Pogánylázadás

A Múltunk wikiből
1045
pünkösd: Péter ingadozó trónja biztosítására behívja III. Henriket; Székesfehérvárott hűbéresként veszi át Magyarországot III. Henriktől, aki ekkor Szent Istvánnak a pápától nyert lándzsáját és koronáját elviszi, és visszaküldi Rómába.
Péter Magyarország váraiba német és olasz helyőrséget rendel. Péter uralma ellen Boja és Bonyha, Sarolt unokaöccsei vezetésével összeesküvést szőnek; Péter az összeesküvőket kivégezteti.
1046
tavasz: Az ország főurai Csanádon gyűlnek össze, s követeket küldenek Oroszországba Endréhez és Leventéhez, kérve őket, hogy jöjjenek haza, és vegyék át az uralmat.
szeptember: A Kijevből orosz segédcsapatokkal Magyarországra vonuló Endre és Levente herceg elé a pogányságot visszaállítani kívánók járulnak, élükön Vata békési nemzetségfő áll. Endre színleg hozzájárul a pogánykodók követeléseihez, amivel szabad utat enged a kereszténység elleni pogánylázadásnak. Péter zsitvatoroki táborában is lázadás üt ki; a király Fehérvárra akar vonulni, de a vár kapuit bezárják előtte. Pétert Zámolynál megvakítják.
szeptember 25. Az Endre király elé igyekvő Gellért püspököt és Szolnok ispánt a pesti révnél megölik.
szeptember vége: I. Endre Székesfehérvárott elfoglalja a trónt. (Uralkodik 1060-ig.)

A társadalom életét átformáló új keresztény-feudális rend ellen akkor jelentkezik visszahatás, amikor az uralkodó osztály meghasonlása lehetővé teszi az új rend által elnyomottaknak, hogy az ellenzék mellé állva tömegmozgalmat hozzanak létre.

Ez következett be Lengyelországban 1034-ben, kilenc évvel Bátor Boleszló halála és a magyar eseményekhez hasonló trónzavarok után. Boleszló ugyanis nem legidősebb fiát, Veszprémet jelölte utódnak, hanem az ifjabb II. Meskót. A nyugtalan Meskó király 1028-ban pusztító háborút intézett Németország ellen, de miután II. Konrád 1031-ben bosszuló hadjáratban térdre kényszerítette, Veszprém elűzte öccsét, és mint új fejedelem maga hódolt a császárnak, kiszolgáltatva neki a császár szemében „jogtalan” királyi jelvényeket. Veszprém uralma csak egy évig tartott; véres kézzel küzdött a hatalomért, de végül is öccsei megölették.[1] Meskó úgy tért vissza másodszor, mint Péter; sietett hódolni a császárnak, lemondott a királyi jelvényekről, sőt azt is tűrte, hogy Konrád megfelezze az országát, ami csak fokozta a belső zavarokat. Érthető, hogy amikor 1034-ben meghalt, felkelés tört ki az úri rend és az egyház ellen: püspököket megöltek, papokat megköveztek, a szolgák az urakra támadtak, asszonyaikon erőszakoskodtak és vagyonukat felprédálták.[2]

Hat évre rá a Balkánon robbant ki elégedetlenség, de itt a mozgalom felszabadító harccá nőtt át az elnyomó görögséggel szemben. Újabb hat év múlva a magyar nép mozdult meg, s mintha mindkét mozgalomból átvett volna valamit, a lengyelből az egyházellenességet, a bolgár-szlávból a nemzeti felszabadító jelleget; e két sajátosságot egyesítette magában.

Magyarországon is megvolt a mozgalom úrellenes jellege, de itt a régi rend hívei az egyházi uraság ellen irányították a tömeghangulatot, a papság pedig javarészt idegenekből állván, ugyanolyan célpontja lett az idegengyűlöletnek, mint a megszálló katonaság. Péter ugyanis az erősségekben német és olasz helyőrséget ültetett, és katonái szabadon erőszakoskodtak. Az erősödő ellenszenv Pétert szembefordította mind a régi, mind az új uralkodó osztállyal, mondhatni az egész országgal. Az ország idegen hűbérbe adása rövidesen ellenhatást váltott ki.

A Magyar Krónika szerint elsőként Viska, továbbá Buja és Bonyha, az erdélyi Gyula két fia, Sarolt unokaöccsei álltak annak a mozgalomnak az élére, amely Péter uralmának megdöntésére a Vazul-fiakat akarta behívni. Az összeesküvőket azonban Devecser beárulta, mire Péter részben kivégeztette, részben megkínozta és megvakíttatta őket. 1046-ban végül a mozgalom országos méreteket öltött. A főurak Csanádon jöttek össze, és innen küldtek követeket Oroszországba Endréhez és Leventéhez, felajánlva nekik a Magyarország feletti uralmat.

Ha Gellért csanádi püspök ezelőtt három évvel Aba Sámuel ellen intézett kirohanást, most Péter zsarnokságát ostorozta. Az e hónapokban fogalmazott Deliberatiójában így fakadt ki: „senki sem nevezhető igazi királynak, aki nem Isten szolgája. Akik csak azért uralkodnak, hogy király legyen a nevük, hogy a népet fölfalják, az adót behajtsák és mindent ... hiúságból tesznek, nem királyok, hanem zsarnokok ... De az (Isten), aki a nép bűnei miatt a képmutatót királlyá teszi, jelenleg is megtűri az ilyen hatalmaskodást, amint megtűrt már igen sok gonoszt és az isteni felséggel ellenkezőt ... Mivel pedig ilyenekről szólunk ... ellenünk támadt már az egész nép. Mi lesz hát?”[jegyzet 1] Gellért már észlelte, hogy a prédikáció nem használ, sőt csak olaj a tűzre: „A mostani időben nálunk a dühösségtől ösztönözve mind megátkozták nemcsak az isteni szertartásokat, az anyaszentegyházat és a papokat, hanem magát az Isten fiát, Jézus Krisztus urunkat is.”[jegyzet 2][3]

Felvetődött a gondolat, hogy e szavak mögött talán a görög egyház vagy éppenséggel a balkáni bogomil eretnekség elleni kifakadás rejlik. A csanádi egyházmegye területén tényleg folyt görög misszió, ez azonban Magyarországon megtűrt jelenség volt, a bizánci kultúrával átitatott Velence szülötte, Gellért püspök számára pedig, aki maga is tolmácsolt görög műveket, az ortodox hit éppenséggel nem volt idegen és elrettentő. Jelentős bogomil befolyással azért nem számolhatunk e területen, mert a helynevek tanúsága szerint itt kevés szláv élt, s így Gellért szavait elsősorban az egyház ellen lázadó pogány magyarokra kell vonatkoztatnunk. Az természetes, hogy a magyarokhoz helyenként eretnek bolgár-szlávok is csatlakoztak.

A felkelők által hazahívott hercegek és kísérőik maguk sem voltak pogányok, hiszen már nagyapjuk, Mihály megkeresztelkedett. Levente ugyan pogány rítusoknak adta magát, öccsét, Endrét azonban buzgó kereszténynek mondják, az lehetett felesége, Jaroszlav orosz nagyfejedelem leánya is, akit Magyarországra jövet kijevi vitézeken kívül ortodox papok is kísértek.

A hercegek Abaújvárra érkezésének hírére özönlött a nép oda, és „ördögi lángtól felggyújtva megátalkodottan követelte Endrétől és Leventétől: engedjék meg, hadd éljen az egész nép pogány módra, ölhessék meg a püspököket és a papokat, ronthassák le a templomokat, vethessék el a keresztény hitet és tisztelhessék a bálványokat.”[jegyzet 3] Endre és Levente, hogy a mozgalom harci erejét megnyerje, minden követelésükhöz hozzájárult. A mozgalom élére ekkor Vata állt, Csolt nemzetségfő fia, aki valaha a Hármas-Körös vidékének ura volt.[4] Várát és uralmi területét bizonyára István király sajátította ki, és Békés nevű ispánját behelyezve, királyi megyévé szervezte. Az apjának meghagyott birtokon tengődő főúr most elérkezettnek látta az időt a régi szép idők visszavarázslására, s hogy ezt külsőségekben is kifejezésre juttassa, fejét megberetváltatta, és hajából pogány módra három csimbókot eresztett. A népnek alig kellett biztatás, nemcsak külsőségekben vetette el a keresztény mázt, hanem sok papot és dézsmaszedőt megölt, számos templomot felgyújtott, Péter német és olasz csatlósait pedig halálra kergette. Péter a Zsitva mellett táborozott, amikor éjjel három lázadó lovas nyargalt be táborába, és a magyar vitézeknek kihirdette a pogány követelések engedélyezését.[5]

Amikor reggel a király értesül idegen tisztjei felkoncolásáról, sietve átkelt a Dunán, hogy Fehérvárra vonuljon. A székváros azonban már a felkelés oldalára állt, és bezárta kapuit a király előtt. Péter erre Ausztria felé menekült, de a magyarok már a kivezető utakat is elzárták. Mint bekerített vad szorult a hajtók gyűrűjébe. Nem adta meg magát, hanem egy udvarházba behúzódva, három napig ellenállt. Végül is Endre emberei lerohanták, és helyben megvakították, amivel történeti szereplését, melytől némely krónikás a legitimitást is megvonta, befejezte.

Ahogy közeledett a két Árpád-házi herceg az ország szíve felé, úgy csapott egyre magasabbra a felkelés lángja. Endre közeledtének hallatára Szent Gellért három püspöktársával és Szolnok ispánnal Székesfehérvárról megindult elébe, Pest felé. A tömeghangulat láttán Gellért már útközben sejtette, hogy mi vár rá, és Diósdon három társával együtt felkészült a mártírhalálra. A pesti rév budai oldalához érve a zajongó tömeg Gellért szekerét megdobálta kővel. A püspök keresztet vetett a támadók felé, mire ezek feldühödve szekeréből kiborították, és megkövezték, mint István első vértanút, majd a haldoklóba lándzsát döftek. Ott pusztult még el Budli bihari püspök. A Dunát átúsztató Szolnok ispánnal egy pesti szláv csónakos végzett a parton álló „heretikusok”[6] biztatására, Besztrik és Beneta püspököt a túlsó parton a hercegek mentették ki a lázadók keze közül. A bántalmazást csak Benedek püspök, szlávos nevén Beneta élte túl.

A pogánylázadást a hercegek nem azért engedték szabadjára, mert egyikőjük pogány érzelmű volt, hanem politikai meggondolásból. Adott helyzetben a kereszténység ellen feltámadt „reakció” volt a legszilárdabb szövetséges. Endrét azonban ez a szövetség egyáltalán nem ingatta meg keresztény vallásában, melyet orosz házassága is erősített. Endre oroszországi tartózkodása alatt meggyőződött arról, hogy rendezett államot az egyház támogatása és a rendelkezéseket írásba foglaló papok nélkül nem valósíthat meg. Ezért fordított házat azoknak, akik uralomra segítették, és István király művének folytatója lett.

Lábjegyzetek

  1. Karácsonyi, Szent Gellért 150 – 151.
  2. Karácsonyi, Szent Gellért 228.
  3. SRH I. 337; II. 501.

Irodalom

Péter azon ténykedéseire, amelyek bukásához vezettek, valamint a pogánylázadásra a fő forrás a Magyar Krónika: SRH I. 339–342, melyből nézetem szerint a nagy Gellért-legenda írója is merített: SRH II. 501–503, vesd össze még a hitelesebb kislegendát: SRH II. 478.

  1. előzményeihez és Veszprém szerepéhez lásd Annales Hildesheimenses. SRG Editor G. Waitz (1878). 37–38.
  2. A lengyel pogánylázadásra lásd Gallus Anonymus, Book Series Monumenta Poloniae historica. Series nova = Pomniki dziejowe Polski 11/2. Editor K. Maleczyński (Kraków, 1946). 42–43;
  3. Gellért Deliberatiójának idevonatkozó szavaira vesd össze Karácsonyi Szent Gellért csanádi püspök és vértanú élete 198.
  4. Vata besenyő eredeztetése ellen szól, hogy Békés megyében besenyő szórvány a Körösök vonalától északra, Vata Csolt-nemzetsége pedig ettől délre lakott, de a Vata név v-je sem besenyő nyelvi sajátság. Benedek-Beneta érsekre lásd Monumenta Ecclesiae strigoniensis I. 46.
  5. A pogánylázadás irodalmát lásd Kosáry, Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodalmába I. 71–72, s a fentieken kívül ElekesLedererSzékely 68. kk.; Kristó Gyula, Megjegyzések az úgynevezett "pogánylázadások" kora történetéhez. Acta Universitas Szegediensis: Acta Historica. Szeged 18. 1965. 36. kk.;
  6. A lázadó pogányok mögött bogumil eretnekeket is sejt Szegfű László, Eretnekség és tirannizmus (Irodalomtörténeti Közlemények 1968. 501–516).


Péter és Aba
Az Árpád-ház mellőzésétől a német hűbérig Tartalomjegyzék