Petőfi Sándor

A Múltunk wikiből
Kiskőrös, 1823. január 1. – Fehéregyháza, 1849. július 31.
költő, forradalmár, nemzeti hős, a magyar költészet egyik legismertebb és legkiemelkedőbb alakja
Wikipédia
Barabás Miklós litográfiáján
1842.
Megjelenik Petőfi első verse.
1844.
Petőfi megírja a János vitézt és A helység kalapácsát.
1848. március 11.
Irinyi József az Ellenzéki Kör március 9-i megbízásából tizenkét pontba sűríti Kossuth március 3-i feliratának lényegét.
Petőfi megírja Dicsőséges nagyurak című versét.
1848. március 12.
A pesti Pilvax Kávéházban összegyűlt „középponti ifjúság” elhatározza, hogy a tizenkét pontot március 19-én a József-napi vásárra összegyűlt sokadalom elé terjeszti.
1848. március 13.
Bécsben kitör a forradalom. Lemond Clemens Metternich államkancellár (aki Londonba menekül) és Apponyi György magyar udvari kancellár.
Az Ellenzéki Kör elfogadja a tizenkét pontot.
Petőfi megírja a Nemzeti dalt.
1848. május 12.
A pesti és a budai nyomdászok sztrájkot hirdetnek.
Petőfi és Vasvári népgyűlést tart a Nemzeti Múzeum piacán.
1849. július 31.
Bem segesvári veresége. Petőfi halála.
1854.
Megindul a Pester Lloyd című politikai és gazdasági lap.
Gyulai Pál: Petőfi Sándor és lírai költészetünk című tanulmánya.

Tartalomjegyzék

Makkai László

Anyanyelv, államnyelv, birodalmi nyelv

A 17. század folyamán alapvonásaiban létrejött egy egységes helyesírású és hangállapotú, az „ékes” beszédre korlátozott elbeszélő múlt mellett a közbeszédben egyedül érvényesülő befejezett múltat s a jövő időnek jelen idővel való kifejezését alkalmazó, a szenvedő igealakot lehetőleg kerülő, latinizmusoktól eléggé megtisztított, új szavakkal gazdagított magyar irodalmi nyelv, amely rugalmasan kezelhető volt a korszerű stílusirányzatok, a manierizmus és a barokk visszaadására csakúgy, mint a forradalmasodó természet- és társadalomtudomány anyanyelvű tolmácsolására. Ma nem egy közbeeső kor nyelvénél közelebb áll hozzánk, mert a reformkor nagy írói, elsősorban Petőfi és Arany ide nyúltak vissza, kiküszöbölve a felvilágosodás nyelvújításának modorosságait, finomkodásait.

Arató Endre

Kulturális és politikai kapcsolatok a magyar és a nem magyar polgári-nemzeti mozgalmak között

Sajátos területe a kulturális kapcsolatoknak az irodalmi párhuzamok, a hasonló motívumok, az analóg jelenségek előfordulása. Ezek – persze a számottevő különbségek mellett – átfogták az egész irodalmi életet: műfajokban, egyes költői alkotásokban, írói egyéniségekben, tematikai rokonságban, stilisztikai, verstani hasonlóságokban egyaránt kifejezésre jutottak. Hogy az összehasonlító irodalomtudomány legismertebb eredményeire hivatkozzunk: Vörösmarty és Holly eposzai; Musicki, Virág Benedek és Baróti Szabó; Vörösmarty és Kollár, vagy Petőfi és Janko Král' rokonsága szembetűnő.

A személyes érintkezés

E sorban említhetjük a század második felének kiváló szerb realista regényíróját, Jakov Ignjatovićot, aki 1848 elején, még a szabadságharc előtt – amelyben egyébként a szerb író a forradalom oldalán vett részt – találkozott Petőfivel. E rövid személyes érintkezésről emlékirataiban számolt be. Lisznyai Kálmán, a költő barátja mutatta be őt mint szerbet Petőfinek, aki nem bocsátkozott vele beszélgetésbe, s nem zavartatta magát a politikai kérdésekről folytatott vitájában. S bár Ignjatović elismerően nyilatkozott Petőfi forradalmiságáról, mégis kifejtette, hogy a nagy költő nem tett rá jó benyomást.

Az irodalmi-művelődési visszhang, a fordítások

Az 1840-es évekre viszont jellemző példának tekinthető, hogy a legnagyobb hatású magyar költőnek, Petőfinek egykorú nemzetiségi visszhangja jóformán nem volt; a szláv nemzeti mozgalmak renegátnak tartván őt, eleve elfordultak tőle. Hosszú évtizedeknek kellett eltelni ahhoz, hogy e helyzet megváltozzék.

Noha nem volt rendszeres visszhang, az öntudatos nemzetiségi értelmiség egy része – s erről a személyes kapcsolatok is tanúskodnak –, ha nem is mindig népszerűsítette, de jól ismerte a magyar irodalmat. A kedvezőtlen politikai légkör ellenére mégis számot adhatunk a réteg sokszínű irodalmi érdeklődéséről. A sorban ismét a szlovákok állnak az élem. A Bernolák kodifikálta nyelvi-irodalmi normát elfogadó költők – bár nem hivatkoztak rá – jól ismerték a magyar irodalom latin iskolája szerzőinek műveit, az időmértékes verselés magyar kézikönyvét, Rájnis A magyar Helikonra vezérlő Kalauzát.

Kollár esetében természetes volt, hogy kitűnően ismerte a kor magyar irodalmát, s a legfontosabb folyóiratokat, köztük a Tudományos Gyűjteményt, amelyről nemcsak elmarasztaló, hanem elismerő szavakat is mondott. A köréhez tartozó szlovák pesti pap és költő, Bohuslav Nosák a Česká Wčela (Cseh Méh) című prágai cseh lapban 1844-ben a pesti irodalmi életről tájékoztatót is adott. A pest-budai együttélés és érintkezés következménye volt, hogy Martin Hamuljak és pesti körének 1835-ben induló vállalkozása, a Zora mintaképének vallotta a magyar Aurórát, amelynek nevét is átvette.

Gyakori és kedvelt témája irodalomtörténeti és históriai kutatásoknak Petőfi és Král' kapcsolata. A személyes ismeretséget – eltérően |Ignjatović esetétől – eddig sem sikerült bebizonyítani, noha egy időben mindketten Pesten tevékenykedtek, s azt tudjuk is, hogy Král' megfordult a Pilvax körben.

A két plebejus szellemű költőt napjaink jó szándékú kutatói nagy örömmel hozták volna össze, elválasztotta azonban őket a nemzetiségi kérdés, szükségszerű nemzeti türelmetlenségük. Mindketten kiemelkedő egyéniségek voltak, sajátos költői vonásokkal, így kétségtelen költészetük közeli rokonsága is. Közelségüket egyrészt forradalmiságuk, rokon plebejus gondolataik magyarázzák, másrészt a szlovák költő több verse nyilvánvalóan bizonyítja, hogy figyelemmel kísérte Petőfi költészetét, amely hatással volt rá. Az is kétségtelen, hogy Král' jól érezte magát Pest pezsgő szellemi légkörében. Benyomásairól írt levelében (1845) a tettekre sarkalló, problémáktól izzó atmoszférát dicsérte a Liptó megyei „dermedt, tétlen” világgal szemben. Leveléből arra is lehet következtetni, hogy kapcsolatban állt. magyar írói körökkel, ahol elismeréssel hallgatták meg egynéhány magyar nyelvű költeményét.

A szerb érdeklődést és visszhangot Vitkovics munkássága, közvetítése példázza; ami pedig a románt illeti: Ioan Barac lefordította Fazekas Mihály Lúdas Matyiját, amelyet román környezetbe ültetett át. De Faludi Ferenc hatása is kitapintható, műveit a román értelmiségiek szívesen olvasták. A románok körében a legnagyobb népszerűségnek azonban Fazekas Mihály Lúdas Matyija] és Csokonai költészete örvendett. E két magyar író széles körű népszerűségének alapja plebejus népiességük volt; ők is segítettek a felvilágosodás eszméit közvetíteni a magyarországi és erdélyi románokhoz. Csokonai művei az erdélyi protestáns iskolák révén jutottak el a románsághoz. A 19. század elején több versét átültették románra, a Békaegérharcot] pedig egy magyar színész, Kontz József fordította le. Számos adatunk van arra is, hogy a magyarul tudó román értelmiség jól ismerte és szerette Csokonait. Szabadon fordította Csokonait (például Szemrehányás című versét) szerbre Vitkovics Mihály. Hasonló okokból volt népszerű Csokonai a szlovákoknál is. Ján Chalupkának Csokonai volt költő ideálja, a magyar írók közül a legnagyobb tekintély.

Két Csokonai-vers kéziratos fordítása is fennmaradt; az egyik a Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz. Ez a húszas évek derekán keletkezhetett, s jelentősége mindenekelőtt abban áll, hogy az ismeretlen fordító a későbbi irodalmi normát, a népi középszlovák dialektust használta. Tehát a művészi színvonalú átültetés jóval a Štúr kodifikálta norma kialakulása előtt keletkezett, s így a szlovák irodalmi nyelv fejlődésének e szerény előzménye, emléke a plebejus magyar költő nevéhez kapcsolódik.

Megfordítva a magyarok figyelmének középpontjában a nem magyar népek költészete állt Közülük mondhatni világirodalmi szintre Karadžić tevékenysége nyomán a szerb emelkedett, a magyar irodalomban tehát a legnagyobb visszhangot ez váltotta ki. Az érdeklődés maga azonban évtizedekkel megelőzte Karadžić népköltészeti gyűjteményének megjelenését (1814), például Kazinczy Johann Wolfgang Goethe német szövegéből már 1789-ben lefordított egy szerb balladát.

A szerb népdalok iránti magyar vonzódást tükrözte az, hogy Balog István magyar színész 1812-ben Pesten előadott szerb tárgyú drámájában – amelyről a színművészeti együttműködés kapcsán még szólunk – a főszerepet, egy szerb leányt alakító Déryné Széppataki Róza két szerb dalt eredeti nyelven énekelt. A zenét egy fiatal magyar zeneszerző, Mátray Gábor, a magyar kultúrának később jeles alakja komponálta.

Nem sokkal Karadžić gyűjteményének megjelenése után (1814–1815) Kölcsey három szerb népdalt fordított le magyarra. Vitkovics Mihály közvetítése e területen is említésre méltó. Ezzel párhuzamosan a magyar folyóiratok a szerb folklórt elemző tájékoztató cikkeket is közöltek. A Hasznos Mulatságokban] Kultsár István ismertette (1824) Karadžić gyűjteményének egy szerb–német nyelvű lipcsei kiadását. A kiváló irodalomtörténész, Toldy Ferenc a Felső Magyar Országi Minervában 1827-ben tanulmányt írt A Szerbus Nép-költésről. Ez a tanulmány fontos tájékoztató megállapításokon kívül a magyar műköltészetben is megmutatkozó szerb hatást ismertette, s egyben ösztönzést adott az újabb érdeklődésnek. Toldy Ferenc igen magasra értékelte a szerb népköltészetet, Karadžić tevékenységét, és fontosnak tartotta e dalok s balladák széles körben való ismertetését. Maga ekkor nyolc szerb népdalt fordított le, s ugyanennyit ültetett át 1832–1835-ben Bajza József is.

Toldy Ferenc ösztönzése termékeny talajra talált. A szlovák származású, de magyarrá lett Székács József 1836-ban kiadta Szerb népdalok és hősregék című kötetét. Fordítása, amely a szerbek iránti széles körű magyar irodalmi érdeklődést mutatja, maga is a magyar–szerb kapcsolatok eredményeként született meg. Székács a rudnai szerb Nikolić birtokos nemes családnál volt nevelő, s tanítványaival két esztendőn át Karlócán élt, ahol megtanult szerbül. A Nikolić családnál töltött években fogott hozzá a szerb népdalok lefordításához. A kötetet Nikolić Péternek ajánlotta, aki segédkezett a fordításnál.

Székács e munkája és nevelősködése soran közelebb került a szerb néphez, amelyet megszeretett. Nem véletlen, hogy a kötethez írt utószavában meleg rokonszenv hangján írt a szerb dalokról; ebben a szerb nép iránti barátság érzésének is része volt. Kötetének előkészítése során fontosnak tartotta, hogy Karadžić-csal érintkezésbe lépjen. Meg is látogatta őt Belgrádban, s a nagy tudóshoz, szerb kapcsolatai révén, ajánlólevelet vitt. Később levélben fordult Karadžićhoz, és kérte, hogy őt „a magyar közönséggel közelebbről óhajtván megismertetni”, „élete történeteit teljes históriai hűséggel tudatná”[1] vele. Székács kötetének nagy visszhangja volt. Több elismerő recenzión kívül érezhető közvetlen költői hatása is.

Székács fordítói munkássága további széles körű szerb kapcsolatokat eredményezett. Érintkezésben állott például a Matica srpskával és a kor legnépszerűbb magyar újságjaiban, a Társalkodóban, a Figyelmezőben és az Athenaeumban a szerbek irodalmi-kulturális életéről, terveiről adott tájékoztatást. E cikkeiben, híreiben is a szerbeket nemegyszer mint „testvéreinket” aposztrofálta. Nem véletlen tehát, hogy Székács a délszláv közvéleményben mint őszinte, baráti közvetítő volt ismert. 1844-ben például egy bosnyák ferences költő, Gavrilo Matić kérte őt, hogy ismertesse meg a magyarokkal Bosznia-Hercegovina népének szomorú sorsát.

Ellentmondásnak tűnik, hogy a nemzetiségi kérdésben Kollárral viszálykodó Székács ennyire türelmes volt a szerbek iranyaban. Abban, hogy a negyvenes évek elejétől mégis felhagyott közvetítői tevékenységével, minden valószínűség szerint az éleződő ellentéteknek is nagy szerep jutott.

A szerb folklór felé fordulás a magyar irodalomban együtt járt egy mélyebb, a magyar műköltészetre gyakorolt szerb hatással is. Szerb népdalok gazdag, változatos versformái közül az egykorúlag „szerbus manier”-nak nevezett, de az új kutatások eredményei alapján inkább szerb-horvát tízesnek (deseterac) mondható forma (ötös trocheusok rímtelen, szakozatlan sorozata) volt a magyar költészetben a legismertebb. Ezt a versformát először Kazinczy használta, majd Kölcsey, aki nemcsak fordításaiban, hanem költeményeiben is követte. Versei azután nagy hatással voltak a „szerbus manier” legnagyobb művelőjére, Vörösmarty Mihályra, aki több költeményében használta a szép szeb népdalok versmértékét, versformáját. Egy fél évszázaddal Kazinczy úttörő kezdeményezése után, 1839-ben az ifjú Petőfi Sopronban Első szerelem] című művészi önéletrajzi töredékét „szerbus manier”—ban írta.

A politikai kapcsolatok

Král' szlovák költő a jobbágyság és a polgári átalakulás kérdésében Štúrnál radikálisabb nézeteket vallott. Már utaltunk költészetének Petőfivel rokon vonásaira, s magyar kapcsolataira.

Vörös Károly

Az Ellenzéki Nyilatkozat

A Nemzeti Kör gróf Ráday Gedeon, a Pesti Kör gróf Teleki László elnöklete alatt működött mint az ellenzéki eszmék fóruma. Előbbi – mely Vörösmarty tanácsára Petőfi első kötetét adta ki – mérsékeltebb, utóbbi türelmetlenebb, radikálisabb volt. A két kör különben 1847 elején Teleki László elnökletével Ellenzéki Kör néven egyesült, hogy így – mint az ellenzék körlevele hangsúlyozta – biztosítsa a politikai pártegységet és mint a párt társadalmi mozgalmának központja társadalmi síkon is erőteljesebben harcolhasson a konzervatívok hasonló, a szélesebb rétegek megszervezésére és befolyásolására szánt szervezete, a Gyűlde ellen.

Az ellenzéki program azonban nehezen akart megszületni: a nézetkülönbségek is még fennálltak, Deák sem jött el a márciusi konferenciára. De a jelenlévő ellenzéki vezetők és vidéki küldöttek jó része most már nem akart tovább várakozni, ha Kossuth programjavaslatát túl radikálisnak találták is. Egy kidolgozandó nyilatkozat alapjául azonban elfogadták: bizottságot küldtek ki továbbmunkálására, s végső formába öntésére Deákot hívták fel. Ez elől már neki sem lehetett kitérnie: a következő pesti vásár alkalmából ismét összegyűlt ellenzékiek 1847. június 5-én így végre kiadhatják óvatosan nem nevén nevezett programjukat, az Ellenzéki Nyilatkozatot.

A nyilatkozat bevezetőjében (inkább Széchenyivel, mintsem a konzervatív programmal vitatkozva) fenntartja az ellenzék jogát a kormány ellehőrzésére s kijelenti, hogy e joggal élni is fog mindig, ha annak intézkedései törvényellenesek, vagy „következményeikben a haza közérdekeire s az alkotmányos élet fenntartására és kifejlődésére károsak”. Annál is inkább jogosult erre, mert nem többségre támaszkodó alkotmányos kormányról van szó, emellett e kormány a birodalom más tartományait abszolutisztikusan kormányzó, s így a hazai alkotmányos viszonyokat ellenszenvvel néző erők befolyása alatt áll. Mindez nem ad garanciát arra, hegy a kormány valami új irányt kezdene, hiszen a régi sérelmek orvoslását meg sem kísérli. A nyilatkozat ezután felsorolja a sérelmeket: a Partium vissza nem csatolását; a határőrvidék katonai kormányzatát; itt és általában az iskolákban a nyelvtörvény végre nem hajtását; a horvát tartománygyűlés átszervezését; az adminisztrátori rendszer bevezetését. Mindez azt bizonyítja, hogy nagy szükség van alkotmánybiztosítékokra: parlamentáris felelős kormányra; egyesülési és gyülekezési szabadságra; „célszerű sajtótörvényekkel körülírt” sajtószabadságra; szükséges továbbá Erdély és Magyarország uniója; az, „hogy a honpolgárok minden osztályainak érdekei a más nyelvű népségek óvatos kíméletével, nemzetiség és alkotmányosság alapján egyesíttessenek”, és a vallásszabadság.

Ezek után tér rá a nyilatkozat a tulajdonképpeni reformok kérdésére, „miknek minél előbbi létrehozását, az idő és helyzetünk körülményei szerint a hon javára múlhatatlanul szükségesnek hisszük”. Ilyenként sorolja fel a közteherviselést (feltételéül kötve ki az adó felhasználásának országgyűlési meghatározását és számonkérését); a nem nemes, főleg pedig a szabad királyi városi és szabad kerületi népesség „képviselet alapján úgy törvényhozási, mind helyhatósági jogokban” való részesítését; a törvény előtti egyenlőség kimondását; az úrbéri viszonyok kármentesítés melletti megszüntetését, kötelező örökváltság útján, tehát „a státus közbenjöttével”, állami közreműködéssel; végül az ősiség eltörlésével „a hitel és birtokszerzés biztosítását”.[2] Végül hangmsúyozza az ellenzék ragaszkodását a Pragmatica Sanctióban meghatározott birodalmi kapcsolathoz, de ragaszkodik az ország utoljára 1790-ben megerősített önállóságához, s utal arra, hogy Magyarország és az örökös tartományok kapcsolatának bizonyára javára válnék, ha utóbbiak is alkotmányosan kormányoztatnának.

Ellentétben a konzervatív programmal, az Ellenzéki Nyilatkozat világos és pontosan fogalmazott szöveg: egyértelmű állásfoglalásokkal és világosan meghatározott reformkövetelésekkel. Az óvatos fogalmazás azonban emellett még olyan apró támpontokat is elrejtett a szövegben, melyekből szükséghez képest a program továbbfejlesztése is kiindulhat; így a népképviselet igényének, vagy a minden osztály, illetve a más nyelvű hazai népek egyesítendő érdekeinek említésekor. Egészében azonban mindez már alaposan túllép a fennálló feudális viszonyokat csupán módosító, de gyökereiket nem érintő reform keretein: a polgári átalakulásnak az 1830-as évek kezdetétől állandóan formálódó, alakuló, a politikai és társadalmi viszonyokkal, feltételekkel egyeződő programja, illetve annak alapvetése most készen áll előttünk. Választ várva a társadalomtól (egyelőre s közvetlenül még mindig csak a nemességtől) arra: elismeri-e ezeket a kérdéseket sajátjainak és megoldásukat saját válaszainak?

A válasz előfeltétele: magának a nyilatkozatnak közzététele azonban nem ment simán. Az egy kis kőnyomdában cenzúra nélkül kinyomott és szétküldött példányoknak a hatóság csakhamar nyomára jött és a nyomdát is lefoglalták; így a további példányok közzététele elmaradt. Ezért nyomtatásban a nyilatkozat először csak abban a kötetben láthatott napvilágot, melynek Németországban való kiadását még 1846 végén a Pesti Kör határozta el, hogy ebben az ellenzék a cenzúra gáncsoskodásaitól szabadon fejthesse ki álláspontját. A kötet Ellenőr, politikai zsebkönyv címen 1847-ben Bajza szerkesztésében meg is jelent, többek között nemcsak olyan, aktualitást a legutóbbi országgyűlés kudarcából és az udvar taktikájából nyert történeti tanulmánnyal, mint a Tinódi álnéven író Horváth Mihályé az 1802. évi országgyűlésről, hanem az öreg, ekkor már három éve halott Kisfaludynak Kossuth a győri csata nemességét becsmérlő cikkére adott, annak idején a cenzúra által közölni nem engedélyezett válaszával, mely most keserűen a nemesség elé tárta nemcsak az udvar bűnös és rosszindulatú hanyagságát a felkelés felfegyverzésében, hanem a hivatalos katonai vezetés tudatlanságát és a nádor tehetetlenségét is. Ezek mellett számos, az utóbbi országgyűléseken, vagy azok kapcsán fontos kérdésekben elhangzott beszéd és megjelent cikk (mint Szemere, Szalay, Irinyi, Lukács Móric írásai) világították meg az ellenzék álláspontját. Hunfalvy közgazdasági problémákról értekezett Adam Smith szellemében; Beniczky az udvarnak az országot elszegényítő gazdaságpolitikáját leplezte le. De voltak itt versek is Petőfitől (többek között a Palota és kunyhó), Vörösmartytól, Garaytól stb. – mintegy az ellenzéki magatartás és tábora kiterjedtségét és színvonalát is érzékeltetendő.

Arató Endre

A magyar radikálisok nézetei

A radikálisok nemzetiségi politikáját vizsgálva felvetődik a kérdés: vajon Petőfi Sándort, az egyik legjelentősebb plebejus forradalmárt e tekintetben is a radikálisok közé számíthatjuk-e? Petőfinek, a költőnek még e csoporténál is kevésbé megformált nemzetiségi programja volt. Írásaiban, verseiben 1848 előtt csak itt-ott találkozunk e kérdésre vonatkozó utalásokkal. E megnyilatkozások azt mutatják, hogy Petőfi nem volt olyan türelmetlen, mint Táncsics. Természetes azonban, hogy nem vonhatta ki magát kora türelmetlenségének hatása alól.

Petőfi nacionalizmusa, amely mindenekelőtt a nemzetiségi mozgalmak ellen irányult, nem csökkentette a költő együttérzését az elnyomott nem magyar népek iránt. Észak-magyarországi útjain nemegyszer beszélgetett anyanyelvükön a súlyos viszonyok között élő szlovák nép fiaival. A szlovák szegénységgel való együttérzését fejezte ki Magyarország (1845) című költeménye is. Petőfihez hasonlóan Táncsics is többször kifejezésre juttatta a feudális elnyomás alatt élő nemzetiségek iránti együttérzését.

Vörös Károly

A népiesség jelentkezése

Így készült elő a talaj ahhoz, hogy a nép sokáig korlátozott és művészileg kevéssé kidolgozott nyers világa megihlesse és szóhoz juttassa a köréből jött immár valódi tehetségeket: elsősorban Petőfit, majd Aranyt.

Ennek az így immár új társadalmi bázison alakuló népiességnek és az irodalom már kialakult romantikus, a népköltészet iránt ugyancsak nem idegen, és a kritikai realizmus első jelentkezésétől sem érintetlen fő vonalának az 1840-es évek közepén Petőfi, majd később Arany költészetében végbemenő találkozása a magyar irodalom arcképére már azokat a vonásokat rakja fel, melyek különböző formákban, de egyértelműen a feudalizmus válságának végsőkig kiélesedett szakaszára utalnak. Így alakul ki az irodalom helye a forradalom eszmei előkészítésében és a forradalmi magatartás modelljének kialakításában. E vonások közül tisztán irodalmi síkon a legjelentősebb a nép irodalmi ábrázolásának elmélyítése és differenciálása. Az irodalomban még a húszas években megjelent műköltői népdal tiszta, egyszerű és még a klasszicizmusra utalóan szinte absztrakt, majd a biedermeier epigonjai által érzelgősre felhígított darabjainak helyére egyre valóságosabb és Petőfinél már egyre szenvedélyesebb, társadalomkritikailag is egyre hangsúlyozottabb népábrázolás lép, mely szenvedélyét olykor már a táj ábrázolására is kiterjeszti. Úgyszintén a népiesség adja meg a kegyelemdöfést az eposz még a feudalizmus viszonyai között kiformálódott hagyományos műfajának. Hiszen akar A helység kalapácsa, akár Az elveszett alkotmány a hagyományos, még Vörösmarty által is annyira kedvelt, klasszikus hősköltemény irgalmatlan és a műfajt a továbbiakra immár bármilyen pozitív tartalom ellenére is lehetetlenné tevő paródiája. Az új eposzok már a kor valóságos népi – többnyire még ponyva szintű – tömegolvasmányait idéző hangon és stílusban fognak megszólalni: a Toldi éppúgy, mint a János vitéz.

A népnek és valóságos problémáinak ez az egyszersmind e valóság megváltoztatását követelő szenvedélyes hangú ábrázolása az 1840-es évek közepére az így kialakult népiesség irodalmi irányzata körül vonja össze azt az új nemzedéket, mely az 1830-as évek végétől, az 1840-es évek közepétől már a magyar irodalomban és a publicisztikában egyaránt a társadalom kritikai ábrázolása felé fordul, e társadalom megváltoztatásának egyre nyíltabb és határozottabb igényével. Az 1840-es évek közepén így kibontakozó irodalmi csoportosulással, valójában már a népiességen is túllépve, új szakasz kezdődik az irodalom és a kultúra történetében. A magyar irodalom most kapja meg azt a vonását – elsősorban Petőfi költészetében –, mely már túlmutat a polgárosodás ama végcélján, amelyet eddig az irodalom mögött álló társadalmi erők kitűztek. Petőfi az őt elbocsátó immár nem nemesi, a kispolgárság felé lépő társadalmi réteg útján járva nyert tapasztalatai alapján – ám ezek következtetéseinek levonásában e rétegeket megelőzve – most fog kiábrándulva szembefordulni a liberalizmussal is, immár belépve azoknak az ideáknak a vonzókörébe, melyek az 1830-as évektől egyre sűrűbben egy a polgárin is túlmutató társadalmi rend egyelőre még utópista körvonalait rajzolják rá Európa szellemi horizontjára. Ezzel biztosítva a magyar irodalom fő vonalának további fogékonyságát és kapcsolódását azokhoz a polgári-demokratikus forradalmi eszmékhez is, melyek első jelentkezésére az irodalomban még legalább fél évszázadot kell várni, de amelyek 1848–1849-ben már rövid időre feltűnnek a társadalmi mozgás és a politikai fejlődés egyes különösen kiélesedő helyzeteiben.

Ez a korszerűség azonban nem (és nem is elsősorban) csupán a költészettel kifejezett társadalmi-politikai ideológiában jelentkezik. Petőfi korszerűsége természetesen döntően az irodalom által kifejezett emberi érzelmek (így nem utolsósorban a szerelem) és a kifejezésükre szolgáló művészi formák szférájában nyilvánul meg. És ha természetesen az eszmék és az érzelmek forradalma egyazon alkotó életművében nem szakítható is el egymástól, kétségtelen, hogy elsődlegesen költői: érzelmi és formai korszerűsége az, ami Petőfit a kortársi világirodalom egyik legnagyobb alakjává teszi, ezen keresztül kapcsolva be őt az előre mutató forradalmi eszmék, a magyar irodalmat pedig (történetében először) a világirodalom élvonalába.

Kazinczytól Petőfiig: a neoklasszicizmustól a népiességig, Napóleontól a Szent Szövetségig és a polgári forradalomig; mindössze alig négy évtized irodalmának útja ez.

A verbunkos zene kibontakozása és az új népies műdal

Mindenekelőtt – az irodalommal együtt – azon erők művészi kifejezésére és támogatására készen és alkalmasan, melyek a polgári átalakulásnak az új irodalom és új zene szavát oly hallatlanul felerősítő, bázisát kiszélesítő, végpontjain Petőfi versét Erkel és Egressy – ha nem is kongeniális, de tetszetős – zenéjével kifejező megvalósítására készülnek.

A sajtó mint a kultúra szervezője

A Mátray-féle folyóiratból most valódi pesti divatlappá alakuló Regélő Pesti Divatlap az ügyes Vahot Imre kezében, Petőfivel cégérén, a népiesség által felemelkedő progresszív irányt juttatja szóhoz. Ezzel szemben Petrichevich Horváth Lázár Honderűje (szinte az irodalom egészén belül is egyedülállóan), az arisztokratikus igényű polgárosodás konzervatívan, sőt reakciósan polgári-urbánus ízlését hirdeti. Frankenburg Életképek című szépirodalmi divatlapja a városi értelmiségi polgárság és a polgárosodó, értelmiségi igényű vidéki nemesség orgánuma lesz. Jellemző az irodalmi élet belső mozgására is, hogy Petőfinek a Pesti Divatlapnál induló pályája hogyan torkollik végül az Életképekbe.

Jellegzetes módon ez az évtized hozza magával azt, hogy nemcsak Erdélyben, hanem a királyságbeli, még csak nagyon szerény vidéki sajtóban is megindul bizonyos, a kulturális érdeklődésen lemérhető színvonalemelkedés. Magyar nyelvű időszaki színvonalas sajtót átmenetileg Pozsonyban és Kassán találunk, Debrecenben és Miskolcon még csupán hirdetési lapok jelennek meg. Nem meglepő viszont, hogy az 1840-es évek elejére már fővárosi színvonalú hírlappá fejlődik az ország akkor egyik legnagyobb, s jelentős magyar kereskedő és értelmiségi réteggel bíró kereskedővárosának, Győrnek Hazánk című, német változatban is megjelenő lapja. Szerkesztője, a liberális, jómódú orvos, Kovács Pál, több Petőfi-verset is közöl és a lap végig támogatja a polgárosodás irányába mutató ellenzéki politikát.

Arató Endre

A szerb nyelvművelés és kulturális mozgalom

Még számottevőbb színvonalat képviselt a szerbek Petőfije, Branko Radičević.

A szlovák irodalmi és társadalmi élet kibontakozása

Ami Petőfinek az Alföld, az volt Král'nak (s vele együtt a Štúr-iskola tagjainak) a Tátra; ez jelképezte a szlovák hazát.

Vörös Károly

Az országgyűlés második szakasza

Nem is véletlen, hogy e napokban három kortárs is Lamartine könyvét olvassa: A Girondeiak történetét. Ketten közülük a forradalomra készülnek; lelkesen az egyik: ő Petőfi; aggódva a másik: az Széchenyi.

A társadalmi gyökerek

„Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék”[3] – fogalmazza meg ezt a felismerést 1847-ben Petőfi.

A Fiatal Magyarország

Az az értelmiségi csoport viszont, mely a feudalizmusból kiemelkedő réteg problémáit, s általuk az egész feudalizmus felszámolásának nem kevésbé radikális igényeit képviselte, fiatalokból állt: így is nevezve magát a Fiatal Olaszország, a Fiatal Németország már ekkor javában bontakozó, hasonló bázisú és igényű mozgalmainak példájára. Egy Fiatal Magyarország igényével tevékenykednek, „hova mindazokat számítom – fogalmazza meg Petőfi –, kik valódi szabadelvűek, nem szűkkeblűek, merészek, nagyot-akarók; azon fiatal Magyarorszagnak, mely nem akarja a haza kopott bocskorát örökké foltozni, hogy legyen folt hátán folt, hanem tetőtől talpig új ruhába akarja öltöztetni.”[4]

Spira György

A párizsi forradalom visszhangja

S bár a pestiek egyöntetű lelkesedéssel fogadták Kossuth követeléseit, azt a véleményüket is kifejezésre juttatták, hogy valamennyi megoldást igénylő korkérdésre még az ő előterjesztése sem tér ki. Igaz, a választmány végül úgy határozott, hogy egyelőre ennek ellenére sem próbál belefolyni az események alakításába, a pesti ellenzékiek Petőfi Sándor körül tömörülő radikális kisebbségét azonban ez a határozat csöppet sem elégítette ki. A Választmány egyik radikális tagja, Irányi Dániel tehát már másnap Pozsonyba utazott, hogy egyenest Kossuthtól tudakolja meg, nem helyeselné-e, ha most mégis megmozdulnának az országgyűlésen kívül álló körök is, hogy azután a diétához intézendő petíciókban maguk is nyomatékosan sürgessék az ország korszerű átalakításához szükséges lépések haladéktalan megtételét.

A tizenkét pont első negyedrészének érvényre juttatása március 15-én

Március 15-e első fejleménye az volt, hogy Petőfi összeült Vasvárival meg a Pilvax-kör két további tagjával, Jókai Mórral és Bulyovszki Gyulával s a tizenkét pont eddigi – petícióhoz illő – keretszövegét felcserélte egy új szerepének megfelelő, kiáltványt formázó szöveggel, anélkül azonban, hogy maguknak a tizenkét pontba foglalt követeléseknek a szövegét is radikalizálni próbálta volna (mert hogy Magyarországon netalán már megvolnának egy a polgárinál messzebb menő átalakulás keresztülvitelének a feltételei, olyasmivel természetesen a tanácskozásnak az a két résztvevője – Petőfi és Vasvári – sem áltatta magát, aki egyébként a kitűzendő végcélt ekkor már a polgári berendezkedést radikálisan meghaladó „szociális köztársaságban” látta). Majd, elkészülvén a kiáltvány kéziratának véglegesítésével, ez a négy főnyi együttes a Pilvaxba sietett, maga köré gyűjtötte a már ott várakozó többi radikális fiatalt is, s ezután sorra járta a pesti egyetem fakultásait, hogy a továbbiakban mindenekelőtt az egyetemi hallgatókat bírja csatlakozásra. A mozgalom azonban kezdettől fogva nagy számban vonzott magához másokat is az utcákon járó-kelő emberek közül, úgy hogy az egyetemről távoztukban Petőfiék már 2 ezer főnyi (azaz az egyetemisták összlétszámának majd kétszeresére rúgó) tömeget tudhattak maguk mögött, mire pedig a Hatvani utcába, útjuk következő célpontja, a Landerer és Heckenast-nyomda elé értek, már 5 ezres sokaság követte őket.

Petőfiék eredeti szándéka pusztán az volt, hogy letérve a feliratozás és peticionálgatás eddig vajmi kevés eredményre vezető ösvényéről, a tizenkét pontba foglalt követelések közül legalább egynek – nevezetesen: a sajtószabadság követelésének – gyakorlati érvényt szerezzenek ezen a napon s ezzel végre kimozdítsák a kátyúból a polgári átalakulás ügyének szekerét. A Landerer és Heckenast-nyomdát tehát azért keresték fel, hogy ott cenzúrázatlanul nyomassák ki írásműveiket, mégpedig magát a tizenkét pontot tartalmazó kiáltványt, valamint Petőfi Nemzeti dal-át (amelyet a költő két napja írt s eredetileg a tervezett 19-i népgyűlésre szánt). Látván azonban, hogy a sajtószabadság ilyetén tettleges életbe léptetését a mögöttük felsorakozott tömeg tiszteletet parancsoló méreteinek jóvoltából a vártnál könnyebben sikerül keresztülvinniök, megértették, hogy a kezdetben képzeltnél messzebb is elmehetnek. Végezvén tehát a nyomdában, kora délután népgyűlést rendeztek a Nemzeti Múzeum piacán, s itt Irányi javaslatára ekkor már mintegy 10 ezer ember jelenlétében – elhatározták, hogy a tizenkét pontot el fogják fogadtatni a városi tanáccsal is, majd pedig – érvényre juttatandó a tizenkét pontnak egy másik, a politikai foglyok szabadon bocsátására vonatkozó követelését is – Budára vonulnak és kierőszakolják, hogy az ott székelő legfőbb magyarországi kormányszék, a helytartótanács azonnal helyeztesse szabadlábra a forradalmi tevékenysége miatt bírói ítélet nélkül is már kerek egy éve fogva tartott Táncsics Mihályt. Azon melegében választottak is hát a maguk soraiból egy hattagú bizottmányt, hogy az a továbbiakban szószólójuk legyen a hatóságok előtt, s avval megindultak a városháza felé.

De még meg sem érkeztek a Városháza piacára, s bizottmányuk tagjainak száma hatról máris nyolcra nőtt. Mert a liberális nemesi mozgalom Pesten tartózkodó korifeusai eleinte nem tulajdonítottak jelentőséget a radikálisok – vagy ahogy őket ettől a naptól fogva országszerte nevezni kezdték: a márciusi fiatalok – fellépésének. Az első órák elteltével azonban már ezek a politikusok is rádöbbenhettek arra, hogy tévedtek, hiszen Petőfiéknek tekintélyes tömegekre sikerült szert tenniök. S ebből a felismerésből a szóban forgó liberális politikusok számára immár önként adódott az a következtetés, hogy többé nem maradhatnak az események tétlen szemlélői, mert ha tétlenkednek, akkor a forradalmi mozgalom könnyen túlmehet a szerintük kívánatos határokon, ha viszont most maguk is csatlakoznak a mozgalomhoz, akkor legalább utólag talán a maguk kezébe vehetik még a mozgalom gyeplőit, ebben az esetben pedig már nem is csak arról lesz módjuk gondoskodni, hogy a mozgalom el ne fajuljon, hanem akár arról is, hogy éppenséggel a liberális törekvések erősítőjévé legyen. A múzeum elől a városháza felé vonulók körében ezért egyszercsak megjelent Klauzál is, Nyáry is. A márciusi fiatalok pedig nemcsak örömmel üdvözölték, de bizottmányukba is mindjárt befogadták őket. Mert az a márciusiak előtt sem lehetett kétséges, hogy Klauzálék ezek után kísérletet fognak tenni a mozgalom irányításának átvételére. Csakhogy a márciusiaknak azzal is tisztában kellett lenniök, hogy a polgári átalakulás ügyét ők maguk teljes egészében úgysem vihetik sikerre, mert ehhez – bármekkora tömeg szegődött most melléjük Pesten – mégsem elég erősek, s hogy azért a továbbiakban is törekedniük kell ugyanolyan lépések megtételére, amelyek kész helyzet elé állíthatják a különben meg-megtorpanni hajlamos liberálisokat, a liberálisokkal való együttműködés ösvényéről azonban továbbra sem szabad letérniök.

Ennek a politikának a helyességét pedig már az is igazolta, ami azután a városházán történt. Ott ugyanis ekkor már javában tárgyaltak a városi tanács és a helybeli választott polgárság sebtében rendkívüli közgyűlésre összehívott tagjai, a tárgyalás azonban pusztán akörül forgott, milyen eszközöket vegyenek igénybe a forradalmi mozgalom elfojtására; mert abban, hogy a mozgalmat mindenképpen el kell fojtani, nemcsak a jelenlevők konzervatív gondolkodású többsége értett egyet, hanem a többséggel teljesen egy volt a városi vezetők között helyet foglaló néhány liberális is. Petőfiék betoppanása után viszont a közgyűlés menete homlokegyenest ellenkező irányba fordult. És ez elsősorban annak volt ugyan köszönhető, hogy a márciusi fiatalokat a városházára is elkísérte az általuk utcára szólított – s idő közben még tovább, 15–16 ezer főnyire (vagyis immár a Pesten élő felnőtt férfiak összességének felével azonos számúra) duzzadt – tömeg, de másodlagosan köszönhető volt annak is, hogy a márciusi fiatalok kíséretében ez alkalommal már Klauzálék is ott voltak, s követeléseik mellett ők is szót emeltek. Ez ugyanis a városatyákat egyszeriben meggyőzte arról, hogy többé nemcsak ellenszegülésre nem szabad gondolniuk, hanem jó lesz egyenesen kitörő lelkesedést mutatniok a forradalmi mozgalom iránt.

Most tehát a városházán hirtelen színeváltozás történt. A városi tanács először is a legnagyobb készséggel magáénak ismerte el a tizenkét pontba foglalt követeléseket. Azután a közgyűlés kimondotta, hogy a tizenkét ponttal egy küldöttség már másnap utazzék Pozsonyba, s ne csak e nevezetes dokumentum elfogadására hívja fel az országgyűlést, hanem arra is, hogy székhelyét haladéktalanul tegye át Pestre. Határozatot hozott továbbá a közgyűlés egy a márciusi fiatalok képviselőinek részvételével alakítandó forradalmi választmány azonnali felállításáról, 8 kimondotta, hogy e választmány – minden további nélkül érvényt szerezve a tizenkét pont idevágó követelésének is – sürgősen szervezze meg a helybeli nemzetőrséget. Végezetül pedig az egybegyűltek – követve az Irányi által még a múzeumi gyűlésen javasoltakat – azzal is megbízták a választmányt, hogy a közgyűlés berekesztése után keresse fel a helytartótanácsot s vétesse véle tudomásul mind a sajtószabadság életbeléptét, mind a nemzetőrség megalakítását, egyben arra is felszólítva ezt a testületet, hogy a katonai hatóságokkal tüstént helyeztesse szabadlábra Táncsicsot s adasson ki olyan parancsot, amely szerint a helyőrségnek – mint eddig sem tette – ezután is tilos lesz beleavatkoznia az események folyásába.

Igaz viszont, hogy a városi vezetők hirtelen kerekedett készségének ára is volt. A tizenkét pontot például a városi tanács végül mégis csupán petíció gyanánt volt hajlandó továbbítani Pozsonyba, a létrehozott forradalmi választmány tizenhárom tagja közé pedig a közgyűlés mindössze négy márciusi fiatalt választott, s a választmány többi kilenc helyét liberális nemesekkel és polgárokkal töltötte be. A közgyűlés azt is kimondotta, hogy a most megszervezendő pesti nemzetőrség magvát a helybeli polgárőrségnek kell képeznie, fegyverforgatásra újonnan jelentkező városlakók pedig csak korlátozott számban léphetnek be majd ebbe a karhatalmi alakulatba.

Az is igaz azonban, hogy ezek a fenntartások és kikötések a lényeget nem érintették. Hiszen a lényeg mégiscsak az volt, hogy miközben Kossuthék még épp csak megkezdték a követeléseik elfogadtatására szolgáló bécsi alkudozásokat, Petőfiék Pesten már tényleges érvényt is szereztek követeléseik egy részének.

A jobbágyfelszabadítás és a közteherviselés törvénybe iktatása március 18-án

Hallván pedig, hogy Petőfiék március 15-én milyen fölényesen vitték keresztül céljaikat, még az országgyűlés legkonzervatívabb elemeinek is arra a meggyőződésre kellett jutniok, hogy fölöttébb kockázatos volna, ha a törvényhozás a jobbágyfelszabadítást megkísérelné az egyidejű kármentesítés feltételéhez kötni s ezzel elodázni, mert Petőfiék a jelek szerint ebben az esetben is azonnal életbe tudnák léptetni, de ha ők léptetnék életbe, akkor a földbirtokosoknak már nemcsak az egyidejű kármentesítésről kellene lemondaniuk, hanem alighanem a későbbi kármentesítéshez fűzött reményeiket is egyszer s mindenkorra el kellene temetniök.

S ezt a meggyőződést még csak öregbíthette a Rákos mezején táborozó sereg álhíre, amely a diéta székhelyén 18-ára az eredetinél is rémítőbb külsőt nyert. Pozsonyban ugyanis ekkor már azt rebesgették, hogy a Rákoson Petőfi vezérlete alatt nem is 20–30, hanem 40 ezer ember áll fegyverben, s hogy ez a sereg korántsem akármilyen elemekből, hanem éppenséggel parasztokból tevődött össze, elsődleges feladatának pedig mégsem a köztársasági államforma, hanem a minden további késedelem nélküli jobbágyfelszabadítás kiharcolását tekinti. A földbirtokos osztály pozsonyi képviselői közül nagyon sokan az első hallásra elhitték, hogy Rákoson csakugyan fegyveres parasztsereg táboroz, akik pedig kételkedtek ebben, azok sem vonták kétségbe, hogy ha ma még talán csak ijedősebb társaik képzeletében létezik is ez a sereg, holnap már a valóságban is létrejöhet. Érthetően, hiszen ezek mögött az értesülések mögött, bármennyire légből kapottak voltak is végső formájukban, nem kevés valóságelem is ott lappangott. Ilyen volt mindenekelőtt maga a Pesten március 15-én lezajlott forradalom ténye. Ilyen volt azután az a körülmény, hogy (ha nem is fegyverfogás, hanem a József-napi országos vásáron való részvétel céljából) Pestre ekkor már napok óta valóban szakadatlanul özönlött a környező falvak népe. Ilyen volt továbbá, hogy a márciusi fiatalok, ha parasztsereg toborzására nem gondoltak is, egy nagyszabású és éppen a Rákoson tartandó népgyűlés megrendezését annak idején valóban tervbe vették. S ilyen volt végül és legfőképpen az, hogy az ország parasztságának elégületlensége az előző esztendők természeti csapásai folytán az utóbbi időkben rendkívül felfokozódott, s bár ekkor sem emelkedett még a rögtöni forradalmi fellépés vállalásának szintjére, már nem is igen maradt alatta ennek.

S Petőfi persze túlozott, amikor a pesti hírek keltette pozsonyi riadalom miatt teljes egészében a magafajta forradalmárok javára írta a jobbágyfelszabadító törvénycikkek kicsikarásának az érdemét, hiszen abban, hogy az udvari körök után most az országgyűlés jobboldalát is sikerült meghátrálásra kényszeríteni, előkelő részük volt az országgyűlési ellenzék Kossuth mellett felsorakozott jobbjainak is, akik megértették, hogy a nemességnek, ha élvezni akarja az ország polgári átalakulásából várhatóan rá háramló előnyöket, áldozatokat is kell hoznia, s akik ezért maguk is igyekeztek minél maradéktalanabbul kihasználni azt a megrázkódtatást, amelyet az országgyűlés jobboldalának a pesti forradalom kirobbanása okozott. Annyi azonban bizonyos, hogy ha ezt a jobboldalt nem éri ilyen megrázkódtatás, akkor Kossuthék éppen a harcuk sikerre viteléhez szükséges fegyverek leghatékonyabbját kénytelenek nélkülözni. És így, ha nem tulajdonítható is egyedül Petőfiéknek, Petőfiéknek is tulajdonítandó, hogy amiképpen 17-én Bécsben, azonképpen 18-án Pozsonyban is tovább épült a 15-én Pesten megkezdett mű.

A forradalmi baloldal állásainak megerősítése

S mivel a forradalom az ancien régime képviselőire megsemmisítő csapást egyelőre Bécsben sem, Pesten sem, Pozsonyban sem volt képes mérni, csupán meghátrálásra tudta kényszeríteni őket, számítani lehetett arra, hogy a polgári Magyarország teljes kiépítése felé vivő lépések megtétele a továbbiakban, az ellentábor pillanatnyi fejvesztettségének múltán az eddiginél nagyobb ellenállásba fog ütközni. Ez a helyzet pedig a forradalom liberálisaitól is, radikálisaitól is azt követelte, hogy az első eredmények birtokbavétele után se csökkentsék erőfeszítéseiket s ne felszámolni, hanem éppenséggel állandósítani iparkodjanak eddigi együttműködésüket. És ennek mind Kossuthék, mind Petőfiék tudatában voltak, ha az együttműködés mikéntjét illető nézeteik nem mindenben estek is egybe.

A márciusi fiatalok a március 15-i győzelem kivívása után mindenekelőtt az általuk meghódított hatalmi állások megerősítésére és kiszélesítésére törekedtek. S ez a törekvésük beleütközött a pesti liberálisok ellenkező irányú törekvéseibe, kudarcot azonban ennek dacára sem vallott. Mert a polgárságnak a pesti forradalmi választmányban helyet foglaló képviselői már a forradalom másnapjától fogva újabb meg újabb polgárokat és nemesurakat vétettek fel ebbe a testületbe, a márciusi fiataloknak azonban sikerült kiverekedniök, hogy a választmányt ezzel párhuzamosan az ő soraikból is mindig újabb meg újabb tagokkal egészítsék ki, és így a választmányon belüli erőviszonyok érdemlegesen e testület szakadatlan bővülése ellenére a következőkben sem módosultak. Közben pedig a márciusiaknak politikájuk képviseletére további lehetőségeik is nyíltak.

Így 16-án a budai városi közgyűlés is magáévá tette a tizenkét pontot, s szintén alakított egy forradalmi választmányt, a márciusi fiataloknak pedig sikerült elérniük, hogy ebbe a testületbe is beküldhessék három megbízottjukat. Majd 21-én megalakult a Pest megyei forradalmi választmány is, s a vezérmegye évnegyedes közgyűlése ebbe a testületbe ugyancsak beválasztotta Petőfit és négy forradalmár társát.

Belharcok április első napjaiban

A megbékélés szelleme azonban még ekkor sem lett úrrá mindenkin: a márciusi fiataloknak egy másik része – így Irányi és Petőfi is – abban a meggyőződésben élt, hogy Bécs végérvényesen semmi esetre sem nyugodhatott bele a Magyarország által március 15-e óta kicsikart változásokba, hogy tehát a fegyveres erőpróbára előbb-utóbb mindenképpen sor fog kerülni, s hogy ezért magyar részről még a szóban forgó mellékes engedmények megtételére sem volna szabad ráállani. Nézeteik helyességét azonban Petőfiék képtelenek voltak megértetni a választmány többségével, mert – bármennyire igaz volt is, hogy az udvar egyáltalán nem tekinti véglegesnek a forradalom eddigi vívmányait s hogy ezért, ha pillanatnyilag még nem léphet is fel fegyveresen (s nem léphetne fel a követelt mellékes engedmények megtagadása esetén sem), mihelyt módja lesz rá, okvetlenül szakítani fog a tárgyalásos politikával – erről a választmány liberális többségét, sőt még az Irinyi módjára gondolkodó márciusi fiatalokat is csak a jövő tényei győzhették meg. S így azután a vita befejező szakaszában Petőfiék is kénytelenek voltak felhagyni az ellenállással, hogy legalább a veszett fejsze nyelét mentsék: hogy ha már a többséget úgysem nyerhetik meg a maguk álláspontjának, legalább a márciusi fiatalok táborán belül most megmutatkozott ellentétek jóvátehetetlen elmérgesedésének vegyék elejét.

Annak azonban, hogy a polgári átalakulás magyar híveinek egyes csoportjai között a tennivalók megítélését illetően korántsem áll fenn teljes nézetazonosság, a következő napokban megint csak kiütköztek a jelei – mégpedig ezúttal immár Pozsonyban, magán az alakulóban levő kormányon belül. Az országgyűlés ugyanis ekkor kezdte tárgyalni a megyék újjászervezésével foglalkozó törvényjavaslatot, amelyet Kossuth dolgozott ki s amelynek legfontosabb paragrafusa úgy szólt, hogy a megyei közgyűlések szerepét a törvény életbelépése után egy népképviseleti úton választandó testületnek kell átvennie. Ez a tervezet pedig heves ellenzést váltott ki a leendő kormánynak egy másik tagjából, a közmunka- és közlekedésügyi miniszterré jelölt Széchenyiből, aki attól tartott, hogy Kossuth elképzeléseinek megvalósulása esetén a megyék irányítása ki fog csúszni a nemesség kezéből s ezzel azokon a helyeken, ahol a lakosság többsége nem magyar, a nemességé viszont igen, egyben a magyarság kezéből is. S Kossuth hiába juttatta kifejezésre, hogy a megyéket ő sem kívánja nem nemesek vagy nem magyarok kezére játszani s maga sem volna a megyei igazgatás népképviseletre alapozása mellett, ha nem arra számítana, hogy ebből elsősorban éppen a nemességnek lenne haszna, hiszen máskülönben tovább fokozódnék az a gyűlölség, amellyel a nem nemesek tömegei a megyék nemesi vezetői iránt viseltetnek, a népképviselet bevezetése esetén viszont a szavazóközönség minden bizonnyal megint csak ezeket a vezetőket állítaná a megyék élére; hiába lett hát nyilvánvalóvá, hogy Széchenyi és Kossuth céljai között ez esetben sincs lényegi különbség: a céljaik irányába vivő út megválasztása tekintetében olyan nagy különbség mutatkozott kettejük között, hogy emiatt a kormány, jóllehet formálisan még hivatalba sem lépett, máris kormányválság kezdte környékezni. A leendő igazságügy-miniszternek, Deák Ferencnek végül is mindkét szemben álló féllel sikerült elfogadtatnia egy közvetítő megoldást, amely szerint a megyerendszert végérvényesen csak a következő országgyűlés szabályozza majd, addig pedig a megyei közgyűlések feladatait mindenütt egy ideiglenes bizottmány lássa el, s ennek tagjait a továbbra is fejenkint szavazó nemesek, valamint a nem nemesek községenkint korlátozott számban kijelölendő küldöttei válasszák meg.

Április első napjaiban tehát már Magyarországon is megmutatkoztak az első jelei annak a minden forradalomban megfigyelhető jelenségnek, hogy a forradalom zászlaja alatt egymással kezet fogó, de maguk elé nem teljesen azonos célokat kitűző elemek azonnal távolodni kezdnek egymástól, mihelyt elérik közös céljaikat vagy legalábbis úgy látják, hogy elérték őket. Magyarországon azonban az ellentéteket egyelőre mindig sikerült elsimítani – végső soron azért, mert magyar földön ekkor még azok sem lehettek teljesen bizonyosak a dolgukban, akiket az udvari körök részéről március 31-én tett engedmények maradéktalanul kielégítették. És ez elsősorban éppen az udvari köröknek volt köszönhető.

Az udvari körök ugyanis március 31-e után is azon voltak, hogy mentsék, ami menthető, s ennek érdekében némi zsarolástól sem riadtak vissza. Az uralkodóval tehát azokat a kéziratokat, amelyek a jobbágyfelszabadításról, valamint a külön magyar kormányról szóló törvénycikkek végleges szövegének jóváhagyását tartalmazták, s hasonlóképpen a Batthyány által miniszterekül kiszemelt személyek kinevező iratát is csak 7-én íratták alá, Pozsonyba pedig csupán 9-én és 10-én juttatták el ezeket az irományokat, hogy Batthyányékat addig is bizonytalanságban tartsák s ezzel, amennyire lehet, megpuhítsák. Közben pedig újabb meg újabb követelésekkel bombázták az alakulóban levő magyar kormányt: 5-én például azt követelték tőle, hogy mielőbb küldjön nagyszámú magyar újoncot Itáliába az ott harcban álló császári csapatok megsegítésére, 7-én meg azt, hogy az országgyűléssel szavaztasson meg évi 10 millió forintot az osztrák államadósság egy részének kamataira és törlesztésére.

Ezek a próbálkozások azonban éppen ellenkező eredményekkel jártak, mint amilyeneket az udvar várt tőlük: nem az engedékenység szellemét erősítették a magyar forradalom táborában, hanem éppen az elszántságét, s mivel újabb meg újabb bizonyságát adták annak, hogy a március 15-én kezdett játszma még mindig nincs egészen lejátszva, újabb meg újabb akadályául szolgáltak a forradalom táborán belül ekkor már csírázni kezdő ellentétek kibontakozásának. Hiába támadt tehát ellentét például Széchenyi és Kossuth között a megyekérdésben: amikor az olasz segély vagy az államadósság kérdése került terítékre, ők is – akár a többi miniszterjelölt – teljesen egyek voltak ismét, s teljes egyetértésben zárkóztak el az udvar követeléseinek kielégítése elől. És hasonló volt a helyzet Pesten is; hiába lett a forradalom szülővárosa április 1-én a liberálisok és a márciusi fiatalok egy része közötti összetűzés színterévé: amikor például 4-én lábra kapott az a hír, hogy a helyőrségnek a magyar forradalommal rokonszenvező magyar és olasz katonáit Itáliába készülnek vezényelni s helyüket más – a fekete-sárga színek mellett hűségesen kitartó – csapatokkal szándékoznak betölteni, liberálisok és radikálisok teljesen egyek lettek ismét, s teljes egyetértésben tiltakoztak e terv foganatosítása ellen.

Abból a körülményből tehát, hogy Magyarországon a polgári átalakulás keresztülviteléért 1848 márciusában olyan páratlanul széles tábor szállt síkra, amely Petőfitől egészen Széchenyiig terjedt s amelynek a soraiban liberális földbirtokosoktól és polgároktól kezdve úrgyűlölő parasztokig és polgárgyűlölő munkásokig a társadalom legkülönbözőbb elemei egyaránt megtalálhatóak voltak, végeredményben nem az ancien régime, hanem a polgári átalakulás ügye húzott hasznot.

A kormány és a baloldal

Az efféle javaslatok és figyelmeztetések azonban egyelőre teljesen hatástalanul peregtek le Batthyányékról, akik nemcsak rendületlenül hittek, hanem – mivel a maguk állásait a Habsburgokéinál sokkal gyengébbeknek ítélvén, abban a meggyőződéseben voltak, hogy Magyarország polgári átalakulásának ügyét kizárólag a Habsburgok jóindulatú együttműködésének biztosítása esetén lesznek képesek sikerre vinni &nash; erőnek erejével is hinni akartak az udvar színlelt tárgyalókészségének őszinteségében, akik minthogy ennek az alapállásuknak megfelelően teljességgel kételkedtek a radikálisok által emlegetett ellenforradalmi veszély valódiságában, erélyesebb eszközök esetleges igénybevételét nemcsak szükségtelennek, de egyenesen ártalmasnak vélték, attól tartván, hogy az udvart éppen az s csakis az taszítaná az ellenforradalom útjára, ha ők erélyesebb eszközökhöz folyamodnának. És ez a gyanútlanság a józanul gondolkodó radikálisokat hovatovább teljes kétségbeesésbe kergette, úgy hogy például Petőfi néhány hét elteltével már azon kezdett tépelődni,

Hol lesz az új Mohács? ahol megint lemegy
Majd a haza napja,
S háromszáz évig vagy talán soha többé
Arcát nem mutatja![5]

Arra azonban, hogy kenyértörésre vigyék a dolgot a kormánnyal, Petőfi és társai továbbra sem gondoltak – és éppen azért nem, mert ők maguk bizonyosra vették, hogy Magyarországnak előbb-utóbb mindenképpen szembe kell majd néznie az ellenforradalom támadásával. Abban a meggyőződésben voltak ugyanis, hogy ilyen körülmények között a forradalom táborán belüli ellentétek elmélyülése csak az ellenforradalom malmára hajtaná a vizet, hogy „ha mi – mint Vasvári írta – egymás között birkoznánk: ellenségeink kacagnának s bátorságot nyernének”.[6]

De ha Petőfiék elszánták volna magukat a kormánnyal való kenyértörésre, sikert akkor sem arathattak volna, mivel a kormány megbuktatásához és egy baloldalibb kormány hatalomra segítéséhez szükséges erővel nem rendelkeztek s egyre kevésbé rendelkeztek – még a Madarász Lászlóhoz vagy Teleki Lászlóhoz hasonló liberálisok fokozatos radikalizálódása ellenére sem. Hiszen – mint láttuk – már április elején eltávolodott tőlük a márciusi fiatalok egy csoportja, amely ekkor maga is áldozatává lett annak a hitnek, hogy a Habsburgok végérvényesen meghajoltak a magyar forradalom alapkövetelései előtt. A mögöttük álló tömegek pedig április–május folyamán ugyancsak megfogyatkoztak. Mert őmögöttük március 15-én még sokezer pesti munkás sorakozott fel az általános polgári szabadságjogok kivívására. Április első felében viszont ezek a munkások már felléptek a maguk sajátos munkásköveteléseivel is, s ezeknek a követeléseknek ők szintén Petőfiék vezetésével kívántak ugyan érvényt szerezni, Petőfiék azonban a munkások felkínálta vezető szerepet határozottan elhárították maguktól, s ennek következtében azután a munkásokkal való kapcsolataik rohamosan meglazultak. És ezt a vérveszteséget paraszti tömegek megnyerésével sem ellensúlyozhatták. Április folyamán ugyanis már a jobbágyfelszabadítás körének kiszélesítését célzó parasztkövetelések is kezdtek felhangzani, ők azonban ezekkel sem azonosították magukat, sőt a pozsonyi országgyűlés berekesztése után már azokat a jobbágyfelszabadítás továbbvitelére irányuló követeléseket sem ismételték meg többé, amelyeket az országgyűlés berekesztése előtt még maga a Pest megyei forradalmi választmány vetett fel. S másként nem is cselekedhettek – bármennyire rokonszenveztek is a munkások és a parasztok törekvéseivel –, ha egyszer abban a meggyőződésben éltek, hogy az ellenforradalmi erők majdani támadásával szemben a forradalom tábora csak akkor lesz képes helytállni, ha sorait nem bontják meg belső egyenetlenségek.

Így viszont Petőfiék, akárhogy fokozódtak is aggodalmaik, folyvást fékezni kényszerültek magukat, s csak annyit tehettek, hogy sajtójukban újra meg újra hangot adtak ezeknek az aggodalmaknak. Mértéktartásuk pedig azzal a következménnyel járt, hogy táboruk még tovább szűkült: hogy amint április elején eltávolodtak tőlük azok a márciusi fiatalok, akik akkor hajlamosak voltak túlértékelni az udvar pillanatnyi meghátrálását, úgy most, április Vége és május eleje körül eltávolodtak tőlük – a másik oldalon – az ellenforradalmi veszéllyel hozzájuk hasonlóan tisztában levő márciusi fiatalok közül is számosan olyanok, akik nem rendelkeztek akkora önuralommal, amekkorával ők, s akik ezért azt vallották, hogy az ellenforradalmi veszély a baloldaltól korántsem a forradalom táborán belüli ellentétek tompítgatását, hanem éppen „a kedélyek folytonos ingerültségben tartásá”-t[7] követeli meg. És Petőfiék, hogy elejét vegyék táboruk teljes felmorzsolódásának, május 8-án sietve megalakították ugyan a márciusi fiatalok összességének tömörítésére hivatott Marcziusi Clubbot, célt azonban már nem értek, mert a mértéktartásukkal elégedetlen fiatalok nem csatlakoztak a klubhoz, hanem a Demokrácia Klubja néven Oroszhegyi Józsa vezetésével egyidejűleg létrehozták a maguk külön szervezetét.

A Demokrácia Klubjának a tagjai pedig mindjárt munkához is láttak: május 7-étől kezdve sorozatos tüntetéseket rendeztek a fővárosban élő ismert ellenforradalmárok ellen, majd mikor 10-én köztudomásra jutott, hogy az uralkodó a magyar kormány iránti engedelmességre utasította a magyarországi főhadparancsnokokat, joggal tartva attól, hogy a kormány ebből a papirosrendszabályból tökéletes megnyugvást fog meríteni, s ezek után még annyira sem fog gondolni az udvarhű főparancsnokok elmozdítására, mint eddig, Lederer tábornok ellen is tüntetést rendeztek Budán, hogy ilyen módon mégis kikényszerítsék legalább ennek a kulcshelyzetben levő ellenforradalmárnak a távozását. S minthogy Lederer a fegyvertelenül felvonuló tömeget katonáival irgalom nélkül szétverette, a kormány pedig tehetetlenül volt kénytelen nézni a helyőrség önkényeskedését: a történtek csakugyan fel is rázhatták mindazokat, akiket nem vakított el teljesen az ancien régime képviselőinek eddigi tettetett barátságossága.

A kormánypolitika tehát Pest megye újonnan létrejött ideiglenes megyebizottmányának éppen folyamatban levő alakuló ülésén már a budai vérengzést követő reggelen szenvedélyes bírálatban részesült – s nem is pusztán Nyáry Páltól, akit mérhetetlen hatalomvágy fűtött, akit ezért mérhetetlen haraggal töltött el, hogy áprilisban nem kapott miniszteri tárcát, csupán a vezérmegye első alispánjává emelkedett, de szenvedélyes bírálatban részesült ez a politika a volt nemesi ellenzék olyan feddhetetlen jellemű és a kormány tagjaival egyébként jó viszonyban levő híveinek oldaláról is, amilyen például Teleki László vagy Patay József, a Magyar Gazdasági Egyesület alelnöke volt; Telekiék, akiket az elmúlt éjszaka eseményei a jelek szerint egyszeriben rádöbbentettek arra, hogy a magyar forradalmat mégsem egyedül s nem is elsősorban Horvátországból fenyegeti veszély, ezen az ülésen már nemcsak az önálló magyar hadsereg mielőbbi létrehozásának a követelését újították meg, hanem maguk is elengedhetetlennek nyilvánították Lederer azonnali elmozdítását, s kijelentették, hogy ha mostani fellépésük hatástalan lesz, akkor támogatásukat egyszer s mindenkorra meg fogják vonni a kormánytól. Pálfi Albert pedig, aki Nyáry kormányellenességét – úgy látszik – kész volt elvi megfontolásokból eredeztetni, még tovább ment: a Marczius Tizenötödike következő számában egyenesen Batthyányék lemondását követelte, s azt a véleményét juttatta kifejezésre, hogy az ország kormányrúdját most Nyárynak és az eddigi kormány legbaloldalibb tagjának, Kossuthnak a kezébe kellene adni.

Most már Petőfi és Vasvári is idejét látta a határozottabb fellépésnek. Ők tehát 12-ére népgyűlést hirdettek a Nemzeti Múzeum piacára, s itt kíméletlen bírálatnak vetették alá a hivatalos kormánypolitikát, mint amely puhaságával nem hogy nem fékező, hanem éppen bátorító hatást gyakorol az ellenforradalmi törekvésekre. Mivel azonban vélük a május 10-én történtek sem feledtették, hogy Batthyányék mögött sokszorta többen állnak, mint őmögöttük, Petőfiék a kormány lemondását még ekkor sem követelték, csupán az önálló magyar hadsereg létrehozásának a követelését ismételték meg maguk is, s ezt a jelszót még azzal egészítették ki, hogy a kormány további tevékenységének szigorú ellenőrzése céljából haladéktalanul meg kellene alakítani az 1848:III. törvénycikkben előírt népképviseleti országgyűlést is.

Csakhogy a kormányt egyelőre az ellenzéki hangok ilyetén felerősödése sem bírta irányváltoztatásra. Mert Lederer 11-én lóhalálában Bécsbe menekült ugyan, s ezzel hallgatólagosan maga is elismerte bűnösségét, Batthyányék azonban az ő viselt dolgaiban még mindig nem voltak hajlandóak az ellenforradalmi törekvések megnyilvánulásait látni, csupán egyéni rosszakaratot olvastak ki belőlük. A kormány tagjai tehát nemcsak hogy kereken elutasították a radikális részről felhangzó követeléseket, hanem – kifejezésre juttatandó, hogy ezentúl is együtt akarnak működni a császári hadsereg tisztikarával – a magyarországi főhadparancsnokság élére Lederer távozása után a nála semmivel sem különb, de a néki alárendelt tisztek közül rangban legidősebb budai hadosztályparancsnokot, Moritz Heinrich Boineburg báró altábornagyot állították. Amikor pedig néhány nap múlva arról értesültek, hogy 15 én újabb forradalmi népmegmozdulás robbant ki Bécsben többek között a választójogi cenzus eltörlésének a jelszavával, s ennek ürügyén az udvar 17-én elhagyta a császárvárost, a hű magyar nemzet nevében ünnepélyesen Budára hívták az uralkodót. S most már nem is csak eddigi politikájuk helyességében nem kételkedtek többé, de hovatovább abba a hitbe is kezdték magukat belelovalni, hogy Magyarországra valósággal nagyhatalmi szerep vár, hiszen ha a továbbiakban éppen a magyar főváros fog majd menedéket nyújtani a Habsburgoknak, akkor szükségképpen a magyar főváros fogja átvenni a birodalom központjának a szerepét is.

És a Habsburgok iránti politikájuk megmásítására Batthyányék akkor sem gondoltak, amikor hamarosan kiderült, hogy az udvar persze még átmenetileg sem óhajt a magyar rebellisek közé települni, hanem ideiglenes székhelyéül az ellenforradalom szervezésére legalkalmasabb pontot, a lakóinak határtalan dinasztiahűségéről híres Tirol fővárosát, Innsbruckot választotta: a kormány ezután is hódoló nyilatkozatokkal árasztotta el az udvart, s közben foganatosított végre néhány erélyesebb intézkedést, csakhogy célja ezekkel továbbra sem a Habsburg-hatalom oldaláról fenyegető veszély leküzdése, hanem részint – mint még látni fogjuk – a nemzetiségi mozgalmak felszámolása, elsősorban pedig a lehetséges újabb baloldali támadások elhárítása volt.

Ami meg a radikálisokat illeti: a fegyveres karhatalommal, sajtóperekkel és hasonlókkal való ijesztgetés önmagában természetesen nem bírhatta őket meghátrálásra. A kormánynak a baloldallal való határozott szembefordulása azonban országszerte hangos és tömeges rokonszenvnyilvánításokra ösztönözte a baloldalra eddig is bizalmatlanul tekintő nemesi és polgári köröket. Ezek a megnyilatkozások pedig beláttatták a radikálisokkal, hogy ha tovább feszítenek a húrt, akkor még tovább mélyítenék a forradalom táborán belüli ellentéteket s még tovább szűkítenék saját állásaikat, következésképpen: akkor éppen ők tennének felbecsülhetetlen szolgálatot az ellenforradalomnak. Amint a radikálisok azt is megértették, hogy az egyelőre csupán a nemzetiségi mozgalmak ellen irányuló kormányintézkedések végeredményben a forradalomra a Habsburg-hatalom oldaláról leselkedő veszély elhárítását is alkalmasak lesznek előmozdítani. Ez a két egymást erősítő felismerés pedig elég volt ahhoz, hogy a baloldal május második felében már felhagyjon kormányellenes támadásaival, sőt visszavonulásba menjen át. Egy-egy hírlapi cikkben tehát rövidesen Petőfi is, Vasvári is tudtára adta az olvasóközönségnek, hogy ha eddig bírálta a kormányt, ezt éppen nem azért tette, mert kételkedett tagjainak ügybuzgalmában. S így azután a kormány és a baloldal májusi erőpróbájából végül is a kormány került ki győztesen.

Az első nemzetiségi jelszavak magyar visszhangja

Hiába érvelt tehát Petőfi az egyenlő választójog bevezetését a magyar nemzeti érdekekre nézve mélységesen karosnak nyilvánító liberálisok ellenében azzal, hogy „a nemzetiség szent, de a szabadság még szentebb”,”[8] s hiába mutattak rá a márciusi fiatalok a horvátokhoz intézett két kiáltványukban is arra a megdönthetetlen igazságra, hogy amiképpen a magyar forradalom vívmányai az ország valamennyi lakójának közös és mindennél fontosabb nyereményei, azonképpen közös az az ellenség is, amely elsősorban veszélyezteti e vívmányok fennmaradását: „az austriai zsarnok bureaucratia”[9], s ezért az ország lakóinak – bármilyen anyanyelvűek is – elsőrendű érdekük, hogy felülemelkedve egymás közti ellentéteiken, közös táborban egyesüljenek e vívmányok megvédelmezésére: a nemzetiségi mozgalmak résztvevői – akár a magyar liberálisokat – a márciusi fiatalokat is egyenlőtlenül mérő magyar nacionalistáknak könyvelték el, s másoknak nem is igen könyvelhették el őket, ha a nem magyarok nemzeti különállását ők szintén vonakodtak elismerni, s ezzel világosan kifejezésre juttatták, hogy – bármennyire felszámolni igyekeznek is a magyar nemesség kiváltságos helyzetét – a magyar nemzet kiváltságos helyzetét ők szintén fenntartani törekednek. Így pedig Petőfi, amiképpen a magyar liberálisokat nem, azonképpen a Bărnuț vagy Hurban módjára gondolkodó nem magyarokat sem győzhette meg arról, hogy a nemzetiség ügyét okvetlenül alá kell rendelni a szabadság ügyének, s együttműködési felhívásaikra a horvátoktól a márciusi fiatalok is teljesen elutasító választ kaptak.

A választások

A baloldal alulmaradásában közrejátszott például az, hogy a választásokat lebonyolító helyi hatóságok tekintélyes hányada már eleve minden tőle telhetőt megtett a radikális képviselőjelöltek állásainak megingatása, kivált a szavazásra most jogot nyert parasztok minél nagyobb részének a választásoktól történő távol tartása érdekében. A választói névjegyzékekből tehát helyenkint tömegével hagytak ki olyan nem nemeseket, akiket a szavazati jog kétségtelenül megilletett volna, a szavazást pedig – különös tekintettel arra, hogy közben országszerte megkezdődött az aratás – sokfelé hétköznapra tűzték ki. S ezekhez a húzásokhoz azután szép számban társultak még a megszokott kortesfogások is, amelyek részben szintén a paraszti szavazók elijesztését, részben a baloldali jelöltek befeketítését szolgálták, s amelyek nem is maradtak hatástalanok, mint ezt Petőfi Sándor vagy Arany János bukása is tanúsíthatja.

A kormány és a baloldal első parlamenti erőpróbái

Az országgyűlés megnyitása után teendő lépéseiket azonban nemcsak a kormány tagjai igyekeztek már előre összehangolni, hanem a radikálisok is, akikkel a választásokon történtek igen gyorsan megérttették, hogy számszerű gyengeségük soraiknak minél szorosabbra zárását követeli tőlük. Petőfi és Vasvári tehát már július 2-án új klubot alakított Demokrata Klub néven, s ennek a klubnak egy időre sikerült is helyreállítania a márciusi fiatalok április-május folyamán megbomlott egységét.

Az ellenállás szellemének erősödése szeptember első harmadában

Ami meg magukat a magyar radikálisokat illeti: köztük már akadtak olyanok, akiknek – mint például Petőfinek vagy Vasvárinak – a távolabbi elképzelései – tudjuk – a magántulajdon minden formáját tagadó „szociális köztársaság”-ban csúcsosodtak ki; a radikálisok nagy többsége azonban még ilyen távolabbi elképzelés gyanánt sem melengette magában egy, a polgári berendezkedésen túlmenő rend képét, s csupán a polgári átalakulás ügyének sikerre vitele érdekében alkalmazandó eszközök kitűzése, a forradalmi módszerek igenlése tekintetében tért el a forradalom liberális vezető rétegétől, amely a polgári átalakulás ügyét mind ez ideig szigorúan a törvény szabta keretek között maradva igyekezett sikerre vinni. Arra pedig, hogy a „szociális köztársaság”-ért már most harcot indítsanak, Petőfiék sem gondoltak, jól tudván, hogy annak a feltételei még teljességgel hiányoznak.

A baloldal és a békepárt párharca 1849 elején

Hiszen a radikálisok közül – a tábornokká kinevezett Perczelhez vagy a Bem segédtisztjévé lett Petőfihez hasonlóan –, ekkor már igen sokan a honvédsereg soraiban szolgáltak, mások meg – mint Oroszhegyi vagy a januárban alföldi önkéntesekből toborzott Rákóczi szabadcsapat élén Erdélyben harcoló Vasvári – szabadcsapatparancsnoki szerepet vállaltak.

Arad felé

Mert Bem a tőle megszokott mozgékonysággal csapást csapás után mért ugyan az Erdélybe több irányból betört ellenség egymástól különváltan támadó csoportjaira, s így megakadályozta, hogy az a Maros mentén rendeltetésének megfelelően eljusson az Alföldre és egyesüljön Paszkevics főerőivel, mivel azonban Ligyersz, akihez az annak idején Havaselvére menekült császári csapatok is csatlakoztak, együttvéve kétszer akkora erőkkel rendelkezett, mint ő, serege a szünet nélküli harcokban mindinkább megfogyatkozott, mígnem július utolsó napján elkövetkezett a véres segesvári ütközet, amelyben Petőfi is életét vesztette, majd augusztus 6-án a nagycsűri vereség is, s ez immár az erdélyi hadsereg teljes felbomlására vezetett.

Szabad György

Az önkényuralom kiszolgálói

Ezt tette Császár Ferenc, a hétszemélyes tábla volt bírája, egy személyben a népiességet, mindenekelőtt Petőfi költészetét támadó szalonlírikus, a Pesti Napló első szerkesztője is.

A néptömegek hangulata és mozgalmai

Kossuthot várták vissza, új és új határidőket szabva érkezésének, Petőfit vélték felfedezni a bujdosó idegenben. Petőfi barátja, Teleki Sándor, aki 1850 elején menekült el Magyarországról, úgy ítélte, hogy a nép „remél és vár, minket vár… üti a gensdarmot [a zsandárt] agyon, és rejti, dugja a honvédet el”, Kossuth felhívását „a paraszt mint imádságot olvassa, vagy olvastatja gyermekével”. De aggodalmasan fűzte hozzá a kérdést, hogy mi lesz, „ha a nép is el fog csüggedni”, s megfogalmazta az emigrációt szorongással eltöltő feleletet: népi támogatás nélkül ”üres szó vagyunk a pusztában”.[10]

A tudományos intézmények

Az oly hosszú szünet után, 1858 végén megtartott akadémiai közgyűlésen a két vezető csoport megegyezése nyomán, több érdemes mellőzésével és számos érdemtelen megválasztásával egyidejűleg, a magyar szellemi élet sok tényleges kiválósága is tagja lett az Akadémiának, élükön Arany Jánossal. A nagydíjak egyikét pedig Petőfi költői életművének ítélték, noha verseinek csak csonkított gyűjteménye láthatott napvilágot.

A társadalomtudományok

Az irodalmi népiesség s a Petőfi-életmű elismertetéséért vívott küzdelemben Erdélyi korántsem tagadta meg más irányzatok létjogosultságát. Sőt „nép-nemzeti” álláspontjával nagyon is össze tudta egyeztetni a kíméletlen harcot a Petőfi-epigonok népieskedése ellen. Erdélyi, aki már a reformkorban példát mutatott a néphagyományok módszeres feltárásában, nemcsak újabb közmondás- és népdalgyűjteményeket adott közre, hanem elméleti munkássága révén is egyik legfőbb ösztönzője maradt a magyar és az együttélő népek folklórja kutatásának. (A népköltészet értékeinek gyűjtésében mindenekelőtt Kriza János erdélyi unitárius püspök szerzett elévülhetetlen érdemeket székelyföldi gyűjteményével, de számtalan népdalt, balladát, közmondást, népmesét mentett meg az enyészettől – többek között – Ács Károly, Arany László, Ballagi Mór, Greguss Ágost, Szelestey László, Székely József és Szini Károly is.) A kormányzat által megbízhatatlannak tekintett és a sárospataki főiskolára szorult Erdélyi Jánosnak arra azonban nem nyílt lehetősége, hogy az irodalmi életben közvetlen irányító szerephez jusson.

Az Erdélyiéhez sokban hasonló, sőt az övével kölcsönhatásban álló küzdelmet folytatott Gyulai Pál is Toldy szűkkeblűsége ellen Petőfi és Arany irodalmi elismertetéséért, s ugyanakkor az epigonizmus sekélyességének kimutatásáért (Petőfi Sándor és lírai költészetünk, 1854). De Gyulainál felfokozódott az Erdélyinél jórészt a cenzúraviszonyok miatt jelentkező egyoldalúság Petőfi értékelésében. A tájfestő, a leíró költészet remeklőjét, a családias hangulatok lírikusát ünnepelte csupán, s fenntartással kezelte romantikus szenvedélyességét, még inkább demokratizmusát és forradalmiságát.

A szépirodalom

A múltra emlékeztető, helytállást hirdető közéleti lírikusok kórusából nem hiányoztak ugyan további, őszinte érzésektől áthatott, erőteljes hangok sem (Tóth Kálmán; Előre, 1859–60), de a „hazafias” verselők számolatlan serege a nagy költők emelkedettségét álpátosszal, szenvedélyességét üres színpadiassággal cserélte fel, s Petőfi népiességét, népieskedő „korhely lírává” züllesztette. A petőfieskedők dagályosságának riasztó mértékű közönségsikerét csak ellentmondásosabbá tette, hogy vezéralakjuk, Lisznyay Kálmán bizony nem átallotta 1857 tavaszán megírni Ferenc Józsefhez az Arany által megtagadott hódoló verset.

A művészetek

A zsidó népzenészből előadóművésszé fejlődött Reményi Ede, aki száműzöttként az angol udvart és az amerikai közönséget is meghódította, majd hazai hangversenyein a Petőfi-szobor alapjának java részét „hegedülte össze”, virtuóz átirataival (Repülj fecském, Ezt a kerek erdőt stb.) aratta legnagyobb – Arany János értelmezése szerint – a nemzet élniakarását is tanúsító sikereit.

A „provizórium”

Tragikus jellemzője a korabeli értelmiség gyötrelmeinek a 26 évesen haldokló Zilahy Károly levele, amelyben a politikai radikalizmusa miatt a hatóságok üldöztetésétől, irodalmi útkeresése miatt Gyulai kíméletlen bírálataitól annyit szenvedett író megtörten immár csak azért könyörgött, hogy tegyék szabaddá lefoglalt Petőfi-monográfiájának forgalmát, hiszen – az öncenzúrát a kényszerűnek érzett torzításig fokozva – hőse politikai szerepét bírálóan tárgyalta, a „forradalmi korszakot” pedig, mint „a rendőrség is megvallja… szárazabban és tárgyilagosabban… megírni nem lehetett”.[11]

A kiegyezési törekvések megerősödése

Kazinczy Gábor, aki Petőfi barátságától a „békepártiságon” át már 1860-ban odajutott, hogy 1848-at, „ízetlen, éretlen plágiumnak” nevezte, az országgyűlésen az abszolutizmus elítélését a nemzetiségiek kívánságainak mindenki másnál türelmetlenebb hangú visszautasításával társította, 1861 őszén Görgeit „a megváltás munkájának” a „végzet ura” által választott „eszközeként” köszöntötte.

Vörös Károly

A társadalomtudományok

A változás a tudományos módszertanból indul el: a század utolsó évtizedeiben az 1880-as évek közepén Riedl Frigyes munkásságában megjelenik a pozitivizmus is, mely elsősorban Taine hatására az irodalomtörténet kultúrtörténeti kapcsolatait és vonatkozásait hangsúlyozza, bár jellemző, hogy Riedl nagy sikerű Arany János-életrajzában e módszerrel Arany és Petőfi irodalmi helyét illetőleg alapjában Gyulai véleményével kerül azonos síkra.

Az irodalom és a művészet változásai

Az, hogy Petőfi útja Petőfi halála után az ő szintjén nem folytatható, már az abszolutizmus korára nyilvánvalóvá vált: a polgári forradalommal megnyílt új társadalmi-gazdasági viszonyok, ha még csak igen tökéletlenül is, de szélesen és gyorsan megindították a 48 előtti egész hazai világ átalakulását, s ezzel együtt az annak kifejezésére szolgáló költői látás és formanyelv befulladását is. Nem is Véletlen, hogy Petőfi egyetlen lehetséges méltó folytatója, Arany is évtizedekre eposzok és balladák különben ugyancsak korszerűtlen és folytathatatlan (s e művek minden látszólag népszerű formájának, és nyelvi-kifejezésben tökélyének ellenére is egyre ezoterikusabb) zsákutcájába fog beléveszni. Öregkori lírája azután már kilép a nép-nemzeti keretekből, valójában ekkor már inkább a későbbi Reviczkynek, illette a legtisztábban annak költészetében kifejeződő újfajta világlátásnak – Reviczkynél persze a költői erőben sokkalta nagyobb és mélyebbre látó – előfutáraként, mintsem Petőfi folytatójaként.

A kultúra új jelenségei

Bár Jókai nemcsak kivételes tehetségű író, de történetileg ennél több: egy, csak közvetett és közvetlen olvasótáborával együtt értékelhető, komplex történeti jelenség is volt (ilyenként. a század első feléből is csak Kazinczyhoz és Petőfihez mérhetően), mindez persze nem jelenti azt, hogy a kor irodalmának – elsősorban a prózában – most már egyre inkább az új valóságtól formált új jelenségeit képes lett volna teljesen elnyomni, háttérbe szorítani. Mert a társadalomban végbement változások e jelenségek formálásában egyszerre három vonatkozásban is éreztetni kezdték hatásukat.

Hanák Péter

A szervezkedés és az osztályharc erősödése az 1890-es évek elején

Az 1894. januári hódmezővásárhelyi vezetőségválasztást Petőfi-ünnepséggel kötötték össze. A munkásegylet Petőfi-képet vásárolt, a felavatási szertartást Szántó Kovács János végezte. „Petőfi Sándor meghalt, mondotta, de ő is elvtársunk lenne, ha élne.” Aztán a képhez fordult, mélyen meghajtotta fejét, és valami ősi siratóének ritmusára zsolozmázta: „Óh te gyászos halál – mért rablád el tőlünk! – Nem volna ma gyászba – érte vágyó szívünk… – Szent nevedet neked – a könyvünkben írjuk, – szent arcod előtt ma – fájdalmunk elsírjuk. – Emléked őrizzük, – a neved imádjuk, – minden gyöngybetűdet – mint imánkat mondjuk. Amen.”[12] Ez után a tagok sorra elvonultak és főhajtással tisztelegtek a kép előtt.

Eskü, siratás, fohász: ősi dolgok ezek, a prehistorikumból örökölt rituálék, amelyek egyházon, papon, céhen, vándordiákon át hagyományozódtak a vándormunkásra és a századvég mozgalmára. A kedvelt képek, a népet vezérlő „tűzoszlop”, a „munkabér Egyiptoma”, a „legszentebb eszme”, a „jövő egyháza” alkalmasint színező metaforák voltak, de egy új, tudományosan megalapozott hit nyelvezetét alkották. Az új közösségtudat csakhamar kialakította saját történeti örökségét. Az uralkodó történelemszemlélet hőseivel, a honfoglaló vezérek, a Hunyadiak, Rákóczi és Kossuth nacionalista kultuszával a forradalmi népi hagyomany hőseit, elsősorban Petőfit meg a parasztháborúkat, Dózsát állították szembe. Petőfiben a szocializmus közvetlen előfutárát, a királyakasztó népvezért, a világforradalom vörös lobogója alatt elesett forradalmárt tisztelték. Dózsa emléke – feltehetően a liberális történetírás nyomán – már az 1870-es években felmerült. „Dózsa parasztvezér seregére” és „Petőfi, az igazi proletárköltő dalaira mindenütt emlékeznek és ezeket szentségnek tekintik”[13] – írta a mozgalom első krónikása, Politzer Zsigmond.

Mucsi Ferenc

A Galilei Kör

A kör tagjaira nagy hatással volt Jászi Oszkár; előadói között előkelő helyet foglalt el Kunfi Zsigmond és Szabó Ervin is. Maradandó, érzelmileg is megragadó ifjúkori élményük az Adyval aló találkozás volt. Igaz rajongással írták neki, hogy Petőfi óta a magyar ifjúság nem szeretett így senkit.

Szabó Miklós

Az irodalomtörténet és az irodalomkritika

Riedl körétől eltérően az irodalomtörténet-írás egy korábbi időszakból indult gárdája a nemesi liberalizmus irodalmi világának folyamatosságát képviselte. Munkásságukban szerves egységet alkotott az egykori népi-nemzeti korszak eszmevilága és az irodalomtörténet-írás preszcientikus stádiumának életrajz-központúsága. Ebbe a körbe tartozott az Egyetemi Könyvtár igazgatója, Ferenczi Zoltán, Petőfi és Deák életrajzírója és Voinovich Géza, aki 1911-től a Budapesti Szemle szerkesztője, Madách monográfusa volt.

A népi-nemzeti kultúra felbomlása és átalakulása

A Petőfit és Aranyt követő epigon költészet a harmóniaelv rigorózus érvényesítésével, a költészeti újításnak egy álszent moralitás nevében való megbéklyózásával, a századfordulóra gyermekeknek szánt képeskönyv-verseléssé silányult.

A politikai messianizmusból megújított tradíció: Ady közéleti versei

Ady szegénylegény kurucságát, a „Petőfi nem alkuszik” esszé demokratikus negyvennyolcas felfogását a progresszió minden csoportja vállalhatta. Ez a szemlélet politikai ideológiává szerveződve alkalmas lehetett a progresszió táborának szélesítésére olyan értelmiségi, kispolgári, paraszti rétegek felé, amelyek éppen a tradícióhoz kötöttség révén álltak a reakciós nacionalizmus befolyása alatt.

A prófétamagatartás két lehetősége: magyar Zarathustra vagy magyar messiás

Ady számára nem realitás nélkül vetődhetett fel az esetleges politikai vezérség szerepköre a progresszió tábora élén. Ilyen elhivatottságtudat megjelenik nagy Dózsa-versében, ahol a parasztvezér – bocskoros nemes parasztvezér – unokájaként aposztrofálja magát, vagy Petőfi-esszéjében, ahol az egykor politikai vezérszerepet is játszó forradalmár költő örökösének nyilvánítja magát.

Lábjegyzetek

  1. Székács József, Szerb népdalok és hősregék. Pest, 1836.
  2. A Nyilatkozat teljes szövegét közli: Horváth, Huszonöt év. III. Budapest, 1886. 231–239.
  3. Petőfi Sándor összes prózai művei és levelezése (továbbiakban Petőfi ÖPM). Budapest, 1960. 292.
  4. Petőfi ÖPM 328–329.
  5. Petőfi Sándor, Fekete-piros dal (In: Petőfi Sándor összes művei. III. Szerkesztette Varjas Béla), Budapest, 1951. 65.
  6. Vasvári Pál, A marcziusi ifjúság. Életképek, 1848/I. június 4. 25. szám 706–707
  7. Adatok Plathy István volt honvédőrnagy naplójából (In: Honvédek könyve. Szerkesztette Vahot Imre és Gánóczy Flóris. II). Pest, 1861. 40.
  8. Vesd össze Szemere Bertalan miniszterelnök emlékiratai az 1848/49-i magyar kormányzat nemzetiségi politikájáról. Sajtó alá rendezte Szüts Iván. Budapest, 1941. 28.
  9. Így a középponti választmánynak a horvátokhoz intézett kiáltványa, Pest, 1848. március 31. Reprodukciója: Valóság, 1948. 171. Hasonlóképpen egy, a horvátokhoz intézett aláírás és keltezés nélküli felhívás, amelyet reprodukcióban közöl: Negyvennyolc a kortársak szemével. Szerkesztette Rózsa GyörgySpira György (továbbiakban: RózsaSpira). Budapest, év nélkül (1973). 271. szám
  10. Teleki Sándor, Emlékezzünk régiekről. Kiadta Csetri Elek. Bukarest, 1973. 393–394.
  11. Idézi: Miklóssy János, Petőfi kortese, Vajda János barátja. (In: Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve, 1968–1969) Budapest, 1971. 343.
  12. Közli: Farkas József, Agrárszocialista mozgalmak 1890–1907. Szeged, 1968. 66
  13. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai I. Budapest, 1951. 56.

Művei

Irodalom

Április első dekádjának fejleményeibe a már hivatkozott műveken kívül betekintést nyújt Spira György, Petőfi kardja (In: Spira, A negyvennyolcas nemzedék).

Petőfi 1848-i szerepére lásd verseit: Petőfi Sándor összes művei. III. Szerkesztette Varjas Béla (Budapest, 1951), prózai írásait: ugyanott V., leveleit: ugyanott VII. Szerkesztette Kiss József és V. Nyilassy Vilma (Budapest, 1964), valamint a vele foglalkozó emlékirat-szövegekből készült összeállítást: Hatvany Lajos, Így élt Petőfi. II. (Budapest, 1967); a feldolgozások közül pedig a már idézetteken kívül főleg a következőket: Ferenczi Zoltán, Petőfi életrajza. I–III. (Budapest, 1896); Horváth János, Petőfi Sándor (Budapest, 1926); Illyés Gyula, Petőfi Sándor (Budapest, 1963); Várkonyi Nándor, Az üstökös csóvája. Dokumentumok Petőfiről (Pécs, 1957); Dienes András, Petőfi a szabadságharcban (Budapest, 1958); Lukácsy Sándor, „…és piros zászlókkal” (Kritika, 1967–1968); valamint Dávid GyulaMikó Imre, Petőfi Erdélyben (Bukarest, 1972). A Petőfivel foglalkozó művekről egyébként részletesebb összeállítással is szolgál H. Törő Györgyi, Petőfi-irodalom 1847–1971. Válogatott bibliográfia (In: Petőfi tüze. Tanulmányok Petőfi Sándorról. Budapest, 1972).

Petőfi szeptemberi vonalvezetését értelmezi Spira György, Petőfi életéről és történelmi szerepéről (In: Spira, A negyvennyolcas nemzedék).