Perjámos

A Múltunk wikiből

románul Periam, németül Perjamosch

község Romániában Temes megyében
Wikipédia
i.e. 1900
A korai bronzkor kezdete
Vučedoli kultúra; makói és nyírségi csoport; somogyvári csoport; kisapostagi kultúra; nagyrévi kultúra; pitvarosi csoport; hatvani kultúra; perjámosi kultúra (szőregi és gerjeni csoport).

Bóna István

Áttekintés az őskori régészeti lelőhelyekről

A korai bronzkor

Valószínűleg a Morva völgyéből költözött a Temesközbe a perjámosi kultúra népe. Magába olvasztotta a rokon pitvarosi csoportot, és új, erős tömböt alkotott a Maros-torkolat vidékén.

A középső bronzkor

A déli eredetű kultúrák gazdaságilag elmaradottabb képviselője a perjámosi kultúra. A középső bronzkor elején látszólag tovább terjeszkedik észak felé, valójában újabb, fejlettebb déli törzsek nyomására fokozatosan a Marosig szorul vissza, majd kétfelé szakad. A helyben maradó és a Maros–Tisza–Körös mocsarai közé visszahúzódó ága a szőregi csoport, míg a Duna bal partjára, maradvány nagyrévi elemektől elhódított területre, a gerjeni csoport költözik. A kultúra központja, egyetlen jelentősebb fegyver- és ékszergyártó műhelye a Maros menti Pécska volt, az egész korszakon át használt temetőjét pedig Szőregen tárták fel.

A vattinai nép szorította északra a perjámosi kultúrát, előle húzódott északra vagy belőle szakadt ki a gyulavarsándi vezető réteg.

A halomsíros nép támadása

A Közép-Duna-medencébe betörő halomsíros csoportok valószínűleg az Alpok vidékéről és a Duna felső folyásvidékéről származtak. Fölényük vadságukban, mozgékony vadász-pásztor életmódjukban és fegyvereikben rejlett. Bronzhegyű nyilakkal és hosszabb-rövidebb pengéjű, szúrásra alkalmas kardokkal támadtak a Duna-völgy lándzsákkal és harci baltákkal védekező, nehézkesebb, megtelepült parasztnépeire. Mind a távol-, mind a közelharcban döntő fölényben voltak a helyi lakossággal szemben.

A Fertő vidéki gávai csoportot maradéktalanul felszámolták, ezzel kezdetét vette a pánik. Az észak-dunántúli mészbetétes edényes törzsek többsége rövid ellenállás után a menekülést választja, átvág a Sió mentén a Dunántúlon, átkel a Duna bal partjára, ahonnan csoportjaik egészen az Olt torkolatáig menekültek. A helyben maradó, ellenálló déli mészbetétes edényes törzsek telepeit a támadók elpusztítják, e telepek ugyanúgy örökre lakatlanná válnak, mint az elhagyott északi telepek. Az ellenség elől elrejtett (elásott) bronz ékszerkincsek északon és délen egyaránt a földben maradtak, nem volt többé, aki előkeresse őket (Tolnanémedi típusú kincsek).

A Duna északi oldalán is végigpusztítják a támadók a mészbetétes edények területsávját. Az északról szomszédos magyarádi nép azonban valószínűleg szövetkezett a benyomuló ellenséggel, a Magyarország területét támadó halomsíros csoportok között magyarádi elemeket és tárgyi hatásokat lehet megfigyelni.

A dunántúli vatyai erődrendszer évtizedekre megtöri a hódítók lendületét. Amikor látják, hogy nem boldogulnak velük, átkarolják. Déli szárnyuk a Sió torkolata alatt kelt át a Dunán és betört az Alföldre. Pusztításuk minden korábbinál borzalmasabb volt, mindörökre vége szakadt a perjámosi kultúrának, elpusztulnak a Maros–Körös közti gyulavarsándi várak és telepek is, a támadók Erdély határáig hatoltak.

Szeged környékén több, a halomsíros kultúrára utaló temető van. A korai kis temetők után olyan nagy kiterjedésű csontvázas temető alakult ki (Tápé), hogy feltételezhetően ott volt a halomsíros népesség egyik központja. Kultúrájukban a perjámosi kultúrának még halvány utóhatásai sem figyelhetők meg.

Irodalom