Politikai élet és mozgalmak az Erdélyi Nagyfejedelemségben

A Múltunk wikiből
1819. május 17.
I. Ferenc elrendeli az úrbérrendezés megindítását Erdélyben.
1819. május 20.
Újjáalakul az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság.
1827. október 3–6.
Az erdélyi ellenzék elfogadtatja az erdélyi református consistorium átszervezését.

Az Erdélyi Nagyfejedelemség politikai életében a Magyar Királyságéhoz hasonlóan 1811-gyel ugyancsak országgyűlés nélküli korszak kezdődött. Ennek azonban itt, megfelelően a nagyfejedelemség és a királyság politikai és igazgatási szerkezete közötti különbségeknek, egészen más következményei lettek, mint a Magyar Királyságban. Országgyűlés hiányában ugyanis a nagyfejedelemség legfőbb kormányzati szerve, a gubernium fokozatosan egyre törvénytelenebb állapotba került. Alkotmányszerűen még az országgyűléseken választott tanácsosai az évek során elhaláloztak, az újak, utódaik pedig már királyi kinevezés útján, tehát törvényellenesen kerültek állásukba. A húszas évek végén a guberniumnak így már csak egyetlen törvényesen választott tanácsosa volt. Ráadásul a Diploma Leopoldinum remlelkezéseinek további világos megsértésével a guberniumból teljesen kiszorították a reformátusokat.[1] Ezzel párhuzamosan, ekkor vált érzékelhetővé az 1791:XXII tc. káros hatása. Értelmezése révén némi rabulisztikával lehetővé vált ugyanis, hogy a megyei törvényhatóságok és a szász székek élén álló vezető tisztviselőket a főispánok, illetve a főkirálybírák jelöljék, s a közgyűlés csak az ő jelöltjeik közül választhasson. Az így kialakított törvényhatósági vezetés megszilárdítására a törvényhatóságok vezetői ezután előszeretettel hanyagolták el a háromévenkénti tisztújítás megtartását, s a közgyűléseket sem hívták össze; a törvényhatóságoktól érkező kérvények és panaszok közül a gubernium csak azokat terjesztette tovább, amelyeket jónak látott; a felsőbb rendelkezéseket a főispánok, illetve a főkirálybírák közgyűlési tárgyalás nélkül hajthatták végre. Mindez itt is a vagyonosabb birtokos nemességnek – a megyei közélet hagyományos vezető rétegének – a helyi politikából való teljes visszavonulását eredményezte, ezzel együtt pedig a társadalom teljes politikai demoralizálódását indította el.[2]

A politikai életnek ebbe az erősödő stagnálásába utoljára a tízes évek végén, a húszas évek elején az udvarnak az erdélyi úrbéri viszonyoknak a királyságbelihez hasonló szabályozására tett kísérlete vitt életet. A királyságbelihez hasonló úrbérrendezésre ugyanis Erdélyben a 18. században végül is nem kerülvén sor, az adóalap körülhatárolása sem történt meg. Ez érzékenyen érintette az udvar pénzügyi érdekeit, amellett a jobbágyság korlátlan kizsákmányolását téve lehetővé, veszélyeztette a rendszer politikai stabilitását is. 1813-tól, éveken át húzódó tárgyalások után azonban, a királyságban is kibontakozó korlátlan abszolutisztikus törekvéseknek megfelelően, azokkal egyidejűleg az udvar végül a nagyfejedelemségben is napirendre tűzte a rendezés végrehajtását. Ezek az évek különben, mint egész Európában, Erdély-szerte is a katasztrofálisan rossz termések jegyében álltak: voltak helységek, ahol a kukorica a sok eső miatt kétszeri vetés után is kirohadt, a Partiumban 1817-re egész falvak maradtak pusztán. Éhínség, s nyomában a legyengült emberek között járvány is pusztított. Az uralkodó éppen ezekben a hónapokban utazta be a nagyfejedelemséget: hintóját az adózók állítólag 13 ezer panasz- és kérelemlevéllel rakták meg.[3] Nyilván a paraszt valóságos helyzetének ilyen megismerése is részese volt annak, hegy 1819 tavaszán az uralkodó rendelte az úrbérrendezési eljárás tettleges megindítását; első lépésben a parasztság valóságos helyzetét rögzítő össeírás elkészítésével. A feladat megoldását az udvar külső emberekre, Cziráky Antal Mózes grófra, a magyar kamara elnökére és három – ugyancsak nem erdélyi – királyi biztosra bízta.[4]

Az alapjában a Mária Terézia-féle rendezésnél alkalmazott elvek szerint 1819 nyarán meginduló összeírás kezdettől fogva a nemesség elkeseredett ellenállásába ütközött. A tiltakozások formailag a rendezés országgyűlés nélküli lebonyolítása ellen irányultak. A megyék többsége meg is tagadta a munkálatok rájuk eső feladatainak elvégzését. Az összeírás előrehaladását már ez is visszavetette. Az ellenállás ereje az 1820 elején újból összehívott törvényhatósági közgyűléseken sem csökkent. Az udvar ekkor az összeírások elvégeztetését egészében a királyi biztosok feladatává tette, kikapcsolva a végrehajtásból a törvényhatóságokat. Így azután 1820 nyarára már megindulhatott az egyes helységek úrbéres viszonyaik megállapítása szempontjából döntő jelentőségű osztályozása is, az addig elkészült összeírások alapján. A legtöbb törvényhatóság azonban itt is megtagadta a közreműködést, miközben a földesurak – visszaélve a viszonyok egyelőre még ellenőrizhetetlen voltával – sok helyütt nagyszabású allodizálásokat hajtottak végre. Ismét felhangzott az országgyűlés összehívásának követelése. Az összeírások alapján a községek osztályba sorolása és ennek keretében a telkiállomány megállapítása ekkor már rendeleti úton is végrehajtható lett volna. Az udvar azonban 6 ponton – talán visszariadva az összeírás alapján rendkívül bonyolultnak mutatkozó, teljesen archaikus és éppen legújabban még tovább is mérgezett földesúr–jobbágy viszony nyilvánvalóan már csak erőszakos úton végrehajtható szabályozásától és az ezzel járó zűrzavar veszélyeitől – egyszerűbbnek látta, ha a nagyfejedelemségből származó bevételeinek növelésére a Magyar Királyságban is alkalmazott egyszerűbb és pillanatnyilag hatékonyabb eljárást választja: 1822. augusztus 15-én elrendelte, hogy az adót november 1-től ércpénzben fizessék be.

A következő években a rendezetlen úrbéri viszonyok sikeres konzerválásával megelégedve – s ennek fejében még a királyságban oly nagy vihart kiváltó burkolt adóemelést is tudomásul véve –, ismét passzivitásba visszahulló erdélyi politikai közéletet csak a királyságban meginduló politikai erjedésről érkező hírek fogják majd megélénkíteni. A törvényhatósági élet ismertetett korlátozása folytán azonban ez először jellegzetes módon nem a megyékben vagy a székekben, hanem az erdélyi református egyház legfelsőbb irányító szervében, a konzisztóriumban jelentkezett. Ezt 1827-ben megkísérelték átszervezni a református nemesség – sőt immár az egész református népesség – képviseleti szervezetévé, szinte már (s ráadásul a parasztság szavazatával is kialakított) második országgyűléssé. Némileg hasonlított ez az eljárás ahhoz, amelynek során még a 18. században a Carolina Resolutióval a közéletből kizárt magyarországi református nemesség megszállta az egyház világi irányításának pozícióit, itt, ebben teremtve meg a maga sajátos, politikai célokra is felhasználható szervezetét. Az udvar válaszként még visszaállította a konzisztórium régi rendjét – ám 1829 tavaszán Kolozs megye gyűlésén már elhangzott az országgyűlés tartásának első követelése. Csakhamar mozgásba lendült a nagyfejedelemség politikai élete. Felbukkantak a vezérek is: először Bethlen János gróf,[5] majd egyre inkább előtérbe lépve Wesselényi Miklós báró. Az ő Széchenyihez fűződő régi barátsága és az 1825–1827. évi magyarországi országgyűlésen aktív ellenzéki részvétele révén az erdélyi politikai mozgalom kezdett összekapcsolódni a királyságéval – megalapozva Wesselényi személyének majdani nagy jelentőségét. Ám az egész, országos és megyei szinten így apránként éledni kezdő erdélyi politikai élet felszíne alatt, taktikázásának és látványos gesztusainak hátterében, annak stílusát és magatartását szereplőinek talán tudtán kívül is befolyásolva, ott érződik a megelőző, politikailag külsőleg eseménytelen évtizedben is szakadatlanul jelenlevő feszültség: a Cziráky-összeírás nyomán különösen kiéleződött jobbágy–földesúr ellentét, a határőr-katonaság soraiban is (néhány engedetlenség, ellenállás bizonysága szerint) érezhetővé váló elégedetlenség, s a románság tömegeiben növekvő társadalmi és politikai feszítőerők: olyan mozzanatok, melyeknek realitása a nagyfejedelemségben is majd a most megnyíló évtizedek egyre hevesebb politikai és társadalmi mozgalmaiban fog, visszahatóan is, igazolást nyerni.

Irodalom

Az erdélyi politikai életre máig alapvető: Kemény Zsigmond, Erdély közélete 1791–1848 (In: Történelmi és irodalmi tanulmányok. II. Br. Kemény Zsigmond összes művei X. Budapest, 1906),

  1. benne a gubernium helyzetére: 153–155.;
  2. a megyei viszonyokra: 191–195.;
  3. a 13 ezer kérvényre: Trócsányi Zsolt, Wesselényi Miklós (Budapest, 1965) 45–46.
  4. A Cziráky-féle összeírásra: Trócsányi Zsolt, Erdélyi összeírások (In: A történeti statisztika forrásai. Szerkesztette Kovacsics József. Budapest, 1957, továbbiakban Történeti statisztika forrásai);
  5. Bethlen Jánosra és a konzisztórium átalakításának kísérletére: 166–171.;


A rendi alkotmány körülsáncolása és modernizálásának kezdetei
Az 1825–1827. évi országgyűlés Tartalomjegyzék A bizottsági munkálatok