Parasztpártok és parasztmozgalmak

A Múltunk wikiből
1911. május 14.
Áchim L. Andrást megölik a Zsilinszky testvérek.

A koalíció bomlása – amint láttuk – több demokratikus parasztpárt kialakulását segítette elő. Hogyan alakult a munkapárt választási győzelme után, a véderőjavaslat parlamenti tárgyalása során kiéleződő társadalmi-politikai harcok idején e parasztpártok és vezetőik sorsa?

A koalíció időszakában tevékenykedő parasztpártok közül tömegbefolyását és demokratizmusát tekintve Áchim pártja volt a legjelentősebb. Áchim a parasztmozgalom vezetése és parlamenti tevékenysége során túlment a szűk horizontú paraszti problematikán; az ország lényeges társadalmi-politikai kérdéseiben haladó álláspontot foglalt el. Khuen-Héderváry ugyan átmenetileg Áchimban is illúziókat keltett, de ezek gyorsan szertefoszlottak és úgy tűnt: az alföldi parasztpárt a munkapárti kormányzattal szemben formálódó progresszió táborának számottevő részesévé válik.

Áchimot 1910-ben Békéscsabán ismét országgyűlési képviselőnek választották. Így nemcsak pártjában, hanem a képviselőházban is tovább folytatta a törvényhozás és a közigazgatás demokratizálásáért kezdett harcát. Felfigyelt a kormány háborús készülődésére is. Justh Gyulához hasonlóan a hadseregfejlesztéssel ő is a néptömegek gazdasági és kulturális felemelkedésének programját állította szembe. „Ha széjjel nézünk ebben az országban – mondotta többek között 1911 tavaszán a képviselőházban –, mindenütt szuronyokat, hadseregfejlesztést, ágyúgyárak építését és arra való hajlandóságot látunk mindenütt, akkor, amikor az iskolák düledeznek, amikor a kultuszminiszter úr arról panaszkodik, hogy iskolára, kultúrára tárcája keretében elég pénz nincsen… Pedig az én szerény nézetem szerint ennek az országnak népességét, gazdagságát és kultúráját nem a külellenség ellen kell védeni, hanem a hadseregre való esztelen pazarlás és esztelen, nagyarányú költekezés ellen, amely országunkat tönkre fogja tenni.”[1] Ugyanebben a képviselőházi beszédében tért ki a nemzeti munkapártiak mandátumszerző választási ígéreteire, s utólag hitet tett a progresszió irányzatainak legfontosabb összekötő kapcsa, az általános választójog mellett. „Nyugodt lélekkel állíthatom azt, hogy ennek a képviselőháznak több mint 70%-a a választások alatt künn a perifériákon a nép és a választók előtt igenis ígérte az általános, egyenlő és titkos választói jog meghozatalát… és ma igen kevesen vagyunk azok, akik tényleg tisztán, becsületesen és bátran követeljük itt a parlament színe előtt azt, amit ígértünk.”[2] Áchim azonban a reakció és a demokrácia erőinek nagy összeütközéseit nem érhette meg. Politikai ellenfelei bujtogatására 1911 májusában a két Zsilinszky testvér, Endre és Gábor meggyilkolta. Halála pótolhatatlan veszteséget jelentett a progresszió tábora számára. Az alföldi parasztpárt formálisan ugyan nem oszlott fel, de Áchim halála után távol tartotta magát az országossá erősödő választójogi mozgalomtól. Az Áchimmal szoros kapcsolatban álló balmazújvárosi földmívelő párt is elvesztette korábbi befolyását a parasztság körében. Az arató- és cselédsztrájkok, bár időnként a Nemzeti Munkapárt hatalomra kerülése után is fel-fellobbantak, elszigeteltek maradtak, s az 1910-es években már nem érték el korábbi hevességüket. A legnagyobb arányú sztrájkmozgalmakra 1912 nyarán került sor. Az aratómunkások és a cselédek a bérek és a munkafeltételek javítását, vagy a már megkötött szerződések megtartását követelték, de a mozgalmak harcossága és szervezettsége nem érte el a századforduló sztrájkjainak színvonalát.

Külön kell vizsgálnunk Nagyatádi Szabó István gazdapártjának útját. Az 1910. évi választásokon három gazdapárti képviselő került be a Házba. A szentgáli zászlóbontás után új pontokba szedett programot nem adtak ugyan ki, de Nagyatádi Szabó 1910. júliusi beszéde programadó jellegűnek számít. Felölelte a gazdasági, a társadalmi és a politikai célokat, s magába foglalta a követendő módszereket is. Ekkorra azonban elhalványult korábbi radikalizmusuk. Hiányoztak a mezőgazdasági munkások élet- és munkakörülményeinek javítását célzó, a feudális maradványok felszámolását, a latifundiumok és a holtkézi birtok állami megváltását tartalmazó programpontok, és előtérbe nyomultak a birtokos parasztság érdekeit védő követelések. A nép fogalma egyre inkább a birtokos parasztságra szűkült, s felerősödött náluk a nacionalizmus, a nemzetiségiek gazdasági, politikai visszaszorításának igénye. A gazdapárt a paraszti követelések teljesítését mindenekelőtt a munkapárti hatalom engedékenységétől remélte. „A mi törekvéseink nem felforgatók – mondotta Nagyatádi Szabó említett 1910. júliusi beszédében –, mi tiszteljük a tulajdont és nem kívánunk senkinek a jogkörébe benyúlni, mi nem sebeket akarunk ütni, hanem gyógyítani akarjuk azokat ott, ahol vannak, mert tudjuk, hogy vannak: látjuk és érezzük, mert magunk is számos sebből vérzünk.”[3]

Képviselőházi beszédeinek, újságcikkeinek, népgyűlési szónoklatainak témái: a kisbérletek szélesebb körű alkalmazása a nagybérletek mellett; telepítési, parcellázási akciók; a vadászati jogszabályok reformja; a nagy- és kisbirtok földadójának bizonyos arányosítása; önálló vámterület; a „kisbirtokosok” arányának növelése a közigazgatásban, a választójogban, s ezáltal a képviselőházban. A gazdapárt az 1910-es években így sajátos helyet foglalt el a magyarországi politikai életben. Szemben állt a munkapárti kormányok nagytőkés és nagybirtokos érdekeket védő gazdaságpolitikájával, de bölcs belátásukban reménykedve tőlük várta a birtokos paraszti követelések teljesítését. Síkraszállt a politikai szabadságjogok védelméért, a választójog kiterjesztéséért, ellenezte természetesen a közigazgatás Tisza által tervezett államosítását. Nagyatádi Szabó tehát ellenzéki volt, de óvakodott mindenféle közös ellenzéki akcióban való aktív részvételtől. Új arculatú paraszti politikai irányzat lépett a politika porondjára, amely gyökeresen szakított az agrárszocialista hagyományokkal, mereven elzárkózott a munkásmozgalomtól, s a birtokos parasztságnak kedvező reformok kivívására, illetve a liberalizmus adott formáinak megtartására összpontosította erejét. Bázisát azok a birtokos paraszti rétegek adták, amelyek már nemcsak az adott hatalmi rendszerrel álltak szemben, hanem részben a paraszti felbomlás előrehaladása, részben a birtokos parasztságnak a tőkés fejlődésbe való intenzívebb bekapcsolódása miatt szembekerültek a szegényparasztság alattuk álló tömegeivel is.

Az engedményekbe vetett reményeiket maga a munkapárt is táplálta. A kormány például a kisgazda képviselők követelésére 1913 végén módosította a legelőtörvény tervezetét, a földművelésügyi miniszter visszavonta a birtokos parasztokra nézve sérelmes kisajátítási szakaszt. Tisza és köre a dualizmus válságának kibontakozása – mindenekelőtt a szocialista munkás- és az agrárszocialista mozgalmak – hatására, a „felforgató törekvésekkel” szemben, azok gyengítése érdekében különös figyelmet fordított a birtokos parasztság Nagyatádi Szabó vezetésével megerősödő, a forradalmi megoldást elvető, ugyanakkor egyes gazdasági és politikai reformokat célul kitűző mozgalma iránt. Mindebben nemcsak az ellenzéket megosztó taktika szándéka, hanem az a felismerés is tükröződött, hogy a paraszti irányzatokat nem lehet maradéktalanul és tartósan kiiktatni a magyarországi belpolitikai életből. Engedményekre azonban ritkán hajlott. Emiatt a gazdapárthoz való viszonyát inkább a konfliktusok jellemzik. Nagyatádi – bár tartózkodott a szociáldemokrata párt, a Justh-párt és a polgári radikálisok parlamenti és parlamenten kívüli ellenzéki akcióitól – lényeges kormányzati kérdésekben bírálta a nemzeti munkapárti kormányok belpolitikáját.

A paraszti demokratikus politikai irányzatok visszaszorulásában, megosztottságában több tényező játszott szerepet. Az említett pártok kritikájának éle a koalíciós kormány népellenessége ellen irányult, és – Áchim parasztpártjának kivételével – nem mélyült az adott társadalmi és politikai rendszer, a magyar uralkodó osztályok egésze elleni kritikai állásfoglalássá. A parasztság koalícióellenessége így alkalmas lehetett a függetlenségi párttal szakító, önálló parasztpártok megalakulására és viszonylag gyors megerősödésére, de kevésnek bizonyult egy országos igényű következetes demokratikus program és politika kimunkálásához. Ebből eredt illúziókkal kísért válságuk is 1910 elején. Együttműködésük felbomlott, s főként Nagyatádi Szabó gazdapártjának a kormány ellen folytatott harca formáiban tanácstalanná, bizonytalanná vált.

1912–1913-ban időlegesen ismét nekilendült a kivándorlás és folytatódott a városba áramlás is. Mindennek következtében csökkent a földmunkásság összlétszáma. A parasztság leginkább tettre kész része vállalta a kitörést, az elvándorlást, a falu, a paraszti életforma keretei közül.

A koalíció idején kialakuló demokratikus paraszti irányzatok nyíltabb szétválásában lényeges szerepe volt az agrárvámok felemelésének. A magasabb agrárvámok ugyanis nemcsak a nagybirtokot segítették, hanem a piacra termelő gazdagparasztság tőkeerejét is növelték. Az 1910-es években már jobban elkülönül a gazdagparasztság politikai szervezkedése, amit a Nagyatádi Szabó István vezette gazdapárt útja mutat. Elmélyültek tehát a parasztságon belüli ellentétek. Az egész parasztság összefogása – amire Áchim törekedett – a felbomlás meggyorsulásánák időszakában, a munkásosztály, illetve a munkáspárt segítsége nélkül egyre nehezebb feladattá vált.

Lábjegyzetek

  1. Képviselőházi Napló 1910–1915. VI. Budapest, 1911 152–154.
  2. Ugyanott.
  3. Képviselőházi Napló 1910–1915. I. Budapest, 1910. 79–88

Irodalom

Az 1910-es évek agrárproletár mozgalmairól Erényi Tibor, Földmunkás- és szegényparaszt-mozgalmak az első világháború előtti években, 1906–1914 című tanulmánya (In: Földmunkás- és szegényparaszt-mozgalmak Magyarországon 1848–1948. I. Budapest, 1962) hasznosítható.


Az ellenzéki küzdelem fellendülése 1911–1912-ben
A Justh-párt új orientációja és a baloldal szövetkezése Tartalomjegyzék A jobboldali ellenzék