Pannonia és a központi hatalom megszilárdulása

A Múltunk wikiből
275–276
Tacitus római császár uralkodása.
276–282
Probus római császár uralkodása.
Kísérlet Pannonia gazdasági életének megerősítésére (szőlőtelepítés, mocsárlecsapolás).
282
Probust Sirmiumban meggyilkolják katonái.
282–284
Harcok a kvádok és a szarmaták ellen; Pannonia az itáliai Julianus trónkövetelését támogatja.
282–285
Carus (282–283) és Carinus (283–285) társcsászárok uralkodása.
284–305
Diocletianus római császár uralkodása.
293
április 1. A tetrarchia megalakulása, Diocletianus és Maximianus egy-egy alacsonyabb rangú társuralkodót, Constantiust (293–306) és Galeriust (293–311), vesz maga mellé.
ősz Diocletianus Illyricum kormányzását Galeriusra bízza, akinek székhelye Sirmium lesz, majd megszemléli a “szarmata partot”.
294
Győzelem a szarmaták ellen; táborok építése Aquincum és Sirmium előterében.
294–295
Az igazgatási reformok kezdete, amelyek végén Pannoniát négy tartományra osztották: Pannonia Superior északi fele Pannonia Prima (székhelye Savaria), déli része Savia (székhelye Siscia); Pannonia Inferior északi része Valeria (székhelye Sopianae), déli fele Pannonia Secunda (székhelye Sirmium). A katonai helytartók (duxok) továbbra is Carnuntumban és Aquincumban maradnak.
Galerius intézkedései: mocsarak lecsapolása csatornázással, a karpok letelepítése.
303–304
Ediktumok a keresztények ellen; nagyszabású keresztényüldözések Pannoniában.
306–337
I. (Nagy) Constantinus római császár uralkodása.
308
Császártalálkozó Carnuntumban; a második birodalomfelosztás, Illyricum Liciniusnak jut.
318
Licinius Cibalae-nál vereséget szenved Constantinustól, és feladja Illyricumot.
322
Váratlan támadás Campona (Nagytétény) tábora ellen; nagyszabású hadjárat a szarmaták ellen.
325
A niceai zsinat.
332
Constantinus a szarmaták szövetségeseként győzelmet arat az Alföldre nyomuló gótok felett.
334
Szerződés a szolga szarmatákkal (Limigantes); barbárok betelepítése Pannoniába.

Aurelianus keletről hazatérőben egy udvari összeesküvésnek esett áldozatul. Tacitus rövid uralkodása után a hadsereg a sirmiumi Probust kiáltotta ki császárnak (275–282), aki folytatta és több tekintetben befejezte elődje, Aurelianus művét. A viszonylag békés időszak Pannoniában alkalmat adott arra, hogy az elmúlt idők, különösen pedig a 258–260-as évek nagy pusztítását helyrehozzák. Probusszal kezdődött az az újjáépítési tevékenység, amely azután utódai alatt is folytatódott. Az elvadult szoldateszka ezt az új politikát nem méltányolta. Probus meggyilkolását a források szerint az váltotta ki, hogy a katonákkal szőlőtelepítést és mocsárlecsapolásokat végeztetett Sirmium környékén. Ezt a kezdeményezést többféleképpen értelmezhetjük. Lehet, hogy a nagyvárossá fejlődött Sirmium ellátását volt hivatva biztosítani, de valószínűbb, hogy Pannonia szétzilált gazdasági életének helyrehozása lebegett a pannoniai Probus szeme előtt. A mezőgazdasági termelés rekonstrukciójára egyéb jelek alapján is következtethetünk.

Probus meggyilkolása után a felső-dunai csapatok vették át a kezdeményezést (Carus, 282–283 és Carinus, 283–285), de Pannonia már 284-ben inkább az itáliai Iulianus trónkövetelését támogatta, és amikor a dalmatiai Diocletianus 284-ben magához ragadta a hatalmat, és 285-ben Margumnál (a Morava torkolata mellett) győzelmet is aratott Carinuson, a sirmiumi Maximianus személyében olyan társuralkodót választott maga mellé, aki bírhatta az illyricumiak bizalmát. Az ilyricumiak Claudiusszal kezdődő, Aurelianusszal és Probusszal folytatódó politikai szereplése a Diocletianus által bevezetett tetrarchiával (négyes uralommal) jutott el a csúcsra. 293-ban a két illyricumi császár, Diocletianus és Maximianus egy-egy alacsonyabb rangú társuralkodót vett maga mellé, a naissusi Constantiust és az újdaciai Galeriust. Az első tetrarchia négy tagja így Illyricum négy legfontosabb provinciáját, Pannoniát, Dalmatiát, Moesiát és Daciát képviselte, amit semmiképpen sem tarthatunk a véletlen játékának. Az illyricumi hadsereg a tetrarchia megalapozásával és a központi hatalom konszolidálásával végrehajtotta azt a feladatot, amely rá mint a stratégiailag legfontosabb helyen fekvő és legnagyobb seregre hárult. Egy fél évszázaddal későbbi visszapillantás így értékeli művüket: „e császárok mindegyikének Illyricum volt a hazája, és bár a műveltségben nem tűntek ki, a katonáskodás és a paraszti élet nyomorúságán megedződve a lehető legjobbak voltak a birodalom számára.”[lábjegyzet 1]

Pannonia a felosztás szerint Galeriusnak jutott, székhelye pedig Sirmium lett. Galerius nem csak Probus újjáépítő tevékenységét folytatta, hanem a Diocletianus trónra kerülése táján kitört szarmata háborút is befejezte. Már 282–284-ben harcok folytak a szarmaták és kvádok ellen, Diocletianus korának első évtizedét pedig kitöltötték a csaknem évente ismétlődő szarmata háborúk, amelyek minden valószínűség szerint egyrészt az Erdélyben megtelepedett gótok, másrészt a vandálok és a gepidák nyugati irányú terjeszkedése, illetve a szarmatákra gyakorolt nyomása váltott ki. Diocletianus több alkalommal is hosszabb ideig Sirmiumban időzött, ami a helyzet komolyságát eléggé bizonyítja. A szarmata-probléma megoldása csak különleges rendszabályok és egy korszerű stratégiai elgondolás segítségével sikerült. Ennek megvalósítása céljából Diocletianus 293 őszén megszemlélte a „szarmata partot”, ahogyan a dunai limes e szakaszát a késői időben nevezték, és Sirmiumban maradt azután is, hogy Illyricum kormányzását újonnan kinevezett társuralkodójára és vejére, Galeriusra bízta. Csak 294 őszén, a rendezés után hagyta el Galerius birodalomrészét.

A 294. évi szarmaták feletti győzelmet a hivatalos propaganda kiemelkedő eseményként ünnepelte. Ekkor jelenik meg a pénzek hátlapján egy új, de később gyakran visszatérő ábrázolás: egy erődített kőtábor kapuja. Ez az új éremtípus nyilvánvalóan azokat az erődépítéseket hirdette, amelyekről más források is tudósítanak. 294-ben a szarmaták földjén, az Aquincum és Sirmium előtti területen római táborok épültek, amelyeket a rómaiak attól kezdve folyamatosan megszállva tartottak. Ebből a célból később kiépítették a Duna bal partján, a szarmatákkal határos limes-szakaszon azokat a kis erődöket is, amelyek rendeltetésük szerint erődített kikötőhelyek voltak a szarmaták földjére irányuló szállítmányok védelmére. Az észak és kelet felől szorongatott szarmaták további mozgolódásának megakadályozására – mivel a birodalomba való betelepítésükre a kormányzat nem vállalkozhatott – nem volt más megoldás, mint egy olyan szövetség létrehozása, amelynek értelmében a szarmaták biztonságát a rómaiak kihelyezett csapattestekkel is szavatolták. A szarmaták szállásterületét körülölelő, az Alföld északi és keleti peremén haladó sáncok – az úgynevezett Csörsz-árok – megépítését is ezzel az új biztonsági rendszerrel lehet kapcsolatba hozni. Ez a sáncárok elsősorban szembetűnő határvonal volt, védelmi vonalként csak akkor lehetett jelentősége, ha sértetlenségéért egy harmadik hatalom kezeskedett. A következő évtized Kárpát-medencei eseményei csakugyan arra engednek következtetni, hogy a rómaiak a korábbi idők szerződéses viszonyaihoz képest nagyobb mérvű kötelezettséget vállaltak a szarmaták védelmében, ami természetesen nem zárta ki egyes szarmata csoportok megújuló betörését a dunai tartományokba.[1]

Ez az új határvédelmi és szövetségi megoldás adhat magyarázatot arra, hogy a birodalom más határszakaszain folyt nagyméretű erődépítésekkel ellentétben Pannonia limesén eddig tudomásunk szerint nem kezdődött a tetrarchia idején jelentős erődítési munka. Annál jelentősebb volt Galerius tevékenysége a tartomány gazdasági életének és igazgatásának újjáépítése és átszervezése terén.

A szarmata-kérdés lezárását követő évek békés viszonyai között hajtották végre Pannoniában azt a közigazgatási reformot, amely része volt az egész birodalomra kiterjedő igazgatási reformnak. Az alapelv egyrészt a tartományok kisebb egységekre való feldarabolása és egyúttal nagyobb, sok tartományt egyesítő igazgatási körzetek létrehozása, másrészt a polgári és katonai kormányzás szigorú szétválasztása volt. Ennek megfelelően a helytartói hatalmat két helytartó, a polgári praeses és a katonai dux között osztották meg. A két pannoniai tartományt további két-két részre osztották a Dráva mentén: Felső-Pannoniának a Drávától északra eső része lett Pannonia Prima (Első Pannonia), délre eső része pedig Savia. Alsó-Pannonia északi fele Valeria, déli fele – a Szerémség és a baranyai háromszög – Pannonia Secunda (Második Pannonia). Az új tartományi székelyek Savaria, Siscia, Sopianae és Sirmium lettek, Prima és Valeria tartományok duxai azonban továbbra is Carnuntumban, illetve Aquincumban székeltek. Sirmium egyben az illyricumi tartományok fővárosává vált.

Galerius nevéhez fűződik a Dunántúl egyes részeinek művelhetővé tétele is. Erdőket írtottak, a Sió csatornázásával mocsaras vidékeket hódítottak el a földművelés céljára, és valószínűleg ezzel egy időben az Al-Duna bal partjáról betelepítették a karpokat Pannoniába. Valószínű, hogy az új telepesek munkaerejét használta fel Galerius e nagyszabású munkálatokban, és az új mezőgazdasági területeket is karp telepeseknek juttatta.

A késő római idők gazdasági és tulajdonviszonyaira Pannoniában a mezőgazdasági nagybirtok a jellemző. A birtokkoncentráció folyamata a tartomány belső részein már korábban megindult, a tipikus birtokforma azonban egészen a III. század közepéig a kis- és középbirtok maradt azokon a területeken, amelyeknek lakossága a hadsereg utánpótlását szolgáltatta. A válságos időszak háborúi és belharcai azonban épp e kisbirtokos katonaréteg gazdaságait tették tönkre. Egyrészt azért, mert a birodalom gazdasági válságát nyilvánvalóan az a réteg érezte meg leginkább, amelynek bevétele központi forrásból származott. Másrészt az illyricumi katonaság vezető körei politikai befolyásukat birtokszerzésre használták fel, sokuknak a birtoka pedig a hatalmi viszályok során elkobzással vagy más módon császári kézbe került, mint ahogy az illyricumi születésű császárok birtoktestei is az állami (császári) vagyon részévé váltak. A nagybirtok igen jelentős része ezért valószínűleg azonnal mint császári birtok jött létre. Feltehető, hogy például a galeriusi erdőírtások és mocsárlecsapolások útján szerzett földek Galerius birtokaivá váltak, és a rajtuk letelepített karpok e földeket mint colonusok művelték.

A nagybirtokok létére utal több más adat mellett az is, hogy a nagyméretű, gyakran fényűzően berendezett birtokközpontok (villák) a régészeti kutatások tanúsága szerint a IV. században terjedtek el egész Pannoniában. Valószínű, hogy a Dunántúl átlós útjai mentén több ponton is megállapított óriási méretű erődített telepek szintén császári birtokok központjai voltak. Néhány feltárt nagy késő római villáról szintén bebizonyítható, hogy császári (állami) kezelésben volt.

A birtokkoncentráció döntő módon kihatott Pannonia gazdasági és politikai helyzetére. Gazdasági szempontból azzal a következménnyel járt, hogy Pannonia a IV. században a gabonát exportáló tartományok sorába lépett, és megszűnt tipikusan fogyasztó, katonai tartomány lenni. Ennek viszont messzeható politikai következménye az lett, hogy az illyricumi katonaság társadalmi bázisát alkotó paraszti réteg elszegényedett, az illyricumi junta politikai befolyása pedig csökkent, majd pedig a saját politikai irányvonalát is feladni kényszerült.[2]

Az illyricumiak saját politikai irányvonala utoljára a tetrarchia válsága idején ütközött meg a rivális irányzatokkal. Az illyricumiak által létrehozott, de épp a konszolidációból fakadóan egyre inkább más birodalomrészek érdekeire is támaszkodó tetrarchia alkotmányos elgondolása az volt, hogy a két magasabb rangú császár, a két Augustus bizonyos idő múltán lemond, és átadja helyét a két alacsonyabb rangú társuralkodónak, a két Caesarnak, akik Augustusszá válva egy-egy új Caesart vesznek maguk mellé; ezzel a dinasztikus elvet csak közvetve alkalmazó módszerrel kívánták biztosítani az uralom folyamatosságát. Amikor azonban a két Augustus, Diocletianus és Maximianus lemondott, hamarosan nyilvánvalóvá vált a mesterkélt utódlási rendszer kivihetetlensége. Az újból összecsapó területi érdekek harcában Galerius képviselte Illyricumot, majd amikor a 308-ban Carnuntumban megtartott császárkonferencián Illyricum Licinius kezébe került, Licinius vált az illyricumi irányzat utolsó császári képviselőjévé.

A császárkonferencia színhelyének kiválasztásában Sirmiumot, amely egyébként a nagy tekintélyű és a konferenciát kezdeményező Galerius székvárosa volt, bizonyára nem véletlenül mellőzték. A következő másfél évtized belharcaiban azután Sirmium meg is szűnt állandó császári székhely lenni.

A hegemóniáért vívott harcból a nyugati tartományokra támaszkodó, a keresztényeket pártoló Constantinus (Nagy Konstantin) és az illyricumiakat még egyszer felvonultató, pogány Licinius került ki győztesen. A kettejük között megindult és sokáig húzódó harc egyik állomásaként Licinius 316-ban(?) – miután vereséget szenvedett Cibalae-nál – kénytelen volt feladni Illyricumot, és a keleti tartományokba vonult vissza. Constantinus 317 után, csaknem tíz éven keresztül ideje nagy részét Sirmiumban töltötte. Ez az időszak az illyricumi irányzattal való végleges leszámolással telt el. Pannoniában ez a leszámolás egyben a pogányság visszaszorítását is jelentette, a változó eszközökkel és hevességgel folyó küzdelemben azonban mindét fél gyakran tett engedményeket. Így értelmezhetjük Constantinus propagandájának azt a fogását is, hogy új birodalmi székhelyül Sirmiumot is szóba hozta. Közben Licinius is igyekezett visszaszerezni vesztett pozícióit, és ez azzal járt, hogy pannoniai párthívei közül sokan áldozatul estek Constantinus valláspolitikai lépésekkel is kombinált üldözésének. Az illyricumi vezető réteg megtizedelése ily módon szintén hozzájárult a császári kézben levő nagybirtokok kialakulásához.[3]

Ami a valláspolitikát illeti, az illyricumiak attól kezdve, hogy birodalmi méretekben szóhoz jutottak, tudatosan a kereszténység ellenfeleiként léptek fel. Valláspolitikájukat eleinte színezték ugyan egyes keleti kultuszok, például a szír eredetű Iuppiter Dolichenus kultusza, amelyet Septimius Severus is – épp e kultusz Duna vidéki népszerűségére való tekintettel – propagált, de a III. század nagy világnézeti válsága idején az illyricumiak a különféle valláspolitikai kísérletek közepette inkább valamiféle kiegyenlítésre törekedtek; nem léptek fel egy kialakult irányzat, például egyes keleti misztériumok, a kereszténység vagy a hagyományos római vallás híveiként. Ez a kiegyenlítő, egységesítő törekvés Aurelianus valláspolitikájában határozott megfogalmazást is nyert. Ez a császár a Napisten (Sol) személyében olyan átfogó főisten kultuszának a bevezetését szorgalmazta, amely megfelelt volna mindegyik pogány irányzat híveinek. A tetrarchia korának keresztényellenes valláspolitikai lépéseit pedig a keresztény hagyomány szerint nem annyira Diocletianus, mint inkább Galerius sugallta. Uralkodása idejéből vannak jelek Pannoniában is arra, hogy a pogány kultuszok felélesztését és megszervezését hivatalosan támogatták.

A kereszténység terjedése Pannoniában a vázolt okok miatt viszonylag későn indult meg, és terjesztői között túlsúlyban voltak a keleti tartományokból származó emberek. Adataink szerint a kereszténység a tartomány legnagyobb településein vert először gyökeret, különösen a Szerémség városaiban, ahová a III. század folyamán nagyszámú idegen vándorolt be. A legkorábbi szervezett egyházközség Cibalae városában bizonyítható a 250-es években.

Az utolsó és legnagyobb keresztényüldözések idejében már valószínűleg Pannonia minden városában volt kisebb vagy nagyobb keresztény egyházközség, sőt Dél-Pannoniában bizonyos jelek már eretnek irányzatok kialakulására is mutatnak. A 303-ban elrendelt nagy üldözés azonban érthető okokból Sirmiumban szedte a legtöbb áldozatát, hiszen a kormányzat mindenekelőtt a császári székhelyen akart megszabadulni a nem kívánatos szervezkedéstől. A nagyszámú sirmiumi vagy Sirmiumban kivégzett mártír között találjuk Demetriust, aki a keleti ortodox egyházak kedvelt szentjévé vált, de néhány más pannoniai mártír is (Quirinus, sisciai püspök; a négy „megkoronázott” kőfaragó stb.) kiemelkedő szentté vált a keresztény egyház kultuszában. A mártírok sírjai a kialakuló egyházközségek kultuszépítményeinek és temetkezőhelyeinek központjává váltak, mártíromságuk történetét írásban rögzítették és terjesztették, színezték és variálták. Éppen ezért igen nehéz eldönteni a kérdést, hogy Pannonia lakosságának mekkora része csatlakozott az új valláshoz, még mielőtt az szabadon gyakorolhatóvá, majd hamarosan államvallássá vált. Valószínű, hogy Galerius illyricumi uralma idejében mind a politikai befolyással rendelkező felső réteg, mind a falusi lakosság teljes egészében pogány volt, és a keresztény egyházközségek hívei inkább a nagyobb városok lakóiból, különösen a kisebb rangú hivatali alkalmazottakból kerültek ki, akik között a keleti tartományokból származók nagyobb arányban voltak képviselve. A pannoniai keresztény egyházközségek a birodalom egyházi irányzatainak kibontakozó harcában még Constantinus alatt sem váltak számba veendő tényezővé. Valószínű, hogy a pannoniai kereszténység csak azután erősödött meg, hogy Constantinus a 320-as években leszámolt az illyricumi irányzatot képviselő pannoniai ellenfeleivel. A kereszténység terjedésének központjai attól fogva már nemcsak a városok voltak, hanem a nagybirtokok is.

Lábjegyzet

  1. Sextus Aurelius Victor, Liber de Caesaribus, ed. Fr. Pichlmayr, Lipsiae, 1961. 39. fej., 26. pont.

Irodalom

  1. A Csörsz-árokról lásd Soproni Sándor, Archeológiai Értesítő 96. 1969. 43. skk. Ennek a nagy védvonalnak a datálásában azért térek el Soproni valamivel későbbi datálásától, mert a Csörsz-árokkal körülvett területen a 4. század második negyedében már germán népek is megtelepedtek, és a 294. évi rendezés magyarázatához a Csörsz-árok valószínűleg meggyőzőbb támpontul szolgál. A kérdés azonban korántsem tekinthető lezártnak.
  2. Az "illír" katonacsászárok politikai irányvonalának értelmezését lásd A. Mócsy, Pannonien und die Soldatenkaiser (In: Aufstieg und Niedergang der Römischen Welt II/6. BerlinNew York, 1977. 557. skk.), vesd össze MTA II. Osztályának Közleményei 23. 1974. 67. skk.
  3. A pannoniai nagybirtokok problémájához számos – tapogatózó jellegű – tanulmány mellett az úgynevezett belső erődök kutatása fog fontos eredményekkel szolgálni. Egyelőre lásd az ásatók előzetes beszámolóit: Soproni Sándor, Somogy megyei Múzeumok Közleményei 2. 1975. 173. skk.; Tóth Endre, ugyanott 183. skk. Az elmúlt évtized ásatásai Fenékpusztán, Heténypusztán és Ságváron sajnos közöletlenek.
Az “illír vezérszerep” és a dominátus kora
Tartalomjegyzék A késő antik idők Pannoniában