Pázmány Péter politikai szerepe

A Múltunk wikiből
1589
Vágsellyén a jezsuiták iskolát és papneveldét alapítanak.
1616
szeptember 28. A király Pázmány Pétert, volt jezsuita szerzetest, a turóci prépostot nevezi ki esztergomi érsekké.

A bihari kálvinista alispán fiát kamasz korában térítették át Báthori István kolozsvári jezsuitái. Fiatalon belépett a rendbe, Krakkóban, Bécsben és Rómában nevelkedett, rövid ideig Bellarmino személyes befolyása alatt. A neoskolasztikus teológiával együtt a barokk stílust is magáévá tette, s ő lett Magyarországon az újfajta katolikus gondolkodás tartalmának és formájának leghatásosabb képviselője. Ez egyben azt is jelenti, hogy egész életművével annak a társadalmi osztálynak az ügyét szolgálta, amelynek érdekeit ez az ideológia kifejezte: a pozícióit egyrészt a polgársággal és a parasztsággal szemben, másrészt a Habsburg királlyal szemben megerősítő magyar feudális uralkodó osztályét. Más kérdés persze, hogy az uralkodó osztály nagy többsége eleinte nem úgy értelmezte a saját érdekeit, mint Pázmány, akinek egész élete szívós és nem is sikertelen küzdelem volt, hogy osztályával elfogadtassa kezdetben kisebbségi véleményét. Sokáig külföldön élt. A Habsburg-ellenreformáció fészkében, a grazi jezsuita főiskolán teológiát és filozófiát tanított Arisztotelész szellemében, elutasítva Kopernikusz és követői „tévelygéseit”. De nem szakadt meg kapcsolata a hazával, s rövid időre át is költözött a jezsuiták sellyei rendházába, hogy ott megírja Feleletét Magyari Istvánnak Az országokban való sok romlásoknak okairól című könyvére. 1607-ben Forgách érsek maga mellé hívta. A protestáns ügy győzelmének csúcspontján nem rettent vissza attól, hogy Bocskai tanácsadóját, Alvinczi Péter kassai prédikátort támadja meg Öt szép levél című vitairatában, majd egy ferdítésektől hemzsegő, de mesteri logikával felépített pamfletben Kálvinról bizonygassa, hogy annak „istene nem egyéb pokolbéli ördögnél”.[1] A protestáns közvélemény felháborodva követelte megbüntetését, de maga a protestáns nádor, Thurzó György igyekezett a vihart lecsendesíteni.

Miért? A magyar uralkodó osztályon belül sokan ráébredtek, hogy a meghasonlás a Habsburg-házzal kettős veszéllyel jár. Bocskai csak a hajdúk fegyvereivel és a török támogatásával tudott győzni. Márpedig a végleges szakítás a Habsburgokkal és a tartós szövetkezés a törökkel újra felidézné az imént véget ért háború szörnyű pusztításait, a felfegyverzett népre való támaszkodás viszont a földesúri hatalmat ásná alá. Jobb tehát a Habsburg-dinasztiával megalkudni, ha az elegendő biztosítékot nyújt a rendi önkormányzat tiszteletben tartására és a földesúri jogok védelmére a parasztsággal szemben. A hajdúk cseréljék fel a fegyvert az eke szarvával. A rendi önkormányzatnak és a jobbágyok alávetésének megszilárdítása a bécsi békét követő országgyűléseken eredményesnek mutatta ezt a politikát, melyhez azután a királyi Magyarország uralkodó osztálya felekezeti különbség nélkül, szinte egyhangúlag csatlakozott, s melyhez a dinasztia és a nemesi nemzet közt időnként felmerülő, bármilyen súlyos konfliktusok ellenére is újra meg újra visszatért.

A Béccsel kötött kompromisszumot azonban erősen zavarta az uralkodó és a rendek közti valláskülönbség. Pázmány, akit kora és az utókor tévesen bélyegzett a Habsburg-abszolutizmus szálláscsinálójának, valójában ezt a kompromisszumot akarta megszilárdítani azzal, hogy meggyőzi osztályát: nincs már semmi értelme fenntartani a protestáns ellenzékiséget, mivel az az engedetlenség és rendetlenség szellemét tartja ébren az elnyomott osztályokban. Véleményének ékes barokk stílusban, ragyogó elmével megírt kifejtése az Isteni igazságra vezérlő kalauz (1613), mely teológiai és filozófiai eszmefuttatások mögé rejtve – de a vallásosan gondolkozó kortársak számára nem is annyira elrejtve, mint ma vélnők – politikai világnézetet is hirdet. A protestantizmust leggyengébb pontján támadja meg, amikor hitbéli bizonytalanságait és ezt bizonyító felekezeti megoszlását veti szemére. Ez a vád néhány nemzedékkel korábban még hatástalanul hangzott volna el, a társadalmi és eszmei biztonság vágyának felülkerekedése idején azonban telibe talált. Szép, szép, mondja Pázmány, hogy a protestánsok egyedül a Biblia szavaira építik hitüket, de ki bizonyítja, hogy a Biblia valóban isteni kijelentés, és ki magyarázza hitelesen egymásnak ellentmondani látszó szövegrészeit, ha nem az idők viharait átvészelt s most íme diadalmasan megújuló római egyház. „Mert mi megmutathatjuk, hogy miénk az örökség: előbb bírtuk; régen bírtuk; erős eredetünk vagyon azoktul, akiké volt a jószág; mi vagyunk az apostolok örökösi. Amint testámentomban hagyták, amint hívségünkre bízták, az szerént tartottuk a testámentomot. Azért nem mód az, hogy a mi erdőnket szabadjában vágja, a mi kútfejünket bátran zavarja, a mi örökségünket torkunk verve bírja, akinek ezekhez semmi közi, semmi igazsága nincsen, akit nem tudjuk, honnan jő és hová megyen, aki eklézsiájának eredetit, püspökinek rendit, genealógiájának származásit meg nem esmérteti.”[2]

Figyeljünk a kifejezésekre. Itt nemcsak Bellarmino visszhangzik, hanem a magyar nemesi füleknek oly ismerős Werbőczy is. Nem a jöttmenté, hanem a jogos örökösé a hitbéli igazság, csakúgy, mint a jószághoz való igazság. S ki az a jöttment, aki belevág a tilalmas erdőbe? „Azért nem szenvedjük, hogy akármely hosszú üstökű és rövid eszű kofa, akármely taknyos orrú tetves sócé, akármely nyalka szer-szem katona, vagy kapta-bűzű míves legény ítélő mester légyen a szentírás dolgában”[3] – fakad ki Pázmány, ujjal mutatva mindazokra: parasztokra, hajdúkra, kézművesekre, akik nemcsak az ősi hitet, hanem – mint arra a Dózsát és Lippai Balázst nem felejtő magyar nemesség jól emlékezik – az ősi jószágot is maguknak akarták foglalni. Térjetek vissza az egyedül üdvözítő római egyházba, s nemcsak lelketeket mentitek ki a pokolból, hanem birtokaitok biztonságát is elnyeritek, mert a pápa és a császár nem tűrik, hogy a jogtalanok hitet diktáljanak és birtokot szerezzenek – ez a „Kalauz” kimondatlan, de kihallható politikai mondanivalója.

A reformációban rejlő demokratikus tendenciák által fenyegetett földesúri jog melletti kiállás legalább annyira meggyőzte a magyar arisztokráciát az ellenreformáció igazáról, mint az újskolasztika fölényes logikája és a barokk stílus lenyűgöző szárnyalása. Mikor 1616-ban Pázmány esztergomi érsek és ezzel országos főméltóság (és nagyúr) lett, maga is félretette a teológiai érveket, és Werbőczy Hármaskönyvével a kezében vezette a támadást a katolikussá lett földesurak protestáns jobbágyainak vallásszabadsága ellen, földesúri jogon elfoglalva a templomokat, katolikus papot helyezve az elűzött protestáns prédikátorok helyébe. A lelkiismereti szabadságra hivatkozó protestáns tiltakozással Werbőczynek a jobbágy birtokképtelenségét kimondó törvénycikkelyeit szögezte szembe. „Inkább akarja – jelentette ki –, hogy az ő jobbágyi pusztán hadgyák az falut, hogy sem mint az ő templomon való igazsága ellen a parasztok a templomokat magoknak foglallyák.”[4] Nem volt nehéz meggyőzni a magyar arisztokráciát arról, hogy az örökös jobbágyság bilincseibe vert, a földesúri majorságokban robotoló paraszt lázongási hajlamait még inkább megtöri, ha abban sem engednek neki választást, hogy a lelki vigaszt melyik felekezet szerint keresse. Nem csoda, hogy Pázmány népszerűsége gyorsan növekedett, s a nemrég még száműzetését követelő protestáns arisztokraták, a Homonnaiak, Zrínyiek, Forgáchok, Rákócziak és a többiek közül egyre többen lettek hívei a tekintélyét visszanyerő katolikus egyház főpásztorának. Az országgyűlésen egy évtizeddel korábban még nagy protestáns főrendi többség volt, 1619-ben viszont 15 katolikus főpappal és 66 katolikus világi főrenddel szemben már csak 61 protestáns arisztokrata képviselte a reformáció szorongatott ügyét. A magyar uralkodó osztálynak a megszelídítettnek hitt Habsburg-dinasztiával kötött kompromisszuma az ellenreformáció térnyerésében fejeződött ki a legkövetkezetesebben.

Lábjegyzetek

  1. Az Nagí Calvinus Ianosnac hiszec egy Istene. Nagyszombat, 1609.
  2. Idézi: Horváth Cyrill, A magyar irodalom története. Budapest, 1899. 320.
  3. Ugyanott, 339.
  4. Idézi: Szabó István, Tanulmányok a magyar parasztság történetéből. Budapest, 1948. 241–242.

Irodalom

Adatgazdag, de elfogult életrajz: Frankl Vilmos, Pázmány Péter és kora I–II (Budapest, 1868–1872), tárgyilagosabb: Sík Sándor, Pázmány, az ember és az író (Budapest, 1939). Pázmány kapcsolatára Bellarminóval: Őry Miklós, Pázmány Péter tanulmányi évei (Eisenstadt, 1970). Rendi valláspolitikája: Makkai László, Pázmány Péter (Élet és Tudomány 1970).

A magyarországi reformáció ellenreformáció legújabb mérlege: Bitskey István, Hitviták tüzében (Budapest, 1978).


A rendi-földesúri ellenreformáció
A magyar klérus kompromisszumos politikája Tartalomjegyzék