Polgárok régi és új küzdőtereken

A Múltunk wikiből
1665
május 1. Erdélyi országgyűlés Gyulafehérvárott. (Azok, akik ügyük hamis előadásával a fejedelemtől törvénytelen ítéletet nyernek, peres eljárás nélkül bűnhődjenek; idegen kereskedők nem vásárolhatnak árut Erdélyben.)

Korszakunkban a királyi városok falai mögött zajló harcokat különböző szociális és közösségi érdekek táplálták. Az 1650–1660-as években a királyságbeli városok a lakosság etnikai összetételétől függetlenül egyaránt hevesen küzdenek a császári őrségek betelepítése ellen. A város szívós, de reménytelen ellenállására jellemző Nagybánya sorsa. Nagybányát 1660-ban csellel próbálják megszállni a császáriak, de az éppen templomban összegyűlő polgárság, céhek szerinti rendben, a katonák ellen támad, és meghiúsítja a tervet. 1555 óta először csak az 1661. évi hadjárat alkalmával hatol be ideiglenesen császári katonaság a városkapun, de 1663-ban a tanács már megerősítteti a falakat, és megőrzi a várost. Még 1670-ben is sikerül kívül rekeszteniök Strassoldo tábornokot, „ki egy másik generálissal, egy grófasszonnyal, frauzimmerekkel, ládákkal terhelt szekerekkel és feles német vitézekkel”[jegyzet 1] akart a városba bejönni. Két esztendő múltán viszont már hiábavaló minden ellenállásuk. A város erődítéseinek lerombolását megparancsoló császári utasítást Cobb generális a polgárság tiltakozása ellenére kivezényelt és a város költségén tartott katonasággal hajtatja végre. Thököly mozgalma csak ideig-óráig tudja feltartóztatni a feltartóztathatatlant: a császár képviselői, katonák és kamarai tisztviselők telepednek a városba.[1]

Kassán mintegy negyedszázad alatt az önkormányzat felőrlődik, a városgazdaság egyensúlya megbomlik, a polgárság kiváltságai elvesznek, és változik a lakosság mentalitása is. Az 1650-es évek elején még döntően magyar és evangélikus város a linzi béke és az 1649. évi országgyűlés szabad vallásgyakorlatot kimondó törvényének érvényesítése ellen küzdve próbálja megakadályozni a reformátusok és a katolikusok térnyerését. Sikertelenül, mert az 1650-es évek folyamán a reformátusok és a katolikusok a város életének egyaránt fontos tényezőivé válnak. Az évtized kezdetén a csupán mintegy 88 református család az erdélyi fejedelmek és református köznemesek támogatásával nagyszabású templomot épít (1655), kifejleszti iskoláját, és gazdag, szőlőbirtokokkal is rendelkező egyházat teremt. Ugyanakkor a katolikus egyház, az egri káptalan és a jezsuiták ugyancsak építkeznek, patrónusaik jóvoltából is fejlesztik intézményeiket. A város különböző gazdasági és politikai érdekszférák vonzásába kerül. Az erőviszonyok alakulását azután meghatározza, hogy a Habsburg-kormányzat szívósan és következetesen katonai-hatalmi központtá építi ki a várost. ”Budának elvesztése után … ez mi városunkba transferáltatott … a generálisok residentiája” – írja a városi tanács, amikor az 1600-as évek közepén történeti érvekkel is alátámasztva, meg akarja védeni a polgárság jogait a katonai hatalommal szemben a Felső-Magyarország katonai székhelyéül szolgáló városban.[jegyzet 2] 1661-ben, amikor az addiginál nagyobb számú német őrséget, ágyúkat és hadiszereket akartak a város falai közé vinni, Kassa az ország törvényére hivatkozva, Souches és Starhemberg császári generális, Szelepcsényi kancellár és Rottal császári biztos akcióival szemben, Wesselényi nádor és társai kétségbeesett manőverezései segítségével éveken át sikerrel ellenállt. Schirmer, a gazdag kereskedő tanácsos, noha megfenyegették, egyike volt a leghevesebb ellenzőknek. 1663-ban a város minden összehívott lakója, a tanáccsal együtt, kijelentette, hogy csakis országgyűlési végzésre hajlandók bebocsátani falaik közé a császári őrséget, s készek leszünk városunkat vérünk kiontásával fejünk fennálltáig megoltalmaznunk&edquo;.[jegyzet 3] 1670 nyarán Spork generális faltörő ágyúkat irányított a város falaira, és dúlatni kezdte a nyári termésben álló földeket. Trombitaszó, dobpergés és ágyúdörgés közepette vonult be 2800 főnyi katonájával, s a városban ezzel csaknem megduplázódott a lakosság; házanként 10–12, sőt 20–25 katonát kellett elszállásolni.[2]

Kassa hosszú ellenállásának ideiglenes sikerét többek között annak is köszönhette, hogy több felső-magyarországi várossal közös szövetségben harcolt a császári őrség behozatala ellen. 1670. évi megszállása egyben a vele szövetséges városok – Eperjes,[3] Lőcse,[4] Bártfa,[5] Késmárk, Kisszeben – jövőjét is megpecsételte. A központi hatalom a katonai megszállással párhuzamosan kisajátítja a városi privilégiumokat. A főkapitány szabadon él a város borárulási és mészárszéktartási jogaival; Kassa serfőző falujának, Miszlókának termékét Spork, Strassoldo, Cobb főkapitányok árulják. A szabócéh, panasza szerint, abban megy tönkre, hogy katonai védelem alatt állítanak fel szabóságot. Városi fundusra, ingyen adott építőanyagból épülnek fel a katonai objektumok: élelemraktár, kenyérsütő üzem, ágyúöntő ház, puskapormalom és egy különösen nagy, hatkövű kincstári malom. Mindezt betetőzi a természetbeni és pénzbeli adó. Kassát különösen sújtja: „egyedül maga negyven portióval fizetett többet, mint collective a négy szabad kulcsos városok”.[jegyzet 4] Katonák és tisztviselők könnyűszerrel és rövid idő alatt terjedelmes birtokra, házra tehettek szert, viszont mint nemesek vagy különleges császári védelmet élvezők nem fizettek adót, és a város közös terheit sem vállalták. A polgárság különböző jellegű ellenállására jellemző, hogy hol a vámházról és a sóraktárakról verik le a kétfejű sasos címert, hol a császári zászlóval privilegizáltnak hirdetett sörházra támadnak botokkal. Többségében hóstátbeliek, de mögöttük gazdag polgárok érdekszövetségei állnak. Igaz, a patríciusok még makacsul bíznak régi jogaikban, pedig a hatalmas városi borospincéi után adót nem fizető magyar nemes, a dohányt és sört szabadon árusító német „generálisasszony” miatt egyaránt hiába instanciázzák végig a rendi állam és a központi hatalom fórumait. A régi frontvonalak összezavarodtak.

A főurak, nemesek érdekeinek érvényesülésével szemben a városi érdeket védő polgári ellenállás látványos példája: Késmárk. A város végül is kompromisszumot köt Thököly Istvánnal.[6]

Az 1650-1660-as években a királyi Magyarország más városaiban a polgári energiák jó részét vallási küzdelmek kötötték le. Besztercebányán serfőzők és kereskedők szállnak síkra az állam képviselői ellen, hogy a templomukhoz való jogukat és a városi tanácsban elfoglalt képviseletük egyenjogúságát megvédjék. A vallási hovatartozandóság ürügyén katonai kíséretekkel, botokkal, lelki hadviseléssel és tollal vívott harcoknak a városok a központjai, s a források már érdemesnek tartják feljegyezni, hogy a templomok körül a husángokkal, kövekkel felfegyverzett csoportokban sok a nő.[7]

Bár a városi polgárságnak az iskolák, a szószék, a kórház, a nyomda, a szegényház birtoklásában, tanulmányi alapítványokban kifejeződő, műveltségbeli és társadalomszervező uralma alaposan megrendül, e fél évszázad harcai – miként a politikai mozgalmak bizonyítják – már országos szerveződés szerint is képesek mozgósítani a városi társadalom csoportjait.

A polgárságnak az országos politika színterére betörő mozgalmai sok esetben a városi vezetőségválasztások miatt robbantak ki. A század hetvenes éveitől a magisztrátus-választást császári rendelet szabályozza. Ettől kezdve a királyi biztos jelenlétében zajló bíró- és magisztrátus-választásokban a városfalakon messze átnyúló társadalmi ellentétek csaptak össze. A protestáns polgárság jelöltjei ellenében a királyi biztos jelöltjei többnyire katolikusok, főleg császári hivatalnokok és nemesek, s ha ők nem kerültek tisztségbe, a biztos a választást semmisnek nyilváníthatta, a központi akarattal gyakran szembeszegülő polgárság pedig súlyos büntetéspénzt fizethetett. Ily módon formálissá kezdett válni a tisztújítás, megrendült a városi önkormányzat. A városi magisztrátus élére és a város gazdasági kulcshelyeire a Habsburg-állam jelöltjei, az uralkodói parancsok végrehajtói kerültek.

Magyarország polgársága számára a 17. század második felében a város megszűnt védelmet és anyagi előnyöket nyújtó közösség lenni. Éreznie kellett, hogy a városi kommunitás már nem áll közte és az államhatalom között. Ez a rendiség felbomlása irányába mutató jelenség sajátosan súlyos körülmények között vette kezdetét, mert a magyar államiság is veszélybe került, s a polgár a Habsburg-állam képviselőivel nemegyszer mint ellenséggel, mint számára idegen világ megtestesítőjével találta magát szemben.[8]

A társadalmi nyugtalanságoknak e fél évszázadában azok a polgárok, akik majd az országos politikai és művelődési mozgalmakba kapcsolódnak, miként Weber János, Madarász György,[9] Zimmermann Zsigmond, Rauscher Gáspár és mások, mint tehetős kereskedők és vállalkozók a városi küzdelmekben kezdik megtanulni az új országos politikát.

Erdélyben a polgárságot különösen súlyos veszteség érte, hogy Váradot megszállta a török. Nemcsak a gazdag kereskedőközpont, a puritán szellemű polgárok és értelmiségiek székhelye esett ki Váraddal az erdélyi városok láncolatából, hanem megsérült a katonai helyőrséggé nyilvánított Kolozsvár polgári státusa is. Kolozsvár kimagasló polgárszemélyisége a világlátott, Bécsben, Velencében, Boroszlóban gyakran megforduló kereskedő, Bethlen Gábor egykori faktora, Váradi Miklós, amikor 1659-ben örökre lehunyta szemét, 500 forintot hagyott a kolozsvári református egyházközségre, hozzá hasonló polgárvállalkozót azonban nem nevel fel a város.

Bár Debrecen szilárdan tartotta kapcsolatait Erdéllyel, cívispolgárai a távoli és elszigetelődő fejedelemségben még kevésbé lehettek tényezők, mint a királyság életében. Gyulafehérvárt Apafi fejedelem mindvégig nagy igyekezettel próbálja újjáépíteni. Az értelmiséget is vonzó város kézművesei, aranymosói, kereskedői ugyancsak számottevőek, de régi fényét és erejét a konszolidáció három évtizede alatt már nem tudja visszanyerni a város. A székely városok, különösen Marosvásárhely, Csíkszereda és Udvarhely, a maguk keretei között fejlődnek, de számottevő polgári réteg nem tud kialakulni.

A középkori városgazdaság megrendülésének válságát élő szász városokban egy vékony, kívülről jöttekkel is gyarapodó vagyonos réteg kezében összpontosul a vagyon. Brassó és Szeben falai között „görög”, vagyis balkáni árukkal kereskedő, különböző nyelvű, vallású és etnikumú kalmárok telepednek meg. Fogarasban tehetős román kereskedők élnek. A városfalak közé behúzódó vállalkozó nemesek és nemeslevelet váltó különböző etnikumú polgárok seregnyi új vonással gyarapították tovább az erdélyi városi lakosság addig is kevéssé homogén jellegét. A polgári joggal rendelkezők kiváltságát és biztonságát védő városi kommunitás pozícióveszteségeit az elszegényedő középrétegek, kiskézművesek, helyi igényeket kielégítő kereskedők sínylik meg legjobban.

Korszakunkban az erdélyi ötvösök még szívósan őrizték régen kivívott helyzetüket: Hann Sebestyén kimagasló személyisége e kor ötvöseinek. Általában még az ötvösök adják a polgárság leggazdagabb és egyben legműveltebb rétegét, bár a bomlás és az átrétegződés számtalan jele figyelhető meg körükben is. Főleg a más mesterségekbe, más foglalkozási ágakba átáramló fiak figyelmeztetnek, hogy ez a polgárcsoport régi keretei között nem tudja átmenteni önmagát az új korszakba.

A szász ötvöscsalád sarja, Brauth Simon brassói városbíró 1670-ben kap Apafitól nemeslevelet. Ötvös vezeti 1688-ban a brassói felkelést a városi elöljáróság és a császári katonaság ellen. A tekintélyt már korábban sem tisztelő, bátor, a polgárság igazságáért mindig kiálló Kreisch Gáspár a felkelés leverése után fejével fizetett. Az állami önállóság elvesztésével létét is megtámadva érezte az erdélyi polgár. Az államisága átmentését megkísérlő fejedelemségben a polgárság másik útját Jó János tordai ötvös vagy Miles János nagyszebeni tanácsos példája testesítette meg, mindketten főúri vállalkozásokban lesznek társak. A „Görög kompánia” tagjai fejedelmi támogatás segítségével gyarapodnak, és mint hitelezők nélkülözhetetlenek a fejedelemség pénzgazdálkodásában. A brassói görög társaság elnöke, Páter János nemcsak a csíki vashámor árendálásával, hanem a sókereskedelem részleges monopóliumát is élvezve lesz befektetéseket bátran kockáztató vállalkozó, sőt ideig-óráig politikai tényező.

A polgárság népesebb és szegényebb rétegét a kézművesek – ónművesek, rézművesek, malmosok, asztalosok, órásmesterek s a közlekedéssel és ruházkodással kapcsolatos iparágak űzői – alkotják. Jellegzetes képviselőjük a kolozsvári ácsmester, Szakál Ferenc, akinek szép és kulturált otthonában a Bécsből Péterváradra tartó dán követ talált méltó szállásra. Naplójának tanúsága szerint Szakál Ferenc, a különböző városi és egyházi tisztségeket viselő kézműves nemcsak remek megfigyelő, hanem jó tollú és a társadalmi kérdésekre különösen érzékeny feljegyzője a korabeli társadalmi és politikai viszonyoknak.

Lábjegyzetek

  1. Nagybánya város jegyzőkönyve. Idézi: Schönherr Gyula, Nagybánya monográfiája. Budapest, 1910. 45–46.
  2. Idézi: Kerekes György, Kassai polgárok zaklatása a XVII. század közepén. Budapest, 1915. 31.
  3. Kassa város tiltakozása a császári katonaság bevitele ellen, 1663. április. Országos Levéltár Kamarai levéltár, E 199 Wesselényi levéltár, fasc. 8.
  4. Kassa követei a nádornak. Országos Levéltár P 125 Esterházy Pál nádor iratai 81/5850.

Irodalom

A városi lakosság utánpótlását szolgáló parasztságról, a város és vidék kapcsolatáról, a külvárosok szerepéről a VII. fejezetben idézetteken kívül: Hajnal István, Az európai város kialakulása (Városi Szemle, 1941).

A polgári családszerkezet alakulásáról elméleti igénnyel, nagy irodalommal: Granasztói György, A polgári család a középkorvégi Magyarországon (Történelmi Szemle 1982);

  1. Katona Lajos, Nagybánya múltjából (Nagybánya és vidéke, 1881); Palmer Kálmán, Nagybánya és környéke (Nagybánya, 1894);
  2. Szabó Adorján, Abaúj vármegye és Kassa városa az I. Rákóczi Ferenc és Thököly féle felkelések korában, 1670–1685. (Történelmi Közlemények Abaúj-Torna vármegye és Kassa múltjából 1910); Kerekes György, Kassa küzdelme a német katonaság beszállásolása ellen, 1660–1665. (Történelmi Közlemények Abaúj-Torna vármegye és Kassa múltjából 1910);
  3. Thallóczy Lajos, Egy eperjesi kereskedő a XVII. században, Zimmermann Zsigmond egykorú számadáskönyve, 1670–1686. (Századok 1881); Thaly Kálmán, A Caraffa által kivégeztetett Keczer Gábor és Weber Dániel elkobzott ingóságainak leltára (Századok 1874); M. Mareckova, Eperjes társadalmi szerkezete a XVII. században (A Thököly-felkelés és kora. Szerkesztette Benczédi László. Budapest, 1983);
  4. Demkó Kálmán, Polgári élet és háztartás Lőcsén a XVI–XVII. században (Lőcse, 1882); V. Chaloupecky, Levoča (Kosice, 1963); Bal JeromosFörster JenőKaufmann Aurél, Hain Gáspár lőcsei krónikája I–III (Lőcse, 1910–1913);
  5. Rhody Lajos, Néhány okmány Bártfa város levéltárából, 1274–1715. (Bártfa, 1895); Harsányi István, Buda, Pest, Kassa, Bártfa… szabad városok polgári jogai és régi szokásai (Történelmi Tár 1909);
  6. Bruckner Győző, Késmárk és a Thököly család (Közlemények Szepes vármegye múltjából 1909).
  7. A bányavárosokra: J. Vlahovič idézett műve és Péch Antal idézett forrásgyűjteménye mellett: Kerekes György, A kassai polgárok zaklatása a XVII. század közepén és végén (Budapest, 1913).
  8. Más társadalmi kérdésekre: Gyárfás I. Tihamér, Brassói címeres levelek és nemes családok (Budapest, 1912); Jakab Elek, Kolozsvár története I–III (Kolozsvár, 1888); ugyanő, Oklevéltár Kolozsvár története I–III. kötetéhez (Buda, 1870—Budapest, 1888); Jakó Zsigmond, Az otthon és művészete a XVI–XVII. századi Kolozsváron (Emlékkönyv Kelemen Lajos születésének nyolcvanadik évfordulójára); Gyárfás Tihamér, A brassói ötvösség története (Brassó, 1912); Szakál Ferenc naplója (Rákóczi tükör I–II. Szerkesztette Köpeczi Béla—R. Várkonyi Ágnes. Budapest, 1974).
  9. Madarász Györgyről újonnan feltárt levéltári anyag alapján Tarnóc Márton írt Laskai János válogatott művei bevezetésében (Budapest, 1970).


Változó társadalom
Vájárok, bányapolgárok, sóvágók Tartalomjegyzék A vitézlő rend