Peyer Károly

A Múltunk wikiből
A lap korábbi változatát látod, amilyen Pemm (vitalap | szerkesztései) 2017. szeptember 28., 09:46-kor történt szerkesztése után volt.

(eltér) ←Régebbi változat | Aktuális változat (eltér) | Újabb változat→ (eltér)
Városlőd, 1881. május 9. – New York, 1956. október 25.
szociáldemokrata politikus, miniszter
Wikipédia
Peyer Károly emléktáblája egykori lakhelyén Budapesten, a Tátra utca 20/b szám alatt
Peyer Károly emléktáblája egykori lakhelyén Budapesten, a Tátra utca 20/b szám alatt

Siklós András

Az osztályharc éleződése

A Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. igazgatóságának kérésére január 5-én a munkások „megnyugtatására és kioktatására” Salgótarjánba érkezett Peyer Károly, a bányász-szakszervezet titkára. Peyer, akit egyben kormánybiztosnak is kineveztek, a rendcsinálást a kommunista szervezkedés felszámolásával próbálta egybekötni.

Hajdu Tibor

A Magyarországi Szocialista Párt belső problémái

Más volt azonban a helyzet a szakszervezeti funkcionáriusok elbürokratizálódott, jobboldali vezető rétegével. Mozgékonyabb tagjai – Dovcsák, Peyer, Haubrich – részt vállaltak az új rend szervezésében, hogy megőrizzék a munkásmozgalomban elfoglalt pozíciójukat; többségük viszont, ha dolgozott is valamilyen beosztásban, az emigráns Garamihoz húzó, de a nyomdász-szakszervezet élén maradó Peidl Gyula köré tömörülve várta a munkásság hangulatának változását.

Május elseje: ünnep és krízis

Május 2-án délben ült össze a kormányzótanács, a „jól értesültek” szerint azért, hogy lemondjon. Meghívták a párttitkárság tagjait, a szakszervezetek vezetőit – akik nevében a jobboldali Peyer Károly és Miákits Ferenc vitték a szót –, hiányoztak viszont a csapatoknál tartózkodó népbiztosok. Az ülés hangulatát azonban Kun Béla váratlan fellépése határozta meg. Akik előző nap látták, egy megtört, könnyező, depresszióba süllyedt beteg emberre emlékeztek. Reggelre összeszedte magát, biztosította a forradalommal rokonszenvező katonai vezetők támogatását, és magához ragadta az események irányítását. Miután a déli ülésen szépítés nélkül ismertette a helyzetet és az esti ülést, meglepetésszerűen bejelentette: „intézkedést tett a hadműveleteknek további folytatása iránt”.[1]

Kun határozott állásfoglalását a diktatúra fenntartása és a harc folytatása mellett támogatta a baloldal és egy-két reformista szociáldemokrata is, félve a lemondás várható következményeitől. A centrum nevében felszólaló Kunfi, valamint Bokányi és Weltner hitet tettek március 21-e mellett, de nem láttak reális lehetőséget a harc folytatására. Kunfi javasolta, hogy adják át a hatalmat a szakszervezeteknek, mert az antant a kormányzótanáccsal nem áll szóba; a megalakítandó direktórium ragaszkodjon a Tanácsköztársaság szociális vívmányaihoz, de számolja fel a diktatúrát, és kérje meg az osztrák kormányt az antanttal való közvetítésre. Peyerék fellépéséből viszont kitűnt, hogy a szakszervezeti kormány ennél – logikusan – továbbmenne: olyan polgári demokratikus koalíció felállítását javasolták, amely alkalmas az antanttal való megegyezésre. Arra hivatkoztak, hogy a Tanácsköztársaság nem kapott közvetlen segítséget a külföldi proletároktól, Szovjet-Oroszországtól, elmaradt a várt világforradalom, az imperialista hatalmak pedig nem fognak belenyugodni a proletárdiktatúra létébe Európa szívében, és így a további vérontás hiábavaló.

Az ellentámadás előkészítése

A Vörös Hadsereg harcának nem tulajdonítottak jelentőséget, mert mint Peyer mondta a pécsi bányászok küldötteinek: „nincs semmi értelme csak azért harcolni, hogy két nappal későbben jöjjenek be a románok.”[2]

Az ellentéteket, melyeket a Népszava cikkei – a kommunisták ellen és a PeidlPeyer-féle szakszervezeti vezetők védelmében – is éleztek, különösen veszélyessé tették a közellátási nehézségek, főleg a hús- és liszthiány.

Ellenforradalmi tevékenység a győzelmes hadsereg hátában

A proletárdiktatúrát gyengítette, hogy megélénkült az „Abonyi utcai összeesküvők” tevékenysége; Peyer, Miákits, Jászai Samu és mások május végén többször tárgyaltak Freeman kapitánnyal, és azt próbálták kipuhatolni, vajon az antanthatalmak elismernének-e egy kommunisták nélküli „szakszervezeti” kormányt. Freeman jelentése szerint rögtön és készségesen elfogadták az általa szabott feltételeket: az együttműködés megszüntetését Szovjet-Oroszországgal, a külföldi propaganda felfüggesztését, a magántulajdon elvén alapuló társadalmi rend visszaállítását és „szabad választások” kiírását.

A párt és az ifjúsági szövetség kongresszusa

Weltner cikke nagy jelentőségű volt, mivel ő volt a kapocs a jobboldal és a centristák között. Peyerék átmenetileg lemondtak az eredménytelennek bizonyult konspirációról, Böhm és Kunfi Zsigmond viszont a megromlott külpolitikai helyzetben az antanttal való kiegyezés útját keresték; a két irányzat ismét közeledett egymáshoz.

Clemenceau második jegyzéke és Kun Béla válasza

Ellenezte az elfoglalt terület kiürítését prakticista-nacionalista meggondolásból a jobboldali VanczákPeyer-csoport is, miután kapitulációs ajánlatukat csak két héttel előbb utasították vissza.

Az offenzíva kezdete és elakadása. Böhm kapituláns politikája.

Böhm más vonatkozásban is csalódott: a PeidlPeyer-féle csoport arra az álláspontra helyezkedett, hogy a megalakítandó „szakszervezeti” kormányt el kell határolni a forradalom „bűneitől”, ezért abban sem volt népbiztosok, sem zsidók nem kaphatnak helyet. Peyerék annyira nyeregben érezték magukat, hogy szakszervezeti konferenciát hívtak össze, ahol megválasztották az új Szaktanácsot, túlnyomó többségében a KitajkaPropper-féle szakszervezeti bürokrácia soraiból. Időközben azonban a front eseményei halomra döntötték ezeket a kombinációkat.

Ami július 24-ig a tiszántúli fronton lejátszódott, az nagyjából az erők elosztásának és Julier haditerve végrehajtásának együttes következménye volt. A Vörös Hadsereg csapatai az átkelést sikeresen végrehajtották, merész támadásokkal elfoglalták Szentest, Hódmezővásárhelyt, elérték Karcagot. A lakosság mindenütt örömmel fogadta őket. Az első erősebb ellentámadásra azonban a 2. hadosztály kiürítette Hódmezővásárhelyt. Mint ahogy egy nap elegendő volt a hódmezővásárhelyi munkástanács megalakítására, nem kellett sokkal több idő ahhoz sem, hogy a város elvesztése után a munkástanács 56 munkatársát összeszedjék és agyonlőjék. A polgári lakosságot rémület, csüggedés és harag töltötte el.

Míg Tokajnál a III. hadtest előőrsei csak óvatosan nyomultak előre, középen az I. hadtest elszakadt a szárnyaktól és a Tiszától. 24-én az I. hadtest éle ellen háromszoros túlerővel végrehajtott ellentámadás a természetes védővonal nélküli síkságon gyors visszavonulásra kényszerítette a vörös csapatokat. E napon következett be a nemzetközi dandár tragédiája is: a csaknem háromszoros túlerővel szemben, tüzérség és lőszer nélkül nem tudta tartani magát; csaknem 1000 internacionalista esett el a véres harcban. Délen a 2. hadosztály, parancsnoka személyes vezetésével, rohammal foglalta vissza még egyszer Szentest, hogy aztán visszavonuljon a mindenfelől közeledő túlerő elől.

Július 25-én már kibontakoztak a Vörös Hadsereg vereségének tragikus következményei. A csapatok többsége még folytatta ugyan az egyenlőtlen küzdelmet, de a kormányzótanács politikai ellenőrzése alól felszabadulva saját útjait járó vezérkarból hiányzott a határozottság, amely a használható erők koncentrálásával csökkenthette volna a katasztrófa méreteit. A vezérkar feladta a játszmát. A tokaji hadtest parancsot kapott: „az éj folyamán csapatait a Tisza nyugati partjára vigye vissza, a híd lebontandó …”[3] A Tiszántúlon magára maradt I. hadtestben megindult a bomlás.

25-én Bécsben Böhm, Peyer és Weltner találkozott az angol és olasz misszió vezetőjével. Böhm még mindig félreismerte helyzetét; azt magyarázta Cuninghame-nek, hogy könnyebb lesz a kommunistáktól megszabadulni, ha a román ellentámadás sikerrel jár. Várakozást ajánlott Peyeréknek, nem látva, hogy az idő ellene dolgozik.

A katonai helyzet reménytelenné válása

Ágoston beszámolt Kunnak a bécsi tárgyalásokról; bizonyára elmondta neki, hogy Peyerék közölték Cuninghame-mel: egy tisztán szociáldemokratákból álló kormány már nem tudná fenntartani a rendet, szövetkezni kell a polgársággal, s ennek érdekében ajánlatos megszabadulni Böhmtől és a hozzá hasonló „kompromittált” népbiztosoktól. Böhm pozíciója akkor vált teljesen bizonytalanná, mikor Otto Bauer végleg lemondott az osztrák külügyek irányításáról; Renner kancellár – éppúgy, mint a francia misszió – inkább Garamiban bízott.

A kormányzótanács július 29-i ülésén Landler ismertette a hadihelyzetet. A román hadsereg, amelynek a Tisza vonalán 119 zászlóalja és 60 lovasszázada sorakozott fel, 2 hídfőt létesített Tokajnál, amit a III. hadtest nem tudott megakadályozni. Landler bejelentette, hogy a III. hadtest harci szellemének helyreállítására másnap több népbiztossal Tokajba utazik. 28-án összeült a Szakszervezeti Tanács is, és támogatásáról biztosította Peyert, Haubrich pedig előkészületeket tett a hatalom megragadására. Julier és vezérkara tétlenül várta az események kibontakozását; óvakodott bármiféle kezdeményezéstől. Az ily módon irányítás, összeköttetés nélkül maradt egységek parancsnokai különbözőképpen viselkedtek: egyesek szándékosan zavart keltettek, mások megszöktek, többnyire azonban fásultan parancsra vártak, vagy arra készültek, hogy csapatukat végső esetben – a román fogságba esést elkerülendő – csehszlovák vagy jugoszláv területre vezessék. A 2. székely dandár egy százados vezérletével a Tiszától Sopronig vonult, katonás rendben, vonaton és gyalog.

Július 30-án Szolnoktól északkeletre három román hadosztály kelt át a Tiszán. Az átkelés sikerével nagyjából el is dőlt a további hadműveletek sorsa.

Kun Béla ezen a napon a királyhidai határállomáson találkozott Böhmmel, Weltnerrel és Peyerrel. Kun tisztában volt a katonai helyzettel, mégis elutasította a kapitulációra tett javaslatukat, s kérte, hogy tárgyaljanak tovább, de megállapodást ne kössenek.

Szakács Kálmán

A munkásmozgalom a fehérterror idején

Az újjászerveződő szociáldemokrata munkásmozgalom élére az új körülmények között azok az Magyarországi Szociáldemokrata Párt jobbszárnyához tartozó vezetők kerültek, akik jórészt nemcsak szemben álltak a Tanácsköztársasággal, hanem megdöntésében is szerepet vállaltak: Garami Ernő, Peidl Gyula, Peyer Károly, Buchinger Manó, Farkas István, Vanczák János, Miákits Ferenc, Jászai Samu, Csizmadia Sándor. A párt vezetőségének ez az összetétele már azt is sejteni engedte, hogy az új pártvezetőség szakítani fog azzal a politikával, amely a két forradalomban a szociáldemokrata pártnak igen jelentős szerepet biztosított.

L. Nagy Zsuzsa

A Clerk-misszió

A koalíciós kormány megalakulására azonban csak november 23-án került sor, mivel a pártok képviselői csupán Clerk erélyes beavatkozására egyeztek meg a miniszterelnök személyében és a tárcák elosztásában. A miniszterelnöki tiszt a jelentéktelen, szürke Huszár Károly keresztény párti politikusnak jutott. A koalíció mindössze annyit jelentett, hogy a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja politikusaiból álló kormányban az igazságügyi tárcát a liberális Bárczy István, a munkaügyit és a népjólétit pedig Peyer Károly kapta. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt hosszas vita után határozta el, hogy részt vesz a kormányban: egyesek világosan felismerték, hogy az ellenforradalmi kormányban való részvétel súlyos politikai hiba, mások viszont annyira távol voltak már a szocialista munkásmozgalom klasszikus eszméitől, hogy az ellenforradalmi politikusok bizalmának megnyerése érdekében erre is hajlandóak voltak. A szélsőjobboldal nem fogadta el ezt a felajánlkozást, és a leghevesebben támadta a kormány összetételét, a szociáldemokrata és liberális minisztereket.

Szakács Kálmán

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt taktikája

1920 tavaszán, amikor Buchinger Manó és Peyer Károly pártvezetőségi tagok is emigrációba kényszerültek, a terror erősödésével párhuzamosan erősödtek azok a hangok, amelyek a „reálpolitika” jegyében fő feladatként a szociáldemokrata politikának a kialakult viszonyokhoz történő fokozatos hozzáigazítását sürgették, s a párt fennmaradása érdekében a taktika ennek megfelelő módosítását javasolták a pártválasztmánynak.

A Bethlen–Peyer paktum

A teljes cikk.

Lábjegyzet

  1. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 6. kötet, 1. rész. Budapest, 1959. 387.
  2. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 6. kötet, 1. rész. Budapest, 1959. 703.
  3. Liptai Ervin, A magyar Vörös Hadsereg harcai 1919. Budapest, 1960. 491.