Perczel Mór

A Múltunk wikiből
Bonyhád, 1811. november 11. – Bonyhád, 1899. május 23.
Tolna megyei földbirtokos,
honvédtábornok, az 1848–49 évi szabadságharc egyik katonai vezetője
Wikipédia
Perczel Mór 1867-ben (Rusz Károly metszete a Vasárnapi Ujság, 1867. augusztus 25-ei számában)
1848. december 30.
Perczel móri veresége.
1849. január 22.
Perczel visszafoglalja Szolnokot.
1849. január 24.
Bem szelindeki győzelme.
A Selmec környéki bányászok béremelésben részesülnek.
1849. január 26–27.
Tüntetések Pesten a megszállók ellen.
1849. január 28.
Windisch-Grätz megbízottja Rózsahegyen fegyverletételre szólítja fel Görgeit.
Perczel visszavonul a Tisza bal partjára.
1849. január 29.
A honvédelmi bizottmány Dembińskit a honvédsereg főerőinek parancsnokává nevezi ki.
Ukrán értelmiségiek petíciója a császárhoz.
1849. január 30.
A debreceni tanács betiltja a Munkások Ujságát.
1849. január 31.
Forradalom Firenzében.
1849. február 1.
Puchner kérésére 7 ezer orosz katona lépi át Erdély határát.
1849. február 4.
A vízaknai ütközet.
A Nagyváradra települt fegyvergyár munkásai béremelésben részesülnek.
1849. február 5.
Guyon hadosztálya megtisztítja a Branyiszkói-hágót a császáriaktól.
1849. február 8.
A toscanai köztársaság kikiáltása.
1849. február 8–13.
A képviselőház megvitatja a vésztörvényszékek felállítására vonatkozó törvényjavaslatot.
1849. február 9.
A római köztársaság kikiáltása.
Bem győzelme Piskinél.
1849. február 10.
Görgei és Klapka csapatai találkoznak Kassán.
1849. február 12.
Bécsben magyar főurak ellenforradalmi bizottmányt alakítanak.
1849. február 25.
Șaguna a császárhoz intézett petíciójában külön román koronatartomány szervezését kéri.
1849. február 26–27.
Dembiński kápolnai veresége.
1849. február 27–28.
A képviselőház elhatározza a távolmaradt képviselők igazolási eljárás alá vonását.
1849. március 2–3.
A medgyesi ütközet. Bem visszavonul Segesvárra.
1849. március 3.
A tiszafüredi zendülés. Szemere felfüggeszti Dembińskit és a sereg vezérletével Görgeit bízza meg.
1849. március 4.
Ferenc József elrendeli az osztrák birodalmi gyűlés feloszlatását, s alkotmányt oktrojál az egész birodalom számára.
1849. március 5.
Kossuth Tiszafüreden megerősíti Szemere március 3-i intézkedéseit.
Damjanich felszabadítja Szolnokot.
1849. március 6.
A Marczius Tizenötödike Magyarország föderatív átszervezését javasolja.
1849. március 7.
Teleki László Magyarország föderatív átszervezését javasolja Kossuthnak.
1849. március 8.
Kossuth a Tiszafüreden összpontosult 3 hadtest parancsnokává Görgeit, a magyar haderő egészének parancsnokává pedig Vettert nevezi ki.
1849. március 10.
A Marczius Tizenötödike újabb cikke a föderáció mellett.
1849. március 11.
Bem elfoglalja Nagyszebent.
1849. március 16.
Szemere megkezdi a „felső-magyarországi védsereg” szervezését.
1849. március 17–19.
Vetter cibakházi expedíciója.
1849. március 19.
Bem Feketehalomnál csapást mér az ellenség utóvédjére.
1849. március 20.
Bem elfoglalja Brassót.
A szlovák vezetők különálló szlovák koronatartomány szervezését kérik a császártól.
1849. március 21.
Piemont ismét hadat indít Lombardia felszabadítására.
1849. március 22.
Perczel támadó hadjáratot indít a Bácskában.
1849. március 23.
A piemonti csapatok veresége Novaránál.
1849. március 23–26.
A képviselőház igazolási vitái.
1849. március 24.
A baloldal vezetői forradalmi diktatúra megszervezését javasolják Kossuthnak.
1849. március 25.
Irányi felszólítja a képviselőházat, hogy a honvédelmi bizottmány elnökét ruházza fel az országgyűlés elnapolásának jogával.
Az Egyenlőségi Társulat felhívása a hazaárulók földjeinek felosztására.
1849. március 30.
Az egri haditanács Kossuth részvételével elfogadja a fősereg haditervét.
A Debreczeni Lapok az országgyűlés feloszlatását követeli.
1849. március 31.
Kossuth Görgeit „helyettes” főparancsnokká nevezi ki.
1849. április 1.
A fősereg ellentámadásának megindulása.
1849. április 2.
A hatvani győzelem.
1849. április 4.
A tápióbicskei győzelem.
1849. április 5.
A Radical Párt megalakulása.
1849. április 6.
Az isaszegi győzelem.
1849. április 7.
A gödöllői haditanács.
1849. április 8.
A császáriak a szerb felkelők kezén levő területek kormányzatát Ferdinand Mayerhofer tábornokra bízzák.
1849. április 10.
A váci győzelem.
1849. április 11.
Firenze az ellenforradalmi erők hatalmába kerül.
1849. április 12.
Kossuth a táborból visszatér Debrecenbe. A honvédelmi bizottmány elutasítja Kossuthnak a trónfosztásra tett javaslatát.
Ludwig Welden báró átveszi a császári csapatok vezérletét.
1849. április 13.
Az országgyűlés zárt ülése elutasítja Kossuthnak a trónfosztásra tett javaslatát.
1849. április 14.
Az országgyűlés nyílt ülése kimondja Magyarország függetlenségét és a Habsburgok trónfosztását. Kossuthot kormányzó-elnökké választják s bizottságot küldenek ki „a magyar nemzet függetlenségi nyilatkozatának” megszövegezésére.
Kossuth Dragoșt felhatalmazza a román felkelőkkel való tárgyalásokra.
1849. április 16.
Bem benyomul a Temesköz területére.
1849. április 19.
Az országgyűlés jóváhagyja afüggetlenségi nyilatkozat szövegét.
Rendelet a majorsági jobbágyok védelmében.
A nagysallói győzelem.
1849. április 21.
Perczel benyomul a Temesköz területére.
1849. április 22.
Komárom felmentése.
1849. április 24.
Pest felszabadulása.
Az országgyűlés újabb 50 ezer újoncot ajánl meg.
Rómát francia csapatok támadják meg.
1849. április 25.
Kossuth Irányi Dánielt kinevezi a főváros kormánybiztosává.
A szerb főodbor a vajdaság megszervezését és a szerb határőrvidéknek a vajdasághoz csatolását kéri az osztrák kormánytól.
1849. április 26.
A komárom-szőnyi ütközet.
1849. április 27-30.
A képviselőház zárt üléseken a kormányzó-elnöki hatáskör korlátozásáról tárgyal.
1849. április 28.
Noszlopy Gáspár megkezdi a dél-dunántúli népfelkelés szervezését.
1849. május 1.
Megalakul a Szemere-kormány.
Ferenc József katonai segélyt kér I. Miklós orosz cártól.
1849. május 4.
Görgei megkezdi Buda ostromát.
1849. május 4–8.
A drezdai felkelés.
1849. május 5.
A Szemere-kormány elveti Dembiński galíciai betörésre irányuló tervét.
1849. május 6.
A horvát báni tanács a szábor által elfogadott törvényjavaslatok szentesítését és a horvát végvidéknek a Háromegy Királysághoz csatolását kéri a császártól.
Hatvani Imre Abrudbányán megtámadja a Dragoșsal tárgyaló Iancu csapatait.
1849. május 7.
Görgei hadügyminiszteri kinevezése.
1849. május 9.
A cár kiáltványa a Habsburgok megsegítéséről.
Iancu visszafoglalja Abrudbányát. Az abrudbányai mészárlás.
Jellačić sajtószabályzata.
1849. május 10.
Prágában a császáriak felszámolják a baloldal forradalmi szervezkedését.
Perczel elfoglalja Pancsovát.
1849. május 11.
Szemere feloszlatja a rendőrséget.
Palermo eleste.
1849. május 12.
Szemere 15 megyéből visszarendeli a kormánybiztosokat.
1849. május 12–13.
Felkelés Badenben.
1849. május 14.
Teleki László megismétli Magyarország föderalizálására vonatkozó javaslatát.
1849. május 16.
Temesvár kivételével a Temesköz teljes területe felszabadul.
1849. május 18.
A Szemere-kormány népfelkelést hirdet.
Teleki László párizsi megállapodása a közép- és délkelet-európai emigráns politikusokkal Magyarország föderatív átalakításáról.
1849. május 20.
A minisztertanács elfogadja a Klapka által kidolgozott új haditervet.
1849. május 21.
Buda várának visszafoglalása.
Ferenc József és I. Miklós Varsóban megállapodik az orosz beavatkozás módozatairól.
Perczel autonóm vajdaságot ajánl fel a szerbeknek.
1849. május 28.
Bălcescu Debrecenben megkezdi tárgyalásait Kossuthtal.
1849. május 30.
Julius Haynau báró átveszi a császári csapatok vezérletét.
1849. május 31.
Az országgyűlés elhatározza, hogy átteszi székhelyét Pestre, s emiatt üléseit egy hónapra felfüggeszti.
Görgei Debrecenben a békepárt vezetőivel tárgyal.
1849. június 3.
Magyar–velencei szövetségi szerződés.
1849. június 5.
A kormány visszaköltözik Pestre.
1849. június 6.
A minisztertanács határozata a szerbekkel és a románokkal kötendő béke feltételeiről.
1849. június 10.
Batthyány Kázmér külügyminiszter körlevele a nemzetiségi kérdésről elutasítja a területi önkormányzatot.
1849. június 12.
Szemere a parasztmozgalmak elleni szigorú fellépésre utasítja a megyéket.
1849. június 14.
A minisztertanács Stratimirović megegyezési ajánlatát tárgyalja.
1849. június 15–18.
Az orosz intervenciós sereg főerői átlépik a magyar határt.
1849. június 16.
A zsigárdii vereség.
1849. június 19–20.
Az orosz intervenciós sereg balszárnya behatol Erdélybe.,
1849. június 20–21.
A peredi vereség.
1849. június 27.
A kormány második felhívása a népfelkelésre.
Arad várának megvétele.
Iancu első megbékélési ajánlata.
1849. június 29.
Minisztertanácsi határozat a honvédsereg Maros menti teljes összpontosításáról.
1849. július 1.
Kossuth a honvédsereg főparancsnokává Mészáros Lázárt nevezi ki.
1849. július 2.
Az országgyűlés egyetlen pesti ülése.
Görgei komáromi győzelme.
1849. július 3.
Róma eleste.
1849. július 5.
Kossuth Görgeit felmenti hadügyminiszteri állásából, de meghagyja á fősereg élén.
1849. július 8–11.
A kormány Szegedre költözik.
1849. július 11.
A honvédesapatok veresége Komáromnál.
1849. július 13.
Görgei Komáromból elvonul Vác felé.
1849. július 14.
Kossuth Aulichot nevezi ki hadügyminiszterré.
Kossuth és Bălcescu megegyezése a magyar–román megbékélésről.
1849. július 15.
Görgei váci kudarca.
1849. július 20.
Perczel turai kudarca.
1849. július 21.
Ferenc József Scitovszky Jánost esztergomi érsekké és hercegprímássá nevezi ki.
1849. július 23.
Elbukik a badeni felkelés.
1849. július 24.
Mészáros lemond a főparancsnokságról.
Szemere kormánya nevében benyújtja lemondását.
1849. július 25.
Kossuth elutasítja a kormány lemondását.
1849. július 27.
Az orosz főerők átkelnek a Tiszán.
A képviselőház zárt ülésén a békepártiak Görgei főparancsnokságát kÖVetelik.
1849. július 28.
A képviselőház nemzetiségi határozata.
A zsidók egyenjogúsítása.
1849. július 29.
Perczel Szegedig vonul vissza. Haynau Szeged határába érkezik.

Vörös Károly

A Védegylet

A gondolat, melyet az egyesület képvisel: bojkottálni a külföldi (döntően az örökös tartományokból származó) árut, megtorlásként a vámrendszer diszkriminációja ellen és a hazai ipar támogatása érdekében, szintén nem volt új. Hasonló helyi jellegű kezdeményezések már korábban is jelentkeztek: először a Perczel testvérek (közülük Móric jelen van az országgyűlésen is megyéje egyik követeként) indítványára Tolnában, még 1842-ben; majd Zalában, Veszprémben, Komáromban, Szabadkán. Szentkirályi, amikor a kereskedelmi választmány jelentésének 1844. júniusi vitájában a vámügy országgyűlési hatáskörbe vonását védelmezve az e törekvés kivihetetlen voltát magyarázóknak azt vetette oda, hogy a védsorompót ki-ki majd saját ajtaja előtt fogja felállítani, már kész példákra hivatkozhatott. De a gondolat: országos iparvédő egylet létrehozása, már szélesebb körökben is tért hódít. Batthyány Lajos Széchenyinek már májusban beszél egy „véd- és ideben fogyasztási társaság”[1] létrehozásáról, egy hónap múlva már mások is beszélik, augusztus 24-én (már a vámügyben készült felirati javaslat főrendi tárgyalása alatt) pedig Pozsonyból levél megy Pestre, mely az országgyűlés szélső ellenzéki köreinek egy Országos Védegylet alakítását célzó törekvéséről, sőt az egylet közeli alakulásáról számol be.

A Védegylet valóban létrejön: az október 6-i alakuló gyűlésen elfogadott alapszabályok szerint a külföldi árut ki kell szorítani a hazai piacról és azt a honi ipar számára kell biztosítani; csak így lehet véget vetni a naponként fenyegető, a nemzet önállóságát is veszélybe sodró elszegényedésnek. A tagok becsületszóval kötelezik magukat arra, hogy 6 éven át, 1850 októberéig csak honi mesterembereknél dolgoztatnak; a tudományos és művészeti termékeken, a mezőgazdasági és ipari termelőeszközökön és a termeléshez szükséges nyersanyagokon és félgyártmányokon kívül semmi olyan iparcikkből nem vesznek külföldit, amiből belföldit is lehet kapni. Az egylet elnökévé gróf Batthyány Kázmért, alelnökévé gróf Teleki Lászlót, igazgatójává Kossuthot választották; választmányába bekerült a távollevő Deák és Wesselényi, s mellettük ott szerepel a reformellenzék minden nevesebb politikusa. De Vörösmarty is benn ül a választmányban és a statisztikus Fényes Elek is.

Az ellenzéki országgyűlési politika kudarcának e napjaiban nem lehet meglepő, hogy az alsótábla ünnepélyes deklarációja ezt a Védegyletet mintegy az ellenzéki reformigény szervezett képviseleteként – és e minőségében az ellenzéki országos politika továbbvivőjeként – ismerte el; időben immár az országgyűlés nélküli periódusra, társadalmi hatókörében pedig (már túl is mutatva az országgyűlés által adott kereteken) az egész társadalomra kiterjedően. Logikus továbbfejlesztője volt ez annak a törekvésnek, mely már e történeti periódus első felvonásában, a Pesti Hírlap indulásával a politikának a köznemesség széles tömegein túl, a polgárosodó fejlődés sodrában most emelkedő, alakuló, szélesedő új társadalmi rétegekre: kispolgárokra, értelmiségiekre is kiterjedő megalapozását célozta, egyúttal a sajtón át számukra is hozzáférhetővé s egyszersmind folyamatossá is téve a politizálást – mint láthattuk, nem is csekély sikerrel. A Védegylet éppen erre nagyon is alkalmas volt: céljai éppen e rétegek számára voltak a leginkább kézzelfoghatóak, hiszen eddig is ők voltak a szerény, gyengébb minőségű hazai áruk fogyasztói, nem kis részben termelői is, s a hazai áruk ilyen kedvezményezése a mozgalmat társadalmilag nyitottá tette.

Ám ha az igények és a várható támogatók megvoltak is – és nem hiányoztak a spontán helyi kezdeményezések sem –, ahhoz, hogy a Védegylet a reformpolitika immár tényleges országos egységfrontjává, de emellett védegyletként is hatékony szervezetté válhassék, szervezőre is szükség volt. Olyasvalakire méghozzá, aki nemcsak nagy energiával és rendkívüli szervezőkészséggel rendelkezik, hanem vannak ismeretei egy, már a tőkés gazdaság szabályai szerint működni kívánó, kiterjedt organizáció eredményes működtetéséhez is. Ezt az embert is megtalálta a Védegylet: Kossuth személyében. Mert ő a címzettje a már idézett augusztus 24-i pozsonyi levélnek, melyben Perczel éppen ilyen, az Iparegylet szervezésénél bebizonyított képességeire hivatkozva, az ő segítségét kéri az egylet országos szervezéséhez.

Spira György

A kormány és a baloldal első parlamenti erőpróbái

Amikor azonban néhány nap múlva a képviselőház elé került a trónbeszédre adandó válaszfelirat tervezete s benne az olasz segélyt Bécsnek felkínáló szövegrész is, akkor már a radikálisok egy pillanatig sem késtek feltárni ellenvéleményüket, s Teleki László, Irinyi József, Halász Boldizsár, Nyáry Pál, Aloisiu Vlad és Perczel Mór (aki eddig a belügyminisztérium rendőri osztályát vezette s elsősorban éppen a radikálisok szemmel tartásával foglalatoskodott, most viszont leköszönt állásáról és a baloldalhoz csatlakozott) meg a többi baloldali felszólaló érvek egész sorát szögezte szembe a kormány álláspontjával, így egyebek mellett azt, hogy az udvart az olasz segély felajánlása sem fogja rábírni Jellačić megfékezésére, a külföld haladó köreinek rokonszenvétől viszont ez a lépés menthetetlenül meg fogja fosztani Magyarországot.

Augusztus havának fejleményei

Közben – 16-án – végre megkezdődött a katonaállítás kérdésének képviselőházi vitája. Mivel azonban Batthyány gondjai augusztus első felében sem enyhültek, sőt – amennyiben a törvények szentesítésének a joga ismét kikerült a nádor kezéből – még súlyosbodtak is, vitaalapul a kormány most is csak eredeti törvényjavaslatát terjesztette a ház elé. A baloldali képviselőcsoportnak tehát megint sorompóba kellett lépnie. S Teleki, Nyáry és Perczel meg a többi radikális felszólaló csakugyan meg is mozgatott minden követ, kivált arra figyelmeztetve, hogy a császári hadsereg tisztikara eddig vajmi kevés jóindulatot mutatott Magyarország polgári átalakulásának az ügye iránt, s hogy ezért megbocsáthatatlan könnyelműség volna az ország védelmére hivatott újoncokat ennek a tisztikarnak a kezére adni.

A néptömegek fegyverfogása

A néptömegek harci készségéről tanúskodott mindenekelőtt a legújabb pesti toborzóakciók sikere. Hiszen a Pesten, augusztus utolsó hetében szervezni kezdett Hunyadi-szabadcsapat alig három hét leforgása alatt teljessé lett, másfélezer főnyi legénységével szeptember 15-én már el is vonult a dunántúli táborba. A következő napon pedig Perczel meghirdette egy másik – Zrínyiről elnevezett – szabadcsapat toborzását, s egy hét múlva már ez a kilencszázas létszámú alakulat is táborba szállhatott.

A pákozdi győzelem és következményei

Roth ezért most kénytelen-kelletlen visszafordult Szlavónia felé. Amikor azonban 6-án Ozora közelébe érkezett, a Sión átvezető hidat lerombolva találta, s a Sió túlsó partján ott láthatta maga előtt azt a 15 ezer főnyi felkelő hadat, amellyel Csapó Vilmos őrnagy, a tolnai nemzetőrég parancsnoka igyekezett elvágni útját. Másnapra pedig (az ezredessé kinevezett) Perczel Mór vezetésével utolérte az üldözésére kelt magyar hadtest is, amelynek a magvát a Hunyadi- meg a Zrínyi-szabadcsapat, valamint a Tiszán inneni megyék Görgei Artúr őrnagy parancsnoksága alatt álló önkéntes nemzetőrsége és a Kossuth toborozta Duna–Tisza közi népfelkelők egy csoportja alkotta. S minthogy így a gyűrű bezárult körülötte, Rothnak nem maradt más választása, mint hogy még ugyanezen a napon maga is letegye a fegyvert.

Az önvédelmi háború megszervezése

S amint például Perczelt a Zrínyi-szabadcsapat létrehozása után ezredessé, az ozorai diadal után pedig már tábornokká nevezték ki, úgy biztosíthattak gyors előmenetelt a honvédsereg más, önként fegyvert fogó s magukat kitüntető harcosainak is, teljesen azonban csak nem hagyatkozhattak ilyen újonnan kiemelkedett tisztekre, már csak a sereg rohamos növekedése miatt sem.

A Dunántúl elvesztése

Kossuth ugyanis Windisch-Grätz támadásának megindulása után elrendelte, hogy Perczel, aki előzőleg a Muraköz védelmére kapott utasítást, most a maga 6 ezer emberével vonuljon északra és csatlakozzék Görgeihez, s egyidejűleg azt is elrendelte, hogy a délvidéki sereg harcosainak egy 5 ezres létszámú csoportja szintén siessen Görgei táborába. Ezeknek a segédcsapatoknak a megérkezése pedig talán már arra is lehetőséget teremtett volna, hogy Görgei még a Dunántúlon feltartóztassa Windisch-Grätzet, s azután a dunántúli harcokat akár a támadók előnyomulásának folytatására nézve amúgy is kedvezőtlen téli időszak végéig elhúzza. Görgei azonban továbbra is annyira kapkodva vonult vissza, hogy a Délvidékről felrendelt csapatok a Dunántúl kiürítése előtt egyszerűen képtelenek voltak csatlakozni hozzá. S Perczelnek még a Duna jobb partján sikerült ugyan érintkezésbe lépnie a feldunai hadtesttel, de néki is csupán december 31-én, immár közvetlenül Buda alatt. Így pedig az ellenségnek közben módja nyílott arra, hogy az előző napon az ő kicsiny, s akkor még elszigetelt hadtestére súlyos vereséget mérjen Mórnál.

Görgei felvidéki hadmenete

Az első vonalban bevethető ellenséges csapatok létszámának megfogyatkozásából ugyanis az következett, hogy ha Görgei és Perczel a főváros feladása után sem állapodik meg, hanem – egymással ettől fogva szorosan együttműködve – egészen a Tisza mellékéig hátrál, Windisch-Grätz pedig a Duna–Tisza közén is folytatja előrenyomulását (aminek azonban elengedhetetlen feltétele volt, hogy továbbvonulása előtt hátának biztosítása végett Pesten is visszahagyja néhány ezer emberét), akkor az egyesített magyar sereg a Tisza vonalán már nagyjából egyenlő erőkkel állhatja majd útját az ellenségnek, s így – ha nyugatabbra nem is – ott minden bizonnyal tartósan határt szabhat már a császáriak térhódításának. Éppen ezért 1848 szilveszterén maga Kossuth is arra az álláspontra helyezkedett, hogy Görgeinek és Perczelnek Pest kiürítése után egyesült erővel a Tisza mellékére kell vonulnia, s az ő ebbeli álláspontját maradéktalanul osztotta a honvédsereg legkiválóbb stratégája, a novemberben a sereg egészének táborkari főnökévé megtett Vetter Antal tábornok is.

A magyar főerőknek a Tisza mentén történő összpontosítása azonban ennek ellenére is puszta vágyálomnak bizonyult. Amikor ugyanis a honvédsereg Pesten tartózkodó tábornokai január 2-án – Kossuth távozása után – egybegyűltek s Vetter vezetésével megvitatták további teendőiket, a haditanáccsal Görgei olyan hadműveleti tervet fogadtatott el, amely lényegesen eltért a Kossuth által előirányozottól, amennyiben azt mondotta ki, hogy a Tisza mellékét a következő napokban egyedül Perczel szállja meg mintegy 8 ezer emberrel, a feldunai hadtest pedig eközben 16 ezer emberrel a Duna balpartján hajtson végre elterelő hadmozdulatot Komárom és Lipótvár felé. Ami önmagában szintén megfelelt volna a célnak, hiszen ha a szóban forgó elterelő hadmozdulat csakugyan megvalósul, akkor Windisch-Grätz kénytelen szembenézni azzal a veszéllyel, hogy Görgei északról a hátába kerül, s emiatt nyilván kétszer is meggondolja azután, merjen-e akár csak a Tisza vonaláig is tovább hatolni előre. Csakhogy Görgei a valóságban ezt a maga ajánlotta tervet éppúgy nem szándékozott tiszteletben tartani, amint Kossuth kívánságait sem, mert változatlanul csak arra törekedett, hogy megőrizve seregének épségét, biztosítsa a seregnek a majdani békealkudozások kikényszerítésére való alkalmasságát, s ezért feladatát mindössze abban látta, hogy katonáit a hadszíntértől minél távolabbra vezérelje.

Január 11-én tehát Görgei Pestről hadtestével Vácra vonult, onnan azonban másnap már nem a Duna bal partján menetelt tovább nyugat felé, hanem Ipolyság irányába fordult, s azután szakadatlanul északnak tartva, bevette magát a Felvidék hegyei közé. Ez pedig Windisch-Grätzcel is rögtön megérttette, hogy a feldunai hadtest rá nézve megszűnt közvetlen veszélyforrás lenni. Ő tehát, aki eredetileg nem kevesebb mint 16 ezer embert küldött a feldunai hadtest üldözésére, most üldöző csapatainak tetemes hányadát haladéktalanul visszarendelte. És így Görgei (bár üldözők nélkül teljesen továbbra sem maradt, mivel közben a nyomába eredtek Simunich és Götz csapatai) január második hetében lényegében véve már fel is szabadult a Windisch-Grätz részéről rá nehezedő nyomás alól, Perczellel szemben viszont Windisch-Grätz egyidejűleg több mint kétszeres erőfölény birtokába került.

A Tisza-völgy védelme

Addig azonban, amíg végbe nem ment a feldunai és a feltiszai hadtest egyesülése s azután ez a két hadtest is meg nem jelent a főhadszíntéren (ami még újabb két hétbe került), a Tisza vonalának védelmét Perczel honvédei meg a környékbeli népfelkelők teljesen magukra maradottan voltak kénytelenek ellátni. S a Perczel-hadtest létszámát január derekáig sikerült ugyan 15 ezer főnyire növelni, a Duna–Tisza közén felsorakozott ellenséges csapatok azonban ezek után is nyomasztó erőfölény birtokában maradtak. Windisch-Grätz számára tehát január második felében is adva volt az a lehetőség, hogy megsemmisítő csapást mérjen Perczelre s ezt követően még Görgei és Klapka egyesülése előtt háborítatlanul bevonuljon Debrecenbe. Ha pedig Debrecen is elesik, akkor a magyar forradalom tovább már semmiképpen sem tarthatta volna magát.

Csakhogy – Teleki Sándor grófnak, az ekkor Erdélyben harcoló honvédcsapatok intendánsának bölcs megállapítása szerint – „aki zseninek születik, abból nem lesz osztrák tábornagy”.[2] Windisch-Grätz viszont osztrák tábornagy volt. Ö tehát most – ahelyett, hogy csapatait Perczel ellen összpontosította volna – Jellačić hadtestét minden ok nélkül Kecskemét felé különítette ki, seregének egy másik részét pedig Schlik megerősítésére küldte, s Perczel üldözésére csupán egy kis létszámú dandárt rendelt Ottinger Ferenc tábornok vezetésével. Ezzel pedig nemcsak hogy eljátszott egy nagy lehetőséget, hanem éppenséggel Perczelnek játszott a kezére. Mert Perczelnek ilyen körülmények között módja nyílott arra, hogy január második felében egyszerre ellentámadásba menjen át s, Ottingert kiverve legfőbb támaszpontjáról, Szolnokról, egészen Irsáig nyomuljon előre.

Így azután január végén a császáriak, akik ekkor” alkalmasint már Debrecen elfoglalását is javában ünnepelhették volna, ehelyett soraik újjárendezésével kényszerültek foglalatoskodni. Perczel viszont, akiben erős hajlam élt sikereinek túlértékelésére, eközben egyenesen azt kezdhette latolgatni, ne tegyen-e kísérletet most már magának Pest városának a visszaszerzésére is. Erre azonban tényleges lehetőség az adott pillanatban persze még nem kínálkozott. De ezzel szerencsére Vetterék is tisztában voltak, s ezért a hadügyminisztérium a Perczel-hadtestet öt nappal a támadó hadműveletek megkezdése után már vissza is rendelte a Tisza bal partjára, egy részét pedig egyenesen Polgárra vezényelte, hogy ott ismét átkelve e jobb partra, Borsod és Heves határszélen egyesüljön a honvédsereg egyéb, ugyancsak ide irányított hadtesteivel. Ami mellesleg a debreceni kormánykörök távolabbi katonapolitikai elgondolásainak is tökéletesen megfelelt.

A forradalom vezérkara ugyanis a főváros feladása után sem mondott le arról, hogy a honvédsereg a főhadszíntéren előbb-utóbb ellentámadásba ne menjen át, de azon a véleményen volt, hogy a seregnek Windisch-Grätzcel szemben előzőleg számottevő erőfölényt kell biztosítania a maga számára s ennek érdekében a főhadszíntéren Perczel hadtestével először egyesíteni kell Klapkáét és Görgeiét, sőt a délvidéki csapatok zömét most szintén a főhadszíntérre kell vezényelni, még ha ennek az lesz is a következménye, hogy a Délvidék nagy része átmenetileg ellenséges megszállás alá kerül. Ezeket az elképzeléseket pedig osztotta a magyar forradalom iránti segítőkészségből éppen ekkortájt Magyarországra érkezett Henryk Dembinski gróf, az 1830–31-i lengyel felkelősereg egykori főparancsnoka is, akit a honvédelmi bizottmány január végén a honvédsereg altábornagyává és a főhadszíntéren bevetésre szánt magyar csapatok összességének a parancsnokává nevezett ki s a tervezett stratégiai ellentámadás előkészítésével és irányításával bízott meg. A most már Dembinski helyeslésével is találkozó erőösszpontosítás viszont megfontoltságot és időt igényelt – s nem csupán a máshonnan a főhadszíntérre vezényelt csapatok által leküzdendő távolságok nagysága miatt. Hiszen például Görgeit január utolsó napjaiban még rózsahegyi tárgyalásai foglalták el. A nehézségeket pedig egyidejűleg Perczel is szaporította, amennyiben – képtelen lévén belenyugodni hadtestének kétfelé tagolásába – most egyszerűen lemondott hadtestparancsnoki tisztségéről.

A baloldal és a békepárt párharca 1849 elején

Hiszen a radikálisok közül – a tábornokká kinevezett Perczelhez vagy a Bem segédtisztjévé lett Petőfihez hasonlóan –, ekkor már igen sokan a honvédsereg soraiban szolgáltak, mások meg – mint Oroszhegyi vagy a januárban alföldi önkéntesekből toborzott Rákóczi szabadcsapat élén Erdélyben harcoló Vasvári – szabadcsapatparancsnoki szerepet vállaltak.

Dembiński kudarca Kápolnánál

Ehhez pedig egyfelől gondoskodnia kellett arról, hogy Görgei és Klapka hadtestéhez csatlakozzék most a volt Perczel-hadtest január végén Szolnokkal átellenben hátrahagyott zöme is, másfelől el kellett érnie, hogy Jellačić hadteste viszont továbbra is Szolnoktól délnyugatra elfoglalt állásaiban maradjon, azaz, hogy ez a hadtest már ne csatlakozzék a Windisch-Grätz személyes vezérlete alatt egyesülő császári főerőkhöz s persze azt a Debrecen elleni támadásra nyíló alkalmat se próbálja majd megragadni, amelyet az eddig közte és Debrecen között elhelyezkedett honvédcsapatok távozása fog teremteni.

Görgei főparancsnoksága

S március 8-án Kossuth munkához is látott. Először is elrendelte Damjanich és Vécsey hadosztályának egyesítését, s az ilyeténképpen létrejött III. hadtest parancsnokává Damjanichot nevezte ki; majd – mintha négy nappal előbb nem adta volna áldását Szemere 3-i intézkedéseire maga is – közölte Görgeivel, hogy az ő főparancsnoksága alá csupán a tiszafüredi táborban összpontosult három hadtest (saját VII. számú hadteste, a Klapka parancsnoksága alatt levő I. hadtest és a korábban Perczel vezényelte, most meg Aulich Lajos tábornokra bízott II. hadtest) fog tartozni; végül pedig – arra hivatkozva, hogy a főhadszíntéren elhelyezkedő négy hadtest nem nélkülözheti az egységes irányítást – a honvédelmi bizottmány feltétlen hívének ismert Vettert altábornaggyá és (az erdélyi sereg kivételével) a magyar haderő egészének a parancsnokává nevezte ki.

A trónfosztás és közvetlen következményei

Majd, miután április 19-én lezajlott az országgyűlés két házának a függetlenségi nyilatkozat szövegét jóváhagyó elegyes ülése, a békepártiak a képviselőházban már másnap napirendre tűzették a Madarász László ügyével foglalkozó vizsgálóbizottság jelentését. S igaz, a bizottság kellő bizonyítékok híján pusztán gondatlanság gyanújával illethette Madarászt. A képviselőházi többség azonban ennek dacára is habozás nélkül megbélyegezte őt, Kossuthnak ezáltal értésére adandó s véle azonnal meg is értetve, hogy korábbi terveit, amelyek szerint a külügyi tárcát az új kormányban Telekinek, a földművelés-, ipar- és kereskedelemügyit pedig Perczelnek kellett volna átvennie, legjobb lesz sürgősen elejtenie.

Győzelmek a mellékhadszíntereken

S ezekben a hetekben végre a honvédsereg oldalára billent a délvidéki harcok mérlege is. Perczel ugyanis, aki márciusban a Bácska kiürítése után Szeged és Szabadka körül hátrahagyott honvédcsapatok, a IV. hadtest parancsnoka lett, március végén 7 ezer emberével megindult dél felé, s először összeköttetést teremtett a hónapok óta ellenséges csapatok által körülzárt Pétervárad védőivel, majd április 3-án bevette az előzőleg – tudjuk – már három ízben is sikertelenül megostromolt Szenttamást, négy nap múlva pedig a római sáncoknál mért súlyos csapást a szerb felkelőkre, s ezzel a titeli fennsík kivételével a Bácska teljes területét felszabadította.

A titeli fennsík meghódításáról azonban Perczel már kénytelen volt lemondani, mert Debrecenből közben olyan utasítást kapott, hogy vonuljon a Temesközbe, s a szintén oda tartó Bemmel együtt ezt az országrészt is tisztítsa meg az ellenségtől. Április 21-én tehát átkelt a Tisza bal partjára, s a 24-i basahídi ütközetben legfőbb támaszpontjuk, Nagybecskerek feladására kényszerítette a szerb felkelőhad főerőit, majd május 7-én a jarkovácuzdini ütközetben immár teljesen szétszórta őket, s így két nappal később Pancsovát is hatalmába keríthette.

Föderációs javaslatok a magyar radikálisok részéről

Ámbár az is bizonyos, hogy az ilyenfajta szűklátókörűség ekkor már a nemesi radikálisokra sem volt általánosan jellemző. Perczel például május 21-én, alig néhány nappal a Temesköz felszabadítása után táborkari főnökével, Kohlmann József ezredessel levelet íratott a Szerb Fejedelemség belügyminiszterének, Ilija Garašaninnak, s ebben (Kossuth és a kormány tudta és hozzájárulása nélkül) messzemenő engedményeket kínált fel a magyarországi szerbeknek arra az esetre, ha hátat fordítanak a Habsburgoknak s csatlakoznak a magyar forradalom táborához. Így felajánlotta nékik, hogy (később – népszavazás alapján – kitűzendő határok között) csakugyan létrehozhassák a szerb vajdaságot, hogy ezentúl jogszabályok alkotására is hivatott nemzeti gyűléseket tarthassanak, hogy a jövőben a szerb lakosságú községeken kívül a szerb többségű megyékben is saját anyanyelvüket tehessék közigazgatási nyelvvé s a magyar nyelv használatára csak az országgyűlésen, valamint az ország középponti hatóságaival való érintkezésben legyenek kötelesek, a szerb nemzeti gyűlésen választandó és tisztében az ország középponti kormánya által megerősítendő pátriárkának és vajdának pedig a zágrábi érsekével, illetve a horvát bánéval azonos jogállást ígért. S ennél is nagyobb jelentőségű volt az a kezdeményezés, amellyel ezekben a hetekben Teleki László állott elő.

Mert Teleki 1848 nyarára megértette, hogy a forradalmat a nemzetiségi mozgalmak részéről fenyegető veszélyek elhárításához nem elegendő a fegyveres erőszak, hanem a nemzetiségek kielégítése is megkívántatik, e ezért július második felében – azaz a Batthyány-kormányt kereken egy hónappal megelőzve – már leszögezte, hogy ha például Horvátországot a horvát nép függetleníteni akarja Magyarországtól, akkor ezt minden további nélkül lehetővé kell tenni számára. Párizsba érkezte után pedig – tapasztalván, hogy a nagyhatalmak kormánykörei rideg részvétlenséggel tekintenek a magyar forradalomra, a Magyarországgal szomszédos országok forradalmi mozgalmainak párizsi képviselőiben viszont megvan a magyar forradalommal kialakítandó együttműködés szándéka, s e szándék valóra váltását csupán a magyarországi nemzetiségi kérdés rendezetlensége akadályozza – még tovább, arra a következtetésre jutott, hogy a nemzetiségi kérdés otthoni rendezése nem pusztán a Habsburg-ellenforradalom kezéből húzna ki egy ütőkártyát, hanem egyben az Európa keletén kibontakozott forradalmi mozgalmak egyetlen hatalmas forradalmi táborba tömörítésének az alapjait is lerakhatná, vagyis e mozgalmak erőinek olyan széles körű egyesítésére teremtene lehetőséget, amely nélkül harcukat az egymást máris kölcsönösen támogató európai nagyhatalmak ellenében sikerre semmiképpen sem vihetik.

Egy március 7-én Kossuthhoz intézett levelében tehát Teleki már mint határozott meggyőződéséről szólt arról, hogy – a békepárti típusú elképzelésekkel ellentétben – „nem annyira az osztrákokkal, mint a szerbekkel, horvátokkal és oláhokkal kellene egységre lépni”, s ez nem is volna „nehéz dolog”: „csak… adjatok nekik mindent, mit csak lehet”; „s ha Ausztriát nem lehet különben megbuktatni s tönkre silányítani”, akkor abba is okvetlenül bele kell menni, amit a Párizsba szakadt külföldi forradalmárok közül oly sokan ajánlanak, hogy tudniillik „Magyarhont a confederatio bázisán rekonstruálják”, mert ebben az esetben „jövőnk biztosítva lesz”, sőt „hatalmunk a Fekete-tengerig terjedend”.[3] S minthogy ez a kezdeményezése foganat nélkül maradt, egy következő – május 14-én kelt – levelében már nemcsak a nemzetiségekkel való kiengesztelődés várható előnyeire hívta fel Kossuth figyelmét, hanem arra is, hogy ha viszont nem kerül sor ilyen kiengesztelődésre, akkor a magyar forradalomnak egyenesen a legrosszabb eshetőségekkel kell szembenéznie. „Frankhon [17]89—ik évi szerepe: Europát emancipálni, nekünk jutott; s szerintem nincs [más] választásunk; vagy el kell vállalnunk e szerepet, vagy buknunk.” „Sorsunk a világ legnagyobb dicsősége leend vagy halál.” „Magyarországnak kettő közt van választása; vagy a corpus jurisra állva, határait úgy, a mint volt, megtartani igyekezni, nem gondolva a fajok féltékenységével, s [ez] úton borostyán sok lehet, de csak hadi. „ áldozat vérben és vagyonban tömérdek; s a bér? néhány évi bizontalan jövő.” „A másik, mit választhatunk, a corpus jurisből valamit áldozni…” „S ez út mit kíván. egy kis önlegyőzést, mellynek bére hallatlan dicsőség és élet leend. Nem, e két út közt a választás nem lehet nehéz, – mentől többet adunk a nemzetiségeknek, annál kevesebbet kellend Austriának és az absolutismusnak adnunk.”

S ez alkalommal már azt is felvázolta, milyen gyakorlati intézkedéseket lát szükségeseknek. A forradalom – mutatott rá – nem szorítkozhatik az egyedüli horvátok kielégítésére; nem kevésbé elengedhetetlen ”kibékülni a vajdasággal, annak összes közgyűlést engedni, valamint az oláh fajnak is belső administratiót, statutarius jogot, széles értelembeni municipalis garantiákat, mindig vigyázva arra, hogy magyar és német faj, a mennyire lehet, ne vettessék alá oláh vagy szerb jurisdictiónak, s olly feltétel mellett, hogy legfelsőbb kormányban, Országgyűlésben Magyarhonnal egyet alkotandnak és országgyűlésünk nyelve magyar leend”. „…S ha ezen kívül… [a] tökéletes nemzetiség elvét kimondjuk s megalapítjuk, azt hiszem – ismételte újólag –, leraktuk Magyarországra nézve a legfényesebb jövőnek alapját; minden fajok, nem csak Magyarhonban, hanem azok [is], mellyek eddig igényeinken kívül álltak, sovárogva fognak felénk tekinteni és örömmel fogják Magyarországot elfogadni mint egy jövendőbeli dunai confederatiónak központját és királynéját, mellynek hatalma örökre megtörendi az absolutismus szörnyeteget és melly a Balticumtól a Fekete tengerig terjedend. ” Majd azt is mindjárt felsorolta, hogy e konföderáció – elképzelései szerint – milyen elemekből tevődnék össze: „az elsők az eddig hozzánk tartozó népek…” lennének, s „Oláhország, Szerbia, Bulgaria képezendné később azon részt, mellynek kapcsai Magyarhonnal tágasabbak”. „Csehország és Morva tán még tágasabb kapoccsal volnának Magyarhonhoz fűzve, míg utoljára, ezen kapcsok legtávolabb fokozatán [azaz: a helyreállítandó Lengyelország esetében] a kapocs csak a külügyek egyeztetésében állana.” Végezetül pedig – sejtvén, miféle aggodalmakat fognak kelteni javaslatai odahaza – azt is hozzáfűzte leveléhez: „Nem fogunk ez úton elolvadni, hanem terjedni, inkább, mint a másikon.”[4]

Teleki szeme előtt tehát most egy olyan demokratikus berendezkedésű államszövetség körvonalai rajzolódtak ki, amely létrejövetele esetén lehetőséget teremtett volna arra, hogy a keretei közé lépő kelet-közép-európai kis népek egyfelől felszámolják a térség elnyomó nagyhatalmainak való eddigi alávetettségüket, másfelől viszont továbbra is birtokában maradjanak, sőt éppen ezek után váljanak igazi haszonélvezőivé a nagyobb közösséghez tartozás előnyeinek. Teljesen következetes azonban még ez a nagy távlatokat felvillantó koncepció sem volt; erre vall az, hogy a magyar országgyűlés tárgyalásainak meg a magyarországi központi kormányzat működésének egyetlen nyelven, kizárólag magyarul történő viteléből egyelőre Teleki sem akart engedni, a nagyrészt a magyar forradalom oldalán harcoló szlovákoknak pedig területi önkormányzat helyett – mint néhány nappal később pótlólag kifejtette – ő is legfeljebb megyei önkormányzatot, vagyis lényegesen kevesebb engedményt kívánt felajánlani, mint amennyit a nagyrészt a magyar forradalom ellen harcoló horvátoknak, szerbeknek és románoknak szánt. De ha ennek a koncepciónak a részletei még csiszolást igényeltek is, a koncepció lényege már eredeti alakjában is kétségkívül olyan volt, hogy ha a magyar vezető körök most ezt választják további nemzetiségi politikájuk vezérfonalául, akkor segítségével talán még mindig a forradalom oldalára vonhatták volna az eddig a forradalom ellen küzdő nem magyarok zömét.

A magyar liberálisokat azonban Teleki éppúgy nem tudta megnyerni a maga elgondolásainak, akár Perczel vagy korábban a Marczius Tizenötödike sem.

A magyar–román megegyezés

A kormány így sem kapott ezen a lehetőségen, annál inkább kapott viszont azon a június elején Pestre befutó híren, hogy Stratimirović (akit gyaníthatóan főleg Perczel májusi békeajánlatai ejtettek gondolkodóba) öt határőri zászlóaljjal együtt kész volna átállni a forradalom oldalára, ha a kormány őt honvédtábornokká nevezné ki s egyidejűleg hozzájárulna végre a szerb vajdaság létrehozásához.

Arad felé

Magyar részről viszont e Duna–Tisza közén át Szeged felé vivő utakat ekkor mindössze a Felvidékről visszavonult IX. hadtest egy része, valamint a közelmúltban Cegléd környékén újoncokból szervezett s egy hete Perczel parancsnoksága alá helyezett – nagyrészt még felfegyverzetlen – X. hadtest próbálta elállni. S hogy az ellenség előrenyomulását lassítsa, ez a kicsiny sereg július 20-án Turánál vakmerő támadást intézett ugyan Paszkevics egyik hadosztálya ellen, mikor azonban az ellenség erősítéseket is harcba vetett, mégiscsak meghátrálásra kényszerült, majd a következő napokban – bár a táborban tartózkodó Mészáros tiltakozott ellene s azután főparancsnoki tisztségéről is leköszönt miatta – Perczel parancsára egészen Szegedig vonult vissza. Ezzel pedig Perczel – jóllehet a visszavonulást a június 29-én előírt haderőösszpontosítás lehetővé tétele végett rendelte el – egyenesen megkönnyítette az ellenség dolgát. A teljes haderőösszpontosítást ugyanis a honvédsereg ténylegesen az ő Szegedre vonulása ellenére sem valósíthatta meg addig, amíg Görgei valahol Paszkevics hátában folytatta hadmozdulatait; Perczel visszavonulása tehát az adott körülmények közepette csupán arra volt jó, hogy Haynau előtt szabaddá tegye a Szeged felé vezető utat. S Haynau nem is késett kapni az alkalmon, úgy hogy Perczel Szegedre érkezésének a napján, július 29-én – noha számottevő erőket volt kénytelen hátrahagyni Komárom alatt és Pesten – 46 ezer emberével már ő is Szeged határában táborozott.

Szabad György

Magyarország önkényuralmi igazgatása

A Perczel családnak egyszerre három tagja vállalt megyefőnökséget, Bonyhádyra változtatott néven, a forradalmi tábornokkal minden közösséget megtagadva.

Kolossa Tibor

A kiegyezés fogadtatása és ellenzéke

A honvédegyletek élére az emigrációból hazatért egykori honvédtábornokok és tisztek álltak, akik a kormánypárthoz (Klapka, Türr) vagy a balközéphez (Perczel) csatlakoztak, és mindent megtettek a volt honvédek forrongó hangulatának lecsendesítésére, Kossuth befolyásának ellensúlyozására.

A pártviszonyok alakulása a kiegyezés után

A balközép egységesebb jellegű volt, mint a Deák-párt. Vezetői középnemesi nagybirtokosok (Tisza Kálmán, Móricz Pál) és jómódú középbirtokosok (Ghyczy Kálmán, Nyáry Pál, Perczel Mór) voltak, emellett a liberális arisztokrácia néhány képviselője is helyet foglalt benne (gróf Károlyi Ede, báró Podmaniczky Frigyes).

Lábjegyzetek

  1. Gróf Széchenyi István naplói. Szerkesztette Viszota Gyula. VI. (1844–1848) (Magyarország újabbkori történetének forrásai. Gróf Széchenyi István összes munkái 15.) [továbbiakban: SzN VI.] Budapest, 1939. 61.
  2. Teleki Sándor, Hogyan nem lettem én excellenciás úr? Teleki Sándor emlékezései. Szerkesztette Görög Lívia. Budapest, 1958. 27.
  3. Teleki László Kossuthhoz, Párizs, 1849. március 7. Teleki László válogatott munkái. Szerkesztette Kemény G. Gábor. II. Budapest, 1961. 19.
  4. Teleki László Kossuthhoz, Párizs, 1849. május 14. Magyar Országos Levéltár, Budapest, Gyűjtemények, Kossuth-gyűjtemény II. V. 1. b. 371.

Irodalom

Perczel tevékenységét röviden összefoglalja Kolta László, Perczel Mór élete és munkássága (Bonyhád, 1963); arról pedig, hogy ezt a tevékenységet ő maga hogyan értelmezte utóbb, tájékoztat Kosáry Domokos, Perczel Mór feljegyzései (Századok, 1937).

Kossuth Teleki és Perczel miniszterségére vonatkozó terveiről tudósít Vukovics.

Perczel megbékélési próbálkozásait és Kohlmann Garašaninhoz intézett május 21-i levelét ismerteti Kovács Endre, Magyar–délszláv megbékélési törekvések. Perczel álláspontjára rávilágít továbbá Vizer János, A magyar forradalom legújabb eseményeinek rövid vázlata. I. Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattár, Oct. Hung. 354.

  • a napi pénzszükségletről pedig Kossuthnak egy december 24-én Perczelhez intézett levele, Kossuth Lajos Összes Munkái XIII.
  • a Klapka-hadtest Hernád menti harcairól pedig tüzetesen tájékoztat Borus, Dembinski. Ugyanitt pontos leírást találunk továbbá Perczel januári hadmozdulatairól (bár azzal az elhamarkodott kijelentéssel megtoldva, hogy Perczelnek ekkor már valóságos lehetősége is volt Pest felszabadítására)