Parlamenti vita a békéről

A Múltunk wikiből
1915. december 7.
Károlyi Mihály képviselőházi beszéde a békeakció szükségességéről.

A függetlenségi párt Károlyi-csoportja az első háborús év kudarcai és Olaszország beavatkozása után valószínűnek tartotta a német vereséget. De a Naumann-féle és hasonló terveket látva, nem várt jót a németek esetleges győzelmétől sem, mert arra számított, hogy ebben az esetben megvalósul a Mitteleuropa-terv, amely Magyarországnak alárendelt szerepet szánt. Ez a csoport a minél előbbi megegyezéses békekötést tartotta a leghelyesebbnek. 1915. december 7-én Károlyi Mihály nagy feltűnést keltő beszédében a háborús képviselőházban először vetette fel a békeakció gondolatát. „Egy kérdőjelre kell hogy válaszoljunk. Ez a kérdőjel a békének kérdőjele, a békéé, amelyről eddig nem akartunk szólni, mert mindig abból a helyes elvből indultunk ki, hogy csakis akkor beszélhetünk erről a kérdésről, ha a teljes győzelem birtokában vagyunk… Lehetetlennek tartom azt, hogy ezt a kérdést mindig egy noli me tangere-ként kezeljük.”[1] Károlyi belső reformokat is sürgetett. Határozati javaslatot terjesztett be az általános és titkos választójog megalkotására. Károlyi fellépését nemcsak a kormánypárt, hanem az ellenzékiek is visszautasítottak.

„Valóban úgy áll a helyzet – mondotta Andrássy –, hogy előttünk áll a béke objektív lehetősége… Mindezek ellenére nem teszek egy lépést sem egy békeakció irányában.” Ő ugyanis hódított területek megtartásával szándékozott békét kötni, és jól tudta, hogy ezen az alapon tárgyalni nem lehet; „Mély fájdalommal kell konstatálnom, hogy sajnos minden látszat arra vall, hogy ellenségeink még nem fogadták el véglegesen a harcok mai eredményét, hogy még mindent el akarnak követni arra, hogy végül is megfordítsák a kockát, hogy tehát ennélfogva ma még aligha lehet e tekintetben eredményt elérni.” Károlyi választójogi javaslata helyett Rakovszky régi indítványát ajánlja a „hősök választójogáról” és Károlyival szemben a Treuga Dei megerősítésének szükségességét hangsúlyozza: „Ellenzéki harcunkat bizonyos fokig korlátoznunk kell… Nem tartjuk szükségesnek…, hogy programunkat és annak tételeit ma napirendre tűzzük.”[2]

RakovszkyAndrássy szellemében – ugyancsak a békeakció ellen nyilatkozott, és ismét beterjesztette javaslatát a „hősök választójogáról”. Gondolatmenete is Andrássyéval egyezik: „Mindaddig, amíg azokat a célokat, amelyek minket arra indítottak, hogy a háború terére akaratunk ellenére rálépjünk, el nem értük: mindaddig kárba veszett kísérlet, mindaddig szó sem lehet róla, hogy akármilyen békés megegyezésre, békés beszélgetésre is kaphatók legyünk.”[3] Bár Apponyi kifejezte egyetértését Károlyi választójogi javaslatával, egész fellépése azt mutatta, hogy a függetlenségi párton belül éleződik a két vezér és csoportja közötti külpolitikai ellentét.

Károlyi állásfoglalását közvetlen párthívein kívül, parlamenti felszólalással csupán a főpapi rangú Giesswein Sándor, a keresztényszocialista mozgalom vezetője és parlamenti képviselője támogatta. Giesswein egyéniségében sok humanisztikus vonás volt, őszintén irtózott a háborútól és a keresztényszocialista mozgalom vezetői között ő volt az egyetlen, aki a mozgalom által hangoztatott szociális reformok elérésén valóban fáradozott. Komolyan vette az általános választójog követelését is. E pontokon találkozott a szociáldemokratákkal, akik ugyancsak üdvözölték Károlyi képviselőházi beszédét.

Károlyi fellépését különösen német részről nehezményezték és ettől kezdve elkövettek mindent, hogy „kikapcsolják” őt a magyar politikai életből. A németek új, nagyszabású támadó haditerven dolgoztak és a megegyezéses béke gondolatát határozottan visszautasították. Vilmos császár 1915. november 29-i bécsi látogatásának éppen az volt a célja, hogy a megegyezéses békére hajlandónak mutatkozó Ferenc Józseffel egységes álláspontra jusson. 1915 őszén ugyanis a központi hatalmak svéd és svájci közvetítéssel, valamint a szociáldemokratákon keresztül tapogatóztak az antant békefeltételei után, de miután nyilvánvalóvá vált, hogy Elzász és Lotaringia átengedése elengedhetetlen feltétel, a németek erre hivatkozva elvágták a további kapcsolatokat.

A békéről folytatott decemberi parlamenti vita fél év múlva megismétlődött, de a felszólalók álláspontja nem változott. Burián István közös külügyminiszter 1916 májusában még azt is hibának tartotta, ha a Monarchia vezető emberei egy esetleges amerikai békeközvetítés „szívesen látásáról” nyilatkoznának, mert azt sok helyen az ellankadás jelének értelmeznék.

A parlamenti ellenzék táborában az 1915. végi—1916. eleji ülésszak folyamán figyelemre méltó folyamat ment végbe. Károlyi csoportja továbblépett az 1915. tavaszi parlamenti szerepléséhez képest. Az ellenzék mérsékelt irányzatai viszont ismét közeledtek a kormányhoz. 1915 tavaszán ők is kívánták a kormány lemondását; most a győzelmek hatására a háború elején kialakított feltétlen támogatás politikájához kanyarodtak Vissza. Tisza ezt azonnal kihasználta, és első ízben szeptember végén a lengyel kérdéssel kapcsolatos bizalmas beszélgetésre hívta meg a mérsékelt ellenzék vezéreit. Az ellenzék e vezérférfiai az 1915. végi ülésszakon harmonikus együttműködésre törekedtek a kormánnyal, és szemrehányást is tettek Tiszának, hogy nem tájékoztatja őket kielégítően. A miniszterelnök figyelembe vette igényüket: Andrássyt, Apponyit és Rakovszkyt, az ellenzék „bizalmi tanácsát” ezután rendszeresen informálta. A mérsékelt ellenzéki csoportok és a kormány kapcsolata szorosabbá vált annak ellenére, hogy Tisza és a munkapárt nemcsak Károlyi békére és választójogra vonatkozó előterjesztéseit utasította vissza, hanem a mérsékeltek reformtörekvéseit is. Tisza bízott abban, hogy az „erős kéz” politikája megakadályoz minden belső zavargást, és ezért minden engedményt elvetett. Némi reformpolitikát, illetve a reformok hangoztatását a mérsékelt ellenzék viszont szükségesnek tartotta.

Lábjegyzetek

  1. Ugyanott, XXVII. Budapest, 1917. 317.
  2. Ugyanott, 324.
  3. Ugyanott, 328–337.


A háború első évei (1914–1915)
A zimmerwaldi mozgalom és a magyar szociáldemokrácia Tartalomjegyzék