Parasztok a termelésben és a hadseregben

A Múltunk wikiből

A parasztság a háború évei alatt hatalmas terheket hordozott. A társadalom önfenntartását, a háború szükségleteit és a Rákóczi görcsös takarékoskodása ellenére is rendkívül drága államháztartás költségeit javarészt a jobbágyok munkája biztosította. A termelő jobbágyság anyagi helyzetét elsősorban az nehezítette meg, hogy – mint már mondtuk – a parasztcsaládok 10–40%-ából hadba vonult egy-egy munkaképes férfi, s a hadba vonultak otthon maradt családjainak 7–21%-ából hiányzott a felnőtt férfi. Az első években a jobbágyok fegyverfogása miatt bekövetkezett veszteségeket a kedvező helyzetben levő földesúr még pótolni tudta. A nagykárolyi uradalomban a pusztatelkek és a szökevény jobbágycsaládok aránya 1703 előtt igen magas, 58% volt; ez az arány a háború második évéig 33%-ra csökkent. Az uradalmak munkaerőhiányát a jobbágyság tudatos ellenállása ugyancsak megnövelte; Rákóczinak a fegyvert fogókat a földesúri kötöttségekből felszabadító ígéretét sokan úgy értelmezték, hogy az nem csupán a közvetlen családra, hanem az egész nagycsaládra és a rokonságra is érvényes. Egész helységek érezték magukat mentesítve néhány lakosuk érdemével. Gyakran előfordult, hogy a fegyvert fogó jobbágy egy-két hónapos, esetleg éves katonai szolgálattal megváltottnak vélte szabadságát. Mindazonáltal Rákóczi állama egy ideig jó érzékkel és az otthonlakosoktól a szolgálatot megkövetelő politikával igyekezett biztosítani az egyensúlyt a termelőmunka és a hadsereg létszáma között. Az utolsó évekig – annak ellenére, hogy a hadsereg utánpótlása egyre nagyobb nehézséggel járt – a falvakban mindig maradt annyi parasztgazda, hogy a termelés folyamatosságát biztosítsa. Ezt a billenékeny egyensúlyt borította fel a háború utolsó éveiben a hadi vérveszteség és a pestis. Nagykárolyban 1704–1711 között 50%-os népességcsökkenés mutatható ki.

A számban mindenképpen megfogyatkozott termelő parasztságnak megnövekedett terheket kellett viselnie. Az államhatalom szigorúan előírta és meg is követelte ugyan, hogy a termelésből kiesettek földesúri terheit nem vethetik az otthonmaradottakra. A földesúri követelmények növelését Rákóczi sehol nem engedte meg. A háború azonban tetemes szolgáltatásokat követelt. A hadsereg élelmezése és takarmányellátása, a téli katonatartási kötelezettség, a fuvar és közmunka, majd a portális katonaállítás terhe már a készpénzadó kivetése előtt is rendkívüli mértékben igénybe vette a termelő parasztság teljesítőképességét.

Az államhatalom 1704-től kezdve nagy erőfeszítéseket tett, hogy a hatalmasan megnövekedett fuvarért készpénzzel fizessen a jobbágyoknak, de nem tudott értékálló pénzt kibocsátani. Rákóczi szándékát, hogy a munkaszolgáltatást fizetett munkára váltsa, a rézpénz elértéktelenedése eleve keresztezte.

A közmunka az ország különböző részein nem egyenlő mértékben nehezedett a parasztságra. Legsúlyosabb helyzetbe a hadiüzemek, bányák, főbb szállítási utak körül és a postautak mentén élők kerültek. A hadiépítkezések – Érsekújvár, Ecsed, Kassa erődítési munkái, Szatmár, Tokaj várának lerombolása – miatt többször is helyi ellenállás robbant ki. Munkács és az öt máramarosi koronaváros lakossága éveken át tiltakozott az ipari segédmunkák és a fuvar ellen. A hadiipar és az egyes ipari ágazatok bérletei az iparűző paraszti csoportokra róttak nagyobb terheket.

Ma még nem tudjuk megmondani, hogy a fiskális birtokok árendába adása, a kincstári uradalmakban a napszámosmunka vagy a hadiipar révén gyarapodott-e valamely paraszti csoport. Az élénk telepítési igény, a kilátásba helyezett háromévi úrbéri tehermentesség, az iparűző paraszti csoportok védelme legalább annyira tükrözi a munkaerőhiányt, mint a jobbágyoknak adott malomépítési engedélyek a kiváltságok nélkül élők vállalkozó szellemét. Rendszeres kutatások hiányában azt is nehéz megállapitani, hogy a részleges, majd pedig a nagyobb kereskedelmi szabadságot biztosító fejedelmi rendeletek és az 1707. évi kereskedelmi törvény milyen mértékben és mely paraszti rétegnek kedvezett.

Korszerű vizsgálatok nélkül is kétségtelennek látszik, hogy a termelő parasztság anyagi ereje a háború évei alatt romlott. A parasztság helyzetében, lehetőségeiben azonban olyan változások történtek, amelyek idővel, békés viszonyok között, kiegyenlíthették az anyagi veszteségeket. Ezt a helyzetváltozást sok jobbágycsoport alapvető státusváltozásként fogta fel. Főleg a szabadságharc első hónapjaiban megtagadták az úrbéri szolgálatot, rátámadtak – kiváltképpen a fiskális birtokokon – az udvarbírókra, gazdatisztekre, fegyverkeztek a földesurak ellen. Máramarosban úrbéres földeket, több helyen különböző földesúri haszonvételeket sajátítottak ki, és gyakran előfordult, hogy megtagadták az állami kötelezettségeket.

Az új magyar államrendszerben a jobbágyság társadalmi helyzete nem változott. Az ösztönös antifeudális mozgalmakat az államhatalom különböző módokon igyekezett visszaszorítani, szükség esetén attól sem riadt vissza, hogy fegyveres erővel kényszerítse engedelmességre egy-egy uradalom jobbágyságát. Az ország önállóságáért indított háború a jobbágyság alapvető változását nem tűzte, nem is tűzhette ki célul. Ugyanakkor azonban a feudális viszonyok keretei között az állami önállóság igénye és a háború követelte belső változások az örökös jobbágyság rendszerét már fellazító, szétbontó tendenciákat erősítették.

A katonának állott jobbágyek személyükben kikerültek a földesúr, az úriszék, a vármegye hatalma alól, és a katonai testület tagjai lettek. A fegyvertfogók úrbéri tehermentességét elrendelő fejedelmi határozatok részlegesen biztosították a katonák családtagjainak egzisztenciális szabadságát. A katonai testület tagjaként a jobbágyszármazású közvitézt is bizonyos állami gondoskodás illette meg: a sebesültek ápolását, a rokkantak gondozását, az elesett katonák özvegyeinek és árváinak segélyezését kezdetben az állami sójövedelem, majd más állami bevételek és javak terhére központilag biztosították. A foglyokkal való emberséges bánásmódot, a foglyok kiváltását államközi megállapodások szabályozták. Több száz folyamodvány bizonyítja, hogy a közvitézek és hozzátartozóik, miként a jobbágyok is, éltek az államfő előtt panasztételi jogukkal és lehetőségükkel. Kéréseik nem maradtak válasz nélkül, a körülményekhez képest minden panasz orvoslást, elintézést nyert. A szécsényi országgyűléstől kezdve a katonaság testületileg elküldhette megbízottait az országgyűlésre, az alsó tisztikar és a közlegénység politikai súlya kezdetben sem volt jelentéktelen.

Több tízezer jobbágy helyzetének az állandó hadsereg kiépítésével együtt járó változása azonban a földesurak, a vármegyei testületek heves ellenállásával szemben, nagy megrázkódtatások árán ment végbe. Egyfelől a központi hatalom érdekeit szolgáló hivatali nemesség és a tisztikar tekintélyes része, másfelől a közvitézek társadalmi mozgalma segítette célba hosszú küzdelmek után a fejedelmi szándékot, amit az állandó és a rendi erőktől független hadsereg léte s a társadalmi érdekegyesítés politikája egyenesen meg is követelt. Több jobbágykatona kapott magánföldesúri jellegű mentességet, vagy nyert személyes szabadságot és nemeslevelet. Ez azonban nem öltött társadalmi méreteket, és ezek az egyénileg felszabadított jobbágykatonák beépültek a feudális társadalom kiváltságos rétegébe.

Közösségi szabadságot több helység nyert el vagy kapott rá lehetőséget. Régi katona-kiváltsággal élő helységek élhettek újra egykori privilégiumaikkal. Kulcsfontosságú támaszpontok, miként Simontornya, Földvár, Tolna, Őrszeg, Diószeg lakossága az egész közösség katonai szolgálata fejében részesült teljes tehermentességben. Gönc egyedi esetként úgy nyert teljes szabadságot, miként azt az ónodi országgyűlés törvényeinek ismertetése során láttuk, hogy földesurait az állam kárpótlással elégítette ki. A több tízezer jobbágykatona személyi és egzisztenciális szabadságát – oly módon, hogy a feudális földtulajdonnal járó földesúri kötelékektől is szabaddá váljanak – végül, 1708-ban a fegyvertfogókat szabad földre vagy szabad faluba telepítve látták intézményesen megoldhatónak. Ez a sárospataki országgyűlésen törvényre emelt döntés közvetlenül államhatalmi és katonai célokat szolgált. Tarpa 1708. augusztus 25-én kiállított szabadságlevele szerint, mivel jobbágyai elsők voltak „kik … édes hazájok mellett fegyvert kötvén – édes nemzetünknek megeskütt ellenségi ellen sebek nyerésével, raboskodással s életek végezésével”[1] harcoltak, teljes szabadságot nyertek. Mentesültek a jobbágyi szolgálat alól, a dézsmát és a kilencedet a helység közösségi céljaira fordíthatták, teljes vámmentességet, vásártartást, kereskedelmi szabadságot nyertek, közigazgatási önkormányzattal rendelkeztek, kapitány igazgatása alatt, s a helység szabadon fogadhatott be örökös jobbágyokat. Ennek fejében kötelesek voltak állandóan 300 fegyverest tartani, és minden tizenhét éves fiú három évig fegyveres szolgálatot tartozott tanulni a Munkács várban. Ugyanakkor Tarpa polgári foglalkozást űző családjai, miként a hajdúvárosok nem fegyverviselő lakói is, a közteherviselés alól nem kaptak mentességet. Jobbágyoknak és paraszthelységek lakóinak ily módon való beemelése a katonai testületbe a központi hatalom földesuraktól, rendi testületektől független belső támaszát volt hivatva megteremteni. Ez több tízezer ember számára biztosította volna az örökös jobbágyság kötelékeiből való kiemelkedést, a szabadparaszti életformát. Történelmi méretű jelentősége azonban csakis országos összefüggésekben, az állami önállóságnak, az államhatalom általános társadalompolitikájának és a különböző társadalmi osztályok átrétegeződésének tendenciáival összefüggésben minősíthető.

Az új magyar államot kora színvonalán álló jobbágyvédelmi politika jellemezte. Rendeletek sokasága, elvi kijelentések, vizsgálatok és döntések tömege bizonyítja, hogy földesurak, katonák, vármegyei tisztek hatalmaskodásaival szemben az államhatalom védelmébe vette a jobbágyokat, bár rendelkezései a gyakorlatban nehezen törtek utat. Hiányzott az új megvalósításához szükséges idő, erős volt a közérdekkel szembeszegülő magánérdek, szívós a földesurak és a vármegyék hatalma az állami rendelkezésekkel szemben. A sómonopólium, a dézsmarendeletek bevezetései félreérthetetlenül kifejtik, hogy az államhatalom a szegénység terheinek könnyebbítése érdekében növeli ily módon a közjövedelmet. Miként az abszolutista államhatalom mindenütt, Rákóczi állama a közügy, az országos közösség érdekében védte a jobbágyságot, mert így akart megfelelő alapot biztosítani. Ez a politika Rákóczi kormányában általában a szegénység, a nincstelenek, az elesettek védelmének programjába illeszkedett. Sokféle forrás táplálta. Az állami önállóság megteremtésével járó hatalmas feladatok gyakorlati követelményei éppen úgy megtalálhatók bennük, mint a magyar politikai hagyományok, az európai államelméletek, a puritán és pietista eszmék lecsapódásai. Egyaránt hatottak rá a kiváltásokkal nem rendelkező csoportok heves társadalmi harcai s a különböző rendi, etnikai, vallási és szokásrendbeli különbségekkel széttagolt országot egységes cselekvésre összefogni igyekvő gyakorlati politika. Ez a program, amely a különböző társadalmi rétegek helyzetét bizonyos mértékig akarva-akaratlan is módosította, általános megfogalmazásban számtalanszor elhangzott. Két nagyon fontos elvi tengelye volt, amelyet a szabadságharc nyolc esztendeje alatt Rákóczi és munkatársi köre következetesen igyekezett keresztülvinni. Az egyik a közterheknek az addigiaknál társadalmilag arányosabb elosztása, az új adópolitika. A másik az az elv, hogy a különböző nyelven beszélő, különböző vallású jobbágyok között az államhatalom nem tesz megkülönböztetést, vallása miatt senkit nem rekeszt ki, de előnyösebb elbánásban sem részesít.

Az adópolitika jóvoltából a jobbágyság a szabadságharc első éveiben – áttételesen – védelemben részesült. Készpénzadót – mint láttuk – 1706-ig nem kellett fizetnie, a közterheket a katonaság élelmezésével, téli elszállásolásával, közmunkában rótta le. Majd az állami adó új rendszere súlyos kötelezettségek elé állította, de az egy jobbágyháztartásra eső teher elvileg alatta maradt az 1703 előtti években fizetett állami terheknek. A termelő parasztság adóköteles értéke 1707-ben 696 031 dika volt, a személye után a nemességhez hasonlóan mentességet élvező katonaságé pedig 28 611 dika. A dika-jegyzékek vizsgálata arra enged következtetni, hogy egy átlagos jobbágycsalád vagyona átlagban 5 dika körül lehetett, ami 150 forint jövedelemnek felelt meg. Ez után a jobbágycsalád készpénzben 18,7 forintot és természetben 18,6 forintot kellett, hogy adjon az újabb számítások szerint.

A közkatonák anyagi helyzete családjukat, hozzátartozóikat tekintve aligha módosult. Maguk a vitézek az ellátás kiegyensúlyozatlansága s a rézpénzben fizetett zsold értéktelensége miatt sokszor nélkülöztek, életüket tették kockára, vérüket áldozták és súlyos sebeket szenvedtek. Jellemző viszont, hogy éppen az altiszti és az alsó tisztikar követelte leghangosabban azt, amit az ónodi országgyűlés törvénybe iktatott, hogy rézpénzzel lehessen zálogbirtokot kiváltani és adósságot visszafizetni. Ez arra vall, hogy ennek a részben kisnemesi származású rétegnek a kezén elég nagy mennyiségű rézpénz gyűlhetett fel.

Esze Tamás brigadéros, a korábban kereskedő, iparkodó paraszt, 1703-ban mint nincstelen szegénylegény kezdte a szabadságharcot, 1707-ben már szép jószágokkal rendelkezett: 16 ökör, 6 fejős-, 1 meddő tehén, 24 sertés, 94 juh, 15 köblös búza, 2 köblös zabvetés és 2 akó bort termő szőlő. Összeírt vagyonát évi 420 forint jövedelemre – 14 dikára – becsülték. Hozzávéve ehhez brigadérosi járandóságát, anyagi helyzetében négy év leforgása alatt hatalmas változás következett be.

A jobbágyszármazék tisztek közül a háború évei alatt sokan a teljes nincstelenségből vagy szegénységből a jó javakkal bírók sorába emelkedtek, miként a román Haczogan Markuly ezereskapitány, akit 1706-ban Rákóczi birtokadománnyal jutalmazott.

Vallási különbség vagy etnikai-nemzeti hovatartozás miatt egyetlen jobbágyot sem ért hátrány, ha különben alávetette magát az országos ügy követelményeinek. A templomok, parókiák, iskolák háborgatását szigorúan tiltó parancsoknak párhuzamos megfelelője volt, hogy helységeket, faluközösségeket valláskülönbség nélkül vett védelmébe – sokszor sikertelenül – az államhatalom. Katona-kiváltság, birtok vagy bárminemű adomány, kedvezmény odaítélésénél nem merült fel vallási szempont. A szabad vallásgyakorlat biztosítása és a vallási megkülönböztetés kiiktatása a társadalmi kötelezettségek és jogok új rendszerének kialakításában azonban a súlyos harcok közben nehezen érvényesült, de hosszú távon a különböző etnikai-nemzeti csoportok fejlődése előtt nyithatott volna kapukat, hiszen a polgári nemzeti fejlődés nyelvi és vallási keretek között indult meg.

Az Oláh nemzetnek pátense címmel kiadott kiáltványában Rákóczi leszögezte, hogy a Habsburg kormányzat nem tesz semmi különbséget a magyar és a román jobbágy között, mivel a maga nemzeten kívül az ország minden nemzete felett egyformán kegyetlenül és törvénytelenül uralkodik. A rác nemzetnek és a szász natiónak kiadott pátensek, a szlovák esküminták, a konföderációs eskü német és szlovák szövege, a hadsegegben szolgáló kárpátukrán, szlovák, román, német közvitézek sokasága bizonyítja, hogy Rákóczi államának társadalompolitikai döntéseit etnikai-nemzeti meggondolások nem befolyásolták. A rózsahegyi zsinat, amely evangélikus vallás szertartásait rendezendő ült össze, több döntést hozott, hogy a szegény falusi népet kiemelje az egészséget rontó babonás szokások rabságából, és szlovák nyomdát szándékozott alapítani.

Az elvek és a gyakorlati megvalósítás között azonban nagy volt a távolság, és a jobbágyi élet hétköznapjait Rákóczi államában rövid távon a háború megróbáltatásai súlyosbították, amint ezt a megelőző fejezetben láthattuk.

Lábjegyzet

  1. Közli: Bánkúti Imre, Rákóczi hadserege, 1703–1711. Budapest, 1976. 86.


Fejlődési alternatívák harca (1703–1711)R. Várkonyi Ágnes
Szabadságharc és társadalmi teherbíró képesség Tartalomjegyzék Földesurak, főtisztek, vállalkozó nemesek