Polgárság és értelmiség

A Múltunk wikiből

A városi polgárságot Rákóczi tömören így jellemezte: „Az ország negyedik rendje, azaz a királyi városok is, hasonló tanúbizonyságai voltak az ausztriai uralomnak. Szegénységük, a polgárok kis száma, az iparban való járatlanság és a kézművesség hiánya megmutatta, hogy az ország árvaságra jutott, és hogy az árvák javait mostohaszülők élik fel. A polgárok hűsége és szeretete elégséges volt, de szegénységük csak szerény segítséget jelentett nekem. Minthogy ők maguk is csak a boroszlói és danckai kereskedők ügynökei voltak, csak szolgálattal tudták magukat fenntartani.„[jegyzet 1][1]

Az országosan szegény és történelmileg kevéssé jelentős városi polgárságnak csak egy része, a királyság és a fejedelemség különben is ritka városhálózatából csak viszonylag kicsiny terület esett az új magyar állam hatalma alá. A két leggazdagabb és legnépesebb erdélyi város, Brassó és Szeben soha nem került Rákóczi kezébe, Kolozsvár, Gyulafehérvár, Marosvásárhely, Medgyes pedig csak ideig-óráig, szinte töredék időre jutott hatalmába. Magyarországon a fejlődésbe lendülő Pest és Buda, a főváros feladatait már százötven éve ellátó Pozsony, a kereskedelmi kulcspozícióban levő Sopron, a visszafoglalt területek gyarapodásnak indult városai, Győr, Esztergom, Székesfehérvár, Pécs Habsburg-kormányzat alatt maradtak.

Az új magyar állam kötelékébe került városok és mezővárosok nagyon eltérő jellegű együtteseket alkottak. A felső-magyarországi kereskedővárosok: Kassa, Eperjes, Lőcse, Késmárk, Bártfa testesítette meg az egyik fontos városcsoportot, az alsó-magyarországi bányavárosok: Selmecbánya, Körmöcbánya, Besztercebánya a másikat. A monokultúrák területén a városok és mezővárosok jelentősége megnövekedett, mint a hegyaljai mezővárosok és Debrecen, a három alföldi mezőváros: Cegléd, Nagykőrös, Kecskemét, s olyan kisebb városok, mint Szolnok, Gyöngyös, Rimaszombat, Losonc, valamint a gömöri mezővárosok példája mutatja.[2] A kereskedő patríciusok, az egy-két segéddel dolgozó kézművesek, a külvárosok lakói és a mezővárosi cívisek élesen elkülönültek egymástól. Múltjában, nyelvében, foglalkozásában, anyagi erejében és műveltségében nagyon különböző városi lakosság tagolódott tehát az új államalakulatba. Többségük a török háborúk és a berendezkedés évei alatt általában leromlott, tőkéje kimerült, sokan súlyos adósságokkal küzdöttek. A visszafoglalt területeken a gazdasági fellendülés lehetőségeit, az újjáépítés dinamizmusát főleg az alföldi mezővárosokban tudták kihasználni. A városlakók rengeteget fizettek az országegység megvalósításáért, az egykori királyság területén elvesztették helyzet adta előnyeiket.

Az erdélyi városok kézművesei és szegényei – aranymosók, kötélverők, fuvarosok, kőművesek, ácsok, hajósok – néhány kereskedővel együtt már a helyi felkelések szervezői között is megtalálhatók voltak, s a császári őrség alatt tartott Kolozsvárról nemcsak a szőlőkapások szöktek ki Rákóczi hívei közé, hanem tekintélyes mesterek is kapcsolatot tartottak a felkelőkkel.[3] Eperjes és Kassa csak hosszú ostromzár után nyitotta meg kapuit, és a lakosság között ottmaradtak a Habsburg-kormányzat hívei. Selmecbánya polgárai és bányatisztjei komoran tűrték az első kuruc csapatok kemény sarcolásait, az első találkozás rossz emlékeit nem felejették el, de a gazdag bányatulajdonosok és a városi elöljárók is vállalták az önálló magyar államért indított háborút. Debrecen már a tiszaháti szervezkedésben fontos központként szolgált – mesterlegények, sószállítók, diákok, szolgák segítették az első kurucokat. A szabadságharc idején a cívisgazdák óvatosak voltak, okos megegyezéssel kivédték a katonatartás terheit. De a háború a városlakókat különösen meggyötörte. 1706–1707 telén már Debrecent sem tudták megvédeni a hadviselés pusztító-égető következményeitől, a császári hadsereg beszállásolását nem kerülhették el. Az alföldi mezővárosok is kénytelenek voltak ellátni az átvonuló császári katonaságot, s megszenvedték a büntetésükre küldött rác csapatok fegyvereit.

A naplót író polgárok az értékféltők józan bizalmatlanságával rögzítették a lakosság mindennapjait. Szakál Ferenc kolozsvári ács és kőművesmester, a város óvári negyedének kapitánya, majd az unitárius gyülekezet „szász részről való curatora”,[jegyzet 2] tehetősebb városi polgár – 1702-ben a Bécsből Szentpétervárra utazó dán követ nála szállt meg – magyar nyelvű naplójában elítéli a döntésre képtelen hosszú harcokat, sajnálja a város veszteségeit, és mint valami aggályos számadó, aprólékosan feljegyzi a lakosság mérhetetlen megpróbáltatásait, de elfogadja az új magyar államot. A zömmel evangélikus és református, német, magyar és szlovák nyelvű polgárság elsősorban azért érezte magáénak Rákóczi államát, mert visszakapta templomait, iskoláit, némileg a városi kormányzást is, és ismét számarányának megfelelően kerülhetett be a magisztrátusba. Scheissler Gáspár kassai polgár mégis a megfogyatkozott javakat félti, amikor mindezt feljegyzi: „Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelem sok más urasággal egyetemben itt vett téli szállást. Emiatt a város lakóira nem csekély többletterhek estek. Isten segítsen minket, hogy elviseljük e nehéz terhet, és legyen velünk, nehogy ebbe még tán belepusztuljunk!„[jegyzet 3]

Rákóczi államának polgárait az 1707. évi dikális összeírás általában szegénynek mutatja. A királyi városok lakóinak adóköteles vagyonát és jövedelmét 109 832 dika értékben számolták, vagyis az országos adó, a közönséges teher 10,8%-át fizették. Csak négy város lakosságának vagyona tett ki 10 ezer dika körüli összeget, amit minden vármegye messze felülmúlt. Lőcsén 13 ezer, Selmecbányán 12 ezer, Eperjesen 10 ezer, Besztercebányán 9500 dikát jegyeztek. Körmöcbányán 9 ezer dikát számláltak össze, Kassán és Késmárkon 8–8 ezret, Bártfán 7 ezret.[4] Az arányok reálisan majd csak a népességszám és a jövedelemforrások mikrovizsgálati eredményei ismeretében minősíthetők, mégis szembetűnő, hogy egyedül Zemplén vármegye 80 ezer és Abaúj 26 727,5 dikája kiteszi az ország összes városi polgárának vagyonát és jövedelmét. Mindazonáltal az 1703–1710-es évek gazdasági-társadalmi fejleményeinek szerves összefüggésében a polgárság anyagi viszonyai az általános fejlődés mélyebb összefüggéseire mutatnak.

Polgárok, mesterek és cívisgazdák tulajdonképpen sokat fizettek, és sok értéket adtak. Súlyos sarcokat szedtek rajtuk. Fegyvert, hadianyagot, ruházatot, felszerelést, szállítóeszközöket állítottak elő nagy mennyiségben. Rendszeressé vált, hogy a városnak 25–30 ezer darab kenyeret kellett megsütnie. Még senki sem számította ki, hogy mindez mennyi érték, anyaggal, munkával, szállítással együtt. Nagykőrös 1705 őszén az Erdély felé vonuló Herbeville hadseregének összesen 52 233 forint értékben volt kénytelen gabonát, állatot, takarmányt és készpénzt adni, majd a magyar hadsereg dunai átkelésének és dunántúli hadjáratának szükségleteit kellett még szolgálnia. Nyilván már a tartalékokat merítették ki. Mégis, több mint két évtized háborús éveivel a hátuk mögött polgárok és polgári közösségek kölcsönöket is képesek voltak nyújtani a magyar államnak, még 1709-ben, sőt 1710-ben is.[5]

A háború megnehezítette az életet, de szükségleteivel ösztönözte is a termelést. A nagy tömegű állami megrendelés piacot nyitott. Rákóczi tudatában volt a polgárság, a kézművesek fontosságának. Felső-Magyarország leggazdagabb polgárának, az eperjesi Zimmermann Zsigmondnak 1687-ben széthordott árukészletéért megpróbálta kárpótolni a családot. Meghallgatta a kereskedőket, államhatalmi szinten foglalkozott a kereskedelem ügyeivel. Iparfejlesztő politikája nem maradt sikertelen. A különböző mesterek képesek voltak nagy tömegű terméket előállítani: többek között 51 ezer pár csizma, 46 ezer köpeny, csak egyetlen esztendőben több mint 150 ezer dolmány, nadrág, köntös elkészítése jelentős teljesítmény.[6] Számottevő összegek kifizetését tanúsítják a különböző elszámolások. Szabók, szíjgyártók, lakatosok, puskacsőverők, bodnárok, szekeresek és még sok más mesterember megkapta bérét, és ez nem volt kevés. A kereskedelmet megterhelték a hadiviszonyok, a pénzhiány, majd a rézpénzinfláció, a forgalom mégsem volt elhanyagolható: Lengyelországgal és Törökországgal az utolsó évekig élénk maradt a kapcsolat, Ausztria – főleg Bécs – nem nélkülözhette és mindvégig megvette a magyarországi marhát, Lengyelországba folyamatosan bort, török földre rezet vittek ki, és sok tízezer bála abaposztót hoztak be. Angliából finom szövetet, Hollandiából többek között fegyvert szállítottak az országba. Az elszigetelődéssel küszködő Budán a kereskedők száma 1696 és 1711 között nem csökkent, sőt némileg növekedett. A város tehetős vaskereskedője, Eysslich Sámuel nemcsak hogy megrázkódtatás nélkül vészelte át a nehéz időket, hanem lerakatot is létesített a Csepel-szigeten, és a szemben álló hadseregek területei között mindvégig fenntartotta kereskedelmi kapcsolatait. Rákóczi államában a fuvarosok, vashámorosok gyarapodtak, a salétromfőzők konjunktúrát élveztek; néhány kereskedő nyeresége is ismeretes. Mégsem mondható, hogy a polgárság és a kézművesség általában anyagilag gyarapodott volna a szabadságharc éveiben. Többnyire a rézpénz inflációjával magyarázzák a veszteségeket, az okok azonban mélyebben fekvőek.

A városi polgárság nagyon kevéssé tudta kihasználni a háborús konjunktúrát. Megkötötték a városi ipar szerkezeti adottságai; a céhrendszer keretei alkalmatlanok voltak arra, hogy gyorsan átálljanak az új követelményekre. Nem volt még elég tőke, és nem tudtak gyorsan munkaerőt mozgósítani. A selmecbányai rézművesek 64 rézhajóra kaptak megrendelést, de kevés volt a munkaerő, és egy hajót fél év alatt készítettek el.[7] Mindamellett a városi ipar és kereskedelem az ország gazdasági és társadalmi struktúrájából adódóan már jó ideje heves konkurenciaharcok közben osztozni volt kénytelen a mezővárosokkal és a nemesekkel. A ruhaiparban, az élelmiszer-előállításban és – helyi adottságok miatt – a vasiparban a mezővárosiak helyzeti előnyöket élveztek. Az államhatalom iparfejlesztő politikája nem a szabad városokban, hanem rajtuk kívül eső bázisokon létesített fontosabb központokat, miként azt a többek között – a munkácsi textilmanufaktúra szervezése és a nagykállói salétromos officina példája is mutatja. Az ipar és a kereskedelem kulcspozícióit pedig a vállalkozó nemesség ragadta kézbe. Elsősorban Hellenbach és olyan nemesek, mint Lónyay Ferenc, Keczer Sándor, Szirmay András, Lányi Pál másokkal együtt nemcsak komoly tőkeerővel szálltak be különböző vállalkozásokba és ügyletekbe, hanem szép nyereségre tettek szert. Hellenbach mint a monopolisztikus jogokkal rendelkező kereskedőtársaság vezetője marhát és faggyút szállított ki, ausztriai és morvaországi kereskedőkkel állott kapcsolatban, többek között Ferner bécsi kereskedőtől vett át különféle árukat. Vállalkozói mentalitására jellemző hogy 1706 elején „a selmeci húsárusokkal alkura lépett, hogy neki 11 000 darab szarvasmarhát állítsanak ki … a hollandiak számára„.[jegyzet 4] A bányavállalatokba és kereskedelembe fektetett tőkéjéből Rákóczi államának összeomlása után, amikor amnesztiát kapott, a Kamara a lefoglalt és visszaszolgáltatott vagyonon kívül mint követelést – felfelé kerekítve – 86 ezer forint összeget ismert el. Honnan származott ez a nyereség? Csak az állam nyújtotta előnyöket használták ki, vagy tetemes befektetéseik hoztak hasznot?[8]

Lónyay Ferenc, a Szabolcs vármegyei vállalkozó nemes, még 1709-ben és 1710-ben is képes volt komoly bérleti díjakat fizetni, például, 28 ezer forintot a Karácsony Sándor macedón kereskedővel közösen bérelt harmincadért.

A bérből élők szenvedték meg leginkább az akadozó ellátást, az élelmiszerárak emelkedését s a lázas inflációt. Az alsó-magyarországi bányavárosok bérből élő lakói, a bányászok, csillések, fuvarosok súlyosbodó viszonyaik miatt főleg Hellenbach nyerészkedését okolták. A hámormunkások, szőlőkapások, napszámosok 1706 után katasztrofális viszonyok közé jutottak. Különösen a bányászok – vájárok, csillések, ácsok és főleg a technikai újításokból kenyerüket is féltő lovasgazdák, akik a vízemelő gépeket működtették – kényszerültek rá, hogy a végső fegyverhez nyúljanak, megtagadják a munkát. Majd a közösségi döntés erejében bízva, husángokkal, kövekkel védekezve, követeltek magasabb bért, a rézmonéták helyett értékálló pénzt, rendszeres élelemellátást. Az új magyar államtól két választ kaptak. Az egyiket már korábbról ismerték, hiszen minden hatalom a fegyver erejével töri le az ellenszegülőket. A másikat, a sortűz tragikus következményei miatt megrendülő államfő gesztusát, a személyes meghallgatást és a megértő, segítő intézkedést, azt, hogy az államhatalom veszi védelmébe ügyüket, most ismerték meg.

A polgár előtt az új magyar államban a politikai pálya kapuja szélesebbre tárult. Helyet kapott a polgár a központi hatalom gazdasági szervezeteiben, mint városi követ részt vett az országgyűléseken, s ott más városok követeivel együtt közös tanácskozásokon egyeztették érdekeiket. Néhány polgár, miként a gazdag besztercebányai bányatulajdonos, Schmidegg Tamás báró, országos bizottsági feladatokat is ellátott. Többen, mint például a kassai Váncsek István, az eperjesi Klesch János, a vállalkozó nemesekkel kerültek szorosabb politikai érdekkapcsolatba.

A szabadságharc nyolc esztendeje az átlagpolgár számára nem a gyarapodás, hanem az áldozatok, a veszteségek ideje volt. Mégis, a választás súlyos felelősségével, új politikai, gazdasági, művelődési feladataival az új magyar állam az elkötelezett polgárság számára hosszú távon országos társadalmi súlyának növekedését, anyanyelvi műveltségének kibontakozását, összességében a nemzeti fejlődés egyik alternatíváját kínálta. Államhatalmi igények és polgári értékrendszer szerencsés találkozása többek között Kray Jakab késmárki városi jegyző tevékenységében testesült meg. Különleges gazdasági-pénzügyi tehetségét mint Rákóczi államának egyik legfőbb szakembere kamatoztatta, s diplomáciai feladatokat is ellátott. Az önálló államiság elvesztése személyes sorsában tragédiával zárult: városának eleste után feje hóhérbárd alatt hullott a porba.

A polgárság érdekeinek és értékrendszerének érvényesítésére különösen értelmiségi pályákon nyílott lehetőség. A korban mindenütt megnövekedett az igény az értelmiségi munkák iránt. A hazai gyér számú értelmiség szerkezetére és elhelyezkedésére a rendi társadalomban az átmenetiség jellemző. Az értelmiségi elit, az alkotók, tudósok, művészek szűk csoportjában nemes és jobbágy, értelmiség és polgárszármazék egyaránt megtalálható volt, az értelmiségi munkát ellátók széles körei – tanárok, tanítók, lelkészek, orvosok, gazdatisztek és írástudók –, bár megteremtették a maguk belső hierarchiáját, helyüket a feudális társadalmi struktúra határozta meg. A tanult emberek hiányát Rákóczi és kormányzóköre nap mint nap tapasztalta. Az oktatást, külföldi iskolázást, természettudományos képzettséget különlegesen támogató politika eredményeinek beérlelésére azonban kevés volt az idő. Az értelmiségi életutak ugyancsak különböztek: Bél Mátyás, Hell Kornél, Köleséri Sámuel munkássága 1711 után is töretlenül bontakozott ki. Krmann Dániel per áldozata lett, Lang Jakab, a kiváló orvos, a bujdosó fejedelem sorsában osztozott.[9]

Lábjegyzetek

  1. II. Rákóczi Ferenc fejedelem emlékiratai a magyarországi háborúról, 1703-tól annak végéig. Fordította: Vas István. A tanulmányt és a jegyzeteket írta: Köpeczi Béla. A szöveget gondozta: Kovács Ilona. Budapest, 1978. 328–329
  2. Rákóczi Tükör I. 128.
  3. Ugyanott I. 518.
  4. Zweig János naplója. Ugyanott I. 241.

Irodalom

  1. A polgárság összefoglaló, monografikus igényű feldolgozásával még adós a magyar történetírás. Az egyes városok története igen sok, de eltérő szempontok alapján feltárt információval szolgál: Richter Ede, Selmecbánya történetéből. A kuruc idők (Selmecbánya, 1903); Jurkovich Emil, Besztercebánya múltjából (Besztercebánya, 1901); Jurkovich Emil, II. Rákóczi Ferencz szabadságharcza és Beszterczebánya (Besztercebánya, 1903); Schönherr Gyula, Közlemények Nagybánya levéltárából (Nagybánya és vidéke, 1881); Schönherr Gyula, Nagybánya a múltban (Ugyanott 1894). Szabó Adorján, II. Rákóczi Ferenc Kassa múltjában (Kassa, 1906); Esze Tamás, Esze Tamás és Kassa (A kassai Batsányi-Kör Évkönyve, 1965–1968. Bratislava, 1969).
  2. Debrecen iparosainak teljesítményeiről, a város terheiről Balogh István, A Rákóczi-szabadságharc alatt (Debrecen története. II. 1693–1849. Szerkesztette Rácz István. Debrecen, 1981); Hornyik János, Kecskemét város története oklevéltárral. IV. (Kecskemét, 1866); Irházi Ambrus, Nagykőrös története a Rákóczi-féle szabadságharc alatt (Nagykőrös, 1935).
  3. Az erdélyi városok kézműveseiről, aranymosók, fuvarosok mozgalmairól Várkonyi Ágnes, A Rákóczi-szabadságharc kibontakozása Erdélyben (Századok 1954), továbbá Magyari András, Kolozsvár az 1703–1711. évi habsburgellenes szabadságharc első szakaszában (Studia Universitatis Babes-Bolyai. Historia, 1959).
  4. A városok dikája: Takács János, Közteherviselés II. Rákóczi Ferenc korában (Zalaegerszeg, 1941. 157).
  5. A városi kézműipar teljesítményeire: Heckenast Gusztáv, Fegyver- és lőszergyártás a Rákóczi-szabadságharcban (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből 13. Budapest, 1959).
  6. A különböző – többek között losonci, gyöngyösi, rimaszombati – mesteremberek teljesítményeiről a hadsereg ellátására: Bánkúti Imre, Lónyay Ferenc… Válogatott iratai (Folia Rákócziana. 4. Vaja, 1980). Lónyay Ferenc elszámolása a ruhakészítésre, fegyvervásárlásra és fegyverjavításra fordított posztóról és pénzről, 1705. július 29.: Lónyay Ferenc… Válogatott iratai (Ugyanott 31–40;
  7. rézhajóról Zweig János naplója: Rákóczi Tükör. I. 232.
  8. Nagy Lajos, Budapest története a török kiűzésétől a márciusi forradalomig (Budapest története. III. Budapest, 1975); Tiles János, Báró Hellenbach János Gottfried bányaigazgató, selmeci kamaragróf (Bányászati és Kohászati Lapok 1937). Hellenbach pénzügyleteire és kereskedelmi vállalkozásaira a korábban elveszettnek hitt Hellenbach család levéltárban (Zágráb, Horvát állami levéltár) végzett kutatásaimra építettem.
  9. Az értelmiségre: Takáts LászlóTakáts Endre, Lang Jakab Ambrus, a kuruc hadsereg tábori főorvosa (Honvédorvos, 1971); Tardy Lajos, Csuzi Cseh János orvos, alkimista és költő (Orvosi Hetilap, 1973. 38. sz.); Weber Samu, Buchholtz György és kora, 1634–1724 (Budapest, 1892); Bruckner Győző, Kray Jakab… (Budapest, 1927). Krmann Dániel, Küldetésem története. Itinerarium. 1708–1709. Fordította Szabó Zsuzsanna. Az utószót írta Fabiny Tibor (Budapest, 1984); Benda Kálmán, A művelődés helyzete Magyarországon a XVII–XVIII. században (A magyarországi értelmiség a XVII–XVIII. században. Szerkesztette Zombori István. Szeged, 1984); Zombori István, A felvidéki evangélikus értelmiség (Ugyanott); Kosáry Domokos, Magyarországi és európai értelmiség a XVIII. század első felében (Ugyanott); R. Várkonyi Ágnes, Értelmiség és államhatalom Magyarországon a 17–18. század fordulóján (Ugyanott).


Fejlődési alternatívák harca (1703–1711)R. Várkonyi Ágnes
Földesurak, főtisztek, vállalkozó nemesek Tartalomjegyzék