Pest

A Múltunk wikiből
város volt a Magyar Királyságban: így hívták 1873 előtt az egyik fővárost, a Budapestet alkotó három város legnagyobbikát
Wikipédia
Pest címere
1046 szeptember 25.
Az Endre király elé igyekvő Gellért püspököt és Szolnok ispánt a pesti révnél megölik.
1241 március 16-17.
A tatár csapatok Pest környékén portyáznak.
1241. március 17.
A tatárok megsemmisítik Ugrin kalocsai érsek csapatát, és elfoglalják Vácot. II. Frigyes kisebb sikert arat egy tatár csapat fölött.
1241. március 17. után
A pesti nép a kunok ellen lázong, erre német és magyar katonák megölik Kötönyt. A kunok ennek nyomán dél felé, rabolva, fosztogatva elhagyják az országot. Útközben legyőzik Barc fia Miklós, majd a szerémiek ellenük felvonuló seregét.
1241. április közepe
A tatár fősereg eléri a Duna vonalát, és elfoglalja Pestet.
1540. szeptember 13.
A Szapolyai-párti országgyűlés a Rákos mezején királlyá választja János Zsigmondot. (Soha nem koronázzák meg.)
1542. szeptember 28.
I. Ferdinánd hadai, birodalmi seregekkel együtt, eredménytelenül ostromolják Pestet (október 8-ig).
1602. október 6.
Pest visszavétele a töröktől. A szövetségesek Budát ostromolják. (November 9-én az ostrom eredménytelenül megszakad.)
1602. október 13.
Megkezdődik Pest török ostroma. (November 3-án felhagynak az ostrommal.)
1604. szeptember 5.
Pestet a német zsoldosok török kézre adják.
1684. június 30.
A szövetséges hadak visszafoglalják Pestet.
1703. október 23.
Buda és Pest visszanyeri szabad királyi városi rangját.
1710. december 17.
Pálffy János Pestről válaszol Károlyi Sándor december 9-i levelére.
1721. március 15.
A vallásügyi panaszok és sérelmek megvizsgálására Koháry István országbíró elnökletével huszonnégy tagú bizottság ül össze Pesten (Alakítását az 1715. évi 30. törvénycikk rendelte el.)
1721. augusztus 10.
III. Károly feloszlatja a pesti vallásügyi bizottságot.
1725
Mayerhoffer András építész megkezdi a pesti pálos (utóbb Egyetemi-) templom építését.
1728
Martinelli császári építész tervei alapján építeni kezdik a pesti invalidusházat.
1735
A pesti evangélikus egyházi gyűlés kialakítja az országos evangélikus egyházi szervezetet.
1747
Ez évi összeírás szerint a pesti kézművesek száma 68 iparágban 464 fő, a kereskedők száma 61 fő.
1751. augusztus 4.
Mária Terézia és férje, I. Ferenc császár látogatást tesz Budán és Pesten.
1755
Felépül Mayerhoffer András irányításával a pesti világi barokk építészet egyetlen megmaradt emléke, a Péterffy-palota (ma: Százéves vendéglő, Pesti Barnabás u. 2.).
1765
Pest városa 1146 házából 453 épült kőből, a többi nád- vagy szalmafedelű vályogház.
1769
Buda és Pest között állandó hajóhíd épül a Dunán.
1770
Pesten megalakul a Nagyszívűséghez címzett szabadkőműves páholy.
1776. október 31.
A Helytartótanács elrendeli, hogy Pesten a közbiztonság érdekében utcai lámpákat állítsanak fel.
1776
Beywinckler József, illetve Höpfinger József Óbudán, Valero Tamás és Ferenc Pesten selyemgyártó manufaktúrát alapít.
1783. november 1.
II. József állami papnevelő szeminárium felállítását rendeli el Pesten, Pozsonyban és Zágrábban.
1783. december 9.
Az egyetemet Budáról Pestre helyezi, és elrendeli, hogy az egyetemi tanári állásokat vallási hovatartozásra való tekintet nélkül kell betölteni.
1784
Megjelenik Pesten Tessedik Sámuel Der Landmann in Ungarn című munkája.
1790. augusztus 8.
Alois Hoffmann II. Lipót megbízásából a városok rendi jogait kiterjeszteni kívánó kérvényt irat alá a pesti polgárokkal.
1791. április 19.
II. Lipót magyar nyelv és irodalom tanárt nevez ki a pesti egyetemre.
1794. augusztus 6.
Pesten kitűzik Verseghy Marseillaise-fordítását.
1801.
Bihari János Pesten játszik.
1805.
Üzemelni kezd Vogel Sebestyén kiváltságolt műbútor-asztalos üzeme Pesten.
1808.
Elkészül az evangélikusok pesti nagytemploma.
1809. körül
Pest lakossága körülbelül 30 ezer fő.
1812. február 9.
Megnyílik a Pesti Német Színház.
1817. szeptember 15.
Próbautat tesz az első gőzhajó Bécs és Pest között.
1819. május 3.
A Pesten vendégszereplő székesfehérvári színtársulat bemutatja Kisfaludy Károly Tatárok Magyarországon című tragédiáját.
1821.
Rothberger Dávid pesti szeszüzeme kisebb gyárkiváltságot kap.
Megjelenik a Zsebkönyv (1823–1826-ban Hébe címen folytatódik).
Megjelenik az Auróra.
Megjelenik Nagyváthy János Magyar gazda tiszt (Pest) című műve.
1825.
Üzemelni kezd Schuller Mihály pesti likőr- és szeszgyára.
1827. június 10.
A pesti kaszinó megtartja első ülését.
1828. május 20.
Széchenyi István és társai megtartják az első lófuttatást Pesten.
1829.
Megalakul a Pestvárosi Énekiskola.
Megkezdődik a pesti Vigadó építése.
1830. szeptember 4.
Megteszi próbaútját Bécs és Pest között a Franz I., az Első Dunai Gőzhajózási Társaság első gőzhajója.
1831. február 11.
Megindul a rendszeres gőzhajóforgalom Bécs és Pest között.
1831. július 17.
A pesti diákok áttörik a kolerakordont. A megmozdulás a pesti plebejusok tüntetésévé alakul.
1834.
Üzemelni kezd a pesti cukorgyár.
Fuchs Keresztély pesti dohányüzeme kisebb gyárkiváltságot kap.
1835. szeptember 28.
Megkezdődnek a Pesti Magyar Színház építési munkálatai.
1836.
Pest lakossága 70&nbsd;378 fő.
Laszki Ignác pesti olajütő üzeme nagyobb gyárkiváltságot kap.
1837. augusztus 22.
Vörösmarty Mihály Árpád ébredése című drámájának bemutatójával megnyílik a Pesti Magyar Színház.
1838.
Üzemelni kezd Miesbach Alajos pesti téglagyára.
1838. március 13–18.
A Duna jeges árvize pusztít Pesten.
1838. március 21.
Wesselényit a nádor megbízásából felszólítják, hogy ne vegyen részt tovább az árvízi munkálatokban.
1838. április 27.
A Pesti Magyar Színházban Laborfalvi Róza előadja Vörösmarty Mihály Az árvízi hajós című versét. A közönség Wesselényi mellett tüntet.
Sina György szerződést köt Pest városával a Lánchíd felépítéséről, tulajdonjogáról.
1839.
Irinyi János megalapítja pesti gyufaüzemét.
1839. március 19.
Pest vármegye közgyűlése támogatja az alakuló Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesülést.
1839. október 20.
Megalakul a Pesti Hengermalom Rt.
1839. november 10.
Megalakul a Pesti Műegylet.
1840. január 11.
Működni kezd a Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesülés.
1840. június 7.
Megnyílik a Pesti Műegylet első tárlata.
1840. november 12.
A Magyar Udvari Kancellária engedélyezi, hogy Landerer Lajos megindítsa a Pesti Hírlapot.
1841.
Kunig József dohányüzemet létesít Pesten.
Megkezdi működését Koch Péter pesti selyemszövödéje.
1841. január 1.
Országos választmány veszi át a Nemzeti Színház irányítását.
1841. január 2.
Megjelenik a Kossuth szerkesztette Pesti Hírlap.
Vajda Péter szerkesztésében megjelenik a Világ.
1841. április 12.
Megalakul a Pesti Kikötő Egyesület.
1841. május 29–31.
A Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Egyesületének első közgyűlése Pesten.
1841. június 27.
A pesti ifjúság fáklyászenét ad Kossuth tiszteletére.
1841. augusztus 30.
Megjelenik Eötvös József Kelet népe és Pesti Hírlap című műve.
1841. szeptember 6.
A Nemzeti Színház bemutatja Teleki László Kegyenc című drámáját.
1841. szeptember 22.
Megkezdi működését a pesti József hengermalom.
Dessewffy Aurél megkezdi a Világban Pesti Hírlap és a Kelet népe közti vitály című cikksorozatát.
1841. október 14.
V. Ferdinánd jóváhagyja a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank alapszabályait.
1842. április 30.
Megalakul a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank.
1843.
Schlick Ignác megalapítja pesti öntödéjét.
1844. május 31.
Megalakul a Pesti Cukorfinomító Gyár-egyesület.
1844. június 18.
A Nemzeti Színház bemutatja Vörösmarty Mihály Czillei és a Hunyadiak című drámáját.
1844. július 1.
A Világ Budapesti Hiradó néven, Dessewffy Emil szellemi irányítása alatt jelenik meg.
1844. július 4.
Szalay László átveszi a Pesti Hírlap szerkesztését.
1845.
Vidats István felállítja pesti gépműhelyét.
1845. április 24.
Pesten megnyílik az Iparműcsarnok.
1845. április 26.
Feloszlik a Pesti Kikötő Egylet, mert nem tud megegyezni a várossal.
1845. július 1.
Csengery Antal veszi át a Pesti Hírlap szerkesztését.
1845. október 15.
Kettéválik a Nemzeti Kör. Megalakul a Pesti Kör.
1845. november 16.
Pesten fáklyászenét adnak a Védegylet vezetőinek.
1846.
Pest lakossága meghaladja a 110 ezer főt.
Kunig József és fia pesti dohányüzeme kisebb gyárkiváltságot kap.
1846. február 15.
Hector Berlioz bemutatja a Nemzeti Színházban a Rákóczi-indulót.
1846. március 19.
A Nemzeti Múzeumban megnyílik a József képcsarnok.
1846. április 30.
Liszt Ferenc Pesten koncertezik.
1846. június 6.
Az ellenzék konferenciát tart Pesten.
1846. július 15.
Pest és Vác között megnyílik a vasút.
1846. augusztus 20.
A Védegylet nagygyűlése. Kossuth nagy beszédet tart kereskedelmi viszonyainkról, majd lemond igazgatói tisztségéről.
1846. október 3.
Megnyílik Marastoni Jakab festőakadémiája Pesten.
1846. október 21.
Megszökik ifj. Szabó Pál, a Magyar Kereskedelmi Társaság igazgatója.
1846. november 1.
Megnyílik a József Ipartanoda.
1846. november 8.
A Magyar Kereskedelmi Társaság közgyűlése ifj. Szabó Pál szökése után a további fennállás mellett dönt.
1846. november 10. körül
Pesten terjedni kezd Eötvös József Reform című munkája.
1846. november 12.
Megalakul a Konzervatív Part.
Teleki László a Pesti Kör és a Nemzeti Kör közös összejövetelén egyesülésre szólítja fel a két kör tagjait.
1846. november 15.
Az ellenzék vezetői konferenciát tartanak Pesten.
1847. február 2.
Leég a Pesti Német Színház.
1847. március 15.
Az ellenzék pesti nagygyűlése kidolgozza az ellenzéki program alapelveit.
A Konzervatív Párt gyűlése módosítja 1846. november 14-i programját.
1847. április 18.
Üzemelni kezd a Pesti Hengermalom és Vasöntő.
1847. szeptember 1.
Megnyílik Pest és Szolnok között a vasút.
1848. január 24.
A pesti Nemzeti Múzeumot megnyitják a közönség számára.
1848. február 10.
Eötvös József és Széchenyi István tárgyalásai eredményeként Trefort Ágoston Széchenyi mellett agitáló, Kossuth-ellenes cikksorozatot kezd a közlekedésügyről a Pesti Hírlapban.
1848. február 22–25.
Forradalom Párizsban. Lajos Fülöp lemondása.
1848. március 3.
A párizsi hírek hatására megváltozott hangulatban Kossuth nagy beszédben a kerületi ülés elé terjeszti felirati javaslatát. (A közteherviselés kimondását, a kárpótlás melletti jobbágyfelszabadítást, a városi kérdés megoldását, a nép politikai jogokkal való felruházását s a reformok biztosítékaként felelős parlamenti kormány kinevezését kívánja.) A kerületi ülés a javaslatot egyhangúlag elfogadja.
1848. március 4.
A pesti Ellenzéki Kör választmánya Kossuth felirati javaslatának támogatását határozza el.
1848. március 5.
Irányi Dániel a pesti Ellenzéki Kör baloldali tagjainak megbízásából Pozsonyba utazik, hogy felajánlja Kossuthnak: a Kör kész az országgyűléshez intézendő petícióval támogatni feliratát. (Kossuth felkéri az Ellenzéki Kört a peticionális mozgalom megindítására.)
 ; 1848. március 9.
A pesti Ellenzéki Kör elhatározza, hogy petícióval fordul az országgyűléshez.
1848. március 11.
Irinyi József az Ellenzéki Kör március 9-i megbízásából tizenkét pontba sűríti Kossuth március 3-i feliratának lényegét.
Petőfi megírja Dicsőséges nagyurak című versét.
1848. március 12.
A pesti Pilvax Kávéházban összegyűlt „középponti ifjúság” elhatározza, hogy a tizenkét pontot március 19-én a József-napi vásárra összegyűlt sokadalom elé terjeszti.
1848. március 13.
Bécsben kitör a forradalom. Lemond Clemens Metternich államkancellár (aki Londonba menekül) és Apponyi György magyar udvari kancellár.
Az Ellenzéki Kör elfogadja a tizenkét pontot.
Petőfi megírja a Nemzeti dalt.
1848. március 15.
A pesti forradalom kivívja a sajtószabadságot, Táncsics szabadonbocsátását és a nemzetőrség felállítását. Megalakul a pesti forradalmi választmány.
1848. március 16.
A budai városi közgyűlés elfogadja a tizenkét pontot és forradalmi választmányt alakít.
Pesten megindul a nemzetőrség szervezése és felfegyverzése.
1848. március 17.
Bécs teljesíti a pozsonyi országgyűlés küldötteinek követelését: az uralkodó István nádort királyi teljhatalommal ruházza fel és hozzájárul a külön magyar kormány megalakításához, a nádor pedig Batthyány Lajost kinevezi miniszterelnökké.
1848. március 17–19.
A pest-budai szerbek gyűlése megfogalmazza a szerb nemzeti kívánságokat tartalmazó petíciót.
1848. március 18.
Forradalom Berlinben és Milánóban.
Az országgyűlés elfogadja a közteherviselést. valamint az úrbéres szolgáltatások és a papi tized megszüntetését kimondó törvényeikkeket.
1848. március 19.
A pesti forradalmi választmány küldöttsége Pozsonyban.
1848. március 20.
Az erdélyi liberális nemesi ellenzék vezetőinek kolozsvári tanácskozása.
Forradalmi megmozdulás Poznanban.
1848. március 21.
Franz Anton Kolowrat-Lievsteinsky gróf elnökletével megalakul az első osztrák felelős kormány.
Megalakul a Pest megyei forradalmi választmány.
1848. március 22.
Forradalom Velencében.
Kossuth az országgyűlésen elismeri a horvátok szabad nyelvhasználatát országuk belügyeiben.
A selmecbányai bányászok béremelést követelnek.
1848. március 23.
A piemonti sereg a lombardiai felkelők segítségére kel.
Josip Jellačićot az uralkodó horvát bánná nevezi ki.
Megalakul a Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmány.
1848. március 24.
A marosvásárhelyi magyar és román jurátusok közös felirata.
Simion Bărnuț felhívása az erdélyi románokhoz.
1848. március 25.
A zágrábi népgyűlésen megszületik a horvát nemzeti követeléseket tartalmazó petíció.
1848. március 26.
A bécsi udvari konferencia a Magyarország elleni fegyveres fellépést az észak-itáliai szabadságharc eltiprása utánra időzíti.
1848. március 27.
A délvidéki szerbek újvidéki gyűlése és petíciója.
1848. március 28.
Az uralkodó a jobbágyfelszabadításra és a magyar minisztériumra vonatkozó törvényjavaslatok átdolgozására szólítja fel az országgyűlést.
A szlovákok Liptó megye közgyűlésén nyelvük hivatalos használatát követelik.
A kolozsvári radikális román értelmiségiek petíciója.
1848. március 28–31.
Tüntetések Pesten a bécsi udvar halogató politikája ellen. A tüntetők Magyarország teljes állami önállóságát követelik.
1848. március 29.
Az alsótábla megtagadja a 28-i leiratban érintett törvénycikkek módosítását.
1848. március 30.
Az udvar kitérő választ ad a horvát követelésekre.
1848. március 30–31.
Az udvar elejti a 28-i követelések valamennyi lényeges pontját.
1848. március 31.
A pesti forradalmi választmány együttműködésre hívja fel a horvátokat.
1848. április 5.
Az udvar újoncokat kér a magyar kormánytól az Itáliában harcoló császáriak megsegítésére, a kormány azonban elutasítja a kérést.
1848. április 6.
A Pest megyei forradalmi választmány a szőlődézsma eltörlését követeli.
1848. április 7.
Az uralkodó aláírja a jobbágyfelszabadításról és a független magyar kormányról szóló törvénycikkeket, valamint a miniszterek kinevező iratát.
1848. április 8.
A pesti fiatalok kiszabadítják börtönéből E. Murgut.
1848. április 8–9.
Az újvidéki szerbek küldöttsége Pozsonyban.
1848. április 10.
Hivatalba lép az első magyar parlamentáris kormány.
Az angol chartisták londoni tömegtüntetése.
1848. április 11.
Az 1848-i törvénykönyv szentesítése és az utolsó rendi országgyűlés berekesztése.
Teleki József gróf erdélyi főkormányzó május 29-re meghirdeti az erdélyi országgyűlést.
1848. április 12.
Az első minisztertanács kormánybiztosokat küld a szlovák lakosságú megyékbe és követeli a Galíciában állomásozó magyar csapatok hazabocsátását.
1848. április 14.
A kormány Pozsonyból Pestre költözik.
A karlócai szerbek különálló szerb vajdaság alakítását követelik.
1848. április 15.
A pesti és a Pest megyei forradalmi választmány utolsó ülése.
A kormány elmozdítja a megyék egy részének élén álló főispáni helytartókat.
1848. április 17.
A pesti céhlegények sztrájkja.
1848. április 19.
Zsidóellenes zavargások Pesten.
Karl Ludwig Ficquelmont gróf kormánya Ausztriában.
1848. április 21.
A kormány elrendeli a nemzetőrség újjászervezését.
1848. április 23.
A Szász Nemzeti Egyetem vezetői emlékiratban tiltakoznak az erdélyi unió életbe léptetése ellen.
1848. április 25.
Az osztrák ideiglenes alkotmány kibocsátása.
Jellačić kiáltványa a horvátországi jobbágyfelszabadításról.
1848. április 26.
A kormány elhatározta 10 állandó nemzetőrzászlóalj esetleges felállítását.
A kormány Petar Čarnojević személyében királyi biztost küld a Délvidékre.
A szlovákok miavai gyűlése.
Sikertelen forradalmi megmozdulás Krakkóban.
1848. április 28.
A szlovákok brezovai gyűlése.
1848. április 30.
A pesti és a budai nyomdászok petícióban kérik bérük javítását.
Román népgyűlés Balázsfalván.
A Pesti Vasöntő- és Gépgyár-Társaság fegyverszállításra szerződik a kormánnyal.
1848. május 2.
Batthyány Bécsbe indul, hogy Jellačićot engedelmességre utasító királyi kéziratot eszközöljön ki.
1848. május 7.
Az uralkodó a magyarországi főhadparancsnokokat – köztük Jellačićot is – a magyar kormány iránti engedelmességre utasítja.
1848. május 8.
A Marcziusi Clubb megalakulása.
A pest-budai kovács- és lakatoslegények megmozdulása.
Franz Pillersdorf báró elnökletével új osztrák kormány alakul.
1848. május 9.
A poznani felkelők leverése.
1848. május 10.
Tüntetés Budán Lederer főhadparancsnok ellen.
1848. május 10–11.
A szlovák nemzeti vezetők liptószentmiklósi tanácskozása.
1848. május 11.
A zágrábi báni értekezlet kinyilvánítja, hogy a horvátok nem vetik alá magukat a magyar kormánynak.
A nádorHrabovszky János báró altábornagy személyében – királyi biztost küld Horvátországba.
1848. május 12.
A pesti és a budai nyomdászok sztrájkot hirdetnek.
Petőfi és Vasvári népgyűlést tart a Nemzeti Múzeum piacán.
1848. május 13.
A pest-budai nyomdászok és nyomdatulajdonosok első kollektív szerződése.
1848. május 13–15.
A szerbek első karlócai nemzeti gyűlése.
1848. május 14.
Magyar követek indulnak Frankfurtba.
1848. május 15.
Újabb forradalmi megmozdulás Bécsben.
Ellenforradalmi fordulat Nápolyban.
Munkásmegmozdulás az óbudai hajógyárban.
1848. május 15–17.
Az erdélyi románok első balázsfalvi gyűlése.
1848. május 16.
Miniszterelnöki felhívás 10 állandó önkéntes zászlóalj toborzására.
1848. május 17.
Az udvar Bécsből Innsbruckba menekül.
1848. május 18.
A frankfurti össznémet parlament megnyitása.
1848. május 19.
A kormány elhatározza a népképviseleti országgyűlés összehívását.
A kormány kölcsönjegyzési felhívása.
1848. május 21.
A magyarországi románok küldötteinek pesti gyűlése feliratban terjeszti kívánságait a kormány elé.
1848. május 29.–július 18.
Az utolsó erdélyi rendi országgyűlés Kolozsvárott.
1848. május 30.
A kolozsvári országgyűlés kimondja az uniót.
A minisztertanács eltörli a temesközí határőrök és a sajkások feudális kötelezettségeit.
1848. június 2.
A prágai szláv kongresszus megnyitása.
1848. június 3.
Az uralkodó a határőrvidék legfelső irányítását az osztrák hadügyminiszter hatáskörébe rendeli.
1848. június 5.–július 9.
Horvát szábor Zágrábban.
1848. június 8.
Az uralkodó a határőrvidéket a magyar hadügyminiszter főhatósága alá helyezi.
1848. június 9.
Klauzál céhrendelete.
1848. június 10.
Az uralkodó Jellačićot felfüggeszti báni tisztjéből és szentesíti az unióról szóló 1848:I. erdélyi törvénycikket.
1848. június 12–17.
Felkelés Prágában.
1848. június 12.
Statárium bevezetése.
A Délvidéken megkezdődnek a harcok a felkelő szerbekkel.
1848. június 17.
A pénzügyminisztérium megköti a bankjegykibocsátásra vonatkozó szerződést a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankkal.
1848. június 19.
Vay Miklós bárót Erdély országos biztosává nevezik ki.
1848. június 23.
Forradalom Bukarestben.
1848. június 23–26.
A párizsi munkások fegyveres felkelése.
1848. június 27.
A lugosi román népgyűlés.
1848. július 2.
A Demokrata Klub megalakulása.
1848. július 5.
Az első népképviseleti országgyűlés megnyitása Pesten.
1848. július 6–12.
A baloldali képviselők konferenciája a parasztkérdés tárgyában.
1848. július 8.
Anton von Doblhoff-Dier báró osztrák miniszterelnök.
1848. július 11.
A képviselőház közfelkiáltással megajánlja a kormány által kért 200 ezer újoncot és 42 millió forint hitelt.
1848. július 14.
Támadás a szerb felkelők szenttamási erőssége ellen.
1848. július 16.
Az Egyenlőségi Társulat megalakulása.
1848. július 18.
Ausztriában újabb kormány alakul Johann Wessenborg báró elnökletével.
1848. július 20–22.
A képviselőház válaszfelirati vitája.
1848. július 22.
Bécsben megnyílik az osztrák birodalmi gyűlés.
1848. július 23–25.
Radetzky legyőzi a piemonti sereget Custozzánál.
1848. július 29.
Batthyány és Jellačić bécsi tárgyalása.
1848. augusztus 1.
A katonaállítási javaslat tervezett képviselőházi vitájának elhalasztása.
1848. augusztus 2.
A nádor Josif Rajačićot felfüggeszti érseki székéből.
1848. augusztus 3.
A képviselőház rokonszenvét nyilvánítja a német egység ügye iránt.
1848. augusztus 3–12.
Az elemi oktatás reformjának képviselőházi vitája.
1848. augusztus 5.
Az első (kétforintos) magyar bankjegyek kibocsátása.
1848. augusztus 6.
A császári csapatok visszafoglalják Milánót.
1848. augusztus 9.
Károly Albert szárd király fegyverszüneti megállapodást köt Ausztriával.
1848. augusztus 12.
Az udvar Innsbruckból visszatelepül Bécsbe.
1848. augusztus 13.
Batthyány rendelete „önkéntes nemzetőri csapatok” megszervezéséről.
1848. augusztus 16–23.
A katonaállítás kérdésének képviselőházi vitája.
1848. augusztus 19.
Újabb eredménytelen támadás Szenttamás ellen.
1848. augusztus 20.
A pénzügyminiszter teljesíti a selmeci bányászok követeléseinek egy részét.
1848. augusztus 23.
Éhségtüntetés Bécsben.
Az Egyenlőségi Társulat tömegmozgalmat kezdeményez a katonaállítási törvény megváltoztatására.
1848. augusztus 26.
A képviselőház 61 millió forintnyi hitelt ajánl meg.
1848. augusztus 27.
Az osztrák kormány emlékirata a Magyarország számára márciusban biztosított kormányzati önállóság korlátozását követeli.
A magyar kormány elfogadja Deák törvényjavaslatát a horvátkérdésről, sőt Horvátország esetleges különválásához is hozzájárul.
1848. augusztus 28.
Batthyány és Deák tárgyalások végett Bécsbe utazik.
1848. augusztus 29.
Szemere elrendeli az újoncösszeírás megkezdését.
Teleki László gróf magyar követként Párizsba indul.
1848. augusztus 31.
Az uralkodó tájékoztatja a nádort az osztrák kormány augusztus 27-i emlékiratában foglaltakkal való egyetértéséről.
Jellačić csapatai bevonulnak Fiuméba.
1848. szeptember 4.
A minisztertanács megvitatja az augusztus 31-i királyi leiratot.
Az uralkodó Jellačićot visszahelyezi báni tisztségébe.
1848. szeptember 5.
100 tagú országgyűlési küldöttség indul Bécsbe.
1848. szeptember 6.
Kossuth megkezdi fedezetlen pénzjegyek kibocsátását.
1848. szeptember 10.
A kormány és az országgyűlés Bécsből visszatérő küldötteit tüntető tömeg fogadja Pesten.
Teleki Ádám gróf tábornok a horvát határszélről visszavonul Keszthelyre.
1848. szeptember 10–11.
Éjszaka lemond a Batthyány-kormány.
Az Egyenlőségi Társulat elnökletével Kossuth radikálisokból és liberálisokból alakítandó koalíciós kormány mellett foglal állást.
1848. szeptember 11.
Az országgyűlés meghiúsítja a nádor hatalomátvételi kísérletét.
A nádor új kormány alakítására szólítja fel Batthyányt.
Jellačić megindítja dunántúli hadjáratát.
1848. szeptember 13.
Batthyány a dunántúli megyéket általános népfelkelésre szólítja fel.
1848. szeptember 13–14.
A képviselőház az unióbizottmány Erdélyre vonatkozó törvényjavaslatait tárgyalja.
1848. szeptember 14.
Batthyány megújítja az augusztus 29-i újoncösszeírási rendeletet.
1848. szeptember 15.
A szőlődézsma és a hegyvám eltörlése.
1848. szeptember 16–28.
Újabb román nemzeti gyűlés Balázsfalván.
1848. szeptember 16.
Az Országos Honvédelmi Bizottmány megalakulása.
A nádor átveszi a dunántúli sereg vezérletét.
1848. szeptember 16–22.
A kármentesítés kérdésének első képviselőházi vitája!
1848. szeptember 17.
Batthyány az uralkodó elé terjeszti a miniszterielöltek névsorát.
1848. szeptember 19.
A szlovák légió Miavánál betör az országba.
1848. szeptember 19–25.
Képviselőházi vita a feudális maradványok felszámolásáról.
1848. szeptember 21.
Szenttamás harmadik sikertelen ostroma.
Roth hadteste átkel a Dráván.
1848. szeptember 22.
Kossuth hazatérésre szólítja fel a birodalom más tartományaiban állomásozó magyar sorkatonákat.
A király kiáltványban ítéli el a paraszti földfoglalásokat.
A nádor a dunántúli táborból visszatér Budára.
1848. szeptember 23.
A nádor lemond és Bécsbe távozik.
Törvényjavaslat az erdélyi románokról.
1848. szeptember 24.–október 5.
Kossuth alföldi toborzókörútja.
1848. szeptember 25.
Az uralkodó megtagadja a hozzájárulást Batthyány második kormányának megalakításához, s Lamberg Ferencet a magyarországi csapatok főparancsnokává nevezi ki.
Bukarest eleste.
1848. szeptember 26.
Jellačić elfoglalja Székesfehérvárt.
1848. szeptember 27.
Az országgyűlés Lamberg kinevezését érvénytelennek minősíti, s a dunántúli sereget a harc felvételére utasítja.
1848. szeptember 28.
Batthyány ismét Bécsbe utazik, hogy kísérletet tegyen az egyezkedésre.
Lamberg népítélet áldozata lesz Pesten.
1848. szeptember 29.
A pákozdi győzelem.
A szlovák légió elhagyja az országot.
1848. szeptember 30.
Fegyverszünet Jellačićcsal.
Görgei kivégezteti az ellenforradalmár Zichy Ödönt.
1848. október 1.
Jellačić visszavonulásba kezd.
1848. október 2.
Batthyány véglegesen lemond a miniszterelnökségről.
A Szász Egyetem a Királyföld Ausztriához csatolását kéri az uralkodótól.
1848. október 3.
A honvédelmi bizottmány kibővítése.
A honvédelmi bizottmány határozata a népfelkelésnek a Dunántúlra korlátozásáról.
1848. október 4.
Az uralkodó Jellačićot Magyarország polgári és katonai kormányzójává nevezi ki, az országgyűlést feloszlatja és az eddig nem szentesített törvények érvényteleneknek minősíti.
Az aradi várőrség fellázad.
1848. október 6.
A bécsi felkelés. Az udvar és az osztrák kormány Olmützbe menekül.
Šupljikac tábornok átveszi a szerb felkelők vezérletét.
1848. október 7.
A képviselőház érvényteleneknek nyilvánítja a király október 4-i rendeleteit.
Roth hadteste Ozoránál leteszi a fegyvert.
1848. október 7–14.
A második karlócai szerb nemzeti gyűlés.
1848. október 8.
A képviselőház a honvédelmi bizottmányt az ország teljhatalmú kormányának nyilvánítja.
A menekülő Jellačić átlépi az osztrák–magyar határt.
1848. október 10.
A bécsi demokratikus egyletek középponti választmánya felhívja a magyar sereget, hogy osztrák területen is folytassa Jellačić üldözését. A magyar képviselőház hasonló határozatot hoz.
A szebeni főhadparancsnokság elrendeli az erdélyi magyar nemzetőri alakulatok lefegyverzését.
1848. október 16.
Az uralkodó Windisch-Grätzet a császári hadsereg főparancsnokává nevezi ki.
A temesvári várőrség fellázad.
1848. október 17.
A szebeni főhadparancsnokság a románokat fegyverbe szólítja a magyar forradalom ellen.
1848. október 18.
Puchner erdélyi főhadparancsnok bejelenti, hogy fegyvereit a rebellisek ellen fordítja.
1848. október 20.
Királyi kiáltvány a jobbágyfelszabadítás tiszteletben tartásáról.
1848. október 22.
Simunich betör az országba.
1848. október 25.
A honvédelmi bizottmány Beöthy Ödön kormánybiztost felhatalmazza a szerbekkel folytatandó béketárgyalásokra.
1848. október 30.
A schwechati vereség.
1848. október 31.
A bécsi felkelés leverése.
1848. november 1.
Görgei átveszi a feldunai hadtest parancsnokságát.
1848. november 4.
Rajačić elnökletével megalakul az új szerb főodbor.
Simunich csapatai elhagyják az országot.
1848. november 7.
Újabb királyi kiáltvány a jobbágyfelszabadítás érvényességéről.
1848. november 12.
Szalay László magyar követként Angliába indul.
1848. november 14.
A honvédelmi bizottmány államosítja a pesti fegyvergyárat.
1849. január 1–5.
A főváros kiürítése.
1849. január 2.
Haditanács Pesten.
1849. január 3.
Bem győzelme Tihucánál.
Az országgyűlés békeküldöttsége Windisch-Grätznél.
1849. január 5.
A császári csapatok megszállják a fővárost.
Görgei váci nyilatkozata.
1849. január 6.
A szerb felkelőhad vezérletét Todorović tábornok veszi át.
1849. január 8.
A képviselőház első ülése Debrecenben.
1849. január 13.
A császáriak elfoglalják Szolnokot.
Bem bevonul Marosvásárhelyre.
Rajačić és a szerb főodbor üdvözlő feliratot intéz a császárhoz.
1849. január 15.
Az Egyenlőségi Társulat a békepárt elleni általános támadást határoz el.
1849. január 17.
Bem győzelme Gálfalvánál.
1849. január 19.
A császáriak megszervezik az „ideíglenes polgári közigazgatást”.
1849. január 21.
Bem sikertelen kísérlete Nagyszeben elfoglalására.
1849. január 22.
Perczel visszafoglalja Szolnokot.
1849. január 24.
Bem szelindeki győzelme.
A Selmec környéki bányászok béremelésben részesülnek.
1849. január 26–27.
Tüntetések Pesten a megszállók ellen.
1849. január 28.
Windisch-Grätz megbízottja Rózsahegyen fegyverletételre szólítja fel Görgeit.
Perczel visszavonul a Tisza bal partjára.
1849. január 29.
A honvédelmi bizottmány Dembińskit a honvédsereg főerőinek parancsnokává nevezi ki.
Ukrán értelmiségiek petíciója a császárhoz.
1849. január 30.
A debreceni tanács betiltja a Munkások Ujságát.
1849. január 31.
Forradalom Firenzében.
1849. február 1.
Puchner kérésére 7 ezer orosz katona lépi át Erdély határát.
1849. február 4.
A vízaknai ütközet.
A Nagyváradra települt fegyvergyár munkásai béremelésben részesülnek.
1849. február 5.
Guyon hadosztálya megtisztítja a Branyiszkói-hágót a császáriaktól.
1849. február 8.
A toscanai köztársaság kikiáltása.
1849. február 8–13.
A képviselőház megvitatja a vésztörvényszékek felállítására vonatkozó törvényjavaslatot.
1849. február 9.
A római köztársaság kikiáltása.
Bem győzelme Piskinél.
1849. február 10.
Görgei és Klapka csapatai találkoznak Kassán.
1849. február 12.
Bécsben magyar főurak ellenforradalmi bizottmányt alakítanak.
1849. február 25.
Șaguna a császárhoz intézett petíciójában külön román koronatartomány szervezését kéri.
1849. február 26–27.
Dembiński kápolnai veresége.
1849. február 27–28.
A képviselőház elhatározza a távolmaradt képviselők igazolási eljárás alá vonását.
1849. március 2–3.
A medgyesi ütközet. Bem visszavonul Segesvárra.
1849. március 3.
A tiszafüredi zendülés. Szemere felfüggeszti Dembińskit és a sereg vezérletével Görgeit bízza meg.
1849. március 4.
Ferenc József elrendeli az osztrák birodalmi gyűlés feloszlatását, s alkotmányt oktrojál az egész birodalom számára.
1849. március 5.
Kossuth Tiszafüreden megerősíti Szemere március 3-i intézkedéseit.
Damjanich felszabadítja Szolnokot.
1849. március 6.
A Marczius Tizenötödike Magyarország föderatív átszervezését javasolja.
1849. március 7.
Teleki László Magyarország föderatív átszervezését javasolja Kossuthnak.
1849. március 8.
Kossuth a Tiszafüreden összpontosult 3 hadtest parancsnokává Görgeit, a magyar haderő egészének parancsnokává pedig Vettert nevezi ki.
1849. március 10.
A Marczius Tizenötödike újabb cikke a föderáció mellett.
1849. március 11.
Bem elfoglalja Nagyszebent.
1849. március 16.
Szemere megkezdi a „felső-magyarországi védsereg” szervezését.
1849. március 17–19.
Vetter cibakházi expedíciója.
1849. március 19.
Bem Feketehalomnál csapást mér az ellenség utóvédjére.
1849. március 20.
Bem elfoglalja Brassót.
A szlovák vezetők különálló szlovák koronatartomány szervezését kérik a császártól.
1849. március 21.
Piemont ismét hadat indít Lombardia felszabadítására.
1849. március 22.
Perczel támadó hadjáratot indít a Bácskában.
1849. március 23.
A piemonti csapatok veresége Novaránál.
1849. március 23–26.
A képviselőház igazolási vitái.
1849. március 24.
A baloldal vezetői forradalmi diktatúra megszervezését javasolják Kossuthnak.
1849. március 25.
Irányi felszólítja a képviselőházat, hogy a honvédelmi bizottmány elnökét ruházza fel az országgyűlés elnapolásának jogával.
Az Egyenlőségi Társulat felhívása a hazaárulók földjeinek felosztására.
1849. március 30.
Az egri haditanács Kossuth részvételével elfogadja a fősereg haditervét.
A Debreczeni Lapok az országgyűlés feloszlatását követeli.
1849. március 31.
Kossuth Görgeit „helyettes” főparancsnokká nevezi ki.
1849. április 1.
A fősereg ellentámadásának megindulása.
1849. április 2.
A hatvani győzelem.
1849. április 4.
A tápióbicskei győzelem.
1849. április 5.
A Radical Párt megalakulása.
1849. április 6.
Az isaszegi győzelem.
1849. április 7.
A gödöllői haditanács.
1849. április 8.
A császáriak a szerb felkelők kezén levő területek kormányzatát Ferdinand Mayerhofer tábornokra bízzák.
1849. április 10.
A váci győzelem.
1849. április 11.
Firenze az ellenforradalmi erők hatalmába kerül.
1849. április 12.
Kossuth a táborból visszatér Debrecenbe. A honvédelmi bizottmány elutasítja Kossuthnak a trónfosztásra tett javaslatát. Ludwig Welden báró átveszi a császári csapatok vezérletét.
1849. április 13.
Az országgyűlés zárt ülése elutasítja Kossuthnak a trónfosztásra tett javaslatát.
1849. április 14.
Az országgyűlés nyílt ülése kimondja Magyarország függetlenségét és a Habsburgok trónfosztását. Kossuthot kormányzó-elnökké választják s bizottságot küldenek ki „a magyar nemzet függetlenségi nyilatkozatának” megszövegezésére.
Kossuth Dragoșt felhatalmazza a román felkelőkkel való tárgyalásokra.
1849. április 16.
Bem benyomul a Temesköz területére.
1849. április 19.
Az országgyűlés jóváhagyja afüggetlenségi nyilatkozat szövegét.
Rendelet a majorsági jobbágyok védelmében.
A nagysallói győzelem.
1849. április 21.
Perczel benyomul a Temesköz területére.
1849. április 22.
Komárom felmentése.
1849. április 24.
Pest felszabadulása.
Az országgyűlés újabb 50 ezer újoncot ajánl meg.
Rómát francia csapatok támadják meg.
1849. április 25.
Kossuth Irányi Dánielt kinevezi a főváros kormánybiztosává.
A szerb főodbor a vajdaság megszervezését és a szerb határőrvidéknek a vajdasághoz csatolását kéri az osztrák kormánytól.
1849. április 26.
A komárom-szőnyi ütközet.
1849. április 27-30.
A képviselőház zárt üléseken a kormányzó-elnöki hatáskör korlátozásáról tárgyal.
1849. április 28.
Noszlopy Gáspár megkezdi a dél-dunántúli népfelkelés szervezését.
1849. május 1.
Megalakul a Szemere-kormány.
Ferenc József katonai segélyt kér I. Miklós orosz cártól.
1849. május 4.
Görgei megkezdi Buda ostromát.
1849. május 4–8.
A drezdai felkelés.
1849. május 5.
A Szemere-kormány elveti Dembiński galíciai betörésre irányuló tervét.
1849. május 6.
A horvát báni tanács a szábor által elfogadott törvényjavaslatok szentesítését és a horvát végvidéknek a Háromegy Királysághoz csatolását kéri a császártól.
Hatvani Imre Abrudbányán megtámadja a Dragoșsal tárgyaló Iancu csapatait.
1849. május 7.
Görgei hadügyminiszteri kinevezése.
1849. május 9.
A cár kiáltványa a Habsburgok megsegítéséről.
Iancu visszafoglalja Abrudbányát. Az abrudbányai mészárlás.
Jellačić sajtószabályzata.
1849. május 10.
Prágában a császáriak felszámolják a baloldal forradalmi szervezkedését.
Perczel elfoglalja Pancsovát.
1849. május 11.
Szemere feloszlatja a rendőrséget.
Palermo eleste.
1849. május 12.
Szemere 15 megyéből visszarendeli a kormánybiztosokat.
1849. május 12–13.
Felkelés Badenben.
1849. május 14.
Teleki László megismétli Magyarország föderalizálására vonatkozó javaslatát.
1849. május 16.
Temesvár kivételével a Temesköz teljes területe felszabadul.
1849. május 18.
A Szemere-kormány népfelkelést hirdet.
Teleki László párizsi megállapodása a közép- és délkelet-európai emigráns politikusokkal Magyarország föderatív átalakításáról.
1849. május 20.
A minisztertanács elfogadja a Klapka által kidolgozott új haditervet.
1849. május 21.
Buda várának visszafoglalása.
Ferenc József és I. Miklós Varsóban megállapodik az orosz beavatkozás módozatairól.
Perczel autonóm vajdaságot ajánl fel a szerbeknek.
1849. május 28.
Bălcescu Debrecenben megkezdi tárgyalásait Kossuthtal.
1849. május 30.
Julius Haynau báró átveszi a császári csapatok vezérletét.
1849. május 31.
Az országgyűlés elhatározza, hogy átteszi székhelyét Pestre, s emiatt üléseit egy hónapra felfüggeszti.
Görgei Debrecenben a békepárt vezetőivel tárgyal.
1849. június 3.
Magyar–velencei szövetségi szerződés.
1849. június 5.
A kormány visszaköltözik Pestre.
1849. június 6.
A minisztertanács határozata a szerbekkel és a románokkal kötendő béke feltételeiről.
1849. június 10.
Batthyány Kázmér külügyminiszter körlevele a nemzetiségi kérdésről elutasítja a területi önkormányzatot.
1849. június 12.
Szemere a parasztmozgalmak elleni szigorú fellépésre utasítja a megyéket.
1849. június 14.
A minisztertanács Stratimirović megegyezési ajánlatát tárgyalja.
1849. június 15–18.
Az orosz intervenciós sereg főerői átlépik a magyar határt.
1849. június 16.
A zsigárdii vereség.
1849. június 19–20.
Az orosz intervenciós sereg balszárnya behatol Erdélybe.,
1849. június 20–21.
A peredi vereség.
1849. június 27.
A kormány második felhívása a népfelkelésre.
Arad várának megvétele.
Iancu első megbékélési ajánlata.
1849. június 29.
Minisztertanácsi határozat a honvédsereg Maros menti teljes összpontosításáról.
1849. július 1.
Kossuth a honvédsereg főparancsnokává Mészáros Lázárt nevezi ki.
1849. július 2.
Az országgyűlés egyetlen pesti ülése.
Görgei komáromi győzelme.
1849. július 3.
Róma eleste.
1849. július 5.
Kossuth Görgeit felmenti hadügyminiszteri állásából, de meghagyja á fősereg élén.
1849. július 8–11.
A kormány Szegedre költözik.
1849. július 11.
A honvédesapatok veresége Komáromnál.
1849. július 13.
Görgei Komáromból elvonul Vác felé.
1849. július 14.
Kossuth Aulichot nevezi ki hadügyminiszterré.
Kossuth és Bălcescu megegyezése a magyar–román megbékélésről.
1849. július 15.
Görgei váci kudarca.
1849. július 20.
Perczel turai kudarca.
1849. július 21.
Ferenc József Scitovszky Jánost esztergomi érsekké és hercegprímássá nevezi ki.
1849. július 23.
Elbukik a badeni felkelés.
1849. július 24.
Mészáros lemond a főparancsnokságról.
Szemere kormánya nevében benyújtja lemondását.
1849. július 25.
Kossuth elutasítja a kormány lemondását.
1849. július 27.
Az orosz főerők átkelnek a Tiszán.
A képviselőház zárt ülésén a békepártiak Görgei főparancsnokságát kÖVetelik.
1849. július 28.
A képviselőház nemzetiségi határozata.
A zsidók egyenjogúsítása.
1849. július 29.
Perczel Szegedig vonul vissza. Haynau Szeged határába érkezik.
Görgei Tokajnál átkel a Tiszán, és megindul Arad felé.
1849. július 30.
A honvédsereg főparancsnokává Kossuth Dembińskit nevezi ki.
1849. július 31.
Bem segesvári veresége. Petőfi halála.
1849. augusztus 1.
Dembiński feladja Szegedet. A kormány és a képviselőház Aradra települ.
1849. augusztus 2.
Haynau bevonul Szegedre.
1849. augusztus 3.
Bălcescu a román felkelősereg vezetői elé tárja a július 14-i egyezményt.
Iancu azonnali fegyvernyugvást rendel el.
1849. augusztus 5.
Dembiński szőregi veresége.
1849. augusztus 6.
Piemont békét köt Ausztriával.
Az erdélyi hadsereg felbomlását előidéző nagycsűri vereség.
1849. augusztus 7.
A kormány felajánlja a koronát a Romanovoknak. Görgei tárgyalást ajánl az oroszoknak.
1849. augusztus 9.
Kossuth Bemre bízza a hadsereg fővezérletét.
Görgei Aradra érkezik.
A fősereg megsemmisítő veresége Temesvárnál.
1849. augusztus 11.
Kossuth lemond, s a hatalmat Görgeire ruházza.
1849. augusztus 13.
Görgei Világosnál leteszi a fegyvert.
1849. augusztus 17.
Az aradi várőrség megadja magát.
1849. augusztus 22.
Velence megadja magát.
1849. szeptember 5.
A péterváradi várőrség megadja magát.
1849. szeptember 12.
Kossuth nyílt levelében árulással vádolja Görgeit.
1849. október 2–5.
Komárom vára császári kézre kerül.
1849. október 6.
Batthyány Lajos gróf miniszterelnököt Pesten, a magyar honvédsereg 13 parancsnokát Aradon kivégzik.
1849. október 20.
Császári rendelet az új adórendszer (föld- és házadó) bevezetéséről.
1849. október 25.
Az „Ideiglenes Közigazgatási Szervezet” bevezetése.
1849. november 18.
A Szerb Vajdaság és a Temesi Bánság létrehozása.
1849. november 21.
A Lánchíd átadása a forgalomnak.
1850. március 9.
Megjelenik a Pesti Napló első száma.
1850. március 26.
A kereskedelmi és iparkamarák felállítása.
1850. április 7.
Császári pátens Horvátország és Szlavónia államjogi helyzetének szabályozásáról.
1850. április 25.
Rendelet a jövedelmi adó bevezetéséről.
1850. május 7.
A határőrvidéki alaptörvény részlegesen felszámolja a feudális viszonyokat.
1850. június 15.
Kossuth felvázolja első államszövetségi tervét.
1850. július 6.
Haynau nyugdíjazása.
1850. július vége
Kemény Zsigmond: Forradalom után című röpirata.
1850. augusztus 7.
A Londonban megalakult Európai Központi Demokrata Bizottság levele Kossuthhoz.
1850. szeptember 13.
A magyarországi közigazgatás újraszabályozása,
1850. szeptember 18.
Rendelet az országos pénzügyigazgatóságok szervezéséről.
1850. szeptember 29.
A József-ipartanoda és a bölcsészkari mérnöki intézet egyesítése.
1850. október 1.
Az Ausztria és Magyarország közti közbülső vámok részleges felszámolása.
1850. október
Bérmozgalmak az óbudai hajógyárban.
1850. november 5.
A magyaróvári gazdatisztképző állami mezőgazdasági főiskolává alakul.
1850. november 20.
Rendelet a személyes kereseti adó bevezetéséről.
1850. december 10.
A rendőrhatóságok szervezetének és működésének szabályozása.
1850. december 12.
Császári rendelet a román görög katolikus egyházmegye érseki rangra emeléséről. Az 1853-as pápai jóváhagyás után 1854-ben szerveződik meg a gyulafehérvár-fogarasi érsekség, Balázsfalva székhellyel.
1850. december 16.
A PárkányPozsony vonal megnyitásával létrejön a vasúti összeköttetés Pest és Bécs között.
1851. július
Bérmozgalom a pesti kincstári dohánygyárban.
1853. november 20.
A pesti filharmonikusok első hangversenye.
1853.
Jókai Mór: Egy magyar nábob című regénye.
A Pesti Lloyd Társulat megalakulása.
1854. november
Deák Ferenc eladja birtokát és Pestre költözik.
1854. december 2.
Ausztria szövetségi szerződést köt Angliával és Franciaországgal.
1854. december 16.
A Thun-féle közoktatási reform.
1854.
Megindul a Pester Lloyd című politikai és gazdasági lap.
Gyulai Pál: Petőfi Sándor és lírai költészetünk című tanulmánya.
Megjelenik Ipolyi Arnold Magyar Mythologiája.
Jókai Mór: Kárpáthy Zoltán című regénye (1854–55).
1856. december 24.
A gázvilágítás bevezetése Pesten.
1856.
Kemény Gábor báró: A nemzetek fejlődéséről című tanulmánya.
A Magyar Történelmi Emlékek sorozatának megindítása.
A Magyar Történelmi Tár sorozatának megindítása.
1857. szeptember
A Budapesti Szemle indulása.
1857. szeptember 19.
Császári pátens az új ezüstforint, az ún. osztrák érték bevezetéséről.
1857. november 1.
A pesti Kereskedelmi Akadémia megnyitása.
1859. október 27.
Kazinczy-megemlékezés Pesten.
1859. november 10.
A villafrancai egyezményt megerősítő zürichi béke.
1859. november 23.
Az Erdélyi Múzeum Egylet megalakulása Kolozsvárott.
1859. december 20.
Rendelet az iparűzés szabályozásáról.
1859.
Eötvös József: Ausztria hatalmának és egységének biztosítékai című német nyelvű röpirata.
Kemény Zsigmond: A rajongók című regénye.
Madách Imre: A civilizátor című színműve.
Madarász Viktor: Hunyadi László siratása című festménye.
Mosonyi Mihály: A tisztulás ünnepe az Ungnál a 886-ik esztendőben című kantátája.
Irányi Dániel és Ch. L. Chassin: Magyarország forradalmának politikai története 1847–49. című munkájának megjelenése Párizsban (1859–60).
Madách Imre megírja Az ember tragédiája című művét (1859–60).
Feszl Frigyes Vigadójának építése (1859–65).
Pesti Vigadó
1860. március 15.
Tüntetés és letartóztatások Pesten a forradalom évfordulóján.
1860. március 30.
Albrecht főherceg felmentése főkormányzói tisztségéből.
1860. április 4.
Tüntetés Pesten a márciusi megemlékezés áldozatának, Forinyák Gézának a temetésén.
1860. április 8.
Széchenyi István gróf halála.
1860. április 19.
Benedek Lajos táborszernagy főkormányzói kinevezése.
Az ország 5 kerületre osztásának felszámolása.
1860. április 23.
Bruck pénzügyminiszter öngyilkossága.
1860. április 24.
A NagykanizsaPragerhof vasútvonal megnyitása (vasúti összeköttetés Trieszttel).
1860. május 1.
Az új „Iparrendtartás” életbe lépése.
1860. május 11.
Garibaldi szicíliai partraszállása.
1860. május 15.
A protestáns pátens visszavonása.
1860. május 26.
Rendelet a községi bíróságok szervezéséről.
1860. május 31.—szeptember 28.
A „megerősített” birodalmi tanács ülései.
1860. június 1.
A SzékesfehérvárÚjszőny vasútvonal megnyitása.
1860. június 8.
A bihari Magyargyepes lakosságának fellépése a földmérési munkálatok megakadályozására.
1860. június 19.
Josip Šokčević báró horvát bán.
1860. július 19–23.
Tüntetések és letartóztatások Pesten.
1860. augusztus 14.
A MiskolcKassa vasútvonal megnyitása.
1860. augusztus 20.
Tüntetések országszerte.
1860. augusztus 26.
Tüntetés Rákospalotán és Pesten.
1860. augusztus 29.
Táncsics Mihályt 15 évi fegyházra ítélik.
1860. szeptember 5–7.
A Zemplén megyei Leányvár község zendülése a birtokrendezés végrehajtása kapcsán.
1860. szeptember 8–10.
Cavour megállapodása a Magyar Nemzeti Igazgatósággal.
1860. szeptember
Pesty Frigyes és társai letartóztatása.
1860. október 3.
A Zenészeti Lapok megindulása.
1860. október 20.
Az Októberi Diploma kibocsátása. Szécsen Antal grófot tárca nélküli miniszterré, Vay Miklós bárót magyar udvari kancellárrá nevezik ki.
Ferenc József Varsóba utazik találkozóra az orosz cárral és a porosz régenssel.
1860. október 23.
Tüntetés Pesten az Októberi Diploma ellen.
1861. március 26.
Teleki László abonyi programbeszéde.
Garašanin szerb miniszterelnök és Ristić, a fejedelem bizalmasa Pesten tárgyal a magyar ellenzék vezetőivel.
1861. március
Országgyűlési választások.
Adolf Fischhof és Joseph Unger röpirata: A magyar kérdés rendezéséhez.
1861. április 1.
A BudaNagykanizsa vasútvonal megnyitása (Déli Vasút).
1861. április 2.
A karlócai szerb nemzeti kongresszus megnyitása.
1861. április 6.
Az országgyűlés megnyitása Budán.
1861. április 13.
A horvát szábor megnyitása Zágrábban.
1861. május 8.
Teleki László öngyilkossága.
1861. május 12.
A katonai fogház megostromlása Győrött.
1861. május 13.
Deák első felirati javaslata az országgyűlés előtt.
1861. május 16.
A határozati párt ellenindítványát Tisza Kálmán terjeszti az országgyűlés elé.
1861. június 5.
A felirat 3 szavazatnyi többsége a képviselőházi szavazáson.
1861. június 6.
Cavour piemonti miniszterelnök halála.
1861. június 6–7.
A szlovákok nemzeti kongresszusa Turócszentmártonban.
1861. június 7.
A képviselőház nemzetiségi vitájának kezdete.
1861. június 12.
Az országgyűlés elfogadja Várady Gábornak a feliratot módosító indítványát.
1861. június 24.
366 fiatal pesti értelmiségi szolidaritási felhívása „Olaszország ifjúságához”.
1861. június 30.
Az uralkodó megtagadja a „felségsértő” felirat átvételét.
1861. július 5.
Az országgyűlés elejti a Várady-féle módosítványt.
1861. július 18.
Forgách Antal gróf kancellári kinevezése.
1861. július 19.
Esterházy Móric gróf tárca nélküli miniszteri kinevezése.
1861. július 23.
A horvát szábor határozata a Horvátország és Magyarország közötti államjogi kapcsolat tárgyában (1861: XLII. tc.).
1861. július
A határozati párt balszárnyának 1847 vagy 1848 című röpirata.
1861. augusztus 3.
A horvát országgyűlés elutasítja a birodalmi tanácsban való részvételt.
1861. augusztus 8.
Deák második feliratának országgyűlési elfogadása.
1861. augusztus 9.
A nemzetiségi bizottság javaslata az országgyűlés előtt.
1861. augusztus 22.
Az országgyűlés feloszlatása.
1861. szeptember 6.
Az uralkodó jóváhagyja „Az erdélyi román nép irodalmi és művelődési társasága” (Astra) alapszabályait.
1861. szeptember 29.
A pesti megyeháza katonai megszállása, a közgyűlés megakadályozása.
1864. január 8.
A pesti áru- és értéktőzsde megnyitása.
1864. január 16.—október 30.
Ausztria, Poroszország és Dánia háborúja.
1864. március 13.
Utcai tüntetés Pesten.
1864. március
Tömeges letartóztatások, a titkos szervezetek felszámolása.
1864. április 22.
Zichy Hermann gróf magyar udvari kancellári kinevezése.
1864. szeptember 28.
Londonban megalakul a Nemzetközi Munkásszövetség, az I. Internacionálé.
1864. október–november

Eötvösnek az országgyűlés összehívását sürgető emlékirata.

1864. december 15.
A helytartótanács jóváhagyja az ungvári kárpátukrán Szent Bazil Társulat alapszabályait.
1864. december 24.
A román és a szerb görögkeleti egyház szétválasztása; a nagyszebeni román görögkeleti érsekség felállítása (A. Șaguna érsek).
1864. december 27.
Albrecht főherceg bizalmasának, Augusz Antal bárók első látogatása Deáknál.
1864.
A Matica Srpska Pestről Újvidékre teszi át székhelyét.
1866. augusztus 9.
A pesti állatkert megnyitása.
1866. augusztus 20.—szeptember 5.
Andrássy és Lónyay bécsi tárgyalásai.
1866. augusztus 25.
Törvény az államjegyek kibocsátásáról és forgalmának szabályozásáról.
1866. augusztus 27.
A szerb értelmiségi ifjúság szervezetének, az Omladinának megalakulása.
1866. augusztus 30.
A prágai béke Ausztria és Poroszország között.
1866. szeptember 18.
Az Internacionálé Főtanácsa magyarországi tevékenységgel bízza meg Hrabje Jánost.
1866. október 30.
[[Friedrich Ferdinand von Beust]] báró a Belcredi-kormány külügyminisztere.
1866. november 17.
Uralkodói leirat a közös ügyek rendezése tárgyában.
1866. november 19.
Az országgyűlés ismét megkezdi munkáját.
1866. november 20.
Az országgyűlési „baloldal” megalakulása.
1866. november 21.
A Deák-kör megalakulása.
1866. november—1867. március
közt megjelenő Negyvenkilencz című lap hasábjain Kossuth tiltakozik a kiegyezés ellen.
1866. december 6.
Kiegyezésellenes, Kossuthot éltető tüntetés Pesten.
1866. december 11.
Vám- és kereskedelmi szerződés Franciaországgal.
1866. december 19.
A horvát országgyűlés határozata: Magyarországtól függetlenül, önállóan kívánja rendezni viszonyát a Monarchia többi országával.
1866. december 20.
Az országgyűlés válaszfelirata a közös ügyek rendezéséről.
1866. december 20–21.
Beust pesti megbeszélései.
1867. november 18.
A pesti Demokrata Kör megalakulása.
1868. február 16.
Megalakul a Buda-Pesti Munkásegylet.
1868. február 23.
A kecskeméti Demokrata Kör megalakulása.
1868. február 24.
Böszörményi Lászlót egyévi fogházra ítélik.
1868. március 3.
A belügyminiszter betiltja a pesti Demokrata Kört.
1868. március 9.
Kereskedelmi szerződés a német Vámegyesülettel.
1868. március 17.
A balközép közzéteszi programját, az úgynevezett bihari pontokat.
1868. április 2.
A „Szélbal” felveszi az Országos 48-as Párt nevet.
1868. április 11–14.
A kiskunfélegyházi parasztmozgalom elfojtása és Asztalos János letartóztatása.
1868. április 16.
Lónyay pénzügyminiszter a képviselőházban előterjeszti az első állami költségvetést.
1868. április 28.—júlíus 24.
A horvát és a magyar országgyűlések küldöttségeinek tárgyalásai a két ország közötti közjogi kapcsolat szabályozása tárgyában.
1868. április 30.
1868:VI. tc. a kereskedelmi és iparkamarákról.
1868. május 15.
Az erdélyi románok balázsfalvi gyűlése Erdély autonómiáját követeli.
1868. június 11.
1868:VII. tc. a magyar pénzverdékben veretendő pénzekről.
1868. június 14—16.
A gazdasági egyesületek országos tanácskozása Pesten.
1868. június 24.
1868:IX. tc. a görögkeleti vallásról.
1868. június 28.
1868:XI. tc. a sójövedékről.
1868. július 7.
1868:XIVXX. tc. a dohány- és lottójövedékről, a fogyasztási adókról és a nemesfémjelzésről.
1868. július 14.
Kereskedelmi szerződés Svájccal.
1868. július 28.
1868:XXIXXIV. tc. a közadók kivetéséről és behajtásáról, a házadóról, a személyes kereseti adóról, a bélyegekről, illetékekről és díjakról.
1868. augusztus 4.
1868:XXVXXVI. tc. a földadóról és a jövedelemadóról.
1868. augusztus 10.
A király megerősíti az 1864–65. évi szerb nemzeti egyházi kongresszus határozatait a görögkeleti szerb egyházi, iskolai és alapítványi ügyek szabályozásáról.
1868. augusztus 11.
Balázsfalván Ion Vanceat görög katolikus román érsekké választják.
1868. augusztus 22.
A cseh tartománygyűlés a cseh korona jogainak elismerését követeli.
1868. augusztus 30.
Az Osztrák Szociáldemokrata Párt megalakulása.
1868. szeptember 1.
A PécsBarcsMurakeresztúr vasútvonal megnyitása.
1868. szeptember 24.
A galíciai tartománygyűlés tartományi önkormányzatot követel.
1868. szeptember 24.—1870. január 15.
Eduard Taaffe gróf kormánya Ausztriában.
1868. október 10.
Prágában kihirdetik a rendkívüli állapotot.
1868. október 30.
Pénzügyminiszteri rendelet az osztrák nemzeti bank alapszabályainak módosításáról és üzletkörének kibővítéséről.
1868. november 2.
1868:XXIX. tc. a szőlőbirtok után járó tartozások megváltásáról.
1868. november 17.
A király szentesíti a magyar–horvát kiegyezési törvényt (1868:XXX. tc.).
1868. november 24.
1868:XXXIII. tc. az úrbéri örökváltságokért országos alapból adandó megtérítésről.
1868. november 24.—december 4.
A nemzetiségi törvény vitája a képviselőházban.
1868. december 5.
1868:XXXVIII. tc. a népiskolai közoktatás tárgyában.
1868:XLXLII. tc. a véderőről, a honvédségről és a népfelkelésről.
1868. december 6.
1868:XLIII. tc. Magyarország és Erdély egyesítésének részletes szabályozásáról.
1868:XLIV. tc. a nemzetiségi egyenjogúságról.
1868. december 8.
1868:XLIX. tc. a 60 milliós kölcsönből építendő vasútvonalakról.
1868:LIII. tc. a törvényesen bevett keresztény vallásfelekezetek viszonosságáról.
1868:LIV. tc. a polgári törvénykezési rendtartásról.
1868. december 8.—1871. január 6.
Levin Rauch báró horvát bán.
1868. december 16.
Megindul a Magyar Állam című katolikus politikai lap.
1868. december 22.
Az AradGyulafehérvár vasútvonal megnyitása.
1868.
Országos Közegészségügyi Tanács létesítése.
Budapesten megjelenik a Borsszem Jankó című élclap, valamint a Slovenské Noviny című szlovák és a Federaţiunea című román újság.
Resicán megindul a Bessemer-acélgyártás.
Debrecenben megkezdi működését a mezőgazdasági középiskola.
Megalakul a Magyar Államvasutak, az Angol–Magyar Bank és a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt.
A diósgyőri állami vasmű és a salgótarjáni vasfinomító építése (1868–71).
Pesten megalakul a Nemzeti Torna Egylet.
1869. március 1.
Pesten megjelenik a balközép új lapja, az Ellenőr.
1869. március 7–8.
Az erdélyi románok szerdahelyi gyűlése. Az Erdélyi Román Nemzeti Párt megalakulása.
1869. március
Országgyűlési képviselőválasztások.
1869. március közepén
Turócszentmártonban megindul a Národnie Noviny, a Szlovák Nemzeti Párt lapja.
1869. március 29.
Munkásgyűlés Pozsonyban.
1869. május 17.
Kereskedelmi szerződés Sziámmal.
1869. május 26.
A közös minisztertanács határozata a katonai határőrvidék polgárosításának előkészítéséről.
1869. június 13.—1872. március 29.
A karlócai szerb nemzeti egyházi kongresszus megalkotja a szerb egyházi önkormányzat új szabályzatát.
1869. június 14.
A király jóváhagyja a Magyar Tudományos Akadémia új alapszabályait.
1869. június 24–30. és október 7–13.
A katolikus autonómia előkészítő kongresszusa.
1869. július 11.
Táncsics Mihályt az Általános Munkásegylet elnökévé választják.
1869. július 14.
1869:IV. tc. a bírói hatalom gyakorlásáról (az igazságszolgáltatás és a közigazgatás különválasztása).
1869. augusztus 9.
A Pest-Budai Munkásképző Egylet megalakulása.
1870. február 17.
Munkástüntetés Pesten.
1870. március 24.
Kereskedelmi szerződés Spanyolországgal.
1870. április 3.
Az Általános Munkás Betegsegélyző és Rokkantpénztár megkezdi működését. Az Általános Munkásújság megindulása.
1870. április 10.
1870:X. tc. a budapesti beruházásokról, e célra 24 millió forint államkölcsön kibocsátásáról és a Fővárosi Közmunkák Tanácsa létesítéséről.
1870. április 12.—1871. február 4.
Alfred Potocki gróf kormánya Ausztriában.
1870. április 23.
A 48 as párti magyar képviselők és a nemzetiségi képviselők közös nemzetiségi törvénytervezete.
1870. május 30.
Az állami számvevőszék felállítsa.
1870. május 21.—1871. november 14.
Lónyay Menyhért közös pénzügyminiszter.
1870. június 22.
A Lánchíd állami megváltása.
1870. július 18.
A közös minisztertanács a francia–porosz konfliktussal kapcsolatban a várakozó semlegesség mellett dönt.
A vatikáni zsinat elfogadja a pápai csalatkozhatatlanság tételét.
1870. július 19.
A porosz–francia háború kitörése.
1870. július 23.
A minisztertanács megtiltja a vatikáni zsinat határozatainak kihirdetését, s elhatározza a királyi tetszvényjog (placetum regium) felújítását.
1870. július 24.
A fővárosi munkásság nagygyűlésen tiltakozik a háború ellen.
1870. július 28.
Létrejön a fiumei „provizórium”.
1870. augusztus 1.
1870:XLII. tc. a köztörvényhatóságok rendezéséről.
Megalakul az Államvasutak Gépgyára.
1870. augusztus 22.
A bécsi koronatanács döntése értelmében a Monarchia megőrzi semlegességét, s csatlakozik az európai hatalmak franciabarát tömörüléséhez.
1870. szeptember 1–2.
A francia hadsereg veresége Sedannál.
1870. szeptember 4.
Forradalom Párizsban. A köztársaság kikiáltása.
1870. szeptember 8.
A NagyváradKolozsvár vasútvonal megnyitása.
1870. október 23.
Oroszország érvénytelennek nyilvánítja az 1856. évi párizsi béke egyes cikkelyeit.
1870. október 26.—november 3. és 1871. március 11–29.
Katolikus autonómia kongresszus.
1870. december 1.
A Monarchia délszláv politikai vezetőinek ljubljanai konferenciája.
1870. december 18.
Az Általános Munkásegylet és a 48-as párt közös gyűlése tiltakozik Elzász-Lotaringia német megszállása ellen.
1870. december 24.
A rendőrség feloszlatja a Pest-Budai Munkásképző Egyletet.
1870. december 26.
1870:LX. tc. a pesti Sugárút építéséről.
1871. június 11.
A pesti munkások megemlékezése a Párizsi Kommün mártírjairól.
1872. február 25–26.
Az első országos iparosgyűlés Pesten.
1872. február 27.
Az ipartörvény (1872:VIII. tc.) szentesítése.
1872. március 18.
A KassaOderberg vasútvonal megnyitása.
1872. március 24–26.
Az első magyar közgazdasági gyűlés Pesten.
1873. november 17.
Buda, Pest és Óbuda egyesülésének hivatalos napja. A budapesti fővárosi tanács megkezdi működését.
1875. október 15.
A Népszínház megnyitása Pesten.
1885. május 2.
Az Országos Kiállítás megnyitása Pesten.

Tartalomjegyzék

Somogyi Sándor

A Kárpát-medence természeti képe a honfoglalás idején

Az egykori ártéri vizes világ elterjedését a 9. térkép szemlélteti. Látjuk róla, hogy nagy részben állandóan víz alá került a Duna nagy hordalékkúpja Pozsony alatt is (a Csallóköz és a Szigetköz), a Vág két oldala Szered alatt, a Fertőtől keletre a Rábáig terjedő Hanság-medence egésze, de még a Rábaköz is (Kapuvártól és Csornától délre). A Balaton és az Alsó-Zala-völgy berkei is nagyrészt víz alatt állottak. A Kapos–Sárvíz–Sió bozótját (lápos-mocsaras völgyét) is csak a XVIII. században rendezték. 20–30 km széles ártéri síkság keretezte a Duna bal oldalát is Pest alatt, egészen a Dráva torkolatáig, melyen át mindenkor használható átkelő út — a pesti réven kívül — csak Bezdán és Kiskőszeg között létezett.

Bóna István

Az Alföld és Erdély a IX. században: a bolgárok

Régészeti leletek – egy Szentesen talált öntött bronz lovasfigurát leszámítva – eddig alig tanúskodnak a IX. századi bolgár uralomról, nem sorolhatók ide a pesti római erőd átépítésére utaló régészeti adatok sem.

Györffy György

Az Árpád-fiak szállásrendje és a dukátus

A második fiú, Üllő, látszólag a Duna bal partján, a Pest melletti Üllő és a Kalocsa melletti Ölle között végzett ingamozgást; Üllő fiának, Tasnak két Tas nevű szállása jelzi a szállásváltó út két végpontját, az egyik Vác, a másik Kunszentmiklós, illetve Szigetfő közelében.

A vezérek szállásrendje és a törzsek

A középső Duna-melléket, ahol Árpád és utódai megtelepedtek, kutatóink a Megyer törzs lakóterületének mondták, azt vélve, hogy Árpád törzse a névadó törzs volt. Ez a feltevés azonban ellentétben áll azzal a ténnyel, hogy a pécsi Árpád körül három, a Sió és a Vajas mellett egy-egy Megyer nevű falut találunk, de Budapest körül is akad négy. Minthogy a Duna két partján, Baranyától Pest környékéig a Tarján törzsnév hiányzik, és ez a török tarkan méltóságnévből ered, amely a Türk és a Kazár Birodalomban – a feltehető eredetibb kovács jelentése mellett – a főparancsnok címe volt, valószínű, hogy az alapnépesség Tarján törzsbeli volt. Ez a megállapítás Pest környékére is érvényes, ahol Kurszán szállott meg. E tájon a Gyarmat törzsnév is hiányzik, a csonka Gyarmat törzshöz azonban kevésbé kapcsolhatjuk Kurszánt.

A fejedelemség erősítése és a bizánci misszió

Fajsz az Árpád-házi hercegekkel látszólag kiegyezett a fejedelmi partvonalak és a hercegségek birtoklása felett: a pesti Duna-parton és Nyírségben Tas, a bodrogi Duna-parton és a Vág vidékén Taksony, a baranya-tolnai részeken pedig Tormás herceg váltotta szállásait.

Az erőviszonyok átrendeződése

Taksony, számolva egy nyugati betörés lehetőségével, mindenekelőtt védekezésre rendezkedett be. Ennek szemléletes megnyilatkozása, hogy a Duna-jobbparti fejedelmi partvonalat, amelyet Árpád és Kurszán még a besenyő veszély miatt választott, feladta, és fejedelmi szállásváltó útját a Duna bal partján választotta meg. Ezáltal részben saját öröklött partvonalára húzódott vissza, de részben elfoglalta Tas fia Lél partvonalát is.

Téli szállása az atyai szálláshely, Zolta közelében levő Aranyán, vagyis „Aranyos hely” (Aureus locus), a mai Apatin lehetett, melynek közelében, a Duna révjénél káliz böszörményeket telepített. Nyári szálláshelyét a Csepel-sziget védelmében, a sziget keleti bejárójánál fekvő Taksony nevű falu jelzi. Az ehhez tartozó dunai révhely Pest lehetett, melynek római építésű várát böszörményeknek adta, hogy karavánszerájt létesítsenek, és részére vámot szedjenek. A nomád berendezkedésre jellemző módon Pesten a révész szolgálatot bolgár-szlávok látták el, amint erre a XI. század közepi egyik pesti révésznek szláv Mutimir nevéből és társainak XI. század végi „heretikus” megjelöléséből következtethetünk.

A külpolitika átfordulása

  • Mint fentebb szóltunk róla, Taksony uralkodása idején izmaelita böszörményekkel tartott fenn szoros kapcsolatot, és kelet-európai mohamedánokat telepített Pest várába is.
  • Még ennél is jelentősebb a csehek (ezüsttel? való) részvétele a perejaszlaveci vásáron. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a cseh kereskedők Magyarországon keltek át, lefelé a Duna vízi útján, visszafelé karavánnal, s ez érhetővé teszi a pesti rév- és vámszedőhely fontosságát. A fejedelem böszörmény vámszedői a kereskedőktől bizonyára tizedet szedtek, mint ezt 923-ban a volgai bolgár fejedelemről feljegyezték.

Udvar és udvari szervezet

Géza fejedelemmel ugyanis megszűntek az uralkodónévvel nevezett udvarhelyek, és ettől kezdve gyakran a szláv eredetű udvar szóból képzett Udvar(d), Udvarhely névvel vagy a hely sajátos nevével jelölik azokat a központokat, ahol egy-egy királyi udvarház állott. Ezek az egész országot behálózták, függetlenül a vármegyeszervezettől; egy-egy vármegye területén olykor több is volt található belőlük, például Buda tágabb környékén: Csepel, Óbuda, Visegrád, Dömös, Pest, Cinkota és Taksony.

Pogánylázadás

Endre közeledtének hallatára Szent Gellért három püspöktársával és Szolnok ispánnal Székesfehérvárról megindult elébe, Pest felé. A tömeghangulat láttán Gellért már útközben sejtette, hogy mi vár rá, és Diósdon három társával együtt felkészült a mártírhalálra. A pesti rév budai oldalához érve a zajongó tömeg Gellért szekerét megdobálta kővel. A püspök keresztet vetett a támadók felé, mire ezek feldühödve szekeréből kiborították, és megkövezték, mint István első vértanút, majd a haldoklóba lándzsát döftek. Ott pusztult még el Budli bihari püspök. A Dunát átúsztató Szolnok ispánnal egy pesti szláv csónakos végzett a parton álló „heretikusok” biztatására, Besztrik és Beneta püspököt a túlsó parton a hercegek mentették ki a lázadók keze közül. A bántalmazást csak Benedek püspök, szlávos nevén Beneta élte túl.

Kristó Gyula

Kereskedelem

  • II. Géza király 1148-ban Gézavására vámját, továbbá a pesti rév és Kerepes vámját, valamint az arra haladó hajók vámját, amelyek borral vagy sóval felmennek, vagy más árukkal leúsznak, a budai egyháznak adta.
  • A pesti polgárok is pereltek a veszprémi püspökkel a budai oldalon telepített szőlők dézsmája miatt. 1225-ben III. Honorius pápa, 1232-ben pedig a nádor döntött a veszprémi egyház javára.

Pénzviszonyok

  • II. Endre 1217-ben, szentföldi keresztes hadjárata előtt, felesége, Jolánta hitbérének fedezésére nyolcezer márka értékben lekötötte a Maroson lejövő só, a pesti szaracénok és Bodrog megye jövedelmét. Alapos a gyanú, hogy a három jövedelmi forrás összefügg egymással, s arra gondolhatunk, hogy a pesti izmaeliták részesedtek az erdélyi só még királyi kézen levő részének szállításában a marosi vízi úton, továbbá a Bodrog megyét átszelő Káliz úton, legalábbis a Duna pesti révjéig.
  • 1218-ban a pesti böszörmények kamarabérlők voltak, s ettől kezdve az izmaelitákkal többször foglalkoznak a korszak forrásai, tiltva őket a kamaraispánság betöltésétől, a sókezelés és a vámszedés irányításától.

Idegen etnikumok

A pesti szaracénok 1218-ban szerepelnek, emléküket a Pest határában később felbukkanó Böszörménykút helynév őrzi.

Város

Amit Óbuda nem tudott elérni, az sikerült a vele csaknem átellenben, a Duna bal partján fekvő [[Pest[[nek. Pest még a XIII. század elején is izmaeliták lakta település, akik kereskedelemmel, elsősorban sókereskedelemmel foglalkoztak, és kamarabérlők voltak. A pesti vásárvám királyt illető kétharmadát Imre király egyházi intézményeknek adományozta, amelyből egyharmadot II. Endre király a maga hasznára visszavett. A vásárvám összegéből arra kell következtetni, hogy forgalmas, látogatott vására volt Pestnek a XIII. század elején. Pest kedvező földrajzi fekvése, a rév közelsége minden feltételt biztosított ehhez. A városiasodás útján nagy lökést adott a németek beköltözése Pestre 1218–1225 között.

A német hospesek Ausztriából a Dunán jöttek. Telepítőjük az a Werner bécsi patrícius lehetett, aki pesti polgárként is rendelkezett a tatárjárás előtti években alsó-ausztriai földbirtokkal, s akinek leszármazottai vezető szerepet játszottak Buda életében. Werner a távolsági kereskedelemből meggazdagodott polgár alakját példázza. A középrétegbe tartoztak azok a német eredetű, német nevet viselő polgárok, két Henrik, Willam, Herbort, Pertold, akik a Gellérthegy déli lejtőjén kétszáz hold földet vettek bérbe szőlőtelepítés céljából. Bizonyosra vehető, hogy ezt bérmunkával műveltették. Az öt német egyike a harangöntők mestere volt, ez egy fontos fémfeldolgozó ipar pesti virágzására utal. A Pestre költöző németek szinte megérkezésük után azonnal szőlőtelepítésbe kezdtek a budai oldalon, ami dézsmapöröket idézett elő, hiszen a váci püspökség területén lakó pestiek a túlparton már a veszprémi egyházmegye területén szüreteltek. A tatárjárás előtti években azonban a pesti polgárok elismerték a veszprémi püspök dézsmajogát budai szőleikben. Más veszély is fenyegette a pesti városfejlődést. 1237-ben IV. Béla az akkor által alapított bélakúti cisztercita apátságnak adományozta Pest plébániáit. Ez sértette a polgárok szabad plébánosválasztási jogát, ugyanakkor azzal a veszéllyel is járt, hogy a város mindinkább egyházi fennhatóság alá kerül. Az esztergomi érsek megerősítő oklevele azonban magának a pesti plébániának a jogállását végül is nem változtatta meg, így ez a veszély elhárult. Változást idézett elő a németek beköltözése Pest topográfiájában is. Még a XIII. század elején is az izmaeliták egy része a pesti vár (a római erőd) közelében, más része attól északra, az alkalmasint általuk alapított Újbécsben lakott. A betelepülő németek a vár környékét foglalták el, az erődöt még a tatárjárás előtt lebontották. Az izmaeliták véglegesen Újbécsbe szorultak. A németek városuk központját az elbontott vár szomszédságában (a Bölcsészettudományi Kar mai épülettömbjének helyén) alakították ki. A német etnikum domináló voltára utal, hogy Pestet Rogerius nagy és igen gazdag német falunak nevezte. Figyelmet érdemel, hogy Rogerius minden alkalommal falu (villa) megjelöléssel illeti Pestet, de hogy mégsem igazi falu lehetett, azt a tatárjárás krónikása is sejteti, amikor Pest lakóit polgároknak (burgenses) nevezi.

Pest még a tatárjárás előtt elnyerte Fehérvár kiváltságát. Bizonyos megfontolások alapján úgy tűnik, hogy Pest 1231-ben jutott a fehérvári jogok birtokába. Ez a kiváltság a pesti (újbécsi) izmaelitákra is kiterjedt. Ekkortájt készült Pest első pecsétje is. Az 1292-ből ismert pecsét hátlapját II. Endre utolsó nagypecsétjének címere díszíti.

A XIII. század első évtizedeiben királyaink várospolitikájára a következetlenség a jellemző. Egyfelől adományaikkal veszélyeztethettek vagy megakaszthattak megindult városfejlődési folyamatokat. Csak a már ismert anyag alapján elégséges az esztergomi egyház térnyerésére, Óbuda vagy a pesti plébániák eladományozására utalni.


Az egyházi kiváltság a szabad plébánosválasztásra terjedt ki, amint ezt Nagyszombat okleveléből tudjuk, Pest esetében pedig gyanítjuk.


A teljes értékű városprivilégiumra Fehérvár, Pest és Nagyszombat, a csökkent értékűre pedig Bars és talán a szlavóniai hospestelepülések hozhatók fel példaként.


A XIII. század első évtizedeiben a városfejlődés élvonalában Fehérvár és bizonyos értelemben Esztergom mellett Pest és Nagyszombat haladt; ez utóbbiak sem magas szintű világi, sem egyházi központok nem voltak, előretörésüket kedvező földrajzi fekvésüknek, a rajtuk áthaladó kereskedelmi utaknak, lakosaik kereskedelmi és ipari tevékenységének köszönhették.

II. Endre új berendezkedése

1218-ban szerepelnek a pesti böszörmények, akik kamarabérlők voltak. Ez az adat arra mutat, hogy a bérleti rendszer kialakulása szorosan összefügg a pénzverés decentralizálásával. Az 1210-es években megszűnt a magyar pénzverés egysége, s ha a pénzverő kamarákat csak a tatárjárás után említenek is okleveleink, e kamarák közül néhány már a XIII. század második évtizedében megszülethetett.

Az új berendezkedés tetszhalála és feléledése

Ezekben az években néhány adatunk az izmaelita elemek fontosságára enged következtetni, akik a királyi jövedelmeket bérelték. Így 1218-ban a pesti böszörmények mint kamarabérlők, tehát a királyi pénzverés bérlői szerepelnek. 1221 áprilisában III. Honorius pápa levélben intette Jolántát, Magyarország királynéját (mivel tudomása szerint Magyarország izmaelitáinak, szaracénjainak sokasága a királynéhoz tartozik), hogy ne engedje a keresztényeket, akár szolgákat, akár szabadokat az izmaeliták kezébe jutni; méltatlan a keresztényeket a keresztény hit ellenségeinek kezében és hatalmában hagyni, az izmaelitákkal való együttélésből sokan a pogányság tévelygésébe csúsznak át. Hasonló értelemben írt ugyanakkor II. Endrének is.

Az 1222. évi Aranybulla

Bizonyára ezzel a Tiborccal azonos az a Tiborc, aki kegyura volt a szigeti monostornak, s Imre király e monostornak a pesti vám felét adományozta, Endre azonban ezt elvette, és a monostort sójövedelemből fizetett 60 márkával kárpótolta.

Endre és Béla politikája az 1220-as évek közepén

1223-ban az uralkodó az Aragóniából beköltözött Simon comesnek, a Nagymartoni család ősének a Sopron megyei Röjtökőr földet juttatta, amely nevéből következtetve akkor vagy korábban királyi őrök (határvédők) földje lehetett. 1224-ben a győri egyháznak soproni várföldet adott vissza, a vasvári egyháznak pedig vasi várföldet adományozott. Ugyanebben az évben az oroszországi hadjáratban szerzett érdemeiért egy hívének a királyi erdőőrök földjéből örökített el. 1225-ben a buda-szigeti (a mai margitszigeti) Szent Mihály-egyháznak Jenő falubeli, azaz a Duna pesti oldalán, a Margitsziget közvetlen szomszédságában élő várnép-mansiókat juttatott, akik a távoli Szolgagyőr várszervezetébe tartoztak.

Az egyházi nagybirtokosság politikai sikerei II. Endre uralkodásának utolsó éveiben

Az 1231. évi megújításban sérelmezett és tilalmazott helyzet semmit sem vál­to­zott az egyház javára, sőt inkább rom­lott. Az izmaeliták (szaracénok) továbbra is a pénzverő kamara és más közhivatalok élén álltak. Mutat jel arra, hogy a pesti böszörmények, akik eddig szol­gai állapotúak voltak, és a királynénak pénzzel adóztak, fel­sza­ba­dul­tak eme jogállapotukból, s a szabad emberekkel lettek egyenlők.

A tatárok Magyarországon

1241. március 15-én a negyednapja éjjel-nappal lovagló Dénes nádor meg­ér­ke­zett IV. Bélához, s jelen­tette neki az orosz kapunál történt vereséget. A királyt meg­lepte a hír. Elbocsátotta maga mellől az érse­ke­ket, püs­pö­kö­ket, megyésispánokat és báró­kat, megparancsolván nekik, hogy sereget véve maguk mellé hala­déktalanul tér­je­nek vissza hozzá. Intézkedett továbbá, hogy az összes kunok csatlakozzanak tábo­rához. Gyülekezőhelyül a nagy és gazdag német falut, a Duna menti Pestet jelölte ki, maga is oda indult Esztergomból és Fehérvárról össze­sereglett hadával. Levél útján kérte Babenberg Frigyes osztrák herceget, hogy sürgősen keresse fel. Fele­sé­gét egyházi személyek társaságában az osztrák határra küldte.

Béla tehát Pesten várta, hogy főemberei seregükkel befussanak a gyü­le­ke­ző­helyre. A tatárok nem tét­len­ked­tek. Egy tatár sereg Siban vezetésével az orosz kapu­tól menekülő Dénes nádor után vetette magát. A fél orszá­gon át a nádor nyomában lehettek a tatár harcosok, hiszen március 15-én, amikor a nádor Bélához ért, sere­gük már csak félnapi járóföldre volt Pesttől, s portyázó egységeik ezen a napon egé­szen Pestig pusz­tí­tottak. Március 16-án és 17-én folytatódott a tatárok becsapása Pest környékére. IV. Béla senkinek sem engedte meg, hogy fel­ve­gye a harcot a tatár elő­őrsökkel; nem akarta ingerelni a támadókat, mivel szá­mot­tevő fegyveres erő még nem állott ekkor rendelkezésére. Március 17-én a király parancsa ellenére Ugrin kalocsai érsek mégis kitört kevés szá­mú emberével a tatárok ellen, hogy meg­üt­köz­zék velük. Akciója azon­ban kudarccal végződött, a vissza­vo­nu­lást színlelő tatárok mocsárba csalták az érsek csapatát, s az ingo­vány foglyává lett magyarokat a tatá­rok lenyi­laz­ták. Maga Ugrin is csak kevesedmagával tudott szorult hely­zetéből sza­ba­dulni. Ugyanezen a napon, már­cius 17-én a tatárok előőrsei elfoglalták Vác váro­sát, és kira­bolták a kincsekben bővelkedő püspöki székhelyet. A város püspöke, Báncsa nembeli István, a tatár­já­rást követően hosszú évekig esztergomi érsek, a király paran­csá­nak megfelelően ekkor már úton volt Lasz­ka­risz Máriával az osztrák határ­szélre. Ugyanakkor Béla hívására meg­jelent a magyarok pesti táborában cse­kély számú kíséretével Frigyes osztrák herceg, aki felvette a harcot a Pest körül por­tyázó tatárokkal, egy elöl­járójukat meg is ölte, s ezzel kiérdemelte a magyarok meg­be­csülését. Külö­nösen Béla politikai ellenfelei állí­tották szembe az osztrák herceg har­ciasságát királyuk tétlenségével.

A tatár előőrsök gyors előrenyomulása és Pest környéki sikerei táplálták azt az alap­talan gyanút, hogy Kötöny össze­játszik a tatárokkal, akiket egyébként sokan kunok­nak hittek. A közhangulat Kötöny ellen for­dult, halá­lát követelték. A kunok elleni gyűlölet hangjai eljutottak IV. Béláig, aki magához, rendelte a kunok feje­del­mét. Kötöny azonban életét féltve csak olyan kísérőre volt hajlandó magát bízni, aki képes őt meg­védeni az ellene fel­lépők zaklatásaival szemben. E hír hallatára fegy­ve­res magyarok és németek rohan­ták meg azt a palotát, ahol Kötöny tartózkodott, s miköz­ben a Kötönnyel együtt levő kunok derekasan véde­keztek, a többségben levő táma­dók a kun vezért és kíséretét maguk alá gyűrték, fejüket vették, s holt­tes­tüket a tömeg közé vetették. A király pesti táborába gyülekező kunok meghallván Kötöny és kísérete halá­lát, megzavarodtak, nem tudták, hogy mit tegyenek. A magyar parasz­tok viszont jeladásnak tekintették Kötö­nyék meggyilkolását, felkeltek a kunok ellen, és sérelmeiket úgy próbálták megbosszulni, hogy kira­bol­ták és leöl­dös­ték őket. A magyar köznép visel­kedése eldöntötte a kunok dilemmáját is. Az erő­szakra erő­szak­kal válaszoltak, kiváltak a magyar táborból, elkezd­ték a falvakat fel­é­getni, az ellenük fellépő falusiakra fegy­veresen támadván. A dél felé vonuló kunok szem­betalálkoztak Bulcsú csanádi püspökkel és Barc fia Miklóssal, II. Endre egy­kori nádorával, akik sok nemes társaságában családtagjaikat az északi országrészbe kísér­ték, hogy azután a királyhoz csatlakozzanak. Sza­bályos ütközet alakult ki a két csapat között, amely­ben a kunok csaknem valamennyi ellenfelüket leölték. Barc fia Miklós is ottveszett, a betegen kocsijában fekvő csanádi püspököt azonban sike­rült kísérőinek meg­men­teniük. A kunok a Szerémség felé vették útju­kat, a szerémi terü­let szélén újabb csatában legyőzték a szeré­miek ellenük felvonult seregét, majd lerom­bol­ván a gazdagabb falvakat, köztük a latin telepesek által alapított Franca villát (Nagyolaszit), zsák­má­nyukkal Bulgáriába távoztak. A kunok elvonulása komoly politikai és kato­nai veszteséget jelentett a súlyos hely­zetbe került magyar ural­kodónak. Ezekben a napokban hagyta el a pesti tábort Frigyes osztrák herceg is. Ezek az események előrevetítették annak árnyékát, hogy a királynak kizárólag belső katonai erőre kell támasz­kodnia.

A tatárokkal való mielőbbi megütközés első számú szószólója Ugrin kalocsai érsek volt, aki arra sarkallta ural­ko­dóját, hogy az egyre gyarapodó sereggel vonuljon ki a tatárok ellen. Tábort bontván Pesten, a magyar sereg lassú mozgással kelet felé, a tatárokkal szemben vonult.


A Sajóig történő zavartalan előrenyomulás elbizakodottságot szült a magyar seregben. A hadba szállt magya­rok emlékezetükbe idézték a kun betö­ré­se­ket, amikor a kunok az ország egy részét még a magyarok össze­gyü­le­kezése előtt fel­dúl­ták, s nem várva be a magyar visszacsapást, gyorsan kisiettek az országból. És maguk a magya­rok is véghezvittek hasonló betöréseket Kunországba. A király serege most is hasonló jellegű betörésnek ítélte a Pestig hatoló tatár portyázást, s aligha volt pontos ismerete arról, hogy a Sajó túlpartján nem a por­tyá­zók várják őket, hanem a tatár fősereg.


Déli irányban sikerült kitörnie a tatár gyűrűből a sebesült Kálmán her­ceg­nek, s Pesten át a somogyi Segesdre érkezett.


A muhi győzelem után a tatárok főserege Pestre támadt. Hiába figyelmeztette pár nap­pal korábban az erre mene­külő Kálmán herceg a pestieket, hogy biztonságot adó helyre vonuljanak, a városlakók nem fogadták meg a tanácsot. A Pesten tar­tóz­kodó, ott lakó és a környező vidékekről oda menekült emberek nekiláttak a helység meg­erősítéséhez, árkot ástak, sáncot, palánkot készítettek, de mielőtt még mun­ká­ju­kat bevégezték volna, meg­je­lent a tatár sereg, s kétnapi nyílzápor után a har­ma­dik napon elfoglalták Pestet, lakóit kegyetlenül lemé­szá­rol­ták, a domonkosok kőből épült kolostorába menekülteket pedig tűzhalállal elveszejtették. A tatár fősereg 1241 ápri­lisának közepe táján eljutott a Duna vonaláig. Az ország keleti részét a tatár vezé­rek felosztották egy­más között. Mivel a tatárok kezébe került a király pecsétje, élet­ben maradt papokkal a király nevében hamis leve­leket írattak, amelyekben hely­ben maradásra szólították fel a tatár megszállás alá jutott területek lakos­sá­gát, s azzal áltatták a magyarokat, hogy IV. Béla hamarosan megújítja a tatárok elleni harcot, s rövid idő múl­tá­val mindent visszafoglal elleneitől.


A tatár sereg egyesült három szárnya a tél elejét még Szeged vidékén töltötte, de a téli idő beálltával Pestre tet­ték át központjukat. Amikor átkeltek a Dunán, elsőként Óbu­dára zúdult a Batu vezette tatárság.

Sinkovics István

Országos pusztulás, helyi ellenállás

  • Budát és Pestet a török csapatok felégették, egyedül a palota épületeit kímélték, de azokat is kira­bol­ták, az értékeket elszállították. A szultán csak addig várt, amíg a hajóhíd elkészült a Dunán, és had­serege átkelt a bal partra: szeptember 25-én elhagyta a fővárost.
  • Attól kezdve, hogy átkel­tek a pesti oldalra, a portyázó török csapatok Gyöngyösig, Miskolcig, Muhi­ig pusztítottak.

Két kormány

Mehmed bég, aki esküvel fogadta, hogy Magyarország népében nem tesz kárt, nem Morvaországot és Ausztriát, hanem Pesttől felfelé a Duna bal partját pusztította végig, majd egy hét múlva serege számát többszörösen meghaladó fogollyal, köz­tük Szapolyai hűséges híveivel, hazatért.

János király halála

Ferdinánd kísérletei az ország birtokbavételére, katonai és diplomáciai eszközökkel, nem jártak ered­ménnyel. Fegyveres ereje, Leonhard von Vels vezetésével, nem is kísérelte meg Buda ostromát, megelégedett Pest és Visegrád elfoglalásával.

Buda török kézen

Buda az ostromzár alól csak akkor szabadult fel, amikor július végén megérkezett a török felmentő sereg elő­hada Mehmed pasa vezetésével. Roggendorff a Gellérthegy déli oldalán sánctáborba vonult vissza, és három hétig erősítésre várt. Majd a török és magyar csapatok által már elszigetelt császári sereg a szultáni főe­rők közeledtének hírére augusztus 21-én megkezdte visszavonulását. Miközben a sereg átkelőben volt a pesti oldalra, megsemmisítő török támadás zúdult rá. Mintegy 16 ezer ember elesett, maga Roggendorff is meg­sebesült, és hamarosan meghalt.

Katonai és diplomáciai próbálkozások a török visszaszorítására

Végül úgy döntöttek, hogy Pestet foglalják vissza. Ez könnyebb feladatnak látszott, és azt remélték, hogy a bal parti város megszerzése megkönnyíti majd Buda ostromát. A német ágyúk a város falait törték, köz­ben folytak a harcok a Pestről kitörő török lovassággal, mely el akarta vágni az ostromló csapatokat az élel­met hozó hajóktól. Október 5-én néhány kisebb csapat rohamot kísérelt meg Pest falai ellen, de nem sike­rült behatolni a a városba. Másnap a haditanács a visszavonulás mellett döntött.

Az ostrom megszüntetését azzal indokolták, hogy Pest önmagában amúgy is tarthatatlan lenne, s török felmentő sereg is közeledik.

Erdély helytartója

György barát, aki újonnan elnyert politikai hatalma mellett kincstartóként már korábban is rendelkezett a jövedelmek fölött, az országegyesítés célkitűzésével kezdett az önálló erdélyi állam élet megszervezéséhez. 1542 augusztusában az erdélyi országgyűlés elé terjesztette, és a három nemzettel elfogadtatta a gyalui egyez­ményt. Követeket küldtek Ferdinándhoz, akit önként választott királyuknak tekintettek, s a három nem­zet szabadságának, Erdély Habsburg-uralom alatt is megmaradó különállásának elismerését és az ország védelmét kérték tő1e. Az erdélyi követekkel együtt 8 tiszántúli vármegye György barát által össze­hí­vott gyűlése is elküldte a maga követeit Ferdinándhoz a gyalui egyezmény végrehajtásának sürgetésével.

Mire a követek a király kedvező válaszával visszatértek, a birodalmi sereg Pest alatti kudarca – melyről fen­tebb már szóltunk - kérdésessé tette az egyezmény végrehajthatóságát.

Zimányi Vera

A városhálózat és a városok fejlettségi színvonala

1541-ben egy megrendült, a korábbiakhoz mérten elszegényedett, de az egykorú Magyarországon belül még mindig a legnépesebb városegyüttest képviselő Buda és Pest került török uralom alá.

Az agrárkonjunktúra hatása a mezővárosok fejlődésére

Az iparos-nevet viselők megoszlása a budai szandzsák mezővárosaiban a 16. század derekán
Város Adózó háztartásfők Az iparos-nevet viselők
száma száma százaléka száma százaléka
1546 1562 1546 1562
Buda 388 244 94 24 80 33
Buják 34 68 4 12 11 16
Cegléd 187 185 25 13 15 8
Földvár 127 105 28 22 22 21
Kecskemét 278 399 53 19 71 18
Nagykőrös 101 180 11 11 21 12
Nagymaros 92 217 22 24 46 21
Óbuda 59 40 5 8 4 10
Pest 127 98 35 28 37 38
Ráckeve 548 748 159 29 217 29
Tápiószecső 42 46 10 24 8 17
Vác 208 546 49 24 58 24
Vál 125 75 14 11 18 24
Visegrád 25 0 8 32
Összesen 2342 2651 517 20 608 23

Gondos vizsgálódások azt mutatják, hogy e korszakban az ipari foglalkozást jelölő nevek tényleges ipari tevé­keny­sé­get jelölnek. A 11. táblázatban figyelemre méltó, hogy Ráckevének több iparosa volt a vizsgált években, mint a leha­nyat­lott Budának, Pestnek és Óbudának együttesen, és valamennyi helységben együttesen 23% a kézművesek ará­nya, vagyis annyi, mint a szabad királyi városokban általában.

A felső bíráskodás

A török uralom előtti nyolc tárnoki városból Buda és Pest elveszett, viszont újként vették be a 16. szá­zad­ban Szakolcát.

Várak, kastélyok, őrházak

Főleg azokon a helyeken volt nagyobb számú török katonaság, amelyek a Magyarország felől várható táma­dás irányába estek, így Budán 2325-en, Pesten 1800-an, Esztergomban és Párkányban 1902-en, Székesfehérváron 1647-en, Szolnokon 905-en, Szigetváron 560-an szolgáltak.

Jövedelmek, adóztatás

A konstantinápolyi pénzügyi hivatal több kincstári jövedelem együttes behajtását vállalkozóknak engedte át, rendszerint három évre. Egy-egy ilyen jövedelemcsoport neve mukáta volt. A budai és pesti mukáta 14 jövedelemágat fogott egybe, főleg vámokat, kikötőpénzt, bírságpénzeket stb. A jövedelmek besze­dé­sére bárki vállalkozhatott: tímárbirtokosok, zsoldoskatonák, rácok, zsidók stb. A vállalkozók (emin, ámil) nem bérlők voltak, hanem a vállalkozás idejére a kincstár alkalmazottai, akik munkájukért napidíjat kap­tak. A beszedett összeget meghatározott időközökben, például havonta át kellett adniok, az egyes tételeket rész­letező jegyzékkel együtt. Évente arról is számadást kellett benyújtaniok, hogy a háromévi összegből mennyit fizettek be, és mennyi még a hátralék. Elszámolásukat a kádi felülvizsgálta, és a végleges jegyzéket hite­lesítette.

Ipar és kereskedelem

A török a külkereskedelmi utak mentén több helyen vámot állított fel: Budán, Pesten, Vácon, Esztergom­ban, Székesfehérvárott, Pakson, Bátaszéken, Mohácson, Pécsett, Kálmáncsán stb.

Péter Katalin

A királyi udvar

Ez a tevékeny és hatni tudó budai udvar azonban 1526-tal elpusztul. A fizikai megsemmisülés per­ce­i­ben, Mária királyné menekülése zűrzavarában egy pesti diák, Pesti Gábor magához veszi Janus Pannonius epig­rammáinak kódexét.

Sinkovics István

Katonai erőviszonyok

1599 tavaszán Schwarzenberg, Pálffy és Nádasdy kisebb sereggel korán kezdték meg a hadműveleteket, hogy eredményt érjenek el az Ibrahim nagyvezír vezette török sereg megérkezése előtt. Két nagy feladatra vállalkoztak. Petárdával be akarták zúzni Buda kapuját, de az őrség felfedezte és meghiúsította a kísérletet. A másik hadicél Fehérvár visszavétele volt: itt a petárdával felrobbantott kapun keresztül bejutottak ugyan a városba, és fel is gyújtották, de a vár ostromára nem voltak felkészülve. Sikerrel járt viszont egy harmadik vállalkozásuk: a török fősereg ellátásának megzavarása. Ibrahim nagyvezír hajókon küldte előre a serege számára szükséges élelmiszert, lőport, fegyvereket és zsoldot. Az értékes szállítmányt erős csapatok kísérték, és védelmük alatt kereskedők is jöttek a Dunán, saját hajóikkal. Pálffy Miklós hajdúezredeket küldött le sajkákon, hogy ragadják el az ellenség szállítmányait. A vállalkozást a hajdúk teljesen önállóan és eredményesen hajtották végre. Tolna közelében ütöttek rajta az ellenségen, amikor pihenés közben a törökök közül többen a parton voltak.

Az őrség egy részét levágták, mások a Dunába vetették magukat vagy elmenekültek. Száznál több kisebb-nagyobb hajót zsákmányoltak. A török veszteségét 500 ezer forintra becsülték. Ibrahimnak két hónappal kellett elhalasztania a támadás megkezdését, hogy az élelem- és lőszerveszteséget pótolni tudja. Közben a hajdúcsapatok, melyek száma megkétszereződött, továbbmentek Tolnáról, felgyújtották az eszéki Dráva-hidat, és ezzel is késleltették a török haderő felvonulását. Erre a boszniai pasa megerősített csapatokkal támadt a hajdúk ellen, akik azonban a félelmetes hajdúlest alkalmazva, egy szűk völgyben meglepték és szétverték a támadókat.

Ibrahim nagyvezír szeptemberben kijelentette, hogy békét akar kötni, és a két fél megbízottai meg is kezdték a tárgyalásokat. A törökök Esztergomon és Nógrádon kívül Győrt és Füleket is visszakövetelték, a másik oldalról viszont Eger visszaadásához ragaszkodtak; így a megegyezésre semmi remény nem volt, bár a Porta Velencét és az angol királynőt kérte fel a tárgyalások közvetítésére. Közben a tatárok kíméletlenül végigpusztították, felégették és kirabolták az Ipoly, Garam, Nyitra és Vág völgyének falvait. Ibrahim Esztergomot és Érsekújvárt fenyegette, de egyiket sem támadta meg. A császári fősereg Esztergom mellett állt, s a vármegyék, amelyek aránylag komoly erőket küldtek, sürgették, hogy ütközzenek meg a törökkel. Bár a visszavonuló nagyvezír nyomában maradtak, Schwarzenberg – féltve a császári zsoldoshadakat – nem kezdeményezett harcot. A nagyvezír Pest mellett újabb tárgyalásokat javasolt Pálffynak, és elengedte a foglyok jó részét; miután azonban a bécsi udvar nem válaszolt a javaslatára, november elején elhagyta az országot.


1602 augusztusában Huszein nagyvezír ostromzár alá vette Fehérvárt. A hajdúk a vár védelmére épített sáncban pusztultak el, a védősereg pedig tárgyalásokat kezdett a megadásról, de a törökök már ezek befejezése előtt benyomultak a várba. A császári hadak csak szeptemberben kezdtek gyülekezni a Dunánál, a zsoldoskatonából fölemelkedett Hermann Russworm fővezérsége alatt, aki az év elején elhalt Mercoeur hercegnek lépett a helyébe. Amikor a nagyvezírt a szultán az ázsiai bonyodalmak miatt visszahívta, a császári sereg – Mátyás főherceg és Russworm generális vezetésével – újból megkísérelte Buda ostromát. Erre most sem futotta erejükből, és az időből is kifogytak. Pestet viszont sikerült visszafoglalniuk, és megtartaniuk a visszafordult nagyvezírrel szemben is. November közepén a császári hadak elvonultak Buda alól. 1603 szeptemberében Russworm újból Buda térségébe vezette seregét, táborát Vác és Buda között verette fel, és hidat építtetett a Dunán. A Buda segítségére küldött török csapatok egy éjszaka észrevétlenül a császáriak hídja ellen támadtak. A két sereg egymásnak rontott, és virradatig öldöklő harcot vívott. A török nagy veszteséget szenvedett, de megerősített táborába vonulhatott vissza. Miután a korán beköszöntő tél miatt a török hadsereg visszatért Belgrádba, Russworm novemberben visszafoglalta Hatvant.

1603 végén meghalt III. Mehmed szultán, és a Porta újabb béketárgyalásokat ajánlott. De egyik fél sem engedett a követeléseiből, így ismét a fegyvereké lett a szó. 1604 szeptemberében Lalla Mehmed nagyvezír a szultáni sereggel Esztergomot zárta körül, miután Pest, Vác és Hatvan őrsége megadta magát, és a Buda védelme szempontjából hadászati jelentőségű helyek újból a török kezére kerültek.

Makkai László

Bocskai „gondolkodni kezd”

  • 1604 tavaszán a Habsburg-kormányzat arra készült, hogy az évek óta napirenden levő béketárgyalásokat minél kedvezőbb helyzetben fejezze be. Rudolf seregei még kezükben tartották Buda védelmi övezetében Esztergomot, Vácot, Pestet és Hatvant, Erdély pedig Székely Mózes Brassó melletti veresége után vérevesztetten tűrte Basta bosszúját.
  • Belgiojoso azonban, úgy látszik, szokásos nemesi lármázásnak vette az egészet, s megpróbált a környékbeli nagyurakhoz fordulni támogatásért. Meghívta őket szeptember 28-ra a rakamazi táborba, ahol akkor már mintegy 1500 sziléziai lovas tartózkodott Rottwitz ezredes parancsnoksága alatt, valamint a nemesség által kiállított 600 magyar lovas, s odaérkezett a temesvári kalandból Dampierre is 2500 hajdújával. A Petz ezredes gondjaira bízott és Kassán állomásozó 2 ezer gyalogoson és némi tüzérségen kívül ez volt az egész haderő, amivel Belgiojoso pillanatnyilag rendelkezhetett, de pénz híján ez is mozdíthatatlan volt. A magyar uraktól pénzt akart szerezni a katonák zsoldjára, hogy Dampierre hajdúit a vármegyei hadakkal és a nemesi lovasokkal együtt Bastához küldhesse, hiszen közben Pest, Vác és Hatvan megint török kézre került, s a nagyvezír Esztergomot ostromolta.

R. Várkonyi Ágnes

A vasvári béke

I. Lipót Habsburg császár és magyar király látszólag előnyösebb békét kötött, mint amilyet korábban Köprülü felajánlott: fel sem merült már, hogy évi adót kellene fizetnie. Evlia Cselebi szerint azonban a Próféta csapatai között és a helyőrségeken kihirdetett békeszövegek több előnyt tartalmaztak török részre. Párkány és Érsekújvár, továbbá Pest és Hatvan között új várakat építhet a szultán.

Városok, nyitott kapukkal

A török területeken az egykori székváros, Buda és Pest összesen mintegy 12–14 ezer lakost számlál.

Makkai László

Balkáni menekültek és hódítók

  • Török katonaság szállta meg ezenkívül Pestet, Vácot, Gyulát, Jászberényt is, megtűrve a magyar külvárosi lakosságot, magyarok helyett viszont csak rácokat Szolnokon, Hatvanban és a tizenöt éves háború során elesett Egerben.
  • A fenti eset egyrészt arra mutat, hogy a szláv bevándorlás tengerében, mélyen délen is marad]tak magyar szigetek, amelyek majd csak a 17. század végi felszabadító háborúban tűnnek el, másrészt arra, hogy a bosnyák ferenceseknek szegedi, bajai, pesti, kalocsai, bácsi rendházaikból folytatott tevékenysége legfeljebb az ortodox szerbekbe való beolvadástól, de nem anyanyelvük feladásától óvta meg a török megszállás alatti magyarokat, sőt néha egyenesen elszlávosodásukat munkálta.

A magyarság önvédelme

A Kétvízközön a századfordulón csak a „három város”, Kecskemét, Nagykőrös és Cegléd maradt meg, máshonnan szétfutott a lakosság, és a század végéig Cegléd és Ócsa, Ócsa és Pest közt nem maradt népes falu.

Magyarok, szlovákok, németek a Felföldön

Nagyszombat pesti és budai, Kassa főként szegedi menekültekkel töltődött fel, s ezáltal magyarosodott is eredetileg német polgárságuk.

R. Várkonyi Ágnes

A hanyatló török ereje

  • Lotharingiai Károly herceg fővezérletével a szövetséges fősereg, mely a magyar ezredekkel és a sziléziai, valamint lengyel fegyveresekkel együtt mintegy 40 ezer főből állt, s melyet a tüzérségi teendőkre rendkívül alaposan felkészítettek, 1684. május végén igen lassan, napi 8–9 kilométeres sebességgel kezdte meg előrenyomulását. Aznap, amikor megvették Visegrádot (június 13.), Musztafa pasa 15 ezer emberrel és ágyúkkal együtt beérkezett Budára, és a budai pasát a temesvári, egri, boszniai és tatár segédcsapatokkal a szövetségesek ellen küldte. Lotharingiai Károly herceg hadvezéri zsenialitásának köszönhető, hogy Kara Mehmed pasa, Buda parancsnoka, amikor 18 ezer főnyi haderejével a szövetségesek elé vonult, hogy feltartóztassa őket, a váci csatában (június 27.) súlyos vereséget szenvedett. Károly herceg nem várta a Haditanács parancsát, hanem még mielőtt a török haderő felfejlődhetett volna, megindította a támadást, és a harcvezetés s a császári és magyar csapatok jó együttműködése legyőzte a szívós török ellenállást. Erre Kara Mehmed kiürítette Pest városát.
  • Október 31-én a várőrség újra kiütött, tönkretették az ostromműveket, s a 17 ezer főre fogyott szövetséges hadsereg, veszteséges utóvédharcokat víva Musztafa csapataival, november elején elvonult Buda falai alól. Pest védőműveit lerombolták, a várat felgyújtották, de úgy, hogy benne égett mintegy 400 beteg és sebesült.

Buda visszavívása

A védők többszöri sikeres és heves kitörése után Lotharingiai Károly herceg, az önkéntesek követelésére, július 13-án a vár északi oldalán megindította az első rohamot.

Badeni Lajos nem egészen tárgyilagos kritikája szerint ez az „esztelen” roham véres kudarcba fulladt, száz híján másfélezren estek áldozatául. Két nap múltán a déli oldalról indított éjjeli rohammal sikerült megvenni a királyi palota védőművének külső árkait. A kiváló török lövészek és az elszánt janicsárok többször kitörtek, beszögezték az ágyúkat, és ellenaknákat robbantgattak. Mátyás király palotájának egy részét lőporraktárrá alakították át, s itt, ma még nem egészen tisztázott okok miatt, felrobbant 8 ezer mázsa puskapor. A robbanás megölt 1500 török harcost, mázsás köveket dobott át Pestre is, kiszakította a vár keleti oldalát, de az ostromtáborban is nagy pusztítást okozott, és pánikot keltett.

Eszmék harca

Buda civil lakosságának nagyobbik része, törökök, magyarok, zsidók, rácok, keresztények és mohamedánok, Vetsey református lelkész és Schulhoff Izsák rabbi, nagyon sok férfi, nő és gyermek rekedt az ostromlott várban. Rengeteget szenvedtek, sokan estek a fegyverek áldozatául. Az ostrom egyre inkább elvadult kegyetlenkedéssé fajult. Szeptember 2-án, noha Lotharingiai Károly herceg a roham előtt kiadta a védelmi parancsot a fogságba esett zsidók összegyűjtésére és szabadon bocsátására, a zsinagógában védelmet keresők közül a harcoló katonák összesen 72 férfit, nőt és gyereket kardélre hánytak. A fővezérek szabad rablást engedtek a katonaságnak Budán. Tisztek és közvitézek egymással versengve prédálták végig a lakóházakat, kutattak kincsek után a romok között, és gyűjtötték nagy váltságdíj reményében – válogatás nélkül – a foglyokat. Közben tűz ütött ki, s a rommá lőtt Buda több napig égett. „Az fölső város, azon szerint Mátyás király vára is éppen mind elromlott és összeégett”[1] – írja az ostrom után Pest parancsnokává kinevezett Koháry István.

Wellmann Imre

A visszafoglaló háború megpróbáltatásai

Váctól délre 5000 km2-nél nagyobb területen ugyancsak nem maradt több kettőnél 64 népes faluból Buda és Pest visszavívása idején.

Költözők és költöztetettek

Ha viszont kuruc részről folyamodtak az elköltöztetés kényszeréhez, azért tették, hogy az ellenség előnyomulásának pusztává lett vidék vessen gátat. Tiszántúli falvak népének a folyón innen, Pest környékieknek északra húzódva kellett időleges szállást keresniük.

Heckenast Gusztáv

Magyarország bányászata és ipara a török kiűzése után

1700-ig Budán 19, Székesfehérváron 16, Pesten 14, Pécsett 11, Esztergomban 10, Ráckevén 9, Szentendrén 7, Vácon 5 céh alakult. Ha az odatelepedett kézműveseknek nem volt rá pénzük, hogy a királytól kérjenek céhprivilégiumot, valamelyik nyugat- vagy észak-magyarországi céh céhlevelét vették át. Így a helyi hagyományokkal még nem rendelkező testületek vagy a céhlevelét kölcsönző anyacéh, vagy a király által 4 osztrák mintára – egy, a szakma főcéhévé megtett pozsonyi, esetleg budai céh irányítása és felügyelete alá kerültek.

R. Várkonyi Ágnes

Aulikus főnemesség és új nemesi rétegek

Koháry István gróf – az udvari főnemesség tipikus képviselője – mint füleki kapitány, majd Pest katonai parancsnoka köznemesek egész sorát segíti a közéleti és vagyoni érvényesülésben. Sőtér Ferenc apja még patrícius polgár, 1659-ben szerzett nemeslevelet; ő maga a sószállítás egyik központjából, Gyöngyösről indul el, füleki várszolgálat után kerül megyei tisztségekbe, Pesten vesz telket és házat, és a visszafoglalt Pest vármegye első alispánja lesz.

Változások a városfalak mögött

A berendezkedés első éveiben egyedül Debrecen nyerte el a szabad királyi városi státust, a visszafoglalt területek egykori szabad királyi városai – Pest, Buda, Székesfehérvár – csak szívós harcokkal tudták kivívni régi jogaikat.


Pesten a keresztény lakosság kontinuitása valamelyest fennmaradt, néhány török – főleg nő és gyerek – is átvészelte az ostromot, a város életét azonban zömmel betelepülők indították újra; 1686 és 1696 között 1212 családfő élt itt, ebből 411 polgárjoggal rendelkezett, 801 zsellér volt.


Viszont a visszafoglalt területeken, Pécs, Székesfehérvár, Veszprém, Eger, Buda és Pest lakói között a Konstantinápolytól Nürnbergig húzódó térség minden népeleme megtalálható. Pest többek között Csehországból, Sziléziából, Bajorországból, Elzászból, Morvaországból, Badenből, Ausztriából származó polgárokkal népesedett be.


Pálffy János Bécsben, Pozsonyban és Pesten, Erdődy György Pozsonyban és Váradon tart házat, a Rákóczi család Bécsben, Kassán és Eperjesen szépséges rezidenciát; Koháry István, Sőtér Ferenc 1686 után Pesten építkezik.


Buda és Pest légkörét az állami hivatalnokréteg, Pécs, Veszprém, Székesfehérvár városáét a vállalkozó polgárság és a katolikus egyház szolgálatában álló nemesség alakítja.


Székesfehérvár, Buda és Pest 1703-ra, Esztergom 1704-re szerzi vissza szabad királyi városi státusát.


Az 1690-es években Pest 9 malomtulajdonos polgára közül 5 élelmiszeriparból él. Három, nyomorúságos viszonyok közt tengődő rácot leszámítva, a 12 pesti ácsmester a polgárok leggazdagabbjai közé tartozik, a még török kézen levő Temesvárott is lerakatot tartó Emmanuel Miklós vegyeskereskedővel, Hassun János vasárussal és néhány posztókereskedővel együtt.

Pesten és Budán a kereskedők száma lassú fejlődést mutat. Pesten 1696-ban 3 nagy- és 3 kiskereskedőt, 1 vaskereskedőt, 3 zöldség- és 5 gabonakereskedőt jegyeztek fel. Budán a kereskedők száma 1688-ban 11, 1691-ben 21, 1696-ban 17 volt. A budai kereskedők, akik közt az első években sok volt az olasz, számban alig múlták felül a pestieket, de gazdagabbak és társadalmi súlyuk is nagyobb. Mégis, a kereskedők számát a lakosság adófizetőinek számához viszonyítva Pest jelentősége tűnik elő: Pesten 1696-ban a lakosság 0,50%-a, 1703-ban 0,60%-a kereskedő, míg Budán 1696-ban csak 0,17, 1703-ban pedig 0,50%.

Noha a legjobban jövedelmező iparágakban látjuk a legtöbb szegény mesterlegényt, s a legjelentősebb iparágakban is vannak nyomorúságos viszonyok között élők, mégis innen emelkednek ki a városi patríciusság felsőbb köreibe lépők. Meister Mátyás ácsból császári építőmester lesz. Kachler Márton kőművesmester 1692-ben tanácsos és főkamarás, egy évtized alatt egész sereg nagyobb építkezést vállal: Koháry jolsvai kastélyát, a budai Domonkos-templomot és kolostort, a pesti Glöckelsperg-palotát, és ő alakítja át a Szinán bég-dzsámit ferences templommá. 1689-ben Venerio Ceresola császári építőmesterrel együtt már tagja a budai iparbizottságnak. Meister, Kachler, Lenner Balázs ács, Nusspicken ágyúöntő, Röekl lakatos családjai többszobás kőházakban laknak, finom bútorok, fehér függönyök, aranyrámás tükrök, faliórák, fiókos írószekrények, bőrszékek, polgárias berendezés tárgyai között. Lakáskultúrájuk messze felülmúlja az alsóbb rangú hivatalnokokét, só- vagy vámtisztekét. Pesten 1692-től sörfőzők, fogadósok, ácsok adják az első bírókat és tanácsosokat. Az utolsó fogadós és egyben az első kereskedő, akiből bíró lett, Eysserich Sámuel. Tőle veszi át a bírói tisztet 1715-ben Lenner János, a fehérparókás ács, aki az 1690-es években társaival megindította a harcot a város önállóságáért. Jellemző a javarészt német iparosok részvételével kibontakozó mozgalomra, hogy a városi értelmiség előfutárának tekinthető Mosell Antal János jegyző és Herold Szigfrid patikus vezette, és 1693-ban a budaiakat is magával ragadta, akik ”puskákkal, pisztolyokkal, karókkal vonultak fel„[2] a ”porciót„ szedő katonaság ellen, s évről évre hevesen tiltakoztak a vámok, adók, katonai beszállásolások, gazdasági tilalmak és a kamarai igazgatás miatt. Több részleges siker után 1703. október 23-án 20 ezer forint fegyverjogmegváltás befizetése ellenében Lipót császár aláírta Buda és Pest szabad királyi városi kiváltságlevelét.

Rákóczi megindítja a béketárgyalásokat

A negyvenhét éves Pálffy a császári állandó hadsereg lovassági tábornoka, az egyik legkiválóbb hadvezetőnek bizonyult a magyarországi hadszíntereken is. Lányához I. József császárt erős érzelmi szálak fűzték s mint befolyásos főrendi politikus már eddig is sikeresen térítette vissza királyhűségre a konföderáció tagjait. Főparancsnoki hivatalát meglehetősen késve, feltételeket szabva foglalta el. — November elején érkezett Pestre.

Rákóczi kedvező fejleménynek tekintvén, hogy magyar főméltóság kezébe került a háború befejezésének ügye, megbízta a tiszántúli kuruc csapatok főparancsnokát, Károlyi Sándort, hogy „menne személye szerint fentemlített méltóságos commendirozó főgenerális Pálffy János uramhoz s bővebben beszélgetne parolára őexcellenciájával”[3] fegyverszünet kieszközlése végett. A Rákóczi parancsán megütköző és bővebb eligazításért Munkácsra tartó Károlyi útközben kapta meg Pálffy november 14-én kelt levelét: „jöjjön vissza felkent királyának szárnyai alá, jószága és méltósága valamint ennekelőtte meglészen…”[4] Az újabb kutatások kiderítették, hogy a Tiszántúl helységeit hódoltató levelekkel elárasztó Pálffy több úton is megkereste Károlyit. A munkácsi tanácskozáson Károlyi bemutatta a fejedelemnek Pálffy levelét, s ezért úgy döntöttek, hogy Komáromi Csipkés György Bihar vármegyei alispán és debreceni főbíró megy Pálffyhoz. Utasítása szerint Rákóczi koncepcióját segítő közreműködésre kell megnyernie Pálffyt: „Ne kívánja hát senki …, hogy ezen mostani hadakozás … fegyverrel avagy a hadakozók elméjek csábításával végződjék, … inkább arra fordítaná elméjét, hogy vagy az universalis békesség, vagy a mostani császár haláláig halasztódnék ezen hadakozás … ezen ügynek boldogulása … annak idejében idegen pártfogók által” következzék.[5] Rákóczi béketárgyalásra való hajlandóságának közlésén kívül Komáromi feladata volt, hogy Pálffynak átadja Károlyi december 9-én kelt, a hódolást elutasító levelét és bizalmas szóbeli üzenetét, mely szerint biztosíték fejében hajlandó mégis tárgyalni. A főparancsnok, miközben Bécsben jelentette a fejleményeket, december 17-én Pestről kelt, Károlyinak címzett levél kíséretében közölte, hogy milyen feltételekkel kezdhetik el a béketárgyalásokat. „A méltóságos herceg az erdélyi fejedelemségről emlékezetet se tegyen, és tractára se diaetát, se amnystitiumot ne kívánjon … Ne bízzon a külső hatalmasságoknak segítségekben és hitegetésekben …, ha valamit akar, a dologgal ne késsen, mivel az ő felsége hadai megindulnak, és ha az kevés, lészen ő felségének 40 regementje is.”[6] Károlyi egy mindmáig csak töredékesen ismert emlékiratában javallotta Rákóczinak, hogy fogadja el a feltételeket. Álláspontját erősen befolyásolhatták a katonai fejlemények. A császári csapatok – annak ellenére, hogy súlyos élelem- és takarmányhiánnyal küzdöttek, s lázongtak az elmaradt zsold és a pestis miatt – könnyűszerrel elfoglalták Krasznahorkát, Egert, Bártfát, és december 10-én bevonultak Eperjesre. Rákóczi azonban értesülvén róla, hogy már útban van Bécsbe az angol kormány különmegbízottja, Peterborough herceg, akit a savoyai határmegállapítás és a magyarországi különbéke megkötésének lebonyolítására küldtek az udvarba, kitartott eredeti álláspontja mellett, amelyet Károlyi december 26-án írt levele közvetített Pálffynak: azon igyekezzék, „hogy örökösön a békesség öszve lévén köttetve a szabadsággal, országunk boldoggá és szabaddá tétessék”.[7] Kállón a fejedelem hadiszemlét tartott, és őszinte békeszándékának bizonyságául, a békekötések technikájának rendjét betartva, levelet írt Keresztély Ágost hercegprímásnak.

Bécsben azonban Rákóczi főparancsnokának külön tárgyalási hajlandóságában a háború gyors befejezésének lehetőségét látták, oly módon, hogy az angol kívánságoknak is elébevághatnak, a minisztertanács előterjesztésére I. József császár 1710. december 22-én kiállított királyi levélben Károlyit bűnbocsánatáról és javainak, méltóságának visszaadásáról biztosította, ha hűségét bizonyítja. Pálffy teljhatalmat kapott a tárgyalásokra Károlyival. Az időközben Pestről Debrecenbe tartó Pálffy számára az udvar álláspontjának megfelelően Károlyi csak eszköz volt Rákóczi megnyerése érdekében; a cél a magyar konföderációnak és az Erdélyi Fejedelemségnek mint államhatalmi testületnek a megsemmisítése volt.

Polgárság és értelmiség

Magyarországon a fejlődésbe lendülő Pest és Buda, a főváros feladatait már százötven éve ellátó Pozsony, a kereskedelmi kulcspozícióban levő Sopron, a visszafoglalt területek gyarapodásnak indult városai, Győr, Esztergom, Székesfehérvár, Pécs Habsburg-kormányzat alatt maradtak.

Művelődés és országegység

A Pesten és Budán gyökeret eresztő polgárság pedig NürnbergMünchenBelgrád körzetéből szinte valamennyi város, nemzetiség és vallás műveltség-értékrendszerét magával hozta.

A Habsburg-abszolutizmus művelődéspolitikája

Pesten a már 1686-ban újjászervezett plébánia egy év múlva a budai jezsuiták plébániája alá került, s a ferencesek és a pálosok (1694) után letelepültek a domonkosok (1698), majd 1702-ben jezsuita rendház épült.

Művészetek

Pesten a városi tanács az 1691-i pestisjárvány emlékére Szentháromság-szobrot, Budán 1703-ban Jónás Mátyás üvegesmester a mai Jakobinusok terén Mária-szobrot állíttat. Jelentősebb az 1690-ben létesített alapokra 1706-ban emelt Szentháromság-szoboremlék: az oszlop tetejét díszítő szobrot Kollonich ajándékozta a városnak, a többi már Budán letelepedett mesterek – Venerio Ceresola, Bernardo Feretti, Francesco Giuseppe Barbieri – munkája. Majd a budai városi tanács 1709-ben a pestisjárványtól való megszabadulásra újabb Szentháromságszoboremlékről határozott, és ezt, a város első jelentős szobrászati értékű alkotását, 1710–1711-ben Hölbling János építőmester, Vogl Konrád kőfaragó, Barbieri, majd Unglich Fülöp kismartoni mester közösen készítette.

A világi építészet súlypontja a nagybirtokra és a városokra helyeződött. Esterházy Pál Fraknón építkezett, 1687-ben a nádor lovas szobra került a kastélyra, s még 1696-ban is számos kőfaragó, szobrász, soproni mester és egy Pallas nevű stukkátor dolgozott az épületen. brunóci (Nyitra vármegye) várkastélyát 1687–1695 között építtette át egyemeletes, lakályos rezidenciává. Az aulikus nagybirtokos új életformáját szolgálta Savoyai Eugén 1702-ben Ráckevén Johann Lucas von Hildebrandtnak, az ausztriai német barokk egyik legjelentősebb mesterének tervei szerint épített kastélya. Korszakunkra épült újjá a csáktornyai kastély, a Zrínyiek törökellenes harcainak emlékét idéző, 1680 körül készült festményekkel. Az elhanyagolt és leromlott birtokait elfoglaló II. Rákóczi Ferenc a sárospataki és a nagysárosi kastélyt tette lakhatóvá, s nagy gonddal hozatta rendbe a háromemeletes ecsedit. Rákóczi Erzsébet kistapolcsányi kastélyát 1694-ben állították helyre.

A köznernesek ugyancsak igyekeztek korszerűsíteni kúriáikat és kastélyaikat. A dunántúli boltíves, tornácos köznemesi kúriák első emléke a sümegi Cseh László-féle tornácos ház. Klobusiczky Ferenc 1686-ban emeletet húzatott zétényi (Zemplén vármegye) kastélyára. Orosz Pál 1690-ben Ispán Ferenc egykori igen szép mikóházi kastélyát restauráltatta. Szirmay István pazdicsi (Zemplén vármegye) kastélyának főtermét Metzner Ézsaiás eperjesi festő keze alól kikerült történeti festmények ékesítették. A szabad királyválasztás történeti jeleneteit ábrázolták a Perényi család nagyszöllősi kastélyának festményei.

Az Esterházy Pál fraknói kastélyában elhelyezett nagyméretű kompozíciók a család tagjainak török harcait ábrázolják. A kismartoni kastély freskói a mitológia és a magyar múlt jeleneteivel, ókori hősök és magyar királyok képeivel és a Szent Korona középkori országainak allegorikus ábrázolásával a régi nagyság, a magyar állam eszmevilágát sugározzák.

A városok arculatát a polgárság és az intézmények építkezései formálták. Sopron most kapta meg barokk jellegét. A lőcsei Spillenberg-ház az átmeneti stílus emléke (1683). A pesti és a budai városházát 1702–1710 között helyi mesterek építették. Pest-Pilis-Solt vármegye már 1695-ben megépíttette vármegyeházát Pesten. Nagyobb szabású kincstári építkezés volt az 1686–1696 között épített budai fegyvertár (Zeughaus). Széchényi György érsek 1692-ben létesített alapítványt rokkant katonák otthonára, a pesti invalidusház, a kétezer személyt befogadó épület alapjait azonban csak 1717-ben rakták le Anton Erhard Martinelli vezetésével, valószínűleg Josef Emanuel Fischer von Erlach tervei szerint.

Ember Győző

Az 1751. évi országgyűlés

Mária Terézia csak az országgyűlés utolsó hónapjában, augusztusban jött be az országba. Pozsonyon kívül Pestet is meglátogatta, valamint Grassalkovich Antalt, a Magyar Kamara grófi rangra emelt elnökét, aki gödöllői kastélyában pazar vendéglátásban részesítette.

A Királyi Kúria

Az 1724. évi reformok után a királyi kúria állandó székhelye Pest lett. Működésében az állandóságot és rendszerességet az jelentette, hogy csak a törvényes törvénykezési szünetekben nem ülésezett, bár előfordult, hogy ezeken kívül is tartott rendkívüli szüneteket.

Városi felsőbíróságok

A személynöki szék tehát részben másod-, részben pedig – 1744-ig a tárnoki városok ügyeiben is – harmadfokú bíróság volt. A királyi táblához fűződő szoros kapcsolatából következett, hogy üléseit 1724 óta a királyi kúria székhelyén, Pesten tartotta.

Wellmann Imre

Erdőhasználat

Ugyancsak az Alföldre gondolt elsősorban Skopek Ferenc, Pest város jegyzője, midőn 1755-ben folyók, patakok mentén, nedves helyeken a hamar vesszőket hajtó fűzfák, majd hét év múlva, hogy a síkság népe épületfához is jusson, homokos területen akácfák ültetését javasolta.

Kertművelés

Káposztából maga a falusi háztartás is bőven fogyasztott, de nagyobb városok –mint Pest – közelében lakók azok piacára is rendszeresen vittek belőle más zöldségekkel együtt.

A paraszti üzem

Szállításra az esztendő minden szakában csupán a fő közutakon nyílt mód: Erdély felől Szegeden, Pesten és Budán át Bécsbe; Pozsonyból Bécsbe elkanyarodva Sopronon, Varasdon és Zágrábon keresztül Károlyvárosba, ahonnan III. Károly a Karszt hegységen át a Károly utat kezdte építtetni Fiume és Buccari felé; Lengyelországból Pesten és Pécsen keresztül Kanizsára, ahonnan a kereskedelmi forgalmat Mária Terézia Pettaun keresztül Triesztbe irányította, hogy az ausztriai kereskedőknek kedvezve Fiume helyett Triesztet tegye a Habsburg Birodalom tengeri kereskedelmének központjává. A tengelyen való szállítás nehézségei fokozták a vízi utak jelentőségét. Különösen a Duna felsőbb szakasza volt fontos a kivitel szempontjából, s még inkább az lett volna, ha a rajta iparcikkeket hozó Bécsi kereskedők hajóikat agrártermelvényekkel megrakva visszavontatták volna. Ám silány dereglyéket használtak, melyekért nem volt kár, ha a célnál hagyták őket, úgyhogy a magyar rész feladata maradt, hajókon a szállítmányokat Bécs felé ár ellen vontatni, ehhez megfelelő part menti útról, vontató lovakról,esetleg emberekről s ezeknek szakaszonként való felváltásáról gondoskodni, továbbá arra ügyelni, hogy hajómalmok, a part mentén épített vízimalmoknak a mederbe nyúló gátjai és a vízbe dűlt fatörzsek ne akadályozzák a hajózást, s kárt ne tegyenek.

A közlekedés állapota nemcsak azt tette rendkívül nehézzé, hogy rossz termés idején távoli hegyvidék szükséget szenvedő lakosságán a mezőségi táj fölöslegeivel segítsenek, hanem annyiban is kihatott a mezőgazdaság egy-egy termelvényére, hogy korlátokat szabott abban: melyik mekkora. távolságra juthat el, s ezáltal kelendőségük mértékét is jelentős fokig meghatározta. Legelőnyösebb helyzetben azok a parasztok voltak, kik lábasjószágot, elsősorban vágómarhát kívántak értékesíteni, ez ugyanis, kivált a szürke magyar fajtájú, a maga lábán hajtva s menet közben legeltetve, délnémet és észak-itáliai városok messzi piacaira is számottevő súlyveszteség nélkül eljutott. Vasabroncsos hordóba töltve, jó bor is megtett tetemes távolságot, annál is inkább, mert tekintélyes egységára hosszabb szállítást is kifizetődővé tett. De ha gyöngébb volt is a bora, s neki hordajára pusztán vesszőből való abroncsra futotta, akkor sem kellett búsulnia a parasztnak, mert fél- vagy legalább negyedéven át elkelt az a falu kocsmáján vagy a házak során, esetenként a magafőzte pálinkával együtt (igaz, az értük kapott pénz jobbára a földesúr kezéhez folyt az esztendő többi részében). Nehezebben ment a gabona fuvarozása, épp ezért vevőre szűkebb sugarú körben számíthatott csupán. Kisebb jelentőségű termelvényeket: baromfit, zöldséget, kenyeret csak nagyobb városok hetipiacain tudott a környező falvaknak elsősorban szegény népe pénzzé tenni.

Belföldön tulajdonképp a városoknak kellett volna a vidék terményfölöslegeit fölszívniuk. Ám, ami épp a szállítás nehézségei miatt ment ilyen szereplésük rovására, nagyon egyenetlenül helyezkedtek el az országban (túl a Tiszán például Debrecentől le Szegedig, vagy a Dunántúl délnyugati negyedében egy sem terült el közülük). Egyébként is megvolt mindegyiknek a maga – az agrárcikkek szállíthatóságának megfelelően tágabb vagy szűkebb – vonzáskörzete, melynek körülhatároltsága az ott uralkodó sajátos mértékekben és forgalomban levő pénznemekben is kifejezésre jutott, távolabbról jövő eladóknak megnehezítve az ottani árusításba kapcsolódást. De a legtöbb szabad királyi város még e vonzási területére sem sugárzott ki mezőgazdasági termelvények iránt jelentékeny keresletet, minthogy híjával volt az igazi városi jellegnek. Nemcsak szőlőheggyel rendelkeztek határukban s kertekkel a házak szomszédságán kívül is, hanem réttel s gyakran legelővel, mert lakóik közül sokan tartottak tehenet, egyesek lovat, sőt „városmajor” s vele szántóföld is előfordult, vagy pedig neki szolgáló jobbágyfalvakkal bírt a város. Polgárainak jövedelmei között fontos hely illette a szőlőjük termésének eladásából befolyó összegeket, vagyonukat pedig előszeretettel fektették földbe. A környező falvak borterméséből így úgyszólván semmi sem talált náluk vevőre, egyéb termelvényeikből sem sok, kivált hogy gyakorta korlátozták azok felhozatalát. Pesten például a kertészek céhbe tömörültek, s csak miután végeztek a maguk termésének árusításával, engedték meg azt kevés eladnivalójukat kisebb-nagyobb távolságról hozó parasztoknak.

Szerte az országban katonai éléstárakat is állítottak fel, főképp a helyőrségek ellátására, ezeket azonban döntően uradalmak töltötték fel élelemmel. Az országhatáron belül elsősorban itt mutatkozott meg a nagyobb kínálattal jelentkező földesuraságnak a paraszti árutermelést visszaszorító hatása. Mária Teréziának külön el kellett rendelnie, hogy a katonai magazinok a jelentkező jobbágyoknak felkínált fölöslegeit se utasítsák vissza.

Kisebb-nagyobb távolságról a vevőre áhítozó parasztok legtöbbször a számos mezővárosban és városban rendezett országos vásárokat keresték fel. Ott gyakran külön vásárbíróság őrködött a mérték- és pénzhasználat, az alkudozás s az áldomással megpecsételt üzletkötés rendjén. A többnapos sokadalom állatvásárral kezdődött, melyhez a vásáros hely legelőt biztosított; a sokadalmaikról híres helységek, mint Debrecen, Kecskemét, Pest, Vác, vásáraikat időben egymáséhoz igazították.

Ember Győző

Marhakereskedés

A forgalom nem korlátozódott a magyarországi marhára. Erdélyből, a román vajdaságokból, bolgár és szerb területekről magyar földön át vezetett az állat útja a nyugati fogyasztó felé. Az odavaló kereskedők hazájukban vásárról vásárra járva vásároltak. Csordáikat azután magyar területen, Békés, Zaránd, Csanád, Arad megyékben, a temesi vidéken a földesuraktól bérelt pusztákon javították fel. Általánosan jellemző a kor állattartására, hogy a tenyésztő megmaradt a rideg tartás mellett, a hizlalást a kereskedő végezte. A javítás egész évig is eltartott. A feljavított állatok a következő év tavaszán kerültek magyar kereskedők kezére. Ritkán jutottak el a szegedi, kecskeméti, pesti, legfeljebb a váci nagyvásárra, az átvétel rendszerint a feljavítás helyén történt.

Vörös Károly

A katonaelemek

Az obsitos számára pedig, ha egyáltalán eljutott a katona idáig, ettől kezdve a napi néhány garas vagy a pesti invalidusház egy fekhelye maradt perspektívaként, hiszen szolgálatának évtizedei alatt már gyakorlatilag teljesen kiszakadt az őt annak idején elbocsájtó társadalomból, melynek így lassan normái is idegenek lettek számára, mint ahogy idegenné lett a szolgálatban megtört, megrokkant testének a paraszti munka.

A polgárság

Hagyományos ipari és kereskedelmi tevékenységében így mintegy visszafogva – az 1730-as években Bél Mátyás a régi szabad királyi városok legtöbbjének már hanyatló gazdasági életéről panaszkodik, melyben egyre nagyobb szerepet játszik, ahol volt, az iparosok szőlőbirtoka –, a polgár emelkedése, a céhes polgárból a tőkés vállalkozó irányába történő előrelépés a század közepéig még csak egyes esetekben, néhány nagyobb városban: Pesten, Pozsonyban, Erdélyben pedig Kolozsvárt, Szebenben, Brassóban indult meg.

A városi polgár lakása

Eperjessel összemérve jellegzetesen eltérő képet nyújtanak az ország nagy gyorsasággal magához térő, teljes pusztulása után egészében újratelepült gazdasági központjába, Pest városába érkező polgárságnak az 1720-as, 1730-as évekre kialakult otthonairól, berendezési tárgyairól felvett összeírások. A pesti polgárok hagyatékában az 1720-as évek elején talán leggyakoribb bútordarabként az archaikus láda szerepel, de a legtöbb helyen már együtt a modernebb szekrénnyel, mely itt elsősorban mint ruhatartó szolgál. De előfordulnak már a foglalkozáshoz kapcsolódó különböző kis szekrénykék is, szerszámok, orvosságok, egyes helyeken iratok tartására. A pohárszék viszont, amelyből Eperjesen egy vagyontömegen belül többel is találkozunk, Pesten még ritkaság. A székek között Pesten a jobb módúaknál nemcsak vászonnal, de bőrrel bevont darabokat is találunk; Felső-Magyarországon ezek látszanak nagy ritkaságnak. Az összeírt ágyak nagy része zöld vagy kék függönyös oszlopos ágy, de nem sokkal kevesebb a mennyezetes ágy sem. Az asztalok általában egyszerűek, csak a jobb módúaknál vannak keményfából, esetleg befoglalt kőlappal; asztalkákkal ritkábban találkozunk. Feltűnő, hogy a török nem járta városokban s a közelebbről bemutatott eperjesi házakban is oly gyakori tapéták, faliszőnyegek, stukkók a kor pesti leltáraiban egyáltalán nem szerepelnek, csak a függönyök előfordulása hasonló, azonos anyagi-vagyoni szinten. Ugyancsak szegényesebbek a pesti háztartások dísztárgyakban is. A képekben ugyan a pestiek nem maradnak el az eperjesiektől, hiányzanak viszont a falfestésekre és a fali kárpitok, tapéták festett alakos díszítésére vonatkozó utalások. Egészében a pesti háztartások – valószínűleg az összeírások nem azonos szempontjaitól vagy részletezésétől függetlenül is – jól mutatják, hogy legfeljebb három évtizedes múltú, különböző helyekről idevetődött lakosok még nem homogenizálódott lakáskultúrájáról van szó egy egészében újonnan felépített városban, melynek még nincs egységes hagyománya, s ahol a közvetlen szükség szorításában beszerzett első eszközök és bútorok magukon viselik az első generációs polgár még kialakulatlan ízlését.

A nemesi ruhatár

A városi polgár viseletét az 1730-as évekig több konkrét példán elsősorban Pestről ismerjük. Itt a leltárak a nemesi viselettől valóban eltérő németes-polgárias öltözékeket írnak le: élénk (szürke, barna, kék, zöld) színű kabátokat, mellényeket, a jobb módúak mellényén ezüst- vagy sárgaréz gombokkal. A nadrágok között sok a barna, néha fehér bőrnadrág; ezek mellől már mintegy természetesen hiányoznak a nemesi viselethez tartozó díszes övek. Télen a jobb módú polgár kék vagy zöld színű bundát húz magára, ezüstgombokkal. A női viselet fő darabjai a pesti polgárasszonyoknál is a pruszlik, a vállfűző (utóbbi többnyire különböző színű damasztból), a szoknya előtt kötény ugyancsak damasztból vagy tafotából, de lehet zsorzsettből is, néha selyemből; a mellrevalóról ritkábban van említés. A polgárasszony is hord főkötőt, mely olykor díszes is lehet; télre – férjéhez hasonlóan – ő is ezüstgombos, színes bundát vesz magára.

Kosáry Domokos

Katolikus expanzió

A piaristák első társházai, még a lengyel rendtartomány tagjaiként, 1642-től kezdve tűntek fel az ország északi részein. 1711-től kezdve számos új keletkezett, Veszprém (1711), Vác (1714), Kecskemét (1715), Pest (1717), Debrecen (1719) és Szeged (1720) után még másutt is sokfelé.

A protestáns egyházak

Az 1715. évi 30. törvénycikk őfelsége kegyelméből „még” érvényesnek nyilvánítva az 1681. évi 25. és 26. törvénycikk, illetve az 1687. évi 21. törvénycikk rendelkezéseit, egyben megtiltotta a vallási sérelmek országgyűlésen való tárgyalását, orvoslásukra királyi vegyes bizottságot küldött ki katolikus, református, evangélikus urakból. Aki a protestánsok közül a bizottság döntésében nem tud megnyugodni, majd a királyhoz folyamodhatik, de csak egyénileg, saját nevében. Az adott helyzetben a protestánsok számára nem az országgyűlés mellőzése volt a leghátrányosabb, hiszen ott még erőszakosabb ellenfelekkel álltak szemben, hanem főleg az, hogy az uralkodó nem volt hajlandó velük mint testületekkel tárgyalni.

A magyar feudális uralkodó osztálynak ezután, ha szűkebb, bizottsági körben is, még mindig alkalma lett volna arra, hogy saját erejéből rendezze belső viszályát. Mire azonban a bizottság évek múlva, 1721 tavaszán összeült, már egy sor újabb önhatalmú támadás élezte tovább a helyzetet, és, ha igaz, 140 templom cserélt birtokost. A bizottság pár hónapig Pesten, majd Pozsonyban tanácskozott, de aktahegyeken túl semmi eredményt nem produkált. Egy névtelen katolikus munka (Opusculum theologicum. 1721), amelyet Erdődy Gábor gróf, egri püspök adatott ki ez alkalomra, egyenesen azt fejtegette, hogy a fejedelemnek, a földesúrnak jogában áll a protestantizmust megsemmisíteni, és hogy az eretnekek akár halállal is büntethetők. Az udvar e munkát eltiltotta, és Ráday Pál közbenjárására többször is rendeletet adott ki a katolikus akciók ellen. A következő években azonban, ha talán kevesebb kilengéssel is, folytatódott a visszaszorítás, főleg a Helytartótanács egyházügyi bizottságának irányításával. Az 1728-i országgyűlésen, a vallási téma tilalma ellenére, megint súlyos vallási incidensre került sor. A katolikus többség a Werbőczy-féle katolikus eskü letételét követelte a porták kiigazítására kiküldött bizottság protestáns tagjaitól, majd pedig a vonakodók azonnali letartóztatását. Az udvar úgy látta, hogy a magyar katolikus és protestáns rendek képtelenek bárminő egyezségre jutni. Így az uralkodó a vallásügyi bizottság munkálatait 1730-ban Savoyai Eugén herceg elnöklete alatt egy miniszteri konferenciára bízta. Ennek javaslata alapján azután a rendi törvényhozás megkerülésével, rendeleti úton szabályozta a vallásügyet (Carolina Resolutio. 1731. március 21.) a következő fél évszázadra, egészen a türelmi rendeletig kiható érvénnyel.

Ez a „Károly-féle rendelet” felújította 1681 és 1687 törvényeit azzal, hogy ezek az 1691-i hivatalos magyarázat (Explanatio Leopoldina) szerint értelmezendők. Különbséget tett magán- és nyilvános vallásgyakorlat között; az utóbbit a protestánsok csak az úgynevezett artikuláris helyeken folytathatták (1. §), lelkészt is csak itt tarthattak (2. §), másutt, magán-gyakorlatként, csak családi körben olvashattak vallásos szövegeket (3. §). A jobbágyok vallásváltoztatását, a földesúri jog sértetlenül hagyása mellett, most már (szemben a korábbi, önkényes akciókkal) az uralkodó külön beleegyezésétől tette függővé (4. §). Lehetővé tette, hogy a protestánsok ezentúl ismét szuperintendenseket válasszanak. Ugyanakkor viszont dogmatikai tekintetben a protestáns lelkészeket a katolikus főesperesek felügyelete alá, helyezte (5. §). Katolikusok áttérését szigorú állami büntetés terhe mellett tiltotta meg (6. §). Vegyesházasságok kötését csak katolikus lelkész előtt tette lehetővé (7. §). Kötelezte a protestánsokat is a katolikus ünnepek megtartására, céhen belül a körmeneten való részvételre (8. §), valamint a Szűz Máriát és a szenteket említő úgynevezett dekretális eskü letételére.

A sorompót, amelyet az udvar a két ellenfél közé emelt, egyik sem fogadta szívesen. A protestánsok elkeserítően szűknek, a katolikusok viszont puszta létét is felháborítónak találták. Althan Mihály gróf, váci püspök nyíltan tiltakozott ellene. Valami védelmet ugyanis a szűk korlát is nyújthatott a protestánsoknak. Útjába állt a földesúri jog önkényes alkalmazásának, és lehetővé tette a protestáns egyházi szervezet kiépítését és működését akkor, midőn előzőleg két évtizeden át még egyházkerületi gyűlést sem volt szabad tartani.

Az északnyugati peremvidéken persze most már hivatalosan kezdték 1681 rendelkezéseit végrehajtani. 1681 ugyanis csak ezen a sávon jelölte ki, tizenegy „restringált” megyében, a két-két artikuláris helyet és ezeken kívül a nagyobb városokat, ahol a vallásgyakorlat szabadon volt folytatható. Ezektől keletre és délre, a következő nagy félkörív „privilegizált” megyéiben, Veszprémtől Komáromon át Zemplénig és Ugocsáig, már kisebb volt a megszorítás: itt a protestánsok vallásgyakorlata megmaradhatott mindenütt, ahol már 1681 előtt is bizonyíthatóan éltek vele. Az ország azóta visszatért déli és keleti részein megint ez a „privilegizált” helyzet érvényesült. Sőt, e ritkán lakott vidéken, ahol katolikus nagybirtokosok is jobban megbecsülték a protestáns települőket, az 1681 előtti helyzet bizonyítását sem vették oly szigorúan. Károlyi Sándor gróf és fia, Ferenc nemcsak békét hagyott a reformátusoknak Hódmezővásárhelyen vagy az evangélikusoknak Nyíregyházán, hanem olykor meg is védte őket a klérussal szemben. Végeredményben a rendelettől 1781-ig a protestánsok több mint kétszáz, 1711–1781 közt, ha igaz, összesen 443 templomot vesztettek el, vagyis az 1703-i helyzethez mérten, a Rákóczi-kori felugrás következtében, végül még mindig vagy másfél száz templom többlettel zárták le a 18. századi szorongattatásuk időszakát.

A protestáns vezetők 1733-ban a rendelet alapján engedélyt kértek egyházi szervezetük újjáalakítására. Erre adta ki válaszul III. Károly 1734.október 20-án az úgynevezett második Carolina Resolutiót, amely mindkét protestáns felekezetnek négy-négy szuperintendencia (egyházkerület, püspökség) fenntartását engedte meg, létrehozva ezzel a máig érvényes beosztás alapjait. Református részről az 1734 novemberi bodrogkeresztúri, evangélikus részről az 1735-i pesti gyűlés alakította ki az új kereteket. A négy református egyházkerület 1258, a négy evangélikus mindössze 209 egyházközséget képviselt.

Görögkeletiek és unitusok

A szerbek, kárpátukránok és románok viszont mind vagy az ortodoxia, vagy az unió hívei voltak, és Magyarországon kevés kivétellel csak ők voltak azok. Számszerűen még a fő kivétel is keveset nyomott a latban: Pest és néhány más város „görög” polgársága, amely időszakunkban, szórványként, a szerb ortodox egyház alá tartozott.

A piarista iskolák

Időszakunk végén, e gyarapodás eredményeként, hét alsóbb szintű és tizennégy teljes gimnáziummal rendelkezett. A legnagyobb a pesti volt, mintegy 500 diákkal. Ez utóbbinak 1747 óta már kétéves kiegészítő filozófiai tanfolyama is volt, amelyen egyebek közt magasabb szintű fizikát és matematikát is oktattak. E példát azután másutt is követték.

Képzőművészet

Az új szakaszt, szinte jelképesen, Grassalkovich Antal herceg gödöllői kastélya (1744–1750) nyitotta meg, amely 1751-ben az odalátogató Mária Terézia elismerését is kiérdemelte. Ez, a francia, illetve osztrák rokokó palotaépítészet elképzeléseit harmonikus összhangba hozva a szerényebb magyarországi feltételekkel, szinte mintát, példát nyújtott, olyat, amely a jobb módú magyar birtokos urak reprezentációs igényeinek megfelelt, és így követőkre is talált. E típust képviselte azután az 1750-es években a hatvani Grassalkovich-kastély, talán Oraschek Ignác alkotása, továbbá a péceli Ráday-kastély (1756–1776) és az 1760 körül épült nagytétényi Rudnyánszky-kastély, mindkettő feltehetően pesti helyi mester, Mayerhoffer János műve, valamint a gácsi Forgách-kastély. S a sort még folytathatnánk.

Az 1760-as évektől kezdve a késő barokknak már klasszicizáló változata kezdett érvényesülni, különösen Fellner Jakab (1722–1780), a Csehországból átkerült komáromi mester, majd a tatai Esterházy-uradalom építésze művein, így a tatai Esterházy-kastélyon (1762–1764). A magyarországi rokokó kastélyépítészet betetőzőjének az egy korábbi épület felhasználásával és több építész közreműködésével 1762–1766 közt emelt, majd még jó pár éven át tovább kiképzett hatalmas fertődi Esterházy-kastély tekinthető, Magyarországon csak a „fényes” Esterházy Miklós herceg rendelkezett elég anyagi erővel ahhoz, hogy ekkora téttel induljon abban a nagy versengésben, amellyel Európa-szerte próbálták fejedelmek és főnemesek Versailles-t utánozni.

A lassan magukhoz térő és újjáépülő városokban is egymás után épültek a főnemesi, a két legfontosabb centrumban a királyi paloták, a főbb egyházi székhelyeken a püspöki paloták. A sok építkezés nyomán a 18. század folyamán alakult ki az utcák, terek, olykor új negyedek együtteséből jó néhány város központjának az a barokk, utóbb klasszicista jellege, amely máig e korszak örökségét képviseli. Ebben már nem kis szerepe volt a polgári építkezésnek is. A gazdagabb polgári rétegek, patríciusok, kereskedők, olykor hivatalnokok a maguk szerényebb eszközeivel alapjában véve szintén a főúri és főpapi építkezések mintáihoz próbáltak igazodni. Annyival is inkább, mivel a világi és egyházi főnemesség nagy építkezései elősegítették a főbb központokban a kőművesek, kőfaragók, ácsok és más mesteremberek letelepedését. Így a kivitelezést, bár igen különböző szinten és eltérő tervek szerint, gyakran ugyanazok végezték különböző megrendelők számára.

Az ország megkíméltebb zónájában, Pozsonyban, amely ekkoriban még a politikai és kulturális élet központja volt s az országgyűlések színhelye, díszes, kétemeletes főúri paloták épültek (Esterházy, 1740; Balassi, 1754–1762; Grassalkovich, 1760). A királyi várat az udvar megbízásából Franz Anton Hillebrandt (1719–1797) alakította át (1760–1765). Sopron szerényebb formák között e közeli példát követte. Ebből az időből való egyebek között a városháza, meg néhány régebbi épület, így a Storno-ház homlokzata. Győrben pedig, ahol a barokk homlokzatú, sarokerkélyes háztípus vált otthonossá, a barokk városháza és a bencés Apátúr-ház (1742).

Az elpusztult országrészek újjászülető városai közül Pesten a mai belváros szerény akkori épületei közül valósággal kiemelkedett az úgynevezett invalidusház (a Fővárosi Tanács ma is impozáns otthona), amely rokkant katonák számára épült, Széchényi György érsek alapítványának felhasználásával, egyben mint a császári ármádia hatalmának jelképe is. 1716-ban kezdték el, 1727–1737 közt épült A. E. Martinelli irányítása alatt. Az akkoriban épült pesti magánpaloták közül a mi korunkra már csak egy maradt: a Mayerhoffer András (1690–1771) kőműves céhmester által befejezett Péterffy-ház, mai nevén Kriszt-ház. Budán a barokk polgári építkezés emlékét őrzi a zárt sarokerkélyes régi városháza, amelyet Venerio Ceresola császári építőmester kezdett el a 17. század végén, majd a helyi Hölbling János fejezett be 1714-ben. A budai királyi palota újjáépítésének hosszú és változatos folyamatában bizonyos fokig az udvar és az öntudatosabbá váló magyar rendiség versengése is kifejeződött. Az egykori palota romos falait 1714-ben kezdték a Haditanács rendeletére részben lebontani s a törmelékkel az árkokat betölteni, illetve részben egy új, kétemeletes palotává kiépíteni, 1715–1723 közt Fortunato Prati irányítása alatt. A félbehagyott építkezés folytatását az 1740-es években a magyar rendek szorgalmazták, hiszen Buda az ő szemükben az ország régi központja, önállóságának jelképe volt. Mária Terézia hozzájárult a vállalkozáshoz azzal, hogy a költségeket a megyék és városok adományaival fedezzék, mely utóbbiak azonban rövidesen elapadtak. Ezután ismét az udvar vette át a kezdeményezést. Az új munkálatokat 1749-ben kezdték a francia Jean-Nicolas Jadot udvari főépítész tervei szerint, amelyek azután a továbbiak során több ízben módosultak. Utána az irányítást Nicolaus von Pacassi, majd 1760-tól F. A. Hillebrandt, a kivitelezés vezetését Oraschek Ignác vette át. Közben a budai várnegyedben több főnemesi palota is épült (Batthyány, 1744; Erdődy, 1749). A szomszédos Óbuda mezővárosban 1746–1757 közt építette a Zichy-kastélyt Jäger János Henrik építőmester.

A megyei székhelyeken – részben mezővárosokban – az udvar rendeletére kezdtek végre új, állandó megyeházákat emelni. Az első és igényesebb ilyen épületek közé tartozott Zala megyéé, amely Donato Felice Allio bécsi olasz építész tervei szerint 1730–1732 közt épült Zalaegerszegen. A legszebb megyeházát azonban Egerben építette Matthias Franz Gerl (1712–1765), kétemeletes homlokzattal, Fazola Henrik művészi vasrácsaival (1761).

A püspöki székhelyeken egyébként is jelentős építkezés folyt. Egerben ekkoriban (1758) épült a kispréposti palota. Székesfehérvárott az egyemeletes, ívelt oromzatú városháza. Nagyváradon a püspöki palota építését 1762-ben kezdte el F. A. Hillebrandt. Erdélyben Kolozsvár lett az új építészeti törekvések első, jelentős központja. A század közepén kezdett azután melléje felzárkózni Marosvásárhely, amelynek piacterén 1759-1772 közt építették a Tholdalagiak a francia származású Luidor János tervei szerint Erdélynek talán legszebb rokokó városi palotáját.

A kifejezetten egyházi rendeltetésű építészet ennél is jelentősebb volt időszakunkban. Elsősorban természetesen a katolikus egyház részéről, amely nagy anyagi erők birtokában és a hatalom támogatása mellett a művészet eszközeit is messzemenően igénybe vette. Egymás után épültek az új barokk templomok, amelyek hálózata gyorsan terjedt délkelet felé. Eleinte a szerzetesrendek és mindenekelőtt a jezsuiták vitték a fő szerepet a templomok építésében és belső terének új, dekoratív kiképzésében. Fényűző anyagok alkalmazásával, márvánnyal, aranyozással, gazdag stukkódíszekkel, oltárokkal, szobrokkal, képekkel olyan Összhatást értek el, amely valóban képes volt lenyűgözni az embereket. Eger 1717–1734, Kolozsvár 1718–1724 közt kapott új jezsuita templomot. Az egri az évtizedeken át, haláláig ott élt Giovanni Battista Carlone műve volt, akár a debreceni Szent Anna- (1721) vagy a miskolci minorita templom (1729). Az eperjesi ferences templomot (1709–1718) egy kassai magyar mester, Tornyossy Tamás építette. A mesterek többsége azonban osztrák-német volt. Közülük a tiroli Martin Wittwer szerzetes építész alkotta meg a győri karmelita templomot (1721–1729), ő tervezte a győri kálvária épületeit, a pannonhalmi apátság barokk épületszárnyait, a zirci cisztercita kolostort, meg a tihanyi apátsági templom homlokzatát és a már halála után elkészült pápai pálos templomot. Több nagy kolostor és kéttornyos templom. épült az úgynevezett dunai osztrák barokk építőiskolához tartozó –, név szerint pontosan nem is azonosítható – mesterek tervei nyomán. Így a pesti pálos (utóbb egyetemi) templom (1722–1742), amelyet egy időben egyedül a kivitelező Mayerhoffer Andrásnak tulajdonítottak, azután a zirci cisztercita templom (1732–1750), a kalocsai székesegyház (1735–1754), valamint a nyitrai piarista templom (1742).

H. Balázs Éva

Zinzendorf Károly

Zinzendorfnak a gazdasági helyzet teljes felmérése a dolga – legalábbis ez tűnik ki naplójából (a jelentés, amit útjáról készített, nem maradt fenn). Naplójában a kialakult sémát követi. A dátum után sorra veszi a nap eseményeit, ha helyét változtatja, mint ez magyarországi útja során is történt, minden várost, falut, melyben megszállt vagy akár csak érintett, jelez, sőt jellemez. Jól kövezett utak, szép templom, avagy méteres sár, nyomorúságos viskók. És jelzi, kikkel találkozott, beszélt, a neveket éppoly nyomatékkal húzza alá, mint az olvasott könyvek íróit, a művek címét. Közli, hogy valamelyik tanácsos úr végtelenül unalmas volt, de azt is, ha a bányamérnöknek vonzó a felesége. Hat hónapig tartott az út. Fertődön kezdődött, ahol Esterházy vendége és Haydnt hallgathatja, onnan a déli végekre, majd Erdélyen át – itt hosszú heteket tölt el – a Tiszántúlra, a Szepességen át a bányavárosokba, majd Vác érintésével Pest-Buda, a Dunántúl, és mintegy a tanulságok summázása érdekében Pozsony, a Helytartótanács székvárosa.

A középnemesség

Mialatt Pesten és Budán elkezdődnek a munkák, VarasdZágráb táján csoportosulnak azok a katonatisztek, hivatalnokok, velük dolgozó értelmiségiek, akik a működést országosan akarják szabályozni.

A törekvő mezőváros, a süllyedő-emelkedő királyi város

Európában példa nélkül áll az is, hogy az éppen a hetvenes években fellendülő Pest és Buda kivételével évtizedekig stagnál a városok lakosságszáma. E pangásból, a gazdasági-vállalkozási lelemény csekély voltából következik, hogy a hatvanas évek még kedvező álláspontját Bécsben is kedvetlenség és bizalmatlanság váltotta fel. A városok annyit kaptak, amennyit érdemeltek: a zömmel németajkú városok sem a hazai fejlődésnek, sem a monarchia fejlődésének nem váltak támaszaivá. Pedig sok kedvező momentum támogathatott volna lendületesebb fejlődést. A kortárs utazók egyöntetűen emlegetik, hogy bár az utak nagyon rosszak, sehol ilyen zavartalanul nem lehet utazgatni. A zavartalanság úgy értendő, hogy belső vámok, hídpénzek, zaklató hatóságok alig állanak a forgalom útjában. Míg a környező országokban az egyes territóriumok között határvám akadályozza a gyors átkelést, itt a megyék, az országrészek között nincs semmiféle korlátozás (a szűkebben vett Magyarországon belül). Évente 1600 belföldi vásárt emlegetnek. A vásárt immár nem tarthatták vasárnap, de Debrecenben, Pesten ezer számban állnak a „standok”, ezer számmal érkeznek az áruval, zömmel mezőgazdasági áruval a szekerek. Nem volt hiány a mezőgazdasághoz, a helyi adottságokhoz kötődő iparcikkekben sem. 1777-ben százféle iparágat tartanak nyilván, s ezek művelését közel 31 ezer mester, legény és inas végzi. Bizony meglehetősen provinciális volt a termelés: elismerést külországban főként a bőrárú- és pipagyártásunk aratott. Virulnak a céhek, és a szerény igényeket kielégítő termékek kiegészítéséről –, külföldi áruval –, a görög és zsidó kereskedő gondoskodik.

Az összkép borús. Mária Terézia korának városai a nagy 18. századi fellendülést sem az országban, sem Erdélyben nem követik. Mindazonáltal a városok némelyike külsejével, pezsgő életével jelzi: a következő évtizedek meghozzák, ha nem is általánosan, de a kulcshelyeken, a három évszázad óta várt megújulást. '

Mária Terézia uralma idején Pozsony a főváros. A Nyugat-Európából érkező utazó csak elismeréssel szól Pozsonyról, ahol az igazi város minden kellékét megtalálta. Volt vára, vagyis valódi székhely jellegét –, amíg az volt –, nem is lehetett vitatni. „A várkastélyt és a felvezető sétányt nagyon jól kivilágították. A császárnő ezekre a helyreállításokra és az új berendezésre 300 ezer forintot biztosított. Többek között pompás lépcsőházat csináltatott, amelyet a vár közismerten igen vastag falaiba helyeztek el. A kápolnát, valamint a lakosztályokat fehér és aranyozott stukkókkal, faburkolattal és falitükrökkel díszítették. E szépítések, helyreállítások és nagyobbítások még mindig folytatódnak –, írja Khevenhüller-Metsch herceg 1764-ben –. A császárnő ezen keresztül és más figyelmességgel, kegymegnyilvánítással könnyebben fogadtathatja el új követeléseit.”[8] Az országgyűlés sikertelensége nem csorbította a vár szépségét, melynek termeit Rubens és a Habsburgok más kedvelt mestereinek képei díszítették, s ahol a csillárok szász porcelánból és hegyikristályból készültek. 1766-tól e pozsonyi kastélyvár egyben a helytartópár, Albert herceg és Mária Krisztina főhercegnő rezidenciája. Akkor még fiatalok és nagyon ügyesek – külsőségekkel, magatartásukkal valódi udvartartást varázsolnak az illúziókat szívesen fogadó országba. Ők maguk is derűsen élnek – még messze vannak a sikertelen és nehéz belgiumi évek. Ezt a pozsonyi rezidenciát, mely meghatározta a város képét és az arisztokrata és nemesi építkezések igényességét, többen is leírták. Így Zinzendorf Károly, aki magyarországi útja után a kevéssé társadalomértő helytartóval igyekezett megbeszélni erdélyi és magyarországi tapasztalatait. Egy Pálffy gróf, Vöröskő ura Rotenstein néven több útleírásában műérzékkel, az utókor figyelmét lenyűgözve vezeti olvasóját a háromemelet magas, négy tornyán korszerű villámhárítóval ékes várba. Az Ausztria felé eső toronyban őrizték (s néhány év múlva onnan vitték Bécsbe) a Szent Koronát és a koronázási ékszereket. A nagy- és fogadótermek, a tükör- és porcelántermek, a rózsaszín márványpadlók, a berendezés leírása plasztikus. A korabeli magyar fő- és középrangú látogatóra, akit itt audiencián fogadtak, nyilván a keleti berendezési tárgyak, Ázsia pozsonyi honfoglalása hatott a legerősebben. A Mária Krisztina festette képekkel (95 darab) díszített egyik terem büszkesége az indiai fából készített asztal, de sokkal fontosabb, ami ezután következik: a kék japán szoba, a két firenzei szoba (az utóbbiak falát kék és cseresznyeszínű tapéta, bútorait selyemhuzat borítja). Külföldi utazók igen részletesen számolnak be pozsonyi benyomásaikról, arról, hogy az európai léptékkel közepes, alig 30 ezer lakosú városnak 9 temploma, 14 palotája van. A belvárosban nincs több 300 háznál, ezek közül kimagaslik a Kamara háromemeletes épülete. Említik a város két nyomdáját, három könyvkereskedését, de leginkább a főúri kastélyokat és parkokat méltatják. A Batthyányak, Esterházyak, a Zichy, Pálffy, Illésházy, Grassalkovich, Csáky grófok bőkezű építtetők. Huszonöt ablak „szélességű” palotákról olvashatunk, amelyek a kor legmodernebb és legköltségesebb igényeinek tesznek eleget. Az esztergomi érsek palotájának több termét szalmatapéta díszíti, kínai alakok mozognak a falakon. A „chinoiserie” elérte tehát Nyugat-Magyarországot. Persze hasonló jelengéseket a Duna vonalán túl nem találnánk, mint ahogy az angol kert divatja is sokkal később éri el a keleti régiót.

Talán nem felesleges a főváros-Pozsony látványosságairól, így a Batthyány-palotáról még többet is szólni. Parkjába a „közemberek” is bejutottak, nézegették a szobrokat, a franciaországi Marly-t imitáló árkádszerű kettős fedett galériákat. A két-két vadgesztenye- és hársfasor alatt vasárnap és ünnepnapokon több száz ember sétálgatott. „Az érsek kegyesen megengedte, hogy a kertben hetenként kétszer rendezett hangversenyt minden tisztességes ember meghallgathassa.”[9] A pozsonyi és környékbeli látogatók megszámolhatták a narancsház 400 fáját, ismerkedtek az ananásszal, és a tavon úszkáló hattyúkban gyönyörködtek! Az Erdődyek egyenesen a potsdami Sans-Souci kastélyt utánozták pompás parkjuk kerti lakával. Egy fasor végén itt is van kínai pavilon, „rajta csengettyűk és sárkányok, belsejében a tapétát kínai tájképek díszítették”.[10] Volt itt szivarfa, amerikai fák és a narancson kívül banán- és datolyapálmák,

Pozsony tehát valódi főváros a teréziánus korban, hiszen még Versailles-szerű kastélyok is övezik. A herceg Esterházy család Eszterházán és Kismartonon kívül Pozsony mellett Köpcsényben is sűrűn vendégül látja az uralkodónőt, és közel van Cseklész, mely nemcsak kartonmanufaktúrájáról nevezetes; szerény mezőváros létére a környező kisebb-nagyobb településeken mintegy 2000 embert-asszonyt foglalkoztat, és itt van a kancellár kastélya, „az ízlés és az egyszerűség temploma”.[11] A kastély könyvtára, képtára igen gazdag, a hatalmas park pedig japán pagodát, kínai teaházat, sőt remetelakot is kínál, ahol horribile dictu remetenő él egy árva gyermekkel és egy kutyával. A diplomata Esterházy szentpétervári tartózkodásának emlékét őrzi a parkban felépített Belvedere képanyaga: nemzeti viseletben orosz, olasz, francia, örmény, spanyol leányokat ábrázolnak a festmények. A kastélyban pedig Peterhof, Carszkoje Szelo cári kastélyainak látképei, pétervári városrészleteket ábrázoló festmények, egy másik teremben angol rézmetszetek függnek a falakon. „A földszinti szobák közül az egyiket indiai tapéta borítja, a másik mennyezetét és falait 285 fehér és kék csempével burkolták holland módra.”[12]

Bruckenthal Sámuel nem Esterházy, Erdély akkori fővárosa, Nagyszeben nem vetekszik Pozsonnyal, lakosságának száma annak felét sem éri el. A szász kulturális központot –, amelyről nagy elismeréssel ír Zinzendorf –, hamarosan leváltja a nagyságban azonos, de magyar nemességgel sűrűn lakott Kolozsvár, mely ezzel a helycserével egyszersmind az erdélyi társadalmi fejlődés irányvonalát is a volt Partium, a Tiszántúl irányába téríti.

Pest a királyi kúriának, Buda pedig 1777 óta az egyetemnek ad szállást. E két nagy múltú, 20–20 ezer lakosú város nem olyan díszes, mint Pozsony, de a pangás utáni fellendülés ígéretét itt találjuk meg. Egyik város sem nélkülözi az előrelátó főurak palotáit. Pesten legnevezetesebb a Károlyi-palota, melyet a kalocsai érsek, az egri püspök után szerzett meg Károlyi Antal, Szatmár megye főispánja. Ő és Grassalkovich Antal gondoskodtak arról, hogy a királyi várból lenézve az uralkodó –, aki egyébként sohasem lakott a várban –, kedvét lelje a testvérváros panorámájában.

A Vár építése a hatvanas években kezdődött. Mária Terézia 1764-ben a váci püspöknél tett látogatása után Budára ment kíséretével, hogy megnézze a királyi várat, „melynek építése előrehaladt…, bizalmasai előtt kifejezte rosszallását, hogy milyen sok felesleges kiadásra kerül most sor”. „Igazán nevetséges –, írja az udvarmester –, hogy egy ilyen, a legújabb divat szerint pompásan díszített, nagyszabású épületet emelnek egy olyan helyen, ahol emberi számítás szerint az udvar soha nem akar és nem is fog tartózkodni.”[13] Valóban, másfél évtizeddel később az uralkodónő az egyetemet helyezte el a Várban; soha oktatási intézmény ilyen környezetben nem működött. A magas kupola adott helyet a csillagvizsgálónak, természettudományos gyűjteménye, könyvtára is imponáló volt. Az utazók, a Budára látogató magyarok mind gyakrabban keresték fel ezt a még nem főváros, de valóságos földrajzi központot jelentő, vonzó várost. A múlt dicsőségét, a múlt gyötrelmeit egyszerre idézték a városfalak maradványai, a Bécsi Kapu. A régi török fürdők német néven – Kaiserbad (Császárfürdő), Generalbad (Királyfürdő), Raizenbad (Rácfürdő), Bruckenbad (Rudasfürdő), Blocksbad (Gellértfürdő) –, mind több magyart is vonzottak. Állítólag a Császárfürdő volt a legelőkelőbb, legdíszesebb. Az bizonyos, hogy férfiak, nők, gyermekek közös és kissé hiányos öltözékű fürdőzése nem a barokk Magyarország, nem is a Regnum Marianum képét idézi elénk. Egyébként Buda sem maradt főúri palota nélkül: a századelő korai építkezéseit új hullám követte. A Batthyányaknak természetesen itt is volt palotája, csakúgy, mint a Zichy családnak, s jellemző a leendő fővárost körülvevő kisebb kastély-karéj, az óbudai, péceli, tétényi kastélyok. Ezek még ma is sejtetik a barokk Buda hangulatát.

A palotákat, barokk polgárházakat azonban nagy ívben sem veszik körül korszerű üzemek, melyek a két nagyra hivatott város gazdasági erejét is jelezték volna. Sem Buda, sem Pest városi tanácsa nem mozdította elő, hogy a szövő-, a bőr-, a ruházati ipar egyes ágainak próbálkozásai sikerrel járjanak. A céhek ellenálltak, a tanácsok nem segítettek, az állami biztatás viszont nem járt együtt anyagi támogatással. Roppant későn, 1776-ban létesült a „Rokkantak házában”, az „Invaliduspalotában” az első pesti posztó- és pokrócmanufaktúra. Az első magánvállalkozás, a Valero fivérek selyemmanufaktúrája már a következő korszak kezdeményeit vezeti be. A Valero-cég a kereskedelem gyengeségeit is legyőzve birkózik meg a nehézségekkel, pedig a görög és rác kereskedők kiiktatását, amit elszánt harcban értek el a helyiek, a vállalkozók igen megsínylették.

Küszködve halad előre a két város, melyet 1769 óta a Vízivárosból Pestre átvezető, 64 hajóból összeillesztett híd köt össze. Míg azelőtt a budaiak és pestiek komppal közlekedtek, most csak jégzajlás idején szedik fel a hajóhidat. Ennek közepe kiszélesedik, itt korlát van és padok, társaséletre alkalmas terep. A hajóhíd mintegy szimbóluma a két város derűs hangulatának. Ezt biztosítják a jó fogadók, a vendégszerető polgári és nemesi hajlékok is. Buda előkelőbb, Pest mozgékonyabb, izgalmasabb. A budai vár felmagasodik, és elkülönül a Dunától is fenyegetett –, 1775-ben a Víziváros és a Tabán lakói csónakokon, sajkákon közlekedtek – alvárosoktól, s különösen Óbudától. Pest a kereskedők és iparosok városa, sokkal kevesebb reprezentatív épülettel, de éppen lakosságának összetétele miatt jobban igényli az őt szolgáló napszámos, állattartó zsellér elem letelepedését. Ez vezet a külvárosok, elsősorban a Terézváros gyors fejlődéséhez, mely 1777-ben kapta nevét. Még állnak ugyan a városkapuk, de a Kúria pesti működése szebb épületek emelésére ad kedvet. Főurak, nemesek, patríciusok építkeznek, elegáns kávéház nyílik. „Földszintes, több szobából áll. Az első, a bejáratnál egyenesen pompás. Négyszögletes terem, 15 lépés minden oldala, négy boltozatát négy oszlop tartja.”[14] Márványstukkós mennyezetről, a szép kályhákról, kristálycsillárokról, billiárdasztalokról olvashatunk. A nevezetes kávéházról az utazók írnak, a helybeliek hamar megszokják e rangos szórakozóhelyet, és nem sok szót vesztegetnek reá. Az elismerés komolyabb szavait olvashatjuk az invalidusok hatalmas épületéről: „Homlokzata után ítélve az ember azt hihetné, hercegi palota előtt áll.”[15] A rokkantak palotája négyezer katonát tud ellátni. A betegeket szerzetesek ápolják. Az épület közepén templomot helyeztek el. Ezt és a ferencesek, domonkosok, pálosok, klarisszák, szerviták templomait is sokat emlegetik. De nem sokáig. A szerzetesekre, a templomokra hamarosan nehéz idők járnak.

Montesquieu Magyarországának válasza a teréziánus Bécs kihívására

Niczky grófnak, a szabadságrendszer egyik alapítójának, akit Pesten egy katonai repülőpáholyban francia tiszt vezetett be a szervezetbe, egész rokonsága a megyékben vagy a Helytartótanácsnál szolgált.

Wellmann Imre

Mária Terézia és II. József reformjai

A Budára, majd Pestre helyezett egyetemen a természetrajz keretében is szóhoz jutottak mezőgazdasági ismeretek, azután pedig külön tanszék létesült a mezőgazdaságtan oktatására az említett Mitterpacher vezetésével.

A termelőerők fejlődése

A kiterjedt megye egy részén az agrárcikkek értékesítése szempontjából mind jelentősebbé váló Pest-Buda és a Duna közelsége adott bizonyos ösztönzést főképp egyes földesuraknak az árutermelésbe kapcsolódásra; erre vall, hogy létrejöttek elkülönített urasági legelők, ahol finomabb gyapjú termelése és értékesítése céljából ilyet adó birkákat másokkal való keveredés kizárásával lehetett tartani. Míg azonban az ilyen legelőelkülönzés erősen korlátozott maradt, másfelől annál nagyobb mértékben került arra sor, hogy az uraság a jobbágyoknak nemcsak a közös legelőből engedett át egy-egy részt teljesen, meg a nádasból (a vele, sajnos, együtt kimutatott kertből nyilván kevésbé), de nem kis részt a majorsági rétből és szántóföldből is, úgyhogy ha a fentiek szerint az összes szántó és rét a termőföldnek 32,70, illetőleg 21 %-át alkotta, ebben csupán 8,45 és 7,96 %-kal részesedtek a majorsági üzemek. E föltűnő jelenség arra mutat, hogy a földesurak a megye nagy részén az egykori török terület birtokosainak többségére jellemző módon megmaradva lényegében az önellátás mellett, nem vállalkoztak piacra való rendszeres termelésre. Még a Pest határától megszakítatlanul Hatvanig nyúló gödöllői uradalomnak az 1770-es évekből való számadásai is nagyjából a korábbi időszaknak a piaci haszonra törő nyugati és északnyugati nagy- és középbirtokétól eltérő típusát villantják fel.

Heckenast Gusztáv

A vaskohászat fellendülése

Minőségük megítélésén nem változtat, csupán sajátos vonásokkal ruházza fel őket, hogy üzemeik versenyképességének fokozása érdekében feudális előjogaik nyújtotta előnyeiket is kihasználták. Végletességével jellemző példa erre az Esterházyaké, akik Szokolyahután olvasztott nyersvasukat a Zólyom megyei Véglesen frissíttetik ipari feldolgozásra alkalmas kovácsvassá, s ezt a pesti piacon hozzák forgalomba; közel 200 kilométeres, részben ugyanazon az úton oda-vissza történő szállítás az árut nem drágította meg, mert a fuvart jobbágyaikkal végeztették robotban.

Textilipar

Az exportra alkalmas minőség előtt, mint ezt a pesti Valero századvégi bécsi szállításai mutatták, a hátrányos vámrendelkezések ellenére is nyitva állta a külföldi piac.

Posztó-, lenvászon- és kartonmanufaktúráink legnagyobb része, az életképesnek bizonyult vállalkozások mind az ország északnyugati vidékeim, a LőcseHatvanPestSopron-vonallal elhatárolt területen helyezkedtek el. Az osztrák, a cseh-morva és a magyarországi manufaktúra-vidék földrajzi összefüggése lényeges kapcsolatokra hívja fel a figyelmet. Az ausztriai kereskedőtőke az alacsony élelmiszerárak és az ebből következő alacsony bérszínvonal miatt szívesen jött Magyarországra; ennek köszönheti születését Falquet és társai cseklészi (1766) karton-, Wachtler ugyancsak cseklészi (1784) muszlin- és piké-, vagy Rubini pozsonyi (1787) pamutfonal-manufaktúrája. A földrajzi közelség kézenfekvővé teszi, hogy a határ közelében telepített vállalkozások eredetileg nem is a magyar, hanem az osztrák piacra kívántak elsősorban termelni. Az 1764 és 1768 közt az osztrák határ közelében alapított hét új textilmanufaktúra felkeltette az ausztriai és cseh-morvaországi vállalkozók félelmét a magyarországi üzemek versenyétől, s ez magyarázattal szolgál arra, hogy miért fordult szembe éppen 1770 táján a bécsi gazdaságpolitika a magyarországi iparfejlesztéssel.

A textilipar ágazatai közül a selyemgyártás virágzott fel Magyarországon a legjobban. A dél-magyarországi selyemtermelés állami ösztönzése az 1760-as évektől kezdve elsősorban Bécs selyemipara számára kívánta biztosítani a nyersanyagot. Célszerű volt a félkész árut a selyemhernyó-tenyésztés színhelyéhez közel előállítani; ennek köszönhette alapítását a verseci kamarai selyemgombolyító vagy az eszéki és más kisebb horvátországi gombolyítók és filatóriumok. A selyemfonal-szállítmányokat ezután a ráckevei és az óbudai kamarai uradalomban gyűjtötték össze, és innen szállították Bécsbe. A nyersanyagforráshoz akartak közelebb kerülni azok a tőkeszegény, de vállalkozó szellemű bécsi selyem-fabrikánsok, akik a pest-budai selyemipar alapjait megvetették. Beywinckler József és Höpfinger József bécsi céhmester 1776-ban teljes felszereléssel és személyzettel települt át Óbudára, az olasz származású, de már pesti születésű Valero István, szintén a bécsi selyemgyártó céh tagja, ugyancsak 1776-ban Pesten alapított selyemgyártó manufaktúrát. Példájukat az 1780-as években több bécsi és pesti polgári vállalkozó követte.

Bőripar

Pesten 1799-ben említik Kemnitzer János tímármester bőrgyártó fabrikáját, amely a céhes kézműves műhelyből fejlődött manufaktúra (gewachsene Manufahtur) Magyarországon ritka, valószínűleg az 1780-as években keletkezett példája.

Mezőgazdasági ipar

Az 1780-as évek manufaktúra-tabellái Fiuméban két, a Komárom megyei Marcelházán, a Nyitra megyei Újlakon, továbbá Pesten említenek egy-egy, néhány munkást foglalkoztató manufaktúrát; ezek általában a külföldi eredetű szeszes italok olcsósága miatt panaszkodnak, de maguk is exportálnak, az itáliai félszigetre, az osztrák-cseh tartományokba és Lengyelországba.

H. Balázs Éva

Az alaptörekvés: közép-európai militáris nagyhatalom kialakítása

Mária Terézia – a maga érzelmes módján – szinte személyes hálát érzett a megvívott háborúk után a hadsereg minden tagja iránt, hiszen örökségét, a dinasztia ügyét védelmezték. Még apja alapította az invalidusok házát Pesten, de ez csak magyarországi, németalföldi és lombard hadfiakat vett fel. Ő gondoskodott arról, hogy államköltségen az örökös tartományokból is kerülhessenek ide gondozásra szorulók, és elrendelte, hogy hasonló intézményt létesítsenek Bécsben, Prágában és Brünnben.

Az állam és egyház viszonyának átrendezése

Niczky Józsefnek már 1784 őszén megírja II. József, hogy – kímélendő a parasztot és a polgárt – a katonákat kolostorokban, konviktusokban, szemináriumok épületeiben kívánja elhelyezni. Főként Győr, Kassa, Eger városát jelölte meg az uralkodó, amikor egyben azt is jelezte, hogy a felsőoktatás központjává Pestet teszi. S valóban. A hadsereg sorjában vette igénybe a kolostorokat kaszárnya, majd később magazinok, raktárak céljára. Ezzel persze együtt járt a kegytárgyak, adományok kiárusítása, amit a városi, megyei, katonai hatóságok végeztek el (de amikor a koldulórendekről tudták meg Bécsben, hogy arany-ezüst tárgyakat adnak el, azt tilalmazták: tartsák el magukat jövedelmükből). Általában túlságosan sok tilalom fűződött mindahhoz, ami a katolikus templomokban lejátszódott: nem volt szabad házasság, keresztelő, temetés alkalmával felajánlásokat tenni, a misedíjak is árszabályozást kaptak, az alapítványokat bevonták. Nem sok jó származhatott abból sem, amikor – a tolerancia jegyében – a katolikus templom harangját használhatták a protestánsok is. Ennél csak az volt sikertelenebb intézkedés, amikor istentiszteletre híváshoz protestánsoknak harang híján dob használatát javasolták.

Nagyszerű eredményei ellenére a szűken vett jozefinizmus, a jozefinus egyházpolitika úgy is jellemezhető, mint a hitélet racionalizálása, ennek során a hasznos és nem hasznos állampolgárok szétválasztása, a konformizmus szabályozása, avagy a szabálytalanságok engedélyezése. Mindennek mintegy foglalata az 1786. augusztusi körrendelet, mely véglegesíti Magyarországon is az istentiszteletek rendjét („mint a többi örökös tartományban”).[16] Mi a teendő falun és városon, délelőtt, délután, a főoltárt vagy a mellékoltárt hány gyertyával világítsák ki. Szabályozottak ezentúl a délutáni prédikációk, a vasárnapi, ünnepnapi nagymisék, a körmenetek. „A népnek meg kell magyarázni, hogy az egyszerűsítések a hitnek nem ártanak, ellenkezőleg, a vallás eredeti tisztaságát szolgálják” [17] A püspökök, az egyháziak „legfelsőbb intézkedéseket engedelmesen követő magatartása eloszlatja majd a nép mindennémű hisztériáját [Irrwahn] és aggódó félelmét”.[18] Zavar – így a rendelet – csak akkor keletkezik, ha a nép észleli, hogy lelkiatyjai nem értenek egyet a rendelkezésekkel. Ezek után szívszorító az 1788 őszén kelt helytartótanácsi rendelkezés. mely számon kéri, megtartották-e a városokban, falvakban az elrendelt háborús könyörgést.

A kétségtelen megrázkódtatások ellenére a nép közvetlen haszonélvezője a jozefinista egyházpolitikának. Az istentiszteleteket a lakosság nyelvént tartották: ez a tény, éppen ellentétben a monarchiacentrikus államvezető célkitűzésével, a papi értelmiség nyelvi kultúrigényének s ugyanakkor a nép anyanyelvi műveltségének fellendülését hozta.

Az egyház és az oktatás ügye igen szorosan fonódott össze. Szólunk tehát röviden arról, hogyan építkezett tovább a Ratio Educationis alapjain a jozefinus kor. Az oktatásügy rendezése három fokozatban történt, a népiskolák, a gimnáziumok és a főiskolák fokán A hangsúly az alsó tagozaton volt. A „közjó”, a fegyelem fenntartása kívánta, minden alattvaló rendelkezzék a műveltség minimumával. Alapkívánalom volt, hogy írni, olvasni, számolni mindenki tudjon. Meg is kísérelték a 7–13 éves gyermekek számára kötelezővé tenni az iskolalátogatást, és azt, hogy minden népiskolában nemzetiségi különbség nélkül azonos tartalmú tankönyveket használjanak. Az egység elve elsősorban felekezeti tiltakozásokat váltott ki. Erdélyben, de az anyaországban is, a protestánsok féltették a tanulókat a katolikus felügyeleti hatóságoktól. Általában az oktatást egyházi ügynek tekintették, az államot katolikus államnak, amely ha tesz is ígéretet, azt végül is nem tartja meg. Az ellenvetések azonban nem használtak. Az egész birodalom népiskoláiban, nálunk is bevezették az egységes tanítási rendet, az egységes tankönyveket.

A József-kori népszámlálás a tanítók számáról nem ad képet. A korábbi, 1772. évi adatok szerint 43 vármegye 8742 községében összesen 4437 tanító működött. 3883 községben 1–1, 237-ben 2, 3-ban 4 és 4-ben 5 tanító tanított az elemi iskolákban. Tehát a községek nagyobb felében egyáltalán nem volt iskola. Összevetve az iskolák számát a községek létszámával, kiderül, hogy az ország egyes vidékei között ebben a vonatkozásban is igen nagy volt az eltérés. Az Alföld népes helységeinek szinte mindegyikében volt iskola. A Felvidék szétszórt, gyakran törpe községei viszont nem tudtak külön iskolákat fenntartani. Szomszédos községek egy közeli falu iskoláját még csak felkeresték, de feltételezhető, hogy távol eső falvak ifjúsága teljesen tanulatlan maradt. Átlagban körülbelül 220–300 gyerekre jutott egy iskola. Kétségtelen azonban, hogy a városokban kedvezőbb volt az arányszám.

Ehhez az állapothoz képest a nyolcvanas években a kívánalmak nagyon megnőttek. Egy 1788-as, az iskolafelügyelők számára kiadott utasítás az iskolaköteles kort 6–12 évben állapítja meg. De a büntető szankciók mutatják, hogy ez a követelmény mennyire illuzórikus volt: a szülők a munkára felhasználható gyerekeket gyakran nem engedik iskolába. Az ilyen szülő gyermeke egyhavi mulasztásáért egynapi robottal bűnhődött, amit 20 krajcárral válthatott meg. Az így befolyó pénzt könyvekre, iskolai felszerelésekre kellett fordítani, télvíz idején pedig ruhaneműre a nélkülözők számára. Félórás körzeten belül 100 gyermek számára kötelező volt iskolát alapítani, de a szülők és a birtokos kisebb számú gyermek esetén is vállalhatták az ezzel járó költségeket. Száz gyermek számára 16 négyzetméternyi helyet kellett biztosítani. A rendelkezés azt is hangsúlyozta, hogy a tanterem nem szolgálhat egyben tanítói lakásként. A tanulókat két csoportban foglalkoztatták, a kezdőket napi két, a haladókat három órában: a kezdők olvasási gyakorlatait az anyanyelvükön kívül német és latin nyelven tartották.

Az utasítás társadalomtörténeti tanulságokkal is szolgál: az immár három nyelven oktató tanító mindenki szolgája volt. A kirendelt iskolalátogatónak a tanítót a pap, a bíró és a földesúr jelenlétében tüntetően úrnak kellett szólítania, hogy ezzel oktatói tekintélyét megalapozza. Figyelmeztetnie kellett a papot, hogy saját céljaira, például templomszolgának nem használhatja fel a tanítót, ha beteget látogat, nem kísértetheti magát vele. A tanító fizetése falun 120, mezővárosban 150 forint, amelynek kétharmad részét természetben kapta. Helyzete, jövedelme azonban a földesúr jóindulatától függött, és bár csak a tanulmányi felettes hatóság beleegyezésével volt elküldhető, a földesúr, akit az iskolaállítás terhelt – csak a fuvart adta a falusi nép – rendíthetelenül ura maradt a tanítónak is.

A népiskolákban – az igen rossz feltételekhez viszonyítva – irreálisan magasak voltak a követelmények. Magyar területen a hat-hét éves kisgyermekek a katekizmus mellett olyan ábécéskönyvet kaptak, amelyben vegyesen volt a magyar és a német nyomtatott és írott betű. A szótagolás, a számnevek magyar és német elsajátításán kívül rövid gyakorlatok, erkölcsi tanulságokban bővelkedő olvasmányok alkották a kötelező anyagot. A szépírási gyakorlatok is megkezdődtek az első évben. A magyar, illetve a román, a szlovák, a szerb anyanyelvet – mint aminek a gyermekek úgyis birtokában vannak – elhanyagolták a további években, viszont a negyedik osztályban a latin nyelv elemeivel is meg kellett ismerkedniük.

A németoktatás eredménye gyenge volt. A növendékek szájában „ropogott a német szó, hozzá nem szokhattak”[19] – emlékezik Dugonics. A pécsi tankerületi főigazgató pedig azt jelenti, hogy a harmadikosok sem tudták németre fordítani ezt a mondatot: „Hozz vizet!”[20] Sok szülő éppen németoktatás miatt nem engedte iskolába gyermekét. Törökszentmiklóson 64 gyerekből csak 5 látogatta az órákat, és a szülők azt hangoztatták: „Sohasem lesz a mi gyerekeinkből német.”[21]

A kívánalmaknak megfelelően azonban igen sok új iskola épült a nyolcvanas években. 1788/89-ben, a háború és éhség évében is 464 új népiskoláról tudunk. Az alsófokú oktatásban kiemelendő az úgynevezett közös iskola, amely szakítva a felekezeti különválással, az iskolaköteleseket valláskülönbség nélkül hívta falai közé.

A középiskolákban az egyházi oktatás maradt a döntő. A jezsuiták régi szerepét a piaristák foglalták el; a régi líceumok, protestáns gimnáziumok igyekeztek megvédeni korábbi rendjüket. De a birodalmi egységes oktatás elve, ennek mechanikus jellege sok nehézséget okozott. Jellemző módon az öt évből egy jutott a magyar történelemre, egy félévet a Habsburg-ház uralkodásáig eső szakaszára, egyet a Habsburg uralkodók korára fordítottak. Még bonyolultabb volt a helyzet a földrajzoktatásban. Miután a tanulók két éven át tanulták Európa földrajzát, különös tekintettel az Osztrák Birodalomra, a harmadik év első félévében került sor Magyarországra, Horvátországra és Szlavóniára, majd a második félévben következett Galícia, Erdély, Bukovina, Milánó, Mantua, Tuscia földrajza.

A középiskolai képzés már nem volt mindenki számára nyitva. Az Államtanácsban hangzott el az a kijelentés, hogy „… veszedelmes lesz a magyaroknak kultúrát adni… Ausztriára nézve egykor azt a szerepet játszhatnák, mint az amerikaiak az angolokra nézve”.[22] Ha nincs is közvetlen ok-okozati összefüggés, de a kormányzat tandíj bevezetésével korlátozta a tanulók számát. A rendelet ki is mondta, hogy a tandíj célja a normál iskolákból az úgynevezett latin iskolákba átlépő ifjúság számának csökkentése. Az évi tandíj 12 forint, az így befolyt összeget az ösztöndíjalaphoz utalták, s abból a szegényebb tanulókat támogatták. Az ösztöndíjak kiosztásában a döntést az uralkodó magának tartotta fenn. 1787-ben ötvenen kaptak (orvosok, jogászok) 100–100 forint évi ösztöndíjat, százan a bölcsészeti karon 80–80 forintot, kétszáz középiskolás 60–60 forintot és 30 normáliskolai tanuló 20–20 forintot. Ez az ösztöndíj a birodalom többi országához képest nagyon is korlátolt. Az indokolás az volt, hogy Magyarországon olcsó az élet. (Az élelem a nem aszályos esztendőkben valóban olcsó volt, de nem volt olcsó az iparcikk és a könyv.) E tandíjrendszernek nem is maradt el a következménye: míg 1784-ben 8356 gimnáziumi tanuló volt, 1788-ra már csak 4269 a számuk.

Politikai jelentősége és pozitív hatása volt viszont annak, hogy a Pestre helyezett egyetemről a volt jezsuitákat eltávolítva kinevezték az első protestáns tanárt. Az egyetem – csakúgy, mint Bécsben vagy Prágában – nem a tudomány csarnoka, hanem állami hivatalnokokat képző intézmény. E cél elérése érdekében – az egyetem ügyeinek felülvizsgálatával megbízott Ürményi József javaslatának megfelelően – csökkentették a kari tanácsok hatáskörét. Az előadásokat a teológia kivételével, ahol megmaradt a latin oktatási nyelv, a nyelvrendelet életbe lépte után németül kellett tartani.

A monarchia és Magyarország viszonyának átrendezése

II. József, aki igazán sokszor bejárta az országot, és egyeduralkodó korában is hosszan tartózkodott határai között, hol tájékozódó utazás, hol a pesti hadgyakorlat miatt, 1784. évi tapasztalatait – negatív tapasztalatok voltak – a megye rovására írta.

Novus ordo a társadalomban, a gazdaságban, a jogi életben

A rendőrség Magyarországon csak fokozatosan kapcsolódott be e kifinomult eszközök alkalmazásába. Elvben a Helytartótanács alá tartozott a Budán, Pesten és Pozsonyban létesített három központ. Fontos, kényes esetekben az Államtanácshoz, gyakorlatban Pergenhez fordulhatott.

A vármegye felszámolása. A kerületi bürokrácia.

Haladjunk sorjában a megyecsoportokból álló kerületeken, a központ, a kinevezett biztos és az alája rendelt „volt” megyék megjelölésével:

A beosztás bizonyítja, József jó érzékkel csoportosított, és az összekényszerített megyék a továbbiakban kénytelen-kelletlen együtt is működtek, többek között az uralkodó ellen kibontakozó ellenállásban. Talán csak a dél-dunántúli és horvátországi megyékről nem mondható el ez ilyen határozottan.

1785 óta, röpiratokkal kezdődően a mai napig megjelenő történeti munkákig a jozefinus rendszer magyarországi jellemzésénél a kerületi beosztás, a komisszáriusi vezetés kiemelt tárgyalást és elmarasztalást is kap. 1785-ben Grossinger írta meg Valószerűtlenségek címen ötven pontba sűrített pamfletjét, amely Freiburg megjelöléssel németül jelent meg Pozsonyban. Az emlegetett francia követ már április 19-én – frissen-gyorsan – franciára fordíttatva elküldte a versailles-i kabinetnek. Az aktualitásokkal teletűzdelt szövegben a 19. pont az uralkodót s az új méltóságot elfogadó magas hivatalnokokat egyaránt támadja. Refrénszerűen leszögezi: „Valószínűtlen, hogy az az úr, aki hűtlen hazájához, hű legyen uralkodójához, ha nem fűződik ehhez személyes érdeke. Nem, nem lesz hűséges, ha más oldalról nagyobb hasznot remélhet…”[23]

Az uralkodó instrukcióval látta el a kiválasztottakat. Ezek egyáltalán nem a kötelességek frázisszerű ismertetéséből álltak. Az uralkodó igazán nem rögtönzött. A tíz instrukció teljes terepismeretről tanúskodik, arról, hogy II. József végiggondolta az ország sorsát, a tennivalókat. A pamfletírót idézve persze „valószerűtlennek” tűnik, hogy az instrukciók teljesen saját tapasztalatain nyugodhattak. Marczali lenyűgözve olvasta őket, Hajdu Lajos is nagy fontosságot tulajdonít nekik. Minden bizonnyal az instrukciók nagyon közrejátszottak abban, hogy azok, akik a nehéz hivatalt elvállalták, erejük végső megfeszítésével igyekeztek – az egyébként teljesíthetetlen – feladatnak eleget tenni. El lehet és el kell ismerni József bámulatos áttekintését, jó szándékát, sőt földrajzi érzékét, mindazonáltal itt, ezekben az utasításokban már kórtünetszerűen tetten érhető az az utópisztikus tervkialakítás, melyet irrealitása eleve elvetélésre ítélt. A szakirodalom igen indokoltan sajnálkozik afölött, hogy a kitűnő magyar államférfiak és II. József – ebben és sok más kérdésben – nem tudtak együtt dolgozni. De tegyük hozzá: ezt elmondhatni az osztrák államférfiakról is.

A királyi biztosok viszonylag magas fizetést kaptak – átlag évi 6 ezer forintot. A régi főispánok összegezett 66 545 forint fizetésével szemben mégsem mutatkozott megtakarítás, a „személyzet” is fizetést húzott, a teljes költségvetés ily módon 90 500 forintot tett ki. A magyar társadalomban újdonság volt a kinevezett hivatalnokká vedlett alispán, aki állandóan székhelyén vagy megyéjében tartózkodott. A járások élén az alispántól függő szolgabírák álltak. Az alispán 1200–1500 forint fizetéséhez képest 500 forint járandóságuk, a kisebb terhelést tekintve, viszonylag magasnak mondható. Az 1786. évi júniusi körirat szabályozta az alispán tevékenyéségét: utasításokat a biztostól kap, tetteiért annak mint felettesének fele, hivatali működéséről naplót vezet, s kéthetenként felettesének megküldi. Ugyanez a circulare közli a hírt: teljesen megszűnt a megyei önkormányzat, tanácskozó, gyakran vitatkozó lehetőségével együtt. Tilosak a generális és partikuláris gyűlések, kongregációk. Ilyet csak országgyűlési követválasztásra hívhatnak össze – de országgyűlés, ez most már nyilvánvaló, József uralma alatt aligha lesz. A megyei íratok évszázados Nos Ünniverstas szövegkezdése tilos, tilos a régi címerek és pecsétek használata is. A megye csak része a kerületnek, kerület az országnak, használják tehát az országcímert, körirattal tüntetve fel a megye nevét. A szabályozás tartalmát még világosabbá teszi egy 1787. február 7-én kibocsátott rendelet, mely az ügymenet gyorsítása kapcsán a megyei tisztviselőket utasítja, ne csak a hazai normaliákat (konkrét esetek kapcsán elvi döntéseket tartalmazó iratokat), hanem a birodalmiakat is tanulmányozzák.

A nagy átszervezés Erdélyben megszüntette a székely szász székek önállóságát, és egész Erdélyt három kerületre, azon belül tizenegy megyére osztotta. Megszűnt a hajdúvárosok autonómiája – Szabolcs megyéhez, vagyis a nagyváradi kerülethez kerültek, a jászok és kunok főkapitánya immár nem a nádor, hanem a pesti biztosnak alárendelt alispán. Megszűnt a szabad királyi városok privilegizált helyzete. A városok a nagy átrendezés előtt közigazgatási ügyekben a Helytartótanácshoz, gazdasági ügyekben a Kamarához tartoztak. Ezentúl úgy tekintették őket, mint a megfelelő megye egyik járását, s annak alispánja alá kerültek. A királyi biztos nevezte ki a város bíráját (600 forint fizetéssel), a többi tisztséget felülről kijelölt személyekkel tölthetik be. De tevékenységüket messzemenően szabályozza a Helytartótanács városi ügyosztálya, mely pontos számadásokat követel és 1788-tól a céhek ügyeit is átveszi. Említésre érdemes, hogy a magyarországi városokat négy kategóriába sorolták, az elsőbe került Buda, Pest, Debrecen, Kassa, Körmöcbánya, Sopron, Pozsony, Selmecbánya és Szeged.

A militarizmus csődje

A külföldi követjelentések évtizedeken keresztül bizonyos nyugtalansággal számoltak be az uralkodó ügybuzgalmáról, amellyel az Olmützben, Pesten és másutt tartott hadgyakorlatokon kitűnt.

A szabadkőművesség politikai színeváltozása

Elhihetjük Kazinczy sokat idézett mondatát: a pesti Nagylelkűségben „minden megye legjobb koponyái… egyesültek, hogy mint a föld sója a lelkeket a vallásos toleranciára előkészítsék”.[24] A Draskovich-obszervancia Pesten és Budán országos hatást tudott gyakorolni, különösen azóta, hogy a Helytartótanács is a Várba költözött. Sokkal egészségesebb, rugalmasabb összetételben dolgoztak itt a maguk megszabta és a II. József irányította reformprogramon, mint a vidéki közegben. A hivatalok, a bíróságok, az egyetem, annak könyvtára, az arisztokraták, középnemesek és értelmiségek olyan sajátos ozmózisát biztosította, amilyenre a déli megyékben aligha, a fontos északkeleti területeken működő páholyokban is csak korlátoltan lehetett számítani.

Az irányítás még katolikus kézben volt, de a munka dinamikáját a protestánsok biztosították. A lefojtott közéleti ambíciók előbb még vallásuk szervezeti keretei között jelentkeztek, Jellemző találkozás zajlott le Beleznay generális pilisi házában 1781 decemberében: a Vay, Podmaniczky, Prónay családok tagjai, a környező megyék, a dikasztériumok leendő vezetői gyűltek össze, hogy közös evangélikus-református zsinatot, egyházaik együttes fellépését szorgalmazzák. Valójában protestáns honfoglalásra készültek. Következtetni tudunk vágyaikra, elképzeléseikre leveleikből és főként abból a beadványból, amit éppen tíz évvel később ugyanők már II. Lipótnak nyújtottak be. Arról akarták meggyőzni, hogy az államgépezet leghívebb kezelői és irányítói a protestánsok. A Kancelláriához 9, a Helytartótanácshoz 13 evangélikus-református tanácsos kinevezését szorgalmazták, és 8, illetőleg 30 titkárt is felsoroltak, bő választékot kínálva az uralkodónak. A felsoroltak egy-két kivétellel mind tevékeny szabadkőművesek voltak.

A felnőtt korosztály a fiatal utánpótlásra is gondolt. Nemcsak Kazinczy, Berzeviczy Gergely, majd Dessewffy József is korán került a „legények”, majd a mesterek közé. A szervezeti tagság egyben kötelezettséget jelentett, hogy nemzetközi színvonalra törekednek. II. József uralma idején tódulnak a nemesifjak, a mecénások támogatta értelmiségiek a külföldi protestáns egyetemekre. Valóra akarják váltani a néhány éve formába öntött szabadkőműves alkotmányt, a jog; az ökonómia, a tudomámy, a teológia területén korszerűen akarnak dolgozni a köz javára, s természetesen saját javukra. A fiatalítási folyamat és a feltűnő mozgékonyság jellemző a nyolcvanas években a magyar szabadkőművességre. A bécsi levéltár őrzi számunkra a hazai páholyok névsorait, a ugyanott áttekinthető a számos bécsi páholy magyar látogatóinak listája is. A pozsonyiak, pestiek, budaiak, csakúgy, mint a miskolci vagy eperjesi testvérek, felbukkannak, tájékozódnak Bécsben is. Megismerkednek a kancelláriák, az egyes tanácsok tisztviselőivel, sőt külföldi követségek leleményes titkáraival is. Bécs valódi nagyváros, de így befogadtatva mégsem nyomasztó számukra. Élményeiket naiv büszkeséggel taglalhatják otthonukban, s ha talán túl is értékelik az itt szerzett szabadkőműves kapcsolatokat, az érintkezési formák könnyedsége, a kulturális lehetőségek gazdagsága termékenyítően hat hazai környezetükre is.

Elég Born Ignác híres tudós páholyára utalni, ahol sűrűn megfordulnak a szívesen látott magyarok, s ahol a tudatos kulturális építkezés, az akadémiatervezés napi megbeszélések témája. Az itt folyó és Magyarországra, Erdélyre is kiható munka rangját a negyedévenként megjelenő szabadkőműves Journal mutatja legjobban. Tudományelméleti és ezoterikus témák, irodalmi kísérletek jelennek meg neves osztrák írók tollából, akik együtt dolgoznak a kor röpirat-irodalmának termékeny szerzőivel. Vannak persze magyar előfizetők is, és mind a lap, mind a páholy egyik legtevékenyebb pártfogója Fekete János, aki Triesztben is propagálja. őket. A magyar testőrök, grófok és udvari ágensek nagyobb számban fordulnak meg a Koronázott Reményhez címzett elit páholyban, s ebben a társadalmi ambíciót könnyű tetten érni.

A magyar szabadkőművesek számára valóban a remények beváltójának tűnik II. József. Nem éri be azzal, hogy látványosan magas állásba helyez egy-egy protestánst, hanem figyelmezteti a megyéket, városokat is rendelkezésének érvényesítésére. A józsefi tolerancia meghódította a szíveket, s méltán. A megyei középszinten, a dikasztériumokban egyre több protestáns szabadkőműves tevékenykedik, és a társadalom számára sem közömbös, hogy nem karriervágy, nem kényszer, hanem a meggyőződés jegyében foglalnak állást, intézik a mind bonyolultabb ügyvitelt. 1780-tól négy esztendőn keresztül egyenlőségi jelet tehetünk a szabadkőműves és a jozefinista közé. Immár felekezeti megkülönböztetés nélkül jelen vannak elsősorban a Nyugat-Dunántúlon, a vezérlő Pest megyében, s mintegy olajfoltszerűen terjednek Borsod, Szepes, Szabolcs, Bihar, majd a Dél-Dunántúl zónájában. Számuk csak az erős püspökségek tájain elenyésző, ahol a konzervatív katolikus nyomás a rokonszenvet is visszafogja. Itt szabadkőművesnek lenni vagy a szervezettől tartózkodni nemcsak elvi kérdés volt: gyakorlati, esetleg egzisztenciális következményeket vont maga után. Egyébként amíg az a hiedelem járta, hogy II. József rokonszenvezik velük – a Koronázott Remény neve is erre utalt, de a többi bécsi páholy is nevében hordta az uralkodóba vetett hitet –, az amúgy is kormányhű tevékenység semmiféle korlátozást nem szenvedett. Bármilyen hangos volt az ellenállás a nyelvrendelet, az összeírás ellenében, a szabadkőművesek gyakran jobb meggyőződésük ellenére, de kiálltak a reformprogram mellett. Ismeretes Kazinczy álláspontja a nyelvrendelet idején. Átsegítették a nehézségeken a népszerűtlen rendeleteket, még a gyűlöletes kerületi beosztást is. Mit is lehetett érvként felhozni egy reform ellen, ha abban Széchényi Ferenc, Haller József vagy az értelmiségiek legjobbja, Hajnóczy József vállalt munkát.

Az uralkodó meggyőződhetett arról, hogy akárcsak Itáliában, Magyarországon, Erdélyben is a szabadkőművesekből lehet operatív apparátust összekovácsolni. De éppen ezt a hasznosságot akarta túlontúl értékesíteni és központosító, mindent szabályozó akaratának alávetni. Talán néhány bécsi páholy belső zavarai következtében született meg a minden külföldi befolyástól mentes osztrák birodalmi nagypáholy terve. Az elv nem lehetett idegen a magyarok álláspontjától, hiszen a Draskovich-obszervancia is a szabadságot és szervezeti függetlenséget hirdette. De a Bécs-centrikus megoldás, az, hogy a magyar provincia alárendelt helyzetbe kerül, semmiképpen sem látszott kedvezőnek.

A jozefinus rendszerben megszokhattuk, hogy a politikum mindent átitat. Szabadkőművesség országonként sok érdekszférát érintett, túl sok réteggel érintkezett. Sokszínűsége ellentmondott az uniformizáló törekvéseknek, s nem lehetett kiaknázni ad hoc praktikus célokra. Várható volt, hogy az önkéntesség e legtipikusabb intézményét az uralkodó szabályozni kezdi, hogy ez is megkapja &ndsh; képletesen szólva –a maga kerületi beosztását és pásztorlevelét. Ez bekövetkezett, és valóban nem volt benne köszönet.

A magyarok ugyan mindent elkövettek a birodalmi nagypáholy megalapítása ellenében, de végül is 1784-ben Dietrichstein herceg, József főistállómesterének vezetése alatt összekapcsolódott 17 örökös tartománybeli, 7 cseh, 12 magyarországi, 3 erdélyi, 4 galíciai, 2 lombard és 16 belga páholy, több-kevesebb őszinteséggel, igen mérsékelten kívánva az együttműködést. A rózsakeresztes jellegű páholyokat nem lehetett csatlakozásra bírni; ezek így automatikusan feloszlatták magukat, ami korántsem jelentette a „munkák” valóságos megszüntetését. Az uralkodó kifejezett kívánsága volt, hogy politikai vezetők lássák el az egyes provinciák (Magyarország is provincia lett) irányítását, Nálunk Pálffy Károly kancellár volt a kijelölt és elfogadott nagymester. Galíciában már kisebb sikert aratott az a Brigido József gróf. aki mint kiderült, egyáltalán nem volt a szervezet tagja. Pótlólag, egy februári estén legénnyé, majd azonnal mesterré avatták ugyan, de a galíciai szabadkőművesség köreiben nem élvezett nagy tekintélyt.

Annak ellenére, hogy Bécsben a Dietrichstein-páholyban, illetőleg a tudósokat, irodalmárokat és lelkes arisztokrata dilettánsokat tömörítő, Born vezette Egyetértésben élénk tevékenység folyt, hamarosan bekövetkezett a hanyatlás, amely Magyarországot sem kímélte. A centralizáló, kemény irányítás éppen a szervezet lényegét sértette. Ha volt demokratikus, már-már liberális törekvés Közép-Európában, akkor nyilván ezekben a körökben fedezhetjük fel jegyeit. Bécsben, Milánóban, Cremonában ismerjük legjobban a fejleményeket. Egymást követték a nagypáholytól független szervezkedések. Ekkor, részben a mellékhajtások megnyesésére, részben külpolitikai bonyodalmak miatt adta ki II. József 1785. decemberében híres-hírhedt szabadkőműves pátensét. Magát a szervezetet kellemetlen kifejezésekkel illette. (Gaukeleinek – szélhámosságnak –nevezte az itt folyó tevékenységet.) Ezentúl csak tartományi fővárosokban működhetett páholy, s az egyes országok fővárosaiban három-három. A pátens kimondta, hogy a jövőben a magisztrátusnak be kell jelenteni az összejövetelek helyét, időpontját, a testvérekről készítendő névsort pedig át kell adni a rendőrségnek. (Nem volt titok, hogy ki tartozik a szervezethez, hiszen a vezetők a hivatalos életben is felelős rangokban lévén, szabályozták a személyi összetételt, ezt a rendelkezést mégis méltán sérelmezték. Vidéken, magánházaknál ezentúl nem volt szabad összejöveteleket tartani. Ez nálunk is, az örökös tartományokban is a lázongó rendi elemeknek szólt.) Okkal, ok nélkül a rendelet végezetül az eddig szorgosan tevékenykedő, lojális embereket az intézkedések elmulasztása esetén a hamiskártyásokra kirótt büntetésnemekkel sújtja. Aligha lehet az indulatos hangvételű és tartalmú pátenst kis belső szabadkőműves villongások megfegyelmezésének tekinteni. Minden bizonnyal a bajor–belga csere már többször említett szerencsétlen ügyével hozható kapcsolatba. 1785-ben, amikor a csere lekerült a bajor „napirendről”, az ott működő, a szabadkőművesekkel rokon, de annál radikálisabb illuminátus rendre csaptak le a hatóságok. Adam Weisshaupt professzor, a szervezet vezetője különös társaságot szervezett meg: célja a szabadság és egyenlőség jelszavával az európai politikai vezetők fokozott leváltása volt. E célkitűzést csak a legbizalmasabb hívek ismerték. A tágabb környezet, neves egyetemi tanárok, szerkesztők, néhány politikus, sőt talán Goethe és Weimar hercege, csak jezsuitaellenes, antikantiánus elveiről és a felvilágosodás terjesztésének nemes szándékáról tudtak. Így lehetett Nicolai, híres berlini lapszerkesztő, annak barátja, Bretschneider, a pesti egyetem könyvtárosa, talán Podmaniczky József, sőt Sonnenfels és a kiváló természettudós Born az illuminátus rend tagja.

II. József

De a császár, aki az Augartenban lakik egy házacskában, ahelyett, hogy a Burgban uraskodna, aki ha Pestre jön a regimentet megnézni, „mindenütt felbukkan, szinte hihetetlen, mennyit forog az emberek között”,[25] olyan férfi volt, aki nem sorolható be az uralkodók Linné-rendszerébe.

A jozefinizmus a mérlegen

Talán több szó esett az eddigiekben Európáról, mint Magyarországról, több Bécsről, mint Pest-Budáról.

Kosáry Domokos

A jozefinizmus és a katolikus egyház

[II. József király|II. József]] tehát úgy rendelkezett, hogy 1783-tól kezdve minden növendékpapot az újonnan szervezendő állami szemináriumokban kell hivatására előkészíteni. Magyarországon először Budán és Egerben kezdtek ilyen állami papneveldék szervezéséhez. A budait rövidesen Pozsonyba, a királyi várba költöztették át, az egrit pedig a zágrábival egyesítve Pestre, az egyetem mellé helyezték. E két állami szemináriumban az 1787/88. tanévben 760 ifjú papnövendék ismerkedett meg a jozefinizmus szellemével. A lelkipásztortan mellett egyébként természettudományi, mezőgazdasági ismereteket, sőt az új népiskolai „normál” oktatási módszert is el kellett sajátítaniok. S ami talán a legfeltűnőbb: a német hivatalos nyelv idején külön előírták számukra, hogy „nemzeti nyelvükön tanulják meg helyesen kifejezni magukat”.[26]

Felsőoktatás

Budáról az egyetem 1784-ben került át Pestre. Pest-Budát a felvilágosult abszolutizmus segített, minden vonatkozásban, újra országos központtá, jövendő fővárossá emelni. Kulturális téren ebben nagy része volt az ide helyezett egyetemnek is. Annyival is inkább, mivel az egyetem bizonyos fokig országos irányító, ellenőrző szerepet kapott a királyi akadémiák, a tankönyvek és a tudományos könyvkiadás felett. Tanárai, köztük ismert nevű, jeles emberek, főleg az orvosi és a bölcsészeti karon, olyan tudós együttest alkottak itt, amelyhez hasonlót az országban sehol sem találunk. S abból, hogy ezek itt a frissen idehelyezett kormányszékek: a Helytartótanács és a Kamara tisztviselőivel, köztük a felvilágosult rendi reform híveivel vagy éppen az antifeudális jozefinistákkal kerültek kapcsolatba, ösztönző kölcsönhatás származott. Úri házaknál, szabadkőműves-páholyokban, különb összejöveteleken így kezdett kialakulni egy olyan sokoldalú, magas értelmiségi szintű, új, városias közönség, amelynek egyes tagjai a felvilágosult reformtörekvések és utóbb a magyar jakobinus mozgalom felé vezető úton haladtak.

Cenzúra, nyomdák, könyvkiadás

Jelentős változás volt az is, hogy a hazai nyomdászat központja kezdett áthelyeződni Pest-Budára. Ehhez sokban hozzájárult, hogy 1777-ben ide került az immár állami kezelésbe vett, volt nagyszombati jezsuita egyetemi nyomda nagyobb része is. A harmadik jelentős változás az volt, hogy az előző időszakban még nagyrészt egyházi vezetés alatt álló nyomdászat most zömmel világi lett, sőt polgári vállalkozások kezére került. Világosan megfigyelhető, hogyan terjeszkedtek ilyen jellegű vállalkozások a monarchia nyugati feléből kelet felé, illetve egyes, már az előző időszakban meghonosult nyomdász családok az országon belül. Ez utóbbiak közül a Landerer család vitte a fő szerepet.

E vállalkozók már nem régi, 17. századi típusú „literátusok”, irodalmárok, hanem üzleti és technikai szakemberek. Üzemeik, főleg ha felállításukra, illetve korszerűsítésükre a jozefin évtizedben került sor, rendszerint már jó felszereléssel, gazdag betűkészlettel indultak a versenyben.

A katolikus egyházi nyomdászatot a jezsuita rend feloszlatása után, szerényebb keretben, püspöki nyomdák folytatták tovább. A nyomdászsegédek nemegyszer úgy próbáltak önálló lábra állni, hogy valamelyik püspöki nyomda vezetését és az avval járó viszonylag védettebb kedvező helyzetet szerezték meg maguknak. Ez történt Pécsett és Vácott. A protestáns nyomdászat fő központja időszakunkban is a debreceni városi nyomda maradt, amely főleg egyházi és iskolai kiadványokat állított elő, a teréziánus időszak végén is még sok nehézség között. Majdnem bezárták, mert 1774–1777 közt állítólag 23 könyvet nyomott ki engedély nélkül. Hasonló, de szerényebb központot alkotott a kolozsvári nyomda. Kisebb protestáns nyomdák működtek Nagyenyeden, majd Marosvásárhelyen. Balázsfalván a román unitus nyomda időszakunkban is folytatta munkáját.

Mindezzel párhuzamosan gyors ütemben nőtt a könyvkiadás. Magyarországon 1712–1790 közt összesen 53 103 könyv látott napvilágot. Ennek nagyjából egyharmada az előző időszak 54 éve alatt és kétharmada, majdnem tízezer könyv, a jelen időszak 25 éve alatt. A produkció általában véve évtizedről évtizedre gyarapodott. 1712–1720 közt mindössze 459, időszakunk utolsó, 1781–1790 közti évtizedében már 3663 kiadványról tudunk. Pedig a belföldi kereslettel még e mennyiség sem tudott lépést tartani. A kiadványok többsége most sem volt magyar nyelvű. De a korábbiakhoz képest a magyar nyelv szerepe időszakunkban fokozatosan növekedett. A jozefin évtizedben a latin nyelvű kiadványok aránya. 49,9%-ról 36,8%-ra esett vissza. Ugyanakkor viszont a magyar nyelvűeké 27,4%-ról 33,8%-ra, a németeké pedig 16,6%-ról 23,3%-ra. nőtt. A legtöbb magyar nyelvű kiadvány Pozsonyban, Pest-Budán, Kolozsvárt és Bécsben látott napvilágot.

A nyomdák tekintélyét, hírnevét a díszesebb, ünnepélyesebb vallásos, tudós vagy igényesebb szépirodalmi kiadványok biztosították. Fő jövedelmük azonban nem az ilyen pár száz vagy legfeljebb egy-kétezer példányban közzétett könyvekből származott, hanem a tízezres szériákban készülő, hivatalos nyomtatványok, imakönyvek, vásári röplapok és főleg a kalendáriumok tömegéből. A ponyvairodalom most kezdett tömegessé válni. A váci püspöki nyomdász, az egyház védőszárnyai alatt, nemcsak a magas klérushoz illő kiadványok, sőt nem is csak a kapós Vátzi Ó és Új Kalendariom készítésével foglalkozott, hanem ugyanakkor sűrű sorokban bocsátotta ki, és árulta búcsúkon, vásárokon az olyan, széles rétegek ízlésére apelláló, régibb és újabb szövegeket, mint az Árgirus, Nyúl éneke, Szűz lányok daljai, Násznagyok kötelessége és még sok más vers, történet, kaland és tanulságos kis olvasmány, amely fillérekért vevőre találhatott.

A könyvkereskedelem, amelyet eddig nagyrészt a nyomdászok, kiadók, könyvkötők láttak el, időszakunkban vált önálló üzletággá. A Helytartótanács 1772-ben külön rendeletben szabályozta azokat a feltételeket, amelyek előkészület, tanulóidő, vizsga és anyagi biztosíték terén az engedély elnyeréséhez szükségesek voltak. A növekedés e téren is Pest-Budán volt a legszembetűnőbb. A pesti könyvkereskedelem, szerény kezdetek után, akkor kezdett jelentőssé válni, midőn 1770-ben a bajor származású Weigand János Mihály megvásárolta egyetlen és eladósodott elődjének üzletét, majd nagy raktárat épített ki, és katalógusokat tett közzé. Ráday Gedeontól Kazinczyig egyre többen szerezték be innen a külföldi s részben a hazai könyveket. A jozefin évtizedben a könyvkereskedések száma Pest-Budán kettőről nyolcra emelkedett.

A sajtó kibontakozása

A magyar nyelvű sajtó mellett, amelynek további ágaira alább még kitérünk, a hazai német sajtó is tovább bontakozott: új lapjai születtek Pest-Budán, sőt rövidesen Erdélyben, Nagyszebenben (1783), majd Zágrábban (1789) is. Közben azonban Magyarországon is megindult a műfaji szétágazás, persze ugyancsak több nyelven egymás után. Előbb a referáló újságokon belül kezdett a hírek mellett az irodalmi, ismertető anyag felduzzadni. Utóbb ez az újságok melléklapjaiban kapott saját fórumot. Végül pedig önálló, külön folyóiratok láttak napvilágot, részint általánosabb, ismeretterjesztő jellegűek, részint pedig már kifejezetten szépirodalmi lapok, miközben kísérletek történtek speciális tudományos orgánumok és szaklapok létrehozására is.

A műfaji szétágazás a pozsonyi német újság heti melléklapjaival indult. Ezután egy ideig a Bécsben megjelenő orgánumok végezték a hazai ismeretterjesztés funkcióját. Előbb a Tersztyánszky Dániel által szerkesztett Allergnädigst privilegirte Anzeigen (1771–1776), amely monarchiai profilja ellenére nagyrészt magyarországi honismereti anyagot közölt, hazai szerző tollából, pozsonyi tudós hagyományok folytatójaként. Azután Keresztury József szerkesztésében megjelenő Ephemerides Vindobonenses (1776–1785), amely nem utolsósorban a középiskolák latin újságolvasási órái számára nyújtott anyagot. Mindkét lap a felvilágosult abszolutizmus oktatásügyi reformjának állt szolgálatában. Ezt a vonalat folytatta, jozefinista szellemben, a felvilágosodás terjesztése és a külföld tájékoztatása céljából is, Kovachich Márton György Pesten indított lapja, a Merkur von Ungarn is. Windisch önálló pozsonyi folyóirata, az Ungrisches Magazin (1781–1787) kifejezetten honismereti profillal rendelkezett.

Könyvtárak

Az Egyetemi Könyvtár belső használatú, vidéki jezsuita gyűjteményéből 1777-től kezdve világi vezetésű, nyilvános könyvtár lett az ország központjában, Budán, majd Pesten, ahol 1784-ben a feloszlatott ferences rend kolostorában kapott helyet. Állománya persze, mintegy 15 ezer kötettel még nagyon a régi állapotokat tükrözte. 1780-ban jogot kapott kötelespéldányra, majd új feladatként végezte az eltörölt rendházakból beözönlő könyvek feldolgozását, szétosztását. Volt jezsuita, illetve antiklerikális munkatársai sok harcot vívtak egymással.

Természettudományok

A kórházak még mindig főként munkaképtelenek, nincstelenek menedékei voltak a városi orvos irányítása alatt. De lassan feltünedeztek már újabb igények is. Mindenekelőtt az, hogy az orvosképzést is szolgálni tudják. Ez volt az eleinte szerény keretek közt induló egyetemi klinika feladata, amely először Pesten, a volt jezsuita rendházban kapott korszerűbb elhelyezést (1784). A Régi Polgári Kórház számára, amely Pestnek eddig egyetlen kórháza volt, 1781-ben kezdtek új székházat építeni a mai Rókus Kórház helyén.

A biológia, méhében olyan ágakkal, mint a növénytan és az állattan, egyrészt még az orvostudományon belül növekedett. Ezt képviselte egyebek közt a debreceni Csapó József, egy magyar gyógynövényszakkönyv (1775) szerzője, az egyetemi füvészkertet berendező Winterl József Jakab orvostanár, vagy az utóbbi kollégája, Plenck József Jakab, aki 1788-ban kezdte közzétenni latin munkáját a gyógynövényekről. Ez az orvosbotanikai vonal az egyetemen találkozott azzal a másikkal, amely eleinte a bölcsészeti karon alakult ki az „általános természetrajz” (állattan, növénytan, ásványtan) tanára, Piller Mátyás körül. Piller immár Linné rendszerét követő tankönyve (Elementa historiae naturalis. 1775) kivonatos fordításban volt az első magyar nyelvű természetrajz (1783) Molnár János tollából. A biológia harmadik ága szintén az egyetemen futott össze az előző kettővel. Ezt az agrártudományokon belül Mitterpacher Lajos növénytani munkássága képviselte. Az első magyar nyelvű élettant Rácz Sámuel orvostanár írta (A physiologiának rövid summája. 1789). Ezzel egy időben jelent meg az akkor Lembergben tanító Martinovics Ignác német élettana, amelyen a régebbi és újabb francia materialisták, La Mettrie és Holbach hatása is felfedezhető.

Időszakunkban a kémia is még más, nagyobb gyűjtő burkokon belül fejlődött. A hazai kutatásnak mégis igyekeznie kellett arra, hogy lépést tartson azzal a nagy előreugrással, amely az európai kémiát a 18. század második felében, főleg Lavoisier új eredményei és a flogiszton-iskola bukása nyomán jellemezte. Az első ily hagyományos keret a régi filozófia, közelebbről a fizika oktatása volt. Hatvani István is e címen végzett kémiai kísérleteket Debrecenben. A flogiszton hagyománya egyébként itt, a filozófiában élt a legtovább, akár a pesti egyetemet nézzük, akár Lembergben Martinovicsot, aki fizikájának első, kémiai részében (1787) új momentumok felvetése mellett a flogisztonhoz még Lavoisier után is ragaszkodott. A második keretet az orvostudomány szolgáltatta. Az orvosvegyészek, jatrokémikusok szemében a kémia főként az orvoslásnak volt segédeszköze. Érdeklődésük időszakunkban különösen a gyógyvizekre irányult. Annyival is inkább, mert a Helytartótanács 1763-ban a megyei és városi orvosoknak előírta a helyi gyógyvizek elemzését. Ennek nyomán szinte tömegesen készültek olyan jelentések, amelyek közül jó néhány nyomtatásban is megjelent. Az elő hazai timsógyár Markhot Ferenc Heves megyei főervos parádi vizsgálatai nyomán alakult. 1770-től kezdve az új orvoskaron a kémiát az osztrák származású Winterl József Jakab oktatta, aki egy új kémiai analitikai módszer kidolgozásával próbálkozott, Lavoisier nyomán 1782-ben elejtette a flogisztont, és a szódagyártás, majd a festőanyagok terén a kutatás gyakorlati, ipari hasznosításával is foglalkozott. A kémia harmadik, legifjabb, de tudományos szempontból talán legfontosabb ága a kohászatból nőtt ki. Nicolas Jacquin, a kémia és kohászat első selmeci tanára kísérleti eljárásaival tűnt ki, és az antiflogisztikus nézetek első nagy képviselője volt előbb Magyarországon, majd 1769-től a bécsi egyetemen. Egyik utódja, Rupprecht Antal, Lavoisier egész elmélete nyomán ugyancsak Selmecen kísérelte meg úttörőként a földoxidok redukcióját egy újfajta, nagy hőfokú kemencében.

Meg kell még jegyeznünk, hogy a tudománnyá fejlődött kémiával párhuzamosan még időszakunkban is tovább élt egykori előkészítője, a tudománynak már nem tekinthető alkímia. Főleg a rózsakeresztes páholyok lettek az alkimisták új, hazai központjai, bár ezek tagjait sem mind az aranycsinálás vezette.

A teljes newtoni fizikát, közelebbről annak Roger Bosković-féle változatát Magyarországon elsőnek a jezsuita Makó Pál bécsi theresianumi majd budai egyetemi tanár tette magáévá. Rövidesen követte ezt a példát Horváth K. János egyetemi tanár (1767) és néhány más tudós szerző is. A hatvan as évek végén már a piaristák is newtoni fizikát oktattak. A soron következő feladat: a korszerű magyar nyelvű, ismeretterjesztő szakirodalom terén az ugyancsak volt jezsuita Molnár K. János járt az élen, az első magyar fizika szerzője (A fisikának eleji. 1777). Többen foglalkoztak, Franklin nyomán, a légköri elektromosság problémáival. Makó Pál idevágó dolgozatát Révai Miklós kitűnő magyar nyelven adta vissza (A mennykőnek mivoltáról s eltávoztatásáról. 1781).

A csillagászat fő alakja, Hell Miksa már mint a bécsi csillagvizsgáló igazgatója vett részt azon a Vénusz átvonulását megfigyelő norvégiai expedíción, amelynek során 1769-ben először számította ki helyesen a Nap és a Föld közti távolságot. De Magyarországon továbbra is az ő tanácsait, elgondolásait követték, midőn Budán az egyetemen, majd Egerben állítottak fel csillagvizsgálókat.

A matematika fejlődésében ugyancsak a nagyszombati, pest-budai egyetem volt jezsuita tanárai jártak élen. Főleg Makó Pál, akinek latin tankönyveit külföldön is több helyt használták. Annyival is inkább, mivel fő műve a (differenciál- és integrálszámítást tárgyalta (1768), amelyet Magyarországon akkoriban még nem oktattak. Tájékozott, de kissé felületes volt az a könyv, amelyet Martinovics Ignác írt az algebrai egyenletek elméletéről (1780). Dugonics András viszont, aki az egyetemen az elemi matematika tanára volt, nemcsak a szépirodalomban képviselte a „második” szintet: magyar nyelvű algebrája és geometriája (1784) tüntetés volt ugyan a jozefin rendszer ellen, de ugyanakkor felszínes tudásról, középkorias módszerekről és egyben beképzeltségről tanúskodott.

A bányászat és kohászat terén érthető módon nagy szerep jutott a selmeci akadémiának. Poda Miklós bányagépészeti kérdésekkel foglalkozott, Delius Kristóf pedig az akadémia számára írta meg az első, klasszikus értékű, rendszeres bányaműveléstant (1773). A felvilágosult természettudományos törekvések egyik legkiemelkedőbb képviselője, az erdélyi származású Born Ignác báró, aki egy ideig Prágában, majd kamarai udvari tanácsosként Bécsben működött, ugyancsak a selmeci központban próbálta ki azt az új amalgámozó eljárást, amelyet elsőnek ö vezetett be Európában. Ezt az eljárást, amely az aranyat és ezüstöt az ércekből minden más reagens alkalmazása nélkül, higannyal vonta ki, Born 1786-ban a helyszínen egy nemzetközi tudományos találkozón is bemutatta.

Erdélyben, amely szintén régi bányászati hagyományok hazája volt, Fridvalszky János kolozsvári tanárnak a fejedelemség ásványairól írt összefoglalóját (1767), a helyi paleontológiát megalapító Johann E. Fichtelnek az erdélyi fossziliákról és sóbányákról kiadott német munkáját (1780), és különösen a nagyszebeni Müller Ferenc József kutatásait kell említenünk, amely egyebek közt a tellúr felfedezéséhez vezetett. Az első eredeti magyar nyelvű ásványtant Benkő Ferenc nagyszebeni kollégiumi tanár írta meg (1786).

A műszaki tudományok általában a régi, széles értelemben vett fizikából, illetve a matematika „alkalmazott” ágából váltak külön. Különválásuk módját és profiljukat azonban Európa különböző részein mindenütt a helyi gazdasági-társadalmi igények szabták meg. Magyarországon a fő hangsúly a földmérésre, a hidrosztatikára és a hidrodinamikára, vagyis a vízépítésre, valamint a gyakorlati célú építészetre esett. A régi ország széles, síkvidéki részein olyan végeláthatatlan vízivilág terült el, amelyet a késő utókornak, az ármentesítő munkák után, elképzelnie is nehéz. A mintegy 28,1 millió katasztrális hold alföldi szintű területből mintegy 6,7 millió, vagyis nagyjából 24% tartozott a víz hatalmába, amennyiben az év nagyobb részében vagy legalább időnként víz alá került. A szabályozatlan folyókat számos vízimalom és malomcsatorna tette még járhatatlanabbá. A gazdasági fejlődés elkerülhetetlenül magával hozta a földmérés, lecsapolás, folyószabályozás, ármentesítés, szárazföldi és vízi utak, hajózás és mindehhez a térképezés igényét, a század második felében már egyre több magánföldesúri nagybirtokon is, főként az ország nyugati, az osztrák piachoz könnyebben kapcsolódó részein, ahol szükségessé vált a művelhető földek védelme, kiterjesztése, valamint az agrárexporthoz elengedhetetlen szállítás. A 18. század mindebből természetesen még csak keveset tudott elvégezni. De megkezdte a felkészülést, létrehozott egy műszaki, mérnöki gárdát, elindította a tudományos igényű feltérképezést, és megoldott bizonyos kisebb, helyi feladatokat, ugyancsak inkább az ország nyugati részein.

A hazai mérnökök egy része a bécsi hadmérnöki akadémián tanult. Innen kerültek ki a kamarai mérnökök, akik időszakunk első részében a Felső-Duna, a Rába és a Rábca szabályozásával, a Sárvíz lecsapolási terveivel, a Balaton-vidék feltérképezésével és a Tisza, Maros, Bodrog melletti kincstári birtokok felmérésével foglalkoztak. A 18. század második felének legjelentősebb magyar vízmérnöke, a nagykőrösi születésű Balla Antal, a bölcsészet hallgatójaként szerezte valahol műszaki ismereteit. Mint Pest megye mérnöke igyekezett matematikai alapra helyezni a térképezést. Munkájának máig szemlélhető bizonysága az a részletes térkép, amelyet 1784-ben megyéjéről készített. Foglalkozott a pest-budai állandó híd, sőt a Duna–Tisza-csatorna kérdésével is.

Az antifeudális reformizmus és az irodalom

A miskolci plebejus családból származó Dayka Gábor (1764–1796), Kazinczy barátja, éppen kibontakozó időszakában volt a jozefinista pesti papnevelő ifjú költője és irodalmi vezéralakja – s annál gyötrelmesebbnek találta utóbb, a fordulat után, Eger, a püspöki város feudális és klerikális légkörét. De ide sorolhatók, sajátos színeikkel együtt, a debreceni költők is. Földi János (1755–1801), aki 1784 után mint pesti orvostanhallgató Kazinczy híve lett, és főleg műfordítással, verstani tanulmányokkal foglalkozott.

Színművek, színpadok

Erdődy János gróf pozsonyi kastélyszínházának társulata 1785–1786-ban 25 operát játszott 139 alkalommal, utóbb pedig a pozsonyi színházban, majd Budán és Pesten folytatta műsorát. Színház működött egyebek közt a pozsonyi és a gödöllői Grassalkovich-kastélyban is. A péceli Ráday-kastélyban pesti német színészek tartottak előadásokat. A német színjátszás ekkor még a magyarnak erősebb versenytársa volt és részben akadálya is. Bizonyos fokig azonban mégis előkészítette kibontakozását a repertoár és a technika közvetítésével, színpad és közönség dolgában egyaránt. Az első magyar nyelvű világi nyilvános színielőadásra, egy németből fordított katonadrámára, 1784-ben a pesti német színtársulat rendezésében a német színházként működő pesti rondellában került sor.

Zene és ének

A 18. század utolsó évtizedeiben, Pozsony után, Pest-Buda zenei élete is fellendült. Ebben szerepe volt az egyetem és a kormányszékek áttelepülésének, de részben annak is, hogy a polgárság magasabb rétegeiben kezdett a zenetanulás, az otthoni zenélés divatba jönni. Az első pesti zeneműkiadó, a Weigand-cég 1780-i jegyzékén a kor legjobb zenepedagógiai munkái szerepelnek. A két testvérvárosban egyre több zenés színielőadás, daljáték, opera, színházi előzene, „muzsikális akadémia”, vagyis hangverseny került műsorra. Prózai darabok előtt vagy a felvonások közti szünetben szokásba jött a közönséget egy-egy új Haydn, Dittersdorf vagy Mozart szimfónia-tétel előadásával szórakoztatni. Mozart operái ekkor váltak népszerűvé. Az egyházi zene korábbi jelentősége viszont csökkent. A jezsuiták szerepét a zenében is nagyrészt a piaristák vették át, de főleg az iskoladráma terén. Mint tanárjelöltek, már novíciusként elsajátították nemcsak az iskoladráma-íráshoz szükséges színpadi fogásokat, hanem a zeneszerzés főbb szabályait is, hogy a drámákba illesztett zenés, énekes közjátékokat is el tudják készíteni. A piarista iskolák elősegítették diákjaik zenetanulását, és hozzájárultak a nemesifjak zenei neveléséhez.

A nemesség széles mezőnyén belül az egyik szembetűnő változás éppen az volt, hogy a magasabb, művelt középnemesi és „új” főnemesi köröket igen magas zenekultúra kezdte jellemezni. Ugyanarról a viszonylag keskeny rétegről volt itt szó, amely a felvilágosodással barátkozott. Sőt nemegyszer ugyanazon személyekről is, akikkel a felvilágosult rendi mozgalom soraiban találkoztunk. Podmaniczky József kitűnően játszott zongorán, Berzeviczy Gergely pedig hegedűn. E társadalmi bázis annak potenciális lehetőségét is magában hordta, hogy ha tovább szélesedhetik, előbb-utóbb kitermel alkotó tehetségeket és általuk egy magas, európai szintű, önálló magyar zenét. Egyelőre azonban a folyamat még nem jutott túl azon a kezdeti fokon, amelyen Verseghy Ferenc és mások, főleg német, bécsi dallamkincs kölcsönvételével próbálták az eljövendő újat előkészíteni. Fejlődéstörténetileg önkéntelenül is úgy, ahogy korábban a latin versek vagy a fordítások készítették elő az új magyar költészet nem egy műfaját.

A nemesség zöme, főleg a vidéki, alsóbb rétegek provinciális, erősen múlthoz kötött életében, zenei műveltséggel, tudással nem rendelkezett. Ami zenei igénye volt, azt muzsikus cigányokkal elégítette ki, akikkel néha, látszólag, kedélyeskedett, de akiket ugyanakkor mélységesen lenézett mint a késő feudális társadalom egyik, személyes szolgáltattételre rendelt, külön alsóbb kasztjának tagjait. A cigány muzsikusnak így a legfüggőbb helyzetű főnemesi, udvari zenésznél is sokkal nyomorúságosabb sorsa volt. A cigányok műsora, persze fül után, a legtarkább egyvelegben tartalmazott régit, újat, divatosabbat, hazait, szomszédosat vagy esetleg távolabbi külföldit is, mindig azt véve elő, ami az alkalomnakk és a megrendelő óhajának éppen megfelelt. Hogy a nemesurak mit játszattak velük, azt nehéz pontosan megállapítani, mivel sem ők, sem zenészeik nem ismerték és nem használták a kottát. A felvilágosodás új irodalmi és zenei igényeit megfogalmazó Kazinczy vagy Verseghy szemszögéből ez a zenei „második” nemesi szint a régi, feudális elmaradtság és provinciális ízlés velejárójának minősült. De mégis a cigány zenészek és közönségük e zenei szimbiózisából, ennek a szóbeliség, vagy talán inkább hangbeliség szintjén mozgó világnak tarka elemei közül került felszínre az 1780-as években az a hangszeres zene, amely időszakunk végén már hódító útra indult, s a magyar zenében rövidesen uralkodó szerephez jutott, és amelyet az utókor „verbunkos” néven ismer.

A 18. század végén és jó ideig még a 19. században is ezt a verbunkost tartották az igazi, eredeti, hamisítatlan magyar zenének, a maga sajátos jellemzőivel, énekes táncdarabjaival. Az adott nemesi világ ugyanis még nem ismerte vagy lenézte a valódi népdalt. Zenetörténészeink persze azóta egymás után mutatták ki a verbunkos zenében a legkülönbözőbb eredetű idegen elemeket. Eszerint újabb német és olasz, azután lengyel, kárpátukrán, román, az iszlám világából alighanem cigány közvetítéssel érkező balkáni szláv vagy éppen közel-keleti, török, arab motívumok találkoztak benne a régi, 17. századi magyar hangszeres tánczene továbbélő hagyományaival. A jellemző cifrázatok, futamok, triola-girlandok pedig a cigány muzsikusok hegedű-technikájából fakadtak. Mindez azonban nem változtat azon, hogy ez a zene elválaszthatatlanul összefonódott a felemelkedő köznemességgel, amely benne találta meg azt a mástól elütő, jellegzetes zenét, amelyet a cigányok előadásában sajátjának, éppen ezért magyarnak, ősinek, a nemzeti nyelv és nemzeti öltözet zenei megfelelőjének tekintett. 1790 körül a nemesség, igaz, ünnepélyes alkalmakkor, politikai tüntetésül, tudatos archaizálással, átmenetileg felújította a régi, kuruc kori fúvós zenét, a töröksípot, vagyis a tárogatót és a trombitát. Alapjában véve azonban a nemesi házak életében a cigány hegedűsök „magyar tánca” vált divatossá. E néven látott napvilágot nyomtatásban az első felismerhetően verbunkos táncdarab Bengraf József pesti templomi karnagy szerzeményeinek függelékében (1786).

Képzőművészet

A legjelentősebb rokokó világi kastély, az Esterházyak fertődi székhelye, lényegében véve időszakunk elején már megkezdte funkcióját. A A szerényebb hazai viszonyokhoz jobban illő s így elterjedtebb Pest környéki típus képviselői is készen álltak, illetve befejeződtek, mint a Ráday-kastély Pécelen (1770).

A vidéki kastélyok hálózata, a régi ország széles vidékein, a 18. század utolsó harmadában kezdett igazán sűrűvé válni. Egymást követték, hogy csak jellemzőbb példákat idézzünk, Boldogkőváralja (1768), Likvánd (1770), Monyorókerék (1779); Pomáz (1775), Gomba (1773), Darnó (1776), Nagy-Bossány (1776), Újfutak (1777) kastélyai. Az Esterházyak Pápán (1777), illetve, másik ágon, a Fejér megyei Csákváron (1781) építtettek, kastélyt. Mindezek építéstörténetéről, mestereiről nem sokat tudunk. A vagyonos középnemesség építkező kedvét jelezte a márkusfalvi Máriássy-kastély átépítése (1778). – A század vége felé már határozottan kialakulóban volt a reprezentatív, főúri kastélyok mellett azok egyszerűbb, olcsóbb, középnemesi változata, a vidéki kúria, amelynek csak középrésze kiemelkedőbb, oszlopos tornáccal, háromszögű oromzattal, s ehhez kétfelől alacsonyabb épületrészek csatlakoznak. Közülük a jelentősebbek, (Keszeg, Noszvaj, Vasszécsény, Nagyberki) is már szerényebb, hazai városi építőmesterek alkotásai voltak.

Az udvar, a kormányzat nagyarányú megrendelő tevékenysége folytatódott. Részint már meglévő nagy paloták, Buda és Pozsony továbbfejlesztése terén, de még inkább, a felvilágosult abszolutizmus céljainak megfelelően, a hivatali középületek, a pénzügyi, műszaki, gazdasági, közigazgatási apparátus működéséhez szükséges építmények létrehozása és korszerűsítése terén. A Kamara építészei ezek hosszú sorát tervezték és hozták tető alá Pozsonytól az erdélyi határszélig. A pozsonyi vár újjáépítése, valamint a budai királyi palota befejezése (1766–1770) Franz Anton Hillebrandt műve volt, aki 1757-től a pozsonyi Magyar Udvari Kamara építészeként minden jelentékenyebb magyarországi állami építkezés irányítója volt. Nevéhez fűződik, egyebek között, a budai várbeli klarissza kolostor épületének átalakítása (1783–1785) a királyi kúria és az országház céljaira (ma a Magyar Tudományos Akadémia épülete). Egyszerűbb kincstári középületek, iskolák, sőt immár kifejezetten ipari üzemi épületek tető alá hozásával Thallherr József kamarai építész foglalkozott sokat. Nevéhez fűződött az óbudai selyemgombolyító ötemeletes, toronyszerű épülete (1785). Mind fontosabb szerep jutott a jelentősebb városok helyi mestereinek. Közülük Nepauer Mátyás Máté bővítette a budai városházát, Jung József pedig Pesten és környékén fejtett ki építészi tevékenységet.

A festészet időszakunkban lassú, de ugyancsak észrevehető áttolódást mutat, az egyházi rendeltetéstől a világi felé. A nagy freskóktól a kisebb tájkép, arckép vagy éppen a rézmetszet, a grafika felé. A feudális nagyurak világától a városok polgári-nemesi közönsége felé.

Induláskor még a nagy épületek, elsősorban templomok művészi díszítését szolgáló mennyezet- és falképek hagyományos műfaja volt az uralkodó. A fényes székesegyházaktól a jobb falusi templomokig mindenütt találkozunk vele, ha persze nem is azonos szintű kivitelben. Legjelentősebb művésze továbbra is a bécsi akadémia köréből, azon osztrák és cseh-morva festők közül kerültek ki, akik az olasz nyomokon kialakított osztrák freskóstílust az egész monarchia területén meghonosították. Közéjük tartozott Josef Ignaz Mildorfer (1719–1775), aki a fertődi Esterházy-kastély, Johann Bergl, aki a pesti Pálos-(Egyetemi-) templom mennyezetfestője (1774) volt, valamint az egri líceum két művésze: Franz Sigrist, aki a díszteremben a tervezett négy egyetemi fakultást (1781–1783), és Johann Lucas Kracker, aki a könyvtárteremben a tridenti zsinatot festette meg (1777–1778), és akinek nevéhez ezen és az aszódi Podmaniczky-kastély képein (1770–1777) kívül nem egy más, köztük falusi, templom festői díszítése, oltárképe fűződik.

Benda Kálmán

A magyar nemesi mozgalom

Negyednapra, február 21-én délután ágyúk ropogása, harangzúgás között ért a menet Budára, a királyi várba. „Estve Pesten és Budán a legalábbvaló ház is meg volt világosítva. Csak a tanácsháza előtt ezer gyertya égett és ötven akó veres és fehér bor folyt vala szabad italra.”[27] Este javában állt a bál, amikor József halálhírével a futár megérkezett. Zichy országbíró úgy döntött, másnapig titokban tartja a hírt.

A köznemesség nemzeti programja

Több mint jelkép, hogy tavasszal a török határról országgyűlési karhatalomként Pestre rendelt Graeven-huszárok útközben Keszthelyen, a nemesi bandériumokkal megülték a testvériség ünnepét.

Udvarbarát demokraták, magyarellenes aulikusok

1790. március 15-én kelt az előszava a nemesi közvélemény által sokat vitatott névtelen röpiratnak, a német nyelvű Politisch-kirchliches Manch Hermeonnak. Ma már tudjuk, hogy szerzője Johannes Molnár volt, a pesti lutheránus egyház lelkésze, a hazai polgári törekvések jellegzetes képviselője. Művében védelmére kelt II. József reformjainak és egész kormányzásának: aki ismeri a magyar nemességet – írta –, az tudhatja, hogy az országgyűlések sohasem járultak volna hozzá a társadalom újjászervezéséhez. A magyar nemesség mindig csak saját érdekeit nézte, elnyomta jobbágyait, elgáncsolta a polgárság fejlődését. Bölcsességének kezdete és vége a Corpus Juris és Werbőczy Hármaskönyve] volt. Az 1790-es nemesi mozgalomról Molnár a legelítélőbb szavakkal nyilatkozott. Gúnyos kritikáját elsősorban az arisztokrácia és a főpapság ellen fordította, szerinte ők felelősek azért, hogy 300 év óta az ország egy lépést sem haladt előre. A nemzeti függetlenség kérdésében semleges volt. Nem emelt kifogást a német nyelv behozatala ellen sem, hiszen – mondotta nem minden túlzás nélkül – az országban a nem magyarok száma legalább háromszorosa a magyarokénak; a magyaroknak különben is csak javára válnék, ha erkölcsben és nyelvben a németekhez simulnának. József rendszerének bukása szomorúsággal tölti el, de bízik a császár utódjában, II. Lipótban, hogy megvalósítja mindazt, ami elődjének nem sikerült: törvényeket hoz a polgárság érdekében, megdönti az arisztokrácia és a katolikus papság uralmát, s visszaszorítja a nemességet.

Molnár – aki magyar hangzású neve ellenére szlováknak vallotta magát – a nem magyar városi polgár teljes bizalmatlanságát fejezte ki a magyar nemesi oldalról propagált elképzelések iránt, még ha azok a felvilágosult oldalról jöttek is. Hozzá hasonlóan csak az uralkodóba veti bizalmát a pesti német családból származó Samuel Kohlmayer ügyvéd is, ahogy mondotta: részben azért, mert az német. A magyar nyelv hivatalossá tétele – írta Kohlmayer – katasztrofális lenne („ez a nyelv csak káromkodásra való”), s két évszázaddal vetné vissza a kulturális fejlődést. Ezzel szemben „a német nyelv fejlettebb német erkölcsöket és tudást közvetít”. Még veszélyesebbnek tartotta a függetlenségi törekvéseket, ezeknek – szerinte – semmi jogosultságuk sincs. A függetlenség csak azt eredményezné, hogy „barbár erkölcsök és elvadulás” lenne úrrá ott, ahol az uralkodóháznak már valamelyes műveltséget sikerült elültetnie.[28] Ugyanezt a hangot üti meg a horvát polgárságot képviselő Protulepecz varasdi ügyvéd is, aki egyrészt a parasztság jövőjét féltette a nemesi mozgalomtól, másrészt azonban úgy vélte, a magyar nemzeti elképzelések győzelme minden műveltséget megsemmisítene. Ö is az új uralkodóba veti minden reményét.

Persze a nemesellenesség korántsem szorítkozott csak a nem magyar polgárságra, bár 1790 első felében a magyar városok és mezővárosok lakossága (mely ha semmi másért nem, de a német nyelvrendeletért szemben állt a józsefi rendszerrel) még bízott a felvilágosult nemesi reformerek győzelmében. Az ő megdöbbenésüknek is hangot adott Belnay György, a pozsonyi jogakadémia tanára, amikor röpiratában – amelyet a polgárság nevében az országgyűlésre készülő követekhez címzett, „a haza atyjaihoz” csodálkozva kérdezte: igaz—e, hogy a nem nemeseket ki akarják zárni a közéleti tisztségekből? Hiszen ez ellenkeznek az emberi jogokkal, a józan értelemmel és a haza érdekeivel; s a francia példa (amelyre egyébként bőven hivatkozik) azt mutatja, hogy az ilyen elzárkózás veszélyes is. Egy másik ez időbeli irat, A jó magyarokhoz címet viselő névtelen verses pamflet, örül az alkotmány visszaállításának, de óvja a rendeket a pártütéstől, s az uralkodó iránti bizalomra int. Már erősebb hangot üt meg a Noch etwas zum Nachdenken über Ungarn című röpirat ugyancsak névtelen szerzője, amikor nyíltan szembefordul a nemességgel: Csalódtak a nemesekben – írja –, mindent csak maguknak akarnak, a polgárságtól még azt is elvennék, amit Józseftől kaptak. Térjenek észre, amíg nem késő, nehogy túlfeszítsék a húrt.

Ide kell sorolnunk Martinovics Ignácnak, a magyar jakobinus mozgalom későbbi megszervezőjének, akkor még lembergi egyetemi tanárnak szintén. névtelen röpiratát, az Oratio ad procerest is, amely végső fokon ugyancsak a polgári törekvések képviselőinek a nemesi reformerekbe vetett kezdeti bizalmát fejezi ki. Martinovics országgyűlési beszéd formájában a rendekhez fordul, s felszólítja őket, rázzák le az arisztokraták és a főpapok uralmát, iktassák törvénybe II. József rendelkezéseit, és a felvilágosodás tanainak megfelelően módosítsák az elavult magyar alkotmányt. És bár az Oratio elején arra buzdítja az országgyűlést, hogy szüntesse meg a kormányzat monarchikus formáját, később figyelmeztet: nem a Habsburgok uralmának megdöntése a lényeges, amihez úgy sincs az országnak elegendő ereje, hanem a törvények megjavítása.

II. Lipót kezdettől fogva figyelemmel kísérte ezeket a röpiratokat, s a szerzőket igyekezett bátorítani. A fiatal Szaller György még jutalmat is kapott tőle nemesellenes kéziratáért, majd kinevezte a pozsonyi jogakadémiára a magyar nyelv tanárának. Hamarosan azonban szervezettebb módot keresett a polgári és udvarbarát irányzat hangjának felerősítésére: bizalmas emberekből titkos propagandaközpontot szervezett.

A II. József által felállított magyarországi rendőri szervezetet (Polizeidirektion) Pálffy Károly kancellár előterjesztésére Lipót 1790. március 21-én eltörölte. Rendfenntartó tevékenységüket a megyékre és a szabad királyi városokra ruházta. A Polizeidirektion azonban bizalmas hírszerzést és tájékoztatást is végzett, ezért az uralkodó, hogy a magyarországi eseményeket állandóan szemmel tarthassa, 1790. április közepén új, neki közvetlenül alárendelt tltkosrendőri szervezetet létesített. Ennek vezetője Franz Gotthardi volt.

Gotthardi, aki ettől kezdve naponként közvetlenül érintkezett uralkodójával, pesti német kispolgári családból származott. Kisebb üzletek után kávéházat nyitott Budán, tagja lett a városi tanácsnak s városi kapitánnyá választották; 1781—ben II. József kinevezte pesti rendőrigazgatóvá, ezért 1790 februárjában jobbnak látta Bécsbe költözni. Régi bizalmasaival, levelezőivel azonban továbbra is fenntartotta a kapcsolatot, s a tőlük kapott híreket a rendőrminiszterhez továbbította, ahonnan egyes jelentések eljutottak Lipóthoz is. Az uralkodó felfigyelt rá, s megbízta, szélesítse ki bizalmas levelezőinek hálózatát. Hogy a gyanút elterelje, kinevezte őt császári-királyi tanácsossá, s az udvari színházak felügyeletével bízta meg.

Feladata kezdetben csak az volt, hogy a bécsi és főleg a magyarországi hangulatról, a nemesi mozgalom vezetőiről tájékoztassa az uralkodót, hamarosan azonban újabb megbízást kapott: megbízható, a tollat jól forgató embereket kellett beszerveznie az uralkodó szolgálatába. II. Lipót ugyanis elhatározta, hogy röpiratok kibocsátásával is felveszi a harcot a nemesi ideológiával.

Kézenfekvő lett volna, hogy Lipót a maga véleményét a kormányszerveken keresztül hallassa, ezek azonban erre nem voltak alkalmasak. Akár a kancelláriára, akár a helytartótanácsra gondolunk, vezető tisztviselői, ha nem is értettek egyet a szélsőséges köznemesi elképzelésekkel, mindnyájan a magyar rendi alkotmány alapján állottak. Az egész államszervezetben csak két ember volt, aki dinasztiahűségét minden magyar érdeknek fölébe helyezte: Balassa Ferenc gróf és Izdenczy József államtanácsos. Lipót bőségesen élt mindkettőnek a tanácsával. Az elsővel még találkozunk majd a magyar önállósági törekvések ellen életre keltett szerb megmozdulásokban mint az illír kancellária vezetőjével, a második, Izdenczy, tollával is fellépett, hogy névtelen röpiratokban az uralkodói hatalom ellen irányuló törekvések törvénytelen voltát bizonyítsa. Izdenczy, ez a pedáns bürokrata, jogászi műveltségű kisnemes ivadék, II. József alatt került az államtanácsba mint annak legelső magyar tagja, s kezdettől fogva a legszolgalelkűbben kiszolgálta az udvar minden törekvését, sőt még elébe is ment a kívánságoknak személy-, hely- és intézményismeretével. Izdenczy az ország teljes elnyomását, minden politikai jogának megvonását javasolta, túlzóan lojális magatartásával próbálva ellensúlyozni a bécsi politikai körökben a magyarok iránti általános gyanakvást. Hivatalos javaslataival nemegyszer osztrák államtanácsi kollégái is szembehelyezkedtek.

Azok között, akiket Gotthardi szállított uralkodójának, első volt régi embere, Julius Gabelhofer. Osztrák polgári családból származott. A piarista rend tagja volt, az 1780-as években azonban rendjét otthagyva, tudományos és irodalmi pályán próbált érvényesülni. II. József kinevezte a pesti egyetemi könyvtár igazgatójává. Felvilágosodott gondolkozású ember volt, aki azonban Magyarországgal és népével semmi közösséget nem érzett, magát igazgatói állásában is az uralkodóház képviselőjének tekintette, bár nyíltan sohasem lépett színre. Apró betűkkel sűrűn teleírt titkos jelentéseiben hétről hétre beszámolt az egyetemi tanárok, a velük érintkező tisztviselők, magas értelmiségiek beszélgetéseiről, a pesti szabadkőműves-páholy tagjairól, akik közül nem egy feltárta a mindenki iránt megértést mutató, szerény és tudós férfiúnak elgondolásait, véleményét. Gabelhofer, Gotthardin keresztül, nyár elején kapta meg a megbízást, hogy Belnay már említett röpiratát fordítsa le németre és dolgozza át a magyar nemesség elleni hangnemben, az uralkodó iránti hűséget domborítva ki. Névtelenül, nyomdai jelzés nélkül megjelent munkája – ellentétben Belnay eredeti művével – élesen kritizálja a nemességet, s valósággal harcra tüzeli polgári olvasóit, hirdetve, hogy a nemesi önzés és korlátoltság ellen csak egy szövetségesük van: az uralkodó, II. Lipót.

Gabelhoferhez hasonlóan régi embere volt Gotthardinak Szalkay Antal is. Elszegényedett nemesi családból származott, és 16 éves korában katonának állt. Végigharcolta a bajor örökösödési háborút és főhadnagyként szerelt le. Heves megyében kapott jegyzői állást, ez azonban nem elégítette ki. Irodalmi ambíciói is voltak: magyarra fordította Blumauer Aeneisét, nem is rosszul. 1788-ban Gotthardi beszervezte informátorai közé, s 1790—ben mint különösen használható embert ajánlotta Lipót figyelmébe: egy magyar nemes, aki anyanyelvén kívül beszél és ír németül, latinul, sőt oroszul is, mindenre elszánt és császárhűsége nem vitatható. Lipót egyelőre a kabineti titkárságon alkalmazta fordítóként, igazi megbízatását csak később, 1791 nyarán kapja majd meg.

Sokkal fontosabb és azonnali feladat várt viszont Gotthardi egy másik emberére, Leopold Alois Hoffmannra. Hoffmann Csehországban született, Boroszlóban végezte az egyetemet, majd 1782-ben Bécsbe költözött és újságíróként tevékenykedett. Élénken részt vett a Zur Wohltätigkeit nevű bécsi szabadkőműves-páholy munkájában, ahol mesteri fokozatig vitte, majd a páholy titkári teendőit is rábízták. Cikkeiben támadta az egyházat, és mindenben a jozefinista politika vonalát támogatta. Amikor 1784-ben a császár „a német nyelv hatásosabb magyarországi elterjesztésére” a pesti egyetemen a német nyelvnek és irodalomnak tanszéket állított, Gottfried van Swieten ajánlására Hoffmannt nevezte ki első professzorává. Pesten az egyetemen és a Nagylelkűséghez címzett szabadkőműves-páholyban folytatta a jozefinizmus érdekében végzett propagandamunkáját és több röpiratot is írt. 1790—ben elsők között menekült Bécsbe „a gyűlölt magyarok elől”, hogy aztán Gotthardin keresztül Lipótnak ajánlja fel szolgálatait.

Hoffmann Vérbeli zsurnaliszta volt, könnyen és hatásosan írt. Lipót császár bemutatkozásakor felismerte, ő az, akire szüksége van. 1790 júniusában kinevezte a bécsi egyetemre az ékesszólástan tanárává, a pestinél kétszerte nagyobb fizetéssel.

A felülről szervezett polgári és paraszti megmozdulások

A dolgok előzményeként tudnunk kell, hogy amikor II. József török elleni háborúját 1788-ban megindította és a fővárosban állomásozó csapatok elindultak a frontra, az uralkodó elrendelte, hogy a rend fenntartására Pest-Budán polgárőrséget szervezzenek. Ezt a katonailag képzetlen polgárőrséget kellett most városi gárdává alakítani, azaz katonasággá formálni. Alapját Pesten és Budán 300–300 megbízható polgár képezze – olvassuk a tervezetben –, ennek legföljebb egynegyede lehet magyar. A gárda a magyarországi főhadparancsnokságnak van alárendelve és szabályos katonai kiképzést kap. A főhadparancsnokságot titokban utasították, hogy minden szabad királyi városban hasonló gárdát szervezzen. Persze nem paranccsal, nem is nyíltan. „A főhadparancsnokság tisztek és más emisszáriusok kiküldésével gondoskodjék róla, hogy a többi város is törekedjék ilyen királyi gárda megalakítására, s hozza a városok tudomására, hogy a gárda felállítására az engedélyt közvetlenül az udvartól kérjék.”[29]

Lipót tehát titokban felbátorította a városokat, hogy kérjék tőle a városi gárdák felállításának engedélyezését. A gárdákban a megyei bandériumokkal felérő megbízható katonaságot nyert volna, amellyel a főhadparancsnokságon keresztül közvetlenül rendelkezik. Ugyanakkor a nemesség előtt fedve van, hiszen a városok kérésének engedett csupán, a polgárságot viszont magához láncolja. A nemesség, ha ellenezné a dolgot, ezzel csak növelné a polgárok uralkodó iránti ragaszkodását.

A később lövészegyleteknek nevezett polgári katonaság szervezése 1790 nyarán meg is indult, de elég lassan haladt, ősszel pedig a megváltozott politikai helyzetben Lipót leállította az akciót. A pesti lövészegyletet, amit különösen a városi tanács nemesi tagjai kezdettől fogva ellenségesen néztek, a tanács 1791 elején feloszlatta.

Ennél a katonai jellegű akciónál eredményesebb volt a másik, a politikai. Júliusban kapta Hoffmann az uralkodó utasítását, hogy dolgozzon ki egy kérvénytervezetet, amelyet a magyarországi városok terjesztenének majd az uralkodó elé. Ezzel együtt készítsen egy röpiratot, amely ennek jelentőségéről világosítja fel a polgárokat.

Ez a röpirat volt a már említett Babel, amelynek rendeltetése tehát az volt, hogy önálló kezdeményezésre bátorítsa a polgárokat. A vége felé ezt olvassuk: Míg a magyar nemesség a polgárokat jogtalanságba taszítja, az uralkodót pedig naponként megsérti, Franciaországban a polgárság a királlyal fogott össze a jog védelmére, miközben a nemeseket megfosztotta kiváltságaiktól. „A csőcselék részéről ugyan Párizsban is történtek kilengések, de néhány, a csőcselékhez tartozó utcahőst nem tekintve, a királlyal szemben mindig tisztességes hangot ütöttek meg” – amit a magyar nemesekről nem lehet elmondani. És a fenyegetés: „Franciaországban végül nem egy uralomvágyó zsarnok-jelöltet a csőcselék lefejezett, szétszaggatott vagy a lámpavasra felhúzott. Magyarországon…?”[30]

Ez világos beszéd volt, viszont ehhez képest a központilag kidolgozott kérvény igazán nem sokat kért az uralkodótól. Azzal kezdte, hogy a polgárság nem nézheti tétlenül az országgyűlés készülődéseit, annál kevésbé, mert ott a nemeseké a szó. A városi küldöttek ott vannak ugyan a diétán, de együttes szavazatuk csak annyit nyom a latban, mint egy magános nemes emberé; azonkívül a polgárságot is többnyire nemesek képviselik. Ezért közvetlenül az uralkodóhoz fordulnak: engedtessék meg a városoknak, hogy az országgyűlésre polgári rendű megbízottakat küldjenek saját soraikból, hogy azok a polgárság érdekeinek hangot adjanak az új alkotmány kidolgozásánál.

Miután Lipót jóváhagyta a kérvény fogalmazványát, július végén Hoffmann Pestre utazott, és ott a kérvényt húsz polgárral aláíratta. Maguktól eszükbe sem jutott volna – írta jelentésében Lipótnak –, hogy érdekeik védelmére összefoghatnak, csak az én titokban végzett rábeszélésemre határozták el, hogy megemberelik magukat, és az uralkodóhoz fordulnak. Lipót azonnal válaszolt: megüzente az aláíróknak, hogy kérvényüket jóindulattal fogadta, és támogatásáról biztosítja a pesti polgárságot.

A jozefinista tábor egységének széttöredezése

Ez az értelmiség azonban még csak kialakulóban volt, s távol állt attól, hogy bármilyen szempontból egységesnek nevezhessük. Tagjai írók, ügyvédek, orvosok, tanárok, tanítók, országos, megyei vagy főúri tisztviselők, mérnökök, mezőgazdák, részben papok és szerzetesek. Származásra nézve vegyesen nemesi vagy plebejus, polgári és egész csekély számban paraszti eredetű réteg, melynek határai mind a polgárság, mind pedig a nemesség felé elmosódtak. Létszáma mindössze 15&nsp;000 körül mozghatott, ami az összlakosságnak nem egészen 0,3%-a (a József-féle összeírásban persze csak a nem nemesi értelmiségiek kerültek külön kimutatásra). Bár zöme a városokban élt, területi eloszlása nagyon egyenlőtlen volt. Pest-Budán, ahol a kormányszervek, az ország főbíróságai és az egyetem székeltek, az értelmiségiek számát kereken 1400–1500 főben állapíthatjuk meg. Hogy ez milyen nagy szám hazai viszonylatban, akkor értékelhetjük, ha tudjuk, hogy például Pozsonyban az értelmiség száma ugyanakkor legföljebb 500, Kassán 350–400, Debrecenben – az ország legnépesebb városában – 450–500 (ebből 378 főiskolai diák), de már Nagyváradon, ahol pedig akadémia működött, legföljebb 100–120, a szabad királyi városok közé számító Szatmárnémetiben pedig mindössze 15–20 volt.

Verseghy és Koppi

Koppi Károly 1784 óta volt a világtörténelem tanára a pesti egyetemen. Egy váci mészáros gyermeke volt, a piarista rendbe lépett, s itt ismerkedett meg a racionalista filozófiával, amely már doktori értekezésében mély nyomokat hagyott. Rövid pesti tanárkodás után 1773–1774—ben a Voltaire-rajongó Fekete János gróf tábornok fiának nevelője volt Bécsben.

Nádorválasztás és koronázás. A közjogi egyezség.

Sorozatos cikkelyek szabályozták a kormányhivatalok működési területét és hatáskörét, kimondva: székhelyüket ezentúl az ország fővárosában, Pesten tartsák, tagjaikat vallási különbségre való tekintet nélkül az országlakosok közül nevezzék ki.

II. Lipót politikájának ellentmondásai

Így tudta elérni Lipót, hogy például a magyarországi szabadkőműves-páholyokban a patrióta nemesi irány helyett a feltétlen dinasztiahűség kerüljön felül. Megbízottja, a bécsi szabadkőművesek egyik vezéralakja, Franz Xaver Aigner nyugalmazott kapitány, teljesen átszervezte a pest-budai páholyokat, úgy, hogy az összevont új „Hét csillaghoz” páholyban a magyar nemesekkel szemben többségbe kerültek a német polgárok.

Az országgyűlési rendszeres bizottságok munkálatai

A bizottságokba sem a pesti egyetem, sem a négy királyi akadémia tanárai – egy-egy kérdés képzett szakemberei – közül senki nem került be, ahogy kimaradtak a kor ismert mezőgazdasági vagy más szakértői is.

A patrióta nemesi ellenzék

Orczy nem zárkózott el a mérsékelt reformok elől, bizonyos engedményeket a jobbágyok számára is szükségesnek ítélt, mégis elsősorban a nemzeti függetlenség kivívása volt szívügye. Nagy csodálattal tekintett a franciákra, akik szembe mertek szállni uralkodójukkal; szobájának falát az orléans-i herceg, a későbbi Égalité Fülöp huszárruhás arcképe díszítette. Pesti háza már az országgyűlés idején a radikális ellenzékiek egyik találkozóhelye volt, később is az maradt. 1791 őszétől egyre gyakrabban jelentették a titkos megbízottak Bécsbe, hogy a pesti és a hatvani Orczy-kastélyban sűrűn megfordulnak az ismert patrióták, s hosszasan tanácskoznak. Az „összeesküvő urak” közül név szerint keveset ismerünk. A jelentések az ismert patrióta és reformer mágnásokat említik: Podmaniczky József báró helytartótanácsost, Szapáry János gróf szerémi főispánt, Sztáray Mihály grófot, aztán Fodor Józsefet és Lányi Sámuelt, a művelt és felvilágosult köznemesség e két megszemélyesítőjét, s a fiatal Szentmarjay Ferencet, Orczy titkárát, aki az egyik belső írnok szerint a társaság lelke. Más híradások közéjük sorolták Pászthory Sándor fiumei kormányzót, Máriássy honti és Spissich János zalai alispánt, sőt Nagyváthy Jánost is.

Az ellenzékiek táborának növekedéséről sorozatosan érkeztek jelentések a megyékből is. Eszerint Vasban és Zalában Fekete János gróf tábornok és Festetics György gróf szervezték ”az uralkodóellenes összeesküvést”.[31] Zemplénben a Kazinczyak, Szirmayak és Bernáthok, Szabolcsban a Vayak, Biharban a Beöthyek a hangadók. Spissich alispán 1791 őszén azt magyarázta szabadkőműves testvérének, Strohmayernek, akiről nem is sejtette, hogy az udvar besúgója, hogy a megyék világosan látják: az uralkodó önkényének már csak forradalmi akció vethet gátat. Ezért – mondotta – az alispánok állandó érintkezésben vannak egymással, s a fontosabb ügyekben azonosan járnak el. Már terveiket is kidolgozták, s el vannak szánva, hogy még egyszer nem hagyják magukat az udvar által félrevezetni. „Barátom – mondotta a rendőrbesugónak az elégedetlenek egyike –, immár nem az a lényeges, hogy az orosz, porosz, vagy valaki más uralkodik-e Magyarországon, hanem csak az, hogy az osztrák ház ne uralkodjék.”[32] A bizalmas jelentések úgy vélték, hogy az országgyűlést is csak azért akarják Pestre egybehívatni, hogy „a városból második Párizst csináljanak”, és a „Bocskai végrendeletének szellemében készült, de 1790-ben elfogadtatni nem sikerült hitlevelet keresztül erőszakolják”.[33]

A demokrata értelmiség

Fejlődésük első jellegzetes állomása az volt, hogy a rokon gondolkozásúak egymásra találtak, s túlnőve a szabadkőműves program reformizmusán, Pesten és Budán külön olvasóköröket alakítottak. A rendőri jelentések kezdettől fogva kluboknak nevezték ezeket, amelyekben nemesek és nem nemesek együtt vannak. Az olvasókörbe jártak a legfontosabb külföldi lapok, s a tagok rendszeres érintkezése lehetővé tette az információk és vélemények kicserélését, egységes közös álláspont kialakítását. A budai Olvasó Kabinetnek 1795 elején már 126 tagja volt, közülük harmincat név szerint is ismerünk. A tagok közt találjuk Berzeviczy Gergelyt és Hajnóczy Józsefet, Verseghy Ferencet és Szentjóbi Szabó Lászlót, a költőt, Szentmarjay Ferencet és baráti köréből Őz Pál ügyvédet, Tántsits Ignác nevelőt és Szolártsik Sándor jurátust, Ráthonyi Gábor királyi ügyészt, továbbá Koppi professzort, Abaffy Ferencet és a fiatal Verhovszky Sámuel fiskálist. A későbbi jakobinus összeesküvés szinte egész törzsgárdája együtt volt itt.

Ugyancsak velük találkozunk Abaffy Ferenc házában, ahol időről időre baráti beszélgetésre gyűltek egybe. Maga a házigazda, az 1790. évi országgyűlésen a reformerek egyik bátor képviselője, a megyei birtokos nemességből jött. A társaságban rendszeresen ott találjuk Hajnóczyt, Szentmarjayt és Koppit, az egyetem több tanárát és másokat.

De nemcsak Pesten, hanem a vidéki értelmiségi központokban is találunk ilyen társaságokat. Kassán a szabadkőműves-páholyokban is együtt dolgozó akadémiai tanárok, orvosok, ügyvédek, sőt kereskedők tömörültek; köztük volt Török Lajos gróf tankerületi főigazgató, Kazinczy Ferenc, több professzor és néhány megyei nemes. Nagyváradon a jogakadémia tanárai, a főszolgabíró, meg Kazinczy Dienes főjegyző, az író öccse, képeztek egy kisebb társaságot. Kőszegen, az ország nyugati szélén, a kerületi tábla néhány bírája, a piarista gimnázium igazgatója, egy ügyvéd és a patikus jártak össze. A „francia mérget” terjesztő „titkos klubokról” hallunk Kézsmárkon és Lőcsén is.

Ahogy ezek a szórványos adatok is mutatják, a társaságok tagjai korántsem képeztek homogén egységet. Nagybirtokos nemes, sőt arisztokrata, idegenből ide került professzor és magyar patrióta, régi történelmi család sarja és plebejusivadék egyaránt volt köztük. Ami összetartotta őket: az a meggyőződés, hogy a fennálló rendszeren változtatni kell. A változtatás mértékét illetően voltak véleménykülönbségek köztük, ha ez kezdetben nem is ütközött ki teljes élességgel. Mindezen kívül pedig összetartotta őket a francia forradalom iránti roppant érdeklődés, az, hogy egymás segítségével értesüljenek az egész Európát lázban tartó eseményekről, és kicseréljék gondolataikat.

A „klubok” fő programja éppen az volt, hogy ezt a világpolitikai tájékozódást előmozdítsák. Amíg lehetett, közösen járatták a Moniteurt, akik franciául tudtak, fordították a többieknek. Szentmarjay naponként összejött barátaival az újság elolvasására. Figyelemmel kísérték a forradalom idején keletkezett röpiratokat is, Paine híres könyvét az emberi jogokról vagy Rousseau Társadalmi szerződését, melyet Szentmarjay le is fordított magyarra. A fiatalabbak mohón olvasták a materialista filozófiai irodalmat, s köztük nem egy, a deizmuson túljutva, ateistának vallotta magát.

Az értelmiség „vigyázó szeme” tehát Párizs felé fordult, ahol a király kivégzése után a jakobinusok kezébe került a hatalom, s egymás után születtek a radikális reformok. És míg a francia köztársaság katonái a Rajnánál csapást csapásra mértek a koalíciós seregekre, köztük Ferenc császár csapataira, benn az országban minden vesztett csata hírére győzelmi ünnepet ült a demokratikus értelmiség. Abaffy házánál gyűltek ilyenkor egybe. Megünnepelték a francia sikereket, augusztus 10-ét, a köztársaság születésnapját is, miközben forradalmi dalokat énekeltek, a Ca irát meg a Carmagnole-t. Egymást „citoyen”-nek szólították, a zsarnokok halálára ittak, várakozóan éltették a szabadságot és egyenlőséget, amit különböző módon képzeltek el, de amelynek eszményét mindnyájan a franciákban látták megtestesítve. És miközben az udvar a koalíciós háború minden „győzelmére” hálaadó istentiszteletet rendelt el, ők széles körben terjesztették Martinovics álnéven írt röpiratát, a Ferenc császárhoz írt nyílt levelet, amely maró gúnnyal tette nevetségessé a francia forradalom eltiprásáról ábrándozó uralkodó erőlködését. Szentmarjay, hogy testvéri érzéseit kimutassa, Vácra elébe ment az országba érkező francia hadifogoly szállítmányoknak, s csókkal üdvözölte őket. Szlávy János, egy francia fogságba esett magyar katona szájába adva a szavakat, röpiratban védte meg a köztársaságot a reakció rágalmai ellen, az ismeretlen versíró pedig „a fény terjesztőit” köszöntötte a franciákban.[34]

Ezek a látszólagos külsőségek egyúttal a magyar demokraták belső fejlődésére is fényt vetnek. Az a Hajnóczy, aki 1792 elején még őszintén hitt abban, hogy mérsékelt reformokkal, a rendek és az uralkodó együttes jóakaratával lerakhatja az átalakulás alapjait, 1793-ban már a jakobinus alkotmányt fordította latinra és terjesztette baráti körében. 1792 végén a mágnások és püspökök féktelen önkényéről írt s törvényes keretek között, de az uralkodó hatalmát kívánta erősíteni, 1793. augusztus 10-én barátaival együtt már a francia köztársaság kikiáltásának évfordulóját ünnepelte meg. 1793. június végi levelében még a girondisták mellett állt, Vergniaud férfias helytállását dicsérte, pár hónappal később pedig Robespierre egészségére ürítette poharát. „Láng volt a lelke s a francia revolúcióban élt lelkestől-testestől” – írta róla Kazinczy.[35]

Persze nem mindenki tudott lépést tartani a francia fejlődéssel, s csak kevesen voltak, akik a szó igazi, francia értelmében vett jakobinizmusig eljutottak. Hajnóczyt már láttuk: 1798 őszére a polgári köztársaság híve volt, egyetértett a jakobinus elvekkel, de még mindig hitt abban, hogy Magyarországon a változás vér nélkül megtörténhet. Szentmarjay volt a legradikálisabb. Az ifjúság lendületével vetette magát a francia események sodrába; Saint-Justnek a girondisták elleni vádbeszédét fordította, nyíltan szidalmazta az uralkodókat és mindazokat, akik mellettük állnak.

A többség nem jutott el ilyen messzire, de a rendőri jelentések és a közvélemény jakobinusnak mondotta mindazokat, akik változtatni akartak a rendszeren, akiknek – ahogy egy korabeli levélben olvassuk – „az francia constitutio tetszik, és akik a francia háború előmenetelén örvendeznek és a mi udvarunk előmenetelének gátlásokat keresnek”.[36] Zömük a köztársaság híve volt, de ellenezték a forradalmi erőszakot. Abaffy és baráti körének nagy része pedig mindvégig az alkotmányos nemzeti királyság híve maradt.

Az ifjúság azonban már radikálisan republikánus. A pesti egyetem hallgatói a franciak iránti rokonszenvből „jakobinus módra” rövidre nyírattak hajukat, francia „jakobinus sapkát” viseltek, a helytartótanács nagy felháborodására. Az akadémiai ifjúság szabadságfákat állított, s a farsangi mulatságokon ők rémítgették guillotine-nal az aulikusokat és a reakciósokat. Céljuk már nem az alkotmány módosítása, hanem a teljes változás, a polgárság és mindenekelőtt a jobbágyság felszabadítása.

Az elégedetlenek egymásra találása

A rendőrbesúgók szájából nem fogyott ki a panasz a radikális értelmiség ellen: agitálnak, tanácsokat adnak, a kétkedőket meggyőzik, a kényelmeseket harcra ingerlik. Pest-Budán az egyetem professzorai előadáson, társaságban, mindenütt a „francia rendszert” dicsérik, „többet ártanak a legvadabb francia emisszáriusnál”. Gyakran látni őket politizáló nemesurak, sőt vezető méltóságok társaságában. Általában a tanárokkal meg a diákokkal sok baj volt másutt is. A kézsmárki evangélikus gimnázium egyik tanára azt magyarázta diákjainak, hogy a franciák háborúja jogos és igazságos, Ferenc királyé nem. Nagykőrösön a gimnázium tanárai és tanulói együtt éltették a franciákat, a sárospataki kollégium tógátus diákjai pedig a forradalmi eszmék terjesztésére társaságot alapítottak.

Szentmarjayról már 1792-ben azt jelentették, hogy ő a mozgatója az Orczy László körül csoportosuló elégedetleneknek. Az ellenzékiségben élen járó Zala megye alispánja, Spissich János testi-lelki jó barátja volt Hajnóczynak. Mivel az országgyűlési bizottságok munkálatai miatt hónapokon át Pesten tartózkodott, sokat voltak együtt; a rendőrbesúgó meg is jegyzi: „igen jó barátságban vannak”. A keleti megyékben Kazinczy Ferenc tevékenykedett. Az 1800-as években már a börtön emlékeitől rettegő, a politikai élettől visszahúzódó író ekkor még fiatalos, friss lendülettel vetette magát a megyei életbe, nyilvános szócsatákat vívott a klérus és az udvar embereivel, s amikor a betegség ágyhoz szögezte, akkor is azt sajnálta, hogy nem mehetett el a kassai meg az újhelyi megyegyűlésre, „pedig – írta Hajnóczynak –,milyen hasznosan tevékenykedhettem volna ott”[37] Az ő és elvbarátai tevékenységének nagy része volt abban, hogy a keleti megyék egyöntetűen szembefordultak a cenzúra- és sajtórendeletekkel, a kancellária kifejezése szerint „szemtelen hangú” feliratokat küldtek az uralkodónak, úgyannyira, hogy az megtorló intézkedéseket foganatosított ellenük. Hasonlóan agitált Szlávy György Biharban, Batsányi János Abaújban. Pedig Batsányi nem is volt nemes, a megyegyűlésen meg sem jelenhetett, de az Orczyakon és nemesi barátain keresztül még a megye feliratának megfogalmasában is részt vett.

Mindehhez tegyük hozzá, hogy a helytartótanácsban, a kamarában is ott ültek a klubok tagjai, kiknek javaslatait a kancellária rendszeresen elítélte, mert elnézők és engedékenyek a megyék iránt. Ezek a „jakobinusok”, vagy ahogy Mednyánszky helytartótanácsos nevezte őket: „az ördög gyertyagyújtogatói”, ahol csak tehették, védték és támogatták az ellenzékiek mozgolódását.

A mozgalom pedig egyre jobban kiforrta magát és mind szélesebb körökben terjedt. Pergen gróf, a rendőrminiszter már 1792 végén ijedten jelentette, hogy Magyarországon rohamosan nő azoknak a száma, akik a francia rendszerrel rokonszenveznek. 1793 tavaszán Martinovics – aki híreit az értelmiséggel közvetlenül érintkező Laczkovics Jánostól kapta – már azt jelentette, hogy nyolc nyugati megye megegyezett a következőkben:

  1. a főpapi birtokokat el kell venni,
  2. a főnemességet meg kell szüntetni,
  3. a kétkamarás országgyűlés alsóházát a nem nemesek alkossák,
  4. az ország viszonyainak megfelelő új alkotmányt kell készíteni,
  5. Magyarországot el kell szakítani a Habsburg-háztól, és köztársasággá kell alakítani.

Ürményi személynök arra törekszik, hogy mindehhez a magyar ezredek támogatását megnyerje. Ha az Ürményire vonatkozó híradást alaptalannak kell is tekintenünk, s ha a megyék megegyezéséről mondottak is túlzottak, a többi nem más, mint a Hajnóczy munkáiban nyomon követhető elgondolások konkrét formába öntése.

Más jelentések az ország keleti és északkeleti megyéiből az értelmiségiek és a vezető nemesek klubmegbeszéléseiről szóltak. Hallunk az Eperjesen, Lőcsén és Kézsmárkon tartott „jakobinus összejövetelekről”, a Zemplénben észlelhető nyugtalanságról, valamint egy sor ismert, magas rangú tisztviselő gyanús és gyakori utazgatásáról a ”nyugtalan” megyékben: Zemplénben, Biharban, Szabolcsban meg Abaújban. A titkos ügynökük, besúgók jelentését nyilván nem vehetjük mindig készpénznek, de az már elgondolkodtató, ha az egymásról nem tudó ágensek ugyanazt jelentik. A titkos informátorok tájékozottak, gyorsan és konkrétan jelentenek. Sándor Lipót nádor csak 1793 decemberében tudatta az uralkodóval, hogy Zemplén megye megtagadta önkéntesek felajánlását a francia háborúra. Mednyánszky helytartótanácsos azonban már november 11-én felküldte az udvarba a megye határozatát, s tudatta, hogy az iratot – amelyet Orczy József báró főispán és más „főbűnösök” a tokaji szüreten szerkesztettek – 22 másik megyének is megküldték.

1793 őszére az eddig elszigetelt, helyi ellenállások kezdtek egységes jelleget ölteni. A cenzúra- és sajtórendeletekre már országos tiltakozás volt a válasz: Gömörtől Biharig és Nyitráig, délre Zaláig megmozdultak a megyék, s a tiltakozó feliratok hangja, stílusa és érvei egyaránt elárulják, hogy klubisták készítették. 1793 végén elakadt az újoncozás, egyik megye a másik után tagadta meg a katonaállítást. 1794. január elején egyszerre jelentették Pozsonyból, Pestről és Zágrábból, hogy az elégedetlenség már minden néposztályra átterjedt: a megyék zúgolódnak, nem hajlandók sem pénzt, sem katonát adni a franciák elleni háborúra, a parasztok országgyűlési képviseletet akarnak, mindenütt lázító röpiratok járnak kézről kézre, s a jakobinusok csak az alkalmas pillanatot várják a forradalom kirobbantására. Szabolcs megye a helytartótanácshoz is felírt, kérve: járjon közbe az uralkodónál, állítsa le a Franciaország elleni háborút, mert minden pénz elfogyott, a kereskedelem teljesen leállt és a sok újonc elvitelével szinte kiürült az ország. A hangulatra jellemző, hogy Zemplén megye ügyészi eljárással fenyegette meg az Almásyakat, mert saját költségükön katonát ajánlottak a franciák ellen.

A magyarországi főhadparancsnokság sorozatos jelentésekben panaszolta a megyei nemesség és polgárság francia hadifoglyok iránt lépten-nyomon tüntetően kimutatott rokonszenvét. Szirmay Ádám zempléni nemesúr okát is adta ennek a rokonszenvnek: „Adná isten – mondotta –, hogy a franciák meg a lengyelek boldoguljanak, mert akkor mi is lerázhatnánk a németek igáját, és szabadok lehetnénk, mint a franciák.”[38] Rozgonyi Sándor zempléni nemes kijelentette: „Jó lenne, ha az Ausztriai Háznak véget vetne az ország, és mi is abban mesterkedünk.”[39] Szentmarjay Imre, Orczy László többször említett titkárának az apja, 1794 elején kioktatta a megyegyűlésen óvatoskodó nemeseket: „tán nem tudják, milyen időket élünk? Ha most nem merünk valamit kezdeni, elszalasztjuk a legalkalmasabb időt.” Sztáray Mihály gróf a küszöbön álló forradalomról beszélt, s hozzátette: ő maga is azon fáradozik, hogy az minél előbb megvalósuljon.[40]

1794; májusában egy, a Bihar megyei Piskolton kelt röpirat felszólította a megyéket, hogy a lengyelek példájára szövetkezzenek az ausztriai ház uralma ellen. „Ha még el nem aludt mibennünk magyarokban a mi híres őseink vére – olvassuk –, ha még pihedegél mi bennünk a Bellona asszonytól béoltott vitézség, gerjesszük fel tehát magunkban, mivel most felderült napunk sugára hozza magával, hogy az ausztriai despota ház súlyos igáját vessük ki nyakunkból.” A röpirat az 1790-es rendi sérelmeket sorolta fel – a hadseregben elnyomják a magyarokat, az országban idegenek parancsolnak, a magyar nemesnek hallgass a neve –, de végső következtetése már egészen más. 1790-ben a legradikálisabbak sem gondoltak a monarchia eltörlésére, most pedig mint a világ legtermészetesebb dolgát mondták ki, hogy „országunk el lehetne király nélkül, hanem minden vármegye a maga megyéjét igazgatná, és minden vármegye egy fő guberniumot esmérne, és magyar bellicum consiliumot is felállíthatna országunk, mivel a jövedelem az országot illetné, nem pedig a megszaporodott királyi famíliát”.[41] Íme a francia forradalom törekvései rendi megfogalmazásban: a nemesi köztársaság eszméje. Ezek után nem lepődhetünk meg azon, hogy Pergen rendőrminiszter már 1793 végén azt jelentette: az elégedetlenek a zürichi francia konzulon keresztül érintkezést keresnek a párizsi konventtel.

1794 elején a köznemesség vezetői mind elszántabb hangot ütöttek meg Magyarországon, Horvátországban és Erdélyben is. Az országos hangulat, a megyék szervezkedése oly ijesztő volt, hogy az uralkodó nem merte a diétát egybehívni, a nádor pedig azt tanácsolta Ferenc királynak, hogy a, törvénysértéseket emlegető megyei feliratokra inkább ne válaszoljon, mert „a mostani időkben sok mindent nem tehet meg az ember és hallgatnia kell, amit kedvezőbb körülmények közt nem tenne meg”.[42]

A radikális értelmiségiek és a patrióta nemesek összefogásából született mozgalom 1794 tavaszán már országos méreteket öltött. Az udvar el volt szánva, hogy nem enged, s a terror és az erőszak mind nyomasztóbbá vált. A továbbiakban most már minden azon múlott, sikerül-e a radikálisokat és a patriótákat egy szilárd szervezetbe összefogni, s a megyék erejével az egész országot mozgósítani. Mert ahogy Kresznerics Ferenc szombathelyi tanárnak írta egy ismeretlen barátja Pestről: „sok már mindenfelé a jakobinusi lélekkel lehelő, csak mód nincs. De adj a kezébe fáklyát, meglátod, ha nem tudja-e hordozni.”[43]

Demokratikus és polgári mozgalmak a Habsburg-monarchiában

Az egész monarchiát átfogó szervezet, összefogott mozgalom nem volt, s a jakobinus megmozdulások Triesztben, Zágrábban, Bécsben, Pesten, Budán vagy Krakkóban mindenütt a nemzeti adottságok hatása alatt formálódtak.

Martinovics Ignác

Pesti kispolgári családból származott, s özvegy anyja, szinte még gyermekfővel, ferencrendi szerzetesnek adta. Hittudományból és bölcsészetből doktori fokozatot szerzett, de nyugtalan természete nehezen tűrte a szerzetesi fegyelmet, s katonapapnak állt Galíciában. 1783-ban II. József kinevezte a lembergi főiskola, majd hamarosan az egyetem természettan professzorává. Utazásokat tett Európa nyugati részein, önerejéből széles körű nyelvismeretet szerzett. Tudományos tevékenységet elsősorban a természettudományok területén fejtett ki, de érdekelte a filozófia és a politika is.

Első dolgozatai még az idealista filozófia hívének mutatják, de 1788-ban megjelent Mémoires philosophiques című munkája már arról tanúskodik, hogy materialistává és ateistává lett. Ezzel párhuzamosan alakult politikai felfogása is. A nyolcvanas évek végére már a polgári átalakulás híve, de a reformokat felülről, az uralkodótól várja.

írásainak olvasása nyomán rendkívüli akaraterejű, óriási munkabírású és fáradhatatlanul kitartó ember képe rajzolódik elénk, aki elsőrendű szellemi képesség, kitűnő memória, magas fokú intelligencia és széles körű tudás birtokában volt. Szuggesztív, vitára mindig kész egyéniségével az embereket könnyen meggyőzte érveivel, ugyanakkor szenvedélyes és makacs, mérhetetlenül nagy ambícióktól fűtött, mindenáron – akár mások rovására is – érvényesülni akaró egyéniség volt: karrierista, hiú, gőgös és önhitt ember, aki elgondolásaihoz mániákus következetességgel ragaszkodott.

1790-ben elérkezettnek látta az időt, hogy a politika terére lépjen. Ekkor írta első röpiratát (Oratio ad Proceres), amelyben országgyűlési beszéd formájában a nemességhez fordul, és felszólítja: rázzák le az arisztokraták és a klérus uralmát. Pályázik a pesti egyetem fizika tanszékére, de a jezsuiták kibuktatják.

1791 nyarán megismerkedik [[Gotthardi Ferenc|Gotthardival]], Lipót titkosrendőrségének vezetőjével, s abban a reményben, hogy jelentéseivel magára vonhatja az uralkodó figyelmét, s ezzel megnyílik előtte a politikai érvényesülés útja, beáll a rendőrbesúgók sorába.

Ettől kezdve sűrűn találkozunk [[Gotthardi Ferenc|Gotthardihoz]] írott bizalmas jelentéseivel, melyekben a magyarországi titkos társaságok összejöveteleiről, a patrióták, illuminátusok és jezsuiták terveiről számol be, fizetett kémek módjára felnagyított és kiszínezett formában. Fölényes biztonsággal ítél mindenkiről, és kéretlenül is állandóan tanácsokat ad, de úgy, hogy mindig saját magát helyezi előtérbe. Hiszi, hogy Lipót császár a jozefinista politika nyomdokain kíván haladni, s ebben a reformpolitikában vezető helyet szán magának. Európai látókörű, felvilágosodott reformer, de patriotizmus nincs benne. Haza, szülőföld, nemzeti hagyományok, nemzeti kultúra vagy nemzeti függetlenség elavult, nevetséges dolgok előtte. Hajnóczyékkal ellentétben, akik a nemességet igyekeznek meggyőzni a polgári átalakulás szükséges voltáról, ő a királyt akarja rávenni a reformokra, a magyar nemesség, sőt a magyar hagyományok kíméletlen megsemmisítése révén is. A trónt és a birodalmat, nem pedig a magyar nép érdekeit tartja szeme előtt. Még a polgári reformtörekvéseket is elítéli, ha azok nemzeti oldalról jönnek. Inti az uralkodót, hogy a nagy engedékenység egy nemzetnél sem eredményez jót, legkevésbé a magyarnál: „az olyan műveletlen népet, mint amilyen a magyar nemesség és papság, eréllyel és megingathatatlanul kell kézben tartani és emberi kormányformára szorítani”.[44] Kész megvédeni Lipót burkoltan alkotmányellenes törekvéseit, s javasolja, hogy a magyar nemesek letörésére mozgósítsák a határőrvidéki szerb katonaságot. Polgári törekvésekből fakadó reformjavaslatai így kifejezetten magyarellenes élt kapnak, s ha megvalósulnak, nem a hazai polgári kibontakozást, hanem a korlátlan uralkodói hatalmat és az összbirodalmi egységet erősítik.

II. Lipót meg volt elégedve szolgálataival: kinevezte udvari kémikussá és szászvári apáttá, anyagilag gavallérosan jutalmazta. 1791 legvégén pedig – erről már volt szó korábban – sokat ígérő feladatot bízott rá: a magyarországi parasztmozgalmak titokban való felszítását. Úgy látszott, teljesül régi vágya; ha a háttérből is, de fontos politikai szerepet játszhat.

Lipót halálával kiváltságos helyzete és érvényesülési reményei egy csapásra megsemmisültek. Ferenc nem akart érintkezni vele, tiszteletdíja megszűnt, az udvart el kellett hagynia. Ekkor kezdődik belső küzdelme meggyőződése és az érvényesülés között. Igazi érzései a demokratikus átalakulás irányába húznak, de nem bírja elviselni a mellőzöttséget, s kész volna elnyomni meggyőződését, ha ezen az áron hatalomhoz, hírnévhez, karrierhez juthatna. Átmeneti forradalmi korszakokban másutt is felbukkannak a hozzá, hasonló kalandortípusok, akik tehetségesek, műveltek, megfelelő körülmények közt hazájuk hasznos munkásai lehetnének, de hiányzik belőlük a jellem szilárdsága, s meggyőződésüket készek áldozatul dobni, ha ez az ára, hogy érvényesüléshez, hatalomhoz, pénzhez jussanak.

Ebben az időben kezd felfigyelni a magyarországi radikális értelmiség és a patrióta köznemesség erősödő ellenállására. Megismerkedik a pest-budai klubista értelmiséggel, s Hajnóczy feltárja előtte a megyei mozgalmak és az értelmiségiek kapcsolatát.

A szervezkedés

Először a pesti „klubisták” beszervezésére került sor. A Hajnóczy és Szentmarjay körüli csoportból Abaffy, Szentjóbi Szabó, Verseghy, Berzeviczy, Kovachich, Koppi és a baráti kör többi tagja az elsők között volt. Aztán jöttek a többiek, tanárok, kamarai, helytartósági és bírósági tisztviselők, ügyvédek (köztük Őz Pál), orvosok, színészek, szerzetesek, prédikátorok és főleg a jurátus és egyetemi ifjúság (csak közülük 13 került bíróság elé), akiket Hajnóczy unokaöccse, a fiatal ügyvéd, Verhovszky Sámuel és Szolártsik Sándor, az Abaffy fiúk nevelője hoztak. A fővárosban beszervezettek teljes számát megállapítani szinte lehetetlen, bíróság elé harmincan kerültek közülük, de tényleges számuk jóval nagyobb lehetett.

A szervezés azonban korántsem akadt el a főváros falainál.

Az elfogatások

Barco tábornagy, a katonai főparancsnok, fegyveres zendüléstől retteg, azt hallotta, hogy harmincezer forradalmár áll készen, csak a jelet várja. A bécsi haditanács sietve intézkedett: a Jellačić-gyalogezred egy zászlóalját még júliusban fölrendelték a déli határról, s augusztus legelső napjaiban Magyarországra indult négy horvát és szlavón határőrezred is. A főváros környékén német lovasságot vonnak össze, Budán és Pesten pedig kivezénylik a tüzérséget: napokon át teljes készenlétben várakoznak a Vízivárosban s a Károly-kaszárnya előtt, a polgárság nagy felháborodására. A kormány elszánta magát a cselekvésre.

Saurau gróf, osztrák rendőrminiszter már 1794 tavaszán tudomást szerzett róla, hogy Bécsben a reakciós rendszerrel elégedetlen, radikális gondolkozású s a francia forradalommal rokonszenvező polgárok egy kis csoportja szervezkedni kezdett. Megfigyeltette őket, és ügynöke révén minden lépésükről értesült. 1794. július 23-án éjjel a bécsi rendőrség rajtaütéssel letartóztatott kilenc személyt. Másnap, harmadnap is folytatódtak a letartóztatások, s összesen 20 személyt érintettek. Köztük volt a titkosrendőrség volt feje, Gotthardi, báró Riedel alezredes, az uralkodó volt nevelője, továbbá katonák, tanárok, kereskedők és Martinovics Ignác.

Az elfogatások híre egykettőre bejárta a császárvárost, s néhány nap múlva már Pest-Budán is erről beszéltek. A rendőrség hallgatott, hivatalos jelentést nem adtak ki, senki sem tudta, mi történt. Rémítő hírek keltek szárnyra. A jól értesültek biztosra állították, hogy az uralkodó élete ellen irányuló összeesküvést lepleztek le. Bécs külvárosainak felgyújtása lett volna a jel – mesélték –, már a napja is ki volt tűzve, s az összes jakobinus (mert a szervezkedés minden tagja hétpróbás királygyilkos jakobinus) fölzendült volna, hogy a zűrzavarban elfogják a császárt.

A rendőrségi beavatkozás még fokozta az ideges nyugtalanságot. „Mintha itt, Budán és Pesten, de az egész országban is valami előttem ismeretlen tűz lobogna” – írta augusztus 8-án Sándor Lipót nádor bátyjának, Ferenc királynak.[45] Az ország egy részén boldog izgalom vett erőt: elérkezett a várva várt forradalom ideje. A fővárosban röpcédulákat ragasztanak ki, melyek a szabadság védelmére fegyverbe hívják a polgárokat. Váradon az egyenlőség megteremtésére buzdítanak: „Döntsük meg a királyi trónt! Fegyverre barátaim, tegyetek mindenkit egyenlővé!”[46]

Ezek a kezdetben egymással össze sem függő helyi megmozdulások hamarosan találkoznak; augusztus derekán már két helyről is beküldik az alábbi röpcédulát: „Serkenj föl, magyar, el vagy adva, a kés a nyakadon! Ne hadd hurcolni tagjaidat dragonyosoktól Bécs felé. Íme, evvel hálálja a német a magyar vért, amely messze tőle sok ezer mérföldre, ártatlanul folyik. Üsd ki a vén árulót kebeledből.”[47] A katonai főparancsnok arról értesült, hogy Laczkovics János több ember előtt kijelentette: „Már későn történt Martinovicsnak megfogattatása, és a Monarchiának, mely úgy is subsistálni nem fog, nem használhat. Nem adok egy vagy két hónapokat, úgy lövöldözzük a hercegeket, grófokat és bárókat, mint a nyulakat.”[48] Nagyváradon már augusztus 10—én úgy hírlett: Bécsben kiütött a forradalom. Zemplén és Abaúj vidékén pedig nem sokkal utóbb azt is tudni vélték, hogy a császárvárosban megismétlődtek a francia forradalom kezdetének ismert párizsi és versailles—i jelenetei: az elfogatások hírére megmozdult a bécsi nép, s a foglyok szabadon eresztését követelte. Az udvar katonai fedezettel Laxenburgba költözött, de a tömeg oda is utánament, s fenyegető magatartása elől Ferenc király Budára akart szökni.

Míg Kazinczy és barátai bizakodva várták a talán már győztes forradalomról a híreket, az uralkodó a szervezkedés szálainak felfejtésére udvari vizsgáló bizottságot hívott életre. Elnöke a rendőrminiszter, tagjai az osztrák rendőrség és bíróság képviselőiből kerültek ki. Azt, hogy az ausztriai mozgalom a Habsburg—birodalom más államaiban élő elégedetlenekkel kapcsolatot tartott, a rendőrség sejtette, de azt, hogy Magyarországon a bécsinél jóval komolyabb szervezkedés folyik, nem tudta. Az első kihallgatásokkal egyidejűleg Magyarországról érkezett bizalmas jelentések azonban felkeltették a bizottság gyanúját. Augusztus 13-án Martinovics részletes vallomásban felfedte a magyarországi szervezkedés adatait. Ismertette a forradalmi mozgalom célját, megnevezte az igazgatókat, s hogy személyének fontos voltát megmutassa és elismerést keltsen maga iránt, több százezres szervezett tömegről beszélt.

Martinovics viselkedését jórészt idegállapotának ekkortájt fellépő gyors romlása magyarázza. A benne kezdettől fogva meglevő belső feszültség szinte a végsőkig fokozódott, miközben egészségi állapota is romlott: gerincfájdalmak gyötörték, gerincoszlopa mind ferdébb lett, szinte már púpos volt, bár ezt nagy akaraterővel igyekezett leplezni. Ez időbeli írásain már kiütköznek az esetleges örökölt terheltségéből is következhető, egyre súlyosbodó idegbajára valló tünetek. Úgy érzi, nyaka körül szorul a hurok, de nem adja meg magát, viszi előre a szenvedély. Egyre kevésbé ura önmagának, korábbi éleslátása cserbenhagyja, elhatalmasodik rajta az egészségesek, a mindenki iránti rosszindulat és vak bosszúvágy. Mániákussága hovatovább dühkitörésekbe torkollik, és a végén eluralkodik rajta a paranoiás skizofrénia.

A rendőrminiszter, Martinovics vallomása alapján, az igazgatók elfogatását és országos nyomozás megindítását javasolta, Ferenc király azonban, mielőtt döntött volna az ügyben, öccse, a nádor véleményét akarta hallani. A vizsgáló bizottság előadóját gyorspostával Budára küldte, hogy tájékoztassa Magyarország első közjogi méltóságát. A nádor azonnal határozott: augusztus 16-án éjjel, saját felelősségére elfogatta Budán és Pesten Hajnóczy Józsefet, Laczkovics Jánost és Szentmarjay Ferencet, s katonai kísérettel még ugyanazon éjjel mindhármukat Bécsbe küldte.

Mérei Gyula

A szállítás és közlekedés

Egy mázsa gyapjú szállítási költsége szekéren Pesttől Hamburgig ötszöröse volt a Hamburgtól New Yorkig tartó hajóút viteldíjának. A magas szállítási költségek a Habsburg-ház uralma alatt álló tartományok határain túl a magyarországi borokat is csaknem versenyképtelenné tették a franciával szemben már az 1830-as évek második felében csakúgy, mint a magyarországi gyapjút úgyszólván versenyképtelenné tette az európai piacon megjelenő ausztráliai.

Az ország belsejében a főutakat az állam építette, de a megyék voltak kötelesek karbantartásukról gondoskodni a jobbágyok ingyenes közmunkájával. A SzegedTemesvárZimony, a SzegedEszékÚjvidékZimony útvonalak megjavítása révén erősödhetett a bácskai, a bánáti, a szlavóniai határőrvidék szerb kereskedőinek távolsági áruforgalma, tőkefelhalmozásának lehetősége.

A SzegedTemesvár—Erdély közötti út karbantartása az erdélyi és a magyarországi kereskedelmi és interetnikus kapcsolatok erősítésének egyik forrása volt. A Kassát, Eperjest, Lőcsét, Kézsmárkot, Murányt és Szepes megyét összekötő utak javítása az ország középső, keleti és északi, főleg szlováklakta területeinek belső forgalmát könnyítette.

Erdélyben a 19. század elejéig csupán az örökös tartományokból a Havasalföldre irányított szállítmányok útjául szolgáló verestoronyi hágó Károly útja, az Erdély északi részét átszelő és a borgói hágón át Bukovinába vezető, továbbá a Magyarországba vivő zarándi állami út volt kövezett és jól karbantartott. As 1540-es évekre Erdélynek már 250,5 mérföld hosszúságú útja volt, ebből 200 mérföldnyi kövezett. A legforgalmasabb és a legjobb, egyben a legfontosabb közút volt az Erdélyt csaknem a közepén átszelő és legnagyobb városait egymással, Nagyváradot pedig Nagyszebenen át a Havasalfölddel a tömösi szoroson keresztül összekötő FeketetóNagyszebenBrassóBukarest út. Fontos szerep jutott az áruforgalom lebonyolításában a Brassót és Nagyszebent, Erdély eme két legnagyobb piaci gócát összekötő és az ojtozi szoroson át Moldvába vezető út is. A Székelyföld belső forgalmát szolgálta a Székelyföldet Brassóval és Kolozsvárral összekötő, a belső forgalom szempontjából nélkülözhetetlen két útvonal, amelyek közül az utóbbinak már csak egyes részei voltak kövezettek. Magyarországra a zarándi úton kívül még két út vezetett. Az egyik végig kiépített, kövezett, Kolozsvárt Debrecennel kötötte össze Somlyón át. A másik, a SomlyóNagykároly útvonal már csak részben volt kövezett.

A nagybirtokosok is törődtek azzal, hogy árugabonájukat és gyapjújukat és más, eladásra szánt termékeiket az árugyűjtő-elosztó központokig, majd a piaci gócokig vagy a folyami révekig épített úton tudják eljuttatni. Ezeket jobbágyi roboterővel építtették és tartatták karban.

A tengelyen szállítást nem kizárólag a magas fuvardíj drágította, hanem az is, hogy a Ludovika úton az építtető tőkés Vállalkozás útvámot szedett. A nagybirtokos földesúr pedig a birtokán átmenő utak, patakokat és folyókat átívelő hidak, birtokain levő révek használatáért, Erdélyben még a folyókon, patakokon áthajtott állatok után is, feudális tulajdonjogából folyóan az országban mindenütt vámot szedett az áthaladó fuvarostól. Megannyi, az áruszállítást, a bel- és külkereskedelem fejlődését hátráltató feudális gát, amelyek sorából nem maradhat ki a jobbágyerővel végeztetett, a gazdaságon kívüli kényszer eszközeivel kicsikart, és már csupán emiatt is rossz minőségű, hozzáértés nélkül végzett útkarbantartás említése sem.

A fuvarozás önálló foglalkozássá lett. A földművelő jobbágyok közül is sokan vállaltak – kiegészítő keresetként – bérfuvarozást, különösen a főbb piaci gócokat (Pest, Debrecen) összekötő utak közelében fekvő községekből, az ország nyugati határmenti községeiben és a bortermő vidékeken. Nem csekély szerepet játszott azonban az uradalmak áru-, főként árugabona szállításában a jobbágy hosszúfuvarja, és 1848 felé haladva egyre növekvő mértékben a nagybirtokos által konvenciós kocsisként felfogadott jobbágy teljesítette fuvarozás is.

A fuvarozásnál sokkal olcsóbban és jelentősen nagyobb tömegű gabonát, de más terméket is lehetett szállítani a lóvontatású hajón. Elsőként Komárom vált a gabonakereskedelem és a vontatóhajón történő szállítás gócává. Vezető szerepét ebben az üzletágban egészen a gőzhajózás kezdetéig megőrizte. Szorosan Komárom nyomában járt Győr. Pest szerepe a gabonaszállításban ekkor még kisebb jelentőségű volt emezekénél. Baja, Apatin, Futak, Dunaföldvár, Paks révjei voltak a környékbeli uradalmak árugabonájának gyűjtő és egyben továbbító gócai a Dunán fölfelé. 1802-ben megnyílt a Ferenc-csatorna. Ettől kezdve a Tisza mellett fekvő Törökbecse a délvidéki uradalmak gabonagyűjtő, forgalmazó és a Duna felé szállító központjává lett. Most már nem csupán a Dunántúlnak a Dunával határos vagy közel fekvő megyéi (Bács, Baranya, Tolna, Pest, Komárom, Gryőr, Pozsony és Nyitra), hanem a Duna–Tisza közén, a Délvidéken, főleg a Torontál és Temes megyében levő uradalmak is részesedhettek a gabonának a Dunán fölfelé és délre, a Török Birodalomba történő szállításában. A Tisza szabályozását követően, a Maros, a Béga-csatorna, a Tisza–Maros szögének megyéi (Arad, Csanád, Csongrád), a Dráva, a Száva és a Kulpa szabályozása révén pedig Krassó, Pozsega, Szerém, Verőce megyék uradalmai is bekapcsolódtak az árugabona vízi szállításába. Fiumére a kormány sokat költött, hogy virágzóvá tegye. II. József török elleni hadjárata, majd a francia háborúk idején – amíg Napóleon el nem foglalta – Fiume gabona- és dohányszállító forgalma jelentősen fellendült. Ez nagy hasznot hajtott, ezért számos kereskedő telepedett le a városban. Fiume amiatt is fontos volt, mert a másik három adriai kikötő, Zengg, Porto Ré és Buccari közül az utóbbi kettő nehezen megközelíthetősége miatt nem jöhetett számításba, Zengg pedig csak az 1830—as évek vége felé tett szert jelentőségre.

A gabona Zimonyból a Száván jutott el Károlyvárosig, majd onnan az ismert módon Fiuméig, ám a tengerparti kikötőnek szánt gabonát egy évnél rövidebb idő alatt nem lehetett odaszállítani. Nem csupán a vásárlási és fuvarozási szerződésekhez szükséges időmennyiség miatt, hanem elsősorban azért, mert a Száván és a Kulpán nagyobb hajók csak tavasszal és ősszel járhattak. Csupán a Bánságban már kora tavasszal feladott búza jutott el még ugyanabban az évben a tengerpartra, a később feladottaknak Károlyvárosban kellett megvárniuk a tavaszt.

Végül, de nem utolsósorban a határőrvidék parti taxái is drágították a gabonaszállítási költségeket. Időnként pedig a tengerpart felé tartó gabonás hajók feltartóztatása – különösen háborús időkben, vagy éppen amikor ínséges év járta a határőrvidéket – nehezítette a tenger felé irányuló gabonaforgalmat. Fiume 1804 után kezdett veszíteni jelentőségéből. Ekkor jelent meg ugyanis az európai piacon a versenytárs, az olcsó, úgynevezett odesszai gabona.

A közlekedésben a minőségi változás kezdetét az 1817., illetve az 1823. évi kezdetek után az 1830. szeptember 17-e óta – az Első Dunai Gőzhajózási Társaság (Erste Donau Dampfschiffahrtsgesellschaft = DDSG) 1829. március 13-i megalakulását követően – rendszeressé váló gőzhajón szállítás jelentette. Nagyobb mennyiséget sokkal rövidebb idő alatt lehetett eljuttatni rendeltetési helyére, mint a lóvontatású hajóval, nem is szólva a szekérfuvarozásról. Míg a lóvontatású hajó útja az Al—Dunától bécsig 3 hónapot igényelt, gőzhajóval 8 napig tartott. A Pest és Bécs közötti út megtételéhez a lóvontatású hajónak 4–5 hétre volt szüksége, a. gőzhajó 2–3 nap alatt célhoz ért. A tömegméretű gabonaszállítás azonban teljes lendülettel csak az 1840-es évek elején bontakozott ki, amikor gőzhajók vontatta, nagy befogadóképességű uszályokat használtak erre a célra is. Más jellegű hajókat építettek élőállat-szállításra. Az uszályok alkalmazása révén a szállítási költségek a gabonánál és az élő állatnál az előző évtizedekbelieknek a felére csökkentek. Az állatszállítás ideje a felhajtáséhoz képest egynegyedére zsugorodott össze.

A gőzhajón lebonyolított áruforgalom gyarapodásáról ad ízelítőt a DDSG Bécs felé irányuló áru- és személyforgalmi adatait tartalmazó táblázat:

A DDSG Bécs felé irányuló áru- és személyforgalma (1835–1847)
Év Hajó (db) Uszály (db) Utas (fő) Az áru súlya (bécsi mázsa)
1835 5 17 727 38 529
1837 10 47 436 97 991
1840 19 125 293 368 683
1844 29 19 555 864 1 083 354
1847 41 101 825 517 3 184 778

Az 1840-es évek végén Pesten északi és déli irányban évente 1000 gőzhajó haladt át. Jelentős részük ki is kötött. Az ország áruforgalmának egyre nagyobb része ekkor már Pesten bonyolódott le. A gabonakereskedelemnek azonban a gőzhajózás megindulásától a vasúti szállítás elterjedéséig, ami majd csak a kiegyezés idejére következik be, Győr marad a központja. Gabonaforgalma olykor négyszerese volt a pestinek. 1846-ban a győri Duna-ágon összesen 4 millió 987 ezer pozsonyi mérő (p. m.)[49] gabonaféle érkezett a városba. Ennek kétharmadát tovább szállították a mosoni Duna-ág felé, a többit győri raktárakban helyezték el. Az 1830-as években láttak neki a város Duna felőli bástyafalainak fokozatos lebontásához és helyükre 2–3 alacsony emeletsoros, apró ablakos gabonaraktárak építéséhez. 1848 előtt már 147 raktárépület sorakozott egymás mellett a győri Duna-parton. Egy-egy gőzhajórakománnyal átlagosan 8–10 ezer p. m. gabona érkezett a városba, de akadt 10 ezer p. m.-őt meghaladó szállítmány is.

A gőzhajózás élénkülést hozott a Dunán dél felé tartó áru- és személyforgalomban is, bár ez csupán egynegyedét tette ki az észak felé tartónak. Dél felé Galacon át főleg bort és hamuzsírt szállítottak.

A Szávai Gőzhajózási Társaság megalakulását követően Zimony és Sziszek között a Száván is megindult a gőzhajóforgalom. Sziszekig nagy hajók, onnan 30–40 mázsa teher szállítására alkalmas dereglyék szállították tovább az árut Károlyvárosig. A Kulpán ekkor már szintén volt hajóforgalom, de csupán kis befogadóképességű hajókon.

A gőzhajózással meggyorsult és olcsóbbá vált áruszállítás növelte a kereskedelmi tőke forgási sebességét, hozzájárult a kereskedelmi tőke nagyobb mértékű felhalmozásához, előnyére vált a kikötővárosok fejlődésének és jelentős ösztönzője lett annak, hogy Magyarország fő kiviteli termékeiből és nyersanyagaiból az eddiginél nagyobb tömegű legyen a termelés.

A közlekedés forradalmasításának általánossá válását világszerte a vasút jelentette; amely a hajózható folyóval nem rendelkező területekre is eljutott. És egymástól addig elszigetelt regionális piackörzeteket kapcsolt be az országos, illetve a nemzetközi áruforgalomba. Jelentősen hozzájárult mind az egyes országok egységes belső piacának létrejöttéhez, mind a nyugat- és kelet-európai országok közötti munkamegosztás lehetőségeinek az előző évszázadokhoz viszonyítva lényegesen jobb kihasználásához, mind pedig a vasúti áruszállítás elterjedésének nyomában a tőkés ipari fejlődés előbbre jutásához. A gőzmozdony vontatta vasút előnyei az ipari forradalom kibontakozását is segítették.

A gazdasági fejlődésnek addig a szakaszáig, amikor a vasutak már döntő szerepet játszanak az egyes országok gazdasági életében, Nyugat—Európa fejlett tőkés országai – Angliát kivéve – a 19. század második felében jutottak el, Kelet- és Közép-Európa államai a vasúthálózat építése terén náluk hátrább voltak. 1845-ben Angliának már 4087 km, Németországnak 2143 km, a Habsburg-birodalomnak 1846-ban mindössze 1512,8 km hosszúságú, gőzvontatásra alkalmas vasútvonala volt.

Vasútsűrűség Európában 1850-ben
Ország 100 000 lakosra 100 km2-re
jutó vasútvonalak hossza (km)
Anglia 39,3 3,4O
Németország 16,6 1,10
Franciaország 8,5 0,60
Habsburg örökös tartományok 7,8 O,50
Magyarország 1,7 0,10
Oroszország 1,0 0,01.
Forrás: Berend T IvánRánki György, Közép-Kelet-Európa gazdasági fejlődése a 19–20. században. Budapest, 1969. 94.

Az első gőzvontatásra épített vonalon a Habsburg-uralom alatt levő területeken az 1840-es évek elején indult meg a forgalom Bécs és Wagram között. A vonalat nemsokára továbbépítették Brünnig. Gőzvontatásra állították át a BécsBécsújhely vonalat, 1842-re Gloggnitzig továbbépítették és megnyitották a Bécstől a Lajta melletti Bruckig haladó vonalat is. A BécsBrünn közötti vonalhoz hasonló fontosságú volt Rothschild báró vasútépítési vállalkozása, a Kaiser Ferdinand. Nordbahn, amelyet Bécs és Krakkó összekötésére terveztek. 1829 óta Rothschild érdekeltségéhez tartozott a witkowitzi vasmű, ennek termékei szállítására kért és kapott vasútépítési kiváltságot. Ezen a vasútvonalon 1841 óta teherszállítás is folyt, és emiatt kezdte veszélyeztetni mind Brünn, mind pedig Magyarország érdekeit. Ezen a vasúton juthatott el Morvaországba – Brünn kikapcsolásával – az addig szekéren fuvarozott galíciai gabona. A Nordbahn eme szakaszának forgalomba kapcsolása után a magyar gabona is veszített a gőzhajón szállítás révén korábban szerzett időbeli előnyéből. A magas vasúti szállítási költségek miatt azonban a negyvenes években még nem veszített teret a bécsi piacon.

Eleinte az osztrák-német és cseh–morva örökös tartományokban is viszonylag kevéssé és lassan haladt a vasutak építése, részben amiatt, mert a tőke ekkor még félt a vasútépítési vállalkozástól, és az érdekeltek csak 4%-os állami kamatbiztosítás esetén voltak hajlandók befektetni pénzüket. Nem kis mértékben állta útját a vasútépítésnek a Habsburg-monarchiában általános tőkeszegénység. 1841 karácsonyán azonban a bécsi kormány állami üggyé nyilvánította a vasútépítést, amelyet ezután kamatbiztosítással is támogatott. A magánvasút-építés megélénkült, és maga az állam is vállalta vasútvonalak építését. Kübeck 1842-ben rendelte el a brünnprágai vasútvonal, ezen belül elsőként a brünnolmützi szakasz építését. A vízi szállításnál gyorsabb gőzvontatású vasút közlekedést forradalmasító szerepét az építés költségessége és a vízi szállítás olcsóbb volta miatt csak lassan, fokozatosan tölthette be. A magyarországi vasútépítés szükségességét, elsősorban a mezőgazdasági termények minél nagyobb tömegű és minél előnyösebb feltételek között történő értékesítése végett már az 1832–1836. évi országgyűlés haladó politikusai felismerték. Az 1836 : XXV. tc. meghatározta a magyar vasúthálózat építésének fő irányait, Pest központtal. A törvény is buzdította Sina György bárót arra, hogy 1836-ban előmunkálatokra engedélyt kérjen a Bécsből SopronbaGyőrbe, onnan Budára vezető vasút építése végett. Egy év múltával elnyerte az engedélyt. Ugyanebben az évben engedélyezték Ullmann Móricnak a Duna bal partján Bécsből Pozsonyba, majd onnan Pesten át Debrecenig haladó vasútvonal építését.

A legelső magyarországi vasút PozsonyNagyszombatSzered között még lóvontatással indult el az 1840-es évek elején. 1846-ban gőzvontatásra építve átadták a forgalomnak a PestPozsonyBécs vonal első, Pest és Vác közötti szakaszát, 1847-ben a PestDebrecen között tervezettnek a Pest és Szolnok közötti részét.

A Magyar Királyság külkereskedelme 1790–1815

A kedvező gabonaértékesítési lehetőségek ösztönzően hatottak a termelés növelésére (lásd 11. táblázat).

A Magyar Királyság gabonatermelés és -kivitele az örökös tartományokba (1789–1847)[50]
Év A termelés mennyisége A termelés értéke A kivitel mennyisége A kivitel értéke A kivitel a termelés
pozsonyi mérő[51] index 1789=100 konvenciós forint index 1789=100 pozsonyi mérő index 1789=100 konvenciós forint index 1789=100 mennyiségének értékének
százalékában
1789 48 978 000[52] 100,0 82 446 000[53] 100,0 2 000 000[54] 100,0 2 223 244[55] 100,0 4,3 2,7
1798 50 000 000[56] 102,1 84 000 000[57] 101,9 2 213 000[58] 110,7 2 798 006[59] 125,9 4,4 3,0
1831–1840 90 000 000[60] 183,8 124 500 000[61] 151,0 8 164 604[62] 367,2 – 6,6
1841–1847 3 787 815[63] 189,4 13 028 571[64] 586,0

A francia háborúk idején az emelkedő húsfogyasztás állandó tényezője mellett a hadseregellátás békeviszonyokat meghaladó szükségletei igen jelentős átmeneti ösztönzőként járultak hozzá az örökös tartományokba irányuló marha- és sertéskivitel növekedéséhez. Az élőállat-árak, az 1794 és 1801 között eltelt éveket kivéve, az állattenyésztés tartós ösztönzőjeként 1807 után különösen erőteljesen emelkedtek.

A belföldi állattenyésztők (főként az Alföld és a Duna–Tisza köze „szabadalmas" mezővárosaiban és Debrecen körzetében) és kereskedők által az örökös tartományokba hajtott nagy mennyiségű szarvasmarhán kívül a kormány támogatását élvező bécsi Fleischlieferungsgesellschaft is sok állatot vásárolt és szállított ki az országból. A Hússzállító Társaság azonban 1807-ig, amíg Oroszország meg nem szállta Moldvát és Havasalföldet, ott is nagy mennyiségű szarvasmarhát vásárolt, melyet Erdélyen, Magyarországon át – itt kiteleltetve – lábon juttatott el az örökös tartományokba. A vámkimutatásokból nem deríthető ki, hogy a Magyarország nyugati határán kilépő állatszállítmányokból mennyi származott magyarországi tenyésztésből. Kisebb, de nem jelentéktelen mennyiségű hízlalt vágómarha jutott elsősorban Bécsbe, az ottani és elővásárlási joggal felruházott mészárosok nyugat-magyarországi felvásárló tevékenysége révén. Bécs, az örökös tartományok, a hadsereg húsellátását a kormány a Habsburg-uralom alatt levő területeken kívüli országokat érintő sűrű kiviteli tilalmakkal is igyekezett biztosítani.

A szarvasmarha-kivitelnél zavartalanabb, ingadozásoktól mentes volt a sertéskivitel, amelyet tilalmak nem korlátozták. 1803 és 1815 között a sertésár háromszorosra, a zsíré két és fél–háromszorosra emelkedett, bár annak meghatározására nincs lehetőség, hogy az emelkedés mértékét mennyire befolyásolta az infláció árnövelő hatása. A sertéskivitel jelentős hányada Szerbiából, Boszniából került a magyarországi vagy közvetlenül az alsó-ausztriai, leginkább a bécsi vásárokra, a sertésexport legnagyobb felvevő piacára.

Nyugat-Európa fejlődő textilipara, különösen az Angliában elkezdődött ipari forradalom a 18. század második felében a gabona mellett újabb mezőgazdasági termék, a gyapjú tömeges elhelyezésének konjunktúráját indította el Kelet-Közép-Európában is. Elősegítette ezt az, hogy a gyapjú nagy tömegű szállítása könnyebb volt, mint a gabonáé.

1784-ben a bécsi kormány tilalom alá vetette a posztóbehozatalt, hogy ezzel is támogassa az örökös tartományok tőkés posztógyártó vállalatait. Az évtized végén már mind ott, mind Magyarországon a birkatenyésztés és a gyapjútermelés fellendüléséről számolnak be a források, és ez a francia háborúk évtizedeiben tovább tartott. A gyapjút bécsi nagykereskedők vásárolták meg magyarországi ügynökeik útján. Németországba, Svájcba Bécsből került a magyarországi gyapjú.

Az állatállomány számának alakulására 1790 és 1815 között mind a sertés-, mind a birkatartás vonatkozásában egyértelműen ösztönzően hatott a háborús fellendülés. A szarvasmarha-állomány növekedése a kiviteli tilalmak miatt ingadozott, ha nem is jelentős mértékben (lásd 13. táblázat).

A Magyar Királyság[65] becsült állatállománya (1787–1845) (ezer darabban)
Év Szarvasmarha Sertés Juh
1787 2396 451
1798 2500
1802 3500
1809 8000
1818 3560 6000
1819 2321 6000 452
1820 3350 3000 6000 700
1829 3394 3731 739
1837[66] 5800 3080[67] 22 200
1840 3551 ndash; 4652[68] 814
1842 4260 4000 17 000 1000
1844 4800 4000 22 000 1280
1845 4800 4000 18 000 1000

A dohányexportnak 1796 óta az angolok tengeri háborúja, majd 1806. november 21. óta a kontinentális zárlat teremtett potenciálisan kedvező lehetőségeket. A virginiai dohány nem kerülhetett az európai piacra, ezért német, holland, olasz kereskedők érdeklődtek a magyarországi dohány iránt.

A dohánykivitelt nehezítette a magas beviteli vám az örökös tartományokba, amely megfosztotta a magyarországi termelőket attól a lehetőségtől, hogy részesei lehessenek a kontinentális zárlatból e téren fakadó előnyöknek az örökös tartományokon kívüli országokba irányuló kivitel esetében. Az 1813. évi általános vámemelés pedig még az örökös tartományokban is csaknem eladhatatlanná tette a magyarországi dohányt, ha nem a Lajtától nyugatra fekvő tartományokban felvásárlási monopóliummal rendelkező, bécsi központú Abaldo vásárolta meg és szállította ki. Ez meg is látszott a dohánytermelésen, amely 1813 után, a vámtételek módosításáig erősen hanyatlott.

A korábbi századokban virágzó borkivitel a 1.8 század utolsó harmada óta, részben az örökös tartományok borainak vámvédelme miatt, főként azonban a nemzetközi események következtében hanyatlásnak indult.

A legérzékenyebb veszteség a tokaj-hegyaljai borkivitelt érte. Lengyelország első felosztását (1772), Kelet-Galícia Habsburg-uralom alá jutását követően az örökös tartományok vámsorompója drágította meg az oda irányuló bor árát, nehezítette elhelyezését. Lengyelország második felosztása után (1793. január 23.) az orosz és a porosz uralom alá került lengyel területek lakossága a magas orosz, porosz vámok miatt nem vásárolt magyarországi bort. Lengyelország harmadik felosztásakor (1795. január 3.) Nyugat-Galícia a Habsburg-ház tartománya lett. Ezután némileg enyhült az északi borkivitel helyzete, mert Galíciába vám- és illetékmentesen lehetett kivinni a magyar bort éppúgy, mint az ausztriait. A Napóleon elleni harmadik koalíciós háború kitörése óta (1805) a francia borokat kizárták az orosz piacról, és ez 1807-ig, a tilsiti béke megkötéséig szintén javította a magyarországi borkivitel eshetőségeit. Az 1809. október 14-i bécsi béke azonban semmivé tette ezeket a lehetőségeket. Megszűnt a sziléziai borkivitel, és a hegyaljai borokat sem lehetett eladni a béke révén Nyugat-Galíciával megnagyobbodott Varsói Nagyhercegségben, mert a Napóleon által szorgalmazott olcsó, könnyű francia borok importjával a drágább tokaj-hegyaljai nem bírta a versenyt.

A bécsi béke egyébként az észak felé irányuló magyarországi kivitel egészét sújtotta. Trencsén, Abaúj, Turóc, Szepes megyék Lipcse, Berlin, Stettin, Danzig, Varsó és Moszkva felé irányuló, korábban jelentős kiviteli lehetőségeik elvesztése miatt panaszkodtak, mert a magas orosz és szász beviteli vámok eladhatatlanokká tették áruikat.

A külkereskedelmi mérleg másik oldalán, a behozatalban a kontinentális zárlat (1806. november 21.) hozott jelentős Változást. A világpiac átmenetileg szétszakadt. A Keletről érkező levantei gyapot, az úgynevezett gyarmatáruk (fűszer, tea, nádcukor, déligyümölos) részben a brassói román kereskedők bekapcsolódásával, jórészt Magyarországon át jutottak el Bécsbe, onnan pedig tovább az európai piacra. Az átmenő kereskedelem lebonyolításában jelentős szerepük volt a pesti kereskedőknek.

A Magyar Királyság külkereskedelme 1815–1848

5. táblázat A Magyar Királyság kereskedelme az örökös tartományokkal (1789–1847) (évi átlagok, konvenciós forintban)
Év Kivitel Index 1789=100 Behozatal Index 1789=100 Teljes kereskedelmi forgalom Index 1789=100 Kivitel Behozatal
a teljes kereskedelmi forgalom %-ában
1789[69] 11 964 222 100,0 9 166 628 100,0 21 130 850 100,0 56,6 43,4
1819–1828[70] 37 246 632 311,3 31 727 067 346,1 68 973 699 326,4 54,0 46,0
1831–1840[71] 46 181 271 386,0 30 795 203 336,0 76 976 474 364,3 60,0 40,0
1831–1842[72] 46 678 333 390,2 32 813 333 358,0 79 491 666 376,2 58,7 41,3
1840–1846[73] 54 611 830 456,5 49 336 317 538,2 103 948 147 491,9 52,5 47,5
1841–1847[74] 55 751 192 466,0 51 632 463 563,3 107 383 655 508,2 51,9 48,1

A Magyar Királyság az örökös tartományok közül mind a kivitel, mind a behozatal legnagyobb részét Alsó-Ausztriával bonyolította le. Éppen csak meghaladta ennek az egyharmadát, illetve a felét a Morvaországgal és Sziléziával folytatott külkereskedelem értéke. Stájerország, Illíria és a tengerpart együttvéve is csak a teljes kivitel 11,4%-át, az onnan importáltaké pedig az örökös tartományokból származó teljes importénak mindössze 7,1%-át erte el. A Galíciába irányuló kivitel részaránya felkerekítve sem volt. több az örökös tartományokba szállított teljes export értékének 4%-ánál, az onnan a Magyar Királyságba érkező importé sem érte el a 10%-ot. A többi örökös tartománnyal folytatott külkereskedelem a teljes kivitel, illetve behozatal értékének 1%-áig sem jutott el.

A más államokkal folytatott külkereskedelemben a szultán birodalma ugyanolyan hegemón szerepet töltött be, mint Alsó-Ausztria az örökös tartományok viszonylatában. Mellette a kivitelben Poroszország és Dél-Németország részesedése haladta meg a teljes export értékének 10 %-át, Szászországé alig haladta meg a 7 %-ot; Lengyelországé 6,5 %, az olasz államoké csaknem 6% volt; Brodyt kivéve a többi orosz vámhatárállomásé 5,5% körül mozgott. A behozatalban Dél-Németország, az olasz államok és Poroszország részesedése a teljes importnak alig 3%-át tette ki, illetve 3 és 4% között mozgott.

Az export túlnyomó részét a gyapjúáruk tették. Ezeken belül azonban a nyers gyapjú részaránya néhány századrész híján a teljes kivitel értékével volt egyenlő. Alsó-Ausztria volt a legnagyobb vevő (évi átlagban 6–10 millió Ft C.M.). Szorosan a nyomában haladt Morvaország és Osztrák-Szilézia (4–7 millió Ft C. M.), míg Csehországba és Stájerországba az előbbiekének még a tizedrésze sem jutott el (1OO–400 ezer Ft C. M.). A kivitelben a második helyen az élőállat-export állt. Itt is Alsó-Ausztria volt a fő vásárló (1–5 millió Ft C.M.). Ez esetben már nem csupán Stájerország, de Morvaország és Szilézia is alig egytizedét vette át annak, ami Alsó-Ausztriába került, mert saját termeléséből mindhárom tartomány csaknem teljesen önellátó volt. Az export értékét nézve a gabona a harmadik helyre szorult. Alsó-Ausztriától (1–4 millió Ft C. M.) Illíria a gabona-felvevőképességben legalább akkora mértékben, a többi örökös tartomány pedig még nagyobb arányban maradt el, mint az élőállat-export esetében (2OO–400 ezer Ft C. M., illetve 100–4OO ezer Ft C. M.). Különösen szembetűnő az adriai kikötők felé irányuló gabonaszállítmányok viszonylag csekély értéke, amit a magas szállítási költségek, részben pedig – elsősorban Trieszt esetében – az úgynevezett odesszai gabona versenye okozott, minthogy 1824 óta a bécsi mázsánkénti 1 krajcárnyi vám immár nem állhatta útját a nagyobb arányú gabonakivitelnek.

Évenként 1–2 millió Ft C. M.-ot meghaladó értékű ital, főként bor került Alsó-Ausztriába, az évtized folyamán csökkenő tendenciával, Szilárd, ám az alsó-ausztriainak csupán 20–50 %-át felvevő piacnak bizonyult Morvaország és Szilézia, továbbá (az évenként 100–200 ezer Ft C. M. között mozgó értékű italt átvevő) Stájerország. A magas szállítási költségek és a vám következtében a magyarországi bor mire elért rendeltetési helyére, kétszer, háromszor annyiba került, mint a Magyar Királyság vásárain, ami nehezítette exportját. Trieszten át leginkább szerémségi szilvapálinka jutott más országokba nagyobb tételekben.

Az állami dohányfelvásárló szerv, az Abaldo működése révén a dohánykivitel túlnyomó része az alsó-ausztriai és a stájerországi dohányfeldolgozó üzemekbe került (évi átlagban 900 ezer és 1 millió Ft C.M. közötti értékben).

Külön figyelmet érdemel az eddig fel nem derített összetételű „természeti. készítmény" árukategória”, amelyből Alsó-Ausztria évi átlagban 800 ezer és 1 millió Ft GM. közötti értékűt vett át.

A többi exportáru közül csupán a Török Birodalomból érkezett, nagyobbrészt átmenő árunak számítható fűszer- és gyarmatáru kivitele érte el az évenkénti 900 ezer és 1 millió Ft közötti értéket. Minden más, még számottevő kivitt áru értéke már csupán 100 ezer és fél millió Ft CM. között mozgott. Ezek sorában külön érdekességként említhető a durva minőségű gyapjúszövet (takaró, posztó), amelyet rendszeresen szállítottak Galíciába is.

Más országok közül a szultán uralma alatt levő területek voltak a legjobb vevők. Leginkább rikító vörös, sárga, zöld, valamint barna színű durva posztót, ezenkívül takarót, pokrócot szállítottak oda a Magyar Királyságból (évenként közelebb az egy millió, mint a fél millió forint értékhez). Az ide került gyapjúszövetek értéke a más államokba irányuló kivitel 18,67%-át tette ki. Figyelmet érdemel még az ugyancsak odaszállított és évenként 100 ezer Ft C. M. körüli értékű bányatermék exportja.

1825-ig Dél-Németország és Szászország vett át évi átlagban 100 és 400 ezer Ft C. M. között mozgó értékű gyapjút. Azután a szászországi gyapjútermelés hatalmas méretű növekedése óta erősen hanyatlott a németországi gyapjúkivitel.

A Habsburg-uralom alatt levő területeken kívüli államokba irányuló gyapjúkivitelt megkönnyítette, hogy a bécsi kormány – miután Spanyolország leszállította a gyapjú vámját – az angliai piacon versenyben maradás érdekében 1819-ben az addigi, bécsi mázsánkénti 8 Ft C.M.-ról 1 Ft C. M.-ra mérsékelte a kiviteli vámot. Ezzel lehetővé tette a durva és közepes finomságú magyarországi gyapjú versenyképességének megóvását az angliai és más nyugateurópai piacokon is. Az egykorú sajtó arról is tudósít, hogy a statisziikában nem szereplő államokba is eljutott a magyarországi gyapjú. Franciaországba a pesti Medárd-napi gyapjúvásárokon részt vevő francia kereskedők útján rendszeresen, olykor egy-egy angol és németalföldi kereskedő megjelenése nyomán, időnként közvetlenül ezekbe az államokba is eljutott a magyarországi gyapjú. Tekintélyes mennyiségű ágytoll került Svájcba, Franciaországba, Hamburgba, rongy pedig az olasz államokba.

Dohánylevélből jelentősebb mennyiséget vett át Szászország (évi 100 ezer Ft C. M.-ot túlnyomórészt meghaladó értékben). A dohányexportot 1824 óta megkönnyítette a vám mérséklése a bécsi mázsánkénti 12 Ft-ról 20 krajcárra.

Az importnak csaknem ugyanolyan hányadát tette az örökös tartományokból származó gyapjú-, pamut-, kender- és lenszövet, mint amekkora a Magyar Királyság gyapjúáruexportjából a nyers gyapjú részesedése volt. A csekély értékű selyemszövetimport arról vall, hogy 1819 és 1828 között aránylag kevés pénz futotta luxuscikkek vásárlására.

A textiláruk közül a gyapjúszövetek zömét Morvaország és Szilézia (4–9 millió Ft C. M.), kisebb arányban Alsó-Ausztria, a pamutszövetek túlnyomó részét Alsó-Ausztria szállította, kisebb hányadát Morvaország és Szilézia. A selyemszövet Alsó-Ausztriából érkezett. Finom kender- és lenáru (fél és egy millió Ft C. M. között mozgó értékben) Morvaországból és Sziléziából, a durva minőségű Galíciából került a magyarországi vásárokra (átlagosan 900 ezer Ft C. M. értékben). Nyers kendert és lent nem is kismértékben (100 és 300 ezer Ft C. M.) Morvaország és Szilézia szállított. Fűszer- és gyarmatáru Alsó-Ausztriából és Triesztből (1–2 millió Ft C. M.) érkezett, míg Fiumén át az ugyanonnan szállított értéknek alig 10%-a. Rendszerint 1 millió Ft C. M. körüli értékben importált a Magyar Királyság bányaterméket túlnyomórészt Alsó-Ausztriából, és az onnan jövő értékének fele arányában Stájerországból. A fél milliót meghaladta a Galíciából a Magyar Királyságba hajtott élő állatok értéke. A többi fontosabb importáru (kikészített bőr, szőrme, prém Alsó-Ausztriából, dalmát borok, galíciai gabonapálinka) értéke 100–400 ezer Ft C. M. között mozgott.

A más országból származó behozatal értékének 37 %-át a Moldvából, Havasalföldről és a boszniai, szerbiai területekről érkezett élő állat tette ki. E mennyiség egy részét továbbhajtották az örökös tartományokba. Finom szőrmét, bőrt, prémet a szultán uralma alatt levő területről hoztak be, és ez a más országból származó behozatal értékének 20,4%-át tette ki. Évenként 1 és 4 millió Ft C.M. értékű bányatermék is került az országba ugyanonnan.

A kivitel mozgási irányának alakulását vizsgálva egy (1827 és 1828 között), a behozatalban pedig két szakasz észlelhető: az egyik 1821 és 1823, míg a másik 1825–1826 és 1828 között helyezkedett el.

Az örökös tartományokkal lebonyolított forgalomban a gyapjú, az élő állat, a dohány, a török területre irányuló gyapjúszövet kivitele végig egyenletesen, a bányatermékeké 1825 óta emelkedett. A más országokba irányuló kivitel esetében az italok, a nyers gyapjú, továbbá 1827–1828-ban a háborús események miatt a török területre szállított pamut-, kender- és lenszövetek, 1826-ig a bányatermékek, 1825 és 1828 között a dohány exportja lefelé tendált.

A belső piac felvevőképességének lassú növekedését jelezve állandóan emelkedett a legtöbb textiláru és a bányatermékek importja, ellenben hanyatlott az ital behozatala. Végig lefelé tendált a más országból hozott pamut és pamutáru értéke, szoros összefüggésben az örökös tartományok pamutszövetgyártó iparának fejlődésével.

Az első felfelé tartó időszak időpontja nagyjából megfelel a világpiaci tendenciáknak, a második esetben azonban – egy-egy áru kivételével – az emelkedési periódus a világpiaci hanyatlás idejével esik egybe. Úgy lehet, hogy a recesszió a Magyar Királyságban némi időbeli eltolódással csak 1828-tól kezdődött. Erre lehet következtetni abból a szinte minden áru esetében észlelhető jelenségből, amely szerint mind a kivitel, mind a behozatal 1827-ben éri el a legmagasabb értéket, 1828—ban pedig már árufajtánként változó mértékben ugyan, de lefelé tendál. Ez a piaci írányzat tart az 1830—as évek első harmadának legnagyobb részében is. További kutatások deríthetik fel majd azt, hogy a fellendülés, illetve a visszaesés forrásai melyik áru esetében mikor voltak világpiaci, ezen belül pedig mikor regionális tényezők, esetleg időjárási, egészségügyi vagy politikai körülmények.

Ámbár a Habsburgok nyugati örökös tartományaiban bontakozó ipari forradalom, szoros összefüggésben a közlekedés szintén – és elsősorban a hajózásban – meginduló forradalmával, az 1820-as évek vége felé és az 1830-as évek első felében – az említett hátráltató körülmények ellenére – lassan kezdte éreztetni hatását a Magyar Királysággal folytatott külkereskedelemben is, az egymással folytatott kereskedelem igazában az örökös tartományokban az 1830-as évek első felének végétől nekilendülő és 1847-ig tartó gazdasági konjunktúra hatására nőtt meg jelentős mértékben. Két esemény rövid. időre megzavarta ugyan a gazdasági életet, de a fellendülés tendenciáját megtörni nem tudta,

Az egyik az 1830-as évek végétől ismét jelentkező és még 1842 első felében is érezhető gazdasági válság volt, amelynek hatása egybeesett az évtized végén fellobbanó úgynevezett keleti válságéval, noha kétségtelen, hogy a gazdasági visszaesés volt az alapvető tényező. Ez az 1839-ben kezdődő kereskedelmi válság 1841—ben csaknem egész Európa gazdaságát megrázta, és valamennyi örökös tartományban hatott. Így a Magyar Királyság sem maradhatott érintetlen. 1842-ben az aratásig rossz volt az üzletmenet, és csak készpénzfizetés ellenében lehetett árut vásárolni a nagykereskedőktől.

A másik, és csupán az örökös tartományok és a Magyar Királyság egymással folytatott kereskedelmét érintő, igen rövid ideig tartó esemény a. magyarországi védegyleti mozgalom volt.

A Magyar Királyság gazdasági viszonyai az 1830-as évek második felétől az 1847–1848. évi újabb gazdasági válságig minden téren és fokozódó mértékben az örökös tartományok mint uralkodó helyzetben levő, első helyen álló vásárlók gazdasági fellendülésétől, növekvő mezőgazdasági termék és más eredetű nyersanyag felvevőképességétől meghatározottan alakultak.

Ugyanakkor az örökös tartományok iparának, elsősorban textil- és vasipari vállalatainak elemi érdekük volt a magyarországi belső piac minél gyorsabb és minél nagyobb méretű tágulása. A bécsi rendőrfőnök egyik 1841-ből származó jelentésében utalt is arra, hogy ha a Magyar Királyságban – ebben a bécsi ipar számára legfontosabb „tartományban” – bedugulnának az elhelyezési források, az ausztriai gyárosoknak korlátozniok kellene tevékenységüket.

A már korábbi évtizedekben is észlelhető kettős tendencia így továbbra is érvényesült, természetesen más – a külkereskedelem alakulását még ellentmondásosabbá tevő – külső piaci hatóerőkkel együtt.

A Magyar Királyság 1789 és 1847 között lebonyolított es sokszorosára nőtt külkereskedelmi forgalmát vizsgálva szembeötlik az 1840-es évek kiviteli és behozatali értékeinek jelentős gyarapodása. Míg az 1830-es években a kivitel értéke 1836 és 1839 között emelkedett a legmagasabbra, és növekedése évi átlagban elérte a 22%-ot, 1844 és 1847 között további 13%-kal növekedett. Az import értéke 1831-hez képest 1832 és 1835 között egyharmadával, 1836 és 1839 között több mint kétharmadával növekedett. Ez a tendencia érvényesült – az 1839 és 1842 között észlelhető és az 1845. évi átmeneti visszaesés ellenére – az 1840-es években is.

A Magyar Királyság külkereskedelmi forgalmának alakulását az egyes örökös tartományokkal lebonyolított kereskedelem összefüggéseibe állítva szembetűnő, hogy a kivitel végig egyenletesen növekszik Csehország, Morvaország, Szilézia és Galícia esetében. Az Alsó- és Felső-Ausztriába, Stájerországba irányuló kivitel értéke az európai gazdasági válság nyomvonalán haladva, 1842—ig, a Tirolba tartó exporté ellenben 1846-ig esik. Az első három örökös tartománynak szánt export értéke azonban 1843 és 1846 között már igen erősen emelkedik. A tengerpart felé tartó exporté 1841—ben éri el mélypontját, 1842-ben javul, de még az 1840. évi alatt marad, 1843 óta azonban meredeken ível fölfelé.

Az egyes örökös tartományoknak a lebonyolított külkereskedelmi forgalomból való részesedését bemutató adatok (6. és 7. táblázat) még egyértelműbben támasztják alá azt az 1819–1828. évi külkereskedelmi adatokból már levont következtetést, amely szerint a Magyar Királyság legfontosabb külkereskedelmi partnere egyre fokozódó mértékben Alsó-Ausztria lett, Morvaország, Osztrák-Szilézia és a tengerpart részesedése ellenben visszaesett. További kutatásokra vár eme jelenség forrásainak felderítése.

6. táblázat A Magyar Királyság kereskedelm az egyes örökös tartományokkal (1819cndash;1846) (évi átlagok, konvenciós forintban)
Örökös tartományok Kivitel Behozatal
1819–1828 1840–1846 index 1819–1828=100 1819–1828 1840–1846 index 1819–1828=100
Alsó-Ausztria 22 702 611 37 123 683 163,5 16 201 360 32 498 346 200,6 Felső-Ausztria 3470 89 165 2569,6 1237 17 518 1416,2
Stájerország, Illíria 3 013 454 4 783 132 158,7 1 590 326 3 005 943 189,0
Tengerpart 1 409 078 59 951 4,3 700 490 338 057 48,3
Tirol és Voralrberg 9909 48 384 488,3 256 11 116 4342,2
Csehország 193 693 92 384 47,7 2938 133 462 4542,6
Morvaország és Szilézia 8 448 212 11 118 580 131,6 10 205 525 8 798 737 86,2
Galícia 1 466 205 2 604 690 177,7 3 021 935 4 524 540 149,7
Források: Azonosak az 5. táblázat jegyzeteiben említettekkel. Mivel az ott idézett, az 1831–1842. évi adatokat közlő tanulmány nem tartalmazza a külkereskedelmi forgalom összegét tartományokra bontva, ebben az összehasonlításban nem volt hasznosítható.
7. táblázat Az egyes örökös tartományok részesedése a Magyar Királyság velük lebonyolított kereskedelméből (1819–1846) (évi átlagok, %-ban)
Örökös tartományok Kivitel Behozatal align="center" 1819–1828[75] 1881–1842[76] 1840–1846[77] 1819–1828[78] 1881–1842[79] 1840–1846[80]
Alsó-Ausztria 61,6 66,7 67,5 51,3 64,0 66,2
Felső-Ausztria 0,0[81] 0,0[82] 0,0[83] 0,0[84]
Stájerország és Illíria[85] 8,0 11,5 7,5 8,2 8,3" 5,0 7,1 7,5 6,1 6,8
Tengerpart[86] 3,5 0,1 2,1 0,7
Tirol és Vorarlberg 0,0[87] 0,0[88] 0,0[89] 0,0[90]
Csehország és Szilézia 23,0 21,5 20,0 32,1 18,5 17,8
Galícia 3,4 4,3 4,2 9,5 10,0 9,2

A kivitel értékét nézve Alsó-Ausztria járt az élen Morvaországgal és Sziléziával, Stájerországgal, Illíriával és Galíciával a nyomában. Százalékos részesedés dolgában Felső-Ausztria és Tirol lépett a legnagyobbat előre, ám egyikük évenkénti átlaga sem haladta meg a 100 ezer Ft C. M.-ot. További kutatás szükséges annak felderítéséhez, miért esett vissza a felénél is kevesebbre a Csehországba irányuló 1840–1846. évi kivitel évi átlaga az 1819–1828. évihez képest, és miért zsugorodott össze az 1819–1828. évi 5%-nal is csekélyebb értékűre a tengerparté.

Végig emelkedik a Stájerországból, Csehországból és Galíciából származó import értéke. Alsó-Ausztriáé híven követi az európai piac vonulatát. Ennek megfelelően 1842-ig csökken az import értéke, utána meredeken emelkedik, évi átlagban mintegy 30 %-kal. A Felső-Ausztriából származó import értéke az 1842. évi recesszió idején csökken ugyan, ám szintje még így is magasabb az 1840–1841. évinél. A tengerpartról jövő behozatal értéke 1841-ben hanyatlott erősen. A többi évben végig emelkedett, és mindig az 1840. évi szint fölött volt. A Tirolból behozott áruk értéke 1842-ig emelkedett, attól fogva olyan ütemben zuhant, hogy 1846-ban már mindössze néhány Ft C. M.—ra zsugorodott össze. Ugyanakkor a Csehországból, Tirolból és Vorarlbergből származó behozatal az 1819–1828. évinek negyvenszeresét is felülmúlta, a Felső-Ausztriából származó ugyanennek a tízszeresét is meghaladta. Igaz, hogy a felemelkedett import abszolút számban kifejezett értéke egyedül Csehország esetében haladta meg a 100 ezer Ft C. M. évi átlagot, míg a két másik tartományé nem sokkal múlta felül a 10 ezer Ft C. M.-ot. A visszaesés évi átlaga ellenben Morvaország és Szilézia esetében meghaladta az 1,4 millió Ft C. M.-ot, a tengerparté pedig a 360 ezret.

A termékszerkezet alakulásának és a külkereskedelem összefüggésének az 1819–1828. évihez hasonló és azzal összehasonlító vizsgálatát megakadályozza, hogy az illetékes bécsi kamarai hatóságok az 1830-as évek végén megváltoztatták az árucsoportokat. Az új árucsoportosítás alapján 1831 és 1846 között azonban szemléltethető a forgalmi tendencia (8. táblázat). A kivitel a természeti és mezőgazdasági termékek csoportjában 1841 és 1846 között az 1831—1834-es évek átlaga alá esett vissza, a másik két árucsoportban emelkedett. A visszaesés forrásainak feltárása további kutatás feladata lesz, de az 1842. évi recesszió kedvezőtlen hatása már most valószínűsíthető. Az import minden árucsoportban emelkedett.

8. táblázat A Magyar Királyság kereskedelmi forgalma az örökös tartományokkal árucsoportonként (1831–1846) (évi átlagok, ezer konvenciós forintban)
Kivitel
Időszak Árucsoport[91]
természeti és mezőgazdasági termékek index 1831–1834=100 nyersanyagok és ipari segédanyagok index 1831–1834=100 félgyártmányok és késztermékek index 1831–1834=100
1831–1834[92] 17 011 100,0 25 032 100,0 764 100,0
1835–1838[93] 20 827 122,4 25 520 102,0 984 117,0
1839–1842[94] 22 504 132,3 26 332 105,2 1151 150,7
1841&ndasdh;1846[95] 15 408 90,6 27 316 109,1 1330 174,1
Behozatal
Időszak Árucsoport[96]
természeti és mezőgazdasági termékek index 1831–1834=100 nyersanyagok és ipari segédanyagok index 1831–1834=100 félgyártmányok és késztermékek index 1831–1834=100
1831–1834[97] 2824 100,0 2659 100,0 19 839 100,0
1835–1838[98] 3857 136,6 2714 102,1 24 671 124,4
1839–1842[99] 3792 134,3 3324 125,0 34 760 175,2
1841&ndasdh;1846[100] 4346 153,9 4026 151,4 42 278 213,1

A magyarországi gyapjú az 1830-as évek végéig élvezhette a világpiaci értékesítés lehetőségeit, amelyek csak 1839 után korlátozódtak egyre fokozottabb mértékben. Ez a tény utalta mind kizárólagosabban – mint ismeretes – az örökös tartományok egyre szélesedő piacára. Emellett az 1840-es években már lassan érezhetővé lett az országhatárokon belül tevékenykedő ipar nyersanyagszükségleteinek növekedése is, szoros összefüggésben az árutermelésbe mindinkább és mind nagyobb tömegekkel bekapcsolódó népesség posztó- és szövetruházati igényeivel. Mindezeknek az együtthatóknak eredőjeként a Magyar Királyság exportjában a gyapjú megerősítette az 1819 és 1828 között már elhódított első helyét a kivitt áruk teljes értékéből való részesedésben. Ez 1831 és 1840 között kereken 4.0 %-ot tett ki, a gyapjú és gyapjúáruk árucsoportjának kiviteléből mindig 98–99 %-ot meghaladó arányban, és egyenletesen növekvő, évi átlagban inkább a 30, mint a 20 millió Ft C. M.-hoz közelálló értékben.

Egykorú becslések szerint a magyarországi birkákról lenyírt gyapjúmennyiségnek hozzávetőlegesen a tele vagy annál valamivel még több is az örökös tartományokba került. A termelés és az örökös tartományokba irányuló kivitel 1809 és 1846–1847 között egyformán 66,7%-kal növekedett. A kivitel átlagos évi értéke 1789 és 1831–1840 között 1147,4%-kal nőtt. 1831–1840 és 1841–1848 között ellenben 3,8%-kal csökkent. Ez a szám azonban – tekintettel a hivatalos statisztika irreálisan magas becslési áraira – a magyarországi gyapjúárak ténylegesen bekövetkezett esési folyamatában csak a tendencia jelzésére alkalmas. A gyapjú áresésének egyik forrása az ausztráliai gyapjú már említett rohamos térhódítása volt az európai piacokon. Az áresés másik forrása az volt, hogy a kiszállított gyapjú nehezen állta a minőségi versenyt, mert viszonylag kevés volt benne a finom, selymes áru, és a szennyező részektől való tisztítás is csak lassan javult. A hátráltató körülmények ellenére a magyarországi gyapjútermelők mennyiségi áruelhelyezési lehetőségei, elsősorban az örökös tartományok piacain, az 1840-es években nem csökkentek, sőt növekedtek, ami a nagybirtokosokat, de az Alföld és a Duna–Tisza köze mezővárosainak gazdag parasztjait is a birka, a finom és a közepes gyapjúfajták mennyiségét gyarapító tenyésztésére és a jó kezelésre serkentette. A más országba szállítandó gyapjú vámjának bécsi mázsánkénti 8 Ft CD.M.-ról 1 Ft-ra való leszállítása 1819-ben szintén a gyapjútermelés növelésére buzdított.

A különlegesen finom és finom egynyíretű gyapjú iránt az örökös tartományok kereskedői mellett a Medárd-napja táján rendezett, két hétig tartó pesti gyapjúvásáron rendszeresen megjelenő franciák, a ritkábban ide utazó svájci, az 1830-as évek második felében és az 1840-es évek első harmadának végén egy-egy alkalommal megjelenő angol és az 1843. évi vásáron részt vevő németalföldi kereskedők érdeklődtek. Az érdeklődés a közepes finomságú fehér, szépen mosott, tisztított kétnyíretű téli és nyári gyapjú iránt volt a legnagyobb. Fő vásárlói a cseh- és morvaországi posztógyártók és kereskedők mellett a sziléziaiak, a más országból jövők közül a franciák és a lombardiai olasz kereskedők voltak, bár a szultán fennhatósága alatt levő területekről is jöttek érdeklődők, nem is szólva a külföldiek számára vásárló hazai megbízott kereskedőkről és belföldi posztókészítőkről. Ebből a gyapjúfajtából bonyolították le – a jobb gyapjúfélék közül a legszámottevőbb forgalmat. A legfinomabb gyapjúfélék következő évi termését is elég sűrűn előre lekötötték, ám a legtöbb ilyen jellegű szerződést a kétnyíretű gyapjútermésre kötötték meg az alföldi nagy gyapjútermelő községekkel (és nem az egyéni termelőkkel; egyénileg csak a legfinomabb áru esetében, és csak nagybirtokosokkal szerződtek). Pest híres gyapjúvásárán kívül az azt néhány nappal követő váci, a tavaszi losonci és 1840. június 27-től fogva az újonnan létesített kassai gyapjúvásárokat is fölkeresték a vásárlók: elsősorban a morvaországi posztókészitő vállalkozók, de francia kereskedők is, a belföldi kereskedőkről, textilipari termékek előállítóiról nem is szólva. A pesti vásár legnagyobb vevői azonban a bécsi kereskedők voltak.

E gyapjúfélék áralakulását (10. táblázat) elsősorban a londoni gyapjúpiac és az ahhoz igazodó többi európai piac kereslete szabta meg. Elsőként a legfinomabb és a finom gyapjú keresletének csökkenése hatott az árakra azóta, hogy London már az 1840-es évek első felében kezdte visszafogni ennek az árufélének importját a kontinensről. Az örökös tartományok, elsősorban Bécs növekvő felvevőképessége azonban, de a boroszlói, francia, holland, svájci, olasz kereskedők vásárlásai is hamarosan kiegyenlítették ezt a hátrányt. A középminőségű kétnyíretű gyapjú kereslete változatlanul jó, és a recesszió idejét leszámítva javuló tendenciájú volt mind az örökös tartományok, mind más országok, elsősorban a francia és olasz piacok vonatkozásában.

A Magyar Királyság[101] gyapjútermelése és -kivitele az örökös tartományokba (1809–1847) (ezer bécsi mázsában)[102]
Év Termelés Év Kivitel (átlag)[103]
1809 240 235,0
1816&ndsh;1821 114[104] 1840–1847 235,2
1822–1827 165[105]
1835 400
1837 550
1841 340
1842 340
1842–1844 400[106]
1845 350 1846–1847 400[107]
10. táblázat A gyapjú ára (1828–1847) (konvenciós forintban, bécsi mázsánként)
Időszak Spanyol gyapjú Magyar gyapjú Német gyapjú
forint krajcár index 1828–1830=100 forint krajcár index 1828–1830=100 forint krajcár index 1828–1830=100
1828–1830 66 24 100,0 24 18 100,0 39 45 100,0
1831–1841 85 32 128,8 52 34 216,3 60 85 145,5
1841–1847 72 19 108,9 51 59 213,9 53 13 133,9
Forrás: Körösi József, Adalékok az árak történetéhez (In: Pestvárosi statisztikai évkönyv). Pest, 1873. Különlenyomat. Függelék. Az átlagárakat az évenkénti pesti piaci átlagárak alapján számítottuk ki.

Külön figyelmet érdemel a fajtanemesítés miatt hanyatlóban levő racka és cigája juhtenyésztés terméke, a durva gyapjú iránt megnyilvánuló állandó érdeklődés. A keresletet a folyamatosan csökkentett állatállomány csökkenő hozama nem tudta kielégíteni, úgyhogy 1841-ben már a Havasalföldről származó racka- és cigájagyapjú importjára került sor. A legnagyobb tételeket a Magyar Királyság déli részeinek és az ezekkel határos – török uralom alatt levő – területek kereskedői, magyarországi viszonylatban iparűzők: a posztó, takaró, halinaposztó gyártói vették meg. A racka- és cigájagyapjú termelésének csökkenése folytán keletkező űrt a halinaposztót készítő belföldi kézműiparosok, manufaktúra tulajdonosok a bunda- és szőrmekészítő és tobakos ipar termelőmunkája során megmaradt hulladékgyapjúból is igyekeztek kitölteni. Az örökös tartományok, elsősorban Bécs, ugyancsak vettek át, nem is kevés racka- és cigájagyapjút. Ez az elhelyezési forrás azonban 1844-re már bedugult, mivel a Galíciából vámmentesen, a Kaiser Ferdinand Nordbahnon szállított nagy mennyiségű rackagyapjú versenyét a magyarországi nem állta.

A gyapjúforgalom méreteit érzékeltetheti, hogy a június eleji pesti gyapjúvásáron 1836 óta kimutathatóan átlag 40–50 ezer bécsi mázsa gyapjú került forgalomba, és az esetek többségében el is kelt. Összehasonlításként említhető, hogy ebben az évben a lipcsei, a brünni, a Majna melletti frankfurti vásárok felhozatala nem, vagy csak alig múlta felül a gyapjú fő eladási időpontjául szolgáló Medárd-napi pestiét. Emellett még a pesti őszi, téli és tavaszi vásáron is tetemes gyapjúmennyiség talált vevőre. A losonci, a váci vásár forgalma lényegesen kisebb volt, és 4000–5000 bécsi mázsa között mozgott.

A kivitt árumennyiség értékét nézve 1819 és 1834 között a harmadik helyre visszaesett, ám 1838-tól második helyre lépő és ezt végig meg is őrző gabonaexport kilátásai az 1830-as évek óta, elsősorban a (vontatásnál gyorsabb és olcsóbb) gőzhajón történő szállítás egyre bővülő lehetőségei révén, 1848-ig emelkedő irányzattal javultak. Az örökös tartományok megmaradtak állandó és növekvő felvevőképességű piacnak, ahol a magyarországi gabona jól állta mind az odesszai, mind az 1840-es évek első harmadának vége felé már versenytársként fellépni tudó galíciai gabona versenyét. Előmozdította a gabonaexportot az 1829. novemberi vámleszállítás is, amely a magyarországi búza bécsi mázsánkénti beviteli vámját 15 1/4 ezüst krajcárra szabta az örökös tartományokba, 22 1/4 krajcárra a más országokba irányuló szállítás esetén. Mindez a nagy tömegű árut piacra szállítani képes birtokosokat a gabonatermelés mennyiségének – külterjes módszerrel történő – növelésére, valamint a versenyképesség megóvása érdekében az árugabona gondosabb tisztítására („szeleltetésére”, rostálására stb.) serkentette.

Az állandó és gyarapodó értékesítési lehetőségek hatását jelzi a termelés és a kivitel mennyiségi és értékarányainak alakulása. A 18. század utolsó évtizedének átlagtermését jelző 1789. évi adatot egybevetve az 1831 és 1840 közötti évek tízéves átlagával, a mennyiségi emelkedés 88,8 %, az értéke 51 %. A kivitel mennyiségének 1789. és 1841–1847. évi átlagait egymáshoz viszonyítva, az emelkedés 89,4 %—os. Az export értéke 1789 és 1831–1840 között 267,2%-kal, ebből 1798 és 1831–1840 között 191,6%-kal, az 1831–1840. és 1841–1847. évek átlagait egymáshoz viszonyítva további 59,6%-kal gyarapodott. A termelés és a kivitel mennyiségének egymáshoz viszonyított aránya 1789-ben 4,3– 1798-ban 4,4, az értékeké 2,7, illetve 3,0%, 1831–1840 között pedig 6,6% (lásd 11. táblázat).

11. táblázat A Magyar Királyság gabonatermelése és kivitele az örökös tartományokba (1789–1847)[108]
Év A termelés mennyisége A termelés értéke A kivitel mennyisége A kivitel értéke A kivitel a termelés
pozsonyi mérő[109] index=100 konvenciós forint index=100 pozsonyi mérő[110] konvenciós forint index=100 mennyiségének értékének
százalékában
1789 48 978 000[111] 100,0 82–446–000[112] 100,0 2 000 000[113] 100,0 2 223 244[114] 100 4,3 2,7
1798 50 000 000[115] 102,1 84&nbso;000 000[116] 101,9
2 213 612[117] 110,7 2 798 006[118] 125,9 4,4 3,0
1831–1840 90 000 000[119] 183,8 124 500 000[120] 151,0 8 164 604[121] 367,2 6,6
1841–1847 3 787 815[122] 189,4 13 028 571[123] 586,0 ndahs; ndash;

A termelés mennyiségének és értékének növekedését szemléltetve, nem hagyható figyelmen kívül a. gabonafélék, átlagárainak emelkedése sem, amely egyenletesen tartotta a lépést az európai gabonafélék hasonló irányzatával (12. táblázat). Ezen belül azonban mindenekelőtt a bécsi gabonapiac áraitól függött a magyarországi gabona árának alakulása a legfőbb vásárhelyeken, ez esetben elsősorban Győrben, részben Mosonban. Az itt működő kereskedők spekulációs felvásárló-raktározó, majd kedvező árfolyamok esetén tömegméretekben gabonát piacra dobó tevékenységét a főként a bécsi áralakulásban kifejezésre jutó konjunktúra határozta meg, amelyet az egyes örökös tartományok esetenként eltérő terméseredményei is befolyásolták. (1843-ban például Morvaországban, Csehországban volt rossz termés, és ez felhajtotta a gabonaárakat.) Más években az örökös tartományok jó termése lenyomta az árszintet (pl. 1842-ben). Ugyanakkor az áremelkedés üteme egész Európában és Magyarországon is, valamint az örökös tartományokban, a szállítási viszonyok javulásával összefüggésben lassúbb volt, mint a gőzvontatású hajók alkalmazása előtt. Az 1841–1847. évek átlagos gabonaárainak nagyobb arányú emelkedésén már érzik az 1845–1846. évek Európa-szerte rossz terméseinek árfelhajtó befolyása. Nem hagyható azonban figyelmen kívül az sem, hogy az örökös tartományok 1834 és 1837 között 1,097 millió Ft C. M. értékű gabonát importáltak más országokból. Nagyobb mennyiségű termelés esetén a Magyar Királyság ezt a mennyiséget is leszállíthatta volna.

12. táblázat A gabonafélék (búza, rozs, árpa, zab) átlagárai Magyarországon és az örökös tartományokban (1821–1850) (konvenciós forintban, ausztriai mérőnként)[124]
Időszak Magyarország Örökös tartományok
forint krajcár index 1821–1830=100 növekedés 1831–1840 1841–1850 %-ban forint krajcár index 1821–1830=100 növekedés 1831–1840 1841–1850 %-ban
1821–1830 1 02 100,0   1 41 100,0  
1831–1840 1 23 133,9   1 50 109,9  
1841–1850 2 17 221,0   2 07 125,7  
        65,1       14,4
Forrás: Földes Béla, Statisztika tanulmányok a gabonaárak hullámzásairól a XIX. században és a gabonadrágaságok hatásairól. Budapest, 1882. 30. A pesti piaci évi átlagárak alapján.

Bácskai VeraNagy Lajos

Piackörzetek és piacközpontok

A központok és vonzáskörzeteik földrajzi meghatározása és térképre vetítése alapján a vonzásterület nagysága, illetve a tiszta és tág körzetben élő népesség arányának alakulása alapján a piackörzetek következő négy típusa különböztethető meg 1828-ban:

  1. Nagy területű tiszta, és más központok körzetével csak a határterületeken érintkező, jelentéktelenebb kiterjedésű tág körzet kombinációja. Ez leginkább a Dunántúl és a Duna–Tisza köze déli részén, valamint a Felvidék északkeleti részén fordul elő. Ilyen körzete volt például Pestnek, Bajának, Zombornak, Zentának, Kanizsának, Pécsnek és Miskolcnak.
  2. Kis területű, elég élesen elhatárolódó tiszta és jelentéktelen kiterjedésű tág körzet együttese. Ilyenek elsősorban a Felvidék nyugati részén, a Vág, a Nyitra, a Garam alsó és középső folyásánál voltak: például Esztergom, Ság, Léva, Selmec, Trencsén, Bán és Oszlány körzete.
  3. Nagy területű tiszta és nagy, egymásba olvadó tág körzetek kombinációja, elsősorban az Alföld keleti peremvidékein: például Debrecen, Nagyvárad, Gyula, Szatmárnémeti és Arad körzete.
  4. Igen kis tiszta és jelentéktelen kiterjedésű, erősen egymásba olvadó, szinte áttekinthetetlenül tág körzetek. Ezek leginkább a Felvidék nyugati szélén, északi vidékein és főképp a Tisza–Maros szögében fordulnak elő. Ilyen volt többek között Nagylévárd, Szenic, Sassin, Érsekújvár, Nyitra és Oravica, Resica, Nagyszentmiklós körzete.

A piackörzetek alakulására a földrajzi tényezők is hatással voltak, hiszen nyilvánvaló, hogy a domborzati, vízrajzi viszonyok nagy szerepet játszottak abban, hogy a hegyvidéki piacközpontok többnyire kis tiszta körzeteket, vagy egymásba olvadó tág körzeteket vonzottak, és hogy a nagy területű tiszta körzetek elsősorban az Alföldön és peremvidékein alakultak ki.

A körzetek nagyságát, a tiszta és tág körzetek egymáshoz viszonyított arányát azonban legalább ilyen erőteljesen befolyásolta a vidék gazdasági fejlettsége, termelési struktúrája, az árutermelés volumene, a munkamegosztás foka, azaz azok a tényezők, amelyek a tiszta és tág körzetben élő népesség igényeit, eladási és vásárlási szokásait meghatározták.

A körzetek alakulását erősen befolyásolta a főbb kül- és belkereskedelmi utak vonalvezetése is. Így például a Duna menti sík területeken : a Kisalföldön, a Csallóközben, vagy Fejér és Tolna megyék partmenti vidékén, ahol a nagykereskedelmi hálózat is jobban kibontakozhatott, és a legközelebb eső körzeti központok vonzásánál erősebben érvényesülhetett a távolabbi külkereskedelmi csomópontok, vagy a piacközpontként nem is jelentkező kikötő- és átrakodó helyek vonzása.

E területeken nem alakultak ki olyan nagy tiszta vonzásterületek, mint az Alföldön; a kisebb tiszta körzetekhez csatlakozó jelentősebb kiterjedésű tág körzetek itt nem a központok gyengeségét, hanem inkább piacközponti funkciójuknak a régión (esetleg az országhatáron is) túlnyúló jellegét tükrözik, hasonlóképpen a Tiszántúl központjaihoz (például Debrecen, Gyula körzetei), amelyeknek jelentős tiszta körzeteit sokszorosan meghaladták hatalmas, tág körzeteik.

A hegyvidéki, bányavidéki központok jó részénél az elenyészően kis, tiszta és sokszor jelentős kiterjedésű tág körzetek arányainak alakulása a központi vonzás gyengeségének eredménye volt. A kedvezőtlen hegyvidéki közlekedési viszonyok között is alakultak ki azonban nagy területű tiszta körzetek, mint például Máramarossziget és Huszt körül, olyan területen, ahol a kenyerét távolabbi vidéken kereső, szegényebb népesség nem igényelte a központok sűrűbb hálózatának kialakulását.

A piacközpontok jelentőségének meghatározásához, rangsorolásához a vonzásterületen élő lakosság száma, eladó- és vásárlóképessége, valamint a központok által nyújtott szolgáltatások gazdagsága és sokrétűsége szolgálhat kritériumként. Együttesen vizsgálva központ és körzete népességszámát, mezőgazdasági és kézműipari termelésének mutatóit, a kereskedéssel foglalkozók számát és összetételét, valamint figyelembe véve a központok egyéb, nem gazdasági funkcióinak gazdagságát és hatósugarát, vonzásuk intenzitása alapján a 138 piacközpontot három csoportra lehet osztani.

  • Az első csoportba az az erős piacközponti funkciót betöltő 46 központ sorolható (lásd térkép), amelynek tiszta és tág vonzáskörében az átlagos népességszám külön-külön meghaladta az 50 ezret. E központok átlagos népességszáma 1828-ban 10 ezer körül volt. E központok túlnyomó többsége regionális szerepköre mellett régión túlnyúló kereskedelmi kapcsolatokkal is rendelkezett. A kézműipar e központokban és körzeteikben egyaránt az átlagosnál fejlettebb és differenciáltabb volt, de ezt nem annyira az itt élő mesterek nagy száma, mint inkább az itt gyakorolt foglalkozások gazdagsága (a központokban átlag 58, körzeteikben átlag 23 mesterséget űztek), a ritkábban űzött mesterségek gyakori előfordulása, valamint az alkalmazott legények erős koncentrálódása tanúsítja. E központokban összpontosult az összes piacközpontban működő kereskedők 73%-a, a nagyobb tőkével rendelkezők 7,7%—a, tiszta körzeteikben pedig a körzeti kereskedők 81%-a. Egyébként e piacközpontok mindegyike többnyire magas szintű igazgatási-kulturális szerepkört is betöltött.
  • A piacközpontok második csoportját a közepes erősségű vonzást gyakorló központok alkották. Ebben a csoportban 45 piacközpont volt, amelyeknek tiszta vonzáskörzete átlagosan 15–20 ezer, tág körzete 30 ezer körüli népességre terjedt ki. Míg az erős piacközponti funkciót betöltő központok a Tiszántúl kivételével viszonylag egyenletesen helyezkedtek el az ország területén, addig a közepes erősségű vonzást gyakorlóknál három sűrűsödési terület észlelhető: a Felvidék nyugati része – a Vág völgye és a környező vidék –, a Hernád völgye, valamint a Tisza–Maros szöge. E piacközpontok csoportja mind a központok, mind körzeteik fejlettségét tekintve heterogénebb összetételű volt az elsőnél. Ezeknek a piacközpontoknak valamivel több mint a fele első sorban regionális központnak tekinthető, mintegy 40%-uknál pedig a régión túlnyúló piacfunkció, azaz egy nagyobb tájegységre kiterjedő belső, vagy külkereskedelmi tevékenység dominált. A kézműipar ezekben a piacközpontokban az első csoportnál fejletlenebb, de az országos átlag szintjét meghaladó volt. Az első csoporttól eltérően központ és körzete kézműipari fejlődése ebben a csoportban kevésbé volt összhangban. A körzeteknek csaknem a felében éles eltérés mutatkozott a központ és körzete kézműipari differenciáltsága között; egyharmaduknál a központ, kisebb részüknél a körzet javára. Kereskedelmi hálózatuk az első csoportéhoz hasonlóan alakult.
  • A gyenge vonzást gyakorló 47 központ túlnyomó többsége a Felvidéken helyezkedett el, nagy részük a hegyvidéken, egy részük pedig Magyarország és Erdély határán. Tiszta körzeteik átlagos népességszáma 5 ezer, tág körzetüké 20 ezer fő alatt volt, többségük vonzása mindössze 1–2 falura terjedt ki. A kézműipar – a központokban és körzeteikben egyaránt – többnyire a leggyakrabban előforduló mesterségek, általában legény nélkül dolgozó képviselőjének termelésére korlátozódott. Sok körzetben egyáltalán nem, vagy alig volt kézműves. Néhány központ – mint például Kisszeben, Paks, Verbó, Szentendre, Korpona, Kalocsa – ellenben éppen viszonylag fejlett kézműiparával vonzotta vidéke népességét. A nagykereskedők és a szakosodott kereskedők száma e központokban általában csekély volt, az árucserét többnyire házalók, vásározó kereskedők és zsidók bonyolították le.

Az erős vonzerőt gyakorló piacközpontoknak mindössze alig fele volt szabad királyi váro. Arányuk különösen a rangsor élén álló (100 ezernél több lakosú tiszta és tág körzetet uraló) 11 településben volt domináns, amelyek közé Pest, Pécs, Sopron, Temesvár, Pozsony, Győr, Szeged, Arad és Székesfehérvár mellett az 1828-ban még nem városjogú települések közül csak Miskolc és Veszprém tartozott Ugyanakkor a szabad királyi városok piacközponti súlyának mérlegelésekor nem hagyható figyelmen kívül, hogy Pécs, Győr, Temesvár és Arad a 18. század utolsó harmadától elért, gazdasági forrásból eredő fejlődésének gyümölcseként nyerte el a városi jogi státust. Pest és Szeged régi típusú városi fejlődésének folytonossága a korábbi évszázadokban megszakadt. A 18. század utolsó harmadától a 19. század első felének végéig eltelt évtizedekben viszont Pest modern, új típusú, Szeged ezt a szintet fokozatosan megközelítő városként virágzott fel.

Piacközpontok és városi funkciók

Az első hierarchikus szintbe azok a települések tartoznak, amelyek egész (a tiszta és tág együttes) vonzásterületének népessége meghaladta a 100 ezer főt, ezen belül tiszta körzetükben legalább 35 ezer lakos élt, és magas szintű (legalább megyei vagy egyházmegyei) igazgatási funkciót is betöltöttek. E csoportba kerültek vonzási erejük sorrendjében: Pest-Buda, Pécs, Miskolc, Kassa, Nagyvárad, Temesvár, Sopron, Debrecen, Veszprém, Arad, Baja, Kanizsa, Szatmárnémeti, Pozsony, Ungvár, Győr, Szeged, Rozsnyó. Mindegyikük regionális és régión túlnyúló szerepkört töltött be, piacközponti funkcióik általában több megyére kiterjedtek. É varosok több mint fele országos vagy kerületi hatáskörű intézmények és hivatalok székhelye is volt.

Míg Buda közigazgatási funkciója miatt volt központi jelentőségű. Pest már a 18. század végén az ország egyik legjelentősebb kereskedelmi központja volt. A francia háborúk idején, főként amikor a kontinentális zárlat miatt az úgynevezett gyarmati áruk, a levantei gyapot és más, a szultán fennhatósága alatt levő kisázsiai területről származó áruk Magyarországon, mindenekelőtt Pesten át kerültek az örökös tartományokba és onnan Németországba, s az áruféleségektől függően még tovább is, Pest hirtelen fellendült és növekedési üteme, kereskedelmi jelentősége a továbbiakban még csak fokozódott.

Pest országos kereskedelmi központtá válásának jelentőségét igazolják mindenekelőtt a külkereskedelmet és nagyságrendben csak ezt követően a belső, közvetlen és termelő fogyasztást szolgáló, Európa-szerte híres országos állat- és terményvásárai. Az országos vásárok forgalmát azonban megközelítette a kirakodó vásároké, amelyek funkciója a szűkebb és tágabb értelemben vett belföldi igények kielégítése volt. Ennek részben belföldi, nagyobb arányban külföldi, főként cseh, morva és bécsi kereskedők, valamint részben és többségükben magyarországi, számszerűen kevesebb külföldi, elsősorban bécsi, továbbá morvaországi kézművesek és manufaktúratulajdonosok igyekeztek megfelelni.

A gyapjúkereskedelemben országos központtá lett Pest eme jelentőségét növelte az 1830-as évek vége felé létesült két gyapjútisztító és osztályozó üzem. Az egykorú leírások szerint vízen és szárazon özönlött az egyéb nyerstermék is Pest vásáraira. Pestet nyerstermék-kereskedelme miatt tartották összehasonlíthatatlannak Béccsel vagy Németország – Dél- és Közép-Németország – kereskedővárosaival, noha az üzletkötések és a pénzforgalom szempontjából a lipcsei és a frankfurti vásárvárosokéhoz mérték jelentőségét. Egy-egy pesti Vásár forgalmát az 1820-as években 15–16 millió forintra becsülték. Pest rohamos fejlődéséről tanúskodik a nagyobb gyári kiváltsággal rendelkező tőkés iparvállalatok lerakatai számának meredek emelkedése is. 1815-ben még csupán 16 volt Pesten, 1819-ben újabb 12 lerakat létesült, 1828-ban már összesen 100 működött, s ebből 11 volt magyarországi üzemé. 1824 és 1840 között további 30 lerakatot állítottak Pesten. A külföldi vállalatok lerakataikat nagyobbrészt pesti kereskedőknél tartották. Pest a kivitelben, az átmenő kereskedelemben való közreműködése útján közvetve erősítette a belső piacot, ugyanakkor a hazai és az importált termékek elosztásában való jelentős részvételével betöltötte a belső piac közvetlen ellátójának funkcióját is. Lakossága kereskedelmi jelentőségével együtt nőtt. Lélekszáma 1800–1809 táján 30 ezer fő körül mozgott; 1836-ban 70 378, 1846-ban már 110 619 fő élt a városban. Az 1830-as és 1840-es években 54% volt a lakosság szaporulata. Ennek hétnyolcada beköltözésből származott, csupán egynyolcada eredt a természetes szaporulatból. 1847-ben 2 ezernél több ember foglalkozott termény-, illetve iparcikk-kereskedéssel.

Pécs a Dunántúl legnagyobb kereskedelmi forgalmú városa volt. A legnagyobb mennyiségű állat itt cserélt gazdát az országban. Az Ormánságban a Hegyhát, a Zselicség és a Sárköz árucsere góca, ahol – az egykorúak szerint – főként szerb és boszniai állatkereskedők nagy üzleteket bonyolítottak le. A Balkán félszigetről hatalmas sertéskondákat hajtottak ide eladás végett, majd a közeli rengeteg erdőkben makkon hízlalás után vagy ők, vagy vevőik továbbhajtották a sertéseket Sopron-ba, Bécsbe.

Borsod megyében Miskolc volt a piaci vonzáskörzet góca. Kitűnő országútja is hozzájárult fejlődéséhez. Nagy mennyiségű gabonát, bort, gyapjút, sertést, és az 1840-es években átlagosan évi 15 ezer mázsa rongyot adtak el a vásárokon, majd szállították az ország más részeibe görög és zsidó kereskedők.

Kassa az Erdély, Debrecen, Pest és a Hegyalja felől jövő, valamint az északi határon túlra, továbbá Alsó-Magyarországra irányuló kereskedelem csomópontja, áruforgalmának összekapcsolója. Vásárain gabona, dohány, gubacs, só és bor voltak a legkeresettebb árufélék. 1840 óta már az örökös tartományokból is érkeztek vevők újonnan létesült gyapjúvásáraira.

Nagyváradnak hat országos vására miatt volt kiemelkedő jelentősége. A nagyarányú ló- és szarvasmarha-felhajtás nemcsak pesti, hanem bécsi kereskedőket is vonzott. A városnak ez a – kivitelt szolgáló – forgalma közvetve szintén hozzájárult a belső piac erősödéséhez.

Temesvár kereskedői bécsi és pesti üzletfeleikkel tartott kapcsolataik révén a Havasalföldet és Szerbiát is ellátták fényűzési cikkekkel. Emellett még a szultán fennhatósága alatt levő, más területekről származó árukkal folytatott átmenő kereskedelemből is hasznot húztak.

Sopron a rendelkezésre álló adatok szerint jelentős mennyiségű gabonát és szarvasmarhát közvetített az ausztriai tartományokba, a hazai horvát kereskedők révén pedig nagyobbrészt Bécsújhelyre. A vásárain forgalomba került sertések jelentős hányadát a szlavóniai határőrvidékről hajtották a városba délszláv kereskedők. Az 1840-es években már gyapjúkivitele is legalább ilyen nagyméretű volt. Korábban élénk borkereskedelme a Zollverein létrejötte óta lehanyatlott. Hetivásárain magyarok, németek, horvátok mezőgazdasági és ipari termékcseréje folyt, hozzájárulván elsősorban az anyagi kultúra terén a népek közti kapcsolatok fejlődéséhez.

A Tiszántúl kereskedelmi szempontból legnevezetesebb piacközpontja Debrecen. Dohányraktára és az ahhoz kapcsolódó kincstári felvásárló tevékenység azért különösen jelentős, mert Szabolcs és Szatmár megye dohánytermelő községeinek gyűjtőközpontja, s ezáltal a termelés növelésének ösztönzője. Nem kevésbé fontos négy országos vására miatt, amelyek a pesti vásárok után a leghíresebbek voltak, mindenekelőtt a nagyarányú szarvasmarha-, ló- és sertésfelhajtás miatt. A debreceni szalonna különösen Gömör, Szepes és Sáros megyében volt keresett, de Pestre is sokat szállítottak belőle. A debreceni vásárok látták el a szűkebb piackörzetet helybeli, főleg azonban Pestről hozott kézműves és manufaktúraipari termékkel, gyarmati árukkal.

Veszprém a megye egyik fő kereskedelmi gócpontja, amely kiterjedt vonzáskörzettel is rendelkezett. Betöltötte az elosztó mellett a gyűjtőközpont funkcióját is. Öt ország- és postaút haladt át rajta. Vas, Sopron és Győr megye kereskedői is látogatták vásárait. Négy országos vásárán bort, sertést, lovat, gabonát, faeszközt, gyapjút, hamuzsírt, gubacsot adtak-vettek nagyban. A veszprémi hetivásárokon a megyei termés mellett Tolna, Somogy és Fejér megyéből származó gabonát is hoztak forgalomba.

Óarad országos vásáraira bécsi és csehországi kereskedők hozták az iparcikkeket. Dohány-, gyapjú- és gubacsforgalma, valamint Erdély, Temesvár, Nagyvárad, Pest közti átmenő kereskedelme a távolsági kereskedelmet szolgálta. Ezzel, úgyszintén élénk állatforgalmával ösztönzően hatott a megye nagybirtokosaira is, főként gyapjútermelésük növelése érdekében, emellett – bár az előbbieknél kisebb arányban – szarvasmarha- és sertéstenyésztésük fejlesztését szolgáló beruházásokra is serkentvén őket. A vonzáskörzetébe eső némely község parasztjait viszont dohánytermelésre ösztönözte. Óarad lánglisztje a Habsburg örökös tartományokban is kelendő volt. Nyersbőr-, méz- és borkereskedelme éppúgy a tágabb belső piaci körzet vásárlóit szolgálta, miként Újarad vásárai, ahol az árutermelő, jómódú parasztgazdák növekvő mezőgazdasági faeszköz, szerszám, új mezőgazdasági épületekhez, csinosabb külsejű, tágasabb lakóházakhoz szükséges épületfaigényeiket Erdélyből leúsztatott fákkal elégítették ki.

Kanizsán a Triesztből, Laibachon át érkező áruk átmenő kereskedelme folyt, s ezen kívül jelentős gabonamennyiséget (az 1840-es évek első felében évi 600 ezer mérőt) hoztak forgalomba. A Balkánról szerbiai, boszniai kereskedők által felhajtott sertésekkel is folytatott kereskedelem; a gyapjú, bor, ló, nyersbőr, gubacs és hamuzsír piacának élénk kereslete és kínálata jórészt szintén a belső fogyasztás emelkedését jelezte. Részben az örökös tartományokból, részben Pestről származó manufaktúra- és kézműipari termékekkel, valamint a Triesztből érkező gyarmati árukkal Kanizsa látta el az egész megyét.

Pozsony a Duna révén az ország távolsági termény- és állatkereskedelmében, főként a pozsonyváraljai zsidó kereskedők tevékenysége által, nagy jelentőségű szerepet töltött be. Ugyanakkor a hozzá vezető jó utak segítették abban, hogy a belső piac szempontjából is fontos mezőgazdasági termék- és állatkereskedelme, valamint saját manufaktúra- és kézműves ipara, s Bécshez közelsége folytán tekintélyes ipari termékelosztó–közvetítő funkciót tölthessen be. Pozsony felé tartott, sok esetben ott is ért véget a Dunántúl déli vásárövezetében piacra került, a Balkán félszigetről elindult állatfelhajtás. Még a hajóvontatás idején a Dunán a déli országrészből szállított gabona, amely Komárom és Győr vásárain cserélt gazdát vagy ott került csupán átrakásra, számottevő mennyiségben Pozsonyba irányult.

Az ország egyik legvagyonosabb, legkulturáltabb városa, Győr, elsősorban gazdasági szerepe folytán vált különösen jelentőssé. Gabonakereskedelme az 1830-as években már felülmúlta Komáromét, és – mint erről már szó esett – a gőzhajón szállítás óta az ország legjelentősebb gabonakereskedelmi gócpontjává lett. Győrött is a gabonakereskedők a leggazdagabbak a polgárok között. A győrszigeti zsidó terménykereskedők szerepe, vagyona azonban még az övékénél is jelentősebb volt. Az 1840-es évek első felében átlag évi 1 millió mérő búza, 800 ezer mérő árpa, zab, tengeri fordult meg kikötőjében és raktáraiban. A Duna partján emelt raktárakban sok százezer mérő gabonát tároltak, miután előbb – a lengyelektől átvett szárítási eljárással – egy évnél tovább is eltarthatóvá tették az árut. Gondosan figyelték a gabonaárak alakulását az európai piacokon, és kivárták, amíg magas haszonnal adhattak túl a gabonán. (Például az 1816–1818 közötti ínséges, járványsújtotta években, valamint 1845 és 1847 között.) 142 gabonakereskedő, 33 kis befogadóképességű, burcsellás bérhajós élt Győrben. Ők szállították tovább a mosoni Duna-ágba a gabonát. Jelentős volt a város átmenő sertéskereskedelme is, úgyhogy az 1840-es években már boszniai sertéskereskedők is kezdtek letelepedni Győrben. Országszerte híresek voltak lóvásárai. A gabonakereskedelemmel összefüggésben nőtt a szállításban, rakodásban, üzletkötésben részt vevő, vagy éppen mezőgazdasági termények feldolgozására berendezkedő tőkés polgári vállalkozó lakosság száma is, növekedtek a fogyasztói igények, amelyeket főként a Pestről és Bécsből hozott iparcikkekből elégítették ki, minthogy Győrben 1848 előtt az iparcikktermelés, ezen belül is a tőkés ipari vállalkozás nem volt jelentős.

Szegedet egyértelműen távolsági, túlnyomórészt a határon túlra irányuló gyapjú-, valamint dohánykereskedelme gazdagította, formálta régi típusú szabad királyi városból lassanként a korszerű várostípus szintjét megközelítő várossá. A kincstári raktárba gyűjtötték, majd továbbították a Torontál megyei, főleg a nagykikindai körzetben, Bács megye 16 községében termelt és eleinte csak az Abaldo által felvásárolt dohányt. Magánkereskedők azonban már az 1820-as években eredményes, az Abaldónál magasabb árakat fizető versenytársként léptek fel. A dohánykereskedelemnél is nagyobb méretű és jelentőségű volt Szeged hatalmas, a Kiskunfélegyházától mintegy 6 km-re fekvő Csengeléig terjedő pusztáin termelt és a körzet más helyeiről összegyűjtött gyapjúval folytatott kereskedelme.

Horvátországban elsőként Károlyváros töltötte be az első csoportba sorolt piacközpont funkciót. Már a francia megszállás idején ez a város bonyolította le a tengermelléki és a balkáni országok felé irányuló átmenő forgalmat. Az 1830-as évek gazdasági fellendülése, különösen pedig az 1840-es évek a horvátországi kereskedelem fellendülését, a horvát kereskedelmi tőke súlyának gyarapodását eredményezték. Ekkor már nemcsak a dél-magyarországi (bánáti, bácskai), horvátországi és horvát határőrvidéki gabona, gyapjú és egyéb, e területekről származó mezőgazdasági termékek kereskedelmi, átrakó és továbbító központja volt Károlyváros, hanem részben a fiumei dohánygyárakban feldolgozott és a jórészt Tolna megyében, valamint a Tisztántúlon, továbbá Kőrös és Zágráb megyében termelt dohányé is. A Károlyvárosba érkezett dohánymennyiség másik részét a horvát kereskedők Olasz- és Franciaországba szállították tovább a tengermelléki kikötővárosokból (Fiume, Zengg), jórészt horvát tulajdonban levő hajókon. A gabonát nagyrészt az örökös tartományok és az odesszai gabona behatolásáig Franciaország vették át.

Az 1840-es években Varasd és Zágráb tartotta kezében az átmenő kereskedelmet. A Triesztből Laibachon át érkező áruk Varasdon, Zágrábon át jutottak el részben Bécsbe, részben Pestre, illetve Kanizsára. Ugyanakkor Varasd a szerbiai és boszniai sertéskereskedők által a Balkánról felhajtott állatok nevezetes vásárhelye is volt.

Az első csoportba sorolható városok közé tartozik, elsősorban kereskedelmi funkciója miatt, a fejlett – részben külföldi tőkével alapított – iparral is rendelkező Fiume, amely az 1840-es évek első felében évi átlagban 8–9 millió konvenciós forint értékű áruforgalmat bonyolított le. Kikötőjének hajóteher-forgalma 1823 és 1846 között csaknem négyszeresére emelkedett. A hajók gabonát, szerémsegi bort, szilvapálinkát és más gyümölcspárlatokat, valamint hamuzsírt szállítottak külföldre, s gyarmatárut, pamutot és egyéb levantei árukat hoztak be.

Erdélyben Brassó töltött be Pesthez hasonló jellegű piacközponti funkciót. Minden fő kül- és belkereskedelmi útvonal a városban futott össze, amelynek – Erdély természeti-földrajzi adottságai és gazdaságának a magyarországitól különböző ágazati fejlődése következtében – elsősorban a szomszédos és a távolabbi délkelet-európai országok felé irányuló távolsági kereskedelme számos, Brassóhoz közel eső hágón át bonyolódott le. Voltak kapcsolatai Trieszttel, Béccsel, Pesttel, Temesvárral is. Brassóban jórészt a román nagykereskedőknek volt tetemes része a levantei áruk átmenő forgalmában, nem kevésbé a román fejedelemségekkel lebonyolított kereskedelemben. Brassó kereskedői erdélyi, többnyire brassói, részben [[Nagyszeben|nagyszebeni]] manufaktúra- és kézművesipari termékeket szállítottak elsősorban Bukarestbe, Tulceába, ahol üzleteik, raktáraik voltak. Az erdélyi fogyasztást szolgáló, Brassón át lebonyolódó import leventei pamutból, havasalföldi gyapjúból, kordovánbőrből, keleti fűszer-árukból. a jómódú polgárok és földbirtokosok fény/űzését szolgáló divatcikkekből, moldvai és havasalföldi borból, az örökös tartományokból, legtöbb esetben Bécsből szállított textilárukból és egyéb ipari termékekből, főként vasárukból állt. Erdélyi, Küküllő melléki borok mellett gyapjú, juh és sertés, faggyú és gyertya forgalomba hozásával is hozzájárult a belső piac szükségleteinek kielégítéséhez.

Erdély északnyugati részén Kolozsvár töltött be a belső piac erősítése szempontjából nevezetes funkciót. Kereskedői összegyűjtötték és Erdély felső megyéibe, valamint Magyarországra Debrecenig továbbították a székely megyék lakóinak parasztipari és a szász székek körzetében élő kézműves iparosok és tőkés vállalkozók ipari termékeit. A Magyarországon vásárolt mezőgazdasági, valamint a leginkább Bécsben, illetve Pesten vásárolt finomabb minőségű ipari termékeket pedig Kolozsvár tág körzetébe juttatták el.

Az említett magyarországi, horvátországi és erdélyi városok mindegyike regionális és a régión túlnyúló szerepkört is betöltött. Piacközponti funkcióik általában több megyére terjedtek ki. Eme városok nagyobb része országos vagy regionális hatáskörű intézmények és hivatalok székhelye is volt.

A városok második szintjét azok a központok alkotják, amelyeknek egész vonzásterülete 50–100 ezer főre terjedt ki, tiszta körzetük népessége meghaladta a 20 ezer (a régión túlnyúló kereskedelmet folytató központoknál a 10 ezer) főnyi népességet, és piacközponti funkciójuk mellett valamilyen egyéb központi szerepkört is betöltöttek. Ezek közé sorolható a regionális és a régión túlnyúló kereskedelmi szerepkört egyaránt betöltő Eger, Vác, Nyíregyháza, Losonc, Versec, Balassagyarmat, Székesfehérvár, Földvár, Körmend, Nagyszombat, Rimaszombat, Nyitra, Sátoraljaújhely, Besztercebánya, Pápa, Sassin és [[Nagyszeben]]; a csak piackörzeti központok: Eperjes, Máramarossziget, Zombor, Esztergom, Homonna, Újvidék, Bártfa, Huszt és Keszthely; valamint az elsősorban régión túlnyúló piacközponti funkciót betöltő [[Gyöngyös]], Nagykároly, Zsolna, Csakova, Gyula, Komárom, Lugos, Kecskemét, Vágújhely, Nagyszentmiklós, Galgóc, Érsekújvár, Kézsmárk és Eszék. A többi piacközpont csak kisebb-nagyobb jelentőségű központi helynek tekinthető, amelyek jelentőségüknek megfelelően csoportosíthatók.

Eger vásárain az északi, felvidéki megyék kereskedői vásároltak főként bort, valamint gabonaféléket, élő állatot (leginkább lovat, sertést) Állandó boltjaiban és vásárain kaphatók voltak a Pestről hozott vasáruk, fényűzési cikkek, gyarmatáruk.

Losoncon Zólyom és Liptó megye kereskedői vásárolták a Heves megyéből is odaszállított gabonát. Bel- és külföldön feldolgozás céljából Losonc nevezetes gyapjúvásárai bocsátottak a vevők rendelkezésére tekintélyes mennyiségű árut. Az 1840-es években már évi átlagban 10 ezer bécsi mázsa gyapjú talált itt gazdára, jótékony hatást gyakorolván a finomabb gyapjút szolgáltató juhok tenyésztésére. A losonci vásárokon árult bort a kereskedők részben a bányavárosok fogyasztói számára vették meg, részben Vácon át a Dunán Pozsony és Nyitra megyék felé szállították.

Székesfehérváron hét irányból futottak össze az utak. A BudaZágráb főútvonalon kívül a Győrbe, Veszprémbe, Dunaföldvárra vivők a belső kereskedelem szempontjából elsőrendű fontosságúak voltak. A Bécsből, Triesztből, Görzből szállított, valamint a Laibachból rendelt és Pettauban elvámolt árukból bőven jutott Székesfehérvárnak. Szarvasmarha-, és lóvásárain bonyolódott le piaci vonzáskörzetének állatforgalma. A székesfehérvári kereskedők minden ágazatban elsősorban Pest és Buda kereskedőivel álltak kapcsolatban. A 19. század első felében 32 magyarországi, 21 örökös tartományokbeli város kereskedőivel, sőt egy-egy hamburgi, illetve majna-frankfurti kereskedővel is rendszeres üzleti összeköttetésben voltak, összesen 173 kereskedőházzal. Az importáruk sokfélesége új fogyasztói igények jelentkezéséről tanúskodik. Az üzletkötések a korszerű hitelezési formák betartásával mentek végbe. A kereskedelem fejlődését jelzi, hogy míg a kereskedők száma 1777–1785 és 1825 között nem változott, 1825 és 1840 között megkétszereződött.

Tolna megyében Földvár – a vízi szállítástól némileg függetlenül is – a 18–19. század fordulójára jelentős termékgyűjtő és -elosztó góccá fejlődött. Gabonakereskedelme volt növekedésének fő forrása. A város erős gazdasági kapcsolatai a Dunántúl-belsejéig, a Duna mellett Bajáig, a Duna–Tisza közén Kecskemétig terjedtek. Vásárai a környező kisebb helységeket a szakosodás irányába terelték, lassanként a kereslethez igyekezvén igazítani a kínálatot. Ebben nagy szerepük volt a vásárokon magyarokkal találkozó és a népek közti kapcsolatokat ezen a réven is erősítő nemzetiségi termelőknek.

Vas megyében, Körmenden nyolc posta- és kereskedelmi út haladt keresztül. Fontos mezőgazdasági termékgyűjtő és -továbbító szerepet töltött be. Gabona-, gyapjú-, szarvasmarha és sertésvásárai, amelyek már a 18. század utolsó harmadában élénkek voltak, a 19. század első felében még nagyobb forgalmat bonyolítottak le, és serkentően hatottak több dunántúli megye nagybirtokosainak üzemkorszerűsítési, beruházási tevékenységére. Vásárain a grazi kereskedők voltak a legnagyobb árumennyiségek átvevői.

Nem kevésbé lényeges regionális és azon túlnyúló kereskedelmi funkciót töltött be Pápa, az Eszterházy grófok egyik uradalmának központja, ahonnan hét főútvonal ágazott el. A viszonylag erős kézművesiparral is rendelkező mezőváros piacain Sopron és Vas megyei kereskedők is vásárolták a gabonát.

Szolnok kamarai város lakói még a 18. században a kincstárral kötött szerződésük révén előnyösebb helyzetben voltak nemcsak a földesúri úrbéres, hanem a szerződéses mezővárosok lakóinál is. Ehhez járult a város kedvező földrajzi helyzete és az a tény, hogy két kamarai hivatal is működött benne. A Tiszán érkezett a só a Máramaros megyei sóbányákból, tutajon. Szolnokon kamarai sóraktárak voltak és sóelosztó hivatal is működött. Szolnok látta el sóval Pestet. A tutajok fáját a Tisza partján dolgozták fel épületfává, zsindellyé. „Szálházából” került a fenyő fűrészáru és a Bereg megyei cserfa Heves, Pest, Csongrád, Békés, Szabolcs megye vásáraira. Szolnokon sok vízi- és szárazmalom is készült. A sószállítás és elosztás, a fafeldolgozás sok embernek adott kenyeret ipari jellegű és árumozgató tevékenység révén. Növelte a vidékről városba települők és a létfenntartásukhoz szükségeseket a piacról beszerzők számát. Mindezeknél azonban fontosabb emelője volt Szolnok fejlődésének a város mezőgazdasági termény-, elsősorban nagyarányú gabonakereskedelme. Sok összetevő eredőjeként Szolnok a 18. század közepétől a 19. század közepéig agrár jellegű mezővárosból élénk forgalmú, ipari jellegű kereskedő polgárvárossá fejlődhetett.

Nagyszeben gyapjú- és faggyúfeldolgozó ipari termékeinek legnagyobb részét Erdély, részben Magyarország vásárain értékesítette. Ipari nyersanyagát – az erdélyi belső piacot ezzel is erősítve – főleg Brassó környékéről, kisebb arányban egyenesen Havasalföldről szerezte be. Tetemes volt azonban finomabb iparitermék-behozatala Bécsből.

A csak piackörzeti központok sorából Eperjes és Bártfa kézműves-, részben manufaktúratermékeik; Zombor, Újvidék, Keszthely inkább gabonafélék; Kecskemét élő állat, főleg szarvasmarha, Huszt és Máramarossziget részben parasztipari faeszközök, részben Galíciából és Bukovinából vásárolt gabona és szarvasmarha forgalomba hozásával kapcsolódott a belső piac forgalmába.

Az elsősorban régión túlnyúló piacközponti funkciót betöltő városok közül a bor-, gabona- és élőállatvásárairól híres Gyöngyös, az Orczy bárók uradalmi központja érdemel figyelmet, ahova a török fennhatóság alatt levő balkáni területekről is érkeztek állatkereskedők.

Más szempontból érdekes Gyula, amelynek már a 18. század elején is jelentős vonzáskörzete a 19. század első felében tekintélyes mértékben kiszélesedett. Országos vásárai Erdély és a Tiszántúl árucseréjének központjai. Kereskedelmének legjelentősebb részét élőállat-forgalma tette, és vele csaknem egyenértékűek voltak a Bihar, gyakran Szabolcs és Szatmár megyébe, sőt Erdély egyes részeibe is eljutó gabonaszállítmányai. E két fő forgalmi cikk mellett Erdélyből származó, román termelők által odaszállított, részben általuk helyben készített faáru-, faszerszám-forgalma volt még szintén tetemes. Csupán a bor- és gyümölcsforgalom volt helyi jellegű. Régóta itt cseréltek gazdát az Erdőhát faárui és az Alföld mezőgazdasági árui. Gyula vásárairól vitték a faárut Békés, Csanád, Csongrád, Arad megyébe az onnan jött és termékeiket szintén a gyulai vásárokon értékesítő parasztgazdák, s részben a vásárokon el nem adott termékeikkel a megyék községeit felkereső román parasztiparosok. Gyula vásárain adták el tűzálló edényeiket a hegyekből jött román fazekasok, erős versenytársaként Békés és Csongrád megye fazekasainak, akik megfelelő agyag hiányában csak nem tűzálló edényekkel jelenhettek meg a vásárokon. Ezek az áruforgalmi alkalmak szintén hozzájárultak a népek közötti kapcsolatok elmélyítéséhez, az anyagi kultúra termékeinek a cseréje révén.

Komárom az ország – határon túlra szánt – gabonakereskedelmének régóta egyik legfontosabb kikötőhelye volt. Fejlődése a 18–19. század fordulóján, leginkább a francia háborúk évtizedeiben volt gyors. Elsősorban hajón, kisebb részben szekéren érkezett a gabona az alföldi és a Duna mellett fekvő dunántúli megyékből a városba, amely piaci körzetének gyűjtő és továbbító funkcióját látta el. Gabonakereskedelmének méretei a város kereskedőinek Baján tartott külön rakodóhelye is érzékeltetheti. Ehhez az áruforgalomhoz nem fogható, de mégis figyelemre méltó mennyiségű állat-, gyapjú- és – a Vágon érkezett – faforgalmat is bonyolítottak le a város kereskedői, akik vagyonuknak tetemes részét az áruszállító hajókba fektették. Nem véletlen, hogy az ország első biztosító társaságaként Komáromban alapították meg 1807-ben a Komáromi Szabadalmas Hajóbiztosító Társaságot. Komárom ipara jelentéktelen volt, és jórészt máshol vásárolt ipari termékekkel látta el a környező városokat, például Esztergomot is.

A horvát határőrvidéken Eszék az 1840-es évekre nőtt fel a mezőgazdasági termékeket a szomszédos, török uralom alatt levő déli területekre szállító nagykereskedelmi központtá, ahol tág körzetből származó termékeket hoztak forgalomba horvát és szerb kereskedők.

A többi, különböző módon csoportosítható piacközpont között az 1840-es évek közepén már előkelő helyet foglalt el a Habsburg-ház uralma alatt levő területek legnagyobb gabonapiaca, a bánáti gabonakereskedelem központja, Törökbecse, ahonnan az 1840-es évek első felében évi átlagban egy millió pozsonyi mérő gabonát szállítottak a Dunán fölfelé, kisebb mennyiséget Sziszeken és Károlyvároson át Fiuméba, még ennél is kevesebbet Laibachba. A dohánykereskedelemben szintén jelentős forgalmi központ volt. Baján, akárcsak Törökbecsén, szintén több száz hajót raktak meg gabonafélével. Vásárain rendszeresen megjelentek bécsi, pesti és komáromi gabonakereskedők.

Mérei Gyula

A tőkefelhalmozás lehetőségei és a kereskedelmi tőke

A kereskedelmi tőkefelhalmozás forrásai között megtalálhatók az 1790 és 1848 között eltelt évtizedek bármelyikében igénybe vehető, konjunkturális tényezőktől nem vagy csak kevéssé, időlegesen befolyásolt, de viszonylag állandó jellegűnek mondható és kisebb számban bizonyos időszakokhoz kötött, így változó erősségű ösztönzők.

Ez utóbbiak közé sorolhatók a háborús időkben tőkebefektetésre serkentőként működő hadseregszállítások. Ezek – a nemesítési oklevelek tanúsága szerint – II. József török háborúja és a francia háborúk éveiben nagyra növelték számos görög, szerb, horvát és magyar kereskedő pénztőkeállományát. A kontinentális zárlat folytán Magyarországon és Pesten át haladó átmenő forgalom a magyarországi kereskedők által később is rendszeresen űzött gyarmati és keleti árukkal való kereskedésnek ekkor időleges, konjunkturális ösztönzőt és ezzel járulékosan nagyobb ütemű tőkefelhalmozási lehetőséget is nyújtott. Hasonlóképpen időleges tőkefelhalmozási eshetőséggel bíztattak, de nagyobb kockázattal is jártak az inflációs időkben vagy az 1839–1842. évi válság idején a nemesfémből vert pénzzel való spekulációs manőverek (Sina báró 1840-ben ezüstérmék felvásárlásával jutott óriási haszonhoz, amikor átmenetileg megingott az üzleti körök papírpénzbe vetett bizalma), vagy az állampapírokkal folytatott tőzsdejáték, amíg 1840-re tartósan meg nem szilárdult az államkötvények árfolyama. Az időleges jellegű tőkefelhalmozási lehetőségek közé sorolható a termények spekulációs célú visszatartása a forgalomból.

A kereskedelmi tőkeképződés, majd -felhalmozódás állandó jellegű tényezői közé tartozott a – kisebb felhalmozás lehetőségét kínáló – városi vagy földesúri regálejogok vagy egy részük bérlése. Az 1820-as évek óta a hitel- és kölcsönügyletek miatt sok kereskedő vonta ki tőkéjét a kereskedelemből, s gyakran fogyasztási célokat szolgáló, de minden esetben személyi hitelek nyújtására fordította, az átlagosnál magasabb kamatlábbal vagy váltóleszámítolási ügyletekben forgatta tőkéjét.

Más jellegű volt és a mezőgazdasági termékek forgalmazásához kapcsolódott a terménygyűjtői, felvásárlói, ügynöki, megbízotti foglalkozás. Ismét más volt, ha a kereskedő külföldi nagykereskedő, ipari vállalkozás, biztosító intézet magyarországi megbízottjaként működött, vagy külföldi gyár lerakatának saját üzletében adott helyet, és ezeket az árukat is forgalomba hozta, rendszerint 2–3%—os jutalék fejében. Ezek a foglalatoskodások számos esetben egyazon kereskedő kezében összpontosultak, néha még pénzhitelügyletekkel is párosulva.

Az elsőként említett esetekben különböző tőkeerejű, heterogén rétegekről van szó. Soraikban a házaló, a vándorkereskedő éppúgy megtalálható, mint a földesúri kocsma- vagy mészárszékjogot bérlő, a kicsinyben a paraszttól, viszonylag kisebb földű nemestől eladó termékét helyben megvásárló és az áru elszállításáról gondoskodó faktor, vagy az uradalom termékeinek értékesítésére a birtokra telepített és a megyével, várossal szemben a földesúr védelmét élvező zsidó kereskedő, aki már viszonylag nagyobb tőkével rendelkezett, és a nagy vagy nagyobb forgalmi gócokon élő nagykereskedőnek adta tovább a mezőgazdasági termékeket.

Nagyobb magyarországi vagy külföldi termény-nagykereskedők igen sűrűn alkalmazottaikat küldték magyarországi – felvásárló megbízottjukként ténykedő – kereskedők helyett szerte az országban nagy mennyiségű növényi és állati termék és élő állat vásárlása céljából, mindenekelőtt Pestre, Pozsonyba, Komáromba, Győrbe. Az olasz kereskedők alkalmazottai vagy megbízottjai Károlyvárost, Fiumét látogatták; a szultán fennhatósága alatt levő területekről a délvidéki városokba: Törökbecsére, Arada, Temesvárra, Újvidékre jöttek. Ezeken a csatornákon jutott el a mezőgazdasági termék vagy közvetlenül, vagy pesti, győri és más kereskedőktől való megvásárlás után Bécsbe vagy az örökös tartományok más részeibe.

A gyarmati áruk, a levantei termékek gyakran drinápolyi nagykereskedő bukaresti, orsovai ügynökeinek révén kerültek a pesti megbízotthoz és onnan a bécsi cégekhez. A lyoni selyem, az örökös tartományok textilárui és más ipari termékei a pesti megbízottak útján jutottak el a magyarországi fogyasztóhoz. A levantei áruk, olasz cégek pesti bizományosainak közbeiktatásával, Triesztből is érkezhettek Magyarországra. Kevés magyarországi kereskedő szerezte be első kézből, közvetlenül a termelőtől a külföldi ipari terméket. A pesti országos vásárokon is hozzájuthatott, az ide látogató külföldi nagykereskedőtől szerezvén be a szükséges árukat. 1818 óta pedig a nagyobb kiváltsággal rendelkező örökös tartományokbeli manufaktúrák és más tőkés vállalatok pesti cégeknél tartott lerakataiból vásárolhatta a közönség is, a vidéki kereskedő is a magasabb fogyasztói igények kielégítésére alkalmas külföldi árukat. (Például a pesti Boskovics textil-nagykereskedő cégtől, ahol külföldi lerakat is volt.)

A magyarországi magyar, szerb és román, a déli határőrvidéki szerb, a horvátországi horvát kereskedők tőkefelhalmozása szempontjából a terményfelvásárló kereskedők vagy megbízottjaik működését érdemes figyelemmel kísérni, mert soraikból kerültek ki az új típusú, a nagy tömegű távolsági forgalomra szánt áruval kereskedő polgári elemek. A horvát, a temesközi szerb kereskedők közül az átmenő kereskedelemben részt vevők kezén is jelentős tőkék halmozódtak fel.

Győr legnagyobb gabonakoreskedői az ország déli részein a maguk vagy megbízottjaik által vásárolt gabonát szállították Nyugatra. 1846-ban az adókönyv tanúsága szerint csak gabonával 44 adófizető családfő kereskedett Győrött, de rajtuk kívül még legalább 71 kereskedő szintén foglalkozott gabonakereskedelemmel. A gabonakereskedők jelentős hányada állatkereskedéssel is gyarapította jövedelmét, vagyonát. Győr kereskedői jól példázzák a korabeli magyarországi, de sok esetben az ausztriai, bécsi kereskedelem differenciálatlan, viszonylag még kezdetlegesebb állapotát. Csak kevés kereskedelmi vállalkozás volt tiszta profilú, foglalkozott tehát csupán egyféle áru nagybani forgalmazásával. A többségnél a gabona mellett állat, épületfa, vas és gyapjú is szerepelt az árukészletben. Akadt a gabonakereskedők sorában vendégfogadós, kávémérő és speciálisan sertéskereskedő is. Egyikük mindemellett még biztosító cég ügynöke is volt. Ez a körülmény éppúgy a viszonylagosan vagy ténylegesen szerényebb tőkeerő mellett bizonyít, mint az is, hogy esetenként több kereskedő vásárolt meg egy-egy hajórakomány gabonát az Alföld déli részén, majd az áru eladását követően a befektetett tőke arányában osztoztak a nyereségen. A korszerű tőkés kereskedelem felé mutat a gabonaraktárak építése a hosszabb ideig tárolás, a kedvező értékesítési lehetőségek kivárása végett, miként a gabona világpiaci áralakulásának rendszeres figyelése is. 1828-ban 175 kereskedő élt Győrben. Közülük 86 foglalkozott termény- és állatértékesítéssel. 1846-ban 272 kereskedőből (1828—hoz képest 55 %-os emelkedés) 130 volt állat- és terménykereskedő (51 %-kal több, mint 1828—ban). A kereskedelmi tőkések száma tehát jelentősen gyarapodott, s ezzel együtt a kereskedelemben felhalmozott tőke volumene is. Számos kereskedő a pénzkölcsönzést is üzletágai közé iktatta, de mivel a terménykereskedés átlagosan évi 40% körüli hozammal biztatott, a kölcsöntőke viszont nagyobb részben csak 6%-ot hozott – az uzsorás üzleteket itt figyelmen kívül hagyva –, s emellett a kereskedelmi tőke gyorsabban is forgott a kölcsöntőkénél, és a nagyobb haszonnak ez jelentős forrása volt, a győri kereskedők inkább – és láttuk, egyre többen – a terménykereskedés iránt érdeklődtek. Szinte állandóan úton voltak Bécs, Moson és Győr között, vagy nagy összegekkel a tárcájukban az Alföldre utaztak árubeszerzés céljából. A gabona- és állatkereskedés, főként a sertés forgalmazása átrétegződést is elindított Győr társadalmában. Az 1840-es évekre mind élesebb vagyoni választóvonal határolta el a gabona- és állatkereskedőket a többitől. Még élesebben rajzolódtak ki a modern áruforgalom és kereskedőtípus körvonalai az ország kereskedelmi gócában, Pesten.

A Magyarországon felhalmozott kereskedelmi tőke nagysága adatok hiányában – mint jeleztük – nem állapítható meg. Ez azonban nem állhatja útját annak, hogy közvetett úton és csupán a becslés szintjén kísérlet ne történjék – a kutatások jelenlegi helyzetét figyelembe véve – legalább a felhalmozódott kereskedelmi tőke feltételezett méretarányainak megközelítésére.

Pesten a nagykereskedői jog elnyerésének feltétele legkevesebb 30 ezer, a fűszer- és textilkereskedő üzlet nyitásáé 15 ezer, vaskereskedő bolté 12 ezer, díszmű és norinbergi áruval való kereskedéshez 10 ezer, bőrkereskedéshez 8 ezer, papírkereskedéshez 5 ezer, szatócsnak 2 ezer forint értékű vagyon igazolása volt szükséges. Ennek alapján 1812-ben 6 millió forintra becsülhető a pesti kereskedők összes tőkéje. 1812-ben a király az ország összes kereskedőjére 500 ezer forint kincstári subsidium fizetését rótta ki. Feltéve, hogy ezt az összeget fél százalékos vagyonadókulcs alapján állapították meg, a pesti kereskedők összes vagyonát 18 millió forintra lehetne becsülni. Ez nem irreális, hiszen a háborús konjunktúra idején több nagykereskedő vagyona 600–800 ezer forint között mozgott. Ez az összeg csak részben állt pénztőkéből, jelentős részét ingatlanba fektették.

Becslés szerint a kereskedelmi tőkének mintegy ötödrésze volt Pesten 1812—ben.

Az 1812. évben kivetett kincstári subsidium az ország legjelentősebb kereskedelmi központjaiban így oszlott meg:
Pest 90 000 (végül is 99 869 forintot fizettek)
Debrecen 50 000
Újvidék 28 000
Temesvár 28 000
Szeged 26 000
[[Buda[[ 25 000
Pozsony 20 000
Kassa 15 000
Győr 14 000
Sopron 14 000

Az arányok a későbbi évtizedekben – figyelembe véve Pest gazdasági erejének ugrásszerű növekedését az 1830-as és 1840-es években – csak még jobban eltolódhattak Pest javára.

1812-ben a 18 millió konvenciós forint 1049 kereskedő együttes vagyonát jelentette. Közülük csupán 50–60 lehetett a nagykereskedő. Ugyanakkor Bécsben a nagykereskedők és a bankárok 250 milliós vagyont ismertek be. Feltételezve, hogy Pesten minden nagykereskedő átlagosan félmillió konvenciós forint vagyonnal rendelkezett, összes vagyonuk akkor sem becsülhető többre 30–40 millió forintnál. A bécsi és a pesti kereskedők tőkeereje közötti különbség tehát jól érzékelhető.

Hasonló volt a helyzet Erdélyben, de még erősebb eltéréssel. Brassóban, Erdély legnagyobb kereskedővárosában csupán a külkereskedelmi forgalomról és az ebben fekvő tőke nagyságáról állnak rendelkezésre becslések. 1802-ben 2,5 millió forint körül mozgott Brassó külkereskedelmi forgalma. Az 1845 és 1847 közötti évek és az 1850. év átlagában ugyanezt 9–10 millióra becsülték. A belkereskedelemben forgó, szintén jelentős tőke nagysága – az eddigi kutatások alapján – még nem deríthető ki. Vagyonbecslési összesítő adatok sem állnak rendelkezésre. A kereskedelemben forgó tőke jórészt román, kisebb mértékben szász kereskedőké volt. Ehhez számítandó még a magyarországi pályatársakhoz hasonlóan ingatlanba fektetett és kölcsönként folyósított, továbbá a külföldön elhelyezett – a kutatások jelenlegi állapotában –, szintén meg nem állapítható nagyságú tőkemennyiség is. Nagyszeben, Kolozsvár kereskedőinek tőkeerejéről sincs még elegendő ismeretünk.

A bécsi, a pesti, a brassói kereskedők tőkeereje közötti különbség nem csupán abból fakadt, hogy Magyarország, Horvátország, valamint Erdély megkésve lépett a kapitalizmus felé haladás kelet-középeurópai útjára, és hogy a. Habsburgok nyugati örökös tartományai az uralkodó gazdaság helyzetében voltak, hanem inkább abból, hogy a feudális kiváltságok rendszerének változatlan fennmaradása az 1832–1836. és az 1840. évi magyarországi országgyűlések könnyítéseiig egyszerre fogta vissza a mezőgazdasági termelés korszerűsödésének széles körű elterjedését, a tőkés iparfejlődést, a belső piac nagyobb arányú fejlődését, nem utolsósorban pedig a közlekedését. Mindez együttvéve a pénztőkével rendelkező nemeseket részben tőkéik ingatlanba fektetésére és immobilizálására, részben pedig – s mellettük a nem nemeseket is – magas kamatozású személyi kölcsönüzletek kötésére csábította. Erdélyben – tudjuk – nem születtek a magyarországihoz hasonló, feudalizmust lazító törvények, inkább annak kötelékeit megszorítók. Így azután mindaz, ami Magyarország és Horvátország vonatkozásában a tőkefelhalmozás nehézségeiről elmondható, még fokozottabban érvényes volt Erdélyre.

A történeti haladás menetét feltartóztatni, még kevésbé visszafordítani azonban végső soron immár lehetetlen volt. A földesurak korszerűsítései, köztük Széchenyi István nagycenki birtokáé is, akitől az 1820-as évek végén az Arnstein & Eskeles cég még megtagadta a nem nagy összegű kölcsönt, és akinek ugyanaz a bank 1840-ben már 100 ezer konvenciós forint pénztőkéjét forgatta, a pesti hengermalom, a többnyire főúri birtokon létesült élelmiszeripari üzemek és vasművek, különösen pedig az 1840-es években gyarapodó számú tőkés ipari vállalkozások mind arról tanúskodnak, hogy Magyar- és Horvátországban a tőkefelhalmozás, bár mindenütt szerény mértékben, de folyamatban volt.

A pénzpiac és a hitelviszonyok

Az 1811. évi devalvációt követően 1812 és 1814 között a bécsi pénzpiacon bőség volt, és ez ösztönzően hatott elsősorban az örökös tartományokbeli, főként azonban a bécsi tőkétől mind erősebb függésbe kerülő magyarországi, elsősorban pesti kereskedő tőkére, amely ha nagyon drágán is (24–36 %-os évi leszámítolási kamatra, míg Bécsben ugyanez 4–6% volt), annyi hitelhez jutott, hogy megoldódtak gondjai. A magyarországi földbirtokos nemesség is részesedett a könnyű hitelszerzés lehetőségeiből; a birtokát növelő földvásárlásokhoz felvett és igen hamar visszafizetett kölcsöntőkék szerzésével.

Az infláció éveiben, főleg a kereskedők, pénztőkéjüket – hogy az elértéktelenedéstől megmentsék – gyakran ingatlanba fektették, és az immobilizálással növelték a pénztőkehiányt, főként Magyarországon. Napóleon 100 napos uralma idején a – gazdasági stabilitást fenyegető minden rezdülésre olyan érzékeny – pénztőke-tulajdonosok (kereskedők, bankárok) ismét óvatosakká váltak, és kizárólag ezüstben fizetésért, illetve törlesztésért voltak hajlandók árut, illetve kölcsönt adni.

1815 után csaknem két évtizeden át hitelválság nehezedett a Habsburg-monarchia Lajtán túl és innen fekvő részére egyaránt, ha a gazdasági fejlettség Magyarország hátrányára eltérő arányaiból következően nem is azonos súllyal. Ezen a tényen még az Osztrák Nemzeti Bank megalapítása (1816) és a segítségével az 1820-as évek elejére megvalósított pénzérték-stabilizáció sem tudott változtatni. A bank váltótárcája 1819-ben még 6,5 millió forintot tett ki, de 1820-ra már 1,6 millióra zuhant le, hogy azután majd csak az 1830-as évek elejére érje el a kiindulási állomány szintjét.

Magyarországon 1818-ban Szentkirályi László, Pest megye alispánja panaszkodott gyötrő pénztőke- és kölcsönhiányról (az évi kamat ekkor 24% volt); 1821-ben pedig Kazinczy Ferenc egyik levelében említi a. nemesség hasonló gondjait. Nem voltak más helyzetben a magyarországi kereskedők sem, akik váltóit sem bécsi, sem más külföldi bankárok nem fogadták el. Fizetésképtelenségek hulláma árasztotta el az országot, amely egyébként nem kímélte meg a Habsburg—monarchia örökös tartományainak gyengébb tőkeerejű kereskedőit, kézművesiparosait és tőkés ipari vállalkozóit sem.

A hitelhiány ekkor általános, összeurópai jelenség. volt, amelytől Magyarország sem mentesülhetett. A világ ezüsttermelésének csökkenése – a latin-amerikai függetlenségi háborúk következményeként –, az Angol Bank pénztezauráló politikája, a spekuláció által még csak növelt pénztőkeínség hozzávetőlegesen 1822-ig tartott. 1822-től 1825-ig, az első gazdasági válság kirobbanásáig, spekulációs pénzbőség lépett fel.. Angol arany áramlott a kontinensre, csökkentek a kamatlábak. A kamatláb Angliában 3%-os, Franciaországban 5%-os, Magyarországon 6%-os volt. Néhány, az év nagyobb részét Bécsben töltő, a magyarországi arisztokrácia legfelső rétegéhez tartozó mágnás ekkor jutott tetemes, hosszú lejáratú pénzkölcsönhöz. 1825 első hónapjaiban a. magyarországi főurak jelzálogkötvényeit még elég magas árfolyamon jegyezték a bécsi tőzsdén.

A gazdasági válság és az utána következő pangás idején ismét hitelhiány lépett fel. Magyarországon még 1832-ben is 12%-os volt az évi kamatláb. A tőkehiány azonban a Habsburg-uralom alatt álló minden területen általános volt. Ekkor ment csődbe többek között a Fries & Co. bécsi cég, az örökös tartományok egyik legnagyobb bankháza is. A pénztőkések államkötvényekkel folytattak spekulációs tőzsdeüzleteket. Ők és az uzsorások gazdagodtak, de magánhitel és az ipari vállalkozáshoz szükséges kölcsöntőke eme forrásokból nem állt rendelkezésre. A magyarországi földbirtokosok, akik jelentős befektetésekkel óhajtották korszerűsíteni növénytermelésüket és állattenyésztésüket, nagyon megszenvedték ezt az állapotot. A hitelválság 1830 után kezdett enyhülni. A bécsi kormány 1830-ban ugyanis 5%-ról 4%-ra konvertálta az 1818. évi 20 millió forint értékű államkölcsönét, 9811/16%-os, aránylag kedvező kibocsátási árfolyamon.

Az 1830-as évek közepe tájától kezdődött a nagy gazdasági fellendülés a Habsburg-uralom alatt levő örökös tartományokban. A kamatláb 3,5–4,0%-os volt. Ennek kisugárzásaként a tartományok kereskedői ismét könnyebben hiteleztek magyarországi üzletfeleiknek. A magyarországi legfelső arisztokráciához tartozó egyes nagybirtokosok ismét nagyobb kölcsönöket vehettek igénybe részben birtokaikon történő beruházás céljából, mindenekelőtt a gyapjútermelésük növeléséhez szükséges törzsállomány beszerzése végett. Ugyanakkor Grassalkovich Antal herceg csődjéből is okulva – a magyar hitbizományokat védő jogszabályok ismeretében –, a fő hitelezők, a bécsi bankárok általában óvakodtak a magyar nemesuraknak kölcsönt adni, kivéve, ha Magyarországon kívül is voltak birtokaik, amelyekre alkalmazhatták az alsó-ausztriai hiteltörvényeket.

A Habsburg-uralom alatt álló, a Lajtától nyugatra és délre fekvő területeket 1839–1842-ben elérő gazdasági válság – szoros összefüggésben a keleti kérdéssel kapcsolatban esetleg kirobbanó háború eshetőségeinek mérlegelésével – a pénztőkét ismét óvatosabbá tette. 1840 decemberében a leszámítolási kamatláb ismét magasra, 8%-ra emelkedett. Számos csődöt, még több fizetésképtelenséget jelentettek be a válság éveiben valamennyi osztrák örökös tartományban, különösen Csehországban. Magyarországot 1841-ben érte el a csődök hulláma, ami részben közvetlenül, részben közvetve szorosan összefüggött a jelentős hiteleket nyújtó Steiner & Co., a Freiherr von Geymüller bécsi bankházak bukásával. Utóbbi pesti, trieszti, sőt Morvaországból iparcikkeket vásárló svájci cégeket is magával rántott a csődbe. A tőke menekült, visszavonta hiteleit.

A válság elültével 1847-ig, egyetlen évet kivéve, nyugodt volt a pénzpiac a Habsburg örökös tartományokban is. 1845-ben a magyarországi védegyleti mozgalom keltett átmeneti riadalmat. Az örökös tartományok tőkései vagy egyáltalán nem nyújtottak hitelt, vagy csak évi 12 %-os kamatláb mellett (Csehországban ugyanekkor 4,5–5,0% volt). Jogbizonytalanság és a magyarországi piac elvesztése feletti aggodalom keltett zavart. Mindez azonban 1846-ra megszűnt.

A magyarországi hitel- és kölcsönügyletek sorsa 1848-ig túlnyomórészt az örökös tartományok, elsősorban Bécs pénzpiacának mozgásától függött. A, Lajtától nyugatra viszonylag nagy a jól működő nagykereskedelmi, bank- és pénzváltóhálózat nyújtott hiteleket, kölcsönöket tőkés ipari nagyüzemek létesítéséhez, egyéni vagy családi vállalkozásoknak, részt vett ipari részvénytársaságok alapításában. Különösen az 1830-as évek közepe óta nőtt egyre inkább a magánbankok szerepe a mezőgazdaság, az ipar és a közlekedés finanszírozásában. Viszonylag tehetős nagykereskedő réteg közvetített a pénztulajdonosok és tőkét igénylő vállalkozók között. A nagykereskedők és a váltóüzletek lebonyolítóinak leggazdagabb rétege azonban jövedelmezőbbnek találta az egyéb bankügyleteket, mindenekelőtt az államnak nyújtott hiteleket, az államadósság-kötvényekkel folytatott üzletet (az államkötvények árfolyama 1840-ben 10713/16</sup>%-os volt). A bankárok – Rothschildot kivéve – előbb nagykereskedők, ipari vagy más vállalkozók voltak. A takarékpénztári hálózatnak, az árva- és más alapoknak a Lajtától nyugatra csekély szerep jutott a vállalkozók hitellel való ellátásában.

A kis- és középnagyságú kereskedelmi és ipari vállalkozók nem vettek igénybe idegen tőkét. Elegendő kezdő tőkét tudtak felhalmozni ahhoz, hogy nagyobb méretű ipari vállalkozásaikat önfinanszírozással valósítsák meg.

A tőkés fejlődéshez vezető úton jelentős fáziskülönbséggel Magyarország előtt haladó örökös tartományokban sajátos kölcsönforma volt előbb csak az osztrák arisztokrácia felső rétege, később – a kör szélesedésével – a legelőkelőbb magyar arisztokratacsaládok által is igénybe vett magánkölcsön. Ez a magánkötelezvényekre nyújtott kölcsön volt Magyarországon a hagyományos kölcsönforrások mellett a másik, szintén a feudális kötöttségek terhét viselő hitelforrás. A magánobligációk a tőzsdén nem voltak forgalomba hozhatók, legföljebb magánbankárok egymás közti ügyleteiben, minthogy a kölcsön felvevője többnyire hitbizományi birtokos volt. A kölcsönösszeggel pedig, a jogszabályok értelmében, a hitbizomány értékének legföljebb a felét érintő mértékben volt megterhelhető. Ha olyan magyar főúr vette igénybe, akinek az örökös tartományokban nem volt az osztrák hiteltörvények szerint megterhelhető és így el is árverezhető birtoka, akkor az ősiség alapján és az évtizedekig elhúzódó peres eljárás útvesztői miatt a magánkölcsön összegét gyakorlatilag nem lehetett végrehajtani. Ilyenformán a nagy kockázat miatt csak igen magas kamatra, nem is könnyen, és még így is csak a legnagyobb birtokosok vehették igénybe a bécsi bankházak kölcsöneit. A birtokos nemesség többsége – fő- és köznemes egyaránt – nem részesülhetett ilyen kölcsönökben. Más hitelforrásokat vettek igénybe. A hagyományos hitelforrásokból származó és általában 5–6%-os, válságok idején valamivel magasabb kamatozású kölcsönök mellett elterjedt volt Magyarországon az úgynevezett auszugalis, vagyis kereskedői könyvkivonatok útján történő hitelnyújtás. Ilyen esetben a hitelező a hitelt áruhitelként, valójában tehát meg nem vásárolt áru ellenértékeként könyvelte el, és a fiktív vételár után a folyósítás alkalmával igen magas kamatot vont le a kölcsön összegéből.

A legelterjedtebb, földbirtokosnak és parasztnak egyaránt nyújtott hitelforma a termést lekötő előlegkölcsön-nyújtás, egyúttal az uzsorakamatra adott hitel és a termelő hitelezőhöz kötésének burkolt változata volt. A hitelező kereskedő egy évre előre megszabott áron lekötötte a földbirtokos, a juhtartó gazdák következő évi gyapjútermését, az Abaldo vagy a kereskedő pedig a kertészkedő jobbágyközség dohánytermését. Az adásvételi szerződésben feltüntetett összeg 5–10 %-át bánatpénzként visszatartotta arra az esetre, ha a hitel igénybe vevője a megállapodásban foglalt határidőre nem tudná szállítani a szerződésben lekötött teljes termékmennyiséget. Ennek bekövetkezése esetén az adós a hátralékról váltót adott. Az előlegként felvett összeg után az adós az áru szállításának napjáig 10–15 %-os kamatot fizetett, amit a hitelező a kölcsönösszegből a szerződés megkötésekor levont. Sokszor előfordult, hogy a hitelt nyújtó – további kölcsönösszegek fejében – több évre lekötötte a termést. Hasonló módon jártak el, de jóval körültekintőbben, és csak egy-egy évre kötvén le gyapjútermésüket a gyomai parasztgazdák. A termés előre lekötése volt az oka annak, hogy Festetics László gróf a gyapjútermésére a bécsi Biedermann cégtől 1828-ban felvett 80 ezer ezüstforintnyi kölcsönének kamatait még 1845-ben is fizette, valamint annak, hogy az 1840-es években 60 és 200 között mozgott azoknak a községeknek a száma, amelyeket 12–32 ezer, sőt egyes esetekben 80 ezer konvenciós forintnyi adósság is terhelt, mert a rossz időjárási viszonyok miatt nem tudták leszállítani a szerződésben vállalt dohánymennyiséget.

Kereskedők három havi fizetésre esedékes áruhitelt kaphattak. Ezt tekintették akkori szokás szerint készpénzvásárlásnak. A nyugati tőkés államokban ekkor 31 nap volt ugyanennek a hitelnyújtásnak a lejárati ideje. Kötelezvény, váltó, vagy harmadik kereskedőnek fizetendő számlaösszeg, mint hitelforma, szintén az áruhitelezés módjai közé tartozott már korunkban is.

A közép és rövid lejáratú kereskedelmi hitelek leggyakoribb formája a jelzáloghitel volt. A fedezetül szolgáló áru becsértékének legföljebb egyharmada erejéig adták a kölcsönt, havi 2–3 %-os kamatra. Az uzsorakamat felemésztette a várható haszon legnagyobb részét, immobilizálta a fedezetül szolgáló árut, lassította annak forgási sebességét.

Az 1840:XV. és XVI. törvénycikkek jelentősen könnyítették a tőkés pénzpiac szabályainak alávetett kölcsönszerzés lehetőségét. Alighanem ez lehetett az egyik forrása annak, hogy a Bécsben 1842 és 1847 között általában fellendült kölcsönügyletek sorában megnőtt a magyarországi főurak magánkölcsön—igénybevétele, amelynek végösszege több milliót ért el. Nem deríthető fel, hogy a legkevesebb 300 ezer forintos, de gyakrabban 0,5 millió és 1,5 millió forint között mozgó, egyetlen alkalommal 6,4 millió forintot elérő kölcsönökből mennyit fordítottak az arisztokraták nagybirtokaik korszerűsítésére, és mennyit használtak fel az egykorú forrásokban annyit emlegetett kastélyépítésekre, fényűzésre, esetleg örökölt vagy régebbi, magas kamatozású adósságaik törlesztésére.

Folyószámlahitelhez vagy az örökös tartományok kereskedőinek magyarországi megbízottja, vagy ottani tőkés ipari vállalkozók néhány magyarországi lerakatvezetője juthatott.

A pénzintézeti hálózat egyik korszerű formája volt a kisebb tőkék összegyűjtésére és forgatására életre hívott takarékpénztári szervezet, amelynek a Lajtán túl nem volt jelentősebb szerepe. A tőkeszegény Magyarországon azonban ez a kölcsönszerzési forma is enyhített valami keveset az ínségen. Az 1819-ben Bécsben alakult Első Osztrák Takarékpénztár 1827-ben és 1828-ban Pozsonyban, Nagyszombaton, Érsekújvárott, Zólyomban, Győrött, Szegeden, Varasdon és Eszéken kereskedőket bízott meg takarékbetétek gyűjtésével, illetve kölcsönök közvetítésével. Az osztrák vállalat tevékenysége azonban csak rövid ideig tartott.

1835-ben megalakult a Brassói Általános Takarékpénztár, 1841-ben pedig a kolozsvári. Nagyszebenben is létesült takarékpénztár. Fáy András több reformjavaslattal együtt az 1825–1827. évi országgyűlésen felvetette takarékpénztár alapításának – akkor hamar elfelejtett – gondolatát. 1839. március 19-én Pest megye közgyűlése már támogatta indítványát, 1840. január 11-én pedig elkezdte működését a Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesület. Alapítóinak többsége földbirtokos, állami és megyei tisztségviselő volt. Ők együttesen 269 részvényt jegyeztek, a kereskedők 189 darabot. 1844-ben a vállalat részvénytársasággá alakult.

Az 1840. évi hiteltörvények közvetve segítették a gazdasági viszonyok megkövetelte és immár tőkés feltételek mellett hitelt nyújtó pénzintézeti hálózat kiépülésének megindulását. 1848-ban már 36 takarékpénztár működött az országban. Túlnyomó többségük az 1840-es évek második felében alakult. Alaptőkéjük 1844 és 1848 között 70 623 forintról 497 469 forintra emelkedett. A magyarországi takarékpénztárak jelzálogkölcsönöket folyósítottak földbirtokosoknak. Váltótárca-állományuk 1848-ban a jelzáloghitelek összegének mindössze 10%-át tette ki.

1841-ben alapította Ullmann Móric több kereskedőtársával együtt a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankot, amely váltó- és folyószámlahiteleket, értékpapírokra folyósított előlegeket bocsátott ügyfelei rendelkezésére.

A jelzáloghitelek összege Magyarországon 1848-ban 633 420 forint volt. A magyarországi pénzintézetek saját és idegen tőkeállománya 1848-ban összesen 839 497 forintot tett ki. Ebből 136 727 forint az alap- és a tartaléktőke, 702 749 forint a betétállomány. Ezek az összegek is tanúsítják, hogy belső hitelforrásokból sem a nagyüzemi termelésre áttérni kívánó birtokosok, sem a jelentős tőkés ipari vállalkozások alapításához szükséges pénztőke nem volt előteremthető.

A nagy tömegű áru és az azokat szállító eszközök biztosítása a korszerűsödő, a tőkés gazdálkodás felé haladó gazdálkodás elemeinek megjelenéséről vall. Magyarországon 1807-ben alakult meg Csepy Zsigmond ügyvéd kezdeményezése nyomán a már említett Komáromi Szabadalmas Hajóbiztosító Társaság, 1845-ben pedig a Kölcsönös Biztosító Egylet. Utóbbinál alakulásakor 10,4 millió forint értékű gabonát biztosítottak. Egy évvel később a 200 forint névértékű részvényekre egyenként – felkerekítve – 78 forint osztalékot fizettek.

Jég-, tűz- és vízkár elleni biztosításokat elsőként olasz, angol, osztrák társaságok kötöttek Magyarországon. 1830 és 1848 között egy milánói biztosító intézet 1 400 025 forint értékű biztosítást kötött. A Trieszti Osztrák–Olasz Biztosító Társaság 1844-ben Magyarország és Erdély jég- és vízkár sújtotta birtokosainak kereken 110 381 forint, 1845-ben 154 109 forint biztosítási díjat fizetett ki: A külföldi biztosító intézeteknek Magyarországon neves pesti kereskedők voltak az ügynökei (a londoni Globe Életbiztosító Társaságé Liedemann Sámuel Frigyes, az Első Osztrák Tűzbiztosító Társaságé Liedemann János Sámuel, a Trieszti Osztrák–Olasz Biztosító Társaságé előbb Malvieux pesti nagykereskedő és pénzváltó, majd Kappel Frigyes). 1840-ben alakult meg a Magyar Jégkármentesítő Társaság, 1845-ben az Erdélyi Kölcsönös Jégkármentesítő Társaság.

Ruzsás Lajos

A szántó-, rét- és legelőgazdálkodás

Mezőgazdaság és ipar kölcsönhatásos fejlődésének egyik jeleként a földbirtokosok cséplőgépigénye indította el a földesúri mezőgazdasági gépgyártást Munkácson és a polgárit Vidáts Istvánnal az élen Pesten.

Mérei Gyula

Háziipar, céhes ipar

A legfejlettebb szabad királyi városokban százon felüli iparágban dolgoztak a kézművesek (Pesten a 19. század első felében 150–160 iparág volt).

A falusi és a mezővárosi céhek az elemi ipari szükségletek kielégítésére alkalmas (ács, kőműves, asztalos, lakatos, bognár, kádár, kovács, üveges, ritkábban bádogos, cserepes) munkát végezték el, illetve a legegyszerűbb élelmezési, ruházati, szerszám- és eszközigények kielégítését szolgálták (molnár, szabó, szűrszabó, takács, szűcs, tímár, cserzővarga, csizmadia, cipészvarga, gubacsapó, kalapos, süveges, szíjgyártó, nyerges, bocskor- és sarukészítő, ritkábban kelmefestő, harisnya-, vagy éppenséggel – a táj igényei szerint – sarkantyúkészítő, szőrharisnyaszövő stb.).

A falusi és mezővárosi iparűzők munkájának minőségét jelzi az is, hogy az 1790 és 1848 közötti privilégiumkérések tekintélyes hányadában általános vagy vegyes tételes kiváltságot igényeltek, tehát sokféle mesterséget egyesítő szervezet alakítását tűzték ki célul. A vegyes céh az egyes szakmák anyagi gyengeségének tünete is lehetett.

1790 és 1848 között a jelenleg ismert céhlevélkérések száma (a megismételt kéréseket nem számítva) 1075 volt (ebből 91 megmaradt kérelemnek). Az 1805. és az 1813. évi királyi céhrendelet lényegében véve változatlanul megerősítette a céhek korábban élvezett kiváltságait, de az utóbbi elrendelte valamennyi céhlevél megújítását, továbbá azt, hogy kézműipart csak céhes keretben lehet folytatni.

A rendeletet követően 1840-ig ugrásszerűen megnőtt a privilégiumkérések és az elnyert céhlevelek száma. Az 1075 közül 984 esetben teljesített kérésből 192 volt vegyes tételes (1810–1848 között 189), 38 általános (1810–1848 között 30) céhprivilégium. 230 esetben tehát lehetőség nyílt 20–30 vagy annál is több szakmát művelő iparűzőt egy céh keretébe tömöríteni, ami a mesterség kifinomultabb művelését, az egy szakmán belüli munkamegosztásban több ágazatra oszló, differenciáltabb céhes szerkezet kialakulását és magas minőségi színvonalú munka végzését eleve lehetetlenné tette. Temes megyében Vingán 47, Lippán 36, Torontál megyében Komlóson 31, Lorándon 24, Módoson 30, Törökbecsén 23 szakmát fogott össze egy-egy céhben a kiváltságlevél.

Nem volt sokkal jobb a helyzet akkor sem, ha 3 (86 esetben), 4 (47 esetben) vagy 5 (29 esetben) szakmát egyesítő céh alakításának engedélyezéséért folyamodtak.

Legtöbbször a nagyobb községek, kisebb mezővárosok tartottak igényt vegyes vagy általános céhlevélre, illetve 3–4–5 szakmát egyesítő privilégiumra.

Nem volt más a helyzet akkor sem, ha egy-egy megye, járás vagy tájegység kért egy-egy szakmára, vagy pedig általános kiváltságlevelet, mert ekkor csupán területileg egymástól viszonylag távol eső kézművesipari műhelyek egyetlen szervezeti keretben való összefogásáról volt szó (például Nyitra megyében a Vlava, illetve a Holecska folyó, Vasban a Rába és a Lapincs mellett, Győr megyében Ásványon s más helységekben dolgozó molnároknak, vagy Nemesmagosi és vidéke, Pinkafő és vidéke takácsainak, Nagyrőce, Ratkó, Csetnek, Kövi kelmefestőinek, a muraközi sziget fazekasainak céhei esetében).

A nagy iparoshiány ellenére sem használták ki a termelési kapacitást. A kézművesek jelentős része nem csupán a 18. század hetvenes éveiben, hanem még 1828-ban is csak az év egy részében folytatta mesterségét, részben annak jeleként, hogy a mezőgazdaság és az ipar elválása az ország nagyobb, agrárjellegű vidékein még csak kismértékben haladt előre, részben azonban már a céhrendszer válságának jeleként is.

A szabad királyi városok közül a hét közepesen iparosodottban (Zombor, Szabadka, Sopron, Újvidék, Körmöcbánya, Trencsén, Székesfehérvár) egész évben átlagosan az iparosoknak csupán 67,9%-a dolgozott. Sok mester szüneteltette iparát (Sopronban a kézművesek egytizedénél is több, Zomborban körülbelül egynyolcad részük). Ennek oka a fejlett mezőgazdasági területeken a kétlakiság, másutt a megélhetést biztosító egyéb kereset szükségessége volt.

A kis mennyiséget termelő kézműipari műhelyben legtöbb esetben maga a mester dolgozott. Különösen jellemző volt ez az állapot a legtöbb alföldi és dunántúli mezővárosra, még az iparosodottabbakra is. 1846-ban az egy mesterre jutó legények és inasok száma országosan O,39-re becsülhető; más szóval, ekkor legalább a mesterek kétharmada egyedül dolgozott.

A céhesedés folyamatában a 18–19. században két szakasz figyelhető meg. Az elsőben a szabad királyi városok céhszervezete indult bomlásnak, ugyanakkor fellendült a mezővárosi céhesedés. A másodikban a céhesedés súlypontja a falura helyeződött, és megindult a mezővárosi céhek bomlása. A 19. század elején a Dunántúl osztrák határhoz közel eső megyéiben, továbbá a Felvidék északnyugati részén a városi céhek bomlása, számuk csökkenése és a falusi céhek kialakulása volt soron. Az ország déli megyéiben ekkor tetőzött a falusi-mezővárosi céhrendszer fejlődése.

A céhek számának csökkenése azonban az iparilag legfejlettebb területeken nem járt együtt okvetlenül és minden esetben a kézművesek számának apadásával (Nyitra megyében az iparűzők aránya, a céhek számának megfogyatkozása ellenére, 1846-ban éppúgy jobb volt az országos átlagnál – 51 lakos helyett itt 44 főre jutott egy kézműves –, mint Pozsony megyében, ahol 36 főre jutott egy kézműves).

A céhrendszer feudális elzárkózásához, monopóliumra törekvéséhez Magyarországon még a céhes ipar túlnyomó részének elmaradt technikája, a munkamegosztás fejletlensége, áruinak gyenge minősége is társult. A kettő együtt különösen súlyossá és a 19. század első felében gyorsan mélyülővé tette a céhrendszer bomlását.

A céhrendszer válsága összetett folyamat. Egyik tünete a céhen belül és az egy szakághoz tartozó céhek között végbemenő elkeseredett küzdelem, amely a másik áruinak forgalmazását eltiltani próbálta. Másik – egyidejűleg észlelhető jelenség – a fejlettebb és a kevésbé iparosodott helységek egy szakmához tartozó céhei közötti verseny, amely a helyi hatóságok gyakran nyújtott támogatása ellenére az utóbbiak rovására dőlt el. Harmadik, és 1848 felé haladva – a források tanúsága szerint – egyre sűrűbben észlelhető mozzanat volt, hogy a céhes feldolgozóipar kénytelen volt az osztrák örökös tartományokban gyártott nyersanyaggal dolgozni, mert a hazaiak ugyanazt rossz minőségben állították elő, és így a vásárlóerő növekedésével hovatovább együttjáró ízlésváltozás, a jobb áru iránti igény kielégítése másképp nem volt lehetséges. Nem lebecsülendő tényezője volt a hazai céhrendszer válságának a hazai és egyes iparágakban az örökös tartományok azonos iparágbeli jobb minőségű és tőkés üzemben előállított termékeinek a versenye sem. Erre nem csupán a vidéki céhek, hanem például a pesti posztónyírók és szegkovácsok is panaszkodtak.

A tőkés ipar

A bécsi haditanács biztatására fejlesztette ki majki (Komárom megye) központi posztómanufaktúráját Kanitz Joachim óbudai rőfös és készáru-nagykereskedő, társulva Mauthner Ádám és Kadisch Lázár pesti dohány- és terménynagykereskedőkkel. A vállalkozók nagyszámú, a szomszédos községekben élő parasztot foglalkoztattak otthon dolgozó, háziipari munkásként fonó és gyapjútisztító munkával. Gesztesi, tatai, gánti csapómesterek és legényeik is dolgoztak a majki központi üzem számára, ahol a végtermék készült. Kanitznak Rákospalotán saját posztókészítő üzeme is volt, amelyet korszerű gépekkel szerelt fel és ahol osztrák, német, cseh, francia munkások dolgoztak – a gyártási folyamat leírásából következően – a szerves manufaktúra munkamegosztásában. Hasonlóképpen durva posztófélék, takarók, pokrócok gyártásával foglalkozott a magyaróvári, részben szintén háziipari fonóbázison épülő, a gyöngyösi, a rajkai, nemesi tulajdonban levő és a sárospataki, kereskedőtőkés birtokában levő posztókészítő üzem is, valamennyi a konjunktúra szülöttjeként. Finomposztó gyártására rendezkedett be a 18. század második felében alapított gácsi manufaktúra, amelyet tulajdonosa, Forgách Antal gróf 1800-ban alakított át részvénytársasággá. A részvényesek között megtalálható Nógrád megye előkelőbb földbirtokosai mellett két neves pesti tőkés vállalkozó, Malvieux György Alajos kereskedő és pénzváltó, valamint Liedemann János Sámuel kereskedő. Utóbbi a vállalat üzletvezetője is lett. A manufaktúra 1807-ben már 30 községben mintegy 2000 asszonyt foglalkoztatott háziipari gyapjúfonással.

A francia háborús konjunktúra hozta igénynövekedésnek kívántak eleget tenni többek között az Óbudán és Pesten működő kékfestő üzemek. Az itt festett vászon a paraszti ruha anyagául szolgált, a módosabbaknál már a nyomott kartonnal együtt. Nagy választékban és jelentős mennyiségben azonban csak az ország ekkor legnagyobb textilüzeme, a Puthon János Keresztély bécsi nagykereskedő által még a 18. század ötvenes éveiben létesített sasvári (Pozsony megye) manufaktúra állított elő nyomott kartont. Fonókörzete 1790 és 1815 között Sasvár és Holics körül egész sor falura kiterjedt, ahol az üzem adta pamutból fontak nyersfonalat. 1800-ban az ország különböző megyéiben 20 ezer embert foglalkoztatott a vállalat háziipari fonással, és 500 ezer konvenciós forint értékű arut termelt. Az üzem részére alsó-ausztriai, morva- és csehországi községek lakói, a bécsi dologházba kényszerített emberek, az ottani kórházak betegei és a külvárosok népéből is sokan készítettek fonatot.

A textilipari vállalkozók – láttuk – még mennyiségi szempontból sem támaszkodhattak a falusi, mezővárosi munkaerőre. Minőségileg pedig a csupán egyszerű, elemi igényeket szolgáló, durván megmunkált áruk termelésére képes vidéki munkaerő csak az alacsonyabb rendű, kevesebb technikai felkészültséget igénylő munkafázisokban volt hasznosítható. A munkafolyamatnak a finom minőségű – a korabeliek szerint luxusigényeket szolgáló – textilneműket előállító kisebb-nagyobb manufaktúrák munkamegosztásában a végtermék elkészítéséhez vezető utolsó fázisa immár szakmailag jól képzett üzemvezető irányítása alatt folyt, különösen a finomabb áruk esetében, ahol, mint például számos selyemszövet, továbbá selyemkendők, szalagok, bársonykelmék elkészítésénél már csupán az anyag drága beszerzési ára is magasabb szintű technológiát, jobb felkészültségű munkást és bonyolultabb, egy helyre összpontosított üzemszervezetet követelt.

A magyarországi textilipari vállalatok egy részében – posztókészítő és kartonnyomó üzemek esetében – a nyersanyagot félgyártmánnyá előkészítő termékké még a tőkés vállalkozó központi üzemén kívül dolgozó háziipari vagy céhes bedolgozók dolgoztak fel, a végtermék azonban már a központi műhelyben készült (festés, szövés, színnyomás). A selyem-, a bársony- és a muszlinszövetgyártás valamennyi munkafolyamatát már csak közvetlen művezetői ellenőrzés mellett végezték. Míg tehát az első esetben szórt, az utóbbiban központosított, szerves manufakturális munkaszervezetben folyt a termelés.

A textilipar belső fejlődését azonban már nem csupán a munkamegosztás differenciálódásának terjedése és mértéke jelezte, hanem új technológia is, amely a gépek – Magyarországon a tőkeszegénység miatt is igen lassú – elterjedésével j art együtt. A gépek alkalmazása még csupán az izomerőt tette nélkülözhetővé; a munkaerőt forradalmasította, de a munkaeszközöket még nem. Lehetővé tette, hogy gyengébb, fejletlen testű munkaerőt alkalmazzanak a munka végzésére. A gép az ember kezének, lábának – képletesen szólva – megnagyobbítása, fizikai erejének megnövelője volt ugyan, de kézzel végzett munkáját még nem helyettesítette. A régebbi eszköz, a szerszám lett nagyobb, termelékenyebb, de a termelőmunkát maga az ember végezte. Az emberi munkát helyettesítő, az embert a gép kiszolgálójává tevő munkagépek majd az ipari forradalom vívmányai lesznek, amelyek használatára Magyarországon csak 1867 után kerül sor. Korszakunkra még a manufaktúrakorszak kezdetei jellemzők, annak szociális velejáróival: a női, a gyermek-, kisebb jelentőségűen mint másutt a dologházi, rab- és kórházi, szegény- és árvaházi munka felhasználásával együtt. A manufaktúra igényeinek kielégítésére alkalmas szakképzett hazai munkaerő hiánya miatt a magas minőségi munkát külföldiek végezték. A textilipari vállalkozások közül csak néhány sorolható a nagyobb méretűek közé. Az általános tőkeszegénység miatt a legnagyobb üzem, a sasvári, külföldi tőke vállalkozása volt. A textilüzemek túlnyomó többsége nem haladta meg a céhes ipari műhely nagyságát.

A bőripar üzemszervezete ekkor csak a legnagyobbak esetében haladta meg a nagyobb céhes üzem kereteit. Az iparág másik jellemzője, hogy a név szerint ismert 10 tulajdonos közül 6 volt céhbeli és csupán 4 kereskedelmi tőkés. A bőripar volt az az iparág, amelyben a céhes mesterek kiemelkedően nagy számban részesedtek a hadiszállításokban, elsősorban Pesten és Budán. Ez a körülmény egyúttal rávilágít az iparág fejlettségi szintjére is.

A közönséges gyümölcspálinka és a törköly főzése mind a földesúri regálebérlők, mind a parasztok gyakorlatában már a 18. században ismeretes volt. A konjunktúra ezen a téren is változást indított el a fogyasztási szokásokban. A legfinomabb, külföldről behozott likőrök a megnövekedett keresetű vagy jövedelmű, de nem gazdag fogyasztóknak is túl drágák voltak. Ezért a belföldi vállalkozók különféle, nem drága, de élvezhető és az egészségre nem káros, közepes minőségű rozsólist (narancsvirágból, narancsból és fűszerekből készített likőr) vagy ánizslikőrt kezdtek termelni, amelyekben eddig hiány volt.

A jómód lassú növekedése, a fogyasztási szokások ezt követő változása, az igények bizonyos fokú emelkedése olvasható le a kő-, föld-, agyag- és üvegipari termelés alakulásán is.

A fémből készült edényeket és az ónmázas cserépedényeket a jobb módúak háztartásából már a francia háborús konjunktúra idején kezdte kiszorítani az angol kőedény és a finom fajansz.

A konjunktúra évtizedeiben öt kérészéletű próbálkozás indult el, de az 1815 utáni válságperiódus alatt, részben még előtte mind tönkrement, kivéve a kassai (1801) és a pápai (1802) finomedény manufaktúrákat.

Az edénygyártó üzemek néhány kivétellel a kereskedelmi tőke vállalkozásai voltak és – nyersanyagbázisaik közelségének megfelelően – vidéken létesültek. A gyártási technológiában a Wedgwood által feltalált fehér agyagból és kvarcból álló keménycserép, a korszakunkban elterjedő angol kőedénykészítés volt az újdonság. Ennek a technikának az alkalmazásához már a fazekasmesterség technológiáját meghaladó szakismeretek voltak szükségesek. Emiatt alkalmaztak külföldi edénygyártó munkásokat az újonnan létesített edénygyártó üzemekben, amelyekben egybemosódott az egyszerű tőkés kooperáció és a manufakturális munkamegosztás határa.

Pest országos központtá fejlődésével együtt járt a közvilágítás és a magánlakások fényforrásigényeinek változása is ugyanúgy, mint más fejlődő városokban, például Temesvárott. A faggyúgyertyát az igényesebb háztartásokban az olajjal világítás kezdte felváltani. A növényolajgyártás fellendülése a nagybirtokosokat repcetermelésük növelésére serkentette. A leggazdagabbak kényelmét szolgáló hintókat előállító néhány manufaktúra a kocsik alkatrészeit különféle szakmák céhes mestereinél készíttette el. Műhelyében csak az összeszerelés folyt, az egyszerű tőkés kooperáció kezdetleges formájában, amikor az elaprózott céhes kistermelésből már kinőtt, de még ahhoz kötődő vállalkozás jön létre, annak minden technológiai hátrányával együtt. A heterogén manufaktúra fokáig mind a kocsigyártó, mind más, főleg fémfeldolgozó céhes mesterekből lett vállalkozók csak az 1830-as években, még inkább az 1840-es években jutnak el.

Az ipari fejlettségi szint egyik mutatójának tekinthető az üzemek szerszám- és eszközigénye. Az a tény, hogy Royce és Taylor, kiváltsággal felruházott angol gép- és szerszámkészítők zurányi (Moson megye) üzemének termékei közül csak a reszelőt keresték, míg hidraulikus emelőgépre, gyapjú- és pamutfonó, mezőgazdasági eszközökre – mint a helytartótanácshoz intézett egy beadványukból kiviláglik – nem akadt vevő, jelzi az 1790 es 1815 közötti ipari fejlettség és a gépek iránti igény színvonalát.

Számszerűség tekintetében rögtön a vasipar után következett az üvegipar (23 üzeméből 13 földbirtokosé, 10 polgári tulajdonban volt).

A részben jobbágyi munkaerővel, kezdetleges kézműipari technikával, bérlő által működtetett üveghutákban közönséges öblösüveget, főleg palackot, egyes helyeken táblaüveget is készítettek. Így hasznosították elsősorban a birtok fáját. A termelt árut a környékbeli vásárokon hozták forgalomba. A továbbfejlődés gátja ez esetben nem a kereslet hiánya volt, hanem a szakmunkásoké, akiket magas bérért Cseh- és Morvaországból, osztrák vagy olasz területről lehetett csak hozatni. Az általános tőkeszegénység egyik tüneteként ezt a megterhelést a legtöbb hutásbérlő nem bírta el.

A préselést és a húzást, amivel az üvegtányérokat és a táblaüveget készítették, kevés helyen végezték. A csiszolást vagy a köszörülést csak .az Orczy bárók parádi földesúri hutájában és a sziklai, polgári bérlő kezén levő hutában vezették be.

Az üveghutákhoz hasonlóan túlnyomórészt kézműipari keretek között mozgott a papírgyártás is. A papírmalmok az esetek többségében a nagybirtokon jöttek létre az uradalom vagy a közvetlen környékbeli adminisztráció és közeli városi piac szükségleteinek kielégítésére. A kézi erőre épülő termelés durva minőségű árut produkált. Rendszerint bérlők vagy polgári vállalkozók pénze feküdt a kisszerű üzemben, vagy a birtokos (egyházi méltóság vagy hivatali tisztség viselője) tartotta azt házi kezelésben. (1790 és 1815 között 17 üzemből 12 volt a földesúr saját, 4 polgári vállalkozó, 1 pedig, Pécs városé, a város kezelésében.) Az 1830-as évekig tartott ez az állapot, nemcsak Magyarországon, hanem az osztrák örökös tartományokban is. A finompapírárut főleg Hollandiából importálták.

1790 és 1815 között összesen 116 ipari üzem működött Magyarországon és Horvátországban. Ezek túlnyomó többsége ebben a két és fél évtizedben alakult. Önmagában – az importot (1802-ben az egész behozatal 18%-a élelmiszer, 7%-a bőr és bőráru) és így a keresletet is figyelembe véve – nem sok, ám az előző évszázadban alapítottakhoz (az 1784–1786. évi iparstatisztikában szereplő és csak a telephely és tulajdonos szerint azonosíthatókat számoló mennyiséghez) képest jelentős a növekedés. Míg azonban 1784–1786-ben az üveg- és majolikaüzemek száma volt a legmagasabb (19) s ezt követte a textil- (16), majd a vas- és fémipari (7), utánuk a papír- (5), a vegyi (4), a ruhaipar (3), élelmiszeripar és egyéb (2-2) –, 1790 és 1815 között a vasipar került az élre, ezt követte az üveg-, a papír-, a szesz-, a bőr-, a faipar, a sor végére került az üzemek számát tekintve az olaj-, a vasszerszám-, a rézműves, a kénsav-, a kalapgyártó és a cukoripar. Eltekintve attól, hogy az 1784–1786. évi összeírásba nem tőkés ipari üzemek is bekerültek, és így az abszolút számok csak arányokat tükrözhetnek, szembetűnő, hogy bőripari üzemről ebben az összeírásban nem esett szó. A konjunktúra indokolta egyes, a hadiipart és a megnövekedett személyes fogyasztási igényeket szolgáló iparágak (vas, textil, élelmiszer, szesz, cukor, olaj) és a bőripar viszonylagos gyarapodását. Ugyanekkor nem téveszthető szem elől, hogy a ruházati vagy élvezeti cikkek fogyasztását szolgáló tőkés iparvállalatok – elenyésző kivételtől eltekintve – 1815 után, egyesek már közben is, elhullottak, nem is szólva arról a sok üzembeállítási kérésről, amelynek gyakorlati megvalósulásáról nincs adat. Ez és a megmaradók által sokszor panaszolt hitelhiány, valamint a kölcsönszerzési nehézségek arról vallanak, hogy a konjunkturális viszonyok között a kereskedőknél felhalmozódó pénztőke túlnyomó része nem került ipari befektetésre, amit részben az infláció indokolt, részben pedig az, hogy mind a földbirtokosok, mind a kereskedőtőkések – az előzőekben már említett – jobb befektetési lehetőségekre találtak. A földbirtokosok esetében a személyi fogyasztásra szánt összegek is jelentős hányadát vették igénybe a kezükre jutott pénznek. A vasat kivéve, birtokaikon az ipari üzem még csak az ott található nyersanyag többnyire bérletbe adással történő hasznosításából származó bevétel céljait szolgálta. A többi iparágban a tőkés üzemek legnagyobb része az ország központjává fejlődő Pesten működött.

Az üzemek túlnyomó része kezdetleges technikával, munkamegosztással dolgozott. Többségben voltak a kézműipari műhely kereteivel azonos nagyságú vagy azt alig meghaladó üzemek. Ugyanakkor jól érzékelhető különösen egyes – nyersanyaga miatt nem helyhez kötött – szakmákban (bőr, kocsigyártó) a céhrendszer fejlődést gátló és a céhen belüli differenciálódásnak már a céh kereteit szétfeszítő hatása, egyes esetekben már abból tudatos kilépés is, de minden esetben és más, céhbe szervezett iparágakban is, a céhrendszerrel való szembefordulás. Az üzemszervezet kerete töblmyireaz egyszerű tőkés kooperáció, de lassan megnő a manufaktúra kezdetleges, egy-két esetben pedig már fejlettebb formáinak keretében dolgozó üzemek száma is. Számos üveghuta, papírmalom, részben földesúri vashámor jobbágyi munkát is igénybe vett. A szakképzett munkaerők túlnyomó többsége minden iparágban külföldi vagy külföldön tanult. Megjelenik – egyelőre csupán egy esetben – a dologházi, kórházi, árva- és szegényházi, több manufaktúrában a női és a gyermekmunka.

Az 1820-as években a Lajtán túl elkezdődő ipari forradalom növelte a nyers- és a kovácsoltvas—szükségleteket, ami az 1830-as évek második harmadától a termelékenység növelésére ösztönözte a vasművek tulajdonosait. A gabonakivitel visszaesése és az odesszai gabona versenyétől fenyegetett, az örökös tartományok állandó felvevőképessége ellenére is csak lassan megszilárduló helyzete a nagy tömegű gabonát termelő földbirtokosokat nemcsak arra ösztönözte, hogy javítsák e termékük minőségét és mennyiségét, hanem arra is, hogy keressék: mely mezőgazdasági termékük (gabona, cukorrépa, burgonya) ipari feldolgozásával juthatnának biztosítottabb jövedelmi forráshoz. Így került sor a nagybirtokon a fejlettebb technikát alkalmazó cukor- és malomipar kezdeteire, a szeszipar korszerűsítésének első lépéseire, amelyek 1840-ig a vastermelést is megelőzve, az ipari növekedés élén jártak. A piac minőségi igénye és a kereslet mennyiségi fokozódása is ösztönözte a vállalkozókat a cukor és a liszt gyártására, s a szeszipar modernizálására a jobb jövedelem reményében.

Az 1830-as évek végéig, tulajdonosok neve szerint megállapíthatóan, 22 cukorfőző-finomító üzem működött az országban; más számítás szerint 43. A 22 üzem közül 16 földbirtokosok, 6 polgári tőkés vállalkozók kezén volt. A polgári tulajdonban levők közül egy már régebben is létezett, a többi új létesítmény volt. 5 üzem nádcukor finomítását végezte, kettő, a besztercebányai és a pesti azonban már répacukor feldolgozására rendezkedett be. Ezek 1830-ban, illetve 1834-ben alakultak. A cukorfinomításhoz szükséges csontszénégetővel 4 (három nagybirtokon, egy polgári tulajdonban levő) üzem rendelkezett, egy pedig – Pesten – kizárólag csontszén égetésére rendezkedett be, ami ez utóbbi esetben a cukoriparban rejlő üzleti lehetőségek és fejlődési tendenciák érzékeléséről vall.

Magyarországon a nagybirtokosok majorsági földjeiken, majd az 1836. évi törvényhozás által dézsmamentessé tett ugaron a földesurak által vetőmaggal ellátott és szerződés által biztosított répaátvétellel is serkentett parasztok kezdtek cukorrépát termelni. Az 1830-as években négy korszerű répacukorgyártó üzemet létesítettek földbirtokosok. A korszerű répacukoripar megindulása azért tekinthető nagy teljesítménynek, mert roppant nehézségekkel kellett megküzdenie. A gépeket eleinte külföldről kellett beszerezni, és mivel szaktudás, termelési tapasztalat nem állott rendelkezésre, ennek megszerzésére az üzemek vezetőit külföldre kellett küldeni.

A gabona vámhatárokon kívüli értékesítésének ismert nehézségei ösztönözték Széchenyi Istvánt arra, hogy 1835-ben gőzmalom létesítését kezdeményezze Sopronban, részvénytársasági formában. A részvényeket megyei földbirtokosok és soproni polgárok jegyezték le. 1836-ban Pest város tanácsától kért engedélyt hengermalom létesítésére, hogy az acélos magyar búzából készült, exportképes lisztet elsősorban külföldön lehessen értékesíteni, a nagybirtok jövedelmeit ekképpen is növelvén, nem is szólva a pesti gabonakereskedelem ebből várható hasznáról, amit a titkára, Tasner Antal által megfogalmazott engedélyezési kérelem nem mulasztott el hangsúlyozni. A részvénytársasági formában tervezett üzem részvényjegyzőinek névsorából kiviláglik, hogy pesti kereskedőkön, tőkés ipari vállalkozókon, állami tisztviselőkön kívül jelentős számú közép- és nagybirtokos ismerte fel a lisztkivitelben rejlő lehetőségeket. Magyarországon a legtöbb malom hagyományos eszközökkel termelt. A lisztkivitel az örökös tartományokba így is jelentős volt, bár az előzőkben a gabonaárak ingadozásáról felsorolt okok a lisztkivitelben is érezhetők voltak.

A szeszfőzés a majorsági nagyüzemben hosszabb időn át a hullott, más célra nem használható gyümölcsből, élvezhetetlen borból, megromlott gabona feldolgozásából, vagy pedig szilvapálinka, törköly készítéséből állt. Utóbbit parasztok is folytatták. Tömeges árutermelésre ebben az iparágban a burgonyatermelés elterjedésével párhuzamosan került sor. Az uradalmi szeszfőzés regálejogát az esetek jelentős részében bérbe adták. Csupán a korszerű gazdálkodás útján a kezdő lépéseket megtevő majorsági üzemek (az Eszterházyak tatai és gesztesi uradalma, és a hozzá hasonló fejlettségű és természeti adottságokkal rendelkező, vagy a néhány legkorszerűbben gazdálkodó birtoküzem) foglalkoztak célratörően – az 1830 as évektől kezdődően &nash; burgonyatermeléssel szeszfőzés céljából

A szesztermelés legnagyobb hányadát polgári tőkés vállalkozók üzemeiben végezték. Ezek közé tartoztak az uradalmi bérlők és a terménykereskedők, akik, ha nem tudták értékesíteni terményeiket, szeszt főztek belőle, és termény helyett azt vitték piacra. Volt azonban – nem is egy – uradalmon élő terménykereskedőből lett likőrkészítő, aki kereskedelmi tevékenysége mellett, külön erre a célra létesített üzemében, jelentős forgalmat bonyolított le likőrfélékből.

A polgári kereskedőtőkés szeszgyártók második csoportjába a városokban működők sorolhatók. őket nem a nyersanyag, hanem a nagyobb városok lakossága luxusigényeinek emelkedése révén a piac közelsége serkentette e vállalkozásra. A szesz- és likőrféleségek értékesítésének a városlakók igényeihez kapcsolódó lehetőségei, a szeszből főzött ecet keresletének növekedése a harmincas években számos kis méretű, néhány munkást, elvétve 10 főnél többet foglalkoztató üzem létrejöttét, vagy korábbiak továbbfejlődését eredményezte. Míg 1823-ban Pesten 30 szeszfőző volt – közülük egyesek sört is főztek, szőlőjük is volt, mások mellékfoglalkozásként űzték e mesterséget –, 1836-ban 32 volt az engedélyezett szeszfőzők száma, akik közül tizenhárom csak likőr-, pálinka- és ecetgyártással, öten csak likőrgyártással foglalkoztak. Engedély nélkül dolgozott további 7 ecet- és pálinkafőző, 7 pedig más foglalkozás mellett főzött szeszt vagy ecetet. A munkaerő túlnyomórészt belföldi volt, ritka kivétel a külföldi. A pestieken kívül még öt, nem pesti, de városban működő üzemről van tulajdonos szerint azonosítható adat.

Ahogy az uradalmakon, mezővárosokban élő terménykereskedők általában a szeszfőzés, a városi szesz-, likőr- és rozsoliskészítők többnyire az ecetgyártás felé szélesítették ki vállalkozásukat. Pesten, Budán és néhány más nagyobb városban a szesz- és ecetfőző céh mesterei is hozzájárultak a szükségletek kielégítéséhez.

A szesziparban az egyszerű lepárló készülék, amivel a kisüzemek nagy többségében dolgoztak, alacsony hatásfokkal termelt, és mellette sok volt a kézzel végzett munka. A tőkés üzemek nem léptek túl az egyszerű kooperáció határain.

A dohányfeldolgozásról mindössze két, üzemi méretet elérő munkahelyről van adat. Az egyik Pesten, a másik Kassán működött.

Pest közvilágításának fejlődése, ami együtt járt a város nagyarányú növekedésével, továbbá a katonaság világítási szükségleteinek ellátása, a megmaradó régiek mellett két új vállalkozót csábított üzem létesítésére. Egyikük, Laszki Ignác rongygyűjtő, a bécsi papírgyárak szállítója, az 1830-as évek közepén már az ország legnagyobb olajgyártói és olajkereskedői közé számított. Az örökös tartományokba és azok határain túl is szállított repceolajat.

Az élelmiszeripar után fejlettségben a vasipar következett.

Az 1830-as években, főleg annak második felétől, a vastermelés technikájában is változás kezdődött. 1833-ban Nádorvölgyben, főúri birtokon állították fel az első magyarországi lemezhengerművet, a nyújtókalapácsmű felváltása céljából. A nagyolvasztók munkateljesítményének fokozására 1831 óta Faber du Faur találmánya alapján a wasseralfingeni nagyolvasztóban torokgázok felfogására és termelésben való hasznosítására megfelelő készüléket szereltek fel kísérletképpen, főként a fúvólevegő előmelegítése végett. A találmány bevált, és hamarosan elterjedt. Magyarországon 1837-ben két, 1838-ban még egy vasműben szereltek fel ilyen készüléket. Az első kettőben a fúvólevegő, a harmadikban a kavarókemencék hevítésére használták. A vasgyártásban a kovácsoltvas kavarási eljárással történő finomítása jelentette a korszerű technológiát. Magyarországon 1839-ben alkalmazták először, még faszéntüzelésű olvasztóban. 1833-ban épült fel az első magyarországi bádoghengermű, nem sokkal később egy másik.

22. táblázat
Gömör megye vasüzemei (1832–1835)
Év Hámor Vashámor Rézhámor Verő Nyújtó Massa Kismassa Nagymassa Tótkemence Olvasztó Félnagyolvasztó Nagyolvasztó Kasza Kapa Szög Bádoghengermű Hengermű
1832 22 4 2 34 45 7 1 1 6 5 1 2 1 2
1835 1 1 3 46 72 7 1 1 2 3 1 2 1 1 1 1 1
Forrás: Magyar Országos Levéltár Helytartótanácsi levéltár, Departamentum Commerciale 1832: 18–120. és 1835: 18–21.

A többi iparágban számszerű növekedés 1840-ig nem észlelhető. Technikai szempontból csak a gácsi posztómanufaktúra korszerűsítése méltó a figyelemre.

Az 1830-as években – minthogy a rendelkezésre álló vízmennyiség kevés volt – a hajtóenergia növelése végett Gácson felszereltek egy 15–20 lóerős, közepes nyomású gépet. A kallózóüzemet Aachenből hozott kallózógéppel korszerűsítették. 1836—ban az üzem 600–700 embert foglalkoztatott. Ekkor a régi típusú kártolók és előfonók mellett egy Mule Jenny típusú fonógép is termelt, 240 orsóval. Szálhúzó-, valamint nyírógépek is termelékenyebbé tették az addig csak emberi erővel végzett munkát.

Az 1830-as évek második harmadától 1847-ig tartó gazdasági fellendülés, ezen belül is az örökös tartományokban előrehaladó ipari forradalommal összefüggő élelmiszer-, nyersanyag- és félgyártmányigény, valamint a magyarországi belső piac erősödésével járó ipari termékszüksóglet gyarapodása a magyarországi iparfejlődést is előre lendítette. A két mozzanat együttes hatására az iparon belül súlyponteltolódás következett be. 1840 a magyarországi ipar történetében amiatt is jelentős határkő, mert a gyárak jogviszonyáról szóló 1840: XVII. tc., valamint a XVIII. és a XIX. törvénycikkek jelentős feudális akadályokat hárították el a tőkés ipari vállalkozás útjából. Míg az 1830-as években az élelmiszeripar állt a magyarországi iparfejlődés és ipari termelés első helyén, és azt a vasipar követte, az 1840-es években változott a sorrend.

Az iparfejlődésben az első helyre a vas-, gép-, szerszámgyártás lépett. A nehézipari termelés növekedésében jelentős szerepe volt az egyes ágazatokban a gépek fokozódó alkalmazásának és a legnagyobb üzemekben újabb technikai felfedezések bevezetésének. A növekedés gyorsítását mozdította elő az örökös tartományok fokozódó nyers- és félkészvastermék szükséglete, továbbá a vasútépítések előrehaladása.

Nagybirtokosok, polgári vállalkozók üzemei közül mind több hasznosította a korszerű termelési eljárásokat. Különösen a nagyolvasztók száma gyarapodott, a Felvidéken két üzemben és a Bánátban működő vasművekben.

Az erdők ritkulása, a faszén drágulása kényszerítette Európa-szerte a vaskohászokat arra, hogy a faszén helyett más redukáló anyaggal, kőszénnel, illetve koksszal próbáljanak meg nyersvasat termelni, mert így egyszerre nagyobb mennyiségű nyersvasat tudtak előállítani. Ugyanakkor az új eljárással termelt nyersvasból finomabb öntöttvasat lehetett nyerni, mint a faszénnel előállított nyersvasból. Az új eljárás azonban nem lépett egy csapásra a régi helyére, mert a szénnel, illetve koksszal redukált nyersvas könnyebben tört, repedt, mint a faszénnel előállított.

Darby eljárása szerint nyersvasat először a kincstárnak a szörényi határőrvidékhez tartozó vasüzemében, Ruskbergben állítottak elő. Ezt követték 1845 és 1847 között az Andrássy grófok betléri, majd dernői üzemei. Valamennyi eleinte barnaszéntüzeléssel redukálta a vasat. A kincstári üzemek később áttértek a finomabb, feketeszénnel történő olvasztásra. A pécsi és az ózdi vaskohászati üzem szintén feketeszenet használt a vasércolvasztáshoz.

A koksszal történő olvasztást az 1760-as években találták fel, a kavaróeljárást 1784-ben. Magyarországon a kavarást mégis előbb alkalmazták a vaskohászatban, mint a koksszal történő olvasztást. A vaskohászat ilyen irányú fejlődése gazdasági helyzetünkből következett. A magyarországi vasipari vállalkozók részt akartak venni az örökös tartományokbeli üzemek és a magyarországi belső piac vasáruval történő ellátásában. Ehhez kovácsoltvasat kellett termelniük. A kovácsoltvas előállításának technikáján javítottak, de a termelést továbbra is fával és faszénnel folytatták. Csak akkor kezdtek koksszal olvasztani, amikor a nyersvaskivitel nyomában a negyvenes években a termelés fokozódott.

Az érc redukálása után megváltozott a vasfeldolgozás folyamata is. A kovácsoltvasból a vaslemezeket, illetve a vasrudakat a régi technika mellett á hámorokban hengerléssel és kalapácsolással állították elő, amelyeket vízikerék hozott működésbe. A hengermű, majd a gőzkalapács feltalálásával e munkafolyamaton is újítani lehetett. 1833-ban már gőzhengermű állította elő a vaslemezt Pohorellán, 1845-ben Betléren és 1846-ban Krompachon. Vele párhuzamosan néhány üzemben már működött a gőzkalapács is.

A hengermű és a gőzkalapács működtetése olyan erőt kívánt, amit a vízikerék nem tudott szolgáltatni. Ahol tehát az új technikát bevezették, ott hamarosan megjelent a gőzgép. 1845-ben Resicán 3, összesen 156 lóerő teljesítményű gőzgép működött. 1 év múltával ugyanott felszerelték a kohászati üzemben a gőzhengerművet és az első gőzkalapácsot. 1848-ban Resicán már 20 gőzgép (600 lóerő) váltotta fel a vízikereket.

Ez az átalakulás nem volt általános. A kisebb üzemek az államéhoz és a nagybirtokoséhoz fogható beruházásokat tőke hiányában nem tudtak eszközölni. Megmaradtak hát a régi termelési eljárások mellett, amelyekkel termelésüket – kellő vízmennyiség hiányában – csak kisebb mértékben fokozhatták.

A magyarországi vastermelés 1840 és 1848 között mindezek ellenére tetemesen gyarapodott, és tisztes helyet vívott ki magának a Habsburg-uralom alatt álló más országokhoz, az örökös tartományokhoz viszonyítva is.

Az alább közölt adatok a nyers- és öntöttvastermelés növekedési arányainak érzékeltetésére alkalmasak, bár az abszolút számok nem tükrözik az ennél jobb, valóságos helyzetet, mivel a hivatalos statisztika nem tartalmazza valamennyi üzem adatait.

Magyarország 1841-ben 199 249, illetve 9206 bécsi mázsa nyers-, illetve öntöttvasat, 1846-ban 402 230, illetve 18 401 bécsi mázsa nyers-, illetve öntöttvasat termelt. Egy másik statisztikai becslés szerint 1841-ben 320 514 bécsi mázsa nyersvasat termelt, és ezzel Karintia (387 425 bécsi mázsa) és Stájerország (635 441 bécsi mázsa) után, az öntöttvastermelésben pedig az 1841. évi 36 736 mázsával Csehország (148 660), Morvaország és Szilézia (67 666) után szintén a harmadik helyet foglalta el a Habsburg-uralom alatt levő területek sorában.

Ugyanakkor az sem kerülheti el a figyelmet, hogy Magyarország vastömegcikk—szükségletét csak az örökös tartományokból származó importtal tudta kielégíteni.

1840 és 1848 közti ipari fejlődésünkre jellemző, hogy ekkor kezdenek működni az első gépgyártó üzemek. A gépipar mindig a mezőgazdaság és több iparág fejlődésével összefüggésben alakul ki.

Magyarországon – iparfejlődésünk és általános gazdasági növekedési tendenciánk sajátosságaként – nem a textilipar, hanem a földbirtokosok gazdálkodásának fejlődése, eszközleltárának növekedése, majd 1835 és 1840 között a meginduló cukor-, szesz-, malom- és olajipari vállalatok gépi berendezési szükségletei teremtették meg a gépipar piacát. Jelentős ösztönzője volt a gépipar fejlődésének a közlekedési eszközök gyártása (Óbudai Hajógyár), ha nem is olyan mértékben, mint a tőkés fejlődés útján előttünk járó országokban.

A gépiparba először a földesurak fektettek be tőkét. Mezőgazdasági üzemeikben használtak különféle vaseszközöket, ipari vállalkozásaikban gépeket. Eleinte minden nagyobb uradalomnak, szesz-, cukor-, olajvállalatnak vagy malomnak bérmunkásként alkalmazott iparosokkal magának kellett készülékeit kijavíttatnia, az elhasznált gépalkatrészeket kicseréltetnie.

E szükségletek kielégítése végett egyes földesurak vasipari üzemeiket gépjavító műhellyel bővítették ki. Így keletkezett az Andrássy grófok gépjavító üzeme Oláhpatakon (Gömör megye), a Schönborn grófoké 1839-ben Munkácson, Ghillány Sándor báróé 1840-ben Szerednyén (Ung megye), Ferdinánd szász-koburg-gothai hercegé 1847-ben Pohorellán, és egy nem kizárólagosan földesúri tulajdonban levő is, részvénytársasági formában Krompachon. A javítóüzemek egy része kiterjeszkedett a gépgyártásra is. A pesti József Hengermalmot 1841-ben – a javításokra gondolva – vasöntödével is felszerelték. Később az öntödét elválasztották a malomtól. Az önálló vállalat koksztüzelés alkalmazásával hidraulikus és könyvnyomtató préseket, hengergépeket, fecskendőt, szivattyúkat, csavarokat, mezőgazdasági szerszámokat, eszközöket, gépeket készített.

A gépiparban a polgári vállalkozók kisiparosként kezdték tevékenységüket. Vidats István lakatos a Bánságból 1843-ban felköltözött Pestre, hogy itt mezőgazdasági gépeket készítsen. Pesten a vasöntöde-tulajdonos Röck Istvánnal társult. Öntödéjükben azonban nemcsak mezőgazdasági, hanem mindenféle gépet készítettek. Knutzen Henrik 1841-ben, Schlick Ignác 1843-ban, a hengermalomból kivált és önállósult Ganz Ábrahám 1845-ben termelni kezdő öntödéje a vaskerítéstől a gépalkatrészek készítéséig mindent vállalt. Illing Ferenc 1844-ben alapított gépműhelye a textilipart szolgálta. Ő szerelte fel gépekkel a Valero testvérek pesti selyemmanufaktúráját.

A gépgyártás az európai. limitinensen és Észak-Amerikában a hajó-, majd a vasútépítéstől kapta a legnagyobb indítást fejlődéséhez. 1790 és 1848 között Magyarországon csupán a hajóépítés kezdődött el. Az úttörés munkáját Bernhard Antal pécsi polgár, eszéki harmincados végezte, aki 1813 és 1818 között megépítette Carolina nevű gőzösét. Bernhard vállalkozása túl korán indult meg. A magyarországi gépgyártást egy évtizeddel később lendítette fel a közlekedés fejlődése, amikor az Első Osztrák Duna Gőzhajózási Társaság 1835-ben megvásárolta az Óbudai-szigetet, és itt hajógyárat rendezett be. E gyárban eleinte félig fa, félig vas hajótesteket készítettek. A munkagépeket Angliából, a gőzgépeket feltaláló Watt és társa, Foulton gépgyára, később pedig egy bécsi gyár szállította. 1839-től az óbudai gyárban már kizárólag vastestű hajókat építettek, a fahajókat vastestűekké építették át. 1839-ben az Első Osztrák Duna Gőzhajózási Társaságnak 49 gőzhajója és 137 uszályhajója szelte a Dunát, amelyeknek nagy része Óbudán készült. Az első gőzhajókat még személyszállításra rendezték be, utánuk azonban megindult az 1200–1400 bécsi mázsa befogadóképességű teherszállító, sertésszállító, kőszénszállító naszádok, valamint a vontatóhajók, rakodási hídhajók, uszályok építése. Közvetlenül a szabadságharc előtt kezdték meg a gőzgépek gyártását. Széchenyi István ösztönzésére 1846-ban megalakult a Balatoni Gőzhajózási Társaság, amely egy év múlva megindította a gőzhajózást a Balatonon. Az első balatoni gőzhajót és két uszályát már az Első Osztrák Duna Gőzhajózási Társaság óbudai hajógyára készítette.

Az 1830-as években a tőkés iparfejlődés élén haladó élelmiszeripar gyarapodása az 1840-es években is tovább tartott, de 1840 és 1848 között a vasipar gyors növekedése második helyre szorította az iparágazatok sorában. Főként a nagybirtokon létesített cukorfinomítók száma és technikai felszereltsége nőtt eme nyolc esztendőben. A cukorfogyasztás emelkedése (lásd 24. táblázat) a jómód korábbinál is szélesebb elterjedésének tüneteként szintén a cukorrépa termelésének növelésére, újabb cukorgyártó vállalatok létesítésére ösztönzött.

23. táblázat
Cukortermelés Magyarországon (1839–1842)
Év Vetésterület (kat. hold) Termés (q) Finomcukor (q)
1839 534 188 293 9410
1840 623 218 600 10 930
1841 677 239 920 11 846
1842 651 229 818 12 640
Forrás: Wiener Moszkó, A magyar cukoripar története. Budapest, 1897. 85.
24. táblázat
Cukorfogyasztás Magyarországon (1836–1846)
Év Lakosok száma (ezer fő) Cukorfogyasztás összesen (q) Cukorfogyasztás (kg/fő)
1836 13&nbps;200 66 000 0,50
1841 13 770 80 300 0,57
1846 14 340 95 600 0,75
Forrás: Ugyanott

1830 és 1848 között Magyarországon és Horvátországban 62 üzemet alapítottak. Az üzemek csaknem 75%-a nagybirtokosok tulajdonában volt, ezek közül 18 korszerű berendezésekkel dolgozott.

A cukorgyártó üzemek technikája az üzemek összességét tekintve meglehetősen vegyes volt. Kezdetleges módszerektől a legkorszerűbb gépek, készülékek használatáig minden megtalálható. Az viszont kétségtelen, hogy a gőz, a modern gépek, készülékek alkalmazása mind több üzemben lett honos.

A drága felszerelés működtetéséhez, különösen az üzem rentábilitásának biztosításához szükséges hozzáértést az 1830-as évek vége felé, különösen pedig az 1840-es években nemegyszer külföldi szakemberek tudására alapozták. Így kezdett elválni egymástól a tőkés és az üzleti-technikai ismereteket adó szakértő szerepe. Magyarországon ekkor kezdett érvényre jutni ez a fejlettebb tőkés országokban már korábban elindult tendencia.

Az 1830-as évek gyakorlatától eltérően az 1840-es években már a kereskedelmi tőke is érdeklődött a cukoriparban kínálkozó üzleti lehetőségek iránt. A [[Besztercebánya|besztercebányai, a nagyszombati cukorgyár, a Pesti Cukorgyár Egyesület finomitója. a kassai és a pozsonyi cukorgyár mind jelentős tőkebefektetéssel működő, korszerű berendezésekkel felszerelt, gőzt hasznosító, kereskedelmi tőke befektetésével létesült üzem volt. A besztercebányai és a pesti gyár száznál több munkással dolgozott. Utóbbit nem csupán az tette nevezetessé, hogy gazdag pesti kereskedők voltak részvényesei, hanem az is, hogy néhány bécsi tőkés és magyar főúri nagybirtokos (Széchenyi István, Batthyány Lajos és mások) is tőkét fektetett a vállalkozásba. A magyarországi cukorgyárak ebben az üzemben finomították a nyerscukrot.

A cukorgyáraknal is gyorsabb ütemben fejlődött az 1840-es években a malomipar. 1841 szeptemberében kezdte el az őrlést a pesti József Hengermalom. Kéthengeres, amerikai rendszerű üzem volt. Nagysurányban és Esztergomban is működtek a pestivel azonos, amerikai rendszerű hengermalmok, száraz lisztőrlési módszerrel. Tovább folytatta termelését a soproni malom is. A magyaróvári uradalom műmalma és gépműhelye szintén a nagyobbak közé tartozott, és évi 70 000 mázsa lisztet őrölt, de még nem a száraz lisztőrlési eljárással.

Az élelmiszeriparban éppen a növekedésben levő luxusigények az 1840-as években is bizonyos szerepet biztosítottak a likőr-, pálinka-, ecet-, szeszfőző és dohányfeldolgozó üzemeknek.

Az ágazati fejlődésben az 1840-es évek közepétől a textilipar lépett nagyot előre, bár a Habsburg-uralom alatt levő országok sorában a pamutszövés-fonás és a gyapjúfeldolgozás terén továbbra is elmaradt. 1847-ben a hivatalos statisztika szerint az összes (209) pamutfonodában 6111 fonógépen 1 356 180 orsóval dolgoztak. Ebből Magyarországon egyetlen fonoda működött, 1400 orsóval.

Így érthető meg Magyarország tekintélyes mennyiségű pamutfonal-importja az örökös tartományokból.

Az ország gyapjúfeldolgozó termelésének nagyobb része céhes ipari üzemekből került ki. Az 1841. évi hivatalos statisztika megállapítása szerint Magyarország Európa egyik legnagyobb gyapjútermelője, mégsem képes gyapjúszövetgyártásat kellően kifejleszteni. Ami árut pedig termel, az a legdurvább minőségű.

Magyarországon 1841-ben 70 ezer bécsi mázsa súlyú gyapjúszövetet termeltek 5 millió forint, az örökös tartományokban 260 500 bécsi mázsát 50 millió 395 ezer forint értékben. A képen az sem sokat enyhít, hogy egy-egy tőkés vállalkozásban pamut-, illetve gyapjúfonógépet kezdtek alkalmazni, hiszen a pamut- és gyapjúfonó üzemek száma elenyészően csekély volt, és a sokkal régebbi, tőkeerősebb, technikailag fejlettebb örökös tartományokbeli vállalkozások versenyével nem tudtak megbirkózni.

A textilipar fellendülését az 1840-es években a nagyszámú gyapjú-, pamut-, selyem- és lenszövő vállalat alapítása és termelése jelezte. Nem állapítható meg termelésük mennyisége és az sem, mennyi volt közülük az egyszerű tőkés kooperáció és mennyi a manufaktúra. Gépi felszereltségük mértékéről is hiányoznak az adatok. Csupán az ismeretes, hogy az ebbe a csoportba tartozó üzemek száma, a kisebbekkel együtt, 1846-ban 109 volt. Az 1840. évi törvényhozás tőkés ipari üzemek létesítését könnyítő rendelkezései; az ipar támogatása végett létrehozott iparegyesület és az általa 1842—ben, 1843-ban, 1846-ban rendezett iparműkiállítások; az 1846-ban létrehozott Iparműtár, amelynek rendeltetése a hazai ipari termékek forgalmának fellendítése volt; nem utolsósorban az 1844-ben életre hívott Országos Védegylet a már említett textilipari ágazathoz tartozó új vállalkozások alapítására ösztönözték, de jótékonyan hatottak a meglevők forgalmának és így termelésének gyarapodására, technikájuk fejlesztésére, korszerű gépek, eszközök beszerzésére is. A Védegylet megalakulása előtt Pesten mindössze két selyemkelme- és bársonykészítő üzem volt, Valero és Koch vállalkozása, amelyek túlélték a dekonjunktúrát, és állták a versenyt az örökös tartományokban létező üzemekkel. Szalagot egyáltalán nem, félselyem kelmét, aminek fő anyaga gyapjú és pamut, míg a selyem csak mellékanyag volt, nem készítettek Pesten külön üzemekben. A védegyleti mozgalom hatására keletkezett új vállalatok számát a Hetilap 1845 júliusában 95-re becsülte, ezek közül 56 a textiliparban létesült. Csupán Pesten 1845-ben 6 selyemkelme-, 4 félselyemkelme-, 2 szalagszövőüzem működött. Budán szőnyeg-, bútor- és más szövetet gyártó vállalat, Pesten selyem- és pamutszövet-készítő, továbbá lábszőnyeget és ágytakarót gyártó üzem termelt, három másik az év közepén még felszerelés alatt volt. Valero üzeme ekkor már nem csupán a Csaplovics által az 1820-as években a gabonakonjunktúrára visszatekintően luxusként felhánytorgatott, egyszerűbb igényeket kielégítő selyemkelméket, hanem a legfinomabb sima és festett, ábrás selyemszöveteket is előállította. Ehhez 10 ezer pengő forintos befektetéssel új gépeket szerzett be. Az 56 textilüzemből 11 selyemszövetet, 14 posztót, 25 gyapjú- és félselyemkelméket gyártott, 6 színnyomóüzem volt. A 39 – egyéb iparágakban működő – üzem jelentős része szintén a védegyleti mozgalom hatására keletkezett, részben annak ösztönzésére bővült ki.

A finom asztali edények, porcelán dísztárgyak csak az 1830-as évek második felétől, de főleg az 1840-es években leltek tartós belföldi piacra. Bretzenheim herceg 1820-ban létesült telkibányai üzeme is csak az 1840-es években virágzott fel igazán, miként a veszprémi püspök városlődi kőedénygyártó manufaktúrája. Hollóházán 1830-ban a Károlyi család birtokán létesült kőedénygyártó üzem. Fischer Mór herendi porcelánkészítő manufaktúrája a védegyleti mozgalom hatására lendült fel annyira, hogy – Fischernek a sok rendelés kielégítéséhez nem lévén elég tőkéje – Esterházy Károly gróf közbenjárására Rothschild báró, bécsi bankár adott neki 25 ezer konvenciós forint kölcsönt, 4%-os kamatra. Az üzem 1847-ben 36 munkást, 14 napszámost foglalkoztatott állandó jelleggel. Horvátországban a krapinai birtok bérlője, akinek Zágrábban már volt fehér kőedénykészítő üzeme, ugyanilyent építtetett a birtokon. A Pécstől akkor 4 órányira fekvő Lukafán egy bécsi, egy pécsi és egy szigetvári kereskedő állított fel 1846-ban porcelán-manufaktúrát. Rozsnyón 1845-ben részvénytársaság birtokaként működött szép külsejű, de nem elég tartós mázzal bevont kőedényt gyártó manufaktúra.

A kőedény alapanyaga egyszerűbb és olcsóbb volt, mint a porceláné. A gyártás azonban a kerámiaiparban ekkor nagy kockázattal járt, mert nem a tudományon, hanem a tapasztalaton nyugodott. Az örökös tartományok kerámiai vállalatai jó minőségű nyersanyaggal rendelkeztek, ami a magyarországi üzemeknek nem állott módjában. Ennek következtében az utóbbiak csak akkor boldogultak, ha nem a porcelán-, hanem az egyszerűbb keménycserépgyártásban vették fel velük a versenyt, és ha a kellő tapasztalattal rendelkező vállalkozók tőkéje elég volt a termelési folyamat kikísérletezésére.

A kő-, föld-, agyag- és üvegipari ágazathoz tartozó téglagyártás területéről egyetlen, tömegtermelésre berendezkedett tőkés vállalatiól szólnak a források, Miesbach Alajos osztrák vállalkozó, az 1840-es évek óta a brennbergi kőszénbánya bérlője pesti téglagyáráról. Az 1838. évi árvíz idején összeomlott 2700 ház újjáépítésének szükséglete, nem utolsósorban Pest rohamos fejlődése indította arra, hogy Pesten nagyszabású téglagyárat létesítsen. Az 1840-es évek három más vállalkozója is létesített ugyanitt téglaégetőt. Pesten kívül más városokban is egyre több nagyobb téglaépületet emeltek. Ennek megfelelően az országban számos téglaégető működött. A városiak bérbeadása a vállalkozói tőkebefektetés egyik tüneteként terjedőben volt. Több földesúri nagybirtokon is állítottak téglaégetőt.

A kereslet és az igények növekedésével a kerámia- és az üvegipar üzemei nem tudtak lépést tartani. Az örökös tartományokból, elsősorban Csehországból elégítették ki finom, tetszetős kerámia és öblös, valamint csiszolt üvegárukból a szükségletek jelentős részét, olcsóbb áron, jobb minőségben. Míg 1831 és 1840 között évi átlagban 145 ezer forint körül mozgott a kerámiabehozatal értéke, az 1840-es években már elérte az évi 255 ezer forintot. Az üvegáruimport értéke 1831-ben 131 ezer forint volt, azonban már a következő évtized minden évében meghaladta az 500 ezer forintot.

Az 1840-es években nagyobb méretű üveghuták is dolgoztak. A polgári vállalkozók száma az üvegiparban az 1840-es években tovább nőtt.

A bőrgyártás termelésének mennyisége az 1830-es évek óta jelentősen megnőtt, minősége is sokat javult. Míg azelőtt Magyarország nagy mennyiségű talpbőrt importált az örökös tartományokból, az 1840-es években már – az 1843–1844. évi országgyűlés kereskedelmi bizottmányához érkezett egyik szakvélemény szerint – talpbőrtermelése felülmúlta mind az örökös tartományokét, mind azokét a külföldi országokét, ahonnan korábban ezt az árufélét behozták. Felsőbőrt, hintófedélhez és szíjgyártáshoz alkalmas bőrt is elegendő mennyiségben, jó minőségben állítottak elő. A borjúbőr jó minőségű volt, de nem volt belőle elég; a kecske- és juhbőr festését és kikészítését csak ekkoriban kezdték elsajátítani, külföldön. Újabb bőripari vállalatok is létesültek.

A bőripar talán egyik legközvetlenebb példáját nyújtja a tőkés iparfejlődés klasszikus típusának, amely a céhes ipar bázisán nőtt fel. A céhes kézműipari és az egyszerű tőkés kooperációs üzem határai a kezdeti fázisban – és ez a bőripar példáján különösen jól szemlélhető – annyira nem váltak el élesen egymástól, hogy a jócskán megnagyobbodott céhes üzem, a kooperáció tulajdonosa rendszerint tagja maradt céhének; a pesti Kiss Károly esetében meg annak vezetője is lehetett. Az üzemben forgatott tőke, a termelt áru mennyisége és értéke, a foglalkoztatott munkások száma, a rendszerint külföldről átvett új technológia azonban már túlmutatott a céhes iparűzés kisszerű keretein. Hasonlóképpen az is, hogy az egyszerű tőkés kooperációs üzem tulajdonosa vállalkozása növekedésének bizonyos szintjén maga már csak az üzem irányításával, a nyersanyag beszerzésével és forgalmazásával foglalkozott, a közvetlen termelésben nem vett részt, hanem azt elszegényedett és bérmunkásként művezetőként alkalmazott mesterekre bízta, mint például Kiss Károly is, akinél négy mester látta el ezt a feladatot. A tőkés ipari vállalkozásra történő áttérésnek ez a klasszikus útja azonban – mint erre már utalás történt és az előzőkből tényszerűen is kitűnt – Magyarországon nem vált általánossá.

1840 és 1848 között a vegyipar is elindult a tőkés fejlődés útján. A vegyipar olyan anyagokat állított elő, amelyeket a textil-, a bőr-, a porcelán-, az üveg-, a szappan- és a gyertyagyártás használt fel. A fehérítéshez a textilgyártás hamuzsírt és szódát, a bőripar pedig timsót alkalmazott. A szóda a porcelániparban a mázak előállításához kellett, az üvegiparban és a szappankészítésben pedig alapanyagot képezett. A vegyipar e három fő termékéből, továbbá a kénből és a salétromból nagy kereslet volt a belső piacon, még inkább az örökös tartományokban. A vegyipar megerősödését más iparágak fejlődésének kellett megelőznie, mert azok voltak a vegyipar piacai.

A vegyipar termékeinek előállítása az 1840—es évekig még fából, sziksóból, timsókőből, természetes anyagokból történt. A földbirtokosok számára azért is gazdaságos volt az effajta ipari termelés, mert e nyersanyagok az ő tulajdonukban voltak. Kezdetleges eszközökkel, túlnyomórészt jobbágyi munkaerővel folyt a szóda-, a salétromtermelés és a hamuzsírfőzés is.

A vegyiparban nagy fordulat akkor következett be, amikor Leblanc francia vegyésznek 1794-ben sikerült konyhasóból kénsavval szintetikus úton szódát előállítania. Eljárása példát adott más vegyi anyagok szintetikus előállításához, amellyel azok olcsóbbá váltak. A szintetikus eljárás vezetett el a mesterséges festékek előállításához, amelyeket addig növényekből készítettek; és közrejátszott a gyufa feltalálásában is. A vegyipar számára nagy jelentőségű volt annak az eljárásnak a kidolgozása, amely a faggyúból el tudta különíteni a stearint és az oleint, s ezzel lehetővé tette a stearingyertya gyártását. Ezek az eljárások a vegyiparban új korszak készletét jelezték.

Ekkor fordult a vállalkozók, most már a polgári vállalkozók figyelme is vegyipar felé; a vegyipar ekkor vált mindinkább a polgári vállalkozók területévé, ebben az iparágban ugyanis az új eljárások alkalmazása révén kisebb tőkével is lehetett üzemet indítani.

Az 1840-es években név szerint azonosíthatóan 11 vegyipari vállalkozás létesítésére irányuló kéréssel foglalkozott a helytartótanács. Ezek közül 5 működéséről adatok is tanúskodnak. Rajtuk kívül még 14 már a harmincas évek vége óta létezett, s folytatta termelését a negyvenes években is. A működő üzemek közül 1846 októberében Pesten 12 gyufagyártással foglalkozott; 9 engedéllyel, 3 engedély nélkül.

A vegyészeti ipar központja Pest volt ugyan, de az 1840-es évek közepén Temesvárott is működött már két jelentősebb üzem. A legnagyobb vegyipari üzemek manufakturális munkamegosztással dolgoztak.

Újat hozott a papírgyártásban a munkafolyamat gépesítése, a papírgyártógép feltalálása (1798). Az első papírgyártógép az örökös tartományokban, Graz mellett, 1835-ben kezdett dolgozni. Magyarországon 1827-ben következett be változás a fiumei papírgyár alapításával. A könyv-, folyóirat- és újságkiadás, valamint az egyéb nyomtatványok mennyiségi növekedése ugrásszerűen emelte a papírszükségletet. Az 1840-es években már 20 kisebb-nagyobb gyár működött az örökös tartományok területén. Magyarországon hasonló folyamat ment végbe. Az 1840-es évek közepén a 40 kisebb-nagyobb papírmalmon kívül (1784–1786-ban még csak 10 volt) a fiumei mellett már működött a hermaneci papírgyár és a nagyszlabosi (1842 óta géppapírt gyárt), valamint a körmöcbányai géppapírgyár.

A papírgyártó üzemek termelése mennyiségi és minőségi téren már a manufaktúra fokon elmaradt az örökös tartományoké mögött. Ezen a helyzeten a fiumei, a nagyszlabosi, a masznikói és a hermaneci üzem gépesítése nem tudott gyökeresen változtatni, mert a fő ok, a tőkehiány, változatlanul létezett, és további üzemek korszerűsítésére nem futotta.

A modern állam-, megye- és városigazgatás egyre több nyomtatványt igényelt. A közigazgatás kereslete mellett a városi lakosság, a polgárság és a polgárosodó középnemesség érdeklődését szolgáló hírlapok és folyóiratok nyomdaigénye is jelentkezett, az 1830-as évek óta növekvő mértékben. Az időszaki sajtótermékekhez viszonyítva kevés könyv, főleg tudományos mű jelent meg, a nyomdatulajdonosok ugyanis viszonylag ritkán vállalták a kiadással járó anyagi kockázatot.

A század elején a nyomdász még nyomtatott és többnyire maga öntötte betűit; könyvkiadó és könyvkereskedő is volt egy személyben, aki nemcsak műhelyében, hanem vásárokon is árult.

A nyomdaiparban a munkamegosztás általában és Magyarországon is viszonylag gyorsan kialakult. Külön foglalkozássá vált a szedő, a nyomtató, majd a rakó, végül a korrektor munkája. A munkamegosztás növelte a munka termelékenységet, de a nyomtatványok olcsóbb előállítása csak a 18. század vége, a kőnyomat feltalálása óta vált lehetségessé. Minőségi változást azonban csak a gyorssajtó feltalálása (1814) hozott. A tégelyes gyorssajtó 38%-kal többet, a hengeres pedig csaknem négyszer annyit termelt (300 ív helyett 1100-at), mint a kézisajtó, s emellett a nyomtatási költségeket egynegyedére csökkentette. 1839-ben az Egyetemi Nyomdában, 1840-ben a Károlyi-Trattner nyomdában működött új gép. A színes nyomást 1833-ban vezette be a Landerer nyomda. Valamennyi üzem Pesten dolgozott.

Bányászat

A szénfűtés csak akkor és ott kezdett terjedni, ahol a nehéz beszerzési viszonyok miatt a fa ára magasra szökött, főleg a városokban, elsősorban Budán, Pesten és Sopronban.

A szenet ipari célokra először Pesten és Budán használták azok a kézművesek, akik tűzzel dolgoztak: a patkó- és szegkovácsok, továbbá a lakatosok. Pécs mellett a vasasi bányában termelt szén 40%-a 1799 és 1806 között vízi úton jutott el Pestre és Budára.

A manufaktúrák nagy része – különösen a földesúri manufaktúrák – azonban termeléséhez még fát használt.

Az 1840 és 1848 közötti időben a tőkés ipari vállalkozásokban már jobban elterjedt a szénfogyasztás. Első helyen állott az Első Osztrák Duna Gőzhajózási Társaság hajóival és óbudai hajógyárával, továbbá – bizonyos mértékben – a vaskohászat. A nagyobb szénfogyasztók között megtalálható a pesti József Hengermalom, 3–4 cukorgyár, a vegyiparból egy pesti stearingyertyagyár, továbbá Miesbach téglagyára.

Benda Kálmán

Népsűrűség, települések, városok

20 ezernél több lakost számláló város mindössze öt van: Debrecen, Pozsony, Buda, Szeged és Pest. Igaz, hogy a gyakorlatilag már ekkor is egynek számító Pest-Buda-Óbuda együttes lakossága meghaladja az 50 ezret.

Társadalmi tagozódás, nemzetiségi és vallási megoszlás

A statisztikus Schwartner Márton 1798-as feljegyzése szerint „nehéz Magyarországon azt a határvonalat meghúzni, amely a várost a falutól megkülönbözteti. Az ország minden városa (még Pest és Pozsony sem kivétel) a városi iparon kívül többé-kevésbé mezőgazdaságból és állattenyésztésből él.”[125] Pozsony, Kassa és Komárom ugyanekkor panaszkodnak, hogy iparosaik csak úgy tudnak megélni, ha földet vagy szőlőt is művelnek. Ezek a félparaszti elemek nyilván nem nevezhetők még polgárnak. De nem számíthatjuk a polgárok közé a még polgárjoggal sem rendelkező nagyszámú szolgát, napszámost sem, akik a polgári öntudattól messze járnak, s akik egyes városokban a lakosság többségét alkotják.

Az 1787-es népszámláláskorazonban a „városi polgárok és falusi mesteremberek” csoportjába számították mindazokat a nem nemeseket, akiknek valamelyik városban saját házuk volt, illetve városban és mezővárosban kereskedéssel, kézművességgel is foglalkoztak, továbbá a gyárosokat, bánya- és kohótulajdonosokat. Számuk – csak a felnőtt férfilakosságot számítva – a Magyar Királyságban 75 ezer (2,3 %), illetve Horvátországban még további 4000 (1,2 %), Erdélyben pedig majdnem 12 ezer (1,6 %). A határőrvidéket leszámítva tehát az összeírás által polgárnak minősültek száma a férfinépességben országosan 91 ezer, ami a férfilakosság 2,1%-a. 1804-ben a királyságban összesen 88 400 (ebből Horvátországban 3900) polgári foglalkozású férfit írtak össze (Erdély adatait nem ismerjük), ami az akkori férfilakosság 2,4 %-ának felel meg. Ez a szám a maximumot jelzi, ennél több nem lehetett, de nyilván ennyi sem volt. Nem nevezhető polgárnak, burzsoának a falusi mesterember, kovács, bognár, mert inkább a parasztsághoz tartozik. Nem polgár az a paraszt, akinek a városban is van háza. Teljes egészében a polgárok közé sorolta például a népszámlálás a Jászkunság kiváltságos népét, pedig ezek szabad parasztok voltak. Hasonló a helyzet a hat hajdúvárossal. amelyek lakosságát szintén polgárnak vették. Mindezt figyelembe véve, a magyarországi tényleges polgárság számarányát aligha tehetjük 1,5–2%-nál nagyobbra. Említsük meg, hogy Alsó-Ausztriában 6,5% a polgárság aránya, s az osztrák tartományok átlaga 4 % körül van. Csehországban a polgárság részesedése az össznépességben 5,5 % körül van, Lengyelországban viszont a magyarországival nagyjából azonos az arány. Franciaországban a forradalom előestéjén a polgárság 12%-ot tett ki, s ez a szám Angliában még magasabb volt.

Ez az 1,5–2,0 %-nyi polgári elem sem oszlott meg egyenletesen az országban. Zöme a felső-magyarországi és dunántúli városokban élt, az Alföldön csak kevesen voltak; Erdélyben a Szászföld városaiban tömörültek; jelentős központ volt kialakulóban a kettős város, Pest-Buda körül.

A polgárságnál jóval nagyobb számú volt a nemesség. 1787-ben Magyarországon 155 519 (4,8 %), Horvátországban 9782 (4,4 %), Erdélyben pedig 32 316 (3 %) nemes férfit írtak össze. A nőket is számítva ez összesen mintegy 390 ezer fő, az összlakosság valamivel több mint 4-%-a. Ez a szám önmagában is sokat megmagyaráz az 1790-es és az 1794–1795-ös eseményekből. (Összehasonlításul itt is említsük meg, hogy az osztrák–cseh tartományokban a nemesség átlagosan 2,5% alatt maradt, Lengyelországban viszont 5% fölött volt. Franciaországban a 12% polgárral nem egészen 1% nemes állt szemben.)

A nemesség legnagyobb számban a Tisza-balparti megyékben élt, itt százalékaránya 8,6 volt. Nem sokkal maradt el ettől a Tisza jobb partja sem 6,2%-kal. Egyes megyékben azonban a nemesség számaránya ennél jóval magasabb volt. Így Szabolcsban a lakosság 13,3 %-a, Szatmárban 14,1, Borsodban 15,2, a gyéren lakott Máramarosban pedig 16,6 %-a volt nemes. Érthető ezek után, hogy a köznemesi megmozdulások tömegerejét elsősorban mindig ezek a megyék adták. Az egykor török hódoltság alá tartozó alföldi részeken viszont jóval kevesebb nemes volt, számuk az 1%-ot sem érte el. Legkevesebben a Tisza–Maros szögében voltak, itt mindössze néhány nemes család élt; a felső-magyarországi megyékben 2–6% között, a Dunántúl nyugati részében 5–7% között ingadozott számuk; Pozsony és Veszprém megyében azonban elérte a 10 %-ot.

Erdélyben a legtöbb nemes Szolnok-Dobokában és Csíkben meg Udvarhelyszékben élt; 8–10%; a Szászföldön vagy Fogarasban viszont 2%-ig sem emelkedett számuk. Horvátországban a nemesség szinte egésze Zágráb és Varasd megyében élt.

Nem érdektelen. megnézni a nemesség arányát a városokban. Míg a megyei átlag Magyarországon 4,6 %, a városi lakosság 3,8%-a volt nemes. Egyes városokban azonban ennél jóval nagyobb arányban tömörültek. Pest-Budán a lakosság 6,2, Győrött és Nagyszombaton 9,1, Komáromban pedig 14,5%-át alkották. Ugyanakkor a bányavárosokban alig találunk néhány nemes családot. Az erdélyi városokban számuk csekély volt, csak Kolozsvárott tömörültek nagyobb számban (8,5%). Horvátországban a nemesség központja Zágráb volt (12 %), de Fiuméban is 4,7 % volt a nemes.

A községenkénti eloszlás még változatosabb. A falvak legtöbbjében egyáltalában nem volt nemes, másutt 1–2 nemes család található. De akadtak úgynevezett nemesi falvak, ahol számuk több százra rúgott.

A kiváltságos elemek közt kell megemlékeznünk a papi rendről. Felekezeti megoszlásukat nem ismerjük, összes számuk 1787-ben 18 847 fő (O,47 %). Ennek egyhatod részeva királyi városokban élt: közülük Pesten 477, Pozsonyban 207, Egerben 156, Nagyszombaton pedig 129 fő. Egy 1772-es kimutatás szerint a városokon kívül 4459 parókia volt Magyarországon (Horvátországot, Erdélyt és a Partiumot nem számítva), ideértve nemcsak a katolikus és protestáns, hanem a görögkeleti egyházközségeket is. Ez azt jelenti, hogy a 8742 község több mint felében – hiszen, a községek 43 %-ában két vagy több felekezetnek is volt temploma – sem templom, sem pap nem volt.

Az ország lakosságának csaknem kilenctizedét alkotó parasztságot a népszámlálások két összeírási kategóriában rögzítették. Paraszt néven csak a telkes jobbágyokat írták össze, a földdel nem rendelkező házas és házatlan zsellérek külön összeírási csoportot alkottak. Az összeírási szempontok azonban különösen az utóbbi csoportnál meglehetősen tágak voltak. A „házi és kerti zselléreken” kívül ugyanis ide sorolt az utasítás „minden, az előző rovatba be nem osztott férfit”, a protestáns és görögkeleti papok fiait, a testi fogyatkozásúakat, az özvegy férfiakat, ha negyven éven felül voltak. A társadalmilag össze nem tartozó kategóriák utólagos szétválasztása nem lehetséges. Mivel azonban nyilvánvaló, hogy a rovat zömét mégis a zsellérek kellett hogy adjak, általános tájékoztatásra – jobb híján – ezeket az adatokat kell idéznünk.

Az 1787—es népszámlálás a parasztok, tehát a telkes jobbágyok számát Magyarország egész területén (a határőrvidéket nem számítva) kerek számban 1 millió 200 ezerben állapította meg. Ez a felnőtt férfilakosság 27,8%-a. Ez azt jelenti, hogy a telkes jobbágyok és zsellérek a felnőtt férfilakosságnak a felét tették ki. Ez az arány nem változott 1804-re sem.

Ha az egész magyarországi parasztság számát akarjuk meghatározni, vagyis a társadalmi kategóriákat nem bizonyos kiváltságok, hanem életforma szerint állítjuk össze, a telkes jobbágyokhoz és zsellérekhez hozzá kell vennünk a szabad paraszti rétegeket, a jászokat, a kunokat és hajdúkat is. A Jászkunságban 1787-ben 94 ezer főt írtak össze, a hajdúvárosok lakossága ugyanakkor 28 ezer. Ez persze a teljes lakosságot jelenti. Ha elfogadjuk a korabeli statisztikus, Magda Pál számítását, aki a telkes jobbágyok és zsellérek együttes számát 1805-ben Magyarországon és Horvátországban 7 milliónak vette, akkor a szabad paraszti elemek hozzászámításával ez a szám 7 millió 138 ezerre emelkedik, ami az ország lakosságának 90%-át jelenti. Ez a parasztosztály persze korántsem egységes. S miközben soraiban egyre növekedik a föld nélküli zsellérek száma, az alföldi mezővárosokban már megindult annak a jellegzetes paraszt-polgári civis rétegnek a kialakulása, amely azután a 19. században a feudális rendszer ledöntéséért és a polgári műveltség megteremtéséért folytatott harcban egyaránt fontos szerepet játszott.

Jóllehet a 18. század végén a nemzeti ébredés már Magyarországon is megindult, s a valamely néphez, nemzetiséghez tartozás tudata egyre inkább társadalomformáló erővé vált, mégis a korabeli összeírások semmilyen támpontot nem adnak az ország lakosságának nemzetiségi vagy anyanyelvi megoszlására. Az 1772. évi hivatalos helységnévtár ugyan minden település esetében feltünteti a lakosok többsége által beszélt nyelvet (mindig csak egy nyelvet), ennek térképre vetítése azonban legföljebb az egyes nemzetiségi területeket rajzolja ki, számokat, százalékarányokat nem ad. Korabeli összeírások, sőt becslések hiányában kénytelenek vagyunk későbbi, a 19. század közepén közölt adatokból visszakövetkeztetni, ami persze számos hibalehetőséget rejt magában. Igaz, hogy korszakunkra a külső betelepítés már lezárult, s a belső vándorlás nem módosította lényegesen a nemzetiségi szállásterületek elhelyezkedését, még kevésbé az országban elő nemzetek arányát. a visszakövetkeztetés mégis veszélyes: egyrészt, mait az egyes nemzetiségek természetes szaporodásának esetleg eltérő mértéke ma még nem ismert ; másrészt, mert – különösen a városokban – nyilván valamelyes magyarosodással is számolnunk kell; s harmadszor, mert ezek az 1850-es, 1860-as évekből való adatok is becslésen alapulnak.

Nézzük most már először a Magyar Királyságot (beleértve Horvátországot, Szlavóniát és a katonai határőrvidéket).

Az 1804-re számított, mintegy 7 millió 970 ezer lakos nemzetiségi megoszlását egészen durván így kalkulálhatjuk: magyar 3 millió 370 ezer (42 %); román 790 ezer (10%); szlovák 1 millió 120 ezer (14%); szerb-horvát 1 millió 480 ezer (18,5 %, szétválasztásukat forrásaink nem teszik lehetővé); német 750 ezer (9,2%); rutén 280 ezer (3,8 %); egyéb (szlovén, vend stb.) 180 ezer (2,5%).

Az Erdélyi Nagyfejedelemség nemzetiségi képe ugyanekkor így alakulhatott: magyar és székely 580 ezer (35,9;%) román 850 ezer (52,7%); szász 140 ezer (8,7 %), egyéb 43 ezer (2,7%).

A magyarok száma tehát a Szent István koronája alá tartozó egész területen kereken 4 millió, ami az összlakosságnak nem egészen 39 %-a. A magyar az ország legerősebb nemzetisége, de az abszolút többséget nem éri el. Persze kedvezőbb a magyarság aránya a Horvát-Szlavonország és a határőrvidék leválasztásával kapott területen. Az e szűkebb értelemben vett Magyar Királyságban és Erdélyben – kereken mintegy 50 ezer magyart számítva Horvátországra – a 3 millió 950 ezernyi magyarság az összlakosság 48%-át alkotja.

Nem érdektelen megnézni a társadalom és a nemzetiség egymáshoz való viszonyát sem. Teljes társadalmat csak a magyarok és a horvátok alkotnak, ezeknek egyaránt van saját nemessége (uralkodó osztálya), valamelyes polgársága és jobbágyparasztsága. A saját uralkodó osztály valamennyi többi nemzetiségnél hiányzik, amellett, hogy a románoknál és ruténeknél (az ország határain belül) a polgárság is inkább csak alakulóban van, s a többinél (szerb, szlovák) sem éri el az országos arányt. E nemzetiségek értelmisége elsősorban papokból áll.

Végezetül vessünk egy pillantást az ország lakosságának vallási megoszlására. A felekezeti hovatartozás ekkor már korántsem jelent olyan válaszfalat a társadalomban, mint még egy évszázada, de jelentősége az élet minden területén, s talán leginkább kulturális és irodalmi vonatkozásban tevőleges. Erdély és a határőrvidék vallási viszonyaira sajnos semmilyen számszerű adattal nem rendelkezünk. A Magyar .Királyság (és vele Horvát-Szlavonország) esetében azonban az 1804-es összeírás lehetővé teszi a felekezetek arányának összevetését. Eszerint az országban a 4 millió 500 ezer katolikus (római és görög együttesen) a lakosság 60%-át alkotta. Az evangélikusok száma nem egészen 700 ezer (9 %), a reformátusoké közel 1 millió 100 ezer (15 %). A görögkeletiek száma csaknem elérte az 1 milliót (13,5 %), a zsidóké pedig 126 ezer (1,7 %). Az egyéb felekezeteké (unitárius stb.) nem érte el az 1 %-ot.

A zsidók számát az 1787-es összeírás is feltüntette, tehát itt a növekedést is lemérhetjük. Tizenhét év alatt számuk kereken 46 ezerrel emelkedett, ami 57 %-os növekedésnek felel meg, szemben az átlagos 12 %-os szaporulattal. A nagy növekedés az akkor meginduló bevándorlásokból adódott, amit jól mutat a zsidóság térbeli elhelyezkedése is. Elsősorban az északkeleti megyékben találjuk őket nagyobb tömegben, számuk 1787 és 1804 között majdnem megduplázódik, 25 ezerről 45 ezerre emelkedik. (Zemplénben és Ungban számuk 1804-re eléri az 5%-ot.) Másik központjuk az ország északnyugati része, Pozsony és Nyitra megye (itt él a korábban, főleg Morvaország felől bevándorolt zsidóság). Az Alföldön számuk a fél százalékot sem éri el. Erdélyben 1787-ben számuk nem haladja meg a 2500 főt, Horvátországban pedig még ennél is kevesebb. Zömük falvakban lakik, a városokban letelepültek száma 1787-ben 2500, 1804-ben 4700. Egyes városokban számuk erősen növekedett (így Pesten a 17 év alatt 94-ről 1464-re), egy sor város azonban még nem engedi be őket falai közé, így: Debrecen, Győr, Szatmárnémeti vagy az oppidumok közül Kecskemét.

Kabineti abszolutizmus, rendőruralom

Magyarországon hét titkos központot állítottak fel: Pozsonyban, Nagyszombaton, Debrecenben, Sopronban, Pesten, Temesvárott és Zágrábban. Ide futottak be mindenfelől a titkos jelentések, s innen küldték őket Bécsbe, a központba, majd az uralkodóhoz.

A francia háborúk

A Ludoviceum költségeit a nemesség, a vármegyék és a városok (köztük Pest) adták össze, önkéntes felajánlással, de a pénz hiába gyűlt egybe, az akadémia felállítását az udvar nem engedélyezte, féltette a hadsereg egységét.

Napóleon és Magyarország

Így 1809 májusában letartóztatják a Deyák és Rojkó nevű pesti kereskedőket, mert nyilvánosan dicsérték a franciákat.

Vörös Károly

A népességszám növekedése

Bene Ferenc himlőoltást propagáló 1802-ben megjelent munkája 17 pest-budai és 26 vidéki orvost említ, akik már végeztek Jenner-féle himlőoltást, és e szám egyre nő. 1813-ra az oltást kötelezővé is teszik: csupán Tormássy Lajos, Békés megye főorvosa 1812 és 1842 között több mint 100 ezer oltást hajt végre, bár országosan még az 1840-es években is az újszülöttek alig egyharmadát oltják be. Terjed az újraoltás is. A pestis behurcolása ellen 1770-től elég jól záró kordon védi az országhatárokat. 1814 óta a birodalom két felének vagyontalan polgárait viszonosság alapján ingyen ápolják egymás kórházaiban. Az 1793-ban a birodalom többi egyetemével egyenrangúvá tett pesti orvoskaron és a kolozsvári sebészeti intézetben egyre tökéletesebb szervezetű kétéves sebészeti tanfolyam képezi ki a hazai seborvosokat.

A népességfejlődés válságjelei

Jellemző, hogy 1843 és 1846 között, három év alatt Budán 13, Pesten már 45 öngyilkosságot anyakönyveztek, sőt 10 év alatt 8-an dobták el életüket a nagyvárosi problémáktól egészében érintetlen Karcagon is; az Erdélyi Nagyfejedelemségben 1839 és 1844 között, 5 év alatt 201 volt az öngyilkosok száma.

A főúri életmód: a kastély

A főnemesség életmódjának a szélesebb társadalommal való kapcsolataira tekintve, a polgárosodásnak itt még ugyancsak a kezdeti, első lépései fedezhetők fel. Az e kapcsolatok tágítására hivatott Nemzeti Kaszinónak 1828-ban 121 arisztokrata és 62 (többnyire azonban kamarási rangú) köznemes mellett még csupán 18 (jórészt már ugyancsak nemesített) nagypolgári, illetve értelmiségi tagja van. Ám még 20 év után, 1847-ben is, amikor már 574 tagja volt a kaszinónak, csak mintegy 100 a polgári egzisztencia: s jellemző módon azokból összeválogatva, akikre a főnemességnek, nem utolsósorban polgárosodásának szempontjából, annak mintegy lehetséges támaszaként elsősorban van szüksége. Nagykereskedők ezek, bankárok: a főurak hitelezői; a váltófeltörvényszék bírái: bíráik az ilyen ügyekben; a pesti egyetem orvosprofesszorai, a palotáikat és bérházaikat építő legnagyobb fővárosi építési vállalkozók s az arisztokrácia jogi és gazdasági szakemberei: ügyvédjei és jószágkormányzói. Együttesen, növekvő számukkal egyaránt jól érzékeltetik az arisztokrácia polgárosodásának összes főbb – de már a politikai gyakorlatban is megfigyelhető, osztályérdekeinek szigorúan alárendelt – irányát, vonását és mindenekelőtt ezeknek az alapjaiban még feudális osztályérdekben gyökeredző korlátait is.

A birtokos nemesi életmód: a kúria

Már csak azért is, mert a középbirtokos nemesúr élete is alapjában falusi élet, mely legfeljebb a megyeszékhelyig terjed; szemben a főnemes vidéki kastélya és bécsi, pozsonyi vagy pest-budai palotája között megosztott városias életével. A közép- és kisbirtokos nemesi tömegek között így nem volt áthidalhatatlan a szakadék. Ez adott alkalmat arra, hogy a köznemesi tömegekben némi bizalom ébredjen a jómódú birtokos személye és politikája – ha nem is a réteg haladó politikája – iránt, kézzelfoghatóbbá téve azt a nemesi egyenlőséget, melynek sáncai közül a kisbirtokos nemest egyébként éppen ebben az időszakban szorítják ki, még akkor is, ha a kúria lakója maga is már mindenféle nemesi előjog tagadásán munkálkodik.

A nemesi – a leírásból következőleg vagyonosabb nemes által lakott – kúria, ahogy kissé lenézően, de könyörtelen pontossággal maga Széchenyi ábrázolja, faluhelyen pincén áll, „s eképp tűrhetően száraz, falai vastagok és boltra kanyarodnak”: ez megfelel az éghajlatnak és így mindig kellemes hőmérsékletet biztosít. Cserép a teteje, tágasak az ablakok és ajtók; hosszan elnyúlva 4–6–8 szobából is állhat. Egyik szoba olyan, mint a másik, valamennyi egy tornácra nyílik, ezért az egész házat is egyazon szag: a pipafüstnek, a konyhának és a tornác végéről nyíló árnyékszéknek egybevegyült illata lengi át. Ha pedig felnyitják a szobákat belül összekötő ajtókat és mindent egybenyitnak, akkor megszűnik ugyan „az elkülönülés minden kelleme” (melyet a tornácról nyíló külön bejárat biztosít), de ettől a ház mégsem válik eggyé. Ráadásul homlokzata az utcára néz, oldala és háta az udvarra, ahol a gazdasági épületek emelkednek. Így azután egyik oldalról a por, a kocsizörgés, a gulya, a nyáj és a konda, másikról a libák, kacsák, kutyák zaja járja át, „s a gazdaság minden fertelme”. Aki „nemcsak a jó szagban szeret lenni és élni, de a természet illatjai és színei iránt is eseng egy kissé”,[126] nem fogja magát jól érezni ebben a környezetben, melyet Széchenyi máshol a pök és pipafüst hangulatával jellemez.

A paraszti árutermelés lehetőségei és a felhalmozás korlátai

Ugyanígy a paraszti tőkehiányt volt kénytelen megállapítani már a harmincas évek legvégén Fáy András is, amikor a Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesület alakítását tervezte.

A paraszti viselet változásai

A módosabb öltözködés nyomai a Duna mint fő szállítási vonal mentén végig láthatók, a szőlőbirtokos és Pestre gyümölccsel kereskedő, valamint hajós szállítást vállaló nógrádverőceiek viseletén éppúgy, mint Tolnában a bölcskeiek kisalföldiek viseletével rokon ruházatán is.

A városi funkciók átrendeződése

Alapul ismét 1786-ig visszanyúlva: ettől kezdve az 1840-es évek elejéig a Magyar Királyságban a lélekszám-növekedésben minden más várost megelőző Pest után az ország 1786-ban még legnagyobb városának, Debrecennek népességszáma következik.

A polgárság átalakulása

Sőt – a szabad királyi városánál kevésbé merev, s éppen ezért az új (s a társadalmat magát is modernizáló) funkciók befogadására és ellátására alkalmasabb, rugalmasabb társadalmi szerkezetük révén – éppen a polgárvárosok ütik a legnagyobb rést a hazai feudális társadalom bár omladozó, de még létező zártságán. A társadalom szerkezete (eltekintve néhány, a polgári átalakulás igényeinek kielégítésére alkalmasnak bizonyult régi szabad királyi várostól, amilyen Kolozsvár, Temesvár, Győr s mindenekfelett Pest) itt viszonyul a leginkább nyitottnak az új funkciók hordozására.

A polgárság a városi és az országos politikában

Ezen belül szempontunkból egyedül a szabad királyi városi polgárok (illetve polgári családfők) száma nyújt némi támpontot. Ez az 1828. évi összeírás szerint a Magyar Királyságban 25 862 fő volt. Ebből azonban mindössze hét városban volt ezer felett a polgárok száma: Pestnek 1637, Szegednek 1594, Pozsonynak 1522, Debrecennek 1228, Sopronnak 1182, Szabadkának 1083 és Budának 1052 polgára volt. Utánuk még Székesfehérvár következett 930, majd Pécs 844 és Győr 807 polgárral. E 10 város közel 12 ezer polgára az ország polgári családfői teljes számának csaknem felét tette ki. A többi 42 város közül már csak 8-ban volt 500-nál több polgár, 20-ban viszont a polgárok száma még a 300—at sem érte el. A kép az ország regionális fejlődéséről eddig alkotott képpel teljesen egybevágóan, elsősorban a mezőgazdasági árutermelés és a terménykereskedelem hasznát élvező Alföld és Dunántúl legnagyobb központjait emelte ki, a városiasodás korábbi, jellegzetes régiójának, Felső-Magyarországnak teljes háttérbe szorulásával. A polgárjog megadása előfeltételeinek nyilván helyenként eltérő voltát is figyelembe véve meglepő, hogy a 1[5 ezer lakosú Kassának már csak 565, míg az 5000 főt alig meghaladó népességű Breznóbányának 611,Besztercebányának 422 polgára van. Jele ez végül is a városok hanyatló gazdasági jelentőségének, mely éppen a legjelentősebb városokban a vezető réteget – egyetlen, bár eleve kilátástalan, mert egyre hatástalanabb megoldásként – fokozódó elzárkózásra, a polgárrá válás útjának eltorlaszolására készteti.

A teljes jogú szabad királyi városi polgárság rétegén túl már az új értelemben vett polgári egzisztenciájú vagy igényű réteg kiterjedését vagy legalábbis arányait illetőleg jellemző, hogy Pesten, ahol a városi kispolgárosodás feltételei országos viszonylatban kétségtelenül kedvezőbbek voltak, 1848-ra a gazdasági és társadalmi vonatkozásban a kispolgárhoz közel állónak tekinthető egzisztenciák létszáma a körülbelül 110 ezer főnyi népességből, mintegy 12 500 családfő körül kialakult, igen szerény számítással is legalább mintegy 30–35 ezer főre volt tehető. Az immár népképviseleti országgyűlés képviselőválasztóinak – tekintettel arra, hogy e szempontból gyakorlatilag csupán a 12 500 családfő jöhet számításba – ez még így is több mint a kétszerese: tehát a rétegnek csak mintegy fele lép túl vagyonilag a választójogi cenzus legalsó határán.

E réteg számára ugyanakkor – és nem meglepő módon – már egyre csekélyebb gyakorlati jelentőséggel bírt maga a városi polgárjog, hiszen ez már csaknem teljesen elveszítette bizonyos városi tevékenységre szinte kizárólagosan jogosító korábbi funkcióját. Annyira jelentéktelenedve, hogy az 1840-es években már a polgárrá válás megnehezítésére korábban használt adminisztratív korlátozásokra sem volt szükség. Sokan még a tehetős emberek közül sem igyekeztek megszerezni a polgárjogot. Az elzárkózás tehát kétoldalú. Így nem meglepők a polgárjoggal rendelkezők alacsony létszámáról az 1828. évi összeírásban közölt adatok, miként az sem, hogy Pesten 1848 küszöbén is csak alig 2000 a polgárok száma, Székesfehérvárott 1000, Pozsonyban alig 1500, Szatmárnémetiben éppenséggel csak 450: annyi, mint a fele akkora Nagyszombatban. A polgárjog sorompóinak lezárulására jellemző, hogy az 1802 és 1831 között eltelt 29 év alatt Pesten már csupán mintegy 2700, Székesfehérvárott – kétségtelenül liberálisabban – alig 1200 új polgárt vettek fel; Pesten 1831-től 1848—ig is csak 2050 új polgár felvételére került sor.

A városi bérmunkások

Összegezve: a mester–legény viszony patriarchális családias kedélyessége helyére így lép – a jó szemű kortárs szójátékában – egyre inkább a cselédies mogorvaság, annak jeleként, hogy a polgári forradalom előestéjére a céheken belül is visszavonhatatlanul megindult a feudális kötelékek bomlási és a tőkés viszonyok felé mutató folyamata. És hogy ezt a legények is egyre határozottabban ismerték fel, azt itt-ott már jelentkező nyílt mozgalmaik mutatják: például 1802-ben a pesti vargák, 1807-ben pedig a pesti kőműveslegények sztrájkja, később az 1835. évi pesti nagyszabású cipészsztrájk, vagy 1842-ben a pesti szabók között megindult sztrájkmozgalom. Jellemző persze, hogy e mozgalmak a legnagyobb legénylétszámmal dolgoztató és a tőkés ipari vállalkozások versenye által viszonylag még legkevésbé érintett, az árutermelésben még mindig jelentős szerepet játszó szakmákban bontakoztak ki. A segédek általános elégedetlenségét jól mutatják azonban az egyes szakmákban megalakuló, részben nyugat-európai mintákat követő és a hasonló nyugat-európai szervezetekhez is csatlakozó titkos legényszervezetek, melyek esetenként képesek lesznek arra, hogy olykor az országhatáron is túlnyúló hálózatuk révén a nekik nem tetsző mestereket mintegy nemzetközi bojkott alá helyezve, azokat egyezkedésre kényszerítsék; vagy még inkább a legények ellenállási pénztárak létrehozását célzó igyekezete.

Természetesen a céhlegénység maga sem volt egységes réteg még: sokféle különbség tagolta, korlátozva egyszersmind egységes fellépését is. Így határozott különbség volt a városi – elsősorban nagyvárosi és főleg pest-budai s a mezővárosi és falusi céhek legényei és viszonyaik között.

A zsidók

A magyar nemesi birtokosoknak nyújtott hitelek fejében zsidó tőkések már gyakran kiterjedt bérletekhez jutottak, köztük olyan jelentős pesti nagykereskedők, mint Ullmann, Wodianer, Strasser Salamon és mások, valamint a bécsi nagybankok is, melyeknek ugyancsak nagy része zsidó kézben volt. Főnemesek voltak adósai a Frankfurt Rothschild, a bécsi Pereira, az Arnstein és Eskeles, a Biedermann és (a nem zsidó) Sina bankházaknak. A Biedermann (és az ugyancsak bécsi Steiner és társa) cég 1842-ben csak a baranyai Batthyány-birtokokról már körülbelül háromnegyed millió pengő forint, és még 1813-ból származó 254 ezer váltóforintos (mintegy további százezer forintnyi) betáblázott követeléssel bírt. Hogy a bankárok jól látták az iparosodó örökös tartományokon kívül Nyugat-Európa élelmiszerellátási igényeinek kielégítésében és a vasútépítésekben rejlő lehetőségeket is, azt a nagy összegű, saját forrásból nyújtott belföldi hiteleken túl mutatja az Arnstein és Eskeles cég nagy terve is, mely a váltótörvény behozatala után a magyarországi hitel megjavult feltételeire hivatkozva hétmillió forint alaptőkéjű nemzetközi vállalkozás létrehozatalát tervezte magyar nemesi birtokokra nyújtandó hitelek céljából. (A terv a tőkekivitelt ellenző belga kormány ellenállásán egyébként meghiúsult.)

A zsidóságnak a magyarországi mezőgazdasági árutermelés finanszírozásában és bonyolításában játszott ilyen jelentős szerepe teszi érthetővé azt, hogy az árutermelésben egyre szélesebben érdekeltté vált nemesség a 19. század első évtizedeiben már erőteljesen pártolta a zsidóság helyzetének stabilizálását, intézményesítését, és ezáltal mozgási szabadságának bővítését. Ugyanakkor azonban az a tény, hogy e funkciók csakhamar kiterjedtek a kereskedelmi tevékenység más területeire is, ellenszenvet és ellenállást váltott ki a hagyományos városi polgárságból.

A hagyományos városi kereskedő polgár világosan felismerte, hogy a korábban ebben oly tevékeny görögök helyére lépő zsidó kereskedőknek egészen a falusi fogyasztókig lenyúló mozgékony kereskedelmi hálózata, a boltosokkal és vándorkereskedőkkel együtt előbb-utóbb és egyre teljesebben át fogja venni. a kézműáruk, iparcikkek eladását is, mégpedig az eddig az e városi polgárok által ellátott kereskedelem elosztó tevékenységének egyre teljesebb kikapcsolásával. Míg korábban a görög és rác vándorkereskedők s részben a városi kis szatócsok ellen vívtak harcot azok választékának korlátozására, most egyre inkább, de egyre csekélyebb sikerrel a zsidók ellen fordultak. A főleg zsidók által folytatott házaló kereskedelem azonban fenyegetést jelentett a céhes iparos számára is, mert annak termékével szemben ez a kereskedelmi hálózat a külföld olcsó manufaktúraáruit továbbította a fogyasztókhoz. A rendkívül összetetten bontakozó konfliktus egyik oldalán már 1790-ben éppen a legnagyobb városok megkezdték a falaik közé a császár 1785-ben kelt engedélye alapján már behúzódott zsidók kiűzését. A kereskedelmi testületek panaszaiban pedig az egyik központi helyet foglalják el a zsidóknak – elsősorban a házalóknak – a települt kereskedőt fenyegető versenye elleni tiltakozások. A barikád másik oldalán a magyarországi zsidóság legvagyonosabb, legtekintélyesebb képviselői immár a teljes szabad vallásgyakorlatot, a szabad költözést, az ingatlanszerzés és az iparűzés szabadságát, a teljes tanulási szabadságot, büntető ügyeikben az úriszék illetéktelenségének kimondását és a városi polgárjog megszerzésének lehetőségét kérték az országgyűléstől. A nemesek pedig saját jól felfogott érdekeiket követve az 1790:XXVIII. tc.-ben kimondták, hogy azok a zsidók, akik valamely szabad királyi városban (a bányavárosokat továbbra is kivéve) 1790. január 1—én már ténylegesen bent laktak, onnan ki nem mozdíthatók, s ha időközben elűzték volna őket, meg kell engedni visszatelepülésüket.

A törvény meghozatalában az udvar is érdekelt volt, hiszen jól látta, hogy a zsidók tőkéjének bekapcsolásával megélénkülő gazdasági élet hasznának lefölözése az állam számára jelentős bevételi forrásokat nyit meg. A nemesség azonban még tovább is hajlamos lépni. Az 1790–1791. évi országgyűlés által kiküldött bizottságok közül a publico-politicummal foglalkozónak egyik javaslata végső fokon már a zsidóság egyenjogúsítása irányába mutatott. Sorsa azonban ennek is az lett, ami a többi bizottság javaslatnak: csak az 1825–1827. évi országgyűlés után bukkant ismét napvilágra.

Az árutermelés lehetőségeinek a 19. század első négy évtizede alatt Magyarországon kibontakozó széles köre elsősorban azokat a funkciókat erősítve tovább, melyeknek ellátásában jelentős része volt az országban élő zsidóságnak is, lassan megindította a feudális társadalomszerkezet átalakulását. Az e funkciókat ellátó rétegeken belül így erősödött a zsidóság helyzete. A kereskedelmi testületek tiltakozása ellenére az 1840:XXIX. tc. már biztosította a magyarországi bennszülött, illetve itt lakhatási engedélyt nyert zsidók szabad mozgását és (a bányavárosokat továbbra is kivéve) szabad letelepedését, sőt az olyan városokban, ahol ezt már korábban is megtehették, törvényesítette a városi telkek szerzését, továbbá gyárak állítását, kereskedés és kézműipar űzését (bár egyelőre csak zsidó segédszemélyzettel), és 2. §-ában törvényesen is szabaddá tette a zsidók előtt mindazon értelmiségi pályákat, „miknek gyakorlatában eddig is voltak”.[127] Megkövetelte viszont tőlük az állandó név használatát (annak jeleként, hogy II. József a zsidókat ugyanezen célból német nevek felvételére kényszerítő rendelkezése nem valósult meg teljes mértékben), a rendes anyakönyvvezetést és magánjogi írásbeliségüknek valamely hazai élő nyelven történő vezetését. E szabályozásnak az 1840-ben az alsótáblán már többséget nyert, s csak a főrendek ellenállásán elbukott teljes egyenjogúsítás felé történő továbbfejlesztésére mind 1844-ben, mind 1847–1848-ban történnek ugyan kísérletek (1849-ben már az első – bár gyakorlatban érvényesülni már nem képes – emancipációs törvényig is eljutva), végső rendezése azonban (a zsidó türelmi taksának 1846-ban egy összegben lefizetendő 1 millió 200 ezer forint váltság fejében történt eltörlésétől eltekintve) már a polgári korszakra fog maradni. Ám e szabályozás így is megadta a zsidóságnak az általa ellátott gazdasági funkciók betöltéséhez legdöntőbb segítséget: a szabad mozgás és a letelepedés jogát a központi funkciók hagyományos pontjain, a szabad királyi városokban.

A korszak magyarországi társadalmára általában jellemző átalakulás alól azonban – az átalakuláshoz legszorosabban kapcsolódó funkciói folytán –, a polgáritól már eleve sem nagyon távoli jellege miatt nem vonhatta ki magát a magyarországi zsidóság társadalmi szerkezete sem. .A változás összetett és sokoldalú volt: részint a magyarországi zsidóság létszámának növekedésében, részint differenciálódásának elmélyülésében, részint pedig hagyományos társadalmi szerkezetének kezdődő bomlásában észlelhető. Mindebből következően első lépésként a zsidóság már sajátos, önálló, s ilyenként már nem a feudális rendben, hanem a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helyének megfelelően, a polgári társadalom rendje szerint tagolódó társadalmi rétegként szerveződik: kísérletet tesz arra, hogy kilépjen a sokáig hasznos, de már egyre inkább csak korlátozását jelentő feudális érdekkörből. A 18. század második felében induló, a polgári egzisztenciát, illetve annak intézményes alapjait megteremtő két generáció után, az 1840-es évek már ennek az átalakulásnak: az önállósulásnak és az ezzel szükségképpen együtt járó belső konfliktus kezdeteinek korát jelentik.

Az 1840-es évek közepére, önállósulási törekvéseinek és belső konfliktusainak egymással szoros összefüggésben zajló kibontakozásakor a magyarországi zsidóság létszáma a II. József korabeli 78 ezer főről már 250 ezerre nőtt. Társadalomszerkezete még mindig csonka, s a továbbiakban sem fog kiegészülni nemességgel. Úgyszólván teljesen hiányzik belőle a parasztság is, és viszonylag csekély számú az ipari bérmunkásság. Mindkettőt, egyúttal a zsidóság túlnyomó hányadát téve ki, a kispolgárság rendkívül széles rétege pótolja, nagy hányadában azonban a proletariátus életszínvonalán. Legjellegzetesebb képviselője a segéd nélkül, esetleg akár csak bedolgozóként működő kis szabó, cipész, szatócs, házaló, pálinkamérő, korcsmáros: falun, mezővárosban, szabad királyi városban vagy akár Pesten is egyaránt szűkös viszonyok között. Ám e kispolgárság bárhol lakjék és bármilyen módon keresse is kenyerét, végül is polgári törekvéseket táplál, teljes értékű polgárrá akar válni éppúgy, mint az, aki e kispolgárság soraiból kilépve értelmiségi vagy legalább irodai-szellemi foglalkozásra készül adni magát.

A zsidóság azonban nemcsak csonka társadalom volt, hanem a magyarországi társadalmon belül annak csak igen kis részét jelentette. Polgárrá válása (ha most még kívül állt is a hazai polgárság intézményes keretein, bár sokban előbbre haladott volt, mint a hagyományra polgársága) sokáig nem maradhatott meg önálló úton; az egész magyarországi társadalom polgárrá válásába kellett, hogy beletorkolljék. És ha a polgárrá válás és a feudalizmustól való önállósodás igényében a magyarországi zsidóság egésze egyetértett is, annak felismerésében, hogy ez a hazai polgárosodó társadalomba milyen mélységig való betagozódás jegyében történjék, már eltérőek voltak a vélemények. Mégpedig attól függően, hogy eddigi útjukon mely rétegek milyen szoros kapcsolatot építettek ki a társadalom polgárosodó elemeivel. Elsősorban a városi (és a minél nagyobb városi), a gazdasági életbe már magasabb szinten bekapcsolódó, túlnyomórészt osztrák vagy cseh eredetű gazdag zsidóság és a nagyvárosi központokban (az itteni középiskolákat, sőt Pesten az egyetem orvoskarát növekvő számban látogatva) formálódni kezdő zsidó értelmiség, sőt a városi kispolgárság előtt fokozatosan kívánatosnak kezdett tűnni az integrálódás.

A polgári életmód kerete és meghatározója: az urbanizálódás

Tűzvésszel vagy tűzvész nélkül – esetleg olyan óriási árvízzel, mint amilyen 1838-ban Pestet pusztította el –, kétségtelen azonban, hogy a 19. század első éveitől már megindult a hazai városok erőteljes, immár határozott átformálódása, modern urbanizálódása. A középkori városok, amennyiben egyáltalában megmaradtak, ekkor kezdtek kilépni bástyafalaik közül; a városfalakon kívüli, addig jórészt agrárjellegű vagy nyaralókkal beépült, esetleg bizonyos kisiparok által jellemzett külvárosok ekkor lettek egyes pontokon lassanként a belváros szerves folytatásaivá. Ennek érdekében áttörték, majd lebontották a bástyafalakat, vagy legalábbis eltüntették a régi városkapukat. Így tűnt el a 19. század elejéig Pest valamennyi városkapuja, és így kezdődött meg például 1820-ban nagy polgári ünneplés, tarackok durrogása közepette, főpapi segédlettel, Győr városfalának bontása is, És ha más régi városok, például Körmöcbánya, Kézsmárk, Eperjes, Trencsén, Sopron, Szakolca vagy Nagyszeben falai nagy részükben még álltak is, túl rajtuk, itt-ott a város régi szerkezetéhez szervesen kapcsolódó új városrészek épültek, már többnyire tágas egyenes utcákkal, de legalábbis kényelmesebb, derűsebb házakkal, melyeknek klasszicista vagy később koraeklektikus stílusa csakhamar a belvárosban is helyet kap egy-egy (és majd egyre több) csákány alá került öreg, középkorias vagy barokk ház helyén emelkedő új épületen is. Mindez végül is egyre több helyen felvetette a teljes vagy részleges városrendezés igényét. A tűzvész után újjáépítendő, vagy a bástyák megbontásával újonnan megnyíló városrészek szabályozásának terveként így jött létre Pesten, már a század legelején Hild János terve a Lipótváros szabályozására; és készültek el a húszas évekre – meglehetősen fantáziátlanul ugyan – Győr új városrészének szabályozási tervei. Előbb-utóbb mindenhol elkezdődnek az első részletintézkedések a növekvő város belső forgalmának biztosítására, megindul – kivált egyes alföldi polgárvárosokban – a még középkoriasan zegzugos városszerkezet fellazítása, az utcák (már csak a tűzvészek gyors leküzdéséhez is szükséges) kiegyenesítése, a zugok, zsákutcák eltüntetése.

A legnagyobb régi városok főbb utcái, kivált Felső-Magyarországon és részben a Dunántúl kőbányáktól nem messze fekvő városaiban, ekkor már jó részükben kövezettek. A növekvő forgalom, a viseletek polgárosodásának, városiasodásának nyomására, még a kő nélküli alföldi városokban is megindult legalább a legforgalmasabb terek, utcák kövezése vagy legalábbis sármentesítése. És ha az így lassan egyre rendezettebbé váló városok utcáit még túlnyomó részben földszintes, deszka-, zsindely-, az Alföldön éppenséggel szalma- vagy nádfedeles házak szegélyezik is – leszámítva talán Felső-Magyarország, a nyugati Dunántúl vagy Erdély nagyobb városainak a feudalizmus korábbi évszázadai során épült, emeletes házakból álló városmagjait –, a kortársak már elégedetten szemlélhetik a kor modern magasházainak, az emeletes épületeknek megjelenését immár az Alföldön is, ha csupán a városközpontban, avagy egy-egy fontosabb utcában is. És azt, hogy e házak mind nagyobb hányadát már itt is cserép vagy legalább zsindely fedi.

A városképek hangsúlyos új épületei mindenhol jórészt a központi funkciókhoz vagy közvetve a népességszám növekedéséhez kapcsolódtak. Az elsőhi'vz n. nagy kereskedőházak, a megyeházak, városházak, kaszinók, iskolák, kollégiumok, vendégfogadók, itt-ott már színházak épületei, kávéházak, díszesebb üzletek sorolhatók, az utóbbihoz elsősorban az immár egyre nagyobb templomok, melyek a polgár- és mezővárosok főterein is megjelennek, mind gyakrabban díszítve klasszicista tornyokkal. A központi funkciót betöltő, a városkép súlypontjait jelentő épületek elsősorban Pesten, de vidéken is – mint Debrecen most megújuló városközpontja: a nagytemplom, a kollégium és távolabb a városháza épületével – klasszicista stílusban épültek. A leginkább polgárosult városokban (például 1838-ban a csak püspöki polgárvárosi rangú Szombathelyen is) a polgárosodás útján tett előrehaladás jeleként városszépítő egyletek létesültek.

A városfejlődés szükségképpen járt együtt a közvilágítás megszervezésével; több város pedig már csatornázni kényszerült legalább legzsúfoltabb városmagját. A város peremén és a város körül sok helyütt részint sétahelyek és közkertek létesültek, részint nyaraló- és villanegyedek építése kezdődött. Mindez ugyan még csak igen szerény kezdet – és a magyarországi városkép a nyugatról érkező utazókban (kivált az Alföldön) inkább az elmaradottság, vagy éppenséggel az egzotikum benyomását kelti –, ám aligha kétséges, hogy a magyarországi város képe, építészeti kerete az áruforgalom nyomán beáramló pénztől és az ezzel összefüggő új funkcióktól el nem választhatóan korszerűsödésben volt éppen úgy, mint (azonos forrásból eredően) a benne kialakuló életmód is, melyre új, gazdagabb és differenciáltabb, kielégítésükbe a kultúra sajátos eszközeit egyre nagyobb mértékben bevonó igények lesznek jellemzőkké: lakberendezésben éppúgy, mint a szórakozás vagy a pihenés módozatainak megválasztásában.

A modern városiasodás mindezen elemeit összefogva, leggazdagabban és legsokoldalúbban, minőségileg is kétségtelenül a legjellegzetesebb módon, kivételesen nagy mértékben, de éppen ezért nem általánosíthatóan, Pest átalakulása tükrözi. A forradalom előtti évekre Pest előkelő negyedeinek klasszicista házsorai már a modern, jómódú polgárság diadalaként határozták meg a város képét, a századelő még többnyire szegényes, barokk és copf stílusú házai által jellegzetessé tett, még a feudalizmustól ihletett városképpel szemben. A város 269 utcájából 116 egészen (sőt közülük néhány éppenséggel gránittal) kövezett, 112 pedig éjszakánként ki is van világítva. A külvárosokban a jórészt még kövezetlen és alig vagy sehogy sem világított utcákban a szegény kispolgár és egyre nagyobb tömegben a proletariátus hajlékai emelkednek a korábbi, elsősorban mezőgazdasági épületek vagy a legszegényebb, már csak részben céhes iparűzők házai mellett, illetve azok helyén. A városkép és -szerkezet így teszi láthatóvá a város és a falai között élő társadalom átalakulását is, ennek fény- és árnyoldalaival együtt: Ám ha természetesen nagyok – sőt a fejlődés kibontakozásával egyre nagyobbak is – a város jómódú polgára és a periférián élő napszámos életmódja közötti különbségek, kétségtelen, hogy annak formáit konkrétan és alapvetően mindig a tényleges urbanizálódás elemeiből számukra egyáltalában elérhető rész fogja meghatározni: a lakhelyekben, annak minőségében, technikai felszereltségében és környezetének látványában egyaránt.

Az értelmiség

Míg a 18. század utolsó éveiben Pesten a királyi tábla még csak évi átlagban 90 ügyvédi diplomát adott ki, addig az 1840-es években már átlag 517-et. A központi kormányszervek (helytartótanács, kamara) központi személyzetének és a vármegyei (részben ugyancsak ügyvédi diplomához vagy legalábbis jogvégzettséghez kötött állású) hivatalnokoknak a száma ugyanezen időközben körülbelül 7500-ról 10 ezerre emelkedett (ehhez számítva még az 1840-es évekre körülbelül 4000 falusi jegyzőt). A keszthelyi Georgikonban és Magyaróvárott 1848—ig körülbelül 2200 hazai hallgató fordult meg; az Institutum Geometricumnak 1765 és 1848 között körülbelül 1400 hallgatója volt; a selmeci Bányászati Főiskolán 1800–1801-ben 25, 1847–1848-ban azonban már 116 hallgató tanult. Az orvosok és sebészek együttes száma az 1840-es évekig mintegy 2800-ra emelkekedett, Erdélyre azonban ebből csak körülbelül 260 jutott, köztük is 143 a sebész. A pesti egyetem, a négy királyi akadémia és a középiskolák oktatóinak összlétszáma nem sokat változott: 1790 és 1845 között 775-ről csak 879-re nőtt, bár ebbe nem számították be a visszaállított szerzetesrendek lelkészi státusú tanárait.

Az úrbéri és a közgazdasági bizottság munkálatai

A bizottsági munkálatok felülvizsgálatára az 1827:VIII. tc. által létrehozott 81 tagú bizottság 1828. január 20-án kezdte meg üléseit Pesten. A bizottság természetszerűen az 1791-ben működött albizottságok szerint tagolódva és továbbra is az azok számára az 1791:LXVII. tc.-ben megszabott program alapján vette fel munkáját. Kiegészült azonban az 1825–1827. évi országgyűlés által az inszurrekciót pótló, illetve kiegészítő banderiális kérdések szabályozására a XV. tc.-ben létrehívott bizottsággal. A bizottság ülései a pesti farsangban kezdődvén, első eredményként felélénkítették a város forgalmát. A munkálatok tárgyalásaitól a nemesség és a polgárság egyaránt az ország helyzetének jelentős változását várta, és aki tehette, igyekezett e hónapokban Pesten tartózkodni, hogy a bizottsági munkák előrehaladásáról első kézből értesüljön.

A bizottság munkája persze éppen az első, a szervezéssel eltelt hónapokban nem sok érdekességet kínált. A tagok albizottságokra oszolva megkapták az 1791-es albizottságok munkálatait, és lehetőséget kaptak arra is, hogy bizonyos hivatali irattári anyagokhoz is hozzáférjenek, amennyiben azok a bizottság tárgyával kapcsolatosak. Mindezt mint alapanyagot az első ülésen szétosztották, majd kijelölték az egyes részkérdések előadóit. Ezzel az albizottsági munka hosszabb időre megoszlott az egyes tagok között: az albizottság teljes ülésére, részmunkálatainak és javaslatainak tárgyalására csak ezek elkészültével került majd sor. Az albizottságok által munkájuk végeredményeként végül is elkészített törvényjavaslat-tervezeteket azután a csaknem pontosan egy év múlva, 1829 januárjában összeülő teljes bizottság rostálta végig, immár mind a 81 tag jelenlétében, és e felülvizsgálat és egyeztetés eredményeképpen készültek el 1830 nyarára a bizottság végleges munkálatai, melyek már az országgyűlés elé voltak terjesztendők.

Az ilyen módon több mint két évig húzódó tárgyalások eredményeképpen létrejövő munkálatok jellegzetesen tükrözték a kor átmeneti jellegét. A problémákat egy már elavultnak és nehézkesnek érzett, hatékony működést biztosítani nem képes feudális intézményrendszer veti fel, mely azonban ugyanakkor (s még reformálói számára is) kétségtelen előnyökkel is rendelkezik: ha mással nem, azzal, hogy az átalakulás pontosan még fel nem mérhető, de kétségtelen veszélyeivel szemben bizonyos védelmet képes nyújtani. Védelmet még akkor is, ha a rendszer fenntartása, még ennek figyelembevételével sem áll arányban a lebontásából származó, de sokban bizonytalannak tűnő előnyökkel. A bizottságok munkálatai alapvetően ezt az átmeneti korra jellemző, ingadozó, a tagság osztályhelyzetéből következőleg nagyon is érthető emberi és politikai magatartást, sokszor szinte öntudatlan fenntartásokat tükrözik vissza. Ezt a végül is kettős magatartást kétségtelenül támogatta és befolyásolta a bizottsági munkálatoknak még 1791-ben kimondott, de most is hangsúlyozott alapelve, mely szerint a javaslatoknak a fennálló rendet módosítani és javítani csak e rendszer alapjainak érintetlenül hagyása mellett szabad. E kettősség legjellegzetesebben az úrbéri kérdésekkel foglalkozó – tehát a feudális rendszernek tulajdonképpen alapkérdését érintő – albizottság azon aggodalmában jutott kifejezésre, mely szerint, ha a bizottság eleve szélesebb körű változtatások igényével és ígéretével fog munkájához, félő, hogy ez a parasztságban túlzott várakozásokat fog kiváltani, és végül kiábrándulást okozhat.

Pedig éppen az úrbéri albizottság tárgyalásának eredményeképpen született meg a munkálatok egyik leginkább előremutató javaslata, mely abból kiindulva, hogy az urbáriumban rögzített jobbágytelek után a földesúr gyakorlatilag már csak a haszonélvezet eszmei jogával rendelkezik, most, de természetesen csak a jobbágyok számára lehetővé tette volna e jognak (gyakorlatilag tehát magának a jobbágyteleknek) szabad adásvételét. A javaslat heves viták után vált határozattá. Elvileg senki sem ellenezte ugyan, hiszen pártfogói a Bánság és az Alföld viszonyaira hivatkozhattak, ahol e joggal, ami a telek értékét rendkívüli mértékben megemelte, a jobbágy régóta rendelkezett. Az albizottság még azt a korlátozási javaslatot is elutasította, hogy az adásvétel csak már úrbérileg szabályozott telkiállomány esetén történhessék meg. Csupán annak biztosítása maradt nyitva (jellemző módon a parasztságban meginduló polgárosodási tendencia érzékelésére), hogy a gazdagodó paraszt ne szerezhessen túl sok telket elszegényedő társaitól. Ugyanakkor, végül is az úrbéri pátens szellemével összhangban, javasolták annak megtiltását, hogy a haszonélvezetet bármely földesúr meg-, illetve visszavásárolhassa. Az albizottság ezzel tulajdonképpen már megtette az első lépést a telket használó jobbágy tulajdoni jogának elismerése felé. Olyan gondolatot vetve fel ezzel, melyet az 1832–1836-os országgyűlés úrbéri vitáiban – megérezve benne az egész feudális jogi gondolkodás felbontására alkalmas alapelvet – Deák ügyessége fog megmenteni, az ellenzéknek az úrbéri kérdés tárgyalásában vallott részleges kudarca után is.

De az albizottság más vonatkozásokban is jelentősen előrehaladt az úrbéres viszony fellazítását illetően. Javaslatában kimondotta, hogy a maradványföldek földesúri tulajdont képeznek ugyan, de előírta, hogy ezekből új telkeket kell alakítani. Javasolta a legelők és az osztatlan birtokok felosztását ott, ahol csak lehetséges. Továbbra is fenntartotta annak lehetőségét, hogy a jobbágyok terheik megváltására örökös szerződéseket köthessenek földesurukkal. Érvként itt a már megkötött szerződésekre és az ilyen helységek virágzó állapotára hivatkoztak. Kedvezményeket javasolt a parasztoknak a bormérés és pálinkafőzés terén, és lehetővé kívánta tenni számukra a kilenced megválthatását terménnyel. Sikerült keresztülvinniük az albizottság reformtagjainak azt, hogy a javaslat szerint az úriszékek csak a jobbágyok egymás közötti ügyeiben legyenek illetékesek; sőt a tárgyalások során már felmerült az úriszék teljes megszüntetésének igénye is.

Az összbizottsági ülések hosszú során ezek az úrbéri javaslatok viszonylag jó fogadtatásban részesültek. Majdnem valamennyi javaslat megmaradt: a jobbágytelkek haszonélvezetének adásvételétől kezdve a jobbágy bormérési és pálinkafőzési kedvezményein át a legelőelkülönözés jogáig; megmaradt az örökös szerződések kötésének joga, sőt ezt még a kisebb haszonvételek megváltására is kiterjesztik. A maradványföld sorsát is pontosan meghatározzák: új úrbéres telket kell alakítani belőlük, kivéve akkor, ha bizonyíthatóan 1771 után és allodiális földből keletkeztek. Az összbizottság szabályozza azt is, hogy egy paraszt az eladásra kerülő telki haszonvételből mennyit vásárolhat össze. A megadott mértékek és egyáltalán a megközelítés módja jól mutatja, hogy a bizottság elsősorban a falusi gazdag parasztság réteggé alakulását kívánta korlátozni: eszerint 40 teleknél kisebb faluban csak egy, 40 és 80 telek közöttiben kettő, 80 és 120 közöttiben három és 120 fölöttiben négy telek haszonélvezete kerülhetett egyetlen paraszt kezére. Elutasítja azonban az összbizottság az úriszék hatáskörének javasolt korlátozását, és az igazságügyi bizottsággal egyetértésben az úriszék változatlan fenntartására adja le szavazatát.

Az átalakulás nem kevésbé lényeges kérdéseiben nyúlt hozzá a közgazdasági kérdésekkel általában is foglalkozó kereskedelem- és harmincadügyi albizottság. Alapanyagát, Skerlecz Miklós 1791-es javaslatait, a keletkezésüktől eltelt több mint három évtized alatt is nagy megbecsülés övezte. A félretett munkálatok közül csupán ennek elővételére történtek időközben országgyűlési kísérletek, nem is egyszer, hanem háromszor. Megvitatásuk elhalasztására az udvar mindig nagy igyekezetet fordított.

Most a tárgyalás újrafelvételekor érdekes javaslatok merültek fel. Jellemzően a gazdaság problémáinak szétágazására, itt is visszatértek egyes, úrbéri vonatkozásokat is érintő gondolatok. Az albizottság új javaslatot tett nemcsak a közös birtoklású nemesi földek, hanem a jobbágyi és a földesúri földek elkülönítésére is. Az Alföldön a tanyarendszer helyett, illetve annak kiegészítésére faluközpontok létesítését javasolták. Az Alföld felé még szakadatlanul tartó, bár már jelentősen meglassult belső migrációnak megfelelően, az albizottság javasolta az alföldi puszták betelepítését. A földesurak telepítő kedvének fellendítése végett egyúttal azt is kimondta, hogy e telkek sohasem változhatnak úrbéres állománnyá. A puszták betelepítését nemcsak a magánföldesuraknak, hanem a kamarának, az alföldi városoknak és a szabad kerületeknek is feladatává kívánta tenni.

Az albizottságok központi kérdése azonban, valóban a kereskedelem körébe vágva, a nemesi árutermelés biztosítása, és ennek során részint a terményértékesítés minél tökéletesebb megszervezése, részint az ehhez szükséges előfeltételek megteremtése volt. E kérdések részint technikai jellegűek voltak. Komáromy Péter bizottsági tag felvetette az országos útrendszer tervét. Hangsúlyozta a szabad folyamhajózásnak, az állandó Duna-híd létesítésének szükségességét; javasolta a csatornák és vasutak építésével foglalkozó részvénytársaságok engedélyezését, a vállalkozások megkönnyítése érdekében pedig a belső vámok eltörlését ajánlotta. Jellemzően azonban arra, hogy a gazdasági élet technikai problémái is ekkorra már milyen mélyen nyúltak bele a társadalmi szerkezet kérdéseibe, felmerült a javaslat, hogy a létesítendő közlekedési eszközökön, utakon, hidakon azok igénybevételéért mindenki, társadalmi helyzetére való tekintet nélkül fizetni tartozzék. Ha pedig a belső vámokat fenntartanák, fizetésükre a nemes is köteles legyen.

Az árutermelés döntő kérdéseként merült fel a nemesség tőkehiányának – mint a korszerű termelésre való áttérés legfőbb akadályának – megszüntetése. Erre többféle, lényegében azonos megoldási javaslat született. Fölmerült földhitelintézet alapításának terve 100 ezer, egyenként 2000 forintos részvény alapján. Ezt a javaslatot azonban az albizottság kénytelen volt elutasítani. Az ellenérvek jellemző módon ismét csak a feudális rendszer alapjaihoz nyúltak le. Az intézet szükségességét mindenki elismerte, de megvalósíthatatlannak tartották, mert a telekkönyvek hiánya, az ősiségre épülő jogrendszer, magszakadás esetén pedig a fiskus örökösödési joga együttesen lehetetlenné teszik a hitelezést, arról nem is beszélve, hogy az igazságszolgáltatás fennálló rendszerében a perek a végtelenségig húzódhatnak. Más javaslatok is elhangzottak annak érdekében, hogy a nemesi társadalomba állami vagy államilag garantált úton bevihessék a tőkét. Dessewffy József gróf kereskedelmi társaság létesítését javasolta, 3 millió forintos alaptőkével. Az alaptőkét nem subsidium, hanem 30 éves nemesi kényszerkölcsön alapján kell létrehozni. Javaslata szerint a társaság a részvényesek terménykereskedelmét a jegyzett részvények arányában finanszírozná. Ezt a tervet a fiumei küldöttek is támogatták. Ők beérték volna Fiumében létesítendő 1 millió forintos alaptőkéjű társasággal is, ennek peres ügyeiben illetékes fórumként azonban eleve a bécsi kereskedelmi törvényszéket óhajtották megjelölni. A társaság import-exporttal foglalkoznék, amit saját hajókkal bonyolítana le; Pesten, de az országban másutt is lehetnének fiókjai. Radvánszky Antal a kereskedelem finanszírozására a létesítendő országos pénztárat kívánja felhasználni. A különböző nemesi reformtervekben már 1715 óta állandóan kísértő „fundus publicus”, melyből a közérdekű beruházásokat lehetne fedezni, nála a nemesség egyszeri, 3 millió forintos megadóztatásából származó alappá változnék, melynek kamataiból kereskedelmi hiteleket lehetne folyósítani. Az alaptőkéül szolgáló összeget, javaslata szerint, később 5 millió forintra emelnék. Hasonló nemzeti kereskedelmi intézet tervével állt elő, azt ugyancsak az országos pénztárhoz kapcsolva, Ürményi Miksa is. Ez az intézet termény vagy áru lekötése fejében az érték kétharmadáig adhatna előleget a termelőnek. Magát az országos pénztárt Ürményi a királyi pénzügyi igazgatástól és az államkincstártól teljesen elkülönítendő rendi, tehát az országgyűlésnek alárendelt szervnek képzelte el. Alaptőkéje a nemesség és a polgárság egyszeri befizetéséből gyűlnék össze, és csak a kamatai lennének felhasználhatók, ezek is csak országos érdekű, főleg közlekedési beruházásokra. Jellemző volt a pesti kereskedelemi testület versenytársak kikapcsolására irányuló, konzervatív szellemű véleménye. A testület szerint előbb legyen kereskedelem (amihez megelőzőleg jó forgalom és szolid hiteltörvény szükséges), a társaságot ráérnek ezután is létrehozni. Konkrét panaszai – melyeket már az 1790 és 1802 közötti országgyűléseknek és 1825-ben is előadott – hitel, szállítás, váltótörvény, bank s az örökös tartományokkal kölcsönös vámrendszer hiányát említik. Követelte továbbá – konzervatív céhszelleméhez híven – a zsidók kizárását a kereskedelemből. Ennek alapján (feltehető, hogy a nemesi árutermelők versenyétől félve) nem tartotta sürgősnek a kereskedelmi részvénytársaság létrehozását sem. Míg azonban a pesti kereskedők testülete végeredményben megmaradt a panaszoknál, egyes véleményadásra felkért pesti kereskedők konkrétabb javaslatokkal álltak elő. Kappel Frigyes, a kor nagy pesti kereskedője és bankárja, a birtokosok beruházásainak elősegítésére hitelbank létesítését és a tenger felé vezető Lujza út megváltását javasolta. Ez utóbbi révén csökkennének a szállítási költségek. Még tanulságosabb Deyák József pesti kereskedő javaslata. Ő, mintegy kompromisszumként az új igények és a még stabil, régi intézmények között, ugyancsak részvénytársasági hitelintézet létrehozását javasolja, méghozzá a nádor védnöksége alatt. Itt azonban a hitelek a városi polgárok házaira és telkeire lennének betáblázhatók. A városokban ugyanis volt telekkönyv. Ez a javaslat, mely elnyerte a városi követek nagy részének tetszését, a hitelnyújtásból származó hasznokat a városi (elsősorban patrícius) polgárságnak juttatta volna, hiszen a nagy értékű városi ingatlanok ezek kezében halmozódtak össze.

Valamilyen formában mindezeknek a javaslatoknak hátulütőjeként jelentkezett a nemesi személy hitelképtelensége, melynek alapját az ősiség alkotta. Nem is véletlen, hogy Radvánszky Antal javaslatában a legradikálisabb megoldásként az ősiség teljes eltörlését, a nemesi föld korlátlan adásvételének lehetővé tételét és további forgalmának biztosításaként a nemesi vagyon összeírását követelte. (Ezek a kérdések más megközelítésben a jogi albizottság munkálataiban is felmerültek, és lényegében ugyanilyen megoldás irányába mutattak.) Az albizottság végső javaslatát csupán egy, a hitelezők biztonságát szolgáló törvényeket igénylő formulában foglalta össze. Ám a jobbágytelek haszonvételének forgalmát felszabadítő javaslathoz hasonlóan, ez az igény is messzebb mutatott már, és szükségképpen az ősiség eltörlésére irányult.

A bizottság a kereskedelem kapcsán még más figyelemreméltó gondolatokat is felvetett. Ezek azonban végül is ugyancsak mind a nemesi terménykereskedelem tengelyéhez kapcsolódtak. Wenckheim József báró a kereskedelem felszabadítását javasolta és egy Szolnoktól Pesten át Fiuméig érő vasútvonalat. Világosan látta, hogy a hazai viszonyok között a mezőgazdaság fejlődése a polgárosodás fő tényezője. Ezt használja ki a kereskedő, s ennek felhalmozásából jön létre az ipar. A terv megvalósításának eszközei: vámok és harmincadok kedvező megállapítása, a kereskedelmi és váltótörvények nemesre is kötelező kiterjesztése, a megyei árszabályozások megszüntetése, jelzálogbank létesítése, Pesten tőzsde felállítása, biztosító intézetek létesítése. Wenckheim az így fellendülő forgalomban látta a problémák megoldását. A vámok eltörlése esetén a meggyorsuló forgalom az osztrákokat is kárpótolná elveszett előnyös helyzetükért. Ugyanezért kell segíteni a polgárságon, mert az ő kezén megy át az áru. Érdekes módon a forgalom megélénkítése képezi egyik fő tételét Ürményi Miksa azon javaslatának is, mely 12 milliónyi, ám csak az ország határán belül érvényes kényszerforgalmú papírpénz kibocsátását ajánlotta. Ő volt az egyetlen, aki – legalábbis javaslatának tanúsága szerint – a konjunktúrával járó hatalmas infláció forgalomélénkítő szerepét megérezte.

Az igazságügyi és a közjogi bizottság munkálatai

A kerületi táblák megszüntetésével annyiban értenek egyet, hogy számuknak kettőre való csökkentését és mindkettő Pestre helyezését javasolják. Elutasítják a hétszemélyes tábla kereskedő tagjaira tett, már az albizottságban is elutasított javaslatot, egyetértenek viszont az egyházi törvényszékek hatáskörének tervezett korlátozásával, sőt kimondják, hogy világi-anyagi vonatkozásokban egyházi személyek is világi törvényszék elé tartozzanak. A polgári törvénykönyv kapcsán elvben az összbizottság is a hitbizomány létesítése ellen foglalt állást, gyakorlatban pedig – ugyancsak egyetértve az albizottsággal – hangsúlyozta, hogy 500 telken aluli birtokból ne is lehessen új hitbizományt alakítani. Az örökvallást illetően az összbizottság világos törvényt sürget, mely már a szabad rendelkezés irányába mutat: álláspontja szerint megtámadhatatlan minden olyan örökvallás, mely az eladónak hasznára volt. Elfogadják a perrendtartás módosítására tett javaslatot: jellemző azonban, hogy bár sokat beszélnek a hitel a hagyományos perrendtartás által megnehezített biztosításának kérdéséről, a rendszert a régiben hagyják. Viszont oly mértékben racionalizálják az eljárást, hogy annak királyi parancsokkal való befolyásolására – az udvari körök nagy bosszúságára – már csak igen kevés lehetőség nyílik. A büntető törvénykönyv javaslata a botbüntetést 50 botütésre maximálja, és kivonja a büntetés alól – tehát mintegy már a honoráciorokra vonatkozó szabályok alá helyezi – az egész évben dolgozó céhes iparosokat is. Fenntartja a bizottság a nemesek és nem nemesek felperesi jogában fennálló megkülönböztetést, bár bizonyos enyhítésekkel. A nem nemes, ideértve még a honoráciort is, három évi szabadságvesztésnél csekélyebb büntetés ellen még mindig nem fellebbezhet, azt ki kell állnia – míg a nemes fellebbezési joga megmarad.

Igen érdekes konfliktus támadt a váltótörvény vonatkozásában: itt Ürményi a nemes váltóképességének feltételéül javasolt kötelező kereskedelmi cégbejegyeztetés ellen emelte fel szavát. Viszont a bizottság kimondta, hogy – a javaslattal ellentétben – váltóadósság biztosítékául nemesi birtok is legyen leköthető, mert ha ezt nem engedélyezik, akkor csökken a nemesi birtok értéke is.

Végül is konzervatív szellemben hozta meg javaslatait a közjogi albizottság is. Mindenekelőtt két igen jelentős kérdést az összbizottság elé utalt, és ezzel a továbbiakban nem is foglalkozott. Az egyik a megyében a közigazgatás és az igazságszolgáltatás szétválasztását, a másik a városok felügyeletének a kamara alóli kivételét és a helytartótanács alá rendelését tárgyalta volna. Utóbbi abból a szempontból volt jelentős, hogy az erőteljes udvari befolyás és irányítás alatt álló kamara hatáskörének csökkentése révén az udvarnak a törvényhatóságok ügyeibe való beavatkozási területét szűkítette volna, ez pedig a rendek az országgyűlésen át érvényesíthető befolyásának növekedését eredményezhette. A kérdésben maguk a városi követek sem voltak egységes véleményen. A nemességgel szemben álló, főleg német polgárok álláspontját a – később ugyancsak megnemesített és nevét is megmagyarosító – soproni követ fejtette ki. A király és a kormány védelme kell a polgárnak – úgymond. Jellemző azonban, hogy ezzel éppen a budai és a debreceni követek nem értettek egyet.

Az érdemben tárgyalt kérdések közül kiemelendő, hogy a sajtószabadsággal foglalkozó és elfogadott referátum nem tagadta a cenzúra jogosultságát. Csupán az apparátus szervezetének és működésének pontosabb körülhatárolását javasolta, azzal az igénnyel, hogy a cenzorság ne maradjon a katolikusok monopóliuma. A megyék rendezését illetően a javasolt szabalyozás ugyancsak főleg gyakorlatias volt. Az igazgatás jobb megszervezését és az ügyek elintézésében a jogszerűség növelését hangsúlyozta, s – az udvar a megyékkel szemben tanúsított korábbi politikájának érthető reakciójaként – a megyék csorbítatlan hatáskörének fenntartása mellett szállt síkra, sőt javasolta, hogy a megyék jogosíttassanak a törvénytelennek talált királyi rendeletek félretételére, és ilyenekkel szemben a helytartótanács útján felirattal fordulhassanak az udvarhoz. A javaslat ugyancsak az elmúlt évek tapasztalatain okulva, gondosan s minden vita nélkül tisztázza a főispán hatáskörét a közgyűlés összehívásában, a tisztújítási jelölésben és az elnöklésben. Sürgető társadalmi igényt fejezett ki az a javaslat, mely egyes megyei szakszolgálatok: így a számvevői, adóbehajtói, csendbiztosi állások esetén lehetővé kívánta tenni nem nemesek alkalmazását is, az orvos esetében (e pályán kevés lévén a nemesember) a kénytelenség már amúgy is megbontotta az elveket.

A városok vonatkozásában – mint már az első lépések után is látható volt – nehezebben ment az egységes reform kidolgozása. A javaslat a városoknak a helytartótanács és a megyei főispán alá rendelését ajánlotta. Egyetértett azzal, hogy az országgyűlésen minden városi követ (összesen 48) szavazata külön számítson. Ennek fejében viszont azt kívánta, hogy a követet ne a magisztrátus, hanem legalábbis a külső tanács, a választott község delegálja, a tisztújításban pedig éppenséggel az egész város vegyen részt. Ugyanakkor a nemeseknek a várossal szembeni kötelezettségeit, mint az a jogi bizottság munkálataiból kiviláglik, tovább csökkentették. A városi követek persze tiltakoztak: részint a főispán ellen (ami még érthető is lenne), részint az ellen, hogy a tisztújításba az egész lakosságot bevonják (ami viszont a patrícius polgárság hatalomféltésének bizonyítéka), de nem találták elégségesnek a városoknak juttatott 48 országgyűlési szavazatot sem. Az albizottság azonban az eredeti javaslatot fogadta el és terjesztette tovább.

Nem kisebb jelentőségű kérdést érintett az országgyűlés munkájának szabályozásával foglalkozó javaslat. Elsősorban olyan ügyrendi szabályzat volt ez, mely a tárgyalások vitelében az apró részletkérdéseket is szabályozva, az eddig szabályozatlanul maradt kérdések révén az országgyűlési munka irányításába túlsúllyal beavatkozni képes kormánybefolyás korlátozására irányult. A tervezet mindenekelőtt az uralkodó személyes elnöklését kívánta. Ez ugyanis eleve kizárta volna azt, hogy az országgyűlési javaslatok felett az udvari hatóságok hosszadalmas, és ennek kapcsán az ellenzéki álláspontot valamilyen ponton előbb-utóbb meghiúsító tárgyalásokba kezdhessenek. Az országgyűlés székhelyéül – az 1791. évi javaslattól eltérően – nem Budát, hanem Pestet kívánták. Jellegzetesen érvényesült a köznemesi álláspont a főrendi tábla bizonyos korlátozásában. A javaslat szerint ott már csak a mágnások elsőszülöttjei foglalhatnának helyet, a regalista mágnásnak pedig a részvételhez legalább 50 teleknyi birtokkal kellene rendelkeznie. Megszűnnék a címzetes püspökök országgyűlési ülése. A királyi hatalom további korlátozását jelentette az a javaslat, hogy a táblák ülésein 4&ndahs;4 udvari tanácsos vegyen részt, akik képesek legyenek megadni a vita során szükségessé vált, az államélet magasabb szféráit érintő felvilágosításokat. Az alsótábla összetételét illetően a javaslat szerint a megyék 3–3, a városok 1–1 követet küldhetnek: ilyen módon a megyék túlnyomó súlya (nem is egészen indokolatlanul) továbbra is biztosítva lett volna. Így válik érthetővé viszont, miért találták kevésnek a városi követek a nekik jutott mindössze 48 szavazatot. Újdonság az, hogy az alsótáblán a javaslat helyet kívánt biztosítani az egyetem egy küldöttjének is. Az országgyűlés ügyrendjét illetően: a javaslat szerint a két tábla közötti ellentétek esetén a két tábla együttes ülésen szavazzon (ez ellen viszont az albizottságban a megyei követek tiltakoztak). Ugyancsak a megyék befolyásának bizonyos csökkenését vonhatta maga után az a javaslat, mely szerint a megyei utasítások nem egészükben, hanem csak részben lennének kötelezőek, részben pedig csupán ajánló szerepük lenne. Ezt a tervet azonban a megyék követei már az albizottságban leszavazták. Az országgyűlési költségek viselésének kérdésében a javaslat 1791-hez képest visszalépett. Míg az minden költséget a nemességre hárított volna, ez a javaslat csak az első 3 hónap költségeit kívánta a nemességgel fizettetni – az országgyűlés elhúzódása esetén fizessen (a háziadó révén) továbbra is a paraszt. Kimondták végül a javaslatban, hogy az országgyűlés nyelve a magyar és a latin legyen. Szabályozták az ülések nyilvánosságát is. Jellemző, hogy a kormány még ezt a sok szempontból konzervatív országgyűlési javaslatot is igen veszélyesnek találta, helyesen érzékelve abban az olyan elemeket, melyek az országgyűlésen a megyei befolyást növelték volna.

A helytartótanács vonatkozásában javaslat hangzott el, hogy a kamara kerüljön ennek alárendeltségébe. Az albizottság kísérletet tett a helytartótanács országgyűlési felelősségének kimondására is. Ez – ugyanúgy, mint a 4 udvari tanácsos országgyűlési jelenléte – távlatilag a polgári rendszer felelős minisztériumának felállítása irányában mutató igényt jelzett. Külön tanulságos az albizottságnak a zsidók kérdésében elfoglalt álláspontja; A munkálat a bevándorlás eltiltását javasolta. Annak ellenben, aki már országlakos, általános letelepedési engedélyt javasolt adni: lakjék ott, ahol lakni akar. Szorgalmazta magyarosodásukat, de kizárta őket a közhivatalok viseléséből. Nemesi jószágot zsidó nem szerezhet és nem is bérelhet, szeszes italt nem árusíthat. Viszont katonaköteles, és 15 évi helyben lakás után városi házat is vehet. Ez utóbbi ellen viszont a városok tiltakoztak élénken.

Az összbizottság a közjogi albizottság munkálatát is meglehetősen konzervatív szellemben revideálta. Mindenekelőtt kihagyták a javaslatból azt, hogy a megyék jogosultak a törvénytelen királyi rendeleteket félretenni, és velük szemben a helytartótanács útján felirattal fordulni az udvarhoz. Különben a megyei adminisztráció kérdésével foglalkozó javaslatokat elfogadták. Az országgyűlés székhelyének Pestre való áttételével egyetértettek, és azzal is, hogy a főrendi tábláról kizárják a csupán címzetes püspököket és a regalistákat.

Bizottsági munkálatok az adó-, a nevelésügy, a nemesi katonáskodás és a bányaügy vonatkozásában

Nem kevésbé lényeges politikai kérdéseket érintett végül annak az újonnan létesített bizottságnak a munkálata, amit a nemesi felkelés és a banderiális szervezet korszerűsítése érdekében küldtek ki. E kérdéssel 1791-ben még nem foglalkoztak, de megoldásának igényét már az 1808:IV. tc. is tükrözte, az 1827:XV. tc. pedig megoldását a rendszeres munkálatok keretében rendelte el. Az albizottság munkálatának alapját Kajdacsy baranyai követ e tárgyban kelt könyve képezte volna, de ez végül nem került tárgyalásra. A javaslat maga konzervatív szellemben indult. Kimondta a nemesi adómentesség fenntartását. Elutasította a bandériumok szükségességét, mivel a föld a jobbágynál van, aki amúgy is adózik és katonáskodik utána. A javaslat kimondta, hogy a nemesség súlyos helyzetben rendkívüli eszközökkel siethet az ország segítségére: subsidiumot adhat. A javaslat azt kívánta, hogy az egyházak se bandériumokat állítsanak, hanem tizedjövedelmeik után a subsidiumhoz és az inszurrekciós költségekhez járuljanak hozzá. A nemes személyi felkelését azonban emellett is mindvégig fenn kell tartani ugyanúgy, mint a subsidium fizetési kötelezettségét. Mindezeket azonban ezentúl országgyűlési határozatra kell teljesítenie. Figyelemre méltó azonban, hogy a javaslat tendenciája – ha tovább olvassuk – egyre határozottabban az önálló nemesi hadsereg létesítése irányába mutatott. Mindenekelőtt Pesten országos fegyvertár felállítását javasolta, melyet korszerű fegyverzettel kell felszerelni.

Gergely András

A kolerafelkelés

Miután az északkeleti megyéket hasztalan próbálták izolálni (fuvarosok, só- és áruszállító tutajosok hozták azt lejjebb a Tiszán), július elején már a Berettyó—Zagyva—Hernád mentén húztak határt, amelyet rövidesen HatvanVácEsztergom irányában kellett kiegészíteni. Újabb néhány nap múlva a Dunán bontották szét a hajóhidat és Pozsonytól Pestig vigyázták a révátkeléseket. Július közepén pedig az örökös tartományok és a Magyar Királyság határán állították fel a kordont. A járvány nem kímélte Bécset sem (a magyar főurak zöme innen menekült tovább), és meggátolhatatlanul nyomult előre nyugat felé.

A kolera nem terjedt egyenletesen. Megkímélt egyes vidékeket, az elzártságban élő falvak és városok egész sorát. Itt újabb szigorú zárvonalakat állítottak fel, hogy a járvány behurcolását megakadályozzák. A szigorú intézkedések azonban nemcsak feleslegesnek bizonyultak – hiszen a járvány terjedését nem tudták megakadályozni –, hanem károsnak is. A legnagyobb mesei munkák idején a jobbágyok nem járhattak ki még a közeli földekre sem. Végképp nem indulhattak az Alföldre a felvidéki aratók ezrei, s ezáltal egész évi kenyerük vált bizonytalanná. Nem térhettek haza a távollévők, megrekedtek vándorútjuk során a mesterlegények. Leállt a közlekedés, megbénult a kereskedelem, megszűnt a társas élet. Felső-Magyarországon a gabonabehozatal elmaradása miatt éhínség fenyegetett, s a parasztságban az 1817-es szörnyű ínség emléke, az éhhalál réme idéződött fel. Az elkeseredés először Pesten csapott át megmozdulásba. 1831. július 17-én, a tanév befejeztével, a tanulóifjúság nem tudta elhagyni a várost, s ezért a hatóságoknál erőszakos fellépéssel kényszerítette ki a dunai átkelés engedélyezését. A város manufaktúráinak – a kolera folytán többnyire munkanélküli – munkássága a hatalom szemmel látható megingását önálló akcióra használta fel: megpróbálták elfoglalni a városházát és a fegyverraktárat. A katonaság sortüze után állt csak helyre a rend.

Wesselényi Miklós

1819-ben még a „nemesi szabadság” védelmében tiltakozott az úrbéri összeírás ellen, de bensőleg már ekkor is a „tökéletesedési vágy” mozgatja, amely később elsősorban Széchenyivel való barátsága és közös külföldi útjuk során konkretizálódik. Részt vesz barátja vállalkozásaiban, a kaszinó szervezésében, a lóversenyek meghonosításában, az Akadémia munkájában. Birtokának gondjai, szerényebb anyagi helyzete azonban nem teszi lehetővé, hogy folyvást Pesten tartózkodjék, s továbbra is e vállalkozások lelke legyen.

A rendszeres bizottsági munkálatok a megyék előtt

Győr megye tanítóképzők létesítését és a vagyonosabb lányok számára Pesten központi iskolák felállítását ajánlotta.

A nyilvánosság biztosítása és a tárgyalások rendje

Mind gyakrabban felmerült a követelés, hogy az országgyűlést az ország igazi centrumába, a magyarosodó és rohamosan növekvő Pest városába kell áthelyezni. Pozsonyban az országgyűlésen csak a testület kiegészítő részét képező úgynevezett országgyűlési ifjúság nyilváníthatta tetszését vagy nemtetszését. Közéjük sorolták a királyi táblán joggyakorlatot végző jurátusokat, a vármegyék költségén vagy saját erejükből a követek kíséretében megjelenő írnokokat, továbbá a jogvégzett ifjakat – akik az ügyvédi vizsga letétele végett keresték fel az alsótábla elnökségét képező királyi táblát – s végül a távollevő főrendek követeit. A mintegy 1200 főnyi országgyűlési ifjúság többsége a reformok lelkes híve volt. Szorgalmasan látogatta az üléseket, és lassan közvéleményformáló erővé fejlődött. Lepisszegte, gúny tárgyává tette a konzervatív szónokokat. Tombolva ünnepelte a liberálisokat. Rajongott az alkatilag különböző, de szellemileg rokon Wesselényiért és Kölcseyért. Ez az ifjúság, amely korábban csak a dörgő hangra, a látszatra figyelt, és a karzaton udvarolt a hölgyeknek, most, nem utolsósorban ünnepeltjeinek biztatására, Társalkodási Egyletbe tömörült, ahol haladó szellemű könyveket olvastak, demokratikus reformokról, a francia forradalmak tanulságairól vitatkoztak. A kör vezetője Lovassy László volt. Tagjai közé tartozott Pulszky Ferenc, Tormássy János, Kászonyi Dániel, Madarász József, Vukovics Sebő, a későbbi évek és a majdani forradalom számos ismertté vált alakja. Ha testületileg nem is, egyénileg fenyegetve érezhette magát az ifjúság. Megtagadhatták egyesektől az ügyvédi vizsga letételét, felmondhattak a joggyakornokoknak. Besúgók figyelték az egylet működését. A szegényebb sorúaknak, mint az írnokoknak, kenyerük függött attól, hogy széles körben lehet-e majd a tárgyalásokról kéziratos tudósítást küldeni.

A pozsonyi hallgatóság és a követi jelentések nem pótolhatták a tárgyalások menetének rendszeres ismertetését. Már az 1830. évi országgyűlésen felmerült egy országgyűlési újság terve, amely 1832-ben újra tárgyalásra került. A rendek nem egyezhettek bele abba, hogy az országgyűlés közleményeit a kormány cenzúra alá vesse, ezért a kerületi ülések naplóinak kéziratos terjesztését szorgalmazták. Anyagi nehézségek miatt ez a vállalkozás hamarosan abbamaradt. Ekkorra már ismertté vált az a magánvállalkozás, amely tucatnyi Zemplén megyei előfizetőt tudósított levelezés útján az országgyűlés tárgyalásairól. Ez a kéziratos országgyűlési tájékoztatás tovább fejlődvén nemcsak pótolni tudta a hiányzó hivatalos közleményeket, hanem haladás melletti elkötelezettségével többet nyújtott az egyszerű tájékoztatásnál. Szerkesztője egy fiatal ügyvéd, aki távollevő főrendek követeként jött fel megyéjéből Pozsonyba: Kossuth Lajos. Miután kőnyomatos sajtóját a kormány elkobozta, tudósításait az ügyiratokat előállító „diktatúra” mintájára, diktálás útján írattatta le, s magánlevelezésként küldte szét, kezdetben harminc, néhány hónap múlva már száznál is több példányban. Előfizetett rá az összes megye, számos város, sőt néhány jobbágyközség; emellett kaszinók, kollégiumok, iskolák és jobb módú magánosok, akik ugyancsak tovább kölcsönözték a lapot. Az előfizetők gyakran újra lemásoltatták az érdesebb híreket. Az Országgyűlési Tudósítások évek során hatalmas kötetekké gyarapodó lapjait több ezren olvasták. Első ízben volt közös hazai aktuálpolitikai olvasmánya a Somogy megyei nagybirtokosnak, a mezővárosi parasztpolgárnak, a pesti ékszerésznek, a bihari kisnemesnek, a pápai diáknak, a császári kamarásnak, a jobbágyfi lelkésznek.

A reformellenzék formálódása

A következő, még ugyancsak társadalmi s nem politikai szerveződési forma a kaszinó. Ezek Pest (1827) példáját követve sorra alakultak vidéki városainkban: Kaposvárott (1828), Sátoraljaújhelyen (1831), ahol Balásházy János volt az alapító, jegyzője pedig a fiatal Kossuth, Kecskeméten, Egerben, Marosvásárhelyt (1832); s ezután sorra minden nagyobb városban. 1833-ban a Magyar Királyságban 24, Erdélyben 5 kaszinót tartott számon a kormányzat. Megfelelőjük a kisebb városokban az olvasókör, tanintézetek mellett az önképzőkör és a diáktársaság, ahol olyan tanárok szolgálták a haladás ügyét, mint a fordulatot hozó 1830–1831. év eseményeiről röpiratban beszámoló nagyenyedi Szász Károly, a kortársi filozófiában ugyancsak otthonos pápai Tarczy Lajos, az Amerikát ismertető debreceni Péczeli József, a természetet búvárló eperjesi Greguss Pál.

Az ellenzéki mozgalmak országos egységét azonban mindezek a társadalmi fórumok, s a Széchenyi által „52 piciny királyságnak” nevezett vármegyék, pusztán a követküldéssel és a követutasítással mint politikai tevékenységük záróaktusával, önmagában nem biztosíthatták. Roppant jelentősége volt a liberális ellenzéki mozgalom egységesülése szempontjából annak a ténynek, hogy a kormány – a rendiség számára tett gesztusként – 1830-ban újra engedélyezte a megyék egymás közötti levelezését. Zala megye levéltára például, amíg más vármegyéktől és városoktól 1790–1793 között 167, 1794–1811 között 148 átiratot kapott, addig az 1812–1828 közötti évekből egyetlen ilyen körlevelet sem őriz! Ugyanakkor az országggyűlést előkészítő 1830–1832. években 56, az országgyűlés ideje alatt 100, s azután 1837 és 1848 között már 230 körlevél érkezett! A harmincas évek elején az iratok többsége – néha folytatólagosan – a vármegyék állásfoglalását tartalmazta a rendszeres bizottsági munkákkal kapcsolatosan, gyakori a magyar nyelv (és a magyar színészet) pártfogását szorgalmazó átirat is. Az egységesülés ellenére egyoldalúságot jelentett, hogy a mozgalomnak nem volt központja. A következő években azonban már hallgatólagos megállapodás folytán Zala és a „vezérvármegye”, Pest megye véleménye számított mérvadónak. Valóságos politikai centrum azonban csak az országgyűlések ülései idején alakulhatott ki – tehát nem a politikai központtá is fejlődő Pest városában (1834 óta itt jelenik meg az első politikai lap, a Helmeczy szerkesztette Jelenkor), hanem az ország határán – Pozsonyban.

Az országgyűlés utolsó szakasza és törvényalkotása

Intézkedtek a kisebb összegű adósságok rövid úton történő végrehajtásáról, néhány, a törvényhozás által meghatározott irányban építendő vasútvonal kedvezményeiről, a Buda és Pest közötti állandó híd építéséről, megkísérelték ipariskolák és egy pesti műegyetem alapítását, a Ludovika Akadémia működésének elindítását, megszavazták az adót. A visszautasított javaslatok tucatjai roppant elkeseredést szültek. A hosszú országgyűlés nem a hagyományos, ünnepélyes és békés hangulattal ért véget, hanem a szólásszabadság védelméhez készített és a főrendek által annyiszor visszautasított felirattervezet tizenhetedik alsótáblai üzenetével, amely „a nemzet és egész Európa előtt” ünnepélyesen kinyilatkoztatta, hogy a kormány erre vonatkozó ítéletei „törvénytelenek, önkényből eredők és egyedül az erőszak szüleményei”.

Az országgyűlés magyar és latin nyelven hozott törvényei (kétes esetekben immár a magyar nyelvű szöveg volt az irányadó) elsősorban az úrbéri szolgáltatásokról intézkedtek. Meghatározták az egy egész telekhez tartozó illetőséget, amely egy magyar holdnyi beltelekből, továbbá megyénként változóan 16–40 „osztályozott” (a föld minőségétől függően 1100, 1200 vagy 1300 négyszögöles) hold szántóból, 5–12 „kaszáló” (amennyit egy kaszás egy nap alatt levág, körülbelül 800–1200 négyszögöl) rétből és a közös legelőből állott. Utóbbiból elkülönítése esetén egy egész telekre a helyi körülményektől függően 4–22 holdat kellett számítani. A legelő elkülönözését (a földesúri és a községi legelő szétválasztását) és tagosítását (kinek-kinek illetősége kihasítását) a földesúr vagy a jobbágyok többsége kérhette, ami szabad egyezés vagy úrbéri per útján mehetett végbe. (A közlegelő használata megillette a házas zselléreket is, ezért tagosítása esetén nyolc házas zsellérnek járt egy egész telki illetőség, vagyis egy zsellér számára 0,5–2,75 hold.) A telki haszonvételek közé tartozott még a faizás (tűzi- és épületfagyűjtés) joga, a bormérés (ha a községben szőlőhegy volt, Szent Mihály napjától – szeptember 29. – Szent György napjáig – április 24. –, ha nem volt, akkor karácsonyig); a terményeivel való szabad kereskedés, a borkereskedés, illetve a pálinkafőzés és a boltnyitás lehetősége (utóbbiak bizonyos illeték ellenében). A jobbágyok által végzett irtásokat, amelyek nem tartoztak a szorosan vett telkiállományba – a jobbágyság által használt föld tekintélyes része volt ilyen jellegű –, úrbéri per útján, a befektetett munka és a költségek megtérítésével visszaválthatta az uraság, kivéve, ha az irtásföld saját élelmezésük biztosítását szolgálta.

Egységesen rögzítették a földesúri tartozásokat is. Könnyítés volt a korábbi helyzethez képest, hogy a kilenced behajtására csak három nap állott a földesúr rendelkezésére. Megváltását is lehetővé tették „egy vagy több esztendőkre”. Az „ugar” termését és a másodtermést – amelynek jelentősége a nyomásos gazdálkodás bomlásával, a kapásnövények terjedésével egyre nőtt – dézsmamentessé tették. Eltörölték a méhrajok, bárányok stb. dézsmáját, a földesurat illető kisebb „ajándékokat”, csökkentették az úgynevezett hosszúfuvart. A robot törvényes mennyisége változatlan maradt, s csak abban az esetben volt megváltható, ha a földesúr bérbe adta jobbágyai robotmunkaerejét. A résztelkek terhe arányosan kisebb volt, egynegyednél kisebb telkek kialakítását azonban nem engedték meg. Lehetővé tették a telki haszonvétel szabad adásvételét; megszerezhető volt minden „országlakos”, tehát a nem nemesek számára is.

A község beligazgatását illetően a jobbágyok – a helyi szokásoktól függően a lakosok összessége vagy az ingatlantulajdonosok – bírót a földesúr által ajánlott három jelölt közül választhattak, jegyzőt pedig szabadon fogadhattak. A jobbágy „perlekedési tehetséget” kapott, vagyis immár saját személyében is lehetett felperes, szerzett vagyonáról szabadon végrendelkezhetett; továbbra is első fokon az úriszék joghatósága alá tartozott ugyan, de a földesúr vagy tisztje nem lehetett az úriszék tagja akkor, ha maga állt perben jobbágyaival. Korlátozták a földesúr büntető jogkörét, a társadalmi szerkezet bomlásának világos jeleként külön is kitérve a „nemes jobbágyok” és „nemes cselédek” esetében követendő eljárásra.

E törvények által meghatározott viszonyok között élte életét a magyarországi jobbágyság utolsó nemzedéke. Az úrbéri viszonyok felszámolásakor, 1848 után pedig e törvényeket vették alapul a jobbágyi és zselléri illetőségek kihasítására.

Az 1832–1836. évi országgyűlés további törvényei egyes részletkérdésekben intézkedtek. A hiteltörvény pótlékaként törvény mondta ki, hogy bírói elmarasztalás után (éppen ennek elérésére viszont az adott jogviszonyok között kevés remény volt) a hitelezőt nem haszonvétellel, hanem készpénzzel kell kielégíteni, s ennek érdekében rövid úton árverést kell foganatosítani. Vásárok idejére ”vásári bíróságokat” szerveztek, amelyek vitás kereskedelmi ügyletekben rövid úton ítélhettek. Hatvan forint értékhatár alatti polgári perekben az angol békebíróságok mintájára ingyenes szóbeli eljárást vezettek be. (Természetesen nemesnek és nem nemesnek itt is más fóruma volt.)

A törvényhozás által kijelölt irányokban épülő vasutakra és csatornákra az adómentességet és a kisajátítás biztosítását iktatták törvénybe. A Buda és Pest közötti, részvénytársaság által építendő állandó hídra pedig az előbbi kedvezmények mellett kimondták, hogy „egyedül ezen esetben és minden innen vonható következések nélkül … hídvámot kivétel nélkül mindenki fizetni tartozik”.

A Törvényhatósági Tudósítások

A megyékből az ellenzék vezetői vállalkoztak beszámolók írására, Csongrádból Klauzál, Békésből Novák Antal, Zalából Deák, az oly fontos Pest megyei tanácskozásokról maga Kossuth tudósított. A Törvényhatósági Tudósítások nem jámbor gyűlési krónika, hanem ügyesen szerkesztett ellenzéki politikai lap volt. Kossuth maga sem titkolta, hogy pártosan szerkeszt: „olly kába sem vagyok, hogy levelezésemmel mindenkinek tetszeni akarnék”, mert vannak emberek, „kiknek nem tetszeni dicsőség”.[128]

A Törvényhatósági Tudósításoknak, pontosabban a benne közölt megyegyűlési tárgyalásoknak kezdetben a követi beszámolók szolgáltattak anyagot, majd az ifjak elfogatásának ügye lett a központi kérdés. Hamarosan Kossuth Törvényhatósági Tudósításokjának eltiltási kísérlete töltötte meg. Valóságos körforgás jött létre. Írásai és tettei a megyei vitákat táplálták, azokról viszont újból kellett tudósítania. Az első szám 1836 júniusában, az utolsó, 23. szám 1837 májusában jelent meg.

A nádor, mihelyt tudomást szerzett Kossuth laptervéről, megyéjén keresztül (a nádor egyúttal Pest megye főispánja) rövid úton el akarta tiltani vállalkozása megindításától. Kossuth azonban, elsősorban az Országgyűlési Tudósítások több éves gyakorlatára hivatkozva, ellentmondott a tiltó parancsnak, és óvását szétküldte a megyéknek. Pest megye is a nádori tiltó parancs ellen foglalt állást. A megyék többsége Kossuth mellá állt, és felírt ez ügyben a királyhoz. A Törvényhatósági Tudósítások népszerűsége csak fokozódott, a kezdeti 30–40-es előfizetési létszám hovatovább 140-re szökött fel. A lap és szerkesztője az országos politika centrumába került. Mindenki őt igyekezett tájékoztatni, s emiatt hovatovább hírekért, információkért is hozzá fordultak, nála vagy vele tanácskoztak a vásárok idején Pestre érkező ellenzéki vezetők.

A hatalom egyelőre tétovázott. Pálffy kancellár letartóztatást javasolt, de egyelőre a mérsékeltebb álláspont győzött. Kossuthot királyi parancsban tiltották el a lap folytatásától. Kossuth újabb óvást fogalmazott, amelyet Pest megye is magáévá tett, s a védelmet kérőt a megyék egész sora választotta meg „hivatalos levelezőjének”.

A reformmozgalom helytállása

A polgárság önálló liberális politikai mozgalma nem bontakozott ki. Pest százezres várossá fejlődött, a politikai élet azonban továbbra sem a városháza, hanem a megyeháza termeiben zajlott. A liberális mozgalommal rokonszenvező polgárok ugyanakkor ott ültek a pesti és vidéki kaszinókban, néhányan az Akadémiában is. Előrehaladt spontán magyarosodásuk. Pártfogolták a nemzeti kultúrát. Üzleti kapcsolataik a birtokos nemességgel személyes kapcsolatokká fejlődtek. A számukra is nyitva álló értelmiségi pályákon magánéletükben is összeolvadtak nemesi származású társaikkal, magukhoz rokonítván a nemességet, részben azonban a nemesi eszményeket tették magukévá. A liberalizmus a reakció éveiben a magánéletben érte el a legnagyobb hódításokat. Erősödött a felekezeti türelmesség. Eszménnyé vált a műveltség, tudatossá a nemzeti érzület. A társas kapcsolatokat sem a rendi szempontok irányították. Bizonyos polgári normák és életformaszokások egyre szélesedő körben váltak elfogadottakká. A polgári szemléletet és magatartást terjesztette a színház, ezt tűzte ki célul a szépirodalom is.

Deák Ferenc

Tanulmányai befejezése után egy évet Pesten töltött. Megismerkedett az Auróra-kör tagjaival, és életre szóló barátságot kötött Vörösmartyval. Szépirodalmi és kritikai próbálkozások után figyelme a jogtudomány felé fordult.

Az 1832–1836. évi országgyűlés öröksége

Az országgyűlésen ezúttal is hiába tárgyaltak a közművelődés fejlesztéséről. Csak a „pesti magyar színházról” sikerült nemesi felajánlás formájában gondoskodniuk.

Arató Endre

Az irányt mutató irodalom

Fejér György, a pesti egyetem tanára 1809-ben írt hosszabb tanulmányában, amelyben a progresszív célt, az Akadémia megszervezésének konkrét módozatait fejtegette, így buzdította a nemzetet: „Mi magyarok, uralkodó nemzet lévén, hova maradtunk? ! Nincs-e ideje, hogy felserkenjünk? Vajon miben különböztetjük meg uralkodó nyelvünket a jobbágy oláh, örmény, bosnyák s több efféle nemzetektől!?! Ha szinte úgy mint ők szűkölködni fogunk nyelvmívelő társaság nélkül, mellyel egyéb uralkodó nemzetek a magukét megkülönböztetik”, előbb-utóbb oda jut a magyar, ahova a cseh, „kiket csaknem gyertyával szükség keresni hazájokban”. A magyar nyelv – fejtegette – olyan veszedelembe kerülhet, „melyhez már közelített, hogy azoknak szájaiba aláztatik, kik a kasza-kapa nyél mellett sanyarognak, vagy éppen csak szöglyukakban fog az rebegni”.[129] S ez az „elkorcsosulás” semmivé teszi a magyar nemzeti méltóságot. Fejér koncepciójában tehát jelentősek voltak a feudális elemek: a nem magyar népeket lebecsülő nacionalizmus összefonódott a jobbágyság megvetésével.

Magyar rokonszenv a nem magyar népek iránt a 19. század első évtizedeiben

Türelmesebb volt Reviczky József, a politikai tudományok tanára a pesti egyetemen.

A személyes érintkezés

Személyes kapcsolatok főként a kultúra, s azon belül is a tudomány és az irodalom területén szövődtek. Pest-budai munkássága alapozta meg Matija Petar Katančić intenzív magyar kapcsolatait. Horvát nemzeti és hungarus gondolatairól másutt szólunk. A ferencesek budai rendházában tanult, s eközben látogatta az egyetemet is. A kor ízlésének megfelelő esztétikai elveket pesti tanáraitól sajátította el. Az egyetem elvégzése után Eszéken, majd Zágrábban volt tanár, de ekkor is ápolta korábbi kapcsolatait. Később, a !19. század első évtizedeiben már csendes visszavonultságban élt Budán; horvátságát nem feledte, de tudományos és szépirodalmi tevékenysége 1825-ben bekövetkezett haláláig egybekapcsolta őt a magyar kulturális élettel is.

Szlovák viszonylatban a század elején Széchényi Ferenc gróf és Juraj Ribay szlovák evangélikus lelkész, nyelvtudós együttműködése azt példázza, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum anyagának összegyűjtésében a szlovák értelmiség is részt vett, mintegy jelképeként nemcsak az ország soknemzetiségű jellegének, hanem a közös haza emlékeinek feltárása érdekében kifejtett együttes erőfeszítéseknek is.

A legsokrétűbbek Juraj Palkovič magyar kapcsolatai voltak. Soproni és jénai tanulmányai idején kötött barátságot Kis Jánossal, a későbbi evangélikus szuperintendenssel, költővel, a Kisfaludy Társaság tagjával. Ez a barátság kipróbált, hosszú időre megpecsételt együttműködés volt, és jelképezte a két nép egymásrautaltságát is. A szlovák író és tudós egyébként hosszabb-rövidebb ideig dolgozott magyar nyelvterületen, ez tovább mélyítette és szélesítette magyar kapcsolatait. Csabrendeken ismerkedett meg Kisfaludy Sándorral, gyakran részt vett a tiszteletére rendezett találkozókon, s így módja volt betekinteni a magyar literatúra problémáiba, érintkezni magyar irodalmi körökkel. Kétéves csabrendeki tartózkodása idején írta Palkovič Honismeret (Vlastivěda) című verses földrajzkönyvét, amelyben a szlovák ifjúságnak az egész Magyarországot bemutatta, jelezve, hogy a szlovák nemzeti mozgalom Magyarországot közös hazának tekintette. Később, már mint a pozsonyi líceum tanára, levelezésben állt Széchényi Ferenccel, és mint befolyásos, nagy mecénásnak a segítségét kérte a líceum cseh-szlovák tanszéke számára, valamint tervbe vett lapja engedélyezésének kieszközlésére.

Számottevő ismeretsége volt a közel harminc esztendeig (1819–1845) Pesten, a magyar kulturális élet központjában lelkészkedő Kollárnak. Tudományos-egyházi kapcsolatait áttekintve látható, hogy szlovák népköltési gyűjteményének több magyar forrása is volt, így Jankovich Miklós gyűjteménye is. Jankovichcsal Schedius Lajos hozta össze Kollárt, s bár őt a nemzeti kérdésben mindkettőjüktől súlyos ellentétek választották el, az együttműködés mégis létrejött, kapcsolata Jankovichcsal barátsággá mélyült. Bizonyos fokig hasonló viszonyban volt a népköltészet iránt nagy érdeklődést mutató Székács Józseffel, akivel pedig mint a pesti magyar evangélikus egyházközség papjával (1836–1842) a nemzeti kérdésben éles ellentétben állott. Hivatali kapcsolatuk mégis szívélyes volt, s Székács nemegyszer segítséget nyújtott Kollárnak. A pesti szlovák pap népdalgyűjtése során a történetíró aulikus Mailáth János gróffal és Mednyánszky Alajos báróval tudományos kapcsolatot épített ki. Az utóbbi anyagot is adott kiadványához. Gyakran meglátogatta Kollárt Toldy Ferenc is.

A Mailáth Jánossal kialakult együttműködés már Kollár más irányú kapcsolatait jelzi. A szlovák mozgalom vezető alakját ugyanis nézetazonosság fűzte a nemzetiségi kérdésben türelmes, a Kossuth vezette liberális ellenzékkel hozzá hasonlóan harcban álló konzervatív arisztokráciához. Tagjai közül többen támogatták Kollárt egyházi küzdelmeiben, az önálló pesti szlovák egyházközség kiépítésében. A szlovák eklézsia jó ellensúlynak bizonyult ugyanis a liberális mozgalomhoz húzó magyar evangélikus egyházközséggel szemben. Az aulikusok – eltérően a magyar ellenzék felfogásától – Kollár cseh nyelvi orientációját támogatták, szemben a Stúr által kodifikált modern szlovák irodalmi nyelvvel. E magatartás ausztriai orientációjukból természetesen következett, s nyilvánvalóan példázza, hogy a nemzeti türelmesség egybekapcsolódott a konzervativizmussal.

Az ellenzékkel folytatott harc közössége magyarázza Széchenyi István és Kollár találkozását, melyet Mailáth János közvetített. A szlovák mozgalom vezetői jogaik érvényesítése érdekében igyekeztek érintkezésbe kerülni a nagy magyar, s a nemzetiségi kérdésben türelmes politikussal. Ebben a Pesten élő Kollárnak fontos szerep jutott. A pesti szlovák pap kétszer is találkozott Széchenyivel.

A kiváló szlovák etnográfus Ján Čaplovič egész munkássága a magyar–szlovák együttműködést példázza. Joggal vallja magáénak napjainkban mindkét néprajztudomány: a szlovák és a magyar. S hogy a nemzeti mozgalmak időszakában született, e tipikusan nemzeti diszciplina Čaplovičot mindkét részről egyaránt számon tartja, maga is sokatmondóan tükrözi a kapcsolatokat. Színvonalas elméleti és gyakorlati etnográfiai munkásságot folytatott, ő készítette el a szlovák népről az első néprajzi monográfiát. Szlovák tudatát az is meggyőzően bizonyítja, hogy tevékenyen részt vett abban a politikai nyelvharcban (a következő fejezetben szólunk róla), amely a szlovák nemzet egyenjogúságáért folyt. Ugyanakkor etnográfiai munkássága kiterjedt az egész Magyar Királyságra: Horvátországra és Szlavóniára is. A nemesi származású Čaplovič (egyike volt azon keveseknek, akik támogatták a szlovák mozgalmat) jól össze tudta tehát egyeztetni a magyarországi hazafiságot a szlovák nemzeti tudattal. Magyarország népeinek – vallotta – becsülniük, szeretniük kell egymást, s nemegyszer hívta fel őket: legyenek jóban-rosszban egyaránt jó barátok, s harcoljanak közös hazájuk javáért.

Színesek voltak a magyar–szerb személyi kapcsolatok is, amelyeknek középpontjában a magyarul és szerbül egyaránt verselő kétnyelvű költő, Vitkovics Mihály állt. Különösen alkalmas volt ő a közvetítő szerepre, hisz azoknak a magyarországi szerbeknek a köréből került ki, akik úgy fordultak érdeklődéssel a magyar nemzeti mozgalom és kultúra felé, hogy szerbségüket sem adták fel. Ezek a szerbek a magyar nyelvterületen, főképpen a Duna menti városokban mint kereskedők éltek, s gazdasági érdekeik összekapcsolták őket Magyarországgal. A kétnyelvűség is ebből a magatartásból, helyzetből adódott. Vitkovics a magyar nemzetről mint a „mi nemzetünkről” és a nyelvről mint a „mi nemzeti nyelvünkről” beszélt. Ugyanakkor ezt a magyar patriotizmust összekapcsolta a szerb nemzeti gondolattal, tehát a kettő szintézisét vallotta. Híve volt a Karadžić kodifikálta népnyelvi szerb normának, szerb történetet is írt, amelyben az 1804–1813. évi felkelésnek állított emléket.

Kortársaihoz képest Vitkovics nem volt kimagasló alakja sem a magyar, sem pedig a szerb irodalomnak, de sajátos életkörülményei következtében, amelyek a szerb és a magyar életformát ötvözték össze, beépült mind a szerb, mind pedig a magyar irodalomba. A mindkét literatúra belső törvényszerűségeiből fakadó párhuzamok kitűnően észlelhetők tevékenységében, hisz Vitkovics mindkettő sűrűjében élt. Magáénak vallotta őt a magyar irodalom: Berzsenyi is írt hozzá ódát; ortodox rítusú temetésén friss sírhantját Vörösmartyal az élen magyar írók állták körül, és a türelmetlen Horvát István írt róla nekrológot. A szerb irodalom sem kevésbé tekinti őt szorgalmas munkásának, s joggal, hisz erről az egykorú szerb lapokban megjelent írásai is tanúskodnak.

Vitkovics számos népies műdalt írt, ezek formailag és tartalmilag egybeolvasztottak a két irodalom hagyományait. Sok szerb dalt ültetett át szabadon magyarra, s sokat tett a szerb népköltészet megismertetéséért, amelynek – majd látni fogjuk – az egykorú magyar irodalomban nagy visszhangja támadt. Kölcseyt nyersfordításokkal is segítette. Vitkovics közvetítette barátja, Mušicki és Kazinczy együttműködését, amelynek jelentőségéről a jakobinusok felfogasa kapcsán már szóltunk. 1811 decembere végén írta Vitkovics Kazinczynak: „Musitzky Lucian a legtudósabb és legjobb Pap Papjaink között. Beszéll, ír Szlavoniai, Rátz, Orosz, Görög, Magyar, Frantzia, Német, Deák, sőt Zsidó nyelveken. És mind ezek teszik azt, hogy keresztet [érdemrendet, kitüntetést – A. E.] nem kaphat. Ezt ne tsudáld, mivel ezen derékségei mellett hizelkedni, tsuszni mászni nagyon nem tud. Megérdemli ez a nagy férfi, hogy az Egyveleg Irasaibul egy példányt küldgyek számára?”[130] Ezek után vette fel Kazinczy Musickival a kapcsolatot. Musicki egyébként Pesten járt egyetemre, esztétikaprofesszora Schedius Lajos volt.

Vitkovicshoz hasonlíthatjuk Jovan Pačić magyarországi szerb költőt, aki bár nála lényegesen kisebb szerepet játszott, s irodalmi működése sem volt jelentékeny, mégis mint a kor egy típusának megszemélyesítője említésre méltó. Pačić nemcsak szerbül, hanem magyarul is verselt, s voltak magyar tárgyú költeményei is. E kétnyelvűségről Pačić Vitkovicshoz írt magyar versében így énekelt:

Két nyelvvel szólt belőle Istenség
Danolt hazank törvényes nyelvével
Szerb hangokkal nemes érzését.[131]

Őt azonban a szerb irodalomtörténet már nem tartja számon.

E sorban említhetjük a század második felének kiváló szerb realista regényíróját, Jakov Ignjatovićot, aki 1848 elején, még a szabadságharc előtt – amelyben egyébként a szerb író a forradalom oldalán vett részt – találkozott Petőfi. E rövid személyes érintkezésről emlékirataiban számolt be. Lisznyai Kálmán, a költő barátja mutatta be őt mint szerbet Petőfinek, aki nem bocsátkozott vele beszélgetésbe, s nem zavartatta magát a politikai kérdésekről folytatott vitájában. S bár Ignjatović elismerően nyilatkozott Petőfi forradalmiságáról, mégis kifejtette, hogy a nagy költő nem tett rá jó benyomást.

A magyar–szerb együttműködés széles alapokon nyugvó bázisa volt az 1888-ban létrehozott Tökölyanum, amelynek alapítványát Tököly Száva adományozta. Ez az intézmény a Pesten tanuló szerb főiskolások tanulmányait segítette. A szerb diákok – tudjuk – Ausztria és Németország főiskoláin kívül nem utolsósorban a pesti egyetemen és a szegedi, pozsonyi akadémiákon tanultak – sőt a debreceni református kollégiumban is, ahol pravoszlávok lévén, jobban érezték magukat, mint a katolikus intézményekben. Nem véletlen tehát, hogy a Tökölyanum megalapítása előtt két és fél évtizeddel Tököly Száva meglátogatta a debreceni kollégiumot. Hogy az ott tapasztaltak ösztönözték-e őt alapítványa megtételére, arról nincs tudomásunk, de hogy a látogatás mély nyomokat hagyott benne, az vitathatatlan.

A század eleji élénk magyar–román együttműködés a két nemzeti mozgalom jelentős képviselőinek személyes kapcsolatain alapult. Virág Benedekről, Széchényi Ferencről, Kovachich Márton Györgyről, valamint az erdélyi román triászról, a latin iskola megalapítóiról van elsősorban szó. Az együttmunkálkodás alapja az volt, hogy Petru Maior, Samuil Micu-Clain és Gheorghe Sincai a budai Egyetemi Nyomdában mint cenzorok működtek. A pesti tartózkodás és az Egyetemi Nyomdában végzett munka a magyarsággal s annak kulturális képviselőivel való szorosabb érintkezéssel járt. A legsokoldalúbb és a legintenzívebb kapcsolat Virág Benedekkel jött létre. A magyar író kapcsolatban állt Micu-Clainnal is, akinek kéziratban maradt szótára készítésében is közreműködött.

A harmadik jelentős román tudósnak, Sincainak is voltak magyar kapcsolatai. Ő Kovachich Márton György historikus könyvtárában kapott egy időre alkalmazást. Sincai személyesen ismerte Széchényi Ferencet, a Magyar Nemzeti Múzeum alapítóját, és már nem sokkal a múzeum megalapítása után, anyaggyűjtő munkát is végzett ott román történeti műve számára. Sincai e kutatásaihoz Széchényi Ferenctől, s több más magyar nemestől, anyagi támogatást is kapott. A segítségért hálás volt: Széchényi Ferenc tiszteletére román verset írt. Sincai kapcsolatban állt Schedius Lajossal, a pesti egyetem tanárával is, aki ismerte Sincai művének kéziratát, és aki tudományos kérdésekben tanácsokkal is ellátta román kollégáját.

Nemcsak a hazai románok és magyarok között voltak kapcsolatok. Constantin Golescu, a havaselvi felvilágosult reformer nemes, aki sokat utazott külföldön, megfordult Magyarországon is. 1826-ban Pesten járt, ahol több művelődési intézményt tekintett meg.

E személyes kapcsolatok nagy többsége a fővároshoz, Pest-Budához fűződött Ez a fejlődő soknemzetiségű város ugyanis a magyaron kívül a nem magyar nemzeti mozgalmaknak is egyik jelentékeny központja volt és nemcsak az ellentétek, hanem az együttműködés területe is.

Pest-Budától távol, a soknemzetiségű Erdély is természetes háttere volt az együttműködésnek.

Az irodalmi-művelődési visszhang, a fordítások

Kollár esetében természetes volt, hogy kitűnően ismerte a kor magyar irodalmát, s a legfontosabb folyóiratokat, köztük a Tudományos Gyűjteményt, amelyről nemcsak elmarasztaló, hanem elismerő szavakat is mondott. A köréhez tartozó szlovák pesti pap és költő, Bohuslav Nosák a Česká Wčela (Cseh Méh) című prágai cseh lapban 1844-ben a pesti irodalmi életről tájékoztatót is adott. A pest-budai együttélés és érintkezés következménye volt, hogy Martin Hamuljak és pesti körének 1835-ben induló vállalkozása, a Zora mintaképének vallotta a magyar Aurórát, amelynek nevét is átvette.

Gyakori és kedvelt témája irodalomtörténeti és históriai kutatásoknak Petőfi és Král' kapcsolata. A személyes ismeretséget – eltérően |Ignjatović esetétől – eddig sem sikerült bebizonyítani, noha egy időben mindketten Pesten tevékenykedtek, s azt tudjuk is, hogy Král' megfordult a Pilvax körben.

A két plebejus szellemű költőt napjaink jó szándékú kutatói nagy örömmel hozták volna össze, elválasztotta azonban őket a nemzetiségi kérdés, szükségszerű nemzeti türelmetlenségük. Mindketten kiemelkedő egyéniségek voltak, sajátos költői vonásokkal, így kétségtelen költészetük közeli rokonsága is. Közelségüket egyrészt forradalmiságuk, rokon plebejus gondolataik magyarázzák, másrészt a szlovák költő több verse nyilvánvalóan bizonyítja, hogy figyelemmel kísérte Petőfi költészetét, amely hatással volt rá. Az is kétségtelen, hogy Král' jól érezte magát Pest pezsgő szellemi légkörében. Benyomásairól írt levelében (1845) a tettekre sarkalló, problémáktól izzó atmoszférát dicsérte a Liptó megyei „dermedt, tétlen” világgal szemben. Leveléből arra is lehet következtetni, hogy kapcsolatban állt. magyar írói körökkel, ahol elismeréssel hallgatták meg egynéhány magyar nyelvű költeményét.

A szerb érdeklődést és visszhangot Vitkovics munkássága, közvetítése példázza; ami pedig a románt illeti: Ioan Barac lefordította Fazekas Mihály Lúdas Matyiját, amelyet román környezetbe ültetett át. De Faludi Ferenc hatása is kitapintható, műveit a román értelmiségiek szívesen olvasták. A románok körében a legnagyobb népszerűségnek azonban Fazekas Mihály Lúdas Matyija] és Csokonai költészete örvendett. E két magyar író széles körű népszerűségének alapja plebejus népiességük volt; ők is segítettek a felvilágosodás eszméit közvetíteni a magyarországi és erdélyi románokhoz. Csokonai művei az erdélyi protestáns iskolák révén jutottak el a románsághoz. A 19. század elején több versét átültették románra, a Békaegérharcot] pedig egy magyar színész, Kontz József fordította le. Számos adatunk van arra is, hogy a magyarul tudó román értelmiség jól ismerte és szerette Csokonait. Szabadon fordította Csokonait (például Szemrehányás című versét) szerbre Vitkovics Mihály. Hasonló okokból volt népszerű Csokonai a szlovákoknál is. Ján Chalupkának Csokonai volt költő ideálja, a magyar írók közül a legnagyobb tekintély.

Két Csokonai-vers kéziratos fordítása is fennmaradt; az egyik a Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz. Ez a húszas évek derekán keletkezhetett, s jelentősége mindenekelőtt abban áll, hogy az ismeretlen fordító a későbbi irodalmi normát, a népi középszlovák dialektust használta. Tehát a művészi színvonalú átültetés jóval a Štúr kodifikálta norma kialakulása előtt keletkezett, s így a szlovák irodalmi nyelv fejlődésének e szerény előzménye, emléke a plebejus magyar költő nevéhez kapcsolódik.

Megfordítva a magyarok figyelmének középpontjában a nem magyar népek költészete állt Közülük mondhatni világirodalmi szintre Karadžić tevékenysége nyomán a szerb emelkedett, a magyar irodalomban tehát a legnagyobb visszhangot ez váltotta ki. Az érdeklődés maga azonban évtizedekkel megelőzte Karadžić népköltészeti gyűjteményének megjelenését (1814), például Kazinczy Johann Wolfgang Goethe német szövegéből már 1789-ben lefordított egy szerb balladát.

A szerb népdalok iránti magyar vonzódást tükrözte az, hogy Balog István magyar színész 1812-ben Pesten előadott szerb tárgyú drámájában – amelyről a színművészeti együttműködés kapcsán még szólunk – a főszerepet, egy szerb leányt alakító Déryné Széppataki Róza két szerb dalt eredeti nyelven énekelt. A zenét egy fiatal magyar zeneszerző, Mátray Gábor, a magyar kultúrának később jeles alakja komponálta.

Kapcsolatok a színművészetben

Már utaltunk a soknemzetiségű Pest-Budára mint természetes érintkezési területre s fontos szerepére a magyarok és a nemzetiségek együttműködésében. Az induló szerb színészet a főváros német és magyar színjátszásától kapott ösztönzést és segítséget. A kiindulópont Balog István már említett, 1812-ben előadott drámája volt: Czerni Gyuró vagy Belgrád megvétele a törököktől. Külön figyelemre méltó az előadás időpontja: Balog drámáját a szerb felkelés idején írta, e szabadságharc vezetőjéről, Karadjordjéról. Gyakori volt ebben az időben, hogy színjátékot nem történeti források alapján, hanem egykorú újsághírek, harcokról szóló tudósítások felhasználásával készítettek. Ilyen volt Balog drámája is, amely egyben kifejezésre juttatta a magyar szerző rokonszenvét a szerb nép szabadságharca iránt.

A darab megszületésében része volt annak a törekvésnek is, hogy a nehézségekkel küzdő magyar színtársulat megnyerje magának a viszonylag jómódú pest-budai szerb polgárságot mint közönséget. Az együttműködés tehát kölcsönös volt: a magyar szerző és a társulat erősítette a szerb tudatot, a szerb polgárság pedig anyagilag és erkölcsileg támogatta erőfeszítéseiket.

Ez azonban nem tarthatott sokáig. A kancellária ugyanis, titkos jelentés alapján, már a harmadik előadás előtt betiltotta a darabot. Az udvarnak nem volt ínyére, hogy a szerb felkeléssel egy időben a magyar, de különösen a szerb közönség előtt a szabadságharccal rokonszenvező színművet játszanak. A szerb felkelés ugyanis nagy együttérzést váltott ki a magyarországi szerbek körében.

Az Egyetemi Nyomda a magyarországi nem magyar népek kulturális fejlődéséért

A nemzetiségi könyvkiadás – s ezen belül különösen a szerb és a szlovák – Budán vette kezdetét, s itt érte meg viszonylag gyors és számottevő kibontakozását. Ebben nagy szerepe volt annak a már többször jelzett fejlődésnek, melynek eredményeként – éppen a század első felében, a nemzeti mozgalmak megindulása idején – Pest-Buda soknemzetiségű kulturális és politikai centrummá vált. A nyomda is erősítette a fővárosi művelődési központ kiépülését. Az Egyetemi Nyomda tehát nemzetiségi bázisra épült, szerb könyvkereskedők, olvasók (kereskedő polgárság, iparosok) és írók, szlovák értelmiségiek álltak vele szoros kapcsolatban. A pesti vásárok is vonzották a vidék nemzetiségi lakosságát. Pesten működött az egyetem, amelynek – tudjuk – szép számban voltak nemzetiségi diákjai; a főváros hivatalaiban is dolgoztak nemzetiségi tisztviselők, főként szerbek és szlovákok.

A horvát–magyar rendi szövetség felbomlásának kezdetei és az illírizmus

Az 1840-ben megtartott horvát tartománygyűlés jelentős lépés volt a horvát nemzeti mozgalom fejlődésében. E tartománygyűlés követelte a károlyvárosi váltótörvényszéknél horvát tisztviselők alkalmazását, továbbá számos művelődési kívánságot fogalmazott meg, így: a zágrábi akadémián horvát tanszék felállítását, a horvát irodalmi nyelv oktatását a gimnáziumokban. E követelések az egyre erősödő polgári elemek érdekeit és hatását tükrözték. Ugyanekkor a rendi jellegű horvát követelések is szót kaptak: bizottság alakult Horvátország és Szlavónia viszonyának megvizsgálására. Nemesi befolyás alatt született meg az a határozat, amely kérte, hogy a pesti törvényszék a hozzá fellebbezett horvát ügyekben latin nyelvű ítéletet hozzon.

A szlovák polgári értelmiség küzdelme az egyenjogúságért

Kollár például, aki Pesten tevékenykedett, állandó zaklatásnak volt kitéve (macskazene, fenyegetések, ablakbetörés stb.), mert a szlovákok ügye mellett állt.

Vörös Károly

A Pesti Hírlap

A teljes cikk.

Kossuth és az ellenzék vezetése

A teljes cikk.

Az új program és Széchenyi

Kárhoztatj