Pannonia és Morvaország elfoglalása

A Múltunk wikiből
896
Arnulfot Rómában keleti frank császárrá koronázzák, Zalavárt és Pannoniát Braszlavra bízza.
899
tavasz: Arnulf keleti frank császár a magyar fejedelmeket felkéri egy itáliai hadjáratra I. Berengár király ellen.
szeptember 25. A Brenta melletti csatában a magyarok szétverik I. Berengár seregét.
december 8. Arnulf császár meghal.
899 nyarától 900 nyaráig
Kalandozás Lombardiában.
900
július 29. A magyarok megközelítik Velencét a Lidón át.
nyár: Az Itáliából hazatérő és az Alföldről előnyomuló magyarok megszállják Pannoniát, és megütköznek a Pannoniát megszállni akaró morvákkal, majd elfoglalják Morvaország Nyitra vidéki hódítmányait. Magyar követek a keleti frank udvarban Pannonia birtokában békét akarnak kötni, de elutasítják őket.
ősz: A Duna déli és északi partján haladva két magyar sereg támadja meg Bajorországot; részben győzve, részben megverve visszavonulnak. A magyarok birtokba veszik az egész Kárpát-medencét. A bajorok felépítik az Enns partján a magyarok ellen Ennsburgot.
901
tavasz: Magyar kalandozás és vereség Dél-Karintiában; visszatérés Itálián át.
902
ősz: A magyar kettős fejedelemség hadai megdöntik a Nagymorva Fejedelemséget.

A 895. évi honfoglalás a Fuldai Évkönyvek szerint csak a bolgárokat sújtotta, és a Duna észak-déli vonalától nyugatra úgy folyt tovább az élet, mintha mi sem történt volna.

Arnulf király ugyan bizonyos biztonsági intézkedéseket tett, amennyiben Zalavárt hűséges pannon-szláv duxára, Braszlavra bízta, maga viszont 896 elején levonult Rómába, hogy császárrá koronáztassa magát.[1]

A magyar fejedelmek, hátukban a besenyőkkel, oldalukban a bolgárokkal, óvakodtak ellenségeik számát szaporítani, nem támadták meg újból Pannoniát, fenntartották a jó viszonyt Szvatopluk idősebb fiával, II. Mojmirral. A magyar–morva barátkozásra világosan utal Theotmár érsek levelében, sőt azt is felhozza, hogy a morva szlávok egy része a magyarokkal társul, és magyar módra beretválja a fejét. Az a körülmény, hogy Morvaországban 898–899-ben a pápa engedélyével egy érseket és három püspököt szenteltek fel – köztük bizonyára a nyitrait is –, valószínűsíti, hogy az adott időpontig béke honolt a magyar és morva fejedelemség között, s zálogaként az erdélyi só szállítása újból megindulhatott Morvaországba.

A magyar fejedelmek tartózkodása a katonai beavatkozástól annál feltűnőbb jelenség, mert a nyugati szomszédok között kiújúltak az ádáz harcok, és a belülről meghasonlott morva fejedelemség hódítmányai ezekben az években szakadtak le.

A cseh főemberek már 895 nyarán megjelentek Arnulf előtt, és hódoltak neki. 896 karácsonyán a morvák is követeket küldtek a császárhoz békekötés végett, de a nyugalmat csak arra használták fel, hogy újból megpróbálják alávetni a cseheket. A csehek követei 897 nyarán Regensburgban kérték Arnulfot, hogy segítse meg őket a morvákkal szemben. 898-ban, amikor kitört a testvérharc Szvatopluk két fia, II. Mojmir és II. Szvatopluk között, Arnulf az utóbbi támogatására két bajor sereget küldött Morvaországba, amely nagy dúlást végzett. A következő év tavaszán a bajorok megismételték pusztító hadjáratukat a morva végek ellen, s Arnulf császár Morvaország meghasonlása láttán megengedhette magának, hogy közvetve beavatkozzék a császári koronáját érintő itáliai fejleményekbe. Maga nem indított hadat, de 899-ben a magyar fejedelemmel szövetségre lépve egy itáliai hadjáratra bérelte fel a magyar sereget.

Az első itáliai kalandozás előzménye az volt, hogy Észak-Itálián Arnulf császár két riválisa, Spoletói Lambert császár és Berengár király osztozott.[2] Lambert 898 novemberében bekövetkezett halálával Berengár – úgy is, mint Nagy Károly dédunokája – egész Itália császárságát igyekezett megkaparintani, s ebben a helyzetben Arnulf a magyarok segítségével próbálta Berengárt kiütni a nyeregből. 899 tavaszán küldte el követeit az öt éve békében élő magyar fejedelmekhez. Mint Theotmár érsek védekező iratából kiderül, Arnulf a magyarokkal kutyára, nomád módon kötötte meg a szerződést, és a hadjárat előtt ezüstpénzben és szövetekben rótta le ajándékait.[3] A magyar fejedelmek a gyakorlatnak megfelelően valószínűleg Árpád egyik fiát állították a sereg élére. Az 5000 főre becsült sereg Pannonián, nyilván a Braszlavtól kapott vezetőkkel, szabadon kelt át, és valószínűleg azon a római úton haladt Aquileia felé, amelyet a X–XI. századi források "strata Ungarorum"-nak, a magyarok útjának neveztek. Ez az út nem érintette a pannoniai központokat, Sziszeket és Zalavárt, hanem a kettő között húzódva, Zágrábtól kezdve a Száva déli oldalán haladt. A magyar sereg Aquileánál kiérve Lombardiába először a Pótól északra fekvő síkságon át, Milánóig és Paviáig, Berengár fővárosáig nyomult előre, és amikor Berengár nagyobb számú, tarka nemzetiségű serege összeállt, visszavonultak a Brenta folyó keleti partjára. Az olaszok a visszavonulást menekülésnek vélték, és mit sem sejtve táboroztak a jobb parton, amikor szeptember 24-én a magyarok váratlanul visszafordulva a táborukat több oldalról megtámadták és tönkreverték Berengár seregét. Ezután akadály nélkül kalandozhatták be a Pótól északra és délre levő síkságot. Az enyhe olasz tél és a gazdag zsákmányszerzés lehetősége a következő tavaszra is ott marasztalta őket. Az egy évig tartó kalandozás során nyugaton Vercelliig és a Piemonti Alpokig jutottak el, délen Reggio és Modena esett a kezükre, és Bolognáig pusztítottak. Ez a hadjárat váltotta ki az ismert fohászt: "A magyarok nyilvaitól szabadíts meg, Uram!" 900. június 29-én egy csapatuk Velencébe is megkísérelt behatolni. A várost a tengertől elválasztó Lidó homokszigeteinek láncolatán át lóháton és bőrcsónakokon közelítették meg, de a Rialtót nem sikerült elérniük, mert Péter doge hajóhadakkal vonult ellenük. Végül is Berengár követei útján sok pénzt és túszokat ígért a magyaroknak, ha elvonulnak, amit június végén el is fogadtak.[4]

Amíg a magyar sereg Itáliában kalandozott, olyan események történtek a Duna völgyében, amelyek megváltoztatták az itteni helyzetet. A Morvaországgal határos ostmarki részen Isanrich gróf a császár ellen támadt. A lázadó Isanrich Aribónak, Ostmark Duna menti kormányzójának volt a fia, s már korábban is mindketten morva segítséget vettek igénybe tartományuralmuk biztosítására. A császár erre 899 nyara tájt két helyen támadott. Pusztító sereget küldött Morvaországba, amely kiszabadította a bátyja által egy várban körülzárt II. Szvatoplukot, és Morvaország végvidékén védőőrizetbe vette. Ugyanakkor dunai flottillájával maga is lehajózott Mauternbe, és megadásra késztette Isanrichot. Isanrich azonban átszökött Mojmirhoz, és rövidesen morva csapatokkal kelt át a Dunán országrészébe. Ez a 899 őszén lefolyt támadás eredményezte, hogy Alsó-Ausztria, valamint az ettől keletre fekvő Felső-Pannonia kisiklott a császár kezéből, és morvák keltek át a Dunán túlra. Ez azt is jelentette, hogy a Dunántúl politikailag meghasonlott, és az egész Pannonia védelmével megbízott Braszlav visszaszorult Alsó-Pannoniába. Braszlav most bizonyára szívesen vette volna, ha magyar szövetségesei nem Itáliában harcolnak, hanem a morvák ellen segítik meg.

Ebben a helyzetben, 899. december 8-án következett be Arnulf császár halála, gátszakadást idézve elő a birodalom határán. A kutyára esküdött szövetség a szerződő fél halálával megszűnt, viszont a magyaroknak az adott időpontban szabad átjárásuk volt Pannonián át. Árpádnak és Kurszánnak elég volt az itáliai sereg hazatérését bevárni, és a hazavonulást a támadó morvákkal szemben további csapatokkal fedezni. 900 nyarán a Braszlav területén hazatérő és Pannoniába átkelő magyarok kisebb harcokkal kezükre kerítették egész Pannoniát. Jellemző, hogy míg a Fuldai Évkönyvek a frankok minden kisebb háborújáról, belső konfliktusáról részletesen beszámolnak, addig pannoniai frank–magyar háborúról vagy Braszlav dux ellenállásáról semmit sem írnak. Csak mellékesen vetik oda, a magyarok 900. évi, bajorországi kalandozásának leírása után, hogy a magyarok "visszatértek oda, ahonnan jöttek, sajátjukba, Pannoniába", a bajorok pedig "országuk megvédésére igen erős várat építettek az Enns folyó partján"[jegyzet 1]. Liuprand is csak úgy emlékezik vissza, hogy az Arnulf halálát követő évben (900) a magyarok elfoglalták a bajor végeket, ami a Regino említett "karantán végek", illetve Pannonia megszállását jelenti. Theotmár salzburgi érsek 900. július 15. táján írt levele éppen a megszállás időpontjában kelhetett; híre még nem jutott el hozzá. A magyarokról elmondja, hogy Itáliából éppen kivonultak, és szabaddá vált a Rómába vezető út, Pannoniát illetően pedig csak a morvák puszításáról szól, akik elbeszélése szerint "némelyeket fogságba hurcoltak, másokat megöltek, másokat börtönben szörnyű éhséggel és szomjúhozással vesztettek el, számtalant pedig menekülésre kárhoztattak és nemes férfiakat és tisztes nőket szolgaságra vetettek. Isten egyházait felgyújtották és annyire leromboltak minden építményt, hogy egész Pannoniában, a mi legnagyobb provinciánkban, egyetlen templom sem látható, aminthogy a tőletek iderendelt püspökök, ha be akarják vallani, elbeszélhetitek nektek, hogy ahány napig utaztak, lakatlannak találták az egész területet."[jegyzet 2] Ha ez a pusztítás javarészt Szvatopluk 894 előtti kalandozásai és a 894-ben általa behívott magyarok rovására írandó is, hozzájárultak ehhez a 899–900. évi morva–bajor harcok.[5]

A morva fejedelmek a IX. sz. közepe óta próbáltak Pannonia felé terjeszkedni, ami hódító kisérleteiken kívül kapcsolatos volt az önálló egyház kiépítésére irányuló törekvésükkel is. Róma felé ugyanis csak Pannonián át lehetett a frankok megkerülésével eljutni. E törekvés eszköze volt a pannoniai bajorok, szláv hűbéreseik és telepeik elpusztítása, alkalmasint egy-egy földvár elfoglalása. Ha van hagyománybeli alapja a magyar krónikákban írt pannoniai magyar–morva harcoknak, akkor ez annak az emlékét őrzi, hogy az Itáliából megtérő, Pannoniába dél és kelet felől benyomuló magyar seregek beleütköztek Mojmir vitézeibe, akik a frank–magyar szerződéskötéssel a magyarok ellenségeivé váltak, és Arnulf halálának hírére maguk akarták Pannoniát birtokba venni. A Magyar Krónika szerint a magyarok Bánhida mellett verték tönkre a morvákat.

Pannonia megszállását megkönnyítette, hogy a többszörös morva pusztítás a frank–bajor birtokos réteget kíséretével és kisszámú telepeseivel együtt felőrölte, és menekülésre kényszerítette. Egyes földvárak, például Zalavár bevétele pedig nem okozhatott gondot a magyaroknak, akik az előző évben a lombardiai Modenát kőfalai ellenére bevették, és Velence elfoglalását is megkísérelték.[6]

Pannonia megfogyatkozott szlovén népessége nem menekült el az országból, de településeiben gyökeres változás következett be. A Balatonvidék, a Nyugat-Dunántúl és a Dráva-vidék szláv pataknevei javarészt tovább éltek, de a helységnevek mind megszűntek, és a IX. századi temetők lezárultak.[7] Valószínű viszont, hogy túl a Dráván a magyarul tótoknak nevezett szlavónok nemzetségi szervezete érintetlen maradt.

A pannoniai magyar–morva harcok eredményezhették, hogy 900-ban a magyar seregek a Duna felett előnyomulva meghódították Morávia Nyitra vidéki hódítmányait.[8] Az, hogy a Kisalföld a Kis-Kárpátokig, Nagy-Morávia határáig legkésőbb 900 folyamán magyar uralom alá került, abból világlik ki, hogy ez év őszén a Duna északi partjáról indult ki egy magyar sereg Bajorország ellen.[9]

900 nyarán a Kárpát-medence teljes egészében a magyarok kezére került; a végleges megtelepdéshez hátra volt még a szélterületek biztosítása és a jogi elismertetés.

Árpád és Kurszán 900 nyarán követeket küldött az új frank uralkodóhoz, Gyermek Lajos királyhoz békeajánlattal. A magyar vezérek nyilvánvalóan Pannonia és a morva végek elfoglalásának elismerését kívánták. Minthogy a frank udvar nem volt hajlandó Nagy Károly hódítmányáról lemondani az „új avarok” javára, és a követeket kémeknek bélyegezve visszautasította, ősz folyamán a Kisalföldről két magyar sereg nyomult Bajorország ellen; a nagyobbik a Duna bal partján, a kisebbik a jobb parton. A déli sereg feldúlta az Ennsen túl fekvő „Óperenciát”, és nagy zsákmánnyal tért haza, az északi csapat viszont 900. november 20-án Luitpold őrgróf és Richar passaui püspök seregétől vereséget szenvedett. Ekkor kezdték a bajorok sietve Ennsburg kővárának kiépítését.

A bajor és morva végek elvesztése és egy új "Avarország" létrejötte összehozta a halálos ellenségeket. 901 januárjában morva követek békét kérve jelentek meg Regensburgban. A bajor és morva főemberek itt és Morvaországban esküvel erősítették meg a békét és szövetséget. A magyarellenes, visszavágásra készülő szövetség nem maradt tétlen. A 901–902. évekből ismeretes egy-egy olyan évkönyvbejegyzés, amely magyar vereségről tudat a frank–morva–magyar határvidéken. Ez 902. őszén a magyar fejedelmeket döntő hadjáratra indította. Mint a Sváb Évkönyvek 902. évi bejegyzése – "Háború a magyarokkal Moráviában s az ország legyőzetett"[jegyzet 3] – elárulja, a magyarok a morva fejedelemséget saját hazájukban megdöntötték.[10] Regino 906-ban már mint a múltban történt eseményről számol be arról, hogy Szvatopluk halála (894) után "országát fiai rövid ideig szerencsétlenül tartották, s a magyarok a földig mindent elpusztítottak."[jegyzet 4]

A bajor hadak által szinte évenként elpusztított és belsőleg meghasonlott Morvaország megdöntéséhez nem sok hiányzott. Bár a pusztításokban a morva nép is szenvedett, a nép nem pusztult el, csak a morvák és a szomszédos szláv népek felett uralkodó morva fejedelemség és katonai kísérete. Amikor Konstantin császár 50 év múlva azt írta, hogy a magyarok által elfoglalt Morvaország "népének maradékai szétszéledve a szomszédos népekhez, bolgárokhoz, magyarokhoz, horvátokhoz és a többi néphez menekültek",[jegyzet 5] akkor valójában nem a morva nép, hanem a morva fejedelmi kíséret és udvari nép szétszéledéséről volt szó, amely ezentúl más fejedelmi udvarokban talált életlehetőséget.

II. Mojmir (Moimar) fejedelem további sorsa ismeretlen, de felmerült a gondolat, hogy Anonymus Ménmarót történetébe beleszőtt valamit Mojmiréból. A gesta szerint Ménmarót vesztes csata után megadta magát, és országát leányával együtt Árpád fiának, Zoltának engedte át. Ha „Marót”-ország máshol volt is, mint azt Anonymus helynevekből kikövetkeztette, Zolta pedig utódai korából ítélve még csak ekkortájt született, és mint trónörökös nem jöhet számításba, gondolhatunk bátyjára, Leventére mint Morvaország új urára, mert az egyik fő morva vár, Breclav–Lundenburg a Morva és Thaia összefolyásánál 1056-ban Laventenburch néven tűnik fel, s ezt a Levente névvel is magyarázzák.

902-ben Morvaország a magyar fejedelemség számára olyanféle végvidék lett, mint Pannonia volt a frankok és a Nyitra-vidék a morvák számára. E végvidéken a helyi szláv lakosság nagyjából változatlanul élte életét. Morava várost 942-ben is említik, s a morva központokban dolgozó köznép a régészet tanúsága szerint helyben tovább élt mindaddig, amíg a század második felében a Morava völgye veszélyeztetett határsáv lett a német birodalom és Magyarország között.

A másik végvidék, amely felé a magyar fejedelmek biztosítani akarták új hazájukat, a Dráva és Száva vidéke volt. E két nagy folyó Karantániából folyt a meghódított Pannonia felé. A magyarok már 901-ben egy tavaszi hadjáratot indítottak Dél-Karantánia, a mai Észak-Szlovénia és Karintia területére. Bár a tartományt feldúlták, amikor nyílt csatára került sor, vereséget szenvedve megfutamodtak. Ugyanezzel az akcióval lehet kapcsolatos, hogy 901-ben újból magyar sereg tűnt fel Lombardiában, s mivel sok kárt nem tettek, feltehető, hogy Karintiából kiszorítva ezen az úton kerültek haza.[11]

Ez a vállalkozás világossá tette a magyar vezérek számára, hogy a hegyes-völgyes "Korontál"-földön nincs keresnivalójuk, viszont dél-pannoniai uralmukat és a Zágrábon át Itáliába vezető hadiutat nem veszélyeztetik sem a korontálok, sem a tengermelléki horvátok.

Miután a bolgárok már 895-ben feladták Erdélyt és a "bolgár végeket", és visszavonultak a Száva és Al-Duna vonalától délre, a besenyők pedig megelégedek a Kárpátokig és az Al-Dunáig terjedő Etelközzel, aminek jeleként a Dnyeszter átkelőinél levő várakba őrséget állítottak, világossá válik az a földrajzi keret, amelyben a magyarok megtelepedhettek.

Lábjegyzetek

  1. Gombos I. 133.
  2. MHK 327.
  3. Gombos I. 91.
  4. MGH Scritores Rerum Germanicarum in usum scholarum. HannoverLeipzigBerlin. 143.
  5. DAI I. 180–181.

Irodalom

Fehér-Horvátországra lásd Constantine Porphyrogenitus De Administrando Imperio II. 97–99; a gepida maradékokra lásd MHK 306; H. Sevin, Die Gepiden (München, 1955); vesd össze Györffy György, Századok 91. 1957. 462; Bóna István, A középkor hajnala (Budapest, 1974). 13. kk. Zalavárra lásd Á. Cs. Sós, Die Augrabungen Géza Fehérs in Zalavár (Budapest, 1963); Magyarország régészeti topográfiájaiája. I. Szerkesztette Gerevich László és Sági Károly (Budapest, 1966). 182–189; Szőke Béla Mátyás, Zalavár (Zalai gyűjtemény 6. 1976. 69–103) és Cs. Sós Ágnes, ugyanott 105–140. Sági Károly (Magyarország régészeti topográfiájaiája. I. 87) a fenékpusztai római erdőnél levő IX. századi temetkezésből és az erődben talált két honfoglalás kori nyílhegyből arra következtet, hogy a honfoglaló magyarok pusztították el. A frank–morva harcokra lásd Annales Fuldenses (a megadott éveknél): Dümmler, Geschichte der Ostfränkische Reich III. passim; Schünemann, Die Deutschen in Ungarn bis zum 12. Jahrhundert 11–17; a morváknak eladandó bolgár só tilalmazására: Gombos I. 132.

A bizánci diplomáciára lásd D. Obolensky és Moravcsik Gyula előadásait: Actes du XIIe Congres International des Études Byzantines (Beograd, 1964). A Bulgária elleni magyar–bizánci szövetségről és harcokról lásd MHK 33, 104–108, 135–136; Constantine Porphyrogenitus De Administrando Imperio I. 176–177, 250–253; Moravcsik Gyula, Antik Tanulmányok 4. 1957. 275–288; MEH 69–70, 73, 82. A hadjárat történetére és arra, hogy Levente a kabarok vezére volt lásd Marquart, Osteuropaische und oastasiatische Streifzüge 52–53, 62, 71–72, 519–529. Marquart (Osteuropaische und oastasiatische Streifzüge 519) közli Tabari adatát a bizánci hadseregben levő mohamedán harcosokról, ami Theophanes Continuatus adatával egyezik, mely szerint a bizánci seregben kazár segédcsapatok voltak (Gombos III. 2116). A harcok 894. évi kezdetére: Ostrogorsky, History of the Byzantine State 180, irodalommal; túl korai F. Dölger (Regesten 63) datálása, aki a harcokat és a követségeket körülbelül 893-ra teszi, 894-re pedig az ezt követő kibékülést Simeon és Bölcs Leó között. A 893. évi regesta, mely szerint Leó 20000 magyar foglyot váltott ki Simeon császártól, nem található sem Nykolaos Mystikos, sem Leon Chiorosphaktes idézett levelében. Kurszán, illetve Kuszán nevére lásd Moravcsik Gyula, Árpád 894. évi vezértársának neve (Magyar Nyelv 27. 1931. 84. kk.). A fehér ló monda szövegét lásd SRH I. 288–289; MEH 92–94. A mondának a földért és vízért való országvásárlás eleme (lásd már Herodotos IV. 126–132. V. 17–18), ugyanúgy, mint a fűvel való behódolás, ősrégi mondaelem, illetve rítus az egész óvilágban, ugyanakkor ezekhez fehér ló nem kapcsolódik, s a VI. századi Jordanes azon anekdotája, hogy a Hunugurok egy ló árán váltották ki magukat fogságból (Getica c. 5), csak a ló csereérték, illetve ajándék jellegét példázza. A párhuzamokra lásd Sebestyén, MHM II. 84–105; Heller Bernát, Ethnographia 51. 1940. 27–41. Fehér Géza vette észre (A bolgár-törökök szerepe és műveltsége. Budapest, 1940). 9), hogy a bolgár szerződéskötés rítusa megegyezik a fehér ló mondával, s mind az adott, mind a cserébe vett tárgyak jellemző darabjai előfordulnak benne. A rítust Ignatios pátriárka írt le elődje, Niképhoros pátriárka életrajzában: Nicephori opuscula. Editor C. De Boor (Lipsiae, 1880). 209–207. Ha ebben nyereg és fék is előfordul, a fantázia természetesen egészíti ki a hozzá tartozó lóval. A monda bizonyára bekerült már az ősgestába, mert Anonymus 1200 körül már csak forgácsait értékesítette gestájában (lásd Györffy, Krónikáink és a magyar őstörténet 20); mai szövege Ákos mester V. István kori gestájában hagyományozódott ránk; a krónikás a legyőzött vezér nevét illetően vitázik egy másik forrással, ahol nem Zuatapolug, hanem Morot szerepel. Az archaikus Sambucus-kézirat (OSzK CLMA 406, o. 11r, 12r) két esetben megőrizte a nazálisos Sceutepolug, illetve Zentepolug névalakot a fehér ló monda főszereplőjének nevében, ami eldönti, hogy a monda megvolt az ősgestában. Nem igazolt Csóka Lajos nézete, mely szerint a mondát a hun történet írója Widukind és Jordanes történeteiből fabrikálta: A latin nyelvű történeti irodalom kialakulása Magyarországon a XI–XIV. században (Budapest, 1967). 383–387.

A 894. évi pannoniai kalandozásokra és Szvatopluk halálára lásd MHK 326–327; Gombos I. 132. Arra nézve, hogy a kabar eredetűnek vélt székelyek a honfoglaláskor megelőzték a magyarokat lásd Németh Gyula, Századok 69. 1935. 137. Ha a fehér ló mondával kapcsolatos szerződés a honfoglalás kezdetét jelenti, gondolhatunk a 894. évi kalandozásban részt vett székelyek Felső-Tisza vidéki "honfoglalására". A későbbi dukátusban megtelepedett kabarokra, illetve itt talált dirhemekre lásd Györffy, Krónikáink és a magyar őstörténet 96; Györffy György, Századok 92. 1958. 610; Bálint Csanád, Évk: MFMSz 1963. 96–99 és Évk:MFMSz 1968. 68–72; Dienes István, Évk:MFMSz 1964–65. 106. A bihari dukátus kazár és székely lakóit említi Anonymus (SRH I. 49, 101–102). Vesd össze még Bakay Kornél, Acta Archaeologia Hungarica 19. 1967. 161; Gedai István, Folia Archaeologia 20. 1969. 99. A besenyő támadáskor távol levő magyar hadseregre lásd Constantine Porphyrogenitus De Administrando Imperio. I. 176–177; ezt már J. Marquart (Osteuropaische und oastasiatische Streifzüge 62, 71) azonosította Maszúdi hasonló értelmű adatával, amit a támadók Walandar nevének a lándor~nándor 'bolgár' népnévvel való azonossága igazol, vesd össze Györffy György, Századok 92. 1958. 19. Hogy Árpád a honfoglaláskor a többi vezért megelőzte, lásd SRH I. 290; Horváth J., Az Árpád-kori latin nyelvű irodalmunk stílusproblémái 347–348; Györffy, Tanulmányok a magyar állam eredetéről 83, 146. Árpád seregének a bolgárok elleni Tisza vidéki harcairól ír Anonymus (SRH I. 48, 51. 53, 56, 71. skk.); a forráshelyeket túlértékelte Melich, A honfoglaláskori Magyarország passim; Gy. Moravcsik, Revues des études Sud-Est Européennes 7. 1969. 167–174. Anonymus hitelére lásd Györffy György, Ethnographia 76. 1965. 143. kk., valamint ItK 1970. 6–9. A bolgárok ellen vívott több ütközetre: MHK 31–32; Gombos I. 132–133; MEH 73, 164–165.

A besenyőkre vonatkozó irodalomat lásd Moravcsik Bizantinoturcica I. 89–90; Constantine Porphyrogenitus De Administrando Imperio II. 142. skk. A besenyők okozta pusztulásról: Constantine Porphyrogenitus De Administrando Imperio I. 176–177. A nők pusztulásának embertani cáfolatát adja K. Éry Kinga, Anthropológiai Közlemények 14. 1970. 31. Az állatok pusztulására lásd SRH I. 287–288; a honfoglalók állatállományának kicserélődését s az itt talált állatok átvételét igazolja az állatcsont-anyag: S. Bökönyi, Die Haustiere in Ungarn in Mittelalter auf Grund der Knochenfunde (In: Viehzucht und Hirtleben in Ostmitteleuropa. Redaktor L. Földesi. Budapest, 1961. 83–111); Matolcsi János, A szarvasmarha testmagasságának változása a történelmi korszakokban Magyarország területén (Agrártörténeti Szemle 10. 1968. 1–38). Az erdélyi beköltözésre s az itteni földvárakra lásd SRH I. 286–287; a "hét vár"-motívum régiségéről lásd Thomas Nägler, Muzeul Bruckhental, Studii 13. 1967. 195. kk. Délszláv eredetű akna szavunkra: TESz I. 117. Álmos megölésére lásd SRH I. 287; Fettich Nándor Álmos sírjával kapcsolatos elméletének megvitatása: Archeológiai Értesítő 93. 1966. 278–283; 96. 1969. 109–125. A szakrális királyölésre lásd MHK 237; Zeki Validi Togan A., Ibn Fadhlan's Reisebericht 101, 268; Róheim Géza, Ethnographia 28. 1917. 60. kk; Györffy, Tanulmányok a magyar állam eredetéről 77–78, 140; Czeglédy Károly, Magyar Nyelv 70. 1974. 15–16. Álmos megölésének okát, s azt, hogy ez szakrális rítus szerint történt-e, nem tudjuk. A magyar kettős fejedelemségre vonatkozó idrodalomat lásd az I. fejezet 2. pontjában. A fekete magyarokra lásd Hodinka, OÉMV 33–35; Gombos I. 16, 460; III. 2569; a kabarokkal való azonosításukra lásd Györffy, Tanulmányok a magyar állam eredetéről 75–76; Archeológiai Értesítő 97. 1970. 235; csak részben követhető Tóth Sándor, Acta Historica, Szeged. 75. 1983. 3. kk.

  1. A IX. század eleji Magyarország állapotára lásd Hunfalvy Pál, Magyarország ethnographiája (Budapest, 1876). 109–195; HómanSzekfű Magyar Történet I. 75–89; Váczy Péter, Balogh József, László Gyula: Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján II. 213–265; Ferenczy Endre, A magyar föld népeinek története a honfoglalás koráig (Budapest, 1958). 90–131; Á. Sós, Die slawische Bevölkerüngs Westungarns im 9. Jahrhundert (München, 1973); Regino földrajzi meghatározása a magyarok által elfoglalt végekről tévesen a 889. év alatt, lásd SRG Editor Fr. Kurze (1890). 132 és Gombos III. 2039. A "vangárok határai" kérdésére: Olajos Teréz, Antik Tanulmányok 16. 1969. 87–90; a "dunai szlovénekre": Hodinka, OÉMV 33. Regino avarum solitudines "Avar puszták" értelmezését igazolja Nagy Alfréd leírása a Karantánia és a bolgárok között elterülő pusztáról (MHK 315) és Gardizi leírása a bolgárok és a morvák közt levő tíz napi járóföldről (MHK 171–172; MEH 88; vesd össze Györffy, Tanulmányok a magyar állam eredetéről 131).
  2. Az itáliai viszonyokra lásd G. Fasoli, I Re d'Italia (888–962). (Firenze, 1949).
  3. Arra nézve, hogy Arnulf segítségül hívta a magyarokat lásd Gombos I. 24, 522, 710; II. 1127, 1179, 1469 (!), III. 2126, 2626.
  4. Az itáliai kalandozásra: Gombos I. 544, 677; II. 833, 842, 843, 1013, 1141, 1313, 1469–1472; III. 2039, 2198–2199, Gombos F. Albin, A honfoglaló magyarok itáliai kalandozása (898–904). (Budapest, 1928); Fasoli, Le incursioni ungare in Europa nel secolo X. 91–111; Vajay, Eintritt des ungarischen Stämmebundes in die europäische Geschichte 862-933. 29–32.
  5. A bajor, morva, pannoniai viszonyokra 895–900-ig lásd a Fuldai Évkönyveket és Theotmár levelét: MHK 317–319, 323–328. A frank–morva viszonyokra: Dümmler, Geschichte der Ostfränkische Reich III. 460. skk.
  6. Pannonia pusztulására lásd MHK 327; Schünemann, Die Deutschen in Ungarn bis zum 12. Jahrhundert 17; G. Fehér, Les fouilles de Zalavár (Acta Archeologia Hungarica 4. 1954. 201–265); Cs. Sós Ágnes, Acta Archaeologia Hungarica 4. 1954. 267–274; Die Ausgrabungen Géza Fehérs in Zalavár (Budapest, 1963); Veszprém megye régészeti topográfiájaiája. I. Szerkesztette Gerevich LászlóSági Károly (Budapest, 1966). 182–189.
  7. A dunántúli szláv helynevekre lásd Kniezsa István, Magyarország népei a XI. században (In. Balogh József, László Gyula: Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján II. 367–372); a helységnevek honfoglalás kori kicserélődésére lásd Györffy György, Történelmi Szemle 14. 1972. 294–295.
  8. Esetleges morva–magyar harcokra Pannoniában csak krónikáink utalnak: SRH I. 164–281; vesd össze Györffy György, Acta Archeologia Hungarica 17. 1965. 44.
  9. Pannonia elfoglalásának 900. évi datálására: Gombos I. 133; II. 1141, 1469.
  10. Morávia legyőzésének évét az Annales Alemannici egykorú feljegyzése 902-re teszi: Et bellum in Marah cum Ungaris et patria victa (Gombos I. 91; vesd össze Pauler, A magyar nemzet története Szent IstvánigI 44, 161). Ezt az eseményt többnyire a 904–906 körüli évekre teszik, noha ezekből az évekből nincs adat rá. Azok a források, amelyek 902-ben a morváknak a magyarok feletti győzelméről tudatnak, későiek, és a fenti szöveg félreértésén alapulnak. Ilyen Herimannus Augiensis 1050 körüli évkönyve, mely 901-ig a Fuldai Évkönyveket, ettől kezdve az Annales Alemannicit rövidíti átstilizálva, s forrásait több helyütt, így a 902. évi adatnál is félreérti: Ungari Marahenses petunt, pugnaque victi terga verterunt (Gombos II. 1142). Az ebből készült kivonat: "Epitome Sangallenses Herimanni Augiensis", más néven "Chronicon Suevicium" ez már így összegzi évszám nélkül: Ungari a Maruis occiduntur (Gombos I. 684), amit későbbi évkönyvek részint 903, részint 906 alatt így torzítottak tovább: Ungari amarius occiduntur (Gombos I. 135, 155, 480, 692; II. 866), csak az Annales Saxo írja: Ungari a Marahis caeduntur (Gombos I. 216). Ezeknek az ősforrással szemben bizonyító erejük nincs.
  11. A 900–901. évi nyugati hadjáratokra lásd Gombos I. 133; MEH 166; Reindel, Die bayerischen Luitpoldinger 14. skk.; a 901. évi dél-karintiai hadjárat nem kapcsolható össze Aventinus kétes 901. évi adatával Kusza király Fischa menti megöléséről (Reindel, Die bayerischen Luitpoldinger 34).
A magyar honfoglalás lefolyása
Besenyő–bolgár támadás és menekülés az új hazába Tartalomjegyzék