Politikai történet

A Múltunk wikiből
i.e. IV. század eleje
A kelták hódító vándorlása, a késői vaskor kezdete a Kárpát-medencében.
i.e. IV. század második fele
A dunántúli kelta uralom megszilárdulása.
i.e. III. század első harmada
A második kelta invázió, a kelta szkordiszkuszok uralmának kezdete a Kárpát-medence déli részén.
i.e. III. század
A görögséggel szoros kapcsolatot tartó Oroles és Remaxos geta-dák királyok uralkodása.
i.e. 197
Künoszkephalainál aratott római győzelem megtöri a makedón hegemóniát.
i.e. 179
V. Philipposz makedón király szövetségre lép a szkordiszkuszokkal.
i.e. 156
Szkordiszkusz–római összetűzések; Sisciát ostromolják a rómaiak.
i.e. II. század közepe – második fele
A szkordiszkuszok gyakran támadják a római kézbe került Macedoniát.
i.e. II. század első fele
A kelta bójok birtokolják a Kárpát-medence nyugati részét.
i.e. 88
Scipio Asiagenus győzelme a szkordiszkuszok felett.
i.e. 76–73
Scribonius Curio serege Macedonia felől eléri a Dunát, és szembekerül a dákokkal.
i.e. 60 után
Boirebistas (Burebista) dák királyságának megerősödése; a dákok legyőzik a bójokat és a tauriszkuszokat, nagy területeket hódítanak meg az Alföldön és Dél-Szlovákiában.
i.e. I. század közepe
Boirebistas halála után a dák állam részekre szakad.
A magaslati földvárak (oppidumok) virágkora.
i.e. 35–33
Octavianus hadjárata a japodok és a Dráva–Száva közti pannon törzsek ellen; Siscia elfoglalása.

Az i.e. IV. század elején a kelták nagyarányú hódító vándorlásai következtében Itália és a Kárpát-medence nagyjából egy időben hadszíntérré vált. Az őskor hagyományos korszakolása szerint ez időtől fogva számítjuk a késői vaskort a Kárpát-medencében; e korszak legfontosabb régészeti kultúráját – amelyet a kelta vándorlás honosított meg a Duna-vidéken – egy jelentős svájci lelőhely után La Tène-kultúrának nevezzük. A késői vaskor legfontosabb ismérvei, a vaseszközök és a fazekaskorong használatának általánossá válása azonban nem ennek a kultúrának a kizárólagos sajátossága, hanem több irányból érkező befolyások eredménye, amelyek között jelentős szerepet volt a Kárpát-medence és a földközi-tengeri, technikailag fejlettebb kultúrák között létrejött kapcsolatoknak is.

E földközi-tengeri kapcsolatok másik, számunkra fontos következménye az volt, hogy a Kárpát-medence népeinek történetét a korai vaskor végétől kezdve írásos források segítségével is nyomon tudjuk követni; ismerjük e népek nyelvi hovatartozását, eredetét és e korban használt nevüket, majd pedig egyre több értesülést szerzünk e népek egymáshoz való viszonyáról, uralmi rendszeréről és gyakran uralkodóiról is. A pozitivista történetírás épp ezért a vaskorban húzta meg azt a határvonalat, amely a „történelem előtti” kort a „történeti” kortól elválasztja. Valójában ez a minőségi változás csak látszat, amelyet külső körülmények idéztek elő. A Kárpát-medencének minden időben voltak népi, kulturális és kereskedelmi kapcsolatai a Földközi-tengerrel, különösen pedig annak két nagy félszigetével, Itáliával és a Balkánnal. E két klasszikus terület lakóinak rohamos társadalmi átalakulása, az első európai államok, a civilizáció és a tartós osztálytársadalom létrejötte teremtette meg azokat a feltételeket, melyek között irodalmi alkotások írásban rögzítődhettek; ezek a részben ránk maradt írásos források teszik lehetővé a Kárpát-medence történetének az előző koroktól minőségileg különböző, új módon való nyomon követését.

Azok az értesülések, amelyeket előbb a görög, majd pedig a római szerzők a Duna vidékére vonatkozóan szerezhettek, természetesen nem voltak egyenértékűek azokkal az ismeretekkel, amelyek saját népükre vonatkozóan rendelkezésükre álltak. Értesüléseiket kereskedők elbeszéléséből vagy a dunai népekkel vívott háborúk beszámolóiból szerezték, és ezek az értesülések nem ritkán a dunai népek saját, többnyire mondaszerű és mesés hagyományaival is keveredtek. Írásos forrásaink leglényegesebb vonása azonban a forráskritika szempontjából nem is ez, hanem az, hogy általában olyan eseményekhez kapcsolódnak, amelyek nem szükségképp fordulópontjai a Duna-vidék történetének. Ennek következtében számos alapvető változást csak visszakövetkeztetés útján, kevésbé fontos későbbi eseményekből hámozhatunk ki. Amit tehát a következőkben rekonstruálni fogunk, az több kutatónemzedék forráskritikai munkásságának eredménye, ma is változó kép, nem pedig írásos adatainkból egyértelműen következő ismeret.

A kelta vándorlás az Alpoktól északra eső területről indult ki, onnan, ahol erődített magaslati települések, temetkezések és földbe rejtett kincsleletek igen gazdag, harcias törzsi arisztokráciáról tanúskodnak. A szomszédos területekhez viszonyítva nagyszámú, görög és itáliai eredetű importált luxustárgy alapján e törzsi arisztokrácia az i.e. VI. és V. században élte virágkorát. Ennek az arisztokráciának az uralmi területén alakult ki a La Tène-kultúra is, amelynek hordozóiban már régen a keltákat (gallokat) ismerte fel a kutatás.

Ennek az indoeurópai nyelvet beszélő népnek harcosokból álló törzsi arisztokráciája észak, nyugat és dél felé valószínűleg hosszabb ideje terjeszkedő politikát folytatott, mielőtt az i. .e IV. század elején megindította volna kétirányú nagy vándorlását: Itália, pontosabban Róma és a Kárpát-medence, közelebbről a Dunántúl meghódítására.. A rómaiak történeti hagyománya a nagy gall inváziót, amelynek Róma városa is áldozatul esett, az i. e. 380-as évekre tette, és kapcsolatba hozta az invázió keleti ágával. A mesés hagyomány szerint a megszaporodott keltaságot Ambigatus király küldte hódító hadjáratba két unokaöccse vezetésével, akik közül az egyik Itáliában, a másik a Kárpát-medencében vezette a neki jutott, állítólag igen nagyszámú kivándorlót. Tény, hogy az i. e. IV. század első felében a Kárpát-medence nyugati felében, különösen a Duna BécsBudapest szakasza mentén a kelta előretörésnek régészeti bizonyítékai vannak, és az i.e. IV. század második felében ez a dunántúli kelta uralom már annyira megszilárdult, hogy balkáni portyákra vállalkozhatott. Nagy Sándor makedón király thraciai hadjárata idején kelta követséget fogadott, és nem sokkal később a Balkánon uralkodó illír autariaták törzsét épp az északról rájuk támadt kelták verték tönkre.

A Dunántúlon az i. e. IV. században fokozatosan terjeszkedő keltáknak elsősorban a pannon lakosságot kellett legyőzniük és leigázniuk. Ez a törzscsoport, amely a Balkán nyugati felén lakó, indoeurópai illírek északi részét alkotta, hosszan tartó ellenállást fejtett ki a keltákkal szemben, és a Dráva–Száva közén sikerült is megőriznie népi és nyelvi különállását, bár ezen a vidéken sem vonhatta ki magát a kelták időleges uralma alól. Nem jutott az i.e. IV. század folyamán a kelta terjeszkedés a Kárpát-medence keleti felébe, ahol a későbbi időkben jelentős szerepet játszó dákok meg tudták őrizni függetlenségüket.

Az i.e. IV. század végén kezdődő balkáni portyák csak bevezetői voltak annak a második nagy kelta inváziónak, amely az i.e. III. század első harmadában újabb jelentős népmozgással járt, sőt változásokat hozott a Balkán és Kisázsia térségében is. A görög szerzők meglehetős részletességgel szólnak erről az invázióról, mert egyik ága 278-ban Delphoi szentélyét is megtámadta, egy másik ága pedig Kisázsia szívébe eljutva, a kelta galaták államát alapította meg. Számos kelta főember nevét őrizték meg forrásaink, amelyek egybehangzóan adnak hírt arról, hogy e főemberek vezérlete alatt az egymástól független, de egyenként is jelentős hadierőt képviselő csoportok kocsin, családostul kerekedtek fel, hogy népüknek új hazát keressenek. A vándorlás kiindulópontja a mai Dunántúl területe volt.

A galata állam és a mai Bulgária délkeleti részén létrejött, rövidebb életű tylisi kelta uralom kivételével ez az új kelta invázió nem járt sikerrel. A kelta hagyomány szerint a Delphoi kifosztása után rendezetlenül visszaözönlő kelták közül egyes csoportok egészen a mai Dél-Franciaországig menekültek, más visszatérő csoportok pedig a Balkán északi szélén és a Kárpát-medence déli részén szilárdították meg az új kelta uralmat. Ez az új kelta uralom a szkordiszkuszok törzsének kezében volt a következő három évszázadban. A rájuk vonatkozó, viszonylag nagyobb számú forrásadat rávilágít arra, milyen lehetett e korai kelta államalakulatok felépítése és belső tagozódása. A harcosokból álló, életüket hódításra és más népek leigázására építő csoportok úgy igyekeztek lábukat megvetni egy-egy területen, hogy a többnyire más nyelvű, a keltákénál fejletlenebb technikával és hadászattal rendelkező lakosságra települve, egy népi és társadalmi szempontból egyaránt élesen két osztályra tagolódó uralom alakuljon ki. A föld- és állatállomány valószínűleg a harcos arisztokrácia tulajdonába ment át, a leigázott őslakosság azonban nem rabszolgaként, hanem kezdetleges jobbágyság formájában szolgált idegen urainak, és alkalmanként hadviselésre is kötelezve volt. Ha a harcos uralkodó réteg – számszerűen – elég erős volt, és helyzetét sikerült külső vállalkozásokkal, hódításokkal tovább erősítenie, akkor a nyelvi és népi asszimiláció az ő javára következett be, míg ellenkező esetben beolvadt a leigázott őslakosságba. A szkordiszkuszok esetében ez utóbbi történt. Az eredetileg kelta harcosok által megszervezett uralom tartósnak bizonyult ugyan, de a kelta nyelvű szkordiszkuszokról későbbi források már azt írják, hogy összeolvadtak részben illír, részben trák alattvalóikkal, és a római kor elejéről már kézzelfogható bizonyítékaink vannak arra vonatkozóan, hogy a szkordiszkuszok az illír (pannon), illetve a trák nyelvet beszélték.

Gyökeres keltizálódás csak a mai Dunántúl északi felében és nyugati szélén bizonyítható, itt vetették meg a kelták legelőbb a lábukat, innen indították további hadjárataikat, és feltehetően itt telepedtek meg a legnagyobb számban. A római korban e vidékek őslakossága kelta személyneveket viselt, és más adatokból is arra a következtetésre jutunk, hogy az általuk beszélt nyelv a kelta volt. Ugyanez áll valószínűleg a mai Szlovákia déli részének lakóira is.

A keltizálódás sikeres előrehaladása az i.e. III. századra esik. E kor eseményeiről nem vagyunk tájékozottak, de a későbbi korok hatalmi viszonyaiból visszakövetkeztetve, ezt az időszakot a kelta uralom fokozatos kiterjesztése és megszilárdítása korának kell tartanunk. Kivétel ez alól Erdély, ahol – különösen a folyók völgyeiben – a kelta behatolásnak vannak ugyan jelentős régészeti bizonyítékai, de mivel ez a behatolás számottevő keltizálódást nem eredményezett, valószínűbbnek kell tartanunk azt, hogy a minden tekintetben versenyképes áruval rendelkező kelta kereskedelem szerzett piacot magának a dák törzsek uralma alatt álló területen, ami természetesen együtt járt kisebb kelta csoportok megtelepedésével vagy átmeneti jellegű kísérleteivel az irányban, hogy Erdélyben is megvessék a lábukat.

A dákok Közép- és Délkelet-Európa harmadik indoeurópai nyelvű népének, a trákoknak északi csoportját alkották. Szórványos adatok említik őket már az i.e. V. században is, de ezek és a további, az i. e. III–II. századra vonatkozó adatok értelmezése még egy sor megoldatlan problémát jelent. A tulajdonképpeni trákok északi szomszédait, a szintén trákul vagy egy, a trákhoz közel álló nyelven beszélő getákat már az ókori szerzők sem tudták világosan megkülönböztetni a dákoktól. A görög források a dákokat többnyire éppúgy getáknak nevezik, mint a Duna alsó folyása mentén lakó tulajdonképpeni getákat, és ennek következtében a getákat említő adatok közül nehéz kiválasztani azokat, amelyek az erdélyi dákokra vonatkoznak. Maga a dák népnév első biztos említései nem korábbiak az i.e. II. századnál. A geták kapcsolatban álltak a makedón uralkodókkal, thraciai királyokkal vagy a Fekete-tenger nyugati partvidékének görög városaival; nevük is ezért őrződött meg görög forrásokban. E görög kapcsolatok kézzelfogható következménye számunkra az, hogy az erdélyi dákok a görög pénzt már korán használták mint fizetőeszközt, a görögökkel fenntartott kereskedelmi kapcsolatoknak pedig jóval több nyoma van Erdélyben, mint ugyanebben a korban a Kárpát-medence többi részén.

Valószínű, hogy az erdélyi dákok már az i. e. III. és II. században még átmenetileg sem szerveződtek egyetlen közös államalakulatba, hanem csak egyes déli törzseik – természetesen különösképpen azok, amelyeknek az Olt vagy a Zsil völgyén át jobb összeköttetése volt az al-dunai getákkal – léptek szövetségi viszonyra vagy hódoltak be egyes geta uralkodóknak. Nincsen bizonyíték ugyanis arra, hogy a dákok e korban akár nyugat, akár pedig délnyugat felé terjeszkedtek volna, azaz kísérletet tettek volna a kelta terjeszkedés megállítására. Ellenkezőleg: az i.e. III. és II. század folyamán a Kárpát-medence keleti felében, különösen pedig a mai Szlovákia déli és az Alföld északi részén erőteljes kelta terjeszkedésnek lehetünk tanúi, és e terjeszkedésnek csak jóval később, az i.e. I. század közepén szegült szembe először dák uralkodó.

Mint láttuk, az i.e. IV. és III. század Kárpát-medencei történetét csak közvetett adatok segítségével, egy nagyon elmosódott kép erejéig rekonstruálhatjuk. Valamivel több fényt vetnek forrásaink az i. e. II. századra. A szkordiszkuszok a század első felében olyan hatalmi tényezővé váltak a Balkán félsziget közepén és északi felében, amellyel a római terjeszkedésnek és a római terjeszkedés ellen védekező makedón királyságnak egyaránt számolnia kellett. E kelta államalakulat központja valahol Belgrád környékén, a Duna szerbiai szakasza mentén feküdt, azon a területen, amely a kelet és nyugat közötti közlekedésben minden időben kulcsfontosságú volt. Amikor V. Philipposz makedón király i.e. 179-ben kísérletet tett arra, hogy a fenyegető római veszélyt egy Észak-Itália irányában indított megelőző támadással hárítsa el, akkor a szkordiszkuszokkal kellett szövetségre lépnie, mert ez a törzs tartotta kezében a Balkánról Itáliába vezető utat. A szkordiszkuszok szövetsége azért is fontos volt a makedónok számára, mert a Makedónia északi határán lakó, s oda be-betörő dardánok megfékezése csak a dardánok északi szomszédainak, a szkordiszkuszoknak a segítségével volt keresztülvihető.

Ilyen körülmények között a szkordiszkuszok mind dél felé, mind pedig nyugat felé való terjeszkedésükben külső hatalom támogatására számíthattak. Diplomáciai lépéseikről nem szólnak forrásaink, annál többet hallunk harci vállalkozásaikról, amelyek kitöltik az i.e. II. század további évtizedeit, és csak egy jóval későbbi erélyes római akció hatására maradtak abba. A szkordiszkuszok az i.e. II. század közepén és második felében gyakran támadták a már római kézbe került Macedoniát, többnyire nyugati törzsekkel szövetségben, és részt vettek a rómaiak és dalmaták háborúiban a Száva völgyében és a Balkán nyugati felében: itt a dalmaták voltak szövetségeseik. E háborúk közül az i.e. 156-ban lezajlott szkordiszkusz–római összetűzést kell kiemelnünk, mert ugyanebben az évben a rómaiak megostromolták Pannonia kapuját, a Száva és Kulpa összefolyásánál fekvő Sisciát (Sisak), és több forrás egybevetéséből kideríthető, hogy ez idő tájt a pannonok a szkordiszkuszok szövetségesei vagy épp azok uralma alatt álló, függetlenségüket vesztett nép voltak. Ebből következik az is, hogy a Száva völgye ebben az időben a szkordiszkuszok fennhatósága alá tartozott.

Míg a Kárpát-medence déli szélét a szkordiszkuszok tartották uralmuk alatt, addig a többi területeket nagyrészt más kelta törzsek. E törzsek közül név szerint ismerjük a legjelentősebbet, amely a II. század végén óriási területeket birtokolt, s hatalmát töretlenül megőrizte az i.e. I. század első felében is. E törzs, a bojuszok törzse, már az ókori szerzők számára is különféle eredeztetési elméletekre adott alkalmat, mert bojuszoknak nevezték az Itáliára támadó és ott meg is telepedő kelta törzsek egyikét, egy bojusz törzs a Rajna vidékén bukkan fel, és Csehország ókori neve, Boiohaemum (innen a német Böhmen) már az ókorban kézenfekvővé tette a bojuszokkal való kapcsolatot. Mindezek alapján már a görög néprajzi irodalom konstruált egy bojusz vándorláselméletet, amely az Itáliából kiűzött keltákat előbb Csehországba, majd onnan a Kárpát-medencébe és innen nyugat felé vitte. Mindebből csak annyi biztos, hogy az i.e. II. század első felében a Kárpát-medence nagy részét birtokló kelta hatalom a bojusz törzsé volt, amely azonos nevet viselt egy korábban Itáliában szereplő kelta törzzsel. Valószínű, hogy a sok azonos nevű kelta csoport a keltaság korai szétválásának eredménye; gondoljunk arra, hogy Itália és a Kárpát-medence első kelta inváziója a kelta hagyomány szerint egyazon nép kettéosztásával kezdődött.

A Kárpát-medencei bojuszok első hiteles említése az első germán vándorláshoz, a kimberek i.e. 114-ben bekövetkezett nagy támadásához kapcsolódik. E vándorlásnak a Kárpát-medence története szempontjából nem volt jelentősége, mert a kimberek észak felől érkezve, rövid idő alatt keresztülvágták magukat a Duna-völgyén, és a Száva völgyében nyugat felé kanyarodva hamarosan elhagyták a Kárpát-medencét. A vándorlás leírása azonban fontos adatokat tartalmaz: a kimberek északról érkezve előbb a bojuszokba ütköztek, majd rajtuk keresztültörve a szkordiszkuszokba, a Száva felső folyása vidékén pedig a tauriszkuszokba. A következő nép, a helvétek már az Alpok lakói voltak.

A tauriszkuszok – ugyanebben az időben és később – mint a Keleti-Alpok és a mai Ausztria kelta lakói vannak megemlítve, érdekes módon azonban igen gyakran úgy, mint a bojuszok szövetségesei. A bojuszok alkották annak a kelta államnak a vezető törzsét, amely Noricum királyság néven szoros kapcsolatban állt a rómaiakkal az i. e. II. és I. században, s nagyjából a mai Ausztria délkeleti, alpesi részén terült el. A noricumi vas- és ezüstbányákra a rómaiak igen korán rátették kezüket, anélkül azonban, hogy tényleges politikai fennhatóságukat is kiterjesztették volna Noricumra.

A szkordiszkuszok, tauriszkuszok és bojuszok kelta uralma a dákok lakta erdélyi területek kivételével az egész Kárpát-medencére kiterjedt. Egyes dák területek azonban feltétlenül kelta uralom alá kerültek, mert az i. e. I. század közepén kitört bojusz–dák háború egyik indoka épp az volt, hogy a dákok területeket követeltek vissza.

A vitás területek a Tisza középső és felső folyása mentén terültek el, s itt tört ki a háború is. Mielőtt azonban erre sor került volna, délen jelentős változások következtek be. A szkordiszkuszok megújuló támadásai Macedonia római tartomány ellen arra késztették a tartomány római helytartóit, hogy erélyesebb ellenintézkedéseket foganatosítsanak. A korábbi idők védekező taktikájának feladásában az is közrejátszott, hogy a polgárháborús Róma senatori arisztokráciájának tagjai, akikből a helytartók kikerültek, belpolitikai állásaik erősítése céljából harci babérokra pályáztak. Az i.e. 80-as években előbb Sulla, majd Scipio Asiagenus lépett fel erélyesebb formában a szkordiszkuszok rablóhadjáratainak megfékezésére.

Scipio győzelme, amelyet a két évszázaddal korábbi kelta invázió és Delphoi megtámadása bosszújának állított be, véget vetett a szkordiszkuszok balkáni hegemóniájának. Nem sokkal később újra a dardánok fenyegették Macedonia északi határait, s a meggyengült szkordiszkuszok uralma alól a pannonok is fel tudták magukat szabadítani. Amikor i.e. 76 és 73 között Scribonius Curio – most már a dardánok megfékezés céljából – kiterjedt hadi vállalkozásba fogott a Balkánon, a szkordiszkuszok már nem voltak számottevő ellenfelek. Curio volt az első római hadvezér, aki seregével elérte a Dunát, és a dákokkal is szembekerült. A dákok megerősödése azonban csak valamivel később vált érezhetővé. Amikor Mithridatész pontusi király az i.e. 60-as években felelevenítette Róma északkelet felől, a Balkánon és a Keleti-Alpokon át való megtámadásának tervét, a dákokkal még nem kellett számolnia. Az átvonulás szempontjából döntő fontosságú Száva-völgy birtokosaiként ellenben a pannonok kerültek előtérbe.

A harcosokból álló, erősen szervezett törzsi arisztokráciával rendelkező keltákhoz képest a pannonok törzsi társadalma fejletlenebb, kevésbé szervezett és ezért egységes politikai szervezet kialakítására alkalmatlan volt. Egy tömör jellemzés szerint „a pannonok nem városokban laktak, hanem falvakban és tanyákon, rokoni kötelékeik szerint; nincsenek sem közös tanácsaik, sem közös főnökeik. A fegyverfogó korú férfiak száma százezer, de ezek az anarchia következtében sohasem egyesülnek.”[1] Az ilyen fogú szervezetlenség érthetővé teszi számunkra az, hogy a kelta hódításnak nem tudtak ellenállni, és csak akkor váltak politikai tényezővé a Balkán északnyugati részén, amikor a náluk erősebb kelta államalakulatok széthulltak. Jellemző, hogy a római terjeszkedés ellen kifejtett szívós ellenállásuk idején sem voltak képesek egységes fellépésre, hanem mindig csak törzsenként, gyakran egymással is viszálykodva kísérelték meg az ellenállást.

A Kárpát-medence nagy részét birtokukban tartó kelták közül a szkordiszkuszok hatalma tört meg korábban: mint láttuk, az i. e. 80-as évektől kezdve már nem szóltak bele az események alakulásába. A bojusz–tauriszkusz szövetség néhány bizonytalan, nehezen értelmezhető adat szerint szintén válságon ment keresztül az i.e. 60-as években. Erre az időre esik az úgynevezett helvét vándorlás, amelynek során több északi kelta törzs a mai Bajorország területéről dél felé vándorolt, és egy részük Noricumba és a Felső-Száva völgybe is eljutott. Lehetséges, hogy ez a válság adta meg a lehetőséget a dákok keltaellenes akciói számára. A kelta–dák háború idején azonban a bojusz–tauriszkusz szövetség újra (vagy még mindig) fennállt, és a két törzs együttesen kísérelte meg az ellenállást.

A dákok fellépését a Kárpát-medencében megelőzték al-dunai és fekete-tengeri sikereik. Az i.e. I. század közepén Boirebistas nevű királyukat a Fekete-tenger partjának görög városai királyukként ismerték el, és ugyanez a Boirebistas nem sokkal később már a Tisza vidékén indult a bojuszok ellen háborúba. Ennek a dák fejedelemnek tehát sikerült az al-dunai getákat és az erdélyi dákokat uralma alatt egyesítenie, ami feltehetően jelentékeny belháborúk árán volt csak lehetséges. A dák társadalom két osztályra tagolódott, a „sapkások” (pileati vagy tarabostes) és a „hajadonfőtt járók” (comati) kasztjára; minden hatalom a nemesek, a sapkások kezében összpontosult, akik hegyi váraikban nem megvetendő gazdagság birtokosai voltak, és uralmukat egy papi kaszt is támogatta. Boirebistasnak ezt a széthúzásra hajlamos nemességet kellett összefognia ahhoz, hogy külső hadi vállalkozásokba bocsátkozhassék.

Miután a gazdag és ezért bizonyára jelentős adóbevételt biztosító görög városokat behódoltatta, Boirebistas előbb a szkordiszkuszokkal végzett, akik vereségük után zsoldosként vettek részt a dákok oldalán a további háborúkban, majd pedig területi követeléseket támasztott a bojuszokkal szemben. A követelés lényege az volt, hogy a dákok és a kelták közötti hagyományos határ a Tisza, tehát a keltáknak le kellett mondaniuk a Tiszától keletre első vidékekről. A Tisza középső és felső folyása mentén, valamint Erdély északi részében valóban találunk kelta törzseket: az Anartii, Teurisci és Osi törzsek bizonyíthatóan kelta eredetűek voltak; szállásterületük a Duna-kanyartól a Felső-Tiszáig terjedő sáv az Alföld és a hegyvidék határán. Ezen a területen számottevő sűrűségben fordulnak elő a La Tène kultúra leletei is.

A bojusz–tauriszkusz szövetség királya, Kritaszirosz döntő vereséget szenvedett Boirebistastól. Későbbi források a Dunántúl északi részét a Bojuszok Pusztasága néven említik, és kapcsolatba hozzák az elnevezést a bojuszok kipusztulásával. Teljes pusztulásról azonban nem beszélhetünk. Bojuszok a Dunántúl északnyugati részén és Pozsony környékén a későbbiekben is kimutathatók. Mindössze arról van szó, hogy a tagadhatatlanul nagy dák győzelem eredményeképpen a bojuszoknak a Kárpát-medence északi felére kiterjedő hatalma megtört, az Alföld és Erdély északi peremén települt kelta törzsek dák uralom alatt önálló egységekké váltak, és a dákok az északkeleti Dunántúl egyes pontjain is megvetették a lábukat. A jellegzetes dák agyagedények előfordulása alapján ezek a dák őrállomások a Duna néhány jobb parti helyére korlátozódtak. Annál erősebb eldákosodás figyelhető meg a Dunától északra, az Alföld északi peremén és Szlovákia déli részén. Ezt az eldákosodást a Cotini törzs esetében személynevekkel is bizonyítani tudjuk.

Boirebistas az i.e. I. század közepén a Duna-medence és a Balkán északi részének egyetlen politikailag számottevő uralkodója volt. A hatalma alá került pannonok a már vázolt okok miatt mellőzhető tényezők voltak egy esetleges dák–római összetűzés esetén, amelyre Iulius Caesar közvetlenül halála előtt bizonyos előkészületeket is tett. A Macedonia felől tervezett római hadjáratra Caesar meggyilkolása miatt nem került sor, és körülbelül ugyanebben az időben politikai gyilkosság áldozata lett Boirebistas is. A dák állam előbb négy, majd öt részre szakadt, és bár az egyes részeken uralkodó királyok a Caesar halálát követő római belviszályokban mint lehetséges szövetségesek újra meg újra szóba kerültek, valószínű, hogy e szövetségek esélyeit csak a viszálykodó felek propagandája dobta be a köztudatba.

Ugyanilyen propagandisztikus meggondolás indította a Caesar politikai örököseként fellépő Octavianust, a későbbi Augustus császárt arra, hogy programjába – elődjéhez hasonlóan – felvegye a dákok legyőzésének tervét. A Caesar meggyilkolását követő években Rómában még közbeszéd tárgya volt a „dák veszély”, bár ennek komolyabb ténybeli alapja ekkor már nem lehetett. A Kárpát-medencébe, az Al-Dunánál és a Balkán északi részén egy olyan politikai alakulat, amely számottevő riválisa lehetett volna a római birodalomnak, nem volt. A kelta törzsek a Kárpát-medence nyugati és északi részén, az illír–pannon törzsek délen és a dákok az Alföld és Erdély területén törzsi alakulatokra oszló politikai mozaikot alkottak; legyőzésük nem annyira haderő, inkább diplomáciai fogások kérdése volt. A római politika ilyen körülmények között csak jóval később és csak egy egész Európát átfogó birodalmi koncepció keretében szánta rá magát a Duna-völgy bekebelezésére; semmi sem indokolta, hogy a Kárpát-medencében nagyobb arányú hadi vállalkozásba fogjon egy különálló, sajátosan közép-dunai koncepció alapján.

Lábjegyzet

  1. Appianos: Illyriké (In: Appiani Historia Rómana. I. Ed. P. ViereckA. G. Roos) Lipsiae, 1962. 345.
A késői vaskor: kelták, dákok és pannonok
Tartalomjegyzék Etnikai és társadalmi viszonyok