Pázmány Péter és a klérus politikája

A Múltunk wikiből
1629
március 6. II. Ferdinánd elrendeli a Német Birodalomban 1552 óta szekularizált egyházi birtokok visszaszolgáltatását.

A közös érdeken alapuló rendi ellenállás konkrét célja és tudatos motivációja a királyságbeli uralkodó osztály különböző rétegeiben a kívül közös, belül eltérő érdekeknek megfelelően más és más volt. Az érdekkülönbségeknek megfelelően három különböző arculatú politikai csoportosulás alakult ki: az arisztokrácia, a klérus és a nemesség.

Az arisztokrácia soraiban a Pálffyak, Zrínyiek, Bánffyak, Nádasdyak, Forgáchok, Homonnaiak, Batthyányiak, Thurzók stb. áttérésével már úgy megritkult a protestánsok száma, s a megmaradtak (Illésházyak, Thökölyek, Perényiek) politikailag annyira háttérbe szorultak, hogy Esterházy korai katolizálása a többi nagyúr szemében már árulásnak sem, de különösebb érdemnek sem számított. Az ő nádorságával kezdődőleg az tíz országos és udvari főméltóság viselőiből meg a hét tényleges megyéspüspökből (az esztergomi érsek, valamint az egri, zágrábi, veszprémi, győri, nyitrai és váci püspök – ez utóbbiak közül az egyik egyben kalocsai érsek is) álló Magyar Tanács világi tagjai is csupa katolikusból kerültek ki. Protestáns hírmondónak sem maradt az egyébként még protestáns többségű ország legfőbb kormányzó testületében. A karriervadászat és birtokszerzés küzdelmeit, a klikk-intrikákat már nem is a katolikus-protestáns ellentét polarizálta, hanem a magyar rendiség általános és az ellenreformáció sikerei folytán új erőre kapó klérus külön érdekei közti feszültség.

A klérus célja elvesztett híveinek, birtokainak, egyéb jövedelmeinek és politikai hatalmának visszaszerzése volt, s ebben éppen 1606, a protestáns rendek átmeneti felülkerekedése után nagy eredményeket ért el. A teljes siker felé vezető úton azonban kétfelé kellett védekeznie, hogy mind az abszolutista törekvésekkel, mind a rendi önkormányzattal szemben biztosítsa anyagi és politikai függetlenségét.

Az udvar és a rendek ellentéteinek a klérus javára fordításán munkálkodott nagy ügyességgel Pázmány Péter esztergomi érsek. II. Ferdinándot, aki hallgatott rá, sohasem biztatta a magyar rendi önkormányzat csonkítására; ellenkezőleg, ő bírta rá a koronázási hitlevél kiadására. Ugyanakkor meggyőződéssel igyekezett a Habsburgok és Magyarország kapcsolatát állandósítani, és a dinasztia választás nélküli örökösödését elismertetni, szembefordulva ebben a kérdésben a magyar uralkodó osztály nagy többségével. A török elleni védekezés mellett az ellenreformáció győzelemre viteléhez várt segítséget Bécsből, s az utóbbit messzemenően meg is kapta. A törökkérdésben viszont ő engedett az udvarnak. Belátta, hogy a római egyház európai és magyarországi sorsa a harmincéves háború nyugat-európai hadszínterein dől el, és számára ez volt a legfőbb ügy. De azzal is tisztában volt, hogy a Habsburgok veresége nemcsak a közép-kelet-európai ellenreformációt vetné vissza, hanem a török kiűzésének nélkülözhetetlen német birodalmi bázisát is veszélyeztetné. Ezért nyugodott bele abba, hogy amíg a nyugati háború tart, addig a Habsburgoknak a magyar érdekek rovására is meg kell őrizniük a békét a törökkel. Ennek a békének pedig alapfeltétele volt az Erdély elfoglalására irányuló kísérletek beszüntetése, mert ebben – a tapasztalata szerint – a török nem ismer tréfát. Ezen túlmenően azonban az Erdélyi Fejedelemséggel kialakítandó jó vagy legalább tűrhető viszonyt is kívánatosnak tartotta, hiszen az erdélyi beavatkozás egyrészt a törököt is mozgósíthatja, kellemetlen diverziót keltve a nyugaton elfoglalt Habsburgok hátában, másrészt aktív ellenállásba lendíthette a védekező protestantizmust az ellenreformációval szemben.

Mindezekben Pázmány és Bécs között teljes volt az egyetértés. De mint a rendi Magyarország első zászlósura és az egyháza autonómiáját az abszolutista törekvésekkel szemben védelmező főpap, nem idegenkedett teljességgel a Bocskai végrendeletének attól az alapgondolatától, mely az Erdélyi Fejedelemség szerepét a magyar rendek és a Habsburgok kompromisszumának védelmében jelölte ki – anélkül persze, hogy magáévá tette volna Magyarország magyar király általi egyesítésének perspektíváját, nem is beszélve a vallásszabadságról. Történetírásunk sokszor és sokféle érvvel vonta kétségbe hitelét azoknak a szavaknak, amelyek Kemény János adott emlékiratában Pázmány szájába: „látod, édes öcsém, nekünk elégséges hitelünk, tekintetünk van mostan az mi keresztény császárunk előtt, de csak addig durál az az német nemzet előtt, míglen Erdélyben magyar fejedelem hallatik floreálni: azontúl mindjárt contemtusban jutván, gallérunk alá pökik a német”.[1] Pedig, ha talán nem is szó szerint, lényegében jól kifejezi ez a mondás Pázmány gondokozását. Nem a Habsburg-abszolutizmusnak volt ő híve, hanem a Habsburgok ereje által a török hódítás és a paraszti osztályharc ellen védelmezett nemesi önkormányzatnak s ezen belül a katolikus egyház autonómiájának. Werbőczyn iskolázott gondolkozásával és földesúri érdekeivel mélyen bennegyökerezett osztályában, melynek oligarchikus uralmát s benne a maga nagyúri hatalmát nem kívánta semmiféle abszolutizmusnak alárendelni. S hogy Erdély önállóságát valóban ebből a szempontból értékelte, azt bizonyítja Erdéllyel szemben folytatott politikája is. Míg a magyar nemesség és a Habsburgok szövetségét felszámolni akaró Bethlennel elszántan szembefordult, az országegyesítés ambícióival felhagyó I. Rákóczi Györgyöt hatékonyan támogatta az Erdélyt a Habsburg-királyságba visszakebelezni akaró Esterházy Miklós nádorral szemben.

Lábjegyzet

  1. Kemény János önéletírása. Kiadta Szalay László, Pest, 1856. 147–148.


Esterházy Miklós küzdelme a rendi reformért
Tartalomjegyzék Esterházy Miklós politikája