Podmaniczky Frigyes

A Múltunk wikiből
Pest, 1824. június 20. – Budapest, Erzsébetváros, 1907. október 19.
politikus, író, 
országgyűlési képviselő,
a fővárosi közmunkatanács alelnöke
Wikipédia
1862-ben készült metszet

Szabad György

Az államjogi vita és következményei

A határozatiak voltak többségben, őket támogatták szinte kivétel nélkül a nemzetiségi képviselők is. Mégis, a június 5-i szavazáson a felirat három szavazatnyi többséget kapott. A Határozati Pártban egy szervezett csoport önleszavaztatási manővert hajtott végre. Mint Podmaniczky Frigyes báró, a párt egyik vezetője, a képviselőház alelnöke később emlékirataiban megvallotta, a nemzetközi helyzet alakulása „s a nemzetiségek ingadozó magaviselete tekintetbe vétetvén, pártunk tevékeny s higgadtan gondolkozó tagjai által oda érlelődött a meggyőződésünk, hogy a határozati javaslatnak többségre jutása oly felelősséggel terhelné meg pártunkat, mely alól kibontakoznia, s amellyel szembeszállnia aligha volna lehetséges. Elhatároztuk tehát ketten, Almásy Pál és én, hogy a szavazásnak oly irányt fogunk adni, hogy a felirati indítvány fogadtassék el 2–3 szavazati többséggel.”[1] A manőver, amelyben Bethlen József és Szapáry Gyula grófok, Kálóczy Lajos és Imrédy Lipót is közreműködött, csábítással, fenyegetéssel, ha kellett, az emigráció állítólagos titkos utasítására való hivatkozással, sikerrel járt. Noha a manővert a díszletek mögött szervezték, a fondorkodók egy része lelepleződött, Tisza azonban megvédte őket.

A nemzetiségi kérdés fejleményei és hatásuk az országgyűlésre

Baljós irányba mutatott az a körülmény, hogy az emigrációval fenntartott kapcsolatot kisajátító határozatiak egyik vezetője, Podmaniczky – elhallgatva Kossuthék sokkal messzebbmenő javaslatait – magáévá tette a nemzetiségi bizottság munkálatát.

Az országgyűlés feloszlatása

A feliratot radikalizáló országgyűlési többség jelentős részének eltökéltsége a mind kedvezőtlenebbnek ítélt kül- és belpolitikai fejlemények közepette ingatagnak bizonyult. Ezért is tudta elérni a TiszaPodmaniczky-csoport, elhallgatva Kossuth és visszaverve a „szélsőbaloldali” Böszörményi László tiltakozását, hogy a határozatiak zöme is hajlandó legyen a bécsi elutasítás nyomán a Várady-féle radikalizáló módosítvány elejtésére, a felirat Deák által fogalmazott szövegének helyreállítására.

Törekvések az együtt élő népek összefogásának előmozdítására

Azonban a Határozati Párt vezetőségének a szervezett ellenállási mozgalomban is részt vevő és az emigrációval a kapcsolatot oly sokáig monopolizáló csoportja, Tisza Kálmánnal és báró Podmaniczky Frigyessel az élen, nemcsak vakvágányra futtatta az emigráció „túlzónak” minősített törekvéseit; hanem idehaza fel is lépett azok ellen, akik – a magyar vezető szerep rovására tett engedmények árán is – egyértelműen a többi elnyomott néppel kötendő szövetségre kívánták alapozni Magyarország jövendőjét.

1862 elején a Kossuthtal az országgyűlés végnapjaiban kapcsolatot teremtő következetes határozatiak a nemzetiségi megbékélés legális szorgalmazóiként léptek fel. A Kövér Lajos által szerkesztett Jövő feladatás nem utolsósorban éppen ebben jelölte meg „támogatóinak” az a húsz tagú csoportja, amelyben ott voltak a határozatiak balszárnyának vezetői (Szilágyi Virgil, Böszörményi László, Madarász József), a függetlenségi mozgalom titkos szervezetének olyan fontos alakja, mint Vidats János gépgyáros, további Kubinyi Ferenc akadémikus, Batthyáni István gróf és mások mellett a nemzetiségi megbékélés elismert sürgetője, a turócszentmártoni nyilatkozat megfogalmazójával, Daxnerrel baráti viszonyba került Kállay Ödön és a sokoldalú szerbiai kapcsolatokkal bíró Csernovics Péter. A Jövő hasábjain az irodalmi ellenzék egyes tollforgatóin kívül rendszeresen helyet kaptak a demokratikus kibontakozás múltbeli és eljövendő útkeresői közül nem is egynek az írásai az Amerikába emigrált Madarász Lászlótól Asztalos Jánosig, a kiegyezés elleni alföldi népmozgalmak majdani zászlóvivőjéig.

A fiatal értelmiség, a kis- és középpolgárság köreiben pártatlanul népszerű, az egyik diákvezér szerint „Kossuth praedestinált utódjának” tekintett[2] Szilágyi Virgil, aki – eddigi ismereteink szerint – ekkortájt mindenki másnál céltudatosabban akarta a határozati balszárnyat a a hagyományos vezető rétegek uszályába szorult társadalmi erők tényleges politikai törekvéseinek kifejezőjévé tenni, a szükségesnek ítélt demokratizálással egybekapcsoltan remélt alapot teremteni az együtt élő népek összefogására. Már az a röpirat, amelyet formálódó csoportjuk az országgyűlés feloszlatását megelőzően jelentetett meg, leszögezte, „hogy ha a teljes jogegyenlőségnek 1848-ban történt kimondása s érvényesít után a politikai közéletben mindjárt tíz évi szünet nem áll be, s a politikai jogok gyakorlatára képesített nép erejének, képességének s a közügyekre befolyásának rendes kifejlődése hosszú időre nem akasztatik a közbejött események által – most már a képviselőházban bizonyosan sokkal erősebb volna a népelem, túlsúlya által a nemzet s a ház politikai iránya a jövőre nézve általában megnyugtatóbb lenne”.[3]

Szilágyi Virgil a Jövő 1862. január 19-i számában megkezdett A nemzetiségi kérdés hazánkban című cikksorozatában Magyarország államberendezkedésének olyan átalakítását javasolta, amelyben a népek együttélésének alapjául – Kossuth alkotmányjavaslatának iránymutatásával összhangban – a polgári demokratikus önkormányzati rendszer szolgálna, ami egyben előfeltételét jelentené a szomszédos országokkal megteremtendő szövetségi rendszernek. A határozati balszárny előző évi röpiratának utalásán is túlmutatva mindezt szorosan egybekapcsolta a hajdani kiváltságosok politikai hegemóniája szükségesnek ítélt felszámolásával: „az 1848 előtti politikai tényezők túlsúlyának meg kell szűnni, hogy a polgári szabadság diadalával a testvérnépfajok irántunki bizalmatlanságának legfőbb okai megszűnhessenek. Minden jel odamutat, hogy eme politikai tényezőket a népelem, mihelyt egy nagy társadalmi átalakulás által erejének öntudatára ébred, magával fogja sodorni. A demokrácia zászlaja alá fog gyülekezni az értelmiség jobb része, s e zászló alatt a nép akképp fogja értelmezni s minden következményeiben keresztül vinni a szabadságot, hogy a testvérnépfajoknak csak élniük kell a szabadsággal, s a nemzetiségi igények e szabadság élvezésében teljes kielégülést találnak.”[4]

Még ki sem bontakozhatott a Szilágyiék kezdeményezését követő hírlapi polémia, amelyben a határozatiak vezérkarának a megbízásából Jókaira várt a vezető szerep, s az a valóságos rágalomhadjárat, amivel Podmaniczkyék arra törekedtek, hogy Kossuthot elidegenítve a vele végre kapcsolatra találó „szélsőbaloldaliaktól”, az emigráció vezetőjének minden hazai politikai összeköttetését ismét kizárólag ellenőrzésük alá vonják, amikor közbelépett az elnyomó hatalom.

A szervezett ellenállás felszámolása

A Határozati Párt vezető csoportja a Dunai Szövetség tervének nyilvánosságra kerülését nemcsak arra használta fel, hogy nyíltan elhatárolódjék Kossuthtól, hanem arra is, hogy szakadást idézzen elő közte és a titkos ellenállási szervezet között. Noha 1861 tavaszán – Kossuthnak működésükkel kapcsolatos elégedetlenkedése nyomán is – a szervezet élére Komáromy Györgyöt engedték, vele igen jó viszonyt tartva fenn, továbbra is Almásy Pál, Podmaniczky Frigyes báró, Tisza Kálmán és társaik politikai törekvései nyomták rá bélyegüket a legalábbis formálisan továbbéltetett titkos szervezkedésre. Ezek a többnyire viszonylag fiatal nagybirtokosok Teleki Lászlóhoz fűződő rokoni és baráti kapcsolataik révén jutottak az élre még az ellenállás irányítását, majd Magyarország önrendelkezésének kivívását célzó szervezkedés kezdetén. A nemzeti függetlenség és a liberális alkotmányosság híveinek tekintették magukat, de hovatovább nemcsak az önkényuralommal, a birodalmi központosítással, a konzervatív restaurációs törekvésekkel fordultak szembe, hanem Kossuth és a „szélsőbal” mind aggasztóbbnak talált polgári demokratizmusával és a nemzetiségekkel a hatalom gyakorlásában is osztozni kész szövetségi politikájával.

Podmaniczky emlékirataiban megvallotta, hogy nem sokkal a provizórium meghirdetését követően részt vett egy titkos bécsi tanácskozáson. Az osztrák tárgyalófél szerint „ezen összejövetelnek célja: megkísérelni lehetőségét annak, hogy a bécsi akkori irányt adó körök s a határozati párt között egy közeledés hozassék létre, mely a felirati párt kissé merev és doctrinär állásával szemben, a határozati párt kevésbé a törvények betűjéhez, mint inkább azok szelleméhez s a valódi eredményhez ragaszkodó befolyására támaszkodva, egy mindkét félre nézve hasznos és kívánatos kiegyezésnek szolgálhatna alapjául”.[5] Megegyezésre ugyan nem jutottak, de fölöttébb jellemzőbécsi megítélésük, s az, hogy Podmaniczky, aki hamarosan Brüsszelbe utazott sógorához, Jósika Miklóshoz, hogy közvetítésével Kossuthhoz „nyílt s őszinte jelentést” juttasson el a hazai politikai helyzetről, a bécsi tárgyalásról meg sem emlékezett. Ez alkalommal érték egyébként Kossuth éles szemrehányásai „a népelem” elhanyagolása, a baloldaliak mellőzése s legfőképpen a nemzetiségi megbékélés előmozdításában tapasztalt mulasztások miatt. Az elsőre Podmaniczky könnyed szánom-bánommal felelt, a balszárny vezetőit rágalmakkal illette, a nemzetiségi kérdés kapcsán a nehézségeket hangoztatta, de további erőfeszítéseket ígért. Alig érkezett azonban haza, máris egyik legfőbb szorgalmazója lett Almásyval, Tiszával, Komáromyval, Csáky Tivadar és Károlyi Sándor grófokkal együtt annak, hogy a Jókai kezére adandó Magyar Sajtó-ban a határozatiak kezdjék meg a harcot a Jövő hasábjain a Kossuthéval nagyon is egybecsendülő nemzetiségpolitikai koncepciót meghirdető Szilágyi Virgil ellen.

1862 júniusában Tisza Kálmán a Magyar Sajtó-t szerkesztő Jókainak megküldött irányt szabó, de nyilvánosságra nem hozott írásaiban nemcsak a Dunai Szövetséget ítélte el, hanem azt is fejtegette, hogy a nemzetiségek politikai jogegyenlőségének a biztosítását mentesíteni kell az „elméleti harcoktól”, s „ha csorba mutatkozik… a gyakorlati alkalmazásban, köszörülje ki a csorbát a gyakorlati élet maga”.[6] Mindez éppen ellentétes irányú volt a nemzetiségi politikusok konkretizálásra irányuló törekvéseit jól ismerő Kossuth megismételt javaslatával: az alapkérdések tisztázásával teremtsék meg az összefogás előfeltételét. Tisza néhány héttel később Párizsban már azt fejtegette, hogy „a nemzetiségi kérdést illetőleg… nemcsak veszélyeseknek, de szükségtelennek is tart minden további engedélyt, mert… avval is beérik utoljára, amit az utolsó országgyűlés ígért”. „Milyen önámítás – fűzte Tisza szavaihoz tárgyalópartnere, Irányi Dániel – ha ugyan az én nem másoknak ámítása”. A határozatiak vezetőinek arra az érvére, hogy a nemzetiségi engedményeknek „az egész ország hangulata ellene van”, Irányi azzal felelt, hogy a Határozati Párt „semmit sem tőn az előítéletek oszlatására” S ha ez némileg túlzás volt is, az bizonyos, hogy a Határozati Pártnak a titkos szervezet irányítását is kézben tartó vezetőire nagyon ráillett a sok mulasztás Irányi által adott magyarázata: „Ez vagy elfogultságból eredhet vagy onnan, hogy azon urak nincsenek úgy áthatva a függetlenség szükségességéről, mint vagyunk mi… különben nem utasítanak vissza azon eszközöket, melyek annak lehetővé tételére elkerülhetetlenül megkívántatnak.”[7]

A Dunai Szövetség tervének nyilvánosságra kerülése nem az oka volt a titkos szervezkedésben is részes határozatiak Kossuthtól való eltávolodásának, hanem alkalom arra, hogy azt önmagukat minél inkább fedezve tegyék. Az elhatárolódástól a szakításig átmeneti időt iktattak közbe, hiszen korábban minden lépésüket – az irányadásával ellentéteseket is – Kossuthra hivatkozva tették meg, s tudták, hogy tekintélye és népszerűsége saját táborukban korántsem foszlott egyik napról a másikra semmivé. 1863 tavaszán – mint Podmaniczky feljegyezte – „igen kellemetlen eszmecsere” során a „higgadtabb vérmérséklet győzött” a titkos szervezethez tartozó határozatiak tanácskozásán azok ellenében, akik azt vallották továbbra is, „hogy az egyszer megragadott állásponton meg kell maradnunk”.[8] A „higgadtabb” vélemény felülkerekedésében fontos szerephez jutottak a nemzetiségi, sőt a népi törekvések miatti aggodalmak is. A döntést Podmaniczky közölte a Bukarestbe érkezett Türr tábornok révén Kossuthtal és a magyarországi titkos szervezkedést fogyatkozó bizalommal ugyan, de potenciális szövetségesként támogató olasz kormánnyal. Nem tisztázott egyértelműen, hogy ezt követően a Határozati Párt vezetői mennyiben tartottak fenn kapcsolatot a titkos szervezkedéssel, de az bizonyos, hogy politikai szakításuk Kossuthtal teljessé vált.

Az új országgyűlés

A volt Határozati Párt vezetőinek meglehetős passzivitását, politikai megnyilatkozásaikban az általánosságokra való korlátozódást erősen motiválta, hogy többen közülük – így maga Tisza Kálmán, s az alvezérének tartott Podmaniczky Frigyes is – jól tudták, hogy a hatalom kompromittáltaknak tekinti őket a titkos szervezet súlyos ítélettel csak az év elején megtorolt „összeesküvésében”. Mindez érthetővé teszi, hogy az ellenzéki Podmaniczky a választások után miért vallott így naplójának: „Őszintén szólva nem szerettem volna, ha a volt határozati párt többségre bír vala szert tenni.”[9]

A volt határozatiak derékhadát irányító politikusoknak ezzel, a Deák-pártnak udvariasan utat nyitó magatartásával ellentétben a balszárny, amelyet a publicisztika nem minden lejárató felhang nélkül egyre általánosabban „szélsőbalként” emlegetett, a provizórium idején elszenvedett súlyos csapások ellenére kemény választási harcba bocsátkozott, hogy legalább fórumot biztosítson a „helytállás ” híveinek a képviselőházban. A „szélsőbalhoz” húzó jelöltek rendkívüli nehézségekbe ütköztek. A börtönből kevéssel korábban szabadult, feltehetően hatósági nyomás alá került Németh Albert lehetetlennek mondotta annak megmagyarázását, miért nem fogadhatja el a tiszanánaiak által „biztosként” felajánlott mandátumot. Szilágyi Virgil pesti indulását eleve esélytelenné tette a sajtótámogatás, sőt szinte minden érdemleges megnyilatkozás lehetőségének a hiánya. Kubinyi Ferencet a választáson gróf Czebrián László állítólag 25 ezer forint feláldozása és a gróf Forgách Antal főispán vezényletével felsorakoztatott közigazgatási apparátus, a csendőrség, sőt a katonaság támogatása árán is csak néhány szavazattal győzte le. Kubinyi annak nyomán mondott le a Tudományos Akadémia matematikai és természettudományi osztályának elnökségéről, hogy a választási petíciója feletti döntés alkalmával minimális szótöbbséggel – szerinte Deák kívánságára – csak a többségi párt akadémikus tagjai szavazatainak a segítségével ítélték az erőszakkal szerzett mandátumot a teljesen súlytalan Czebrián grófnak. A demagógia vádjával leginkább a „szélsőbal” jelöltjeit illették a kiegyezést szorgalmazó sajtóban. Csiky Sándornak Egerben az 1848-as törvény adta lehetőségekre hivatkozva, a helytartótanács „tilalma” ellenére „titkos választáson” elért győzelméről a Pesti Napló levelezője egyenesen azt írta, hogy „a scena bennünket a francia forradalom jeleneteire emlékeztetett”.[10] Lónyay Menyhért is aligha a naplójába rótta csupán a választási agitáció napjaiban, hogy még „a magyarul nem tudó”, 1861 óta miniszterként fungáló Esterházy Móric gróf is ”százszorta magyarabb, mint a kozmopolitikus eszmékkel saturált Jövő-pártiak, kik csak a demagógia csillogó árnyképei után kapkodnak”[11] A rágalmak visszaverésére a „szélsőbalnak”, amely lapját, a Jövő-t már régen elvesztette, tényleges lehetősége nem volt. Feltehetően a határozati balszárny köreiből indult ki az a kezdeményezés, hogy a választók az 1861-ben „helytálló”, de feloszlatott képviselőház tagjaira adják voksukat. A kiegyezési tervek sikere szempontjából veszélyesnek ítélt indítványt maga Deák igyekezett elhárítani azt hangsúlyozva, hogy az előző országgyűlés elveinek helyeslése nem vonja szükségképpen magával a személyekhez való ragaszkodást is, sőt az erkölcsi kötelezés az 1861-es képviselőház tagjainak újraválasztására „a választási szabadság” „jogtalan korlátozása” lenne.[12]

A választásokon végül is valóságos földcsuszamlás következett be. Négy évvel az előző országgyűlés feloszlatása után az akkor megválasztott képviselőknek alig a felét választották újra. A később érkezett erdélyiekkel együtt így az országgyűlés többsége olyan képviselőkből állt, akik személy szerint nem kötelezték el magukat az 1861. évi megnyilatkozások mellett. A kiegyezési törekvések erősödése a politikai vezető rétegekben, a tudatformáló eszközök monopolizálása és a tömegek egyoldalú befolyásolása az adott választási feltételek között a Deák-párt győzelmét hozta. A mandátumok megoszlása, ami a kis többséggel elnyert kerületek nagy számát tekintve korántsem volt azonos a szavazatokéval, azt tanúsítja, hogy a választójoggal rendelkezők többsége lehetővé kívánta tenni Deák kibontakozási kísérletét. Podmaniczky feljegyzései szerint az 1865. december 14-én megnyitott országgyűlés képviselőházának 21 tagját számították a „szélsőjobboldalt” képező konzervatív csoporthoz, 180-at a Deák-pártnak is nevezett „jobbközéphez”, 94-et a Tisza Kálmán mögött gyülekező „balközéphez” és 20-at a Böszörményi László körül csoportosuló „szélsőbalhoz”, míg néhányan „sehová sem” csatlakoztak.

Kolossa Tibor

A pártviszonyok alakulása a kiegyezés után

A balközép egységesebb jellegű volt, mint a Deák-párt. Vezetői középnemesi nagybirtokosok (Tisza Kálmán, Móricz Pál) és jómódú középbirtokosok (Ghyczy Kálmán, Nyáry Pál, Perczel Mór) voltak, emellett a liberális arisztokrácia néhány képviselője is helyet foglalt benne (gróf Károlyi Ede, báró Podmaniczky Frigyes).

Szász Zoltán

A közigazgatás korszerűsítése

Budapest az ország közigazgatásában is különleges helyet foglalt el. A főváros önállósága mindig nagyobb volt, mint a vidéké. A főpolgármestert – a főispántól eltérően – a király által kijelölt három személy közül választották; az önállóság anyagi alapját képező városi adók kivetésében is megkülönböztetett helyet élvezett. A város fejlesztését irányító Fővárosi Közmunkák Tanácsa elég erősen a kormánytól függő szerv volt, amelynek élén hosszú ideig a Szabadelvű Párt egyik oszlopa, Podmaniczky Frigyes báró állott, de ennek ellenére is messzemenően érvényesítette a város érdekeit, s előmozdította az együttműködést a kormány és a főváros között.

Hanák Péter

Pártrendszer a század végén

A pártkör élén az elnök állt – az 1890-es években Podmaniczky Frigyes báró –, tagjai a képviselők, éspedig nemcsak az aktívak, hanem a mandátumhoz nem jutott potenciális jelöltek is.

Lábjegyzetek

  1. Podmaniczky Frigyes báró, Naplótöredékek 1824–1887. III. Budapest, 1887–1888.
  2. (Vezerle Gyula), Viola, Korrajz az 1861–61-iki időszakról. Vácz, 1878. 16.
  3. 1847 vagy 1848? Tájékoztatásul. Kiadta Több képviselő. Debrecen, 1861. 29–30.
  4. Jövő, 1862. január 23. Idézi: D. Szemző Piroska, Heckenast és Vajda szerepe Jókai „A Hon” című lapjának megindulásában. Magyar Könyvszemle, 1969. 256.
  5. Podmaniczky Frigyes báró, Naplótöredékek 1824–1887. III. Budapest, 1887–1888. 134.
  6. Jókai Mór levelezése (1860–1875). Kiadta Oltványi Ambrus. Budapest, 1975. 567.
  7. Országos Levéltár R. 90. Kossuth-gyűjtemény I. 4072.
  8. Podmaniczky Frigyes báró, Naplótöredékek 1824–1887. III. Budapest, 1887–1888. 206–207.
  9. Podmaniczky Frigyes báró, Naplótöredékek 1824–1887. III. Budapest, 1887–1888. 234.
  10. Pesti Napló, 1865. november 29.
  11. Közli: Deák Ferencz beszédei. III. Budapest, 1903. 470.
  12. Ugyanott III. 462–464.

Művei