi munkásosztályért és annak nevében cselekedett.”[45]

Ormos Mária

A békekonferencia és a Párizs környéki békék

A teljes cikk.

A szovjetellenes intervenció

Az így elért viszonylagos nyugalom nem tartott sokáig, mert francia biztatásra 1920 áprilisában a lengyel haderő támadta meg Szovjet-Oroszországot, és özönlött be Ukrajnába. Május 7-én elfoglalták Kijevet. A Vörös Hadsereg azonban hamarosan nemcsak kivetette onnan a lengyel haderőt, hanem maga előtt kergetve azt, 1920. augusztus 14-én elérte Varsót. Ebben a helyzetben az 1920. október 28-i párizsi szerződés, amelyben a „Szövetséges Főhatalmak” elismerték a szovjethatalom alól már 1918-ban erőszakosan kiragadott Besszarábia bekebelezését Romániába, a lengyelek oldalán való román beavatkozást kívánta előmozdítani.

L. Nagy Zsuzsa

A trianoni békeszerződés

A békeszerződéseket a párizsi békekonferencia francia vezetés alatt álló szakbizottsága dolgozta ki. A békeszerződés előkészítésében és vitájában Magyarország képviselői – hasonlóan a többi legyőzötthöz – nem vehettek részt.

A magyar békeszerződés aláírása 1920 tavaszán és nyarán nemcsak a nagyhatalmak számára volt sürgető, hanem a magyar ellenforradalmi rendszer számára is: enélkül nemzetközi helyzetének rendezésére nem kerülhetett sor.

Az Apponyi Albert gróf vezette magyar békedelegáció 1920. január 14-én 8 jegyzéket és hatalmas mennyiségű statisztikai és egyéb mellékletet nyújtott át a békekonferenciának. Ennek összeállítását 1918 őszén Teleki Pál gróf irányításával kezdték meg. 1920. január 16-án Apponyi nagy beszédben válaszolt a békefeltételekre, s próbálta megvédeni és indokolni a magyar álláspontot. A területi korrekciók reményében – a korábbi elképzeléseket feladva – azt kérte, hogy a vitás területek hovatartozásáról népszavazással döntsenek. Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia kormányai közös jegyzékben utasították el a népszavazásra tett javaslatot, és fenntartották korábbi követeléseiket, amelyek korántsem kizárólag etnikai alapon nyugodtak, hanem gazdasági, stratégiai előnyöket keresve, hatalmi pozícióra törekedve alakultak ki.

A magyar kormány – a békefeltételek enyhítése érdekében – nemcsak meglevő angol kapcsolatainak fenntartására törekedett, hanem igyekezett megnyerni a meglehetősen ellenséges francia politika jóindulatát. Ezért Horthy felajánlotta Magyarország fegyveres részvételét a Szovjet-Oroszország ellen folyó intervenciós háborúban. A Millerand és Paléologue által egy ideig képviselt – esetleg Magyarország központtal kialakítandó – Duna-medencei blokk gondolatát azzal is erősíteni kívánták, hogy tárgyalást kezdtek vezető francia pénzügyi körökkel, és készek voltak messzemenő gazdasági, pénzügyi engedményeket tenni. E tárgyalások egyben a gazdasági élet újjászervezése szempontjából is igen jelentősek voltak.

1920. május 6-án Millerand francia miniszterelnök, mint a konferencia elnöke, átadta a magyar békedelegációnak a békeszerződés végleges szövegét. A csatolt kísérő levél (úgynevezett Millerand-levél) leszögezte, hogy a magyar fél kívánságait nem vehették figyelembe, viszont kilátásba helyezte a kisebb határkiigazításokra vonatkozó kérelmek majdani népszövetségi megvitatását. Ezzel messzemenő és alaptalan reményeket ébresztett a hivatalos magyar körökben.

E reményeket az is táplálta, hogy az Egyesült Államok kormánya – a magyar kérdéstől teljesen független okok következtében – nem ratifikálta a békeszerződéseket; és 1921. augusztus 29-én Budapesten Magyarországgal is különbékét kötött.

A magyar békedelegáció 1920. június 4-én Versailles-ban, Párizstól néhány kilométerre, az úgynevezett Nagy Trianon kastélyban írta alá a 14 részből álló békeszerződést.

Lábjegyzetek

  1. Idézi P. Goubert, Louis XIV. et vingt millions de Français. Paris, 1968. 95.
  2. Magyar történeti szöveggyűjtemény. II/1–2. 1526–1790. Szerkesztette Sinkovics István. Budapest, 1968. 592–593.
  3. I. Bethlen, Rerum Transylvanicarum libri quatuor. Hely nélkül, 1663. g17.
  4. Köpeczi Béla, „Magyarország a kereszténység ellensége”. Budapest, 1976. 55.
  5. II. Rákóczi Ferenc Válogatott levelei. Szerkesztette Köpeczi Béla. Budapest, 1958. 41
  6. Ugyanott, 292–293.
  7. Ugyanott.
  8. Németül közli Ember Győző, Magyarország és az Államtanács első tagjai. Századok 1935. 663.
  9. Ugyanott, 663#–664
  10. Idézi: F. Maas, Vorbereitung und Anfänge des Josephinismus im amtlichen Schriftwechsel des Staatskanzlers von Kaunitz-Rittber mit seinem bevollmächtigen Minister beim Govern Generale des österreichischen Lombardei, Grafen von Firmlan, Mitteilungen des Österreichischen Staatsarchivs, 1948. 319.
  11. Österreichischen Staatsarchiv/ Familienarchiv. Hofreisen. Vol. 3. pag. 378.
  12. Ugyanott pag. 379.
  13. Ugyanott
  14. II. József Lipótnak. Ugyanott I. 269.
  15. Ugyanott I. 268.
  16. Babel. Fraginente über die jetzigen politischen Angelegenheiten in Ungarn. Hely nélkül, 1790. 102,
  17. Az áll-ortzából ki-bujtatott pap, talán még nem későn a magyar haza attyaira nézve a Trenck szívéből s pennájából. Hely nélkül, 1790. 4.
  18. Stern, Geschichte Europas…] V. Berlin, 1911. 78.
  19. Idézi: Lukácsy Sándor, A magyar irodalom története 1772-től 1849-ig . Szerkesztette Pándi Pál (In: A magyar irodalom története 3.) Budapest, év nélkül (1965) 693.
  20. Teleki László Kossuthhoz, Párizs, 1849. március 7. Teleki László válogatott munkái. Szerkesztette Kemény G. Gábor. II. Budapest, 1961. 19.
  21. Teleki László Kossuthhoz, Párizs, 1849. május 14. Magyar Országos Levéltár, Budapest, Gyűjtemények, Kossuth-gyűjtemény II. V. 1. b. 371.
  22. Szalay László, Magyarország története. I. Lipcse, 1852–1859. V.
  23. Hornyik János, Kecskemét város története oklevéltárral. IV. Kecskemét, 1860–1866. 216.
  24. Országos Levéltár R. 90. Kossuth-gyűjtemény I. 4072.
  25. A magyarországi munkáspárt újjászervezése. Munkás-Heti-Krónika, 1873. március 30. Lásd: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai I. 265.
  26. Országos Levéltár Belügyminisztérium levéltára. Elnöki iratok. 1873–XIV/a–964. (1177).
  27. Magyarország gazdasági statisztikája. Szerkesztette Láng Lajos. Budapest, 1887. 639.
  28. Ugyanott 123–124.
  29. Buchinger Manó, Küzdelem a szocializmusért. (Emlékek és élmények). Budapest, 1946. 156.
  30. Ismeretlen szerző levele Apáthy Istvánhoz, 1913. december 15. Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára. Apáthy István iratai. Fol. Hung. 1673.
  31. Szabolcsi Bence, A zenei köznyelv problémái. A romantika felbomlása. Budapest, 1968. 83–84.
  32. Haus-, Hof- und Staatsarchiv (Wien). Ministerium des Äußern. Politisches Archiv I. 10–25–33. Magyarul: Pesti Napló, 1918. október 22.
  33. Document concernant l'execution de l'armistice en Hongrie (novembre 1918 – mars 1919). Budapest, 1919. 7–9.
  34. A belgrádi tárgyalások. Pesti Hírlap, 1918. november 9.
  35. Pártviszály. Budapesti Hírlap, 1918. december 11 .
  36. Országos Levéltár, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek. 1919. február 19.
  37. Tüntetés Szatmáron a wilsoni elvek mellett. Az elnök és a hadügyminiszter a székely katonák között. Népszava, 1919. március 4.
  38. Breit József, A magyarországi 1918–19. évi forradalmi mozgalmak és a vörös háború története. II. Budapest, 1929. 223.
  39. A bolsevizmus Magyarországon. Szerkesztette Gratz Gusztáv. Budapest, 1921. 797.
  40. Liptai Ervin, A magyar Vörös Hadsereg harcai 1919. Budapest, 1960. 248.
  41. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 6. kötet, 1. rész. Budapest, 1959. 703.
  42. Public Record Office FO 371, Vol. 3515.
  43. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 6. kötet, 1. rész. Budapest, 1959. 670.
  44. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 6. kötet, 2. rész. Budapest, 1960. 307.
  45. Kun Béla, Válogatott írások és beszédek. II. Budapest, 1966. 24.

Irodalom

A klasszikus kapitalizmusnak a felvilágosodás racionalizmusában gyökerező liberális eszmerendszerében fogant, sőt az embereknek a természetből eredő egyenlőségéről vallott nézetekkel is gazdagodott Horváth Mihály alkotása, az első magyar történeti összefoglalás: Magyarország történelme. Új dolgozat. VI. II. Lipót trónraléptétől a bécsi congressusig. (Pest, 1863); 2. bőv. kiadás VIII. (Budapest, 1873); Huszonöt év Magyarország történelméből 1823-től 1848-ig (1. kiadás Genf, 1863; 2. kiadás Pest, 1867; 3. kiadás Budapest, 1886. Kötetünkben a 3. kiadást használjuk. Továbbiakban: Horváth, Huszonöt év). Horváth Mihály a magyar liberális, reformpárti köznemesség szemszögéből tekint korszakunkra is. Munkái sok, akkor még kiadatlan eredeti forrásanyagra, országgyűlési irományra, reformpolitikusok közléseire épülnek, és adatgazdagságuk miatt máig hasznavehetők. A polgárosuló nemesség naoionalizmusának előremutató vonásaként szabadságon és egyenlőségen elsősorban a kormányzó hatalmat birtokló feudális-dinasztikus abszolutizmus felszámolását, a magyar nemzet politikai, majd gazdasági önrendelkezésének biztosítását érti, de változatlanul a Habsburg-ház uralma alatt. A reformkorszak kezdetét 1825-től számítja, mert annak vitái – megítélése szerint – megingatták a bécsi kormány Magyarországgal kapcsolatos addigi hatalmi-kormányzati politikáját. Ugyanakkor mind a szabadságon a rendi, feudális, alkotmányos jogokat értő felfogástól való elfordulás, mind a liberális értelemben Vett nemzeti, törvényes önállóságért és a polgári alkotmányos élet követelményeiért liberális reformok útján vívott harc kezdetét az 1832–1836. évi országgyűléstől keltezi. A szintézis az 1830. júliusi párizsi forradalomra utalva hangsúlyozza, hogy a polgári, alkotmányos politikai önrendelkezést a reformer nemesség liberális és nem demokratikus úton kívánta biztosítani, mert szerinte a demokrácia egyenlő a nép forradalmával.


A forradalmi úttól elforduló, ám az udvarral kiegyezésre csak az 1848. évi alkotmány alapján hajló birtokos köznemesség és az ő nézeteit kifejező – Deák felirati javaslatának szellemében írt – összefoglalás természetes magatartása volt, hogy tisztelettel adózott Széchenyi Istvánnak, „új korunk Mózesének”, akit a nemzet reformtervei miatt emelt piedesztálra (Horváth, Huszonöt év. I. 44.). Ő a politikai önrendelkezés fontosságát és azoknak a magánjogi reformokkal legalábbis egyenlő jelentőségét Döblingben már fel- és elismerte A dinasztikus neoabszolutizmustól már semmit sem várt, és azzal nyíltan szembefordult.

Kossuth politikájából az került előtérbe, hogy Kossuth a legalitás, az országgyűlési törvényhozás alkotmányos útjáról nemcsak a párizsi és a március 13-i bécsi, hanem a március 15-i pesti forradalom után sem volt hajlandó letérni.


Korszakunkról, ha nem is következetesen marxista nézőpontból, de marxista igényű megközelítéssel elsőként Szabó Ervin írt, már csak halála után közzétett, nyomtatott forráokra és feldolgozásokra támaszkodó numkájában: Társadalmi és pártharcok a 48–49-es magyar forradalomban (1. kiadás Bécs, 1921; 2. kiadás Budapest, 1945. A 2. kiadást használtuk. Továbbiakbmn Szabó E.)- Szabó Ervin polgári átalakulásnak és polgári forradalomnak csakis a nyugat-európai tőkés országokban végbement azonos folyamatokhoz, illetve forradalmakhoz hasonló módon és a tőkés polgárság vezetésével végbement történelmi eseménysort tekinti. Nem ismeri el, hogy a kelet-középeurópai országokban – a polgári osztály e régió történelmi útjának sajátosságából következő gyengesége folytán – a polgárosuló árutermelő nemesség betöltheti a polgárság funkcióját az említett vonatkozásokban, akárcsak – osztálytermészetéből következően – kétarcúan, ellentmondásoktól nem mentesen is. Téves helyzetfelismeréséből folyóan szállt vitába már 1903-ban Marx és Engels eme kérdésekre vonatkozó, említett, helyes nézeteivel és becsülte alá könyvében a reformkorszak és a reformer birtokos nemesség történelmi jelentőségét.

Úgynevezett reformkorszakról ír, amelynek kezdetét 1825-től számítja, amikor – és ez nyilvánvaló elírás lehetett – Széchenyi István, a liberális toryzmus sajátos eszmerendszerétől áthatott program megfogalmazója – Szabó Ervin szerint –, gazdaságpolitikai agitációjával felrázta a nemzetet politikai kábultságából, és azóta fáradhatatlan apostolként hirdeti nézeteit (Szabó E. 49.). A nemesség egészét pusztán feudális osztályként kezeli, amely megrekedt a feudalizmusban, nem képes és nem is hajlandó kiváltságainak felszámolását előmozdítani. A szerinte maroknyi reformer nemes iparkodását elismeri, de róluk az a véleménye, hogy anélkül akarták a feudalizmus eltörlését, hogy érzésben, érvelésben közeledtek volna a polgári világnézethez (ugyanott 50.). A reformer ellenzék liberális politikája – szerinte – voltaképpen a régi magyar ellenzék új divatú elemekkel feldíszített kovásza (ugyanott 53.). Ebből a koncepcióból folyóan a reformkorszak érdemes politikusairól alkotott véleménye is fenntartásokkal terhelt.

Széchenyi elindítója ugyan a reformkorszaknak, de reformjavaslataiban egy szót sem ejt a parasztságról (ugyanott). A reformeszmék legkiválóbb képviselői 1830 júliusának párizsi eseményei és az 1831. évi magyarországi parasztfelkelés hatására felismerték, hogy a nemzetgazdasági és a nemzeti problémák megoldását a parasztkérdéssel kell kezdeni, ám Deák Ferenc, a radikális tábor legokosabb, legnagyobb alakja, noha fogékony a nyugati eszmékre, „mégis tősgyökeres magyar, mondhatni, keletien kényelmes és szemlélődő természet, kinek lelkében a túlsúly azokon a hagyományos érzelmeken nyugszik, amelyek őt a szó legjobb értelmében vett régi magyar nemesség valódi képviselőjévé teszik” (ugyanott 60.).


Külföldi levéltárakból merített anyag még: a párizsi Archives des Affaires Etrangeres, Correspondance politique ( Autriche ) állagából a No 332– No 356. E követjelentések és miniszteri utasítások kiegészülnek a Mémoires et documents No 42, Autriche (1757–1784), No 5, Pays-Bas (1712–1828), továbbá Suisse, Prusse és Angleterre irataival. A külföldi országok anyagának futólagos áttekintése a francia–osztrák viszony kétértelműségének felméréséhez hasznos volt. Megemlíthetők még az úgynevezett Suppléments, vagyis kiegészítő kötetek. (A francia levéltárak anyaga bőrkötésben, szorosan sorozva található, kezelésük így más, mint az osztrák vagy magyar levéltárak kartondobozaiban lévő önálló iratoké.). Ugyancsak használtam a párizsi Archives Nationales BI. 1084, 1085, Correspondance consulaire, Trieste (1777–1782) és a párizsi Archives de la Guerre, Archives Historiques, Reconnaissances, Autriche, No 1586 (1777–1804) iratait. Az itt talált magyar statisztikai adatok mutatják a franciak gyors és pontos tájékozódását.

XV. Lajos apósa, Lotharingia hercege, a lengyel Leszczyński Szaniszló, engedelmeskedve a francia abszolutizmus igényeinek, 1748. szeptember 27-én tiltotta el a német nyelv használatát, és kötelezővé tette a franciát, nemcsak hivatalos iratok, hanem magánügyletek írásba foglalása esetén is. A kemény szankciókkal terhelt rendelkezést Kaunitz mint párizsi követ ismerte, és mintának tekintette.

Jegyezzük meg azt a nem mellékes tényt, hogy Vergennes 1755-től 1768-ig konstantinápolyi követ volt. Nemcsak folytatta Versailles-ban a régi török porta-barát politikát, hanem igen személyesen képviselte is azt. A legfontosabb anyagokat e negyedévszázados periódusban a párizsi Archives des Affaires Etrangeres, Correspondance Politicqe, Autriche állaga tartalmazza.

Necker művének francia címe: Compte rendu au Roi au mois de janvier 1781 (Paris, 1781). Ugyanebben a kiállításban még ugyanezen évben megjelent franciául Párizsban négyszer, továbbá Hamburgban, Baselben, Quedlinburgban, Berlinben. II. József feltehetően a Trattnernál, ugyancsak 1781-ben megjelent kiadást használta, de lehet, hogy a párizsi osztrák követ, Mercy-Argentau megküldte a fontos munkát a szokásos futárpostával. Neckernek ez a „Számadás”-a, mely kissé leszámolás is, megjelent angol fordításban Londonban, német fordításban Strassburgban és Berlinben, ez utóbbi Christian Dohm professzor munkája volt. Volt fordítás előszóval és magyarázatokkal, a Trattner-féle kiadás, mely megtévesztően Genf helymegjelöléssel jelent meg, Pacassi munkája volt, kiegészítésekkel és megjegyzésekkel. Az olasz fordítás is elkészült 1781-ben, Firenzében. Gyors megjelenéséhez bizton hozzájárult a Habsburg-Lotharingiai fivérek levelezése, József lelkes hangvétele: „Nem lehet ennél élvezetesebben írni, s úgy tűnik, kitűnőek a benne foglalt elvek.” (Joseph und Leopold von Toscana. Ihr Briefwechsel. Ed. A. Arneth, Wien, 1872. I. 19. A levél 1781. március 22-én kelt.) Az egyébként véleményét mindig simulékonyan fogalmazó Lipót válasza szinte nyers (Ugyanott I. 23–24.): Elvben helyesli, sőt dicső, nagyszerű, kötelező dolognak tartja az ilyen nyílt anyagi elszámolást, de ami Neckert illeti, a szöveget többször, higgadtan olvasva kiderül, hogy csak önmagát dicsérő, gyanús-kétes alak, s maga az irat sem orientál pontosan, különösen nem a pénzügyek legfőbb őrének svájci spekulációiról. Az anyagi érdekeiben sértett fivér így adta ki dühét – indirekt formában – Neckeren.

A Placetum kibocsátása Rómától Berlinig és Párizsig nagy visszhangot váltott ki. Az a francia követ, aki otthon a gallikán államvallás rendjéhez szokott, patetikus elmélkedéssel reagál az osztrák jelenségekre. (Archives des Affaire Etrangeres, Paris; Correspondance politique, Autriche. No 342. pag. 150–153.) A követ francia fordításban küldte Versailles-ba a rendeleteket.

A párizsi külügyi levéltárban (Archives des Affaires Etrangeres, Correspondance politique, Autriche, No 349) 1785 elejétől kezdve értékes információkat találunk az egész monarchia és külön Magyarország viszonyaira.

Zinzendorf több anyaga került gondos másolatban – igen nagy terjedelmű iratok – ez idő tájt Párizsba. Kaunitz is igen közlékeny volt – a folyamatos csalódások ellenére – a francia követ irányában. Az információk megadása egészen 1789-ig közmegegyezés volt az udvarnál.

Azt az utasítást, amit a herceg királyi bátyjától kapott, Párizsban 1789. október 13-án datálták, s közel három héttel később, november 2-án mutatták meg Ausztria párizsi követének, Mercy grófnak.

A Párizsi Kommünre vonatkozólag klasszikus értékű: P. Lissagaray, Histoire de la Commune de 1871 (új kiadása: Paris, 1965); G. Bourgin, Histoire de la Commune (Paris, 1907). Ugyanattól a szerzőtől: La Commune (Paris, 1953). G. Soria, Grande histoire de la Commune (Paris 1971); J. BruhatJ. DautryE. Tersen, La Commune de 1871 (Paris, 1971).

Teleki párizsi működését elsősorban a II. fejezet 1. pontjának irodalomjegyzékében már hivatkozott művekből ismerhetjük meg. A horvátkérdést érintő felszólalását lásd a képviselőház 1848. július 22-i ülésének naplójában, Közlöny, 1848. július 25. A szlovákokkal kapcsolatos álláspontját Teleki egy 1849. május 18-án Párizsban tartott megbeszélésen fejtette ki; erre nézve lásd a megbeszélésről készült feljegyzést; közli Horváth Zoltán, Teleki II.

Az 1871. február 6. és április 9. között megjelent Testvériség (Brüderlichkeit) című hetilapot, az Általános Munkásegylet hivatalos orgánumát Politzer Zsigmond szerkesztette. A magyar kiadás gazdag anyagot tartalmaz a párizsi munkásforradalomról és a Kommün magyarországi hatásáról.

Az I. Internacionáléval és a Párizsi Kommün magyarországi hatásával a következő jelentősebb írások foglalkoznak: Erényi Tibor, A Párizsi Kommün hatása a magyar munkásmozgalomra (Budapest, 1951); Erényi Tibor, A magyarországi munkásmozgalom és az I. Internacionálé (In: Az I. Internacionálé és Magyarország. Szerkesztette Erényi Tibor és Kovács Endre. Budapest, 1964); S. Vincze Edit: A Párizsi Kommün hatása a magyarországi munkásmozgalomra (In: Párizsi Kommün. Budapest, 1973). A Kossuth-emigráció, illetve a magyar parlamenti ellenzék és a szocialista munkásmozgalom kapcsolatáról lásd: Kovács Endre, A Kossuth-emigráció és a nemzetközi munkásmozgalom, valamint Kemény G. Gábor, Fejezetek a függetlenségi baloldal és a korai munkásmozgalom kapcsolatai köréből 1864–1874. Mindkettőt lásd: Az I. Internacionálé és Magyarország című gyűjteményes kötetben (Budapest, 1964).

Kiadványok