Péchi Simon

A Múltunk wikiből
1565–70 körül – 1640-1642 körül
erdélyi kancellár, a szombatos vallás vezéralakja
Wikipédia
1620
október 28. Péchi Simon kancellár vezetésével mintegy 3 ezer lovas indul a csehek megsegítésére. (A november 8-i fehérhegyi csatába késve érkeznek.)

Makkai László

Osgyán és Edelény

Kassán a főkapitányok szállásául szolgált „királyi házban” berendezkedett a fejedelmi kormány, élén a nemrég átpártolt kállói kapitánnyal, Káthay Mihállyal mint kancellárral, aki mellett kincstárnokként Kereki hűséges védelmezője, Örvéndy, titkárként pedig az ifjú Péchi Simon tevékenykedtek. Utóbbival a szaporodó hivatali munkát később Bocatius János, a művelt kassai főbíró és Rimay János, a költő osztotta meg. Káthay, Péchi, Rimay a kisszámú, de öntudatos nemesi értelmiség tagjai voltak, Bocatiusszal együtt irodalomkedvelő nagyurak levelezőtársai, s a katolikus Káthay kivételével protestánsok, de mentesek minden vakbuzgóságtól.

Bocskai utolsó hónapjai

De ha lehetett volna, se ereszthette szélnek a hadsereget Bocskai, hiszen a békemű még korántsem volt biztosítva. A fejedelmet a hála és az Erdélyi Fejedelemség jövendőbeli katonai erejének a féltése is kötötte a hajdúsághoz: sohasem beszélt róluk azzal a feudális ridegséggel, mint Illésházy és általában a magyar urak. „Isten látja, semminek okai nem vagyunk, mert ha lehetne, az egész hajdúságot csak az magunk kebelében vagy markunkban szorítanánk, hogy senkinek terhére ne volnának, de ilyen változás közönségesen soha kár nélkül nem lehet; ha oly jó szél találkozott volna valahonnan, az ki hírünk nélkül az német császár erejét kifútta volna Magyarországból, talán úgy kár nélkül helyére tudtuk volna hütünknek és nemzetségünknek szabadságát állítani, de hogy haddal kellett azokat innen kivernünk, az kik minket rontottanak, kárral kellett annak meglenni, kit az következendő jóért el kell mindnyájan szenvednünk ... Hogy vérrel és harccal szállítottuk volna le őket [ti. a hajdúkat], az sem bátorságos, sem az körül való nemzetségekért tisztességes nem lött volna”[1] – válaszolta Illésházynak. Az viszont ingerülten, „az ő fölsége szerencséjének gyalázatos fölfordulásával és országának, s jámbor főhíveinek reá támadásával”[2] fenyegetőzve felelt, de levelét meg sem mutatták a nagybeteg Bocskainak. Helyette Péchi oktatta ki a dühöngő nagyurat: „ha szalmája-szénája elkél is ideig a Nagyságod jobbágyainak, ugyan jobb azért mégis, hogy Nagyságod Magyarországban lakhatik és parancsol immár nemcsak maga jobbágyinak, hanem ő fölsége után sok fővebb rendeknek is ... Hogy lehetött volna módja eddig ezeknek leszállításának, holott mindenféle ellenség, némöt és török talpokon állanak hazánkban, hanem ha mind az kettőnek prédájává töttük volna magunkat? ... Nagyságod, ha idejében véghöz viheti vala az békességöt, könnyebben meglehetött volna; mit tehetünk róla, hogy ennyire haladott. Ha pedig ezelőtt el nem végezhette, most bizony csak el kell tűrni és egy ártatlan embert nem illik ok nélkül érötte gyalázni, szidalmazni; kiváltképpen aki anélkül is Istennek fogságában lévén, ennyi nyavalyákkal, gondokkal terheltetik naponként.”[3]

Bocskai hivatástudata

„Csak az Isten tudta, mi volt ebben az emberben”[4] – írta Bocskairól legbelsőbb munkatársa, Péchi Simon.

Rendteremtő belpolitika

Bethlen kétségtelen s ezért megtagadhatatlan feudális uralkodói jogot gyakorolt, amikor elrendelte az elzálogosítások és adományok 1588-ig visszaható felülvizsgálását, az „érdemtelenül” elidegenített jószágok azonnali visszavételét, a többinek, ha adományról volt szó, záloggá alakítását és a zálogösszeg kifizetését. Lévén az „érdem” gyakorlatilag nem az eredeti birtokszerző , hanem a jelenlegi birtokló hűsége, fejedelem az elkobzás fenyegetésével engedelmességben tarthatta erdélyi urakat, akik a fiskális jószágokból szerzett birtokok nélkül középbirtokosi színvonalra süllyedtek volna sok kézen megoszló családi örökségeiken. Ha pénz híján nem is tudta a fiskális javakat mind visszaváltani és saját kezelésbe venni, mindenesetre pénzt szerzett a zálogösszegek behajtásával, híveket a kiváltás elhalasztásával. Uralma tehát részben a feudális birtok centralizációjának rendszerére épült, s ebben sajátosan észak- és kelet-európai, svéd és orosz példákra emlékeztet.

Egyébként a személyi keret, amelyből kormányát összeválogathatta, adva volt. A legtekintélyesebb urakat – akik még Báthori Zsigmond ellenreformációja idején unitáriusból katolikusnak áttért családokból származtak, és Báthori Gábor bosszúját átélték –, Kornis Zsigmondot, Haller Istvánt, Kendy Istvánt, Sarmasági Zsigmondot, Cserényi Farkast, Kamuthy Farkast és Balázst nem mellőzhette a fejedelmi tanácsból, már azért sem, mert ezzel maga támasztotta volna alá a Habsburg-udvar ellenpropagandáját. Uralmának megbízható támaszai voltak az akkor már egyre kisebb számban unitárius, nagyrészt kálvinista, törzsökös előkelő erdélyi családok, az Allia, Apafi, Béldi, Bethlen, Gyerőffy, Kapy, Keresztesi, Kemény, Mikola, Serédy, Szilvási, Toldalagi, Wesselényi famíliák tagjai, akik a tanácsosi, főispáni, kincstartói, ítélőtábla-bírói tisztségeket töltötték be. Bizalmas embereit azonban elsősorban Basta-kori bujdosó társai közül vette. Sógorára, Rhédey Ferencre bízta a váradi kapitányságot, kancellárrá a Báthori Gábor idején mellőzött Péchi Simont, főlovászmesterré Balassa Ferencet tette. Legközvetlenebb munkatársa a már ifjúkorában hozzája csatlakozott és mindvégig különös kegyének örvendő Mikó Ferenc főkomornyik, később kincstárnok volt. Az utóbbi három a törvényesen tiltott szombatos szektához tartozott. Péchi kivételével az egész garnitúra már Báthori Gábor alatt is vezető állásokat töltött be, és csak a feladatok megosztása, de nem a személyi összetétel változott.

Besztercebánya és Fehérhegy

Október 20-án Buquoi, a bajor herceg és a Katolikus Liga spanyol segédcsapatokkal is megerősített hadserege általános támadásra indult Prága ellen. Bethlen sietett Péchi Simonnal további 3 ezer lovast küldeni szövetségeseihez, de még mielőtt ez az egyébként sem számottevő segítség megérkezhetett volna, a konföderáció 1620. november 8-án katasztrofális vereséget szenvedett Fehérhegyen.

Bethlen, a protestánsok egyedüli reménysége

A tárgyalások 1621. január 25-én kezdődtek Hainburgban. Bethlent Péchi kancellár, a felkelő magyar rendeket Forgách nádor, Ferdinándot osztrák urak mellett Esterházy Miklós és Dallos Miklós püspök képviselte. Ferdinánd sem kívánt békét, s ezért elfogadhatatlan feltételeket szabott: Bethlen azonnal vonuljon vissza Erdélybe, a magyar rendek kegyelemre adják meg magukat „örökös” királyuknak, s ez a kegyelem azt jelenti, hogy a felkelés vezetői magyar jog szerint törvény elé állhatnak. Bethlen országgyűlési végzései, rendeletei, adományai érvénytelenek, a katolikus papság jogai és birtokai helyreállnak, a nádor jogköre szűkíttetik, a végvárakba császári őrség kerül, a magyar adót vármegyei katonaság helyett császári zsoldosok fogadására kell fordítani, s általában a bécsi békét és az azt követő törvényeket a korona és a katolikus egyház jogainak megerősítése céljából felül kell vizsgálni. Maguk a francia követek mondták, hogy Ferdinánd úgy beszél, mintha már ütközetet nyert volna Bethlen ellen, s az fogságában ülne. Bethlen a választott király méltóságával utasította vissza az arroganciát: ő a nemzettől kapta jogait, s csak annak adhatja vissza, egyébként is az egész országot hatalmában tartja. A tárgyalások még 1621. április végéig tartottak, minden eredmény nélkül.

Út a békekötés felé

Már a béketárgyalások alatt megkezdődött az elpártolás. Legsúlyosabban esett latba a legbelsőbb hívek közé számított Péchi Simon gyanús magatartása. Már a fehérhegyi csatából való elkésését is sokan szándékosnak tartották, s most Hainburgból Bethlen utasításával ellenkezően gyors békekötésre biztatta a mindenáron békére vágyó magyar urakat, ezzel is gyöngítve ellenállási hajlandóságukat. Ezért a hainburgi tárgyalások lezárulása után Bethlen elfogatta, és évekig börtönben tartotta Péchit, akit a szóbeszéd s fejedelmi trónra törekvéssel is gyanúsított. Később kiszabadult, de hivatalát nem kapta vissza, helyette Kovacsóczy István, a kivégzett Farkas fia lett az erdélyi kancellár.

A század legnagyobb birtokszerzője

Az egyik a szombatosok ellen korábban hozott törvények alapján indított eljárás volt. Az unitáriusok által 1618-ban megtagadott s így az erdélyi türelmi rendszeren kívül rekedt felekezet tagjait 1638-ban összefogdosták, a közrendűeket sáncmunkára rendelték a várakba, a birtokos nemeseket bebörtönözték, míg csak a bevett vallások valamelyikére át nem tértek. De jószágaikat az áttértek sem nyerték vissza, még a legrangosabbak, mint Péchi Simon és Kornis Borbála is csak néhány jobbágytelket tarthattak meg, a többi a fejedelem magánbirtoka lett.

A fejedelmi hatalom gyakorlata és elmélete

Egész hivatali apparátusát Bethlentől örökölte, s noha jóval kevésbé volt toleráns, mint elődje, éppúgy tűrte a katolikus tanácsosokat, még a Kovacsóczy István kancellár és Erdélyi István tanácsúr mellé az 1629. évi, átmeneti habsburgiánus fordulat által tanácsba juttatott Haller Istvánt és Kornis Zsigmondot is. Kovacsóczy haláláig kancellár maradt, Erdélyi és Haller idővel az országgyűlés és az ítélőtábla elnökei lettek, Kornis Zsigmond meg az ország főgenerálisának címét kapta meg. Ugyanúgy megtartotta kincstartói tisztségét az unitárius (valójában szombatos) Mikó Ferenc, sőt eleinte még a Bethlennél kegyvesztett Péchi Simon véleményét is megkérdezte Rákóczi.

Örökös főrendiség

A bécsi békében megerősített, Bethlen békekötéseiben és a linzi békében ismételten leszögezett rendi szabadságjogok nemcsak papíron, hanem a valóságban is olyan aranyszabadságot biztosítottak a magyar feudális uralkodó osztály egésze s ezen belül különösen a mágnások számára, amilyennek – Lengyelország kivételével – az akkori Európában a nemesség sehol sem örvendhetett. Nem örvendhetett Erdélyben sem, ahol elképzelhetetlen lett volna az afféle paktálás az idegen hatalmakkal, amit a Thurzók, Széchyek, Rákócziak, Illésházyak az erdélyi fejedelemmel vagy akár később a Zrínyiek, marhaszállítmányaik védelmében, a velenceiekkel büntetlenül megengedhettek maguknak. Ezzel szemben Péchi Simont a Habsburgokkal, Zólyomi Dávidot a svédekkel folytatott tárgyalások börtönbe juttatták. Csáky István, Prépostvári Zsigmond és mások birtokaikat veszítették, és száműzetésbe kényszerültek Habsburg-barát politikájuk miatt, nem is beszélve azokról, akiket ugyanezért Báthori hóhérkézre adott. Míg Magyarországon a protestantizmust tiltó formális érvényessége ellenére egyetlen református mágnás sem szenvedett bántódást, addig Erdélyben a szombatosok ellen hozott törvény kegyetlenül lesújtott olyan előkelőségekre is, mint Péchi Simon vagy Kornis Borbála.

A jezsuiták és a protestáns ortodoxia

A kálvinista Heidelbergből kiinduló uniós törekvéseknek Magyarországon is voltak református szószólói, de a közeledést Luther követői nálunk is visszautasították. Még kevésbé kívántak megbékülni az Erdélyben hatalmi túlsúlyba került reformátusok az unitáriusokkal, akik ellen a kálvista ortodoxia legjelentősebb képviselői, Milotai Nyilas István és Geleji Katona István püspökök éles vitát kezdeményeztek, legkevésbé pedig a szombatosokkal, akiknek vezetője, Péchi Simon az újplatonizmus és a judaizmus eszméiből sajátos vallásosságot alakított ki.

Anyanyelv, államnyelv, birodalmi nyelv

Még az egyébként jó magyar stiliszta, Kemény János, a későbbi erdélyi fejedelem is sajnálkozva említi emlékiratában: „tizenöt esztendőkre járó koromba hagytam el az scholát … melyekhez képest nem csoda, hogy jó deákká nem lehettem, hanem inkább, csak ez kevés is ragadhatott reám”, de van annyira „deákos”, hogy ilyen mondatokat enged meg magának: ”(Péchi Simon) azután az judaismust publice kezdvén exerceálni, juxta regni stitutiones esmét convincáltaték, legitime megfogaték, javaitól priváltaték másodszor is”.[5]

Irodalmi stílusok és műfajok

A magyar nyelvű verselés már meríthetett Balassi nagyszerű hagyatékából, amellyel a századelő manierista költőköre, Rimayval az élen, s olyan verselők, mint Illésházy István, Homonnai Bálint és György, Káthai Mihály, Petki János, Péchi Simon, Madách Gáspár és századközepi utódjuk, Beniczky Péter sikeresen élt is. Ez a kör volt a század legtudatosabb és legösszetartóbb művészgárdája, amely a költészetet valóságos tudománynak tekintette, és az esztétikumnak kijáró áhítattal művelte. Éppen ezért nem is volt széles közönségük, tulajdonképpen egymásnak írtak, csak általuk érthető allegóriák, emblémák alkalmazásával. Igazában még udvarinak is alig nevezhető ez a zártkörű közönséghez szóló irodalom.

Lábjegyzetek

  1. Idézi: Benda Kálmán, A Bocskai-szabadságharc. Budapest, 1955. 149.
  2. Ugyanott, 149.
  3. Ugyanott, 150.
  4. MOE VI. 385.
  5. Kemény János önéletírása. Kiadta Szalay László, Pest, 1856. 10–11, 43–44.