Piackörzetek és piacközpontok

A Múltunk wikiből

Írta Bácskai Vera és Nagy Lajos

A 18. század második felében és a 19. század első felében az európai és a hazai gazdasági életben végbement változások erőteljesen módosították a városok és egyéb központi funkciójú helyek szerepkörét és ennek folyományaképp állományát, illetve hierarchiáját. Az ország külkereskedelmi szerkezetének módosulása – a gabonakereskedelem, majd a gyapjúkivitel növekvő szerepe a hagyományos állat- és borexport mellett, az Ausztriába irányuló kivitel egyre növekvő aránya a korábbi észak, illetve dél felé irányuló kivitel rovására – jelentős mértékben megváltoztatta az egykori legfontosabb külkereskedelmi csomópontok állományát és rangsorát. A külföldi gyáripar mind nagyobb mennyiségben beáramló termékei meggyorsították a kiskereskedelmi hálózat kialakulását; a városi kézműipari és a falusi mezőgazdasági termékek korábbi, főleg a vásárok alkalmából lebonyolított, többnyire helyi jellegű cseréje fokozatosan vesztett jelentőségéből, és ez a piachelyek (vásároshelyek) lassú szelektálódását eredményezte.

A gazdasági, kereskedelmi központok köre már a korábbi századokban sem korlátozódott a jogi értelemben vett városokra. A 19. század elején az ország területén – Erdélyt és Horvátországot leszámítva – 750 településnek volt vásárjoga. Ezek piacfunkciójuk révén a településhálózat kisebb-nagyobb jelentőségű központjai voltak. Gazdasági hatósugaruk eltérő ereje folytán azonban a vonzáskörükbe eső településekkel, illetve az egymással kialakult kapcsolatrendszerben jelentőségük és szerepük különböző volt. A központi helyek rangsorában elfoglalt helyük nemcsak saját belső fejlődésüknek és fejlettségüknek, hanem legalább olyan mértékben piackörzeteik, vonzásterületeik nagyságának, gazdasági növekedésének és így elért fejlettségének a függvénye volt.

A 750 vásároshely közül az 1828. évi összeírás adataiból kideríthetően mindössze 284 volt olyan piacközpont, amelyet a falvak népe rendszeres eladó- vagy vásárlóhelyének tekintett. Közülük azonban csupán 138 töltötte be egy-egy terület egyedüli, kizárólagos eladó- vagy vásárlóhelyének funkcióját. A többieket más vásároshelyek mellett, váltakozva keresték fel a környék falvainak lakosai.

A kisebb-nagyobb piackörzeteket egyedül uraló 138 piacközpont (vásártartóhely) kereskedelmi és egyéb szerepköre révén tehát olyan vonzáskörzetet tudott kialakítani, amelynek népességéhez rendszeres és intenzív kapcsolatok fűzték, és körzetük különféle igényeit rendszeresen ki tudták elégíteni. Így egy meghatározott terület népességére olyan tartós és erős vonzást gyakorolt, mellyel kisebb nagyobb mértékben ezek termelésére, életmódjára is hatással voltak.

Szerepük tehát magasabb rendű volt, hiszen egyszerű piacfunkciója minden olyan településnek volt, amely bizonyos áruk adásvételének lebonyolítására kereteket biztosított. E központok azonban intenzív vonzásuk révén piacközponti funkciót töltöttek be, és ez a vonzás a városok gazdasági szerepkörének egyike.

A 138 tiszta vonzáskörzettel rendelkező piacközpont 6 kivételével további kisebb-nagyobb területre is kiterjesztette vonzását, más piacközponttal (vásártartóhellyel) osztozva. Vonzáskörzetük tehát két részre oszlott: a csak általuk uralt tiszta, és a más központokkal együtt vonzott tág körzetre. További 146 piacközpont vonzása nem volt elég erős önálló, tiszta vonzáskörzet kialakítására. Ezek csak más piacközpontok mellett, illetve azokkal együtt szolgáltak eladó- vagy vásárlóhelyül. A piacközponti funkciót betöltő települések hierarchiájában az előzőknél alacsonyabb fokon álltak, és ezek mellett kiegészítő, alárendelt, alközponti szerepet játszottak.

A központok és vonzáskörzeteik földrajzi meghatározása és térképre vetítése alapján a vonzásterület nagysága, illetve a tiszta és tág körzetben élő népesség arányának alakulása alapján a piackörzetek következő négy típusa különböztethető meg 1828-ban:

  1. Nagy területű tiszta, és más központok körzetével csak a határterületeken érintkező, jelentéktelenebb kiterjedésű tág körzet kombinációja. Ez leginkább a Dunántúl és a Duna–Tisza köze déli részén, valamint a Felvidék északkeleti részén fordul elő. Ilyen körzete volt például Pestnek, Bajának, Zombornak, Zentának, Kanizsának, Pécsnek és Miskolcnak.
  2. Kis területű, elég élesen elhatárolódó tiszta és jelentéktelen kiterjedésű tág körzet együttese. Ilyenek elsősorban a Felvidék nyugati részén, a Vág, a Nyitra, a Garam alsó és középső folyásánál voltak: például Esztergom, Ság, Léva, Selmec, Trencsén, Bán és Oszlány körzete.
  3. Nagy területű tiszta és nagy, egymásba olvadó tág körzetek kombinációja, elsősorban az Alföld keleti peremvidékein: például Debrecen, Nagyvárad, Gyula, Szatmárnémeti és Arad körzete.
  4. Igen kis tiszta és jelentéktelen kiterjedésű, erősen egymásba olvadó, szinte áttekinthetetlenül tág körzetek. Ezek leginkább a Felvidék nyugati szélén, északi vidékein és főképp a Tisza–Maros szögében fordulnak elő. Ilyen volt többek között Nagylévárd, Szenic, Sassin, Érsekújvár, Nyitra és Oravica, Resica, Nagyszentmiklós körzete.

A piackörzetek alakulására a földrajzi tényezők is hatással voltak, hiszen nyilvánvaló, hogy a domborzati, vízrajzi viszonyok nagy szerepet játszottak abban, hogy a hegyvidéki piacközpontok többnyire kis tiszta körzeteket, vagy egymásba olvadó tág körzeteket vonzottak, és hogy a nagy területű tiszta körzetek elsősorban az Alföldön és peremvidékein alakultak ki.

A körzetek nagyságát, a tiszta és tág körzetek egymáshoz viszonyított arányát azonban legalább ilyen erőteljesen befolyásolta a vidék gazdasági fejlettsége, termelési struktúrája, az árutermelés volumene, a munkamegosztás foka, azaz azok a tényezők, amelyek a tiszta és tág körzetben élő népesség igényeit, eladási és vásárlási szokásait meghatározták.

A körzetek alakulását erősen befolyásolta a főbb kül- és belkereskedelmi utak vonalvezetése is. Így például a Duna menti sík területeken: a Kisalföldön, a Csallóközben, vagy Fejér és Tolna megyék partmenti vidékén, ahol a nagykereskedelmi hálózat is jobban kibontakozhatott, és a legközelebb eső körzeti központok vonzásánál erősebben érvényesülhetett a távolabbi külkereskedelmi csomópontok, vagy a piacközpontként nem is jelentkező kikötő- és átrakodó helyek vonzása.

E területeken nem alakultak ki olyan nagy tiszta vonzásterületek, mint az Alföldön; a kisebb tiszta körzetekhez csatlakozó jelentősebb kiterjedésű tág körzetek itt nem a központok gyengeségét, hanem inkább piacközponti funkciójuknak a régión (esetleg az országhatáron is) túlnyúló jellegét tükrözik, hasonlóképpen a Tiszántúl központjaihoz (például Debrecen, Gyula körzetei), amelyeknek jelentős tiszta körzeteit sokszorosan meghaladták hatalmas, tág körzeteik.

A hegyvidéki, bányavidéki központok jó részénél az elenyészően kis, tiszta és sokszor jelentős kiterjedésű tág körzetek arányainak alakulása a központi vonzás gyengeségének eredménye volt. A kedvezőtlen hegyvidéki közlekedési viszonyok között is alakultak ki azonban nagy területű tiszta körzetek, mint például Máramarossziget és Huszt körül, olyan területen, ahol a kenyerét távolabbi vidéken kereső, szegényebb népesség nem igényelte a központok sűrűbb hálózatának kialakulását.

A piacközpontok jelentőségének meghatározásához, rangsorolásához a vonzásterületen élő lakosság száma, eladó- és vásárlóképessége, valamint a központok által nyújtott szolgáltatások gazdagsága és sokrétűsége szolgálhat kritériumként. Együttesen vizsgálva központ és körzete népességszámát, mezőgazdasági és kézműipari termelésének mutatóit, a kereskedéssel foglalkozók számát és összetételét, valamint figyelembe véve a központok egyéb, nem gazdasági funkcióinak gazdagságát és hatósugarát, vonzásuk intenzitása alapján a 138 piacközpontot három csoportra lehet osztani.

  • Az első csoportba az az erős piacközponti funkciót betöltő 46 központ sorolható (lásd térkép), amelynek tiszta és tág vonzáskörében az átlagos népességszám külön-külön meghaladta az 50 ezret. E központok átlagos népességszáma 1828-ban 10 ezer körül volt. E központok túlnyomó többsége regionális szerepköre mellett régión túlnyúló kereskedelmi kapcsolatokkal is rendelkezett. A kézműipar e központokban és körzeteikben egyaránt az átlagosnál fejlettebb és differenciáltabb volt, de ezt nem annyira az itt élő mesterek nagy száma, mint inkább az itt gyakorolt foglalkozások gazdagsága (a központokban átlag 58, körzeteikben átlag 23 mesterséget űztek), a ritkábban űzött mesterségek gyakori előfordulása, valamint az alkalmazott legények erős koncentrálódása tanúsítja. E központokban összpontosult az összes piacközpontban működő kereskedők 73%-a, a nagyobb tőkével rendelkezők 7,7%-a, tiszta körzeteikben pedig a körzeti kereskedők 81%-a. Egyébként e piacközpontok mindegyike többnyire magas szintű igazgatási-kulturális szerepkört is betöltött.
  • A piacközpontok második csoportját a közepes erősségű vonzást gyakorló központok alkották. Ebben a csoportban 45 piacközpont volt, amelyeknek tiszta vonzáskörzete átlagosan 15–20 ezer, tág körzete 30 ezer körüli népességre terjedt ki. Míg az erős piacközponti funkciót betöltő központok a Tiszántúl kivételével viszonylag egyenletesen helyezkedtek el az ország területén, addig a közepes erősségű vonzást gyakorlóknál három sűrűsödési terület észlelhető: a Felvidék nyugati része – a Vág völgye és a környező vidék –, a Hernád völgye, valamint a Tisza–Maros szöge. E piacközpontok csoportja mind a központok, mind körzeteik fejlettségét tekintve heterogénebb összetételű volt az elsőnél. Ezeknek a piacközpontoknak valamivel több mint a fele első sorban regionális központnak tekinthető, mintegy 40%-uknál pedig a régión túlnyúló piacfunkció, azaz egy nagyobb tájegységre kiterjedő belső, vagy külkereskedelmi tevékenység dominált. A kézműipar ezekben a piacközpontokban az első csoportnál fejletlenebb, de az országos átlag szintjét meghaladó volt. Az első csoporttól eltérően központ és körzete kézműipari fejlődése ebben a csoportban kevésbé volt összhangban. A körzeteknek csaknem a felében éles eltérés mutatkozott a központ és körzete kézműipari differenciáltsága között; egyharmaduknál a központ, kisebb részüknél a körzet javára. Kereskedelmi hálózatuk az első csoportéhoz hasonlóan alakult.
  • A gyenge vonzást gyakorló 47 központ túlnyomó többsége a Felvidéken helyezkedett el, nagy részük a hegyvidéken, egy részük pedig Magyarország és Erdély határán. Tiszta körzeteik átlagos népességszáma 5 ezer, tág körzetüké 20 ezer fő alatt volt, többségük vonzása mindössze 1–2 falura terjedt ki. A kézműipar – a központokban és körzeteikben egyaránt – többnyire a leggyakrabban előforduló mesterségek, általában legény nélkül dolgozó képviselőjének termelésére korlátozódott. Sok körzetben egyáltalán nem, vagy alig volt kézműves. Néhány központ – mint például Kisszeben, Paks, Verbó, Szentendre, Korpona, Kalocsa – ellenben éppen viszonylag fejlett kézműiparával vonzotta vidéke népességét. A nagykereskedők és a szakosodott kereskedők száma e központokban általában csekély volt, az árucserét többnyire házalók, vásározó kereskedők és zsidók bonyolították le.

Az erős vonzerőt gyakorló piacközpontoknak mindössze alig fele volt szabad királyi város. Arányuk különösen a rangsor élén álló (100 ezernél több lakosú tiszta és tág körzetet uraló) 11 településben volt domináns, amelyek közé Pest, Pécs, Sopron, Temesvár, Pozsony, Győr, Szeged, Arad és Székesfehérvár mellett az 1828-ban még nem városjogú települések közül csak Miskolc és Veszprém tartozott. Ugyanakkor a szabad királyi városok piacközponti súlyának mérlegelésekor nem hagyható figyelmen kívül, hogy Pécs, Győr, Temesvár és Arad a 18. század utolsó harmadától elért, gazdasági forrásból eredő fejlődésének gyümölcseként nyerte el a városi jogi státust. Pest és Szeged régi típusú városi fejlődésének folytonossága a korábbi évszázadokban megszakadt. A 18. század utolsó harmadától a 19. század első felének végéig eltelt évtizedekben viszont Pest modern, új típusú, Szeged ezt a szintet fokozatosan megközelítő városként virágzott fel. A jogi státus és a valóságos városi szerepkör mindjobban erősödő szétválását jelenti, hogy a vizsgált területen fekvő 44 szabad királyi város közül csak 37 töltött be piacközponti funkciót, további 4, – Bazin, Bakabánya, Szabadka és Zombor – csak alközpontként szerepel ekkor, Ruszt, Modor és Szentgyörgy pedig egyáltalán nem fordul elő a piachelyek között. 1828-ban a szabad királyi városok 52%-a tartozott – Erdélyt és Horvátországot leszámítva – az erős vonzást gyakorló központok közé, 14%-uk pedig a gyenge vonzásúak között foglalt helyet.

A piacközpontok központi szerepköre nem korlátozódott a központ és vidéke közvetlen termékcseréjére. Jelentőségüket éppen az adta meg, hogy más tájak, országrészek vagy idegen országok helyben nem készített termékeit is beszerezhetővé tették, és hogy a körzetükben termelt javak egy részét innen vitték el más tájak (országok) kereskedői. A piacközpontok hálózata éppen ezért alakult úgy, hogy egyaránt kiterjedt a mezőgazdasági termelés számára kedvező és kedvezőtlen adottságú vidékekre. Az áruk (mezőgazdasági vagy ipari) bősége vagy hiánya ugyanis mindig szükségessé teszi az eladó- vagy beszerzőhelyül szolgáló központ létét.

A központok fejlődésének útjára, jellegére és hálózatuk sűrűségére azonban eredendően hatást gyakoroltak a körzetek termelési adottságai és a termelés különböző ágazatainak alakulása. A gabonabehozatalra szoruló körzetekben csak kivételképpen tudtak kialakulni erős vonzerejű központok. Ezek részben bánya- és ércfeldolgozó helyek voltak, mint például Besztercebánya, Selmec, Rozsnyó; vagy olyan nagyobb terület központjai, ahol a központok hálózata gyér volt (például Máramarossziget). A gabonabehozatalra szoruló északi és északkeleti körzetek többségében a kézműipar fejletlen, a lakosság vásárlóképessége minimális volt; beszerzéseik jelentős része a központon kívül történt, mert sokan távolabbi vidéken – részes aratóként vagy cséplőként – szerezték be a szükséges élelmet.

A nagy mennyiségű gabonafelesleget termelő körzetek központjai között már jóval nagyobb számban voltak erős vonzást gyakorlók. Az e körzetekben működő, a vidékre húzódó, migráló kézművesek, valamint a kereskedők és az áruk forgalomba hozásában foglalkoztatott, bérből, fizetésből élők növekedő számából, továbbá a kézműipar differenciáltságából ítélve a vidék (mindennapi szükségletei tekintetében) kevésbé volt a piacközpontokra utalva; ezek inkább az alkalmi, nagy tételű eladások és vásárlások, a távolabbi vidék termékcseréjének a színhelyei voltak.

A központ és vidéke kapcsolata a gabonában önellátó körzetekben volt a legintenzívebb. E körzetek kézműipara és kereskedelme a piacközpontokénál jóval fejletlenebb és differenciálatlanabb volt, így a vidék népessége erősen rászorult a központ szolgáltatásaira, amit a sokoldalúbb mezőgazdasági árutermelés folytán vásárlóképes vidéki lakosság rendszeresen igénybe is vett. A piacközponti funkció legerőteljesebben tehát a gabonában önellátó körzetekben érvényesült.


A piaci viszonyok
Az Erdélyi Nagyfejedelemség külkereskedelme 1790–1848 Tartalomjegyzék Piacközpontok és városi funkciókBácskai VeraNagy Lajos