Pénzviszonyok

A Múltunk wikiből

A pénzviszonyok fejlődéséről vallanak a korszakunkban megszokott föld-adásvételek. Földet vásárolni elsősorban pénzzel, pénzvagyonnal rendelkező előkelők, magas tisztségeket betöltők tudtak.[1] Amikor Lampert comes a XII. század első harmadában egy-egy praediumot vásárolt, ez a kor szokásainak megfelelően tanúk jelenlétében történt. Fulco hospes a XII. század közepén olyan szántóföldről és praediumról végrendelkezett, amelyet vásárolt. Márton comes a század derekán több vásárolt preadiumát és földjét a csatári monostornak adományozta. Miklós esztergomi érsek előtt 1183-ban írásos szerződés jött létre az esztergomi egyház kanonokjai és Farkas comes között, amelynek értelmében a kanonokok az érsek beleegyezésével és akaratából egyekényi földet két márkáért Farkasnak eladtak. Ugrin esztergomi érsek Gedös praediumot Farkas comes feleségétől vásárolta meg. Ugrin unokaöccse, korszakunk egyik leghatalmasabb birtokosa, Csák nembeli Miklós végrendeletében szintén említett vásárolt birtokokat, a Fejér megyei Balinka praediumot Moys nádortól vette. A vásárolt föld, szemben az örökölt atyai birtokkal, szabad rendelkezésű tulajdon volt, bármikor el lehetett adni vagy cserélni. A XIII. század első évtizedeiből ismert földeladások adatai alapján megállapítható, hogy egy ekealjnyi, azaz 120 hold föld ára 1–6 márka között ingadozott, nyilván a föld fekvésétől és minőségétől függően. A föld-adásvételekkel lehetségessé vált birtokmanőverekre világít rá a veszprémi káptalan 1207. évi oklevele. Eszerint Márk özvegye az őt megillető Vámos földet lelke üdvéért a tihanyi apátságnak adományozta. Amikor Uros tihanyi apát és Teodor comes meglátták a földet, nem találták azt kellően tágasnak, ezért Miskének és testvéreinek hét márkáért eladták, hogy a földért kapott pénzből az egyház más töredékföldjeit kiegészíthessék, vagyis hogy másutt vegyenek földet. A halastavat és gyümölcsfákat is tartalmazó Vámos föld nagysága két és fél ekényi volt, tehát ez esetben egy ekealjnyi föld 2,8 márkába került, ami e korszakban átlagos árnak számított.

Az értékviszonyok stabilitására mutat, hogy nemcsak a föld, hanem a szolganépek, sőt az állatok árfolyama is állandósult. Egy servus ára a XIII. században három márka volt. 1219-ben három márka adósságot egy servusszal fizettek meg. A libertinus rendre egy márkáért cserélt gazdát a XIII. században.[2] 1239-ben egy ökröt fél márka értékűnek mondtak. A pénzviszonyok szerepére a természeti gazdálkodás viszonyai közepette számos érdekes adat utal. A csatári monostort alapító Márton comes Hon praediumot a zalaiaktól 90 pensáért, 16 ökörért és 2 lóért vette, egy másik, drávántúli földet pedig 100 pensáért és 2 paripáért vásárolt. Hasonlóan tanulságos felemlíteni II. Géza király esetét. Az uralkodó az Ausztria hercegével tartandó megbeszélésre, amint ez szokás volt, embereivel akart elutazni, s megkérte Raphael pannonhalmi apátot, hogy 40 márka ezüstöt haladéktalanul küldjön neki. Az apát azonban azt mondta, hogy neki nincs ezüstje. Erre Héder, a király curiális comese magához hívatta az apát sáfárját (dispensator), és megfenyegette, hogy a királyi parancsnak tegyen eleget. A kincstárnok Pozsonyba ment, és ott az egyház egyik praediumát eladva 20 márkát a királynak adott. Később az apát, mivel a király az ezüstöt az egyháztól Csák kölcsönbe kapta, állhatatosan kérte vissza az uralkodótól, és kieszközölte, hogy az eladott praedium fejében a királytól bizonyos udvarnokok földjét nyerte el két mansióval, amely föld az egyház juhaklaival volt szomszédos. Az udvarnokok fellépésére az apát újra a királyhoz fordult, hogy tartozását vagy ezüstben adja meg, vagy adományát erősítse meg. II. Géza végül földdel egyenlítette ki tartozását.

A pénzviszonyok fejlődését a XIII. század első évtizedeiben számos adat mutatja. 1217-ben Sándor comes pohárnokmesteri tisztét, melyben sikeresen szolgált, II. Endre évenként három alkalommal a bányai királyi jövedelemből fizetendő 300 márkára váltotta át, miközben a pohárnokmesteri méltóságot más hívére, Lőrincre ruházta. Arra is van példánk, hogy úri birtokok felosztásánál a földek eltérő értékéből eredő különbözetet pénzzel egyenlítették ki. A növekvő számú zálogosítások is a pénzgazdálkodás terjedésére utalnak; ilyen esetben pénz fejében bizonyos időre birtokot kötöttek le a pénzt kölcsönzőnek, aki kamat fejében a zálogbirtokot használta. E kölcsönügyletek célja általában a birtok megszerzése volt, hiszen az adós pénz híján igen gyakran földingatlannal egyenlítette ki tartozását. Az örökös pénzzavarral küszködő II. Endre király maga is több alkalommal kényszerült arra, hogy értéket, illetve pénzt vegyen kölcsön. A Szentföldre indultakor a veszprémi egyházból elvitte Gizella királyné 12 márka tiszta aranyat tartalmazó koronáját, amelyet külországban 140 ezüstmárkáért értékesített. Az a körülmény azonban, hogy a veszprémi egyház számára az ellenértéket 16 mansio eladományozásával egyenlítette ki, a király pénzhiányára mutat. Hasonlóan járt el az uralkodó Atyusz bánnal. A Szentföldről hazatérve 200 márkát kölcsönzött tőle, tartozását birtokadományozással rótta le. Ugyanilyen gyakorlatot követtek előkelő alattvalói is. Turul comes a veszprémi egyházzal szembeni pénztartozását úgy rendezte, hogy a királytól adományul kapott, a zalai várhoz tartozó mansiókat földjükkel és szőleikkel együtt átengedte az egyháznak. 1226. évi oklevél szerint a pénzfizetésre kötelezett Muterinus fizetésképtelensége miatt birtokban rótta le tartozását. Az esztergomi egyház 1231-ben tartozás fejében földet kapott. 1234-ben egy Szatmár megyei földet 100 márkáért vásárolt meg vevője, ebből 50 márkát pénzben fizetett meg, 50 márka értékben pedig Szolnok megyei földet adott. A termény- és pénzvaluta egymásmellettisége érdekes kettősségeket eredményezett. Így II. Endre király 1229-ben megerősítette István zágrábi püspököt abban, hogy egyházmegyéjében a rendes tizedet vagy természetben kapja, vagy pedig minden két kepéért egy nehezék illesse meg.

Ez utóbbi példák arra világítanak rá, hogy nem szabad a XIII. század első évtizedeiben Magyarországon uralkodó pénzgazdaság fejlettségi szintjét eltúlozni. Még mindig fizetési eszköz volt a terményvaluta, azaz bizonyos fizetségeket továbbra is terménnyel, földdel vagy állattal egyenlítettek ki.

Korszakunkban a pénzügyigazgatás, és bizonyos vonatkozásban még a kereskedelem is, mohamedán vallású és keleti származású népek, összefoglaló elnevezéssel izmaeliták (szaracénok vagy böszörmények) kezében összpontosul.[3] Az 1092. évi szabolcsi zsinat a kereskedőket kifejezetten az izmaelitákkal azonosította. 1111. évi adat szerint a királyi kincstár ügyintézőit „magyarul” káliznak hívták. Mivel a káliz népnév iráni nyelvű, mohamedán vallású népesség neve, így tehát a pénzverés és a pénzforgalom királyi irányítása mohamedán bérlők kezén volt. Amikor Imre király 1196-ban a cikádori egyházat megerősítette birtokaiban, elrendelte, hogy az izmaeliták, besenyők és mások az eszéki vásáron és az egyházhoz tartozó valamennyi réven vámot fizessenek. 1238. évi adat szerint a szaracénok Bács megyei Curlach falujában vásár volt. II. Endre 1217-ben, szentföldi keresztes hadjárata előtt, felesége, Jolánta hitbérének fedezésére nyolcezer márka értékben lekötötte a Maroson lejövő só, a pesti szaracénok és Bodrog megye jövedelmét. Alapos a gyanú, hogy a három jövedelmi forrás összefügg egymással, s arra gondolhatunk, hogy a pesti izmaeliták részesedtek az erdélyi só még királyi kézen levő részének szállításában a marosi vízi úton, továbbá a Bodrog megyét átszelő Káliz úton, legalábbis a Duna pesti révjéig. 1218-ban a pesti böszörmények kamarabérlők voltak, s ettől kezdve az izmaelitákkal többször foglalkoznak a korszak forrásai, tiltva őket a kamaraispánság betöltésétől, a sókezelés és a vámszedés irányításától.[4]

A XII. században háttérbe szorult az állatpénz, helyét az ezüstpénz és a veretlen ezüst foglalta el. Magyarország pénzét a királyi székhelyen, Esztergomban verték. Pénzverési joga Csák a királynak volt.[5] Ez csodálkozásra késztette a feudális széttagolódás és a decentralizált pénzverés viszonyai közepette felnőtt Freisingi Ottót. Nem titkolt meglepetéssel állapíthatta meg és írhatta le, hogy Magyarországon, ebben a nagy kiterjedésű országban a királyon kívül senki sem mer pénzt verni. A külföldiek Magyarországon magyar pénzt voltak kötelesek használni, így idegen pénzüket be kellett váltaniuk.[6] A külföldi pénzek kényszerbeváltásából a király nem csekély jövedelemhez jutott, még méltányos váltási nyereség esetén is. Arra is akadt azonban példa, hogy a nyereség igen magasra rúgott. Ansbertus művében olvashatjuk, hogy a magyar pénzváltók, akik szintén Esztergomban működtek, milyen súlyosan megkárosították a harmadik keresztes hadjárat résztvevőit. A váltásnál a keresztesek pénzük értékének 60–80%-át elvesztették.

Kálmán király volt az elindítója az egész XII. századra jellemző aprópénzkorszaknak. A XII. századi, ezüstből vert magyar pénzek kitűntek kis méretükkel és könnyű súlyukkal. II. Géza 0.165 g-os és II. László 0.169 g-os pénzei a legkisebbek. Kálmán és II. István, I. Lászlóhoz hasonlóan, kétévenként bocsátott ki új pénzt, de II. Béla óta az évenkénti pénzújítás vált gyakorlattá. A rendszeres pénzújítás a királyi kincstár jövedelmét gyarapította, ugyanis a kibocsátott új pénz Csák rövid ideig tartotta értékét, majd fokozatosan vesztett ebből. Egy év alatt a pénz értéke felére csökkent, a pénzváltók két régi dénárt vettek egy újért.

I. László halálától kezdve nagyarányú és fokozatos pénzrontás figyelhető meg. Rohamosan romlott a pénz értéke II. István korában. A II. Istvántól II. Géza uralkodásáig eltelt 25 év alatt a magyar pénzek színezüsttartalma 0.399 g-ról 0.0327 g-ra esett vissza. A mélypontot II. Béla utolsó és II. Géza első pénzei jelentik. A pénzrontási folyamat megállítása, az állandó súlyú és finomságú pénzek megteremtése II. Géza nevéhez fűződik. A kis dénárok súlya – II. László pénzeitől eltekintve – II. Géza korától kezdve III. Béláig, mintegy 30 éven át állandó volt, 0.216 g. II. Géza és az utána következő uralkodók lemondtak tehát a pénz értékének csökkentéséből adódó királyi jövedelemről, s megelégedtek az évi pénzújítás rendszeréből eredő haszonnal. III. Béla a pénzláb javítására tett kísérletet, fokozatosan emelkedő súlyú pénze súly és finomság tekintetében a Kálmán és II. István kori pénzekkel vetekszik. A pénzrontás mélypontját követő, a század második felére jellemző javulás ellenére a pénz értéke csak a század eleji szintre jutott el. A pénzrontás fontos következménye lett, hogy a XII. századi külföldi leletekben magyar pénzekkel nem találkozunk. Az 1180-as évek végén Magyarországon megforduló keresztesek a legrosszabb olasz pénzzel, a veronai dénárral tekintették azonos értékűnek a magyar dénárt.

Végső fokon a vert ezüstpénz is betölthetett kincsképző funkciót. A múlt század végén került elő Fejér megyéből az a pénzlelet, amely több mint 39000 Kálmán, II. István és II. Béla kori dénárt tartalmazott. A kincsnek számító temérdek pénz a XII. század első felében gyűlhetett össze, bizonytalan azonban, hogy ki birtokolta. Noha Csák a XIII. század első feléből vannak egyértelmű adataink arra, hogy a számlált pénz helyett tért hódított az ezüstpénzekkel súly szerint történő fizetés, ez az eljárás már a XII. században is előfordulhatott. Ez esetben az ezüstpénznek nem névleges értéke, hanem tényleges fémértéke számított.

A XII. század nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában az értéktelen ezüstpénzek és a nagymérvű pénzrontás százada. A változó értékű vert ezüstpénzek inkább Csák váltópénzül szolgáltak, az igazi értékpénz a XII. században a veretlen ezüst, a súly szerint mért és finomság szerint meghatározott ezüstrúd volt. Az ezüstpénz háttérbe szorulása és az ezüstrúdvaluta előretörése Magyarországon éppen II. Géza korára esik. A II. Béla uralkodásának végén és II. Géza országlásának elején vert ezüstpénzek értéktelensége magyarázatát adja annak, hogy miért ekkor tűnt fel, s vált a későbbi évtizedekben Magyarországon is igazi értékpénzzé a veretlen ezüst. Az ezüstrúdvalutával összefüggésben jelent meg Európában és Magyarországon is az új középkori súlymérték, a márka. Ennek folyamatos használata Magyarországon 1146 óta mutatható ki. A XII. század második felében a pensát, amely I. Béla kora óta 40 dénáros számítási pénzzé alakult, a márka váltotta fel. A számlált vert pénz helyére tehát a veretlen ezüst lépett, s a XIII. század első felében is a veretlen ezüst számított igazi értékpénznek. Ezekben az évtizedekben egy márka finom ezüst teljes súlya 233.3533 g volt, színezüstsúlya pedig az összsúly 90 %-a, azaz 210.01797 g. A márkasúly súlyrészei közül a fertót és a pondust használták Magyarországon. Egy márka négy fertóra, illetve 48 pondusra oszlott. A veretlen ezüstre való áttérés nem okozott komoly megrázkódtatást a magyar gazdasági életben, hiszen a természeti gazdálkodás szinte töretlen uralma viszonylag kevés ember számára tette közvetlenül érzékelhetővé a változást. Ha többé már nem is állatpénzben, tinóban számoltak, mint a XI. században, a vert ezüstpénz és az ezüstrúdvaluta békésen megfért a terménypénzzel, vagyis a természetben való fizetéssel.

A megélénkülő forgalom igényeit azonban a nehézkes ezüstvaluta egyre kevésbé volt képes kielégíteni, s a magyar uralkodók silány pénze sem bizonyult alkalmasnak erre. Így a XII. század végétől kezdve külföldi pénzek terjedtek el Magyarországon, melyet a külországi kereskedők, majd a XIII. század elején meráni Gertrúd és kíséretének tagjai népszerűsítettek. A pénztörténet a XII–XIII. század fordulójától a tatárjárásig terjedő korszakot a friesachi dénárok korának tekinti Magyarországon, az elnevezéssel is utalva ara, hogy a külföldi pénzek közül főleg a salzburgi érsek által Friesach karintiai városban vert pénz terjedt el. A korszak éremleleteiben tömegesen, százával és ezrével kerültek elő friesachi dénárok. Az 1211–1244 közötti magyarországi írott forrásokban is igen gyakran említik e pénznemet. Minden jel arra mutat tehát, hogy általánosan használt, mindenki által elfogadott fizetési eszköz volt. Népszerűvé válása az értékével magyarázható. Magyarországon egy márka súlyú jó friesachi dénár egy márka finom ezüst értékének felelt meg.[7]

A friesachi dénár komoly hatást gyakorolt a magyarországi pénzverésre. Imre és II. Endre első pénzei még a XII. századi pénzek formájában készültek. II. Endre azonban későbbi pénzeit a friesachi dénárok mintájára verette. Ezek a pénzek alaposan meghaladták a XII. századi aprópénz-korszak pénzeinek értékét, ugyanakkor messze elmaradtak a friesachi dénároktól. Míg a freisachi dénárok 0,916 g színezüstöt tartalmaztak, addig II. Endre friesachi mintára veretett dénárjainak színezüsttartalma minimálisan 0,416 g, maximálisan 0,673 g volt. II. Endre korában azonban a Magyarországon vert „friesachiakat” is valódi friesachi dénároknak tekintették, sőt II. Endre a maga vereteit egyenesen friesachi dénároknak nevezte. Az eladók és pénzbeváltók tehát rendszeresen megrövidültek pénzértékük 25–50 %-ával. A XIII. század első évtizedeiben megszűnt az 1211-ben még meglevő és ekkor általánosnak mondott magyar pénz (generalis moneta totius Ungarie) egysége. 1221-ben Esztergomon kívül valahol a csanádi egyházmegye területén is vertek már pénzt. A veretlen ezüst elterjedése, majd a külföldi pénz fizetési eszközként való használata elapasztotta a XII. századi magyar királyok számára még oly fontos jövedelmi forrást jelentő pénzverési nyereséget. II. Endre király az évenkénti pénzváltással járó haszon pótlására rendkívüli adót vetett ki.

Irodalom

  1. A pénzviszonyok alakulására, a földek adásvételére haszonnal forgatható Lederer Emma, A középkori pénzüzletek története Magyarországon 1000-1458 (Budapest, 1932).
  2. A servus és a libertinus 13. századi árára lásd Bolla, [A jogilag egységes jobbágyosztály kialakulása Magyarországon.
  3. Az izmaeliták szerepét tárgyalja a kereskedelemben és a pénzügyigazgatásban - a rézpénzek helytelen datálása következtében számos tévedéssel - Réthy László, Magyar pénzverő izmaeliták és Bessarábia (Arad, 1880).
  4. Az izmaeliták és zsidók gazdasági tevékenységéről ad rövid tájékoztatást: E. Molnár, Les débuts du capitalisme en Hongrie (1200-1350). (RHC 1947. 1) ; Györffy, Budapest története.
  5. Korszakunk pénztörténetére máig leginkább mérvadó Hóman, Magyar pénztörténet.
  6. A magyarországi pénzforgalomra becses forrásközlések újabban: Király Ferenc, XII. századi pénzek Magyarországon (Folia Archaeologia 1955); Huszár Lajos, A horti XII. századi rézpénzlelet (Folia Archaeologia 1964).
  7. Röviden kitekint a 12. századi Európa pénztörténetére, és képet ad a friesachi pénzverésiről, valamint a friesachi dénárok magyarországi utánzásáról Gedai István, Friesachi típusú pénzek Magyarországon (Az Érem, 1961. 18; 1962. 20).


Gazdaság
Kereskedelem Tartalomjegyzék